Cseri Kálmán

Megismerkedtünk Nikodémussal, ezzel a kedves, értékes, rokonszenves férfivel, akinek az életébôl azonban hiányzott valami lényeges. Ezért kereste fel Jézust egy éjszaka, errôl akart Vele beszélgetni.
Tegnap láttuk, milyen udvariasan és tisztelettudóan szólította meg Jézust, és feltűnt nekünk, hogy Jézus elengedte a füle mellett ezeket a kedves szavakat. Egyáltalán nem reflektált arra, amit Nikodémus mondott, hanem az Ô néhány kedves indító mondata után ezt mondta: "Bizony, bizony mondom néked, ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát. Ami testtôl született, test az; és ami Lélektôl született, lélek az. Ne csodáld, hogy azt mondom neked: szükséges újjászületnetek."
Ma tehát errôl lesz szó: Mi az újjászületés? Miért szükséges az? Milyen változást hoz létre az ember életében?
Mindjárt az elején nem árt bevallanunk, hogy az újjászületés titok. Mint ahogy minden élet foganása titok. De sok mindent elmond róla nekünk a mi Urunk Jézus, és ezeket fontos, hogy tudjuk és higgyük.
Mielôtt ezekre a kérdésekre keressük a választ, az elsô szónál álljunk meg: "Felelvén Jézus ezt mondta neki". Hogy hogy felelvén? Hát nem is kérdezett még Nikodémus semmit! Még csak néhány kedves bevezetô mondatot mondott. Mire felel Jézus? Még ki sem mondta a kérdését. Azt sem lehet tudni, hogy kérdések hozták-e ôt Jézushoz. Hát hogyne lehetne tudni!
Az elôzô fejezet utolsó versében ezt olvassuk Jézusról: "Ô nem szorult rá, hogy valaki bizonyságot tegyen az emberrôl; mert magától is tudta, mi volt az emberben." Ô ismerte Nikodémust. Tudta, hogy mi van a szívében. Igaz, hogy még egyetlen kérdést sem tett fel neki Nikodémus, de látta Jézus, hogy az egész ember egyetlen nagy kérdôjel. Súlyos kérdések foglalkoztatják, azért sem jön ki mindjárt belôle. Talán még önmagának sem tudta egészen pontosan megfogalmazni. A fel sem tett kérdésre is gyöngéd szeretettel válaszol.
Azért örültem ma különösen is ennek az egyszerű megállapításnak, mert az elôzô napokon is gondoltam már arra, hogy olyan sokótokat egyáltalán nem ismerlek. Fogalmam sincs, hogy kit milyen kérdések szorongatnak most. És ha tudnám, sem tudnék a legtöbbre válaszolni, imádkoznék utána, ahogy szoktam, hogy Isten adjon rá megoldást. De milyen nagy dolog, hogy mi mindnyájan Jézushoz jövünk ezeken az estéken. És Ô ismer minket. Pontosan tudja, mik a kérdéseink. Pontosan tudja, hogy mely kérdéseket miért nem merünk megfogalmazni, miért nem akarunk kimondani. Azt is tudja, hogy nem tudunk soksok kérdést, az igaziakat kimondani. Mellébeszélünk még magunknak is. És milyen jó, hogy Ô így fogad el minket, ahogy vagyunk! Mi még nem is kérdeztünk, és Ô már mondja a választ. Még ki sem derült, hogy mi hiányzik az életünkbôl, s Ô már kínálja gazdagon, bôségesen azt, ami nélkül szükülködünk.
*
Ezzel a reménységgel jöhetünk mi Hozzá mindig ennek a hétnek a hátralevô estéin is.
1) Mit jelent hát az, amit itt Jézus Nikodémusnak mond? Azt, hogy kedves Nikodémus, így ahogy te most vagy, nem láthatod meg az Isten országát. Vagyis: neked így semmi közöd Istenhez. Nincs kapcsolatod Vele. Éppen ez hiányzik, ezért jöttél ide! Miért mászkálnál egyébként sötét éjszaka tekintélyes ember létedre az utcán? Miért jönnél egy ilyenhez, mint én vagyok? Maga az Élet hiányzik neked! Ez lett a te életkérdésed, hogy nincs is életed! Úgy érzed, nem élet ez. S egyáltalán nem vagy bizonyos abban, hogy ha meghalsz, mi lesz veled utána? Viszont így, ahogy vagy, nem is kerülhetsz kapcsolatba Istennel. Ezért szükséges újjászületned. Vagyis egy olyan alapvetô változáson kell átmenned, amit csak a születéshez lehet hasonlítani. Nem is hasonlítani, hanem egy valóságos születésnek kell megtörténnie benned. Egy igazi, valóságos fogantatásnak, mégpedig onnan felülrôl való fogantatásnak. Ezt a kifejezést: újonnan születni, nyugodtan fordíthatjuk az eredeti szavakat és azoknak a jelentését ismerve így is: felülrôl fogantatni.
A késôbbiekben beszél Jézus arról: Ô fentrôl, a mennybôl jött, és oda megy vissza. Nos éppen Ô hozza magával ezt a mennyei életet, ami nélkül senkinek nincs semmi keresnivalója a mennyekben. Már pedig a menyországba nem majd valamikor a halálunk után esetleg jutunk be, hanem vagy itt belép abba valaki, vagy akkor sem fog belépni. Oda csak itt lehet belépni - ez tényleg életkérdés Nikodémus.
Aki a szavak között is tud olvasni, az érzi, hogy Jézus szavaiban elismerés is van, biztatás is van. Nikodémus, te a legokosabb dolgot csinálod most, jó helyre jöttél, az igazán fontos kérdések izgatnak. Ezért megtiszteli Jézus azzal, hogy mindenféle körülményes bevezetés helyett azonnal a lényegre tér, és már mondja is a központi kérdésre az érvényes választ. Tudom mi bánt, mit szeretnél, miben nem vagy bizonyos. Szükséges ahhoz újonnan születned, hogy megláthasd az Isten országát, hogy Istennel kapcsolatba kerülj, ott fellélegezhess, leessen egy nagy kô a szívedrôl, a helyeden érezd magad. Elkoptatott szóval, de most ennek az eredeti tartalmát értve: boldog ember legyél. Itt és a halálod után is. Ez a feltétel. Viszont ez még a te számodra is feltétel, noha Izráel tanítója vagy, noha mélyen vallásos ember vagy, művelt és képzett, gondolkozó és lelkileg is igényes. Ez mind nagyon szép, de nem azonos azzal, hogy az isteni élet, Isten természete benned van. Az most még nincs benned. Ezért szükséges újjászületned.
Csak egyet kell visszalapoznunk a Bibliában, hogy mindezt még részletesebben olvashassuk. A János evangéliuma 1,12-13. verseiben így olvashatjuk ezt: "Jézus az övéi közé jött és az övéi nem fogadták be ôt. Akik azonban befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az Ô nevében hisznek; akik nem vérbôl, sem a testnek akaratából, sem a férfi indulatából, hanem Istentôl születtek." Egészen világos, szemléletes a leírás. Lelki fogantatásnak kell történnie az ember - jelen esetben Nikodémus - szívében, hogy ott elindulhasson Isten Fiának az élete, Jézus Krisztus természete, és igazzá váljék az, amit Péter apostol így ír a levelében a gyüleket tagjainak: "ti isteni természet részeseivé lettetek." Nikodémus még nem lett isteni természet részesévé. De azzá lehet. Szükséges és lehetséges. Mit szólsz hozzá Nikodémus? Sértô ez a számodra, hogy egy ilyen megbecsült, tekintélyes, elôkelô, vallásos embernek ezt mondja Jézus?
Jézus nem nagyon vizsgálgatta, hogy kinek mi sértô, Ô nagy szeretettel mondott mindent, úgy is voltak, akik megsértôdtek és otthagyták, mikor kemény dolgokat tanított. De ott van mögötte mindjárt a biztatás is: ha ezt az ajándékot kéred: tessék, itt van! Csak azt kell belátnod: szükséges, még neked is. Bátran hinned kell, hogy lehetséges. Mert az újjászületés szükséges a legjobb alaptermészetű, a legvallásosabb, a legszelídebb embernek is, és lehetséges a legistentelenebb, a leghitetlenebb - aki önhibájából, vagy azon kívül életében nem hallott Istenrôl, sose járt hittanra, nem volt templomban, de egyszer csak valami hiányérzet gyötörni kezdi, eljut hozzá ez a jó hír, hogy Isten ôt is szereti, mindenkit személyválogatás nélkül, elhiszi-e, hogy lehetséges? Néha nagyon nehezen hiszik el az ilyen emberek. Az ilyen emberek csodálkoznak igazán: még engem is szeret Isten?
Az egyiknek azt kell komolyan vennie: neki is szükséges; a másiknak azt: még neki is lehetséges. Csak ennyit vár tôlünk Isten. Mert az újjászületést nem mi hajtjuk végre. Mint ahogy a testi fogantatásunknál sem volt semmi aktív szerepünk, és még a születésünkben is passzíve vettünk részt. Ugyanígy van az újjászületéssel. Az is mindenestôl Isten műve. Olyan szép ez a két sor ebben az énekben: "tudjuk, hogy az új ember szíve saját kezed míve." Míves munka az új ember, a teremtô Isten kezének a műve, még akkor is, ha ezt ilyen emberszabásúan tudjuk csak elmondani. Ô hozza létre. Tôlünk csak azt várja: lássuk meg, hogy ez tényleg szükséges. Enélkül az összes többi nem ér semmit az Isten országába való bejutás szempontjából. Dicsérhetnek, kitüntethetnek, de aki nem született újjá, nem láthatja meg az Isten országát. És ez nemcsak a halál utáni állapotunkat határozza meg, hanem már itt ezt a hátralevô idôt - kinek mennyi van hátra - egészen mássá teszi, ha valaki belép az Isten országába. Ha valakinek az életében Jézus Krisztus természete megszületik.
*
2) Miért szükséges ez ennyire? Azért, mert annyira megromlott a mi természetünk, hogy javíthatatlan. Sok emberrel foglalkozó tudomány fáradozik azon, hogy javítson valamit rajtunk és nem feleslegesek ezek a fáradozások, nem szabad ezeket lenézni a természetünket azonban nem tudják megváltoztatni.
Láttuk az elôzô estéken is - különösen az elsô alkalommal -, hogy kis gyerekek szíve is milyen romlott. Láthatjuk ezt otthon is, akinek van gyermeke, unokája. Sose mondta neki senki: rúgj bele a testvéredbe. Tudja magától. Egész elkeseredtem, amikor elôször láttam ezt a mieinken. Ilyet nem láthatott. Otthon biztos, hogy nem, másutt sem. Senki sem biztatta rá, hogyan jut eszébe? Belerúg az édes testvérébe! Sorolhatnám a példákat, de felesleges, mert mindnyájan tapasztalunk ilyesmit. Ezt nem lehet kinevelni az emberiségbôl, nem lehet kinemesíteni egy olyan családot, amelynek az útódai majd nem így fognak gondolkozni és viselkedni. Itt mélyen romlott el valami, és ezen nem lehet változtatni. Javíthatatlan.
Máig elôttem van egy jelenet a régmúltunkból. Egyre gyakrabban elromlott a mosógépünk, és egyszer kijelentette a szerelô: most már nem lehet többet megjavítani. Ez már annyira öreg, ilyen alkatrész nincs, ô fusizgatott többször, de most már nem lehet. Ez éppen nagyon rosszkor jött, sokféle gond és nehézség volt akkor a családban. Aztán az egyik lábamról a másikra állva kezdtem kérlelni: ha lehetne, most az egyszer még, nem leszek hálátlan. Jó, megpróbálja. Másnap jött a telefon a szervizbôl: nincs sehol ilyen alkatrész, tudomásul kell venni, ki kell dobni. Rendben volt, de akkor arra nem gondolhattunk semmiképpen, hogy veszünk újat, még részletre sem. - Érdekes volt, hogy amikor utoljára vizsgálgatta, ott volt egy kis gyerek és látva az én aggódó arcomat vigasztalni akart, és azt mondta: majd ô lecsiszolja a rozsdát az aljáról és lefesti szép fehérre, mert látta apukájától, hogy kell azt csinálni. Nem volt akkor idôm ott mély gondolatokkal foglalkozni, de átsuhant rajtam: ez az, amit tudunk csinálni egymással. Egy kicsit bemázolom fehérre, de közben az egész kidobnivaló. Eddig terjednek a képességeink. Ennyit lehet javítani magunkon, vagy egymáson, de a természet romlott marad.
Csak Isten dicsôségére mondom el a folytatást: egy ideig mosigáltunk, ahogy tudtunk, elvégre nagyanyáinknak sem volt mosógépük, mégis tisztán jártak, akkor is, ha szegények voltak. Egy idô után egészen váratlanul - noha mi nem beszéltünk errôl senkinek - hívô testvérek ajándékaként kaptunk egy mosógépet. Akkor már engedtem, hogy mélyebb gondolatok is végigmenjenek rajtam, és arra gondoltam: nem ilyen az újjászületés is? Az életem, természetem, úgy ahogy, van mindenestôl rossz. Azt mondja a szakember: ki kell dobni. Vannak benne még használható alkatrészek, a gumitappancsait lehet, hogy le lehetne szerelni, de úgy az egész, ahogy van: kidobnivaló. A rendeltetésének nem felel meg. És egyszer csak teljesen váratlanul ott van egy elképesztô ajándék. Csak úgy. Isten ad új életet. Jézus Krisztus természete kezd kibontakozni valakiben. Újjászületett. Semmit nem tett érte. Csak annak tudatában volt: szüksége van rá!
Ezt nagyon komolyan kell vennünk testvérek, hogy valóban nem itt-ott hibádzik valami az életünkben, hanem alapjaiban romlott meg a természetünk. Ezen csakugyan nem lehet változtatni.
Falusi segédlelkész voltam, amikor abban a házban, ahol albérlôként laktam, a gyerekek nagyon unatkoztak a nyári szünidôben, és a pihent agyukkal újabb és újabb ötleteket találtak ki. Egyik nap például ezt: megbarátkoztatják a kis cicákat a kis malacokkal. Mind a kettôbôl volt bôven az udvaron. Naphosszat látták, hogy a macskák ott tisztálkodnak: nyalogatják magukat meg egymást a napon, a malacok meg visítanak az ólban. Ez is állat, az is állat. Ez is kölyök, az is kölyök. Mind a kettônek négy lába van, barátkozzanak össze. Úgy kezdték: kivettek egy kis malacot az ólból és megmosdatták. Szépen megcsutakolták, és amikor már szerintük is tiszta volt - az egyik kislány még masnit is kötött a nyakába -, elvitték bemutatni a macskáknak. Nem nagy érdeklôdést tanúsítottak egymás iránt, viszont a kis malac, mihelyt szerét ejthette, kiugrott a gyerekek kezébôl, elkezdett futni az udvaron, és az elsô pocsolyában meghempergett. Ekkor érkeztem haza. Nagy volt a kétségbeesés: képzeljem el, mit csinált, pedig ôk megmosdatták, masni stb. és milyen szép tervük volt . Nagyon nehéz volt megmagyarázni: ezen nem kell csodálkozni. Annak ilyen a természete. A természetét nem változtatta meg, hogy rózsaszínű masnit kötöttek a nyakába.
Mint ahogy a természetét nem változtatja meg az valakinek, hogy jól fésült, művelt uriemberként jár-kel a világon. A természete ugyanolyan romlott: minden bűnre képes, és semmit nem tud produkálni, ami Isten mércéjével mérve tiszta és szent. Az nagyon jó, ha megfésüli magát, meg művelt. Sokkal jobb egy jómodorú emberrel együtt élni vagy dolgozni, mint egy modortalannal. A természete azonban ugyanolyan romlott marad. Ez körülbelül olyasmi, hogy lefestem fehérre a rozsdás, de müködésképtelen mosógépet. Ezért mondja Jézus: szükséges újonnan születnetek. Ô nem foltozgatni akarja életünket. Nem mázolgatni, hanem egészen újat akar adni. Új lelkületet, újfajta gondolkozásmódot, új energiaforrásokhoz vezet oda bennünket, új távlatokat nyit ki az ember elôtt. Egészen új természetet: Jézus Krisztusnak a természetét.
Ezért, amikor Jézus ezeket a mondatokat mondja Nikodémusnak, ezzel arra hívja fel a figyelmét: Nikodémus, neked nem új ismeretekre van szükséged - mert ugye ô jött a tanítóhoz -, neked nem új vallásos tapasztalatok vagy élmények kellenek, még csak nem is az vezet célra, hogy még több jót igyekszel cselekedni. Ezek mind az emberlét vízszintes, horizontális síkján történnek. Neked arra van szükséged, hogy ezt a vízszintest egyszer messe az Isten függôlegese! Onnan felülrôl áradjon az életedbe valami hitelesen isteni. Ezért jött Jézus. Ezt hozta el.
Tegnapelôtt idéztem a szép éneket: Már lehozta az életet, mely Istennél volt készített, hogy ti is Vele éljetek. Ezt tette Ô hozzáférhetôvé. Ezt kínálja. De ha a tömegek nem látják be, hogy ez szükséges, nem lehet rajtuk segíteni.
Miközben ez mindenestôl Isten csodája, műve, tette, ma este tôlünk azt kérdezi: meggyôzôdéssel úgy látjuk-e mi is, hogy nekünk is szükséges újonnan születnünk? Ma este csak ezt kérdezi: hiszed-e, hogy neked is szükséges? Hiszed-e, hogy még neked is lehetséges? Akkor szolgáltasd ki magadat Neki, és engedd, hogy Ô munkához lásson és ezt megvalósítsa az életedben!
*
3) Milyen változást hoz létre egy ember életében az újjászületés? Hadd próbáljam ezt is egy emlékemmel, egyszerű képpel szemléltetni. Külföldön jártam a nagy hegyek országában, és feltűnt egy furcsa kis piros pavilon egy erdô szélén. Rövid ideig gondolkozni kellett: mi lehet az? Azután rájöttem, ez egy kabin. Ilyenek közlekednek a drótköteleken. De mit keres ez itt, itt nincs a helyén? Ide letették. Aztán feltűnt, hogy néha jöttek munkások, valaki befestette, az ablakait kicserélték. Valamit csináltak vele: számon tartották, foglalkoztak vele. Egyszer megjelent egy különleges daru, fogta az egészet és felakasztotta a drótkötélre. Onnan indult fel 1700 méteres csúcsra egy irgalmatlan vastag drótkötél, arra egy ponton felfüggesztették, és attól kezdve mindennap lehetett látni: jön-megy a csúcsra.
Ugyanígy vagyunk mi is. Addig, amíg Isten újjá nem szül minket, addig egy kabin az erdôszélen. Sok mindenre lehet használni: esô elôl be lehet menekülni, lehet firkálni a falára, de nem ezért csinálták. Nem ez a rendeltetése. Ez megalázó annak a kabinnak. Dehát magától nem tud mit csinálni.í Valami nagy erônek rá kell emelnie a megtartó drótkötélre, a kabinnak meg rá kell bíznia magát, hogy 40 emberrel benne, többszáz méter mélység felett valami hatalmas erô viszi fel, aztán ugyanaz az erô biztonságosan leengedi, és megint fel. Van értelme a létének: hasznos másoknak, közlekedik, mozgásba jött, csúcsokra juthat fel. Amikor ezen ott gondolkoztam, eszembe jutott egyik szép húsvéti énekünk és el is énekeltem ott mindjárt. Olyan szépen kifejezi ezt, amikor Isten egy embert beemel a Vele való közösségbe és az az ember elmondhatja: "Reménység kötelével Véle már összeköttettem, erôs hitem kezével már Ôbelé helyeztettem, el nem szakaszt Tôle már sem élet, sem a halál." Ez az újjászületett ember bizonyossága. A helyén van.
Ez jelenti azt: nem a maga pályáját járja már tovább. Ami ôt megtartja, az írja elô pályáját. Annak ô feltétel nélkül engedelmeskedik. Arra ô teljes bizalommal ráhagyatkozik. Hiszi: nem fog leszakadni. Egy ponton fel van függesztve, és a szélben billeg az - a tulajdonképpen nagy alkotmány, de nem kell félni, hogy leszakad. Nem kell félni, hogy Isten elenged bennünket, hogy visszazuhanok. Az ilyen ember már egészen mást csinál: betöltheti eredeti küldését. Hasznos másoknak. Biztonságban van. Csúcsokra mehet fel. A láthatatlan világba is bepillanthat. Érti Istent. Otthon van. Hazatalált.
Újjászületés nélkül pedig még érteni sem tudjuk Istent. Nem tudunk kommunikálni Vele. Használhatatlanok vagyunk a számára.
Voltam egy nemzetközi konferencián, ahol volt egy másik magyar atyafi is, aki roppant buzgó, segítôkész ember volt, csak az volt a baj, hogy édes anyanyelvünkön kívül egy szót sem tudott más nyelven. Mindenkinek készségesen állt szolgálatára, s magyarázta a gondolatait, ha a másik nem értette, hangosabban elmondta. Mondtam neki: nem süket, csak nem tud magyarul. Ôt ez azonban nem izgatta. Végül megkérték: akkor segít, ha csendben marad, mert így nem tudjuk megérteni egymást. Sok mindent meg lehet kézzel-lábbal is magyarázni, de vannak dolgok, amiket nem, mert félreérthetô lesz és baj lesz belôle.
Ugyanilyenekké váltunk mi is. Nem értjük Istent, nem ismerjük az imádság nyelvét, és így használhatatlan az ember Isten számára. Amíg újjá nem születik. Ezért mondja Jézus ilyen hangsúlyosan: szükséges újonnan születnetek.
Minden olyan tudomány, ami az emberrel foglalkozik, legfeljebb festegetni tudjae ezt azonban csak Isten Szentlelke tudja elvégezni bennünk. S enélkül lehet valaki nagyon érdeklôdô, nagyon komolyan gondolkozó, nagyon vallásos ember, sok mindenben egyet is érthet Jézussal, Jézus mégis azt mondja neki, amit annak az írástudónak mondott egyszer: "nem messze vagy az Isten országától". Sokkal közelebb vannak az Isten országához az ilyen Nikodémusok, mint a teljesen istentelenek, de ugyanúgy kívül vannak rajta, mint azok. Mert itt ez a vízválasztó: Jézus élete él-e már benned, vagy még nem? Újjászülettél-e, vagy még nem? Nem te szülöd újjá magad, de neked kell meglátnod szorongatóan: szükséges újonnan születnem. S akkor alkalmassá vált a talaj arra, hogy Isten elvégezze a maga munkáját. Mert enélkül, testvérek, aki így hal meg, új természet nélkül, az a kárhozatba jut. Ezt mondja itt Jézus: nem láthatja meg az Isten országát. És sokszor pokollá teszi az életét itt is.
Múlhatatlanul szükséges az, amirôl a tegnap este már beszéltünk, hogy ehhez valóban kisgyerekké kell válni. Tegnap olvastuk a bibliaolvasó kalauzunk szerint a Márk evangéliumából Jézus szavait: "Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen sem megy be abba." A gyermek hogy fogadja az ajándékot? Úgy, hogy elfogadja. A felnôtt spekulál: miért akar ez nekem most adni valamit? Mi a hátsó szándéka? Hogy fogom ezt viszonozni? Mire akar rávenni? És egyáltalán nem nyúlunk az ajándék után. A gyereknek azt mondják: kéred ezt az almát? Kérem! Jó esetben megköszöni, vagy meg sem köszöni, beleharap és elszalad. Élvezi. Aki nem így fogadja az Isten országát - Jézus mondja -, semmiképpen nem megy be abba. Ha valami életkérdés, akkor ez valóban az: van-e már életünk?
*
Ma este jó lenne, ha mindnyájan engednénk, hogy Isten ezt világossá tegye. -
Szeretnék még két - ezzel kapcsolatban - gyakran elôforduló tévedésre rámutatni, inkább csak úgy függelékképpen. Az egyik az: amit Jézus az újjászületésrôl mond, az egészen más, mint amit az újra születés, újra testetöltés idegen szóval: reinkarnáció hívei tanítanak. A legtöbb keleti vallás és sok nyugati ideológia is vallja ezt a téves eszmét. Ez azt tanítja, hogy az ember szelleme egymás után többször is testet ölthet, különbözô állatokban vagy emberi személyekben, amíg meg nem tisztul annyira, hogy egyesülhet az istenséggel.Ez a pogány hiedelem szembenáll a Biblia világos tanításával, mert a Szentírás és benne a mi Urunk, Jézus Krisztus is azt tanítja: az embernek egyetlen életet adott Isten. Ezért nagy a felelôsségünk, mert ebben az egy életünkben nyithatjuk meg magunkat Isten megváltó szeretete elôtt, vagy zárkózhatunk el mentô szeretete elôl. Isten tehát nem sorozatos újraszületések során tökéletesíti az embert, hanem egyszeri újjászületésben, felülrôl való nemzésben adja nekünk az Ô Fiának Jézusnak a természetét, és tesz így minket Isten gyermekeivé. Az újjászületés tehát nem azt jelenti, hogy az életemet még egyszer elôlrôl kezdhetném. Egy kicsit Nikodémus is erre gondol, majd holnap látni fogjuk, amikor azt kérdezi: "Vajon bemehet-e anyja méhébe másodszor, és születhetik-e?" Nem errôl van szó, hanem arról, hogy elôször végre engedd be Isten Szentlelkét a szívedbe.
Tudniillik csak Istennek ez a bennünk levô élete jogosult bemenni az Isten országába. Csak Jézus Krisztus az az "útlevél", Akivel együtt oda beléphetünk. Hiába hivatkozik valaki akármi másra. Érvényes útlevél, amivel az Isten országába bemehetünk, egyedül a Krisztusba vetett hit, a Krisztus bennünk élô élete.
A másik: néhány héttel ezelôtt volt Budapesten egy vallásszociológiai konferencia, amelyen sok minden elhangzott, statisztikai adatok is. Valaki az egyik elôadásban négy csoportba osztotta a vallás szempontjából az ország lakosságát. Azt mondta, vannak, akiket a személyes vallásosság jellemez, vannak egyházias emberek, vannak szimpatizánsok és vannak teljesen szekularizált tagadók. Egy másik valaki azt mondta: nem, mert ez mind a négy megvan egy emberben. Tehát végül is egy csoport van, és Isten olyan nagy, hogy a végén így vagy úgy, elôbb vagy utóbb mindenkit üdvözíteni fog.
Ezt tanítja-e Jézus itt Nikodémusnak és másutt is a Szentírásban? Azt olvastuk: "Ami testtôl született, test az, és ami lélektôl született, lélek az. Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát." Tehát Jézus azt mondja és talán egyetlen más kérdésben sem fogalmaz ilyen élesen, a mi érdekünkben: két táborra lehet osztani az emberiséget ebbôl a szempontból. Vannak, akik úgy élnek most is, ahogy megszülettek. Mindnyájan testtôl született testek vagyunk. A testen itt az Istentôl elidegenedett gondolkozást és életgyakorlatot érti a Biblia. Mindnyájan így élünk. Ha csak közben meg nem történik az újjászületés csodája. Attól kezdve nem test-életet él tovább az ember, Istentôl függetlenül, hanem Lélek szerinti életet, Istennel közösségben a Krisztus által.
Jézus azt mondja: két tábor van. És nem mindegy, hogy melyikhez tartozunk. Hisszük-e már testvérek, hogy csakugyan szükséges nekünk is újjászületnünk? És hisszük-e, hogy lehetséges?
Isten Szentlelke végezze el bennünk, hogy nagy-nagy sóvárgás támadjon az után, hogy Isten ezt a munkáját bennünk megvalósíthassa!
Mennyire fontos nekünk ez a kérdés? Néhány nagyon idôszerű, nagyon szorongató problémánkat érintettünk már az elôzô napokban, és újra mondom: ezeket nem szabad a szônyeg alá seperni és lekicsinyelni. De vajon ez a legnagyobb, amit Jézus a legfontosabbnak tart, hogyan szorulhat ki évtizedeken át komoly emberek életébôl is?
A múlt hét végén hívogattam egy idôs házaspárt erre a hétre. Szinte még be sem fejezhettem a mondatot, a bácsi már kezdte sorolni, mi minden miatt nem érnek ôk rá. Nem érünk mi rá effélével foglalkozni. Aztán még ô is alig fejezhette be, amikor az egyik szomszéd odajött - az utcán beszélgettünk, - és azt mondja: meghalt a Tibi. A bácsi teljesen kétségbe esett. 23 éves volt - mondja, - mit csinált? Szombat éjszaka mentek egy discoból, vitte a barátait, ivott is, a biztonsági öv sem volt bekötve, gyorsan is ment, szörnyet halt egy baleset miatt. Nem tudtam: szabad folytatni az elôbbi témát, vagy nem? Igazán nem akarok erôszakos lenni, nem szeretnék bántó lenni, de annyira ott ordított a kérdés: ha 23 évesen is meg lehet halni, és ennyire váratlanul, készületlenül, nem kellene erre felkészülni, amíg lehet, amikor Isten ilyen alkalmakat készít? Egy csendes órában itt csak Ôreá figyelhetünk. És szinte úgy beszélget velünk Jézus, mint akkor Nikodémussal. Ma nekünk mondja: szükséges újonnan születnetek. Ebben benne van az Ô kedves biztatása is: lehetséges. Hisszük-e: szükséges is és lehetséges is?
Olyan sok ember szeretne újrakezdeni, vagy újat kezdeni. Ne adjuk ennél alább! Hogyan születhet újjá az ember? Ha Isten segít minket, holnap este errôl lesz majd szó.
Mielôtt imádkozunk, maradjunk egy percre csöndben Isten elôtt, és hallgassuk úgy Jézus szavait, mint amit személy szerint nekünk mond: "Bizony, bizony mondom néktek: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát. Ne csodáld, hogy ezt mondom neked: szükséges újjászületned." Gondolkozzunk azon: újjászülettem már, ha nem: komolyan veszem: szükséges, akkor lennék a legboldogabb, ha Isten minél elôbb újjászülne? Kérjük ezt ma este Tôle.

Tegnap este láttuk milyen kiváló férfiú volt az a Nikodémus, aki egy éjszaka felkereste Jézust. Mint farizeus mélységesen vallásos volt, mint Izráel tanítója művelt és képzett ember, mint a Nagytanács tagja tekintélyes közéleti személyiség. És láttuk, hogy még gazdag is volt. Mégis hiányzott valami az életébôl. És ez a belsô békétlenség, bizonytalanság, elégedetlenség késztette ôt arra, hogy egyszer egy éjszakán felkeresse Jézust.
A mai igénk arról szól, hogy hogyan kezdte a Vele való beszélgetést. "Mester (rabbi), tudjuk, hogy Istentôl jöttél tanítóul, mert senki sem teheti ezeket a jeleket, amelyeket Te teszel, csak ha az Isten van vele."
Nikodémus tehát elmondja nagyon korrekt módon összefoglalva, hogy kinek tartja Jézust. És ebben az a meglepô, hogy ezt egy elôkelô professzor mondja, faluról jött tanítónak, Jézusnak. Meglepô tisztelettel szólítja meg Ôt. Kitűnik a szavaiból, hogy egy idô óta figyeli már Jézust. Feltűnt neki, hogy Jézus olyan csodákat tett, amiket csak Isten erejével lehet tenni. Tehát Jézus Isten erejével munkálkodik. Isten Jézussal van, akkor Ô nem akárki. Szeretné jobban megismerni ezt a tanítót. Ezért mondja ezt a szép hitvallást itt neki: mi tudjuk, hogy Te Istentôl jöttél tanítóul, mert senki sem tehet ilyen csodákat, csak ha az Isten van vele.
Meglepô azonban, hogy Jézus nem értékeli ezeket a kedves szavakat. Szóra sem méltatja. Mintha Nikodémus semmit sem mondott volna, egyáltalán nem reflektál erre a megszólításra, hanem azonnal Nikodémus leglényegesebb problémájára tér: "Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja meg az Isten országát."
Mi lehet ennek az oka, hogy ilyen kedves, majdnem hízelgô megszólításra Jézus egy szóval sem reflektál? Megtudjuk a késôbbiekbôl, hogy bármilyen tisztelettudó, korrekt és csiszoltan megfogalmazott volt is, amit Nikodémus mondott, meg sem közelítette a valóságot. Nem ez volt Jézus, ahogyan ô próbálta leírni. Ez körülbelül olyan volt, mintha egy világhírű, ismert tudóshoz odamegy valaki és azt mondja: uram, mi tudjuk, hogy ön elvégezte az elsô négy elemi osztályt. Ezt miért mondja? Elvégezte. De elvégezte az utána következô négyet is, meg elvégezte a középiskolát is, meg elvégzett két egyetemet, és utána kisdoktori, nagydoktori, kandidátusi, - nem beszélve arról, hogy a találmányait az egész világon ismerik és használják. Most akkor mit akar ezzel mondani: tudjuk, hogy ön elvégezte az elsô négy osztályt. Ez igaz önmagában, de hol van ez attól, aki az az ember, akinek mondják? Csak az illetô tudatlanságát árulja el, hogy ezt emeli ki mindabból, amit róla mondani akar.
Nos, Nikodémus csak úgy vélte, hogy ô ismeri Jézust. Olyan öntudattal mondja: mi tudjuk, és olyan szomorú ellenpárja ennek a mondatnak az, amikor nem sokkal utána kétszer egymás után kérdezi Jézustól: hogyan lehetséges ez? Jézus pedig visszakérdez: Izráel tanítója vagy és nem tudod ezeket?
Nagy tisztelettel közeledett Jézushoz, de Nikodémus szavai jellegzetesen tükrözik azt a vallásos félhitet, amivel azok szoktak beszélni Jézusról, akik valójában nem ismerik Ôt. Ezek az emberek úgy beszélnek Jézusról, ahogyan Petôfi írt a Kárpátokról. "Tán csodállak, ám de nem szeretlek." Nikodémus csodálta Jézus csodáit, de korántsem ismerte Ôt. Nem véletlen, hogy ez a mondat: "ám de nem szeretlek" azzal kezdôdik: "Mit nekem, te zordon Kárpátoknak..." Tamási Ábelje szerette a rengeteget, mert ismerte. Ô egészen másként viszonyult hozzá, és valahol itt van a különbség.
Nikodémus úgy véli: tudja, kicsoda Jézus. Ezt szépen megfogalmazza, és ezzel próbálja indítani a beszélgetést: tudjuk, hogy Istentôl jöttél tanítóul. Ennyi? Semmi több? Ez mutatja, hogy fogalma sincs, kivel beszélget ô ezen az emlékezetes éjszakán.Ezért kezd el Jézus neki önmagáról beszélni, sok gyengédséggel, tapintattal, ahogyan Ô szokott tanítani. Nem oktatja ki, nem szégyeníti meg. Elôször beszél magáról mint az Emberfiáról, azután beszél magáról mint az Isten Fiáról, kiderül, hogy ez a kettô ugyanaz. Azután beszél arról, hogy Ôt meg fogják feszíteni, mert neki meg kell halnia. Nikodémus számára érthetô módon - majd látni fogjuk - az Ószövetségbôl vett példával szemlélteti, hogy miért szükségszerű ez, és mi ennek a jelentôsége. Egyre többet ad ki a maga titkából, egyre jobban kinyitja szívét Nikodémus elôtt, mert látja, hogy ôt ez nagyon érdekli, neki ez fontos: kijelenti magát Nikodémusnak. Mert életkérdés, hogy Nikodémus ismerje Jézust, és életkérdés mindannyiunknak, hogy annak ismerjük Ôt, Aki.
Miért életkérdés? Hiszen maga Jézus mondta: "Az az örök élet, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent, és Akit Te elküldtél, a Jézus Krisztust." (Jn 17,3) Az a szó, ami itt áll a Biblia ôsi szövegében, mind az Ószövetség héber nyelvében, mind az Újszövetség görög nyelvében sokkal többet jelent, mint amit a mi számunkra az "ismeret" szó mond. Ez a kifejezés a Bibliában nemcsak értelmi, intellektuális tevékenységet jelöl, hanem azt jelenti, hogy valakivel életközösségbe kerülni, valakit az együttélés során belülrôl is megismerni, mégpedig úgy, hogy vele belsôleg azonosulok is. Nem véletlen az, hogy a házastársi közösségre is ugyanezt a szót használja a Biblia. "Ismerte Ádám az ô feleségét Évát." Ez a legteljesebb közösség, amikor együttélve ismeri meg egyik ember a másikat.
Megszoktuk azt, hogy a felszínen megborzolja egy-egy információ az értelmünket, és azt mondjuk: már tudjuk. Olvastunk valamit róla, aztán ha a társaságban szóba kerül, hozzá tudunk szólni. Ezt nem nevezné a Biblia ismeretnek. Közelebb jutunk a szó jelentéséhez, ha az igekötôket is felsoroljuk. A magyarban segít megérteni a bibliai "megismerés" fogalmát az, ha nemcsak a megismerésre gondolunk, hanem arra, hogy a Biblia logikája szerint akkor jut el az ember igazán egy másiknak a megismerésére, ha elôbb felismeri, hogy kicsoda ô valójában, elismeri ôt annak, aki, s akkor mondhatja: megismerte.
Felismerem, ki ô, elismerem, hogy az, - úgy viszonyulok hozzá, s akkor mondhatom: megismertem. És ez sokkal több, mint az, hogy hallottam róla valamit. Ez körülbelül az, ami húsvét után egy héttel történt a tanítványi közösségben, amikor már Tamás is ott volt a többiekkel, s aki tíz kollegájának sem hitte el azt: értsd meg: láttuk az Urat, feltámadott! Azt mondta: majd ha a szememmel látom, az ujjamat bedughatom a sebe helyébe. S akkor eljött Jézus nyolc nap múlva, s azt mondta: gyere Tamás, itt a sebhely, hozd az ujjadat. S akkor mit mond Tamás? "Én Uram, és én Istenem." Felismeri, hogy ez valóban az a Jézus, akivel ô évekig együtt volt, mint tanítványa, tehát valóban feltámadott, ezzel szinte egyidejűleg elismeri Ôt annak, Aki: Úrnak és Istennek. És ezek után beszélhet a feltámadott Krisztusról, mint akit ismer, mint akit megismert.
Felismerni: ki ô, azután elismerem: Ô az Úr, én a szolgája vagyok, elismerem magam felett úrnak, és ezek után, mintegy együttélve a Hozzá való helyes viszonyulásban, fogom Ôt egyre jobban megismerni.
Nikodémus messze volt még ettôl. Ez most nem ítélkezés felette, ez ténymegállapítás. Hol van ettôl az, hogy: tanító?
Én sem ismertem sokáig Jézus Krisztust. Pedig vallásos családban nôhettem, meg azt mondják jó gyerek is voltam. Jó tanuló, sokat segítô, otthonülô. Kis korunk óta jártunk gyermekistentiszteletre, vasárnaponként az egész család délelôtt is, délután is ment templomba, és szívesen mentem. De nem ismertem Jézust. Akkor figyeltem fel Rá elôször, amikor egy ifjúsági evangélizáción Kecskeméten az igehirdetô arról beszélt, hogy milyen sok rejtett bűnünk is van. És éppen a jó embereket veszélyezteti az, hogy ezeket nem ismerik fel. Például: van olyan, hogy valaki mosolyogva beszélget egy másikkal, és közben magában átkozza azt. Ez talált. Azt mondtam magamban: egy valakit ismerek, aki ilyen. Meg van olyan, hogy valaki nagyon jó gyerek, dicsérik is, meg is érdemli, és mégis sokszor elôfordul, hogy szidja magában a szüleit, vagy irígy a testvéreire, vagy még Istent is káromolja, ha nagyon mérges. Ez is talált. És így sorolt még néhány esetet, és mindenütt találva éreztem magamat. Utána kimutatta a Szentírásból, hogy mivel Isten szent és gyűlöli a bűnt, minden hamisság és bűn szigorú ítéletet von maga után. Ez kétségbeejtett. - És akkor másnap arról volt szó, hogy mindez így van, de a folytatása az, hogy Isten viszont nagyon-nagyon szereti a bűnöst. És semmiképpen nem akarja, hogy a megérdemelt halálos ítélet megsemmisítse. Ezért a mi halálos ítéletünket az Ô egyszülött Fián: Jézuson hajtotta végre. Ha kettônél több fülem lett volna, minddel odafigyeltem volna. Mi van? Hogy van? Biztos, hogy hallottam errôl korábban, de akkor ott egészen új volt, és egészen világos.
És folytatódott a magyarázat: Jézus meg annyira szeretett minket, hogy Ô átvállalta magára az összes bűnünket és annak a büntetését. Ezért halt meg a kereszten. Ô soha semmi gonoszt nem követett el, de Isten betudja nekünk az Ô halálát, és nem hajtja végre kétszer a mi ítéletünket. Tehát amikor Jézus meghalt a kereszten, Isten mindannyiunknak minden bűnét megbocsátotta. Ez fantasztikus! Kezdtem magamnak lefordítani: ez akkor azt jelenti, hogy nekem már nem kell rettegnem attól, hogy az igazságos méltó büntetést előbb-utóbb el kell szenvednem, sôt ez azt jelenti, hogy én úgy állok ott Isten elôtt - nem mertem kimondani - mintha ártatlan lennék? Mintha soha nem vétkeztem volna Isten, a családom tagjai, önmagam és sok embertársam ellen? Ebben bizonyos akartam lenni. Istentisztelet után megkérdeztem az igehirdetôt: így van-e ez? Azt mondja: pontosan. Kinyitotta a Bibliát, bizonyította: meg van írva. Akkor még nem ismertem a Bibliát. És akkor valami mérhetetlen nagy hála és öröm töltötte el a szívemet. Azt mondtam: szeretném ezt megköszönni. Azt kérdezte: mikor? Erre nem tudtam hirtelen mit válaszolni. Azt mondta: gyere. Leültünk ott egy sarokban, és életemben elôször imádkoztam. Sok imát elmondtam korábban is, de ez más volt. Itt valakinek megköszöntem azt, hogy megmentette az életemet. Itt egy élô személyhez beszéltem - a magam töredékes, dadogó módján, de a saját hálámat mondtam el a saját szavaimmal. És olyan boldog voltam, hogy máig emlékszem: nagy kapukulcsunk volt, s úgy mentem haza, hogy dobáltam a kapukulcsot a levegôbe és ugráltam az utcán. Amikor a kapunkhoz értem, akkor jutott eszembe, de jó hogy már sötét van, még azt hinnék, megbolondultam.
Ez óriási volt a számomra, mert azt jelentette: megismertem Jézust mint az én Megváltómat. Hallottam ezt addig is, hogy a világ megváltója, de az én megváltóm is. Ez már egzisztenciálisan érintett engem. És azok a bibliai tudósok, akik a megismerni szót magyarázzák, mindig azt mondják: itt nemcsak intellektuális, hanem egzisztenciális érintkezésrôl van szó két személy között. Aki ismeri Jézust, annak Ô az egész lényét meghatározza. Az egész lényét és sorsát meghatározó módon került kapcsolatba Vele. Nem csak olvasott meg hallott ezt-azt, s tudja, hogy ilyen is van a világot. Itt sokkal többrôl van szó. Itt arról volt szó a számomra, hogy nem kell többé mindenféle mesével nyugtatni a lelkiismeretemet, nem kell mentegetôznöm: azért még sem volt az olyan súlyos bűn. Az nagyon súlyos bűn volt. Ezért halt meg helyettem az Isten Fia. És nekem az meg van bocsátva. Most hogy ezt tudom és hiszem, bizonyos is lehetek benne.
Aztán jöttek nehéz idôk. Nyilvános megszégyenítés az iskolában, megkülönböztetés a továbbtanulásnál, csalódás a legjobb barátokban, betegségek... De ez az öröm és békesség megmaradt. - A következô nagy élmény az volt, hogy soha nem vagyok egyedül. Jézus, Aki az én Megváltóm, olyan mintha a legjobb barátom lenne. Minden elképzelhetô helyzetben szólhatok Hozzá, és Ô válaszol is. Soha nem csalódom benne, nyugodtan rábízhatom magamat. Megismertem Jézust - mint legjobb Barátomat. Alig mertem ezt még gondolatban is kimondani. Azután ezt követôen olvastam a János evangéliumában, hogy ezt nem én találtam ki, Ô mondta: "Ti az én barátaim vagytok, ha azt cselekszitek, amit én parancsolok nektek. (Jn 15,14)
Azután egyre több példát láthattam arra, hogyan irányítja az életemet. Hogyan idôzít találkozásokat, ajtókat nyit ott is, ahol nem is tudtam, hogy ajtó van a falon, bezár más ajtókat, ahol már majdnem beléptem, és utólag hálát adok, hogy nem engedte, hogy ott belépjek, nem tudtam mi várt volna rám, mitôl óvott meg. Utat nyit, irányít, gondolatokat ad - egyre bátrabban bíztam magamat Rá. Egyre természetesebb lett, hogy elôre kérem: készítse el, irányítson, óvjon meg, indítson. Az élô Krisztus állandó jelenlétében éltem. Ezt is csak utólag tudtam meg, hogy ez az üdvösség. Krisztus állandó jelenlétében, Vele együtt, egyet akarva élni.
Azután elôjöttek a régi bűnök. Odalett az egész? Meg kellett tanulnom az Igébôl, hogy ezekkel is Ôhozzá kell menni. Ezekre is bocsánatot kaptam már akkor, amikor azt mondta a kereszten: elvégeztetett. Csak erre a bocsánatra most van szükségem. Akkor most vegyem komolyan és köszönjem meg éppen úgy, mint legelôször. S ez így megy, lehet kegyelembôl élni? Én ezt a Megváltómat nem akarom többet megbántani! A kegyelem nem a bűnre szabadítja fel az embert, éppen hogy visszatartja attól!
Egyre többet jelent ki magából Jézus a mai napig is számomra, és ezt sokan elmondhatnák még, akik így kapcsolatba kerültek Vele. S hol van ez attól: Mester, tudjuk, hogy te tanítónak jöttél. Ez igaz, de ez tényleg körülbelül annyi: hallottam, hogy elvégezted az elsô négy elemit. Viszont az életkérdés, hogy megismerjük Jézust. Mert az az örök élet, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent, és akit Te elküldtél, a Jézus Krisztust.
Testvérek, én sokféle valláshoz és ideológiához tartozó emberrel beszéltem már életemben. De ilyen tapasztalatokról senki sem tudott beszámolni. Nem is számolhat. Hiszen Jézus Krisztus az egyetlen, Akiben maga Isten hajolt közel hozzánk. Jézus az egyetlen, Aki látta az Atyát és hitelesen mondhatja el nekünk, ki a mi Istenünk. Jézus az egyetlen, Aki helyettünk meghalt a kereszten. Nincs más ezen a világon, egyetlen vallásalapító sem! Ô az egyetlen, Aki kinyitotta a menyország kapuját elôttünk, Aki utat nyitott oda, és azon minket elvezet. Ô az egyetlen, Aki megtanít már itt értelmesen élni, és Aki hazavezet minket az Isten országába. Egyedül Vele együtt engednek oda be. Nélküle oda senki be nem mehet. Csak Ôreá való tekintettel fogad minket úgy az Atya, mint akik Ôérette tiszták és igazak vagyunk. Egyedül Róla mondta a mindenható Isten: ez az én szeretett Fiam, Akiben én gyönyörködöm. Ôt hallgassátok! És egyedül Jézus mondta azt a benne hívôknek: ti az én barátaim vagyok. És egyedül Ô az, aki életünk minden helyzetében: betegségben, műtôasztalon, börtönben, ravatal mellett és majd a halálunk óráján is és utána mindörökké nemcsak velünk marad, hanem megengedi, hogy ilyen szoros, meghitt, szeretetközösségben éljünk Vele nyomorult emberek. Ezt jelenti Ôt megismerni: Vele együtt élni már itt és majd odaát is.
Így hadd kérdezzem meg: ismered te Jézust? Nemcsak a csodatetteit, hanem a tanításait. Nemcsak a tanításait, hanem Ôt magát. De nemcsak úgy, hogy másodkézbôl hallottunk valamit, hanem így: lakva, személyesen. Ez életkérdés, testvérek! Mert az az örök élet, hogy megismerjenek így Téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust. És ez azt is jelenti: elismerni Ôt mint Istent, Isten Fiát, a mi Megváltónkat és Urunkat, Aki parancsol is nekünk.
Ezért mondja itt Jézus azonnal Nikodémus kedves szavaira, azokat a füle mellett elengedve, de mégis válaszolva rájuk: senki sem láthatja meg az Isten országát, csak aki újonnan születik.
Olyan jó lenne, ha ma este, talán itt ebben a csendben, amit az imádság és a Mi Atyánk között hagyunk ôszintén elmondanánk Jézusnak: kinek tartjuk Ôt? Nehogy többet vagy szebbet mondjunk. Ô úgy is ismeri a szívünket. Nekünk van szükségünk arra, hogy kimondjuk. Akár azt: Uram, most jöttem rá, egyáltalán nem ismerlek Téged, vagy félre ismertelek. Vagy köszönöm: ennyire már ismerhetlek és ez is olyan sokat jelent, de még jobban jelentsd ki magadat nékem. És még nagyobb dolog lenne, ha azt mondanánk: Uram, mivel lakva ismerni meg egymást, kinyitom az én életemet, gyere be oda, mától kezdve éljünk együtt. Te vagy az Úr, én pedig a szolgád, és jelentsd ki magadat nékem.
Hogyan lehet megismerni Jézust? Olyan egyszerű tanácsokat ad a Szentírás erre nézve. A legtöbbször úgy történik: hallunk Jézusról valakitôl. Aztán úgy viszonyulunk hozzá, ahogy. De ha hallgatjuk továbbra is a Róla szóló bizonyságtételt, egyszer csak az az ember tapasztalata, hogy maga Jézus szólította meg. Ez bármelyik istentiszteleten megtörténhet. Meg is történik gyakran. El is felejti az illetô, ki beszélt akkor, meg mi volt az alapige, de akkor elôször úgy jött ki a templomból, hogy Jézus szólt hozzá. Azután ez hitet támaszt az ember szívében, bizonyosságra jut, és ô kezdi mondani másoknak. S miközben mondja, maga is erôsödik. Elôször hallok Róla, aztán valami módon találkozom Vele, mert Ô él, feltámadott, s azután már én mondom másoknak.
Itt van mindjárt a következô fejezetben a János evangéliuma 4. részében az a történet, amikor Jézus a samáriai asszonnyal beszélgetett. Amikor ez az asszony felismerte Jézusban a Messiást, és elismerte Ôt urának, ezzel a boldog ismerettel futott vissza a faluba. Otthagyta a korsóját, a vizet, mindent, amiért ment, és mondta az embereknek: gyertek, itt van a Messiás, hallgassátok Ôt. Nem volt valami szavahihetô asszony, nem volt hitele a többiek elôtt, mégis kimentek azért néhányan. Két napig velük volt Jézus. És mit mondanak a második napon az asszonynak? "Nem a te beszédedért hiszünk immár: mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ üdvözítôje, a Krisztus" (Jn 4,42). Elôbb hallottak az asszonytól, azután meghallgatták magát Jézust, aztán azt mondják: tudjuk, bizonnyal Ô az, és ezt mondjuk másoknak is. Ez velünk is így van. Ezért nagyon fontos az, hogy aki erre az életkérdésre is választ és megoldást akar, hallgassa minél többször a Jézusról szóló igaz beszédet. Olvassa a Szentírást, ahonnan Ô maga szólíthat meg minket a betűkön keresztül. Kezdje el cselekedni azt, amit már megértett az Ô parancsaként. Hiszen ilyet is mond Jézus: aki cselekedni akarja az én Atyám akaratát, az majd megismeri, hogy én az Istentôl jöttem vagy nem (Jn 7,17).
Ez a világ ma nagyon sok megváltót kínál nekünk. Sokan azt akarják, hogy önmagunk legyünk saját magunk megváltói. Életkérdés, hogy megismerjük az egyetlen Megváltót, Aki ugyanakkor jó barátunk is, Aki az Isten Fia, a megígért Messiás, a Krisztus, a királyok Királya, az uraknak Ura, Akié minden hatalom mennyen és földön.
Ôt azonban nem lehet megismerni gôgösen. Nem mondom, hogy Nikodémus gôgös volt. Ennek semmi jele, tisztelettel közeledett Jézushoz. De egy kicsit gyanús, ahogyan kezdi: mi tudjuk. Nem így szoktuk kezdeni mi is? Számos variációban hallom ezt naponta. Én tudom, hogy ki lesz a párom és hogyan lehet megszerezni. Mi tudjuk, hány gyerekünk lesz, és azt is tudjuk, milyen foglalkozást választunk majd nekik. (Szegény gyerekek!) Mi tudjuk, hogyan kell a pénzt fialtatni. Mi tudjuk, hogyan kell mások feje fölé kerekedni. Mi tudjuk, hogyan kellene azoknak ott politizálni, meg gazdaságot építeni. Mi tudjuk, hogyan kell üdvözülni. Mindent tudunk. Szegény szerencsétlen emberek: az életük tele van tévedéssel és tragédiával. Mi tudjuk. Aki így kezdi, az könnyen taníthatatlanná válik. Ezért mondta Jézus azt: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint kisgyermek, nem mehet be abba (Mk 10,15).
Hadd kérjelek ma arra, hogy szállj le a mindentudásnak a magas lováról. De a vallásos jóságnak a magasságaiból is. És üljünk le a Mester lábaihoz, mint a kisgyermekek, és engedjük, hogy tanítson bennünket olyan egyszerűen, mint ahogy ez a gyermek ének mondja:

Krisztus, arra kérünk,
ülj ide közébünk.
Rád hallgatunk, nézünk,
ülj le és beszélj.

Kedves testvérek, ha Isten segít minket, ezen a héten minden este Jézusnak Nikodémussal való találkozásáról lesz majd szó. Kettôjük beszélgetésében olyan alapvetôen fontos életkérdések vetôdnek fel, amikkel egyszer mindannyiunknak szembe kell néznünk. Olyan kérdések ezek, amiket az ember nem keres magának. Talán elôször az édesanyja temetésén tolulnak fel a lelkébôl, vagy amikor hazahozták a kórházból a gyermekét vagy unokáját, és elsô este odaül a kiságy mellé és nézi: egy új ember. Kicsoda ô? És mire végzi majd? Vagy ilyen kérdések álmatlan éjszakákon szokták foglalkoztatni az embert, amikor már lemond arról némi forgolódás után, hogy újra elalszik, és elkezd gondolkozni. Nem szeretjük ezeket a kérdéseket.Nincs rájuk kielégítô válaszunk és elhessegetjük ôket magunktól.
Többször megfigyeltem, hogy egy-egy temetés után, amelyen megrendült csendben álltuk körül a ravatalt, hazafelé menet milyen harsányak ugyanazok az emberek. Szinte egymással versenyezve keresnek újabb és újabb témát, csak ne arról kelljen gondolkozni és beszélni, ami ott néhány percre témává lett. Mert nincs kielégítô válasz ezekre a kérdésekre.
Tudom azt, hogy mindannyiunknak nagyon fontos életkérdésünk a kenyér. Fontos életkérdés a társ: van vagy nincs, ha van, milyen és mi lesz vele? Egy városi lelkipásztor naponta találkozik ma a munkanélküliek, hajléktalanok, menekültek, betegek, szenvendélyektôl megkötözöttek súlyos kérdéseivel, s ahogy lehet próbálunk segíteni, sokszor meg csak a tehetetlenségünket érezzük. Mindenkinek fontos kérdése évek óta az, hogy lesz-e elég esô, mert ettôl függ a kenyerünk. Ha valaki hosszabb távon gondolkozik: a gyerekeinknek, unokáinknak lesz-e iható vízük és a mainál kevésbé mérgezett levegôt szívnak-e? Életkérdés, hogy ne legyen háború, és ahol van, ott fejezôdjék be. Életkérdés, hogy mi lesz a mi népünkkel, országunkkal és így tovább.
Ezen a héten azonban még sem ezekrôl a kérdésekrôl szeretnék beszélni. Azért nem, mert ezek ott dörömbölnek mindannyiunk ajtaján, és sokan és sokat foglalkozunk velük. Ezeket nem lehet a szőnyeg alá seperni, mert követelôznek. Viszont vannak ugyanilyen jelentôségű kérdések, amiket megpróbálunk odaseperni. Pedig ezektôl is legalább annyira függ az életünk és a jövônk, mind az elôbb említettektôl.
Amikor egyszer-egyszer feltolul az emberben, hogy ki vagyok én tulajdonképpen, mit érek, és kinek vagyok fontos? Minden serdülô kamaszgyerek hónapokig, évekig kínlódik azzal, hogy nem adnak rá becsületes választ. Aztán megszokja, hogy el kell hallgattatni a
kérdéseket, mert így kellemetlen. De minden negyven és ötven év körüli férfi és nô is szembesül ezzel a kérdéssel: mit csináltam eddig az életben? Mit értem el és vannak-e még
nyitott lehetôségek, amikkel élhetek? Egyáltalán mi az, hogy élek? Mi az élet, és mi a halál?
Amikor autót vezetni tanultam, nemcsak szakismereteket hoztam az oktatómtól, hanem egyéb bölcsességeket is. Az egyik alkalommal, amikor a jobbkezes utcákat gyakoroltuk, engedelmesen mindig benéztem jobbra. Egy ideig türelmesen szenvedte, aztán egyszer indulatosan rám kiáltott: nézzen egyszer már balra is, mert aztán hall egy csattanást és annyi! Hazafelé azon gondolkoztam: valóban egy csattanás, aztán annyi az élet, meg a halál?
És mindenki szembetalálja magát egyszer az istenkérdéssel. Van vagy nincs?! Ha van: lehet-e Vele találkozni, kell-e Vele találkozni? Én keresem Ôt, vagy Ô keres meg engem? És hogyan kommunikálhatunk egymással? Nem intézi el a vallás, az egyház ezt? Mindenkinek személyesen kell? S ez valóban olyan fontos, mint ahogy némelyek mondják? Vagy az a kérdés is elénk áll olykor: érdemes-e jónak lenni? S aki becsületes, mindjárt utána teszi: s tudok-e én jó lenni?
Egy-két évtized alatt is annyi mindent elrontottunk, olyan sok mindent elmulasztottunk, amit jórészt nem is lehet már pótolni. Annyiszor becsaptak bennünket, s talán mi is másokat. Van-e valami ezen a világon, ami biztos, amiben meg lehet kapaszkodni az életünk kritikus pillanataiban és mélypontjain? És igaz-e, hogy vannak olyan értékek, amikre illik, amit Jézus mondott: a tolvajok nem ássák ki, a rozsda nem emészti meg, és a molyok nem rágják meg? Ami érték itt, és érték marad a halálon túl is. És ha vannak ilyenek, hol lehet azokat beszerezni?
Ezekrôl a kérdésekrôl lesz szó ezen a héten. Ma maradjunk az elsônél, és erre próbáljunk választ találni: Ki az ember és mire képes? Mielôtt azonban elkezdjük a választ keresni, egy kicsit ismerkedjünk meg Nikodémussal. Mert ha ôvele megbarátkozunk, akkor már úton vagyunk a felelethez is.
Mit mond róla a Szentírás? A felolvasott Igébôl csak az elsô mondat legyen a ma esti alapigénk: "Volt a farizeusok között egy ember, a neve Nikodémus, a zsidók fôembere: Ez egy éjjel elment Jézushoz."
Mit tudunk meg róla? Azt, hogy farizeus volt. Tehát ahhoz a vallási csoporthoz tartozott, amelyiknek a tagjai a legkomolyabban be akarták tartani a Szentírás rendelkezéseit, különösen Mózes törvényeit. Voltak, akik erre tették fel az egész életüket: betartani Isten törvényét. Nikodémus azonban nemcsak betartani akarta, hanem tanította is. Néhány mondattal késôbb Jézus így szólítja meg: te Izráel tanítója vagy. Ô tehát nagyon művelt, képzett ember is volt. Nyugodtan mondhatjuk mai szóval: teológiai tanár volt akkor. De jeles közéleti személyiség is volt, mert mint olvastuk, a zsidók vezetô embere volt, vagyis annak a 70+1 tagú tanácsnak a tagja, ahova akárkit nem választottak be, és amely testület a zsidóság legmagasabb közigazgatási és vallási fóruma volt a római elnyomás legsötétebb évtizedeiben is. Az evangélium végérôl még azt is megtudjuk, hogy gazdag volt Nikodémus. Tehát egy nagyon vallásos, igényesen gondolkozó, képzett, művelt, tekintélyes, megbecsült gazdag ember.
Annál meglepôbb, hogy egy éjszaka elmegy Jézushoz. Ahhoz a Jézushoz, aki Galileából származó rabbi, tanító, és minden és mindenki, ami és aki Galileából származott, az megvetett volt akkor, s aki - mivel mindenkinek a szemébe mondta az igazságot - egyre több ellenséget szerzett magának, és ekkor Jézust már gyanakodva nézte éppen a Nagytanács, és óva intettek mindenkit attól, hogy Ôt hallgassa vagy Vele kapcsolatba kerüljön. Nagy bátorság kellett Nikodémusnak ahhoz, hogy elmenjen Jézushoz. És nagy oka lehetett annak, hogy kockáztatta még a hitelét is a kollegái elôtt.
Mi lehetett ennek az oka? Mit várt ettôl a találkozástól? Hiányzott valami az életébôl, amit Jézustól remélt?
Jézus az elsô mondatával rámutat arra, hogy miért jött ez a fôember. Nikodémusnak nincs békessége. Valami nyugtalanítja. Nem elégedett magával. Nincs bizonyossága. Nem tudja, hogy ha meghal, mi lesz vele? Nem tudja, hogy jó úton jár-e, s amikor erre az útra hív másokat mint felelôs tanító, akkor jót csinál-e? Nem tudja, hogy hányadán áll Istennel. Nincs igazi kapcsolata azzal az Istennel, akirôl sok mindent tanít másoknak. És mivel igényes ember lelkileg és szellemileg, ez nyugtalanítja. Ez hozta ôt Jézushoz.
Jézus azonban nemcsak ezt a problémát leplezi le, mindjárt a választ is megadja rá, sôt nyújtja azt, ami hiányzik Nikodémus életébôl. Azt mondja: szükséges neked is újonnan születned. Akkor lesz békességed, bizonyosságod, akkor tudod, hogy mi végre vagy a világon, és másokat is el tudsz igazítani. Szükséges újonnan születned. Az Istennel való személyes kapcsolatra van szükséged. Az Isten küldöttjével, Aki itt áll elôtted, - itt még nem mondja ki Jézus, késôbb a beszélgetés során beszél önmagáról Nikodémusnak - az Isten Küldöttjével kellene megismerkedned. Vele kell kapcsolatba kerülnöd. Látod, ilyen egyszerű. Jó, hogy eljöttél, jó helyre jöttél. Itt van az, ami neked hiányzik. Csak el tudod-e fogadni, hogy erre van szükséged? Szükséges újonnan születned.
Nem tudom, testvérek, hogy minket szoktak-e ilyen kérdések izgatni: miért nincs békességem? Mi lesz velem, ha meghalok? Nem lehetne-e másként leélni az életem hátralevô részét? Egészen bizonyos, hogy mindannyiunknak van bôven éppen elég gondunk. Például, ha most ismét fogják emelni a villanynak meg a húsnak az árát, akkor át kell rendezni megint az egész családi költségvetést. Ki nem fogyunk az ilyen gondokból, és ezek nem kis gondok. Jézus azonban azt mondja, hogy legalább ilyen súlyú az, hogy azzal töltöd-e az életedet, amire azt Isten adta? Mert el kell számolni egyszer vele. Nem tehednéd-e kis befektetéssel sokkal boldogabbakká a hozzátartozóidat? Nem élhetnél-e lényegesen termékenyebb élete vagy egyáltalán gyümölcstermô életet, ami másoknak hasznosabb? És tudod-e, hogy ha meghalsz hol töltöd az örökkévalóságot? Nem luxus ez, ha egyszer az ilyen kérdésekkel szembenézünk és megpróbálunk választ adni rájuk.
Nos, Jézus ezzel szembesíti itt Nikodémust. És ha Isten segít minket, estéről-estére ilyen kérdéseket hoz elénk is, talán kimondja helyettünk azt, amit mi nem mertünk, vagy nem akartunk, vagy nem tudtunk megfogalmazni, de nem úgy, hogy számonkér és megszégyenít, hanem úgy, hogy már a választ is adja, ha elfogadjuk. Sôt, ha valami hiányról van szó, már azt is nyújtja, ami hiányzik az életünkbôl.
Mert hogyan fogadta Ô Nikodémust? Ilyen egyszerűen, ilyen természetesen, mintha várta volna. Semmi meglepôdés, semmi számonkérés. Nem szab feltételeket, elôzékenyen eléje megy, kimondja helyette, azt, ami Nikodémusnak kényelmetlen lenne, és már kínálja is a segítséget.
Talán megkérdezhetnénk: nem túl gyors ez a tempó, amit Jézus itt ebben a beszélgetésben diktál? Nem lett volna elég néhány szempontra felhívni Nikodémus figyelmét? Gondolkozó ember ô, majd teszi, ahova akarja. Hiszen ô is úgy jött: te tanító vagy, hogy egy tudós ember kész tanulni Jézustól. Hát akkor tanítsa! Mondjon neki néhány gondolatot. Hát nem tud az ember magán segíteni?
A Szentírás azt mondja és a tapasztalat azt bizonyítja, sajnos nem! És hogy ha valaki túl keménynek találja a Biblia válaszát erre a kérdésre, hogy ki az ember és mire képes, akkor annak ajánlom, olvassa el Goldingnak A legyek ura című világhírű regényét, vagy nézze meg a belôle készült filmet. Arról szól ez a mű, hogy egy amerikai kadétiskola növendékei egy baleset miatt a tengerbe zuhannak. Egy részük kiúszik a partra, és megérkezik egy lakatlan szigetre. Megpróbálják berendezni az életüket. A közöttük levô legértelmesebb, legtekintélyesebb fiút megválasztják vezetônek. Bizonyos demokratikus elveket rögzítenek. Megállapodnak abban, hogy a tűznek mindig égni kell, hátha keresik ôket, és valami jel legyen. De hogyan gyújtsanak tűzet? Ennek a vezetô fiúnak az az elmés ötlete támadt, hogy az egyik társuk sokdioptriás szemüvegével. Más mód nincs. Nagyszerű! Beindul az élet, hamarosan azonban valaki vetélytársa lesz ennek a vezetônek. Magához akarja ragadni a hatalmat, sôt egyeduralomra tör. A társaság két részre szakad, s miközben hol reménykedve, hol reménytelenül várják, hogy majd csak megtalálják ôket és megmentik valahogyan, aközben ebben a feszültségben napvilágra jön mindaz a gyűlölet, kegyetlenség, durvaság, önzés, hatalomvágy és félelem, ami ott van ezekben a tizenéves szívekben. S ennek a következménye lesz egyebek között az, hogy egy mámoros állapotban véletlenül agyonverik azt a sebesültet, aki szintén velük együtt menekült meg oda a szigetre. Utána szándékosan megölik a legszelídebb társukat, akinek a szemüvege életszükséglet volt mindannyiuknak. Ezután - most már teljesen egységesen - hajtóvadászatot rendeznek az ellen, akit eredetileg ôk választottak meg vezetôjüknek, de akit az erkölcsi tartása miatt egyre nehezebben viselnek el maguk között. Ezt a szerencsétlen fiút csak az menti meg attól, hogy nekibôszült társai kihegyezett botokkal agyonszurkálják, mint egy malacot, hogy valahogyan mégis csak nyomukra bukkantak, és éppen akkor száll le egy katonai helikopter a szigetre, amely ôket kutatja, amikor már néhány méter választja el a nekibôszült üldözôket ettôl a szerencsétlen fiútól. És mindezt nem vademberek csinálták a kôkorszakban, hanem tizenéves fiúk, egy kultúrállam polgárai, elôkelô hadsereg leendô tisztjei, a huszadik század második felében.
Kicsoda az ember? Hát ez. És mire képes? Erre. Képes gyártani olyan szerkentyűt, amely helyben le- és felszáll és embereket tud menteni. Képes csiszolni olyan finom lencsét, amivel az alig látó is lát, és amivel szükség esetén tűzet is lehet gyújtani. Sok jóra is képes az ember. De ugyanez az ember képes arra, hogy agyonveri a tehetetlen sebesültet, mert az már korábban is terhére volt, hogy leüti a társát, aki neki nem ártott, sôt segített, és hogy mindent félretéve, mindennél fontosabb lesz neki, hogy meggyilkoljon valakit, csak azért, mert nem tetszik a képe, vagy mert másképpen gondolkozik. Vagy mert egyáltalán gondolkozik. És nem tudja leállítani magát, és nem tudja megváltoztatni magát az ember. Segítség csak kívülrôl, felülrôl jöhet - épp úgy, mint a regénybeli gyerekek esetében!
Nos a Biblia azt mondja el, hogy ezt a segítséget hozta el nekünk Jézus. Mert az egész emberiség úgy járt, mint ahogy ezek a gyerekek. Elszakadt az otthonától, kiesett abból a rendbôl, amelyiket Isten a védelmére teremtett, a maga ura akar lenni, félre tesz mindent: félretette Istent, és Isten nélkül, istentelenül szükségképpen embertelenné válik. A bűneset óta minden ember életében ordít az a hiányérzet, ami az otthagyott otthon, az elhagyott Isten miatt támad az ember szívében. És ezt a hiányt semmi mással nem tudja pótolni. Ezt nem pótolja a tudomány, a sikeres karrier, nem pótolja a pénz, a filozófia, a vallás sem - itt van Nikodémus az élô példa: mélyen vallásos ember volt, ôszintén korrektül és mégis a sötét utcán jár éjszaka egy ilyen tekintélyes ember, és bekopog egy Galileából jött tanítóhoz, hogy nem tudnál-e rajtam segíteni? És ez a tanító tud!Mert az hiányzott Nikodémusnak is, az hiányzik midannyiunknak, hogy újra egész valóságos kapcsolatba kerüljünk Istennel, hogy azt az istenarcu ürességet, ami az életünkben tátong, Ô személyesen töltse ki, és Jézus Krisztus pontosan ezért jött el erre a földre, ezért lett emberré, ezért halt meg a kereszten, ezért támadott fel, és ezért hívott ide minket ma este is, mert Ô ezt az űrt ki tudja tölteni. Ezt az űrt csak Ô tudja kitölteni. De aki Vele találkozik az előbb-utóbb boldogan el is mondja - és meg is látszik rajta -, hogy valóban megszűnt ez a hiányérzete.
Az emberiség nagyjai egymás után kérdezik: mi végre vagyunk a világon? Próbálnak erre választ is adni. Egy szállóigévé vált, közismert felelet így hangzik: "Küzdeni erônk szerint a legnemesbekért." Igen ám, de amikor éppen ehhez nincs már ereje az embernek, mert sok egyéb küzdés felemésztette azt. Meg amikor sokszor már magunk sem tudjuk, hogy most mi nemes, mi nem, úgy bemocskolódott minden. S amikor éppen azokat verik agyon elôször, akik a legnemesbekért szoktak küzdeni önfeledten és önzetlenül. - Mi végre vagyunk a világon? Egy szolidabb válasz így hangzik: hogy valahol otthon legyünk benne. Igen ám, de amikor otthon sem érzi otthon magát az ember. Amikor csavarog a gyerek az utcán, mert semmi nem vonzza haza. Amikor húzza az idôt a férfi a munkahelyén, mert valami miatt nem siet haza. És amikor ennyire tele van a világ menekülôkkel és menekültekkel, mint ma. Amikor nemcsak száznegyven évvel ezelôtt Magyarországon, hanem ma is a világ sok pontján érvényes és igaz: "Bújt az üldözött, s felé kard nyúlt barlangjába, szerte nézett és nem lelé honját a hazába." Akkor mi végre vagyunk a világon? És olyan különös, hogy akiknek mindenük megvan, amit ember elérhet, azok is azt mondják, hogy valami hiányzik. Ez a gyötrô hiányérzet néha-néha feltámad az ilyen emberekben is. Olyan szépen énekli meg ezt Kosztolányi Dezsô a Boldog, szomorú dalban, amikor felsorolja részletesen, hogy ô mi mindent elért már:
Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Aztán rátér a szellemiekre, azokban is bôvölködik: igazán megbecsülik ôt, erkölcsi elismerésben is része van: ha néha magam köszönök még, már sokszor elôre köszönnek. - mondja - és énekes ifjú fiának vall engem a vén Magyarország. De - és itt jön egy törés - néha megállok az éjen, gyötrôdve, halálba hanyatlón, úgy ásom a kincset a mélyen, a kincset, a régit, a padlón, mint lázbeteg, aki föleszmél, álmát hüvelyezve, zavartan, kezem kotorászva keresgél, hogy jaj, valaha mit akartam. Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, a kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben.
Emiatt ment Nikodémus Jézushoz. Igazán otthon érezte magát itt e világban, de úgy érezte nincs otthon az égben. Valami jóvátehetetlenül hiányzott, és ezt a vallásossága sem pótolta. Ezt egyedül Jézus pótolta volna. Ezért kínálja fel neki Jézus azonnal az életet, az új életet, az Ô isteni életét. Nyugodtan mondhatjuk így is: Önmagát.
Úgy szeretem azt a karácsonyi éneket, amelyiknek egyik versszaka így hangzik: Már lehozta az életet, mely Istennél volt készített, hogy ti is véle éljetek, s boldogságban örvendjetek. Ez nem a mámoros embernek az eufórikus ujjongása, ez megalapozott öröm. Olyan öröm, ami megmarad a szűkös anyagiak között is, betegségektôl meggyötörve is, könnyes szemmel is, megmarad itt és megmarad az örökkévalóságban. Mert ez az öröm maga Jézus. Ô hozta le az életet, sôt Ô maga az élet! Ô kínálja Nikodémusnak ezt az isteni életet, Ô kínálja Nikodémusnak önmagát. Vajon elfogadja-e? Kiteljesedik-e az élete Jézussal?
Testvérek, mi mindnyájan ugyanolyan tehetetlenek vagyunk arra, hogy alapvetôen megváltozzunk, mint ahogyan azok a gyerekek az említett irodalmi műben. És a mi számunkra is ugyanúgy csak kívülrôl, felülrôl jöhet segítség, mint ahogy az ô számukra a szó fizikai értelmében onnan érkezett a mentô segítség. És ha ezt a segítséget nem fogadjuk el, előbb-utóbb agyonveri egymást az emberiség. Mert nem tudjuk abbahagyni. Nem tudom, kinek fáj az, hogy milyen szégyenletes tehetetlenséggel nézi az egész világ a nagy okos emberiség ezt a rettenetes pusztítást, háborút, ami itt néhány kilóméternyire tôlünk délre már évek óta folyik. De nemcsak ott, ez folyik a munkahelyeken is, ez kezdôdik el már a gyerekszobában, ezért megy be oda sokszor megdühödve a szülô. De nem ez folyik a hálószobában is, és sokszor egy ember szívén belül is? És nem tudjuk leállítani magunkat, mert nem tudjuk megváltoztatni magunkat, mert ott belül, mélyen a szívünkben romlott meg valami végzetesen. És mivel onnan belülrôl származnak az ember gondolatai és döntései, ezért a romlott szívbôl romlott cselekedetek jönnek. A kultúrember életében is, a vallásos ember életében is. És marad a kiáltó üresség, ami egy ilyen tekintélyes, köztiszteletben álló férfiút éjnek idején a názáreti rabbihoz, Jézushoz kényszerít.
Ki az ember és mire képes? Egészen röviden ezt feleli erre a Szentírás, és így illusztrálja ezt az élet. Sok szépre is képes, de nem tud magán segíteni. Csak Münchausen báró tudta magát lovastól kihúzni a mocsárból, de neki minden szava hazugság volt. Nem tudunk segíteni sem egymáson, sem magunkon. Nem tudjuk pótolni Isten hiányát semmi mással. De nem is kellene erôlködni, amikor itt van Jézus és önmagával akarja pótolni ezt a hiányt, és azzal tud minket egészen újjáteremteni, hogy az Ô isteni életével ajándékoz meg bennünket. Ezt kínálja fel nekünk is ennek a hétnek az estéin.
Lehet, hogy valaki nagyon messzirôl érkezett ide ma este térben is meg lélekben is. Nehogy azt higgyétek, véletlen az, hogy mi most éppen itt vagyunk és éppen mi vagyunk itt! Ez benne van Isten örök tervében. Nem mi keressük Ôt, Ô keres minket örök szeretettel. Engedjük-e hogy megtaláljon? Engedjük-e hogy megajándékozzon?
Olyan sokszor félretettük már Isten ügyét a mi sürgôs feladataink miatt.Bár csak ezen a héten mindent félre tudnánk tenni, ami visszatart minket Tôle, és Ô lenne számunkra a legfontosabb. Bárcsak mi is - úgy, mint Nikodémus - magához Jézushoz fordulnánk, hogy Ô maga személyesen adjon nekünk választ ezekre a kérdésekre és valóságos kiegészülését a mi hiányos életünknek.
Legyen hát mindannyiunk szívébôl fakadó, ôszinte imádság ez:

Jöjj, szívemet töltsed be, Jézus,
Ó halld könyörgésemet!
Hisz lelkem oly csüggedt és fáradt,
Hadd töltse most Lelked meg!
Szívembe jöjj! Szívembe jöjj!
Jöjj szívembe most, Úr Jézus!
Ó jöjj ma még, lakója légy!
Jöjj szívembe most, Úr Jézus!

Véget ért az özönvíz, apadni kezdett a rengeteg víz a földön. A galamb már nem tért vissza Noéhoz a bárkába, és eljött az a nap, amikor Isten így szól Noéhoz: "Menj ki a bárkából te, feleséged, fiaid és a te fiaid feleségei teveled." Egy egész esztendeig voltak bezárva a bárkába. És most Isten, Aki bezárta mögöttük az ajtót, mielôtt az özönvíz elkezdôdött, kinyitja elôttük, és újra elôttük a föld. Ebbôl a most felolvasott igerészbôl négy egyszerű üzenetet szeretnék továbbadni.
1. Az elsô az, hogy íme Isten új kezdést engedélyez az embernek. Mindazok után, ami történt, amivel Istent megbántotta az ember, és a nagy ítélet után Isten most megengedi, hogy újra kezdôdjék az élet a földön. Ez a kegyelem. Amikor annak ellenére, hogy olyan sok minden terheli a múltat, Isten mégis jövendôt ajándékoz. Nem emlegeti többé az elmúltakat, de nem is mond le az emberrôl, aki oly sok bánatot okozott neki, nem veti el végképp magától, hanem megengedi, hogy újra kezdje.
Jellemzô-e ránk ez a hosszútűrés, ami Istennek ebben a cselekedetében megmutatkozik? Az, hogy azoknak, akik nekünk sok csalódást okoztak már, vagy talán a tulajdon gyermekeink, a házastársunk, az öregjeinknek mindig újra lehetôséget adunk, hogy másként folytassák. Nem mondunk le errôl, hogy nem legyintünk, noha elôre tudható, hogy arra ô hogyan fog reagálni, hanem ezzel az isteni hosszútűréssel nézünk egymásra.
A Biblia sokszor mondja ezt Istenrôl, hogy hosszan tűr érettünk. Isten megígérte, hogy az Ô újjászületett gyermekeinek az Ô tulajdonságait adja, isteni természet részeseivé válhatunk.
Nagyon érdekes ez a szó, amit az Újszövetség görög nyelve használ erre, hogy hosszútűrô. Azt jelenti: tágkeblü. Ha nagyon profánul, de a lényegnek megfelelôen fordítanánk, azt mondhatnánk: bírja szusszal. A másik már kifulladt, már összeesik, már lemond, ô még mindig bírja. Telik neki. Valami olyan lelki gazdagság, amelyikkel újra és újra elôlegezi a bizalmat a másiknak. A bizalmával akarja emelni, segíteni és bátorítani. Nos, ott van-e bennünk ez, vagy egyáltalán rokonszenves-e nekünk ez? Van, aki látja milyen a másik, leírja, kész. Ha Isten így gondolkozna rólunk nem lennénk most itt. De Ô hosszan tűr érettünk. Kívánjuk-e az Istennek ezt a hosszútűrését, és szeretnénk-e így viselkedni egymás iránt? Amikor az ember le tudja zárni a múltat, tisztáz kérdéseket, és új szakaszt engedélyez a másiknak. Lehetôséget ad az újra kezdésre.
2. Mindössze nyolc ember szállt ki a bárkából. Az egész földkerekségen az özönvíz után nyolcan éltek. És ki tudja hányan elpusztultak az ítéletben? Nem túl kevés ez? A gyülekezetnek, a Krisztusban megváltott és megmentett hívô népnek, az egyháznak az elôképe Noé és családja, amint kiszállnak a bárkából és újra kezdik az életet. Isten a kevéssel is tud nagyot kezdeni.
De vajon miért ilyen nagy az aránytalanság? Miért kellett olyan sokaknak elpusztulniok és miért csak ôk nyolcan menekültek meg? Mert csak ôk mentek be a bárkába. És vajon miért kell sokaknak elpusztulniok, és miért olyan kevesen menekülnek meg ma is? Mert valami miatt kevesen hisznek Jézus Krisztusnak. Viszonylag sokan hallanak róla, de kevesen veszik komolyan azt, amit hallanak.
A napokban találkoztam valakivel, aki azonnal elújságolta: hallgatta szerdán délután az evangelizációt a rádióban. Milyen igazakat mondott - állapította meg, s milyen komolyan kellene ezt vennünk. Én is gondoltam már rá, hogy valahogy kapcsolatba kellene kerülnöm az Istennel, de ki ér arra rá? - Kezdte sorolni, mennyi munkája van, és ha az ember ma meg akar élni, akkor meg kell fogni minden munkának a végét. Majd, ha megöregszem, talán lesz rá idôm. - Ekkor jött oda az idôs édesapja, aki nem hallotta ezt a beszélgetést. Ô is azzal kezdte: hallgattuk szerda délután az evangelizációt. Bizony meg kellene szívlelni az ilyesmiket. Különösen az ilyen magamfajtának - mutatott magára -, akinek emberileg már nem sok van hátra itt a földön. De hát ilyen öregen nem tudok már elkezdeni foglalkozni Isten dolgaival.
A fiatal azért nem mozdul, mert fiatal, nem ér rá, az öreg azért nem mozdul, mert túl öregnek tartja magát, s ilyenkor már nem kezd el foglalkozni új dolgokkal. Akkor ki fog mozdulni? Azon gondolkoztam: mennyire szereti Isten ezt a két férfit: ennyi dolga között volt ideje meghallgatni egy evangelizációt, délután 1/2 2-kor. Egyet is ért vele. Még arra is gondol: lépni kellene Istenhez, de nem most, most ki ér rá? Majd, ha megöregszem. Jön az édesapja, azt mondja: már megöregedtem, azért nem lépek, ilyen idôs korban nem kezdek el foglalkozni effélékkel.
Figyelitek, hogy összezavarta az Ördög a gondolkozásunkat? Még odáig is elenged valakit, hogy kimondja: megszívlelendô igazság van az Igében, s bizony ezt nekem is meg kellene szívlelnem. Sôt különösen nekem, mert már nem sok van hátra.De nehogy komolyan vegye, amit mond, mindjárt hozzáteszi: ilyen öregen már nem kezd új dolgokkal foglalkozni az ember. Kifacsarja a gondolatainkat, szembefordít bennünket önmagunkkal, mondunk valamit, azt hisszük valami nagy okosat, közben észre sem vesszük, hogy ellentmondtunk magunknak, s mindegy, csak hallgassuk meg, mondjunk véleményt, vágyakozzunk, csak ne lépjünk! Ki ne lépjünk a halálból! Be ne lépjünk az Isten országába, az üdvösségbe! Ezt minden módon igyekszik megakadályozni az Ördög. És ilyen akadály, testvérek, mindig, mindannyiunk elôtt lesz. Ezek az akadályok azért vannak, hogy legyôzzük ôket. Ezeket az akadályokat Jézus Krisztus már legyôzte. Ezt kellene komolyan vennünk.
Nem kell nekünk még az utcára sem kilépnünk, hogy találkozzunk ezzel a problémával: miért nem mozdul valaki? Hadd kérdezzem meg: ti vajon miért nem vagytok mindenben engedelmesek Istennek? Mi, akik halljuk idôrôl-idôre világosan az Ô hívását, küldését, látjuk azt, hogy ajándékokat kínál és feladatokat készített el, miért nem vesszük komolyan, amit Isten mondott? Ó,de sok ember élete, sok prédikáció meghallgatása után is ugyanolyan marad. Ennek mi az oka? Ki az oka? Isten az oka? Ô hív, mondja, felkínálja, biztosit arról, hogy velünk jönne, s még sem indulunk arra az útra. Panaszkodunk a szegénységünk, a kételyeink, a nyomorúságaink miatt.
Bizony nem arról kellene elmélkednünk, hogy miért olyan sokan vesznek el és miért olyan kevesen hisznek, hanem a Noé története végének ezt a komoly figyelmeztetését kellene megszívlelnünk, hogy ha ilyen kevesen vannak, akik komolyan vették Isten szavát, és így megmenekültek, vajon én közöttük vagyok-e? És ha nem, akkor mi az akadálya annak, hogy ma, most közéjük lépjek?
Ahogy az a kedves, régi ének figyelmeztet minket:
A Szentlelket ne űzzed el,
Jézushoz hív, tudod te rég.
Hív a világ, választnod kell,
mikor teszed, mért nem ma még?
Miért nem ma? miért nem ma?
Mikor teszed, miért nem ma?
Miért nem ma? Tudunk erre választ adni? Ha ettôl függ az életünk, akkor mikor, és miért majd? Honnan tudjuk, hogy a holnaputánt megérjük?
Nagyon elgondolkoztató ez a szám: mindössze nyolcan léphettek ki a bárkából. Jézus is azt mondta: "Ne félj te kicsiny nyáj!" Az Isten népe kisebbségben van, de lehet csatlakozni az Isten népéhez akár ma, akár neked is.
3. A harmadik, amit vegyünk észre ebbôl a történetbôl az, hogy a bárkából való kiszabadulás egy évi bezártság után nagy örömöt jelentett embernek, állatnak egyaránt. És mit csinál Noé örömében? "Oltárt épített Noé az Úrnak, és égôáldozattal áldozott azon." Mindig nagyon jellemzô, valaki mit csinál örömében. Amikor nagy öröm éri, akkor abból mi következik?
A közelmúltban találkoztam két fiatalemberrel, akik nem is ismerik egymást, de abban megegyeznek, hogy mind a kettônek az életében most vált valóra valami régi álmuk. Az egyiknek dédelgetett terve volt, sokat dolgozott érte, jól elôkészítette és a múlt héten dőlt el: sikerült. Kérdezem tôle: mit csinált örömében? Azt mondja: összehívtam a haverokat és leittuk magunkat. Másnap találkoztam egy másik ismerôsömmel, akirôl én tudtam, hogy régóta feszülten várja: sikerül-e valami vagy nem. Kérdezem tôle: eldőlt már? Boldogan mondja: igen, sikerült. Ettôl az egész jövôje függ tulajdonképpen. Mit csináltál, amikor megtudtad? Azt mondja: hazamentem, leborultam és megköszöntem az Úrnak.
Ki mit csinál örömében? Ugyanolyan sorsdöntô nagy siker két fiatalember életében. Az egyik összehívja a haverokat és leissza magát, a másik hazamegy, leborul és megköszöni az Úrnak. Tôle kérte, Neki köszöni meg. Ez magától értetôdik!
Ugyanezt csinálta Noé. Régi képes Bibliában láttam egy képet, az özönvíz végét ábrázolja. Csôdülnek ki az állatok a nagy bárkából. Az utolsó is kijött, futnak szerte szét. A bárka ajtajában ott áll az öreg Noé. A kor szokása szerint feltartja a kezét imára, ragyog az arca az örömtôl: áldja az Istent. Az állat, fut, szalad, amerre az orra mutatja, az ember - Isten embere - felnéz az Úrra. Akire nézett az alatt az egy év alatt is, amíg a bárkában volt, de most még inkább. Egy új szakasz kezdetén. Most döbben rá: a haláltól mentett meg mindnyájunkat. Akkor ezt megköszönöm Neki. Nem is kunyhót építenek mindenekelôtt, ahol majd meghúzzák magukat, nem azután néz, milyen élelmet lehet beszerezni - biztos izgatta ez is, és utána megnézték azt is. Még csak nem is a tájban gyönyörködik: újra kilátszik a föld, micsoda élmény egy év után. Az Úrban gyönyörködik, mert az Úr azt mondta: "Gyönyörködjél az Úrban, s megadja neked szíved kéréseit". S ha gyönyörködsz benne, akár el se mondjad Neki a szíved kéréseit, tudja Ô azt, megadja úgy is. Fontosabb, hogy gyönyörködj benne, mint az, hogy ott tipródj elôtte, és sorold újra és újra kéréseidet. Neked nagyobb szükséged van arra, hogy gyönyörködjél Benne, hogy fejezd ki a bizalmadat iránta. Köszönj meg mindent, amit lehet, aztán megadja majd a szíved kéréseit. Aki igazán szoros kapcsolatban van Istennel, az ezt gyakorolja és annak sokszor ezt jelenti az imádság. Ezt jelenti-e nekünk?
Már nem értjük, milyen beszédes cselekmény volt azt, hogy Noé égôáldozattal áldozott az Úrnak. Az égôáldozat bemutatásában három fontos gondolat egyesült.
Az egyik a háláé. A leölt állatot az oltáron teljesen megégetem. Semmi nem marad belôle. Volt olyan áldozat, hogy a hús egy részét megehették, ebbôl azonban semmi nem marad. Úgy ahogy van, mindenestül elég. Ennyire komolyan veszem, hogy mindenem az Uré. Neki köszönhetek mindent, Tôle kaptam, rám bízta egy idôre, s hogy ezt most maradék nélkül elégetem az Ô tiszteletére, azzal ezt akarom kifejezni. Hálás vagyok Neki mindenért, és továbbra is tudatában vagyok annak, hogy a tulajdonjog az Ôvé. Mindenem az Ôvé. Én is az Ôvé vagyok, az Ô tulajdona.
A másik gondolat: a bűnbánat. Ez az ártatlan állat itt elpusztul. Noé nem úgy száll ki a bárkából, hogy jó ember vagy Noé: egyedül te érdemelted meg a túlélést. Nem. Ô tudja, azt érdemelné, ami sorsa annak az áldozati állatnak lesz Én azt érdemelném Istentôl: elpusztuljak a bűneim miatt, de Ô olyan kegyelmes: betudja nekem ennek az ártatlan állatnak az elpusztulását, kész nekem megbocsátani, s én tudom, hogy nagyon rászorulok arra, hogy megbocsásson nekem. Ezért mutatok be áldozatot. Engesztelni akarom. S miközben végignézem a szerencsétlen állat pusztulását, arra gondolok: helyettem pusztul el, hogy éljek és megmeneküljek. Ilyen kegyelmes az Isten! De rászorulok az Ô kegyelmére!
A harmadik gondolat, ami az égôáldozat bemutatásában benne volt az, hogy magamat mindenestül felajánlom újra Istennek. Az elsô - a hála - gondolata ismétlôdik itt meg más hangsúllyal: mivel mindenem az Övé, én is az Övé vagyok, magamat ilyen maradék nélkül felajánlom a jövôre nézve is, mint amilyen maradék nélkül ez a szegény állat elég, és lesz belôle egy marék hamu. A hála, a nagyon ôszinte bűnbánat és ez a magam odaszentelése szólal meg az égôáldozat bemutatásában.
Valaki mutatott egy illusztrált képeskönyvet a Noé történetérôl és végiglapoztam. Részletesen kidolgoz benne mindent, és az utolsó kép mutatja a szivárványt és azt, hogy Noé szôlôt ültet. Kerestem, hol van az oltár? Elfelejtette, vagy összeragadtak az oldalak? Ez kimaradt ebbôl a könyvbôl. Minden részlet kidolgozva, de az oltár, az áldozat: hiányzik.
Arra gondoltam: nem a mi életünk képeskönyve ez? Sok minden megvan benne,de az önfeledt boldog hálaadás, ôszinte és radikális bűnbánat, és a magunk teljes odaszentelése, a maradék nélküli bizalom Istenben: hiányzik. Van valamiféle vallásosság, van harangszó, templomozás, még bibliázás is, de hogy lépten-nyomon kész vagyok hálát adni, hogy azonnal kész vagyok a bűnvallásra, ha valamit Ô bűnnek mutat, hogy komolyan veszem: magamat egészen Neked szentelem, - ez hiányzik.
Segítsen minket Isten, hogy itt lépjünk elôre most! Mert ezzel kezdôdne el valami új az életünkben.
4. A negyedik kérdésünk éppen ez: Noé utódaival csakugyan egy új emberiség kezdte el a maga életét a földön? Valami új kezdôdött el az özönvíz után? Maga Isten állítja itt az Igében: nem. A 21. versben ezt olvastuk: "Nem átkozom meg többé a földet az emberért, mert az ember szívének gondolata gonosz az ô ifjúságától fogva." Ugyanezt mondta Isten diagnózisként az özönvíz elôtt is az emberiségrôl: "Szívének minden gondolata szüntelen csak gonosz". Most is? Nem változott meg gyökeresen semmi? Nem! Errôl nem is beszél a Biblia. Az özönvíz utáni ember maradt a szíve mélyén ugyanolyan Isten ellen lázadó, mint amilyen a bukott ember lett. Ádám fellázadt Isten ellen, és Noé és utódai ugyanezt a szívet és indulatot vitték magukkal. Ezzel az emberiséggel kötött Isten szövetséget, amikor megígérte: nem pusztítja el özönvíz által többé, és ennek jeleként a szivárványt adta Noénak.
Gyökeresen újat Isten nem Noéval kezdett ezen a földön, hanem valaki mással. Azzal, Akit a Biblia második Ádámnak nevez. Akirôl Pál apostol ezt írja a Római levél 5. részében: "Amiképpen egynek bűnesete által minden emberre elhatott a kárhozat, azonképpen egynek igazsága által minden emberre elhatott az életnek megigazulása. Mert miképpen egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek, azonképpen egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek. Hogy amiképpen uralkodott a bűn a halálra, ugyanúgy a kegyelem is uralkodjék igazság által az örök életre, ami Urunk Jézus Krisztus által."
Jézus Krisztussal kezdett Isten gyökeresen újat ezen a földön. Ôbenne tette lehetôvé, hogy az egész emberiség visszataláljon Hozzá, és aki befogadja Jézust, az Isten gyermekévé legyen. Ez az az új szövetség, amire csak távolból mutat elôre a szivárvány és a Noéval kötött szövetség. Ez az az új szövetség, amirôl Jézus az utolsó vacsoránál ezt mondta: "e pohár az új szövetség, az én vérem által, amely kionttatik sokakért, bűnöknek bocsánatára."
Nagyon fontos, hogy megtanuljuk, hogy az Újszövetség eredeti görög szövege két különbözô szót használ az új megjelölésére. Ezeknek a jelentése egészen más. Az ismerôsebbik görög szó, amit többen ismerünk: neos - azt jelenti: ugyanabból még egy. Egy másik, egy újabb, vagy ugyanaz megismétlôdik. (Például új hold van nem azt jelenti, hogy vadonat új égitest tűnt fel, hanem azt, hogy megint olyan állásba került, hogy csak egy sarlót látunk, aztán megnövekszik, aztán elfogy, aztán szünet, s megint új hold van, és ugyanazt a holdat megint ugyanolyan helyzetekben látjuk. Semmi új nincs benne, csak ismétlôdik ez.) A másik görög szó: kainos - azt jelenti: vadonat új. Tartalmilag új jegyeket hordoz. Minôségileg más. És amikor új szövetségrôl beszél a Biblia, akkor mindig a kainos jelzôt teszi elé.
Egyszerű hasonlattal, próbálom szemléltetni: most aratás ideje van, a régi aratási technikában bottal verték ki a kalászból a szemeket. Ezt a botot késôbb fejlesztették és cséphadarónak nevezték. Valaki azt mondja: láttam, nagyon öreg a te cséphadaród, hoztam egy újat helyette. Ez azt jelenti: ugyanolyan bot, csak még nem használták el, néhány év alatt ez is megkopik és megint kell egy újabb. Semmi nem változott, csak egy másik ugyanabból. De ha ezt a képtelenséget gondoljuk magunk el, hogy az ókorban valaki segíteni akar a barátján, és nem újabb botot ajándékoz neki a kalász kieveréséhez, hanem megáll a háza elôtt egy cséplôgéppel, s azt mondja: itt kell berakni a kévét, ott kijön a mag, itt a pelyva, ott a szalma, s nézhetitek karba tett kézzel, megcsinálja a gép magától. Ez a bottal veréshez képest vadonat új. Ez minôségileg más. Itt több szinttel ugrott a technika.
Nos ez is csak szerény hasonlat ahhoz képest, amilyen újat Isten Jézus Krisztusban adott ennek a világnak. Aki Krisztust megismeri, az elôtt egészen új világ tárul fel. Aki Jézus Krisztussal szövetségre lép, az egészen új helyzetbe kerül, az Isten elôtt kerül új helyzetbe. Új lesz a pozíciója, a státusa. Addig Isten ellensége volt, attól kezdve Isten gyermeke. Az Ô családjához tartozik, számíthat védelmére. Istennek mindene az övé lesz. Ilyeneket olvasunk a Bibliában: Az újjászületett ember a Krisztus örökös társa és az Isten örököse. Mindent visszakap az ilyen ember, amit elveszített a bűnesetben. Vadonat új lehetôségek nyílnak meg elôtte. Az ilyen tudja csak, mit jelent imádkozni. Mit jelent az a békesség, amit Jézus ad. Körülöttünk villámok cikázhatnak, akkor is ott van a szívünkben ez a békesség. Még ki is árad, és másoknak is áldás lesz. Mit jelent az a bizonyosság, hogy én az egész földi életemben és örök életemben az én Uramé vagyok. Számíthatok Rá. Velem semmi nem történhet, ami végzetesen árt. Érhetnek próbák, veszteségek, csapások, még azokat is a javamra használja fel. Csak jó érheti az ilyen embert. Ezek vadonat új lehetôségek. Jézus Krisztus ezt szerezte meg nekünk.
Hadd kérdezzem most így: újra akarsz-e kezdeni valamit, vagy pedig végre újat akarsz kezdeni Jézussal? Mert Jézus újat akar velünk kezdeni. Nemcsak újra a régit. Az is nagy dolog, ha egy kiborulás után az orvosok talpra állítanak valakit, és hajlandó újra kezdeni a küszködést, a házasságát, az életet, a munkahelyre való bejárást, mindent. Ez is nagy dolog.De egészen más, amikor újat kezd valaki Jézussal.
Azt olvastuk: "Noé oltárt épített az Úrnak és áldozott azon égôáldozattal." Tudunk a Bibliából egy oltárról, amit maga Isten épített. Ezen az oltáron ugyanaz volt az áldozó és az áldozat. Egyik szép nagypénteki énekünk így mondja: Légy áldott oltár s áldozat, melyen Krisztusunk áldozott. Az Isten Fia, mint az Isten Báránya, és mint az Isten Fôpapja önmagát áldozta fel ott azért, hogy mindannyiunk életében elkezdôdhessék ez a minôségileg más, ez a mennyei új. Azért áldozta fel önmagát, hogy szétoszthassa önmagát közöttünk, mindenkinek jut belôle és mindenkiben élhet a Krisztus természete, mert csak ez a természet örökli az Isten országát.
Akarjuk-e mi ezt a radikális fordulatot az életünkben? Noé történetének a vége - annak szinte minden megállapítása - mint egy kis nyíl, elôre mutat erre az igazi szövetségre, erre a radikálisan újra. Isten új kezdést engedélyezett az embernek, kevesen menekültek meg, vajon ott vagyunk-e a mai kevesek között? Noé elsô dolga az volt, hogy oltárt épített. A hála, a bűnbánat, az Istenre hagyatkozás töltötte be a szívét. De nekünk tudnunk kell mégis, hogy nem új emberiség kezdte el az életét az özönvíz után. Az új emberiséget Jézus Krisztus formálja ki. Minket ebbe a közösségbe hívogat.

Kedves testvérek, Noé történetét tanulmányozva legutóbb azt láttuk, hogy Isten milyen komolyan veszi azt, amit mond, akár az ítéletrôl, akár a kegyelemrôl szól az Ô kijelentése. Láttuk azt is, hogy azt a menedéket, a bárkát, amiben Noé és családja túlélhette az ítéletet, mindenestôl Isten készítette számukra. Ebbe a bárkába Isten hívta be ôket, és amikor az ítélet elkezdôdött, bezárta az ajtót mögöttük. Ezzel azt pecsételte meg, hogy jól döntöttek, Ôreá hallgattak, biztonságban vannak. Ez volt a helyes választás. Láttuk, hogy Jézus Krisztus a mi bárkánk egyedül, aki Ôbenne rejtôzik el, aki Ôbenne hisz, az menekül meg a nagy ítélettôl. Azt a váltságot, amit Ô nekünk készített, mindenestôl Ô munkálta ki, nekünk semmi részünk nincs abban, csak komolyan vehetjük, elfogadhatjuk, mint ahogy Noéék beléptek a bárkába. Minket is hívogat türelmesen újra és újra. Mi lesz azzal a hívással, ami elérkezett a fülünkig? Ô tesz bizonyosakká arról bennünket, ha Benne hiszünk, hogy Isten gyermekei vagyunk.
Ez a rész, amit ma olvastam fel valami nagyon fontosat mond el Istenrôl, és valami jellemzôt az emberrôl, Noéról.
I. Mi az a fontos, amit Istenrôl elmond ez a szakasz?
"Megemlékezett pedig az Isten Noérôl." Az új fordítás a negatív oldalát fogalmazza meg: "Isten azonban nem feledkezett meg Noéról." Megemlékezett róluk és eljött a bárkából való kilépésnek az ideje.
Gondoljuk el: teltek a hetek, a hónapok. Öt hónapig hánykolódott a bárka az ítéletnek a rettenetes óceánján, és öt hónap semmittevéssel eltöltve, bezárva, bizonytalanságban, rettenetesen hosszú. Ha valaki elfoglalt ember, és reggeltôl estig azt csinálhatja, amit szeret és amit fontosnak tart, elröpül az életében öt hónap, de a másik helyzetben nagyon hosszú és nehéz ez az idô.
Ott volt összezárva ez a nyolc ember, és nem tudták, meddig tart ez, hogyan lesz majd vége, mi következik utána. Semmit nem tudtak erre nézve. Csak annyit, hogy Istennek terve van velük, és az Ô parancsának engedelmeskedtek, amikor bementek a bárkába. Talán átsuhant rajtuk: nem feledkezik el rólunk az Úr? Bezárta mögöttünk az ajtót, de mikor fogja kinyitni? Vagy ki fogja kinyitni? Mi vár kinn bennünket? Még csak nem is láthattak semmit, hiszen nem volt ablaka a bárkának, csak egy kicsi nyílás felfelé. Csak az eget láthatták. Rászorította Isten ôket arra, hogy tanuljanak meg: hinni, aztán majd eljön a látás ideje is.
Vannak idôszakok - s ilyen számunkra az egész földi élet -, amikor hitben járunk és nem látásban. De mikor lesz ennek vége, és mi lesz a vége, hogy alakul a folytatása? Nem feledkezik-e el rólunk Isten?
Mi milyen sok minden el szoktunk felejteni. Ki volt úgy már, hogy szíve szerint megígért valami segítséget valakinek, s abban a pillanatban ki is esett a fejébôl. És amikor legközelebb találkoztak, akkor szégyellte magát: jaj, hát teljesen elfelejtettem. Akármilyen furcsán hangzik, viszonylag gyakran elôfordul, hogy szülôk ottfelejtik az óvodában a gyermekeiket. Alig várják már szegény óvónôk, hogy hazamehetnének, de egy kicsi még mindig ott van, zárásóra után is.Vagy hányszor megígértük valakinek: imádkozni fogok érted, mikor hallottuk milyen nyomorúságban van, s talán egyszer sem került bele a neve imádságunkba, vagy aznap este még emlékeztünk rá, másnap már annak a napnak a sok gondja, terhe kiverte az emlékezetünkbôl. Milyen gyakran elôfordul, hogy a család öregjeinek tett ígéreteinket felejtjük el a legkönnyebben. Mert ôneki mindegy mikor csinálom meg. Aztán addig halogatjuk, míg a végén nem kerül rá a sor. De mennyi mindent elfelejtünk, amit Istennek ígértünk meg. Ki emlékszik még arra, akik konfirmáltunk, hogy mit ígértünk meg a konfirmációi fogadalmunkban? Vagy hogy ha az éretlen gyerekfejjel történt, ki kereste elô azóta: mit is ígértem ott meg? Húsz évig nem vettem komolyan, de mostantól komolyan akarom venni. Kinek fontos ez? Pedig Istennek ígértük meg! Ki veszi halálosan komolyan azt, amit az esküvôjén szintén Isten elôtti felelôsséggel Istennek és a párjának megígért sok tanú füle hallatára? Ki tudja, hogy mit ígértünk meg a gyerekeink keresztelésekor? A múltkor valakivel errôl beszélgettünk és enyhe felháborodás volt a hangjában: mért, ott ígéret is elhangzik? Pedig ô is ott volt mindegyik gyermeke keresztelôjén. Vajon ki tartotta meg azt az ígéretet, amit a legutóbbi úrvacsora vételekor mondott?
Olyan könnyen elfelejtünk fontos, lényeges dolgokat is!
A mai igénk arról szól, hogy Isten nem feledkezik el rólunk. Semmilyen körülmények között nem felejti el az övéit, nem felejti el ígéreteit. Lehet, hogy késik a segítség, és nem találsz vígaszt - ahogy énekeltük -, de eloszlik gond és kétség elôbb, mint véled azt. Ô idôzíti a szabadítást, nagyon jól tudja - egyedül Ô tudja jól, hogy mikor mire van szükségünk. Mikor van szükségünk arra, hogy bezárjon minket egy bárkába, vagy összezárjon minket olyanokkal, akikkel talán nem szívesen vagyunk együtt, és mikor jön el annak az ideje, hogy kinyissa az ajtót és kiléphessünk. Boldog ember az, aki ebben nem kételkedik, és ebben feltétel nélkül bízik.
Jó lenne, ha ma kivehetne Isten a szívünkbôl minden ezzel kapcsolatos félelmet, fenntartást, bizonytalankodást, aggodalmaskodást.
Hadd olvassak néhány igét a Biblia legkülönbözôbb helyeirôl, amelyik ebben erôsít meg minket, hogy Isten nem feledkezik el az övéirôl.
A 9. zsoltár 13. versében olvashatjuk:"Számon kéri a kiontott vért, megemlékezik róluk, nem feledkezik el a szegények kiáltásáról." Egy idô óta már imádkozik valaki, és nagyon szegénynek, nyomorultnak, kiszolgáltatottnak érzi magát. Sehol semmi jele annak, hogy Isten válaszolna, de bizonyos lehet abban: nem feledkezik el a szegények kiáltásáról. János apostol ugyanezt így fogalmazza meg: "A mi kéréseink megvannak Ôelôtte." Lehet, hogy magunk is elfelejtettük már, mit kértünk Tôle, de Ô akkor sem felejti el.
Vagy ott van az a gyönyörű ige az Ézsaiás könyvében, amit remélem, többen könyv nélkül is tudnak: "Ezt mondja Sión: Elhagyott engem az Úr és elfeledkezett rólam. Hát elfeledkezhetik az anya gyermekérôl, hogy ne könyörüljön méhe fián? De ha még elfeledkezne is: én terólad el nem feledkezem. Ímé, az én markaimba metszettelek fel téged, kôfalaid elôttem vannak szüntelen." (Ézs 49,15). Az anyai szeretetet említi itt Isten az Ô népének, amelyik a legmegbízhatóbb, amely minden áldozatra kész. Elfeledkezhet-e egy anya a gyerekérôl? El. Elôfordul. Sajnos tudunk ilyen anyákról ma is, tudtak akkor is. Azt mondja Isten: Még ha az megtörténhet is, de az nem történhet meg, hogy Ô elfeledkezzék az övéirôl, a Benne bízókról.
Jézus az evangéliumokban szintén beszél errôl, hogy Isten mennyire nem felejti el a legkisebbet, a legelesettebbet sem, sôt azzal még inkább gondol. Jézus hasonlata így hangzik: "Nemde öt verebet meg lehet venni két filléren, és egy sincs azok közül Istennél elfelejtve. Mennyivel inkább ti. Ne féljetek, sok verébnél drágábbak vagyok. Még a fejetek hajszálait is számon tartja Isten." Öt verebet két filléren. Számoljunk csak: mennyibe kerül egy? Egy fillérbe kerül két és fél veréb, de ez nem megy, így nem lehet vásárolni. Akkor hogy van ez? Úgy, hogy egy fillérbe kerül egy pár. A másik fillérbe a másik pár. Az ötödik meg csak olyan ráadás volt. Úgy, mint gyerekkoromban mérték a tejet a kecskeméti piacon: aki egy litert vett, annak színültig töltötték a kannából az aznap reggel frissen fejt tejet, de ha már két litert vett, akkor a második litert megfejelték: annak csurgott le az edény oldalán, egy kicsit többet kapott az illetô. Nos, itt is így van. Egy pár veréb egy fillér, az ötödik meg a ráadás. Jézus azt mondja, az a ráadás, amelyiknek nincs is ára, fel sem számítják, az ugyanolyan drága Isten elôtt, és nem történhet vele semmi Isten nélkül. És akkor jön a fokozás: mennyivel inkább ti, akik sok verebecskénél drágábbak vagytok.
Elesett, nyomorult, megalázott állapotomban többször gondoltam már az ötödik verébre. Istennek az ötödik veréb is ugyanolyan értékes, mint a többi. Az, amelyiknek mások elôtt nem sok értéke van. Az az ember is, aki talán gyerekkora óta azt hallotta otthon: nem elég okos, nem elég szép, nem elég talpra esett, nem elég jó, nem elég ügyes, nem eléggé hasonlít egyik vagy másik szülôre, vagy nagyszülôre. Tulajdonképpen a család szégyene. Legjobb lenne megszabadulni tôle. Az ilyen ember is tudhatja azt, hogy Isten számára ô nagyon fontos. Ugyanolyan fontos, vagy, ha van Istennél középfok: még fontosabb, mint az, akirôl azt mondják: szép vagy, okos vagy, sokra fogod vinni. Vagy aki magáról azt képzeli. Az ötödik veréb sincs elfelejtve. Megemlékezik Isten Noérôl és az övéirôl, és a legkisebbekrôl, a legrászorultabbakról még inkább.
Nem könnyű ám ezt hinni. Akkor, amikor az ember már hosszú ideje imádkozik, és úgy tűnik nincs rá válasz. Akkor, amikor régóta tűri, szenvedi már a sorsát, de néha oda jut, hogy elég volt. Nem lehetne változtatni rajta? Akkor, amikor körülötte már sokan megtollasodtak anyagilag, és ô még mindig ugyanolyan szerény körülmények között él. Amikor már a sokadik esküvôre kap meghívót, és ô még mindig egyedül van. Amikor nem szűnik a fizikai fájdalom, vagy a lelki szenvedés, amit csendesen, szó nélkül visel, de azért nem szeretne örökké együtt élni vele. Öt hosszú hónap a bárkában.De egyszer csak eljön az a pillanat, amikor Isten, Aki bezárta Noéék mögött az ajtót, kinyitja és új kezdést engedélyez nekik.
Ez a fejezet éppen errôl szól, hogy milyen hatalmasan lát munkához Isten, amikor ezt az új szakaszt elindítja az emberiség történetében. Lényegében ugyanazt végzi itt, amit a teremtéskor. Figyeljük meg: pontról pontra azok a mozzanatok követik egymást. "Szelet bocsátott Isten a földre, és a vizek megapadtak." A szél és Isten Lelke ugyanaz a szó a Biblia ószövetségi héber nyelvében. Ezt olvassuk a Biblia második versében: "Az Isten Lelke lebegett a vizek felett." Isten az ô Lelkével munkához lát. Azután így folytatódik: "Bezárta a mélység forrásait és az ég csatornáit; és megszűnt az esô az égbôl." Egyetlen szavával megnyitotta, rázúdította azt a temérdek vizet az emberiségre, az ember nem tudott sem védekezni, sem mérsékelni, sem megakadályozni, és most ugyanúgy, egyetlen csendes szóval megálljt parancsol Isten a vizeknek, szétválasztja ôket. Ugyanúgy, mint a teremtéskor. "És monda Isten: legyen mennyezet a víz között, amely elválassza a vizeket a vizektôl." Isten szavával és Lelkével hatalmasan munkálkodni kezd. A bárka pedig egyszer csak megáll, megremeg és megfeneklik egy hegynek a tetején. Az Ararát nem egyetlen hegységnek a neve volt, hanem egy vidéknek, egy tájegységnek az elnevezése. Ott valamelyik hegycsúcsba beleütközött, és megállt. Ugyanaz a vidék ez, amelyen a Biblia leírása szerint az Édenkert lehetett, ahonnan Isten elindította az elsô embert a maga útjára, onnan indítja útnak az új emberiséget, Noénak az útódait.
Megemlékezett tehát Isten Noéról, és mindazokról, akik a bárkában voltak. Egyszer vége lesz minden ítéletnek. Eláll az esô, megáll a bárka, felszárad a föld, és újra ki lehet szállni. Egyszer eltakarodnak a sötét felhôk a fejünk felôl és újra kisüt a nap, mert Isten nem feledkezik meg az övéirôl.
Még itt kérdezzük meg azért a Bibliát: semmit sem felejt el Isten?
Úgy, ahogy mi szoktunk felejteni, feledékenységbôl vagy hebehurgyaságból, úgy nem felejt el semmit. A Biblia azonban azt mondja: Isten mindent elfelejt, amit el akar felejteni. Két dologról mondja a Szentírás, hogy Isten el akarja felejteni. Minden olyan bűnünket, amit ôszinte bűnbánattal megvallottunk Neki és kértük rá a bocsánatot. Ezt Isten egyszer és mindenkorra elfelejti. Azért olvastam már az elején is, az imádság után ezt a gyönyörű mondatot, ahol hosszú bevezetés után Isten ilyen kategorikusan kijelenti: "mert megbocsátom az ô bűneiket, és vétkeikrôl többé meg nem emlékezem." (Jer 31,34.) Képekkel így mondja ezt más helyen Isten: "hátam mögé vetem, és a tenger fenekére."Ez az egyik, amit elfelejt.
A másik, az szomorú kijelentése a Bibliának: Isten elfelejti azokat az embereket, akik lábbal tapossák az Ô kegyelmét. Akik határozottan visszautasítják az Ô bűnbocsátó szeretetét, akik azt mondják: nekik nincs szükségük bocsánatra, nincs szükségük Istenre, megvannak nélküle is. Azt olvassuk, hogy ezeknek a nevét kitöröli az életnek a könyvébôl, és nem emlékezik meg róluk többé. Isten nem feledkezik el az övéirôl, de elfelejt minden ôszintén megvallott bűnt, és annak nincs többé következménye, és sajnos elfelejti azokat,akik Ôt visszautasítják.
Olyan szomorú, hogy megromlott értelmünk mind a kettôt éppen fordítva szokta magyarázni. Azt mondja az ember megromlott értelme: nem olyan nagy baj az, ha valaki visszautasítja Isten kegyelmét, hiszen az Isten olyan jó, hogy a végén úgy is mindenkinek meg fog kegyelmezni. És azt is mondja az ember megromlott értelme - amivel becsapja magát: elképzelhetetlen az, hogy csak így elfelejtené Isten a bűneinket. Attól, hogy valaki megvallja, megbánja, kéri a bocsánatot? Lehetetlen, hogy ilyen egyszerű és ennyire radikális lenne a bűnbocsánat. Ezt mondja az Istent nem ismerô ember. És azt mondja az Isten kegyelmét elfogadott ember: bizony így van ez! Ezért lehet kegyelembôl élni, mert igaz, amit az Isten mond, és Ô ezt is komolyan gondolja: "megbocsátom az ô bűneiket, és vétkeikrôl többé meg nem emlékezem."
Olyan jó lenne, ha úgy jönnénk most az Úr asztalához, mint akiknek tele van a szívünk hálaadással: Isten nem feledkezik el rólunk. Az ötödik verébrôl, a legkisebbrôl sem. Sôt, azt még külön gyengédséggel gondozza. Viszont bizonyosak lehetünk abban, hogy Isten kész elfelejteni minden olyan bűnt, amire az Ô bocsánatát kérjük, Jézus Krisztus Golgotán kihullott vérének az érdeméért, és hisszük azt, hogy ha megvalljuk bűneinket, Ô megbocsátja azokat.
Ez az a fontos, amit Istenrôl megtudunk.
II. És mi az a jellemzô, ami Noérôl, meg úgy általában az emberrôl, rólunk kiderül?
Az, hogy milyen nehezére esik várni. Az, hogy sokszor még az Istenben bízó, hívô embernek is keserves iskolák kijárása után kell megtanulni, hogy mindenben várja ki Isten cselekvését. Ne mozduljon addig, amíg Isten nem mondja azt. Legyen türelme, hite, bizalma ahhoz, hogy mindennek rendelt ideje van, és akkor van az jókor, amikorra Isten idôzítette. Hogy derül ez ki ebbôl a történetbôl?
Nézzük csak az idôpontokat: öt hónap telt el attól kezdve, hogy Noé és családja beszállt a bárkába, és a bárka megfeneklett az Ararát vidék egyik hegységén. Öt hónapig hánykolódott ez a nagy hajó a vízen. Aztán újabb két hónapot töltöttek el ott mozdulatlanságban. Beágyazta magát az iszapba, s nem történt semmi. Történt az, hogy apadt a víz színe. Ki kell várni, jó, várta a társaság többé-kevésbé türelmesen. Még negyven napig várt Noé és akkor kibocsátott egy hollót. Az odavissza repkedett, nem lehetett még leszállni sehova. Egy hét múlva egy galambot. Az is visszajött hamar. Újabb egy hét múlva szintén a galambot. Akkor már csak este jött vissza és hozott a csőrében egy olajfa levelet. A fák hegye már kilátszik. Ez biztató jel kezd nôni a feszültség az emberben, hamarosan kilépünk a bárkából. Újabb egy hét múlva elengedte, akkor már nem jött vissza. És akkor elfogyott a türelme Noénak. Azt olvastuk: megbontotta a bárka tetejét. Most már ebbôl elég volt! Ez a bezártság, összezárva itt ezekkel az emberekkel, összezárva az állatokkal. Nem tudjuk mi les,? mégis csak elfeledkezett Isten rólunk! Hát ha a galamb le tudott szállni valahol, valószínű fészket is rak, megél, azért nem jött vissza, akkor mi is meg tudunk már élni a földön. Nézzünk már ki ebbôl az alkotmányból, amelyikbôl kilátni sem lehet. Milyenek a kilátásaink?
Isten azonban ekkor még nem mondta, hogy szálljatok ki. Miért nem mondta? Mert abban az állapotában még alkalmatlan volt a föld arra, hogy ott emberi életet lehessen kezdeni. Isten mindig azt akarja, és azt teszi, ami nekünk a legjobb. Csak ezt rettenetesen nehezünkre esik elhinni. Ha a galamb már nem jön vissza, én is kimehetek. Kimehetsz, de nem érdemes még kimenni. Elcsúszol a sárba, nem lehet még semmit letenni, még nem embernek való ez a környezet. Bírjátok ki, amíg az Isten elérkezettnek látja az idôt, és akkor lesztek hálásak neki: hogyan gondoskodott rólatok, és milyen jó újra itt kinn. Addig nem jó kinn. Addig jobb benn! De az ember már nem bírja és segít magán.
(Károli fordításában szelíden olvastuk: elfordította a bárka fedelét. Nem volt annak elfordítható fedele. Megbontották a bárka tetejét.)
Nem vagyunk mi is sokszor így? Egy ideig bírja a hívô ember, imádkozik, vár, engedi, hogy erôsítse a másik. Persze, tudja ô elvileg, hogy Isten jól tudja, meg elkészítette, meg majd eljön az ideje ... De ahogy a galamb odavissza repülése növelhette bennük a feszültséget, egyszer csak elfogy az ember türelme.
Mert nem olyan könnyű ez. Öt hónapig hánykolódott a vízen a bárka, ha összeadjuk a részidôket öt és fél hónapig álldogált a hegy tetején, miután megfeneklett. Itt fogyott el a türelme Noénak.Pedig akkor még másfél hónapig, újabb hat hétig kellett várnia arra, hogy elhangzott a jól ismerôs hang: Menj ki te, feleséged, fiaid, és fiaid feleségei teveled a bárkából. És akkor kapja a feladatokat Istentôl. Mert most már embernek való az, hogy kimenjen. Most már megél az ember. De ezt csak Isten szeretete tudja eldönteni, nem a Noéknak a türelmetlensége.
Ne bíráljuk Noét. Inkább arra gondoljunk, mennyi bajt csináltunk magunknak és másoknak effajta türelmetlenséggel. Ó, de sokszor látom a szomorú következményeit annak, amikor valaki egy olyan ügyet, amit elvileg Isten kezébe tett le, egyszer csak kivesz Isten kezébôl és munkához lát. Mint ahogy Noé szétverte a bárka tetejét. Én most már látni akarok! Most már kevés az a kis lyuk, ahol csak az eget látom, nekem kevés az, hogy csak hinni lehet! Most már látni akarok és tevékenykedni akarok! Én akarok tevékenykedni, mert Isten - úgy látszik - elfeledkezett rólam!
Vannak, akik hosszú ideig rábízták Istenre, hogy szerez majd nekik segítôtársat, hozzájuk illôt, aztán egyszer csak elfogyott a türelmük és szereztek ôk maguknak. Lehet szerezni! Egy nôt, vagy egyférjet találni nem nehéz! De segítôtársat, hozzám illôt, azt csak Isten tud! És meddig kell arra várni? És mit jelent, hogy csak várok és imádkozom?
Megértem azokat, akiknek néha elfogy a türelmük. Ugyanakkor minden esetben látnom kell, hogy mennyi baj származik abból, ha kivesszük Isten kezébôl.Nehéz néha várni, de a hívô ember vegye komolyan azt: Isten jobban tudja, mikor léphetek rá a földre, meddig jobb nekem a bárkában, és mettôl kezdve lesz jobb kinn. Egy perccel sem várakoztat tovább, amikor már jobb kinn, mint benn. Éppen ez vizsgáztatja a hitünket sokszor. Úgy elvileg mindnyájan elfogadjuk, nyilván az elôbb halott szép igékre is rábólintottuk: igen, Isten nem feledkezik el rólunk, nyugodtan bízza Rá magát az ember. De amikor egy konkrét helyzetben egyedül csak Rá lehetne és kellene bízni magunkat, akkor meginog a hitünk. Nem kellene mégis valami emberi biztosítékot is keresni? Nem kellene-e mégis a saját tapasztalatunkra, sokat dicsért józan eszünkre hallgatni, ahelyett, hogy az Istentôl megvilágosított értelmünkre hallgatnánk, vagyis a minket megvilágosító Istenre. Le lehet törni zölden is a gyümölcsöt, vagy meg lehet várni, amíg megérik, és talán csak alá kell tartani a tenyerünket, picit megmozdítani és benne marad. Azt hiszem nem kell részletezni mi a különbség a kettônek az íze, zamata, hatása között. Isten nekünk érett gyümölcsöket akar ajándékozni. Ehhez meg kell várnunk az Ô idôzítését.
Sárát - Ábrahám feleségét is megkísértette ez: Elfeledkezett rólunk Isten, megöregszünk és nem lesz gyerekünk. Segítsünk Istennek. És a kor szokása szerint azt mondta, ha egy szolgálótól születik az úrnak gyereke, az az úrnô gyerekének számit. Vegyed Hágárt, hálj vele, és aki születik, az az én gyerekem lesz - mondta Sára. És Ábrahám, ahelyett, hogy visszatartotta volna a feleségét ettôl a lépéstôl, belement. És máig vannak következményei ennek az engedetlenségnek a népek háborújában.
Nem érdemes. Ki lehet venni Isten kezébôl, de a Noé történetnek ez a részlete arra hívja fel a figyelmünket, hogy nem érdemes.
Hadd említsek megint néhány igét. Szinte bárhol kinyithatnánk a Szentírást, van erre vonatkozó biztatás. A Példabeszédekben van ez a jól ismert mondat: "Jobb a hosszútűrô az erôsnél, és az aki uralkodik a maga indulatán, annál, aki várost vesz be." (Péld 16,32.) Ma az erôsek lesznek eszménnyé mindenféle értelemben. Isten igéje azt mondja: a hosszútűrôk messzebb jutnak, többre viszik. Vagy a Jeremiás siralmaiból gyakran idézzük ezt a mondatot: "Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig." (Jer.sir. 3,26.) Ezzel elvileg egyet is értünk. Csak amikor az ember azt kérdezi: mikor jön el az Úr szabadítása? Nem tudom. És hogyan fog megszabadítani? Nem tudom. Akkor mit tudsz? Azt, hogy Isten szabadító, és készen van nála a szabadulás ebbôl a nyomorúságból is. És ez elég? A hitnek elég. Ez vizsgáztatja újra és újra a mi hitünket.
A Zsidókhoz írt levél írója nagyon nehéz helyzetben élô keresztyénekhez ezt írja: "Mert most nagy türelemre van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedvén, elnyerjétek az ígéreteket." (10,36): hisszük-e mi azt, hogy Isten csakugyan nem feledkezik el rólunk, és megemlékezik minden ígéretérôl? Így rá merjük-e bízni magunkat, szeretteinket, népünket, az ország jövôjét, az egyházat, minden gondunkat, mint Aki felôl egészen bizonyosak lehetünk ebben? Akkor is, ha pillanatnyilag valami bezártság érzésünk van, akkor is ha frusztrált helyzetbe kerülünk, akkor is, ha olyanokkal kell egy fedél alatt élnünk, akiktôl szívesebben élnénk távol, akkor is, ha az ember - mint Noé - ( bocsássatok meg, ha ezt említem, mindeki úgy értse, ahogy akarja) állatokkal van összezárva, akkor is bizonyos-e abban, hogy Istennek gondja van ránk, az egész bárkára, az egész társaságra, mindannyiunkra személy szerint, és Ô elkészíti a szabadulás módját, és idejét, Akkor is, ha a bárkának nincs kormánya, mert ha lenne, akkor sem tudnánk használni, mert már megfeneklett, mert Isten rászorítja az övéit arra, hogy merjenek csak Benne hinni és magukat egészen Ôreá bízni. Lesz-e türelmünk kivárni azt az utolsó hat hetet is, ahol már Noénak elfogyott a türelme? Az a legnehezebb, a vége, amikor már majdnem ott a szabadulás, csak valami miatt még mindig késik Isten.
Engedjük, hogy megerôsítse Isten a hitünket, és így tudjuk rábízni magunkat. Mert egyszer így teljesednek be azok az ígéretek is, amiket Jézus Krisztus ennek a világkorszaknak a végére ígért. Igy jelenik meg Ô majd egyszer: váratlanul, és nagy dicsôségben. Magához veszi az övéit, véget vet minden nyomorúságnak, ami miatt most szenvedünk - ezt a kedves képet olvassuk: Isten letöröl a szemünkrôl minden könnyet, nem lesz többet könny, szenvedés, fájdalom, betegség, háború, éhezés, megaláztatás, halál, hanem az Isten tölt be mindent teljesen. És a mi Atyánk, Aki most titkon néz, akkor majd megfizet nékünk nyilván. És mi, akik ma ilyen szerény keretek között vagyunk együtt az úrvacsorán, és az Úrnak halálát hirdetjük, majd ott mindörökké együtt leszünk vele a Bárány lakomáján. Jó erre gondolnunk éppen a mélységekben, akkor, amikor még felhô borítja az eget, és akkor, amikor fogyni kezd a hitünk és a türelmünk, és jó egymást is ezzel erôsítenünk. Amikor Dávid a 42. zsoltárt írta, nagyon nehéz helyzetben volt, és szinte beszélget a saját elkeseredett lelkével. Elôször csak megállapítja: én lelkem, minden okod megvan, hogy elcsüggedjél, aztán a zsoltár végén eljut oda, amit most elénekelünk:
Én lelkem, mire csüggedsz el? Mit kesergesz ennyire?
Bízzál Istenben, nem hágy el, Kiben örvendek végre.
Ki nekem szemlátomást Nyújt kedves szabadulást,
Nyilván megmutatja nékem, Hogy csak ô az én Istenem.

Ebben a történetben a Szentlélek munkájára szeretném most irányítani a testvérek figyelmét. Pünkösd ünnepén vegyük észre, milyen csodálatosan munkálkodik Isten Lelke az egyes emberben és a világban.
Erről a történetről adventben szoktunk prédikálni, de annál jobban mutatja, hogy Isten Szentlelke nem pünkösd óta munkálkodik, hanem a teremtés hajnalán már munkában volt, hiszen a Szentlélek ugyanúgy öröktől fogva mindörökké Isten, mint az Atya és a Fiú.
Két asszonyról van itt szó. Pontosabban egy idősödő asszonyról és egy fiatal lányról, aki még csak menyasszony. Az idősebb: Erzsébet, az ország déli részén lakik, Júdea hegységében, és élete nagy bánata az, hogy nem született gyermekük. Már le is mondtak róla, hiszen férjével együtt mindketten idősek. Amikor azonban a férje, aki pap volt, egy alkalommal a jeruzsálemi templomban végezte szolgálatát, Isten egy angyalon keresztül azt üzente neki, hogy fiúk fog születni, akit Jánosnak nevezzenek. Ő ezt hitte is, nem is. Felesége hittel elfogadta, és Erzsébet asszony idős fejjel valóban terhes lett, és várta elsőszülött gyermekét, a későbbi Keresztelő Jánost.
A hatodik hónapban volt, amikor egyszer váratlan látogatója érkezett: egy távoli rokona, Mária, az ország távoli részéről, az északon fekvő Názáretből. Miért jött vajon ilyen szokatlan időben, szokatlan módon, egyedül? Hamarosan megtudta, de nem Máriától, mert Mária még szóhoz sem jutott, amikor Erzsébet betelt Szentlélekkel, a magzat megmozdult a méhében, és ő maga is csodálkozott, hogy milyen különös kijelentést mondott. Fennszóval kiáltott - mindig az ünnepélyes deklaráció, valami fontos hír közhírré tételének a kifejezése a Bibliában. „Fennszóval kiáltott, mondván: Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! És honnét van ez nekem, hogy az én Uramnak anyja jön énhozzám? Mert mihelyt a te köszöntésedet meghallottam, a magzat örvendezni kezdett az én méhemben. És boldog, aki hitt, mert beteljesednek azok, amiket az Úr néki mondott.”
Ketten vannak. Miért kell fennszóval kiáltani? Az egész olyan ünnepélyes, furcsa, szokatlan. És honnan veszi mindezt Erzsébet, amit mond? Hiszen Mária még el sem mondhatta, hogy milyen rendkívüli élményben volt része néhány nappal azelőtt: Hogy végezte a munkáját, és egyszer csak az Úr angyala megjelent és azt mondta: terhes leszel, fiad lesz, Jézusnak nevezd, mert Ő a magasságos Istennek a Fia. Mária megrémült. Hiszen boldog menyasszony volt és készült az esküvőjére. A vőlegénye jóravaló iparos ember, aki ha ezt meghallja, menten felbontja a jegyességet. És mi más álma lehetett egy poros kis faluban, egy egyszerű szürke leánynak, mint az, hogy rendes, dolgos, csendes férjet kapjon, gyermekeket, és ha kemény munkával is, de megkeressék a mindennapi betevőt. És most az esküvő küszöbén mindez meghiúsul?
Abban azonban egészen bizonyos volt Mária, hogy amit hallott, azt Isten üzeni neki. És Isten előtt megadta magát. Elhangzott az a gyönyörű mondat: "Íme, az Úr szolgálója, legyen nékem a te beszéded szerint!" Mária meghajolt Isten akarata előtt és kész volt engedelmeskedni Neki. És valóban terhes lett. És most az egészen, amit az angyal mondott neki, itt a pecsét. Mert az angyal azt is mondta: Erzsébet, a te rokonod, noha idős és meddőnek hívják, öregségére fiút szül. És most itt áll Erzsébettel szemben, és látja, hogy hatodik hónapos terhes. És ráadásul hall tőle olyan kijelentést, amit ő akart elmondani Erzsébetnek. Erzsébet ezt senkitől nem hallhatta: kit hord Mária a szíve mélyén? Ilyen csodálatos a Szentlélek munkája? Kijelentette neki az egészet? Titkokat tud meg az, aki Isten Lelkével betelik? Felismeri a Megváltó Krisztust abban a magzatban?
Csodálatosak Isten útjai! Két egyszerű asszony találkozik Júdea kietlen, kopár hegyvidékén egy faluban. De a Szentlélek hozta össze őket. A Szentlélek vezeti a gondolataikat és a beszélgetésüket, a Szentlélek nyit ki előttük egy új világot, egyszeriben valami isteni terv bontakozik ki előttük, aminek ők nemcsak boldog szemlélői, hanem tevékeny résztvevői. Az egyik egy kis senki, maga magát nevezi így a későbbi magasztaló énekben Mária; a másik egy élete vége felé ballagó öregasszony, de Isten kiemeli őket szürkeségükből, küldetést kapnak, feladatot, isteni tervnek a részesei és végrehajtói lesznek, miközben az egész életük tartalommal telítődik. Minden megváltozik a Szentléleknek a munkája nyomán. És mindez olyan egyszerűen, de feltartóztathatatlanul. Ahogyan a teremtő Szentlélek szokott munkálkodni.
Egyszerű emberek kapcsolatba kerülnek a mindenható Istennel, ettől küldetést, célt, lendületet kap az életük. Egyszerre fontosakká, áldássá válnak mások számára. Belép Isten az életükbe. Ez a Szentlélek munkája. Mert a Szentlélek maga Isten. Az embernek megfoghatatlanul, de nagyon valóságosan megjelenő, vele kapcsolatba lépő Isten. Nem valamilyen személytelen erő. Isteni személy. A Szentlélek Isten maga, Aki keresi az embert, megfoghatatlanul, de nagyon tapasztalhatóan kapcsolatba lép vele, és megváltoztatja az életét.
Milyen mozzanatait olvashatjuk le ebből a történetből a Szentlélek munkájának? Isten Lelke ma is ugyanígy munkálkodik ilyen magunkfajta Máriák, Erzsébetek és mások életében, és lényegében ugyanez ismétlődik mindig. Az Istentől messze sodródott, Róla csak halvány és torz elképzeléseket hordozó ember számára egyszerre Isten élő személy lesz, Aki beszél, Aki vele valamit akar, Aki előtt az ember végre meghajol, és amitől az élete megváltozik. Milyen mozzanatokat olvashatunk le ebből a történetből?
Mindenekelőtt azt, hogy az, akit Isten Szentlelke hatalmába vesz, az érti Isten szavát. Ezzel kezdődik: szól az Úr. Erzsébethez is, Máriához is. Megtudják, hogy gyermekük fog születni. Ez meglepő hír mind a kettőjüknek, de Isten Igéje sokszor szokatlan dolgokat közvetít nekünk. Erzsébet sem mondja azonban: hihetetlen! Mária sem tiltakozik. Tiltakozása egyetlen kérdésig terjed: hogyan történhet ez, mikor nekem még soha nem volt dolgom férfivel? Kap választ a kérdésére: ez csoda! A Szentlélek száll tereád. Itt teremtés fog történni Mária! Ahogyan Isten a szavával teremtette ezt a világot, úgy teremti bele a te méhedbe az Isten Fia emberi testét. Isten azt mondja: legyen! És meglesz.
Eléri tehát a teremtő Ige az embert. Az a döntő: mit csinál vele az ember? Bár csak ott lenne bennünk Erzsébet és Mária nyitottsága, alázata, bizalma. Erzsébetnek is félre kellett tennie sok fenntartását, aggályoskodását, tapasztalatát - ilyen idős korban már senki nem szokott teherbe esni, - és mondhatta volna, de nem mondta. Ezt üzente az Úr, Ő tudja mit cselekszik, én itt vagyok és állok rendelkezésére.
És ugyanez sokkal nehezebb volt Máriának. Hiszen neki minden tervét, álmát, elképzelését, testét, lelkét ki kellett szolgáltatnia Isten akaratának. És ő ezt alázatosan kiszolgáltatta. Elhangzott egy isteni szó: az Ige, és ezt ők befogadták. Komolyan vették. Ahhoz igazítottak mindent: terveiket, álmaikat, hétköznapjaikat, - az egész életüket. Befogadták az Igét, és ezzel indult el a Szentlélek munkája az életükben. Ez azóta is így van mindenkivel testvérek.
Aki Isten Igéjével szemben fenntartásokat ápol magában, aki halogatja az annak való engedelmeskedést, aki tele van kétséggel, kérdőjellel, bizonytalansággal, mert nem bizonyos ez akkor sem, ha maga az Úr mondta, az ilyen ember sose jut el oda, hogy Istennel és az Ő Szentlelkével ilyen személyes kapcsolatba lehet kerülni. Értjük egymást: én mondom neki, ő mondja nekem, tudom mi az Ő akarata, és egyre inkább kiteljesedik az életem.
Isten őrizzen meg minden ellenállástól a Szentlélekkel szemben! Mert a Szentlélek hamar megszomorodik. Akaratunk ellenére nem ajándékoz meg minket. De aki eljut oda, hogy nekem éppen erre van szükségem. Nem vagyok bizonyos abban, hogy Isten személyes valóság, nem vagyok bizonyos abban, hogy az Ő Szentlelke élő személy, nem egészen értem én ezt, hogy egy ember hogyan kerülhet kapcsolatba a Mindenhatóval, ezt ki kezdeményezi, és mik annak a következményei? Na de mindez le van írva világosan a Bibliában. Mindez hangzik újra és újra az igehirdetésekben, csak éppen komolyan kellene venni. Egyszer úgy igazán, szó szerint komolyan venni és kipróbálni.
És a Szentlélek hatalmasan megnyitná a szemünket, megvilágosítaná az értelmünket, és minden ilyen egyszerű és feltartóztathatatlanul kibontakozó lenne az életünkben.
Ezt tehát a Lélek első munkája: halljuk az Igét és az Ige mögött Ő maga van, és Ő meg akar győzni minket. Engedjük-e meggyőzni magunkat?
A másik, ami nagyon szemléletes ebben a kedves, szép történetben: aki így Isten Lelkét kapta, az azonnal keresni kezdi a másikat, aki szintén kapta Isten Szentlelkét. Az közösségre vágyik azokkal, akikben ugyanaz a lélek van. És ez nemcsak emberi hiányérzet, hogy jó lett volna Máriának hamar megosztania valakivel a titkát, aki azt feltehetően megérti, hanem ez már a Szentléleknek az indítása. Itt már belülről jönnek a motivációk, az indítékok. Itt már Isten Lelke vezeti azt, aki Őrá hallgat és Neki kész engedelmeskedni.
Miért ment el Mária az ország egyik csücskéből a másikba Erzsébethez? Egyedül egy fiatal lány, öt napi gyalogút - teljesen szokatlan volt. És miért sietett azonnal? Ott van ez a kifejezés a Bibliában: sietve. Honnan ez a halogatást nem tűrő buzgalom? Ez a Szentléleknek az indítása. Amikor világos lesz, hogy hova küld Isten, és mivel Mária már előtte letette a fegyvert és félreállt Isten Lelkének az útjából, amikor azt mondta: Ímhol az Úr szolgálója, legyen nekem minden úgy, ahogy Te nekem megmondtad, ezért könnyű vezetni. Ezért most már használható. Ezért indul el, és így találnak egymásra Erzsébettel.
És ez ma is így van pontosan. Aki Isten Szentlelke előtt megnyitja a szívét, akiben Ő elkezdi a maga munkáját, az szenvedélyesen keresni kezdi a többi hívőt. Az jól érzi magát a hívők között. Minden egyéb program mellékessé válik. Az áldozatot is hoz azért, hogy hallgassa az Igét és együtt dicsérje az Urat a többi hívővel. Hányszor láttam azt, hogy kilométereket tesznek meg ilyen emberek gyalog, biciklin, vonaton, lovas kocsin, vagy ilyen nagyvárosban ahogy éppen lehet, és minden áldozatot megér nekik együtt lenni az Úrral és az övéivel.
És az ilyen embernek magától értetődő az, hogy szívesen kezd szolgálni a másiknak. Ha tovább olvastam volna, akkor ez a mondat is elhangzott volna: Mária pedig ott maradt három hónapig Erzsébettel. A három legnehezebb hónapban, amikor egy idős asszony, aki életében először terhes, már egy kicsit elnehezedik, de ott marad a fiatal és szolgál körülötte. Aztán amikor már nincs rá szükség, csendesen eltűnik. Ez a Lélek vezetése. És nincs különbség a tekintélyes pap felesége és a névtelen kis falusi lány között, az idős és a fiatal között. Minden válaszfal lehullik. "Mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban." A pünkösd nagy csodája éppen ez volt. És ahol a Szentlélek munkálkodik, azóta is ezen csodálkozunk. Megszűnik minden életkorbeli, műveltségbeli, múltbeli különbség. Nem számít, milyen nemzetiségű, milyen felekezetű volt korábban: most a Krisztushoz tartozik. Újonnan született. Egyek a Krisztusban. Ennek a szép példája ez a jelenet, amit itt olvastunk.
Jellemző-e már ez ránk: Isten Lelke indít, mi meg engedünk neki azonnal, halogatás nélkül, sietve? Öröm-e nekünk a hívők között lenni? Vagy pedig minket is az jellemez, hogy vasárnap reggel kinézünk az ablakon: most nagyon meleg lesz, nem megyek; most esőre áll, nem megyek; most nagyon sok dolgom van, nem olvasok Igét, nem imádkozom. Mert nincs még bennünk a Szentlélek, Aki minderre indítana és Aki mindezt természetes életszükségletté tenné.
A harmadik, amit láthatunk ebben a történetben: a Szentlélek kijelenti Isten gondolatait, Isten titkait az egyszerű embernek. Erzsébet nem tudta azt, hogy Mária kit hordoz a szíve alatt. Azt sem tudta, hogy terhes. Pláne nem azt, hogy ilyen szokatlan, egészen rendkívüli módon, hogy Isten teremtő szavának a gyümölcse volt ez. Mégis elkezdett róla beszélni. Elkezdi magasztalni Istent, Aki ilyen nagy csodákat cselekedett.
Isten Szentlelke segít mindnyájunkat arra, hogy értsük a Bibliát. Benne Isten gondolatait fedezzük fel. Ne azon tétovázgassunk, hogy most mennyiben emberi szerzők írták, mennyiben a Szentlélek? Bizonyosságot ad arról, hogy ez az Isten szava hozzánk. És mivel már csinálja is, menet közben megbizonyosodik róla: csakugyan úgy van! És az ilyen ember látja Isten nagy tetteit. Észreveszi az események mögött az eseményeket mozgató Istent, sőt várja is a maga élete eseményeire, meg a népe, a világ eseményeire nézve is, hogy a cselekvő és történelmet irányító Isten mozgassa az eseményeket. Kéri is ezt imádságban. Ez is nagyon szoros kapcsolatba viszi őt Istenével. Megtanulja rábízni a dolgait. Megtanul gyönyörködni az Úrban, aki él, uralkodik és cselekszik. Mindez a Szentlélek munkája.
A negyedik - ami nagyon fontos itt: a Szentlélek segít el mindnyájunkat oda, hogy Úrnak valljuk Jézust. Ez talán a legfurcsább részlet ebben a történetben. A Megváltó Krisztus emberi teste még csak néhány napos sejthalmaz Mária méhében, és Erzsébet azt mondja: minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést, hogy az én Uramnak az anyja jön énhozzám? Az idősebb, akit a fiatalnak kellett tisztelnie, a tekintélyes pap felesége, aki előtt az egyszerű rokonnak természetesen meg kellett volna hajolnia. Az meghajol a másik előtt, mert a másik az ő Urának az anyja. A néhány napos magzatot Urának ismeri fel. A Szentlélek Isten győz meg mindnyájunkat a Fiú Isten, Jézus Krisztus örök istenségéről.
Ezen vitatkozhatnak az okoskodók amennyit akarnak, csak elbizonytalanítani tudják egymást. Akiben a Szentlélek munkálkodni kezd, annak magától értetődik, hogy Jézus Krisztus Isten örök Fia öröktől fogva mindörökké Isten. És így tiszteli Őt.
Ugyanakkor azt is megláthatjuk ebből, hogy a Szentlélek mindig Jézusra mutat. Soha nem önmagát állítja a középpontba. Mindig Jézust állítja a szemünk elé. Olvassuk is a János evangéliumában: a Lélek engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz - mondja Jézus Krisztus. Őt dicsőíti, Hozzá vezet és arról tesz bizonyosakká minket, hogy Ő az Isten Fia.
És végül az is a Szentlélek munkája, hogy mindezt valaki bátran meg is vallja. Akkor is, ha ez szokatlan, akkor is, ha éppen ott nem ezt akarták hallani, nem ez a téma. Neki ez a témája. És amikor megvallja, azzal erősíti a másiknak a hitét. Mária sokféle bizonytalansággal érkezett Erzsébethez. Nem véletlen az, hogy Isten ilyen gyöngéd szeretettel erősíti az ő hitét. Először láthatja: igaz, hogy már hatodik hónapban van. Igazat mondott az angyal. Aztán hallja tőle a próféciát: kit hord ő a szíve mélyén. Erzsébet bizonyságtétele megerősíti Mária hitét. Egyik hívő bizonyságtétele erősíti a másiknak a hitét, és közben mind a ketten egyre teljesebb bizonyosságra és egyre nagyobb örömre jutnak el.
„Boldog az, aki hitt, mert beteljesednek azok, amiket az Úr néki mondott. Akkor így szólt Mária:„ Magasztalja az én lelkem az Urat, és örvendez az én lelkem megtartó Istenemben.” Megjelenik az öröm, a Szentlélek öröme. Ami soha nem cél - a Szentírás tanítása szerint. Nem az a cél, hogy mi örvendezzünk. Az a cél, hogy Isten számára használható eszközökké váljunk és az Ő áldásait tovább tudjuk adni. De ennek a mellékterméke mindig ez az öröm. A Szentlélek öröme, ami nem a pillanatnyi körülményektől függ, ami nem a hangulatunknak a függvénye, ami mindig ott van az ember szívében. Akkor is, amikor megalázták, akkor is, amikor körbe nevetik, akkor is ha egy ravatal mellett kell megállnia és törülgeti a szemét. A Szentléleknek ez a szívünkből kivehetetlen öröme akkor is ott marad minden újjászületett hívő emberben.
Csodálatos, mi mindent mond el ez a rövid néhány mondat a Lélek munkájáról. A Szentlélek teszi számunkra érthetővé és újjáteremtő erejűvé Isten Igéjét. Aki a Szentlelket kapta az keresi a többi újjászületett embert, az átéli a hívők közösségének a titkát és annak természetes az, hogy annak szolgál, akinek éppen arra szüksége van. A Szentlélek jelenti ki nekünk Isten titkait, hogy értsük az Ő gondolatait, lássuk az Ő cselekedeteit, és tudjunk Őbenne bízni. A Szentlélek ragyogtatja fel előttünk Jézus Krisztus Úr voltát és győz meg örök istenségéről. És aki a Léleknek enged, az tudja a többieket erősíteni, Jézushoz vezetni, vigasztalni. A benne lakó Szentlélek újra és újra kiárad: a tekintetén, amelyikkel tud simogatni vagy bátorítani, a szavain, amiket már nem ő fogalmaz, hanem a Lélek adja az eszébe és a szájára, a szeretetén, amelyikkel Isten megtölti a szívét. (Tavaly pünkösdkor erről az Igéről volt szó: Az Isten szeretete kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, Aki adatott nékünk.)
Hogyan lehet mindez a miénk? Láttuk, hogy az egész azzal kezdődik, hogy amikor Isten Igéjét hallgatja az ember, mit csinál vele? Egyáltalán hallgatja-e úgy, ahogy ez a szép énekünk mondja: Kinek szavát lesem, Kinek szavát lesem. Így hallgatjuk-e, így vesszük-e kezünkbe naponta, így olvassuk-e és készek vagyunk-e a legkisebbtől a legnehezebb lépésig megtenni azt, amire Isten Igéje rámutatott? Ad az Isten Szentlelket azoknak, akik néki engednek” - írja a Cselekedetek könyve. Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása lehetővé tette mindannyiunk számára, hogy kapjuk Isten Szentlelkét. Ád az Isten Szentlelket azoknak, akik néki engednek. Isten Igéjén nekünk nem elmélkednünk kell, hanem annak engedelmeskednünk kell. Akinek az igehallgatását, igeolvasását ez a hit és engedelmesség követi, annak a hitét és engedelmességét ez az áldás és öröm követi amiről itt szó volt.
Isten segítsen minket, hogy sóvárogva vágyakozzunk a Szentlélekkel való beteljesedés után, és eljussunk mindnyájan oda, hogy a Lélek munkáját ugyanígy tapasztalhassuk a magunk életében!
Könyörögjünk ezért egy szép énekkel is:

Adj Úr Isten, nékünk Szentlelket,
Szent igédben építs meg minket,
Adjad megismernünk természetünket,
Tekintsd meg szükségünket, könyörgésünket
Adj igaz hitet.
(246. dicséret)

Ebben az Igében Jézus Krisztus egy erőteljes képpel szemlélteti azt, hogy mit jelent üdvözülni és elkárhozni. Azt mondja: az Isten országa olyan, mint egy fallal körülvett erős város. Akik benne vannak, biztonságban érezhetik magukat. Nincsenek kiszolgáltatva semmilyen ellenségnek, nem kell félniök, békességben, védettségben élhetnek. Minden ember vágyik erre a békességre és védettségre.
Mióta azonban Istentől elszakadtunk, mindnyájan az Isten országán kívül születünk. A nagy kérdés az: hogyan lehet oda bekerülni?
Azt mondja Jézus: ezen a falon egyetlen kicsi kapu van, egy szoros kapu, amit Ő nyitott meg előttünk, hogy visszatalálhassunk Istenhez. Ezen a kapun lehet oda belépni. „Igyekezzetek bemenni a szoros kapun: mert mondom nektek, sokan igyekeznek bemenni, de nem tudnak.” Mit jelent ez?
Mindenekelőtt arra kell felfigyelnünk, hogy a legtöbb ember nem is tudja, hogy az Isten országán kívül létezik. Amíg nem hall róla, azt sem tudja: van olyan. Megszokjuk ezt a nyomorúságos létet, amiben küszködünk napról-napra, és nem tudjuk: van másik is, az igazi, amit elveszítettünk. Ahonnan ajtónyitóul utánunk jött Jézus, aminek a kapuját kinyitotta, ahova ösvényt taposott, utat készített, és ezen az úton Ő maga jár előttünk, sőt egyszer azt mondta: Ő maga az út. Ezen a kapun bárki beléphet újra az Istennel való közösségbe — Jézussal együtt. Ezt jelenti Benne hinni: Vele együtt akarunk oda visszamenni.
Sokan tehát nem tudják, hogy másként is lehetne élni. Azt gondoljuk, hogy ez a halállal megvert lét: élet. Pedig mi magunk is olyan sokszor emlegetjük: ez maga a halál. Olyan sokan mondják: halálosan fáradtak. Sokan halálra dolgozzák magukat vagy dolgoztatnak másokat. Vannak, akik halálra unják magukat. De talán mindannyiunkat jellemez, hogy néha halálra idegesítjük egymást, meg magunkat is. A létünk minden pillanatát beárnyékolja a halál. Kíméletlenül ölik egymást az emberek a szakmai versenypályán és a pártharcokban. Kegyetlenül gyilkolják egymást a népek véget nem érő háborúkban. Mindenütt arat a halál. Egészen bizonyos, hogy kivétel nélkül mindnyá-junknak egyszer megáll a szívünk, és ha addig be nem léptünk ezen a szoros kapun, akkor véglegessé válik számunkra a halál, végleg Istentől elszakítva kell tovább léteznünk, és ezt nevezi a Biblia kárhozatnak.
Jézus Krisztus azért jött, hogy ezen segítsen. Ezen mi magunk semmiképpen nem tudunk segíteni. De Ő kereszthalálá-val és feltámadásával újra kinyitotta azt a kaput, amit mi becsaptunk magunk mögött, amikor Istent otthagytuk, és tőle függetlenül akartunk élni. Ő újra lehetővé tette, hogy bárki közülünk belépjen ezen a kapun, és ott egészen új életet kapjon. Ezért jelentette be Jézus a programját így: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben éljenek.” (Ján 10,10).
Olyan sok szükség és ínség szorongat bennünket. Az evangélium az örömhír: van az Isten országa, azon van egy szoros kapu, azon bárki újra beléphet, és akkor kibontakozhat, azzá válhat, akinek Isten elgondolta védettségben és lelki gazdagságban élhet.
Ott a kapun belül új rend van. Ott nem szokás egymást fojtogatni, ott ismeretlen a veszekedés, nem alázzák meg egymást az emberek, nem csalják meg egymást a házastársak, nem csap be senki senkit, nem szokás kifosztani, tönkretenni, ott az Isten szeretete tölt be és szabályoz mindent. Nem a magunk indulatainak vagyunk kiszolgáltatva mi és a környezetünk, hanem az Isten szeretete irányit mindnyájunkat.
Az, hogy valaki belép ezen a kapun, nem azt jelenti, hogy utána elzárkózik a csúnya világtól, hanem pontosan azt, hogy ott, az Isten közelében olyan érté-kekkel gazdagodik, amit csak Istentől lehet ajándékba kapni, és ezekkel gazdagítja maga körül a világot. A társadalom számára is ezek a leghasznosabb emberek, mert olyat tudnak adni, amit rajtuk kívül senki más nem tud. Az ilyen ember megszabadul attól, hogy kényszerű módon önmagát szeresse a legjobban, és felszabadul arra, hogy örömmel szolgáljon másoknak.
Pál apostol, amikor átéli ezt a nagy szabadságot, akkor a Kolossébeliekhez írt levél elején így vall erről: „Hálát adok az Atyának, aki alkalmasakká tett minket a szentek örökségében való részvételre a világosságban. Aki kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és átvitt az Ő szeretett Fiának országába, Akiben van a mi váltságunk, az Ő vére által bűneink bocsánata.” (Kol 1,12-14). Az Atya mintegy megfogott minket, akik a sötétség hatalmában voltunk, és áttett a határon az Ő szeretett Fiának az országába. Aki előbb lehetővé tette számunkra ezt a helyváltoztatást, mert benne van a mi váltságunk az Ő vére által bűneink bocsá-nata.
Az Isten országán kívül minden ember olyan bizonyosan elpusztul, mint ahogy a fészkéből földre esett madárfióka rövid vergődés után ott a földön elpusztul. Ha nem eszi meg a macska, akkor is és nem tud rajta segíteni apja, anyja sem. Aki azonban ebbe az országba belép, az lelkileg olyan gazdaggá válik, amilyet korábban el sem gondolt. Fogalmuk sincs azoknak, akik nem élnek ezzel az Istentől felkínált lehetőséggel, hogy miről maradnak le.
Mi itt újra és újra Jézus Krisztusnak a hívását hallhatjuk. Ezt a hívást hallották azok az ifjú és felnőtt testvéreink is, akik ma tesznek majd hitvallást és fogadalmat. Más dolog azonban hallani, és más dolog belépni. Az, hogy valaki hallja, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy belépett az Isten országába. Lehet, hogy valakit megkereszteltek, konfirmált, úrvacsorázni is szokott, és mégis kívül van az Isten országán. Mert mindez csak a hívást erősíti föl és ismétli meg, de oda belépni mindenkinek magának kell.
Jézus Krisztus mindent megtett azért, hogy mi ezen a szoros kapun beléphessünk. Egyáltalán kinyitotta ezt a kaput, utánunk jött, hogy felhívja a figyelmünket rá, Isten igazságának eleget tett az Ő golgotai halálával, és ezért Isten mindnyájunknak teljes amnesztiát biztosít. A maga tulajdon isteni életét osztja szét közöttünk. Eget, földet megmozgatott azért, hogy újra visszataláljunk Istenhez. Karácsonykor, nagypénteken, húsvétkor angyalok jöttek-mentek menny és föld között. Minden mozgott, a föld is mozgott. A nap elsötétült. Minden megtörtént, csak az van hátra, amit Ő ebben a mondatban mond: „Igyekezzetek bemenni a szoros kapun: mert sokan igyekeznek, de nem mehetnek.” Mit jelent ez?
Azt jelenti, hogy részünkről két feltétele van annak, hogy valóban élvezhessük, amit Jézus nekünk elkészített.
Az egyik az, hogy vállalnunk kell, hogy szoros kapun lehet ide belépni. Ez azt jelenti, hogy nem vihet magával az ember semmit. Érdemeivel és erényeivel megtömött dundi hátizsákját kívül kell hagynia. Mert ott senkit nem érdekelnek a mi érdemeink és vélt erényeink. Ott nem az érdemeinkre való tekintettel fogadnak bennünket, oda egyesegyedül Jézus Krisztus érdeméért lehet bemenni. És csak az mehet be, aki egyesegyedül Jézus Krisztus érdemében reménykedik, s a magáét szépen félreteszi. Lehet, hogy viszonylag erkölcsösebb életet éltünk, mint mások, de ezért még nem jár üdvösség. Egyedül Jézus haláláért ad nekünk Isten üdvösséget. Belépni Jézussal együtt lehet. Aki nem akarja kint hagyni a megtömött hátizsákját, azt éppen ez a hátizsák fogja kinntartani. Aki mégis csak bízik a maga jóságában, cselekedeteiben és annak mintegy a jutalmaként akar kapni Istentől bármit, azt pontosan ez a téves hiedelem tartja kinn. Emiatt nem léphet be. Mert ez a kapu olyan szoros, hogy oda éppen csak az ember fér be, semmi mást nem vihet magával. De semmi mást nem kell vinnie magával. Kinn hagyhatja a bűneinek a batyuját, és soha többé nem vádolja semmi, mert Jézusért teljesen tisztának és igaznak tekinti őt a mindenható Isten. Büszke ember nem üdvözülhet - ezt mondja itt Jézus. Aki egy kicsit is büszke akármijére, az ezzel a kárhozatra ítélte magát. Aki szíve mélyéből el tudja mondani: „Jövök semmit nem hozva, de a Te keresztedbe fogózva, meztelen, hogy felruházz, árván, bízva, hogy megszánsz” - az számíthat Isten irgalmára. Ide tehát csak az juthat be, aki vállalja a szoros kaput és mindent levet és kint hagy, csak ő maga hajlandó belépni. Egyedül Jézusban bízik.
A másik, ami miatt erre a mondatra azt szokták mondani, hogy itt ellentmondás van, amit Jézus így mond: „Igyekezzetek bemenni a szoros kapun, mert mondom nektek, sokan igyekeznek bemenni és nem mehetnek.” Hogy van ez? Azt mondja: igyekezzetek, de előre tudhatom, hogy noha sokan igyekeznek, még sem mehetnek be?
Két különböző szó van itt a Biblia eredeti szövegében: az első „igyekezzetek” helyén egy dinamikus, erőteljes kifejezés van, a második „igyekezzetek” helyén egy más kifejezés. Ez a dinamikus, erőteljes kifejezés azt jelenti: valamiért életre, halálra küzdeni. Az agónia görög szó is benne van ennek a gyökében. Amikor életre, halálra harcolok azért, hogy azt elérjem, mert az maga az életet jelenti nekem. Ha belepusztulok is, oda el akarok jutni, mert nem az a fontos, hogy életben maradjak, hanem, hogy oda eljussak. Az jelenti magát az életet a számomra. Amikor nem ímmel-ámmal lődörög, hanem az utolsó erejét is latba vetve fut egy bizonyos cél felé, mert oda meg kell érkeznie, amikor minden akadá-lyon keresztül, minden áldozatot vállalva, bármiről lemondva csak a cél lebeg az ember szeme előtt, s azért mindenre kész. Ez a kifejezés van itt: minden áron, minden körülmények között oda meg akarok érkezni. Ennek mindent alárendelek. Az a fontos, és nem az, hogy közben mi történik és mik tartanak vissza attól. Az akadályok azért vannak, hogy legyőzzem őket, mert én célba akarok érkezni. Ez a szemlélet és ez a magatartás fejeződik ki ebben a kifejezésben. Jézus azt mondja: így igyekezzetek.
A másik sokkal szelídebb kifejezés. Azt jelenti: valaki tud egy lehetőségről és fontolgatja, éljen-e majd azzal. Majd valamikor, esetleg, talán ... Ez a nyelvtani ige itt jövő időben is van: majd, esetleg megteszem. Tudom, hogy van az Isten országa, azon van ott egy kapu, állítólag azon én is beléphetek, foglalkozunk a gondolattal. Leülünk és megvitatjuk, olyan jó okos férfimódra. Elvitatkozunk Isten hívásáról: rám is érvényes-e az, ma is úgy kell azt érteni? Egyáltalán van Isten, aki ezt mondja? Van-e arra szükségünk? Majd, ha nyugdíjba megyünk, majd, ha ráérünk. Ez a halogató, semmit sem tevő, enervált magatartás szólal meg ebben a másik igyekezzetekben. Az új fordítás így is írja: „Igyekezzetek bemenni a szoros kapun, mert mondom nektek: sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.” Ez jobban kifejezi az eredetit. Akarnak majd ... aztán vagy megérik vagy nem, általában: nem. Addig halogatja az ember, míg előbb megáll a szíve, azután kívül reked.
Úgy, ahogy mondja is Jézus nagyon komolyan figyelmeztetve: „Amikor a gazda felkel és bezárja az ajtót. És akkor kezdtek majd zörgetni, ezt mondván: Uram, nyisd meg nekünk! És ő ezt mondja: Nem tudom honnan valók vagytok, nem ismerlek titeket. Akkor kezditek mondani: de hiszen előtted ettünk és ittunk, és a mi utcáinkon tanítottál. Ő ezt mondja: mondom nektek, hogy nem tudom honnan valók vagytok, távozzatok tőlem mindnyájan, akik hamisságot cselekesztek! És ott lesz sírás és fogcsikorgatás, mikor látjátok Ábrahámot, Izsákot, Jákóbot és a prófétákat az Isten országában, magatokat pedig kirekesztve. És jönnek napkeletről és napnyugatról és északról és délről, és az Isten országában letelepednek.” Itt a különbség aközt, hogy valaki hallja Jézus hívását, vagy belépett az Isten országába. Azt mondja: a mi utcáinkon tanítottál, mi ott tolongtunk a hallgatóid között. Jézus azt mondja: nem ismerlek titeket. Annál közelebb sose jöttetek hozzám. Az én királyságom, uralmam alá nem léptetek oda. Az Isten országába nem léptetek be. Hallgattátok az Igét, annál nagyobb a felelősségetek. Hallgattátok, de nem vettétek komolyan. Az ilyeneknek súlyosabb a büntetésük, mint akik nem is hallották és úgy nem vették komolyan. Ezt is Jézus mondja egy másik helyen.
És azokat, akiknek az utcáin tanított, de nem hittek benne, megelőzi a gyülevész nép - ez a kifejezés, hogy jönnek majd napkeletről, napnyugatról, északról és délről - azt fejezi ki, hogy minden jött-ment közül lesznek, akik hittek Benne, és azok ott vannak Ábrahámmal és a prófétákkal együtt az Isten országában.
Tegnap, ahogy a konfirmandusaink itt egyenként kijöttek az emléklapért, annyi minden eszembe jutott és végigimádkoztam azt az időt, amíg itt a gondnok úrral kezet fogtak. Honnan mindenünnen hívott ki Isten magának embereket! Vannak templomos családok gyermekei, akik lelkileg sehol sincsenek, és vannak olyanok, akiknek a szülei tiltották, hogy Istent keressék, de a gyermek szíve tele van örömmel és boldogsággal, mint a megtalált báránynak, akit a pásztor hazavitt, és ő tudja, hogy kicsoda Isten országának a királya: Jézus, mert az Ő uralma alatt él, és azóta boldog.
Vannak, akik hallották, és mégsem léptek be. Vannak, akik meghallották, és kinyitották a szívüket és az Isten országa nyitott ajtaján beléptek, és engedelmeskednek a Királynak: ez az üdvösség. Együtt élni Jézussal. Ő parancsol, én meg szolgálom. Ő véd, én meg védettségben és békességben élek. És ez egészen más, mint az, hogy hallom. Azzal kezdő-dik, persze: meg kell hallanunk. De mit csinálunk a hallott Igével? Ezért mondja Jézus itt ezt az erőteljes kifejezést: Életre, halálra igyekezzetek” Legyen ez mindennél fontosabb. Mindent ennek kell alárendelni, mert másképp könnyen lekéshet az ember.
Sok enervált, lelkileg bénult, keserű emberrel lehet ma találkozni. És sok életre, halálra harcoló emberrel, akik hitvány, szennyes célokért harcolnak életre, halálra, vagy nagyon is ideig való és felületes célokért. Isten azt akarja, hogy minél többen legyünk, akik igyekszünk. Az első helyen említett szóval, ezzel a szent komolysággal: bemenni az Isten országába és aztán engedelmeskedni Isten akaratának, és szolgálni másoknak ezzel az elszántsággal, céltudatossággal, hogy tényleg használhasson minket.
A hívő ember életében az enerváltság, a lelki megfáradás: bűn. A hitnek a betegsége. Olyan bűn, amit meg kell vallani és el kell hagyni. Olyan betegség, amiből engedni kell, hogy a mi Urunk meggyógyítson minket. Még a legnagyobbakkal is megeshet ez, igaz, hogy rendkívüli erőpróba után. Illés is egyszer lefeküdt egy bokor alá és azt monda: Uram én meg akarok halni és felmondok Neked. Nem csinálom tovább. Isten azonban meggyógyította őt ebből és aztán újabb feladatokat kapott.
Ézsaiás ír arról, hogy a legjobbak is megfáradhatnak és „ellankadnak a legkülönbek is. De akik az Úrban bíznak, azoknak az erejük megújul. Szárnyra kelnek mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.” (Ézs 40,29-31). Bármelyikünkkel előfordul az, hogy ez a fajta igyekezet alábbhagy. Valami miatt megfáradunk. Akkor ebből meg kell térni és meg kell gyógyulni. Igyekezzünk először belépni, utána pedig Isten engedelmes gyermekeiként szolgálni!
Arra gondoltam, hogy ne kapjunk mi kevesebbet, mint azok, akik tíz órakor lesznek itt, tudniillik az a gyülekezet hallani fogja újra a konfirmációi fogadalmat és hitvallást. Azok közül a kérdések közül kettő, amik ott elhangzanak, külö-nösen is Jézusnak ehhez az igéjéhez csatlakozik. Még benne is van az egyikben ez a szó: igyekszem. Felolvasom ezt a két kérdést, hogy azok, akik valamikor évekkel, évtizedekkel ezelőtt elmondtuk ezt és konfirmáltunk, megújíthassuk most a konfirmációi fogadalmunkat, azok pedig, akik bármi miatt ezt nem mondták el, hadd hallják és esetleg a szívükben mondjanak rá igent. Így hangzik a hitvallás egyik kérdése:
„Hiszitek-e valljátok-e: hogy Jézus Krisztus evangéliuma Istennek hatalma minden hívőnek üdvösségére, hogy Jézus Krisztus az egyetlen közbenjáró Isten és emberek között; és hogy egyedül az Ő halálába és feltámadásába vetett hit által igazulunk meg ingyen, Isten kegyelmé-ből?” Jézus Krisztus evangéliuma Isten hatalma minden hívőnek üdvösségére. Ez azt jelenti, hogy nem lehet másként bemenni a szoros kapun, csak úgy, hogy hallom azt az evangéliumot, örömhírt, hogy van Isten országa, azon van egy kapu, azt Jézus nyitotta meg, és maga Jézus hív engem. Hisszük-e azt, hogy ez az útja annak, hogy valaki hitetlenből hivővé legyen, boldogtalanból boldog ember, a kárhozat fiából az üdvösség gyermekévé? Igét kell hallgatni, olvasni és azt komolyan venni.
A második: Jézus Krisztus az egyetlen közbenjáró Isten és emberek között. Egyedül Ő eszközölte ki, hogy bemehessünk az Isten országába, egyedül Ő áldozta oda magát a mi bűneinkért, és egyedül Neki volt erre hatalma, lehető-sége, képessége, hogy mindannyiunk számára megnyissa az Istenhez vezető utat. Senki más ember fia erre nem volt és nem lehet képes.
És a harmadik: egyedül az Ő halálába és feltámadásába vetett hit által igazulunk meg, ingyen, Isten kegyelméből. Vagyis, hogy nagyon szoros ez a kapu. Egyedül Jézussal mehetek be rajta, és semmi másra nem kíváncsi ott senki: mit csináltam, mit nem csináltam, ki vagyok, ki nem vagyok, kik az őseim, rokonaim, felmenőim, erényeim, hőstetteim, bű-neim. Senkit nem érdekel. Egyetlen szempont számit: Jézussal összekötöttem-e az életemet itt a kapu előtt. Akkor Vele együtt beléphetek. Annak ellenére, hogy rablógyilkos volt valaki, mint a Jézussal együtt megfeszített golgotai lator, és attól függetlenül, hogy nagyon jó embernek tartotta magát, vagy mások is annak tartották, nem ezért léphet be. Egyedül az Ő halálába és feltámadásába vetett hit által.
Ezután jön egy ígéret: „Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy Jézus Krisztusnak igaz követői, református egyházunknak hűsé-ges és áldozatra kész hívei igyekeztek lenni?” Jézus Krisztusnak igaz követői - ez az első és legfontosabb. De Őt valamilyen közösségen belül követi az ember. Aki éppen egy református gyülekezetben ismerte meg őt, az ott legyen otthon, és ott legyen az Ő áldozatra is kész híve. Ha Jézusnak igaz követője, akkor az magától értetődő, hogy Őérette bármilyen áldozatra kész. Lehet, hogy azt az áldozatot egy ismeretlen öreg néniért fogja meghozni. De hálából azért, amit Jézustól kapott. Ezért nem vár érte tapsot, ezért nincs megsértődve, ha nem köszönik meg, hogy néhányszor segített a néninek. Ez kettőjük dolga: az Uré meg az övé. Kitüntetésnek tartja, hogy hozhat valami áldozatot másokért. Vagy vállalhatja azt, hogy Jézusért gyalázzák, kigúnyolják, megvetik, hátraszorítják. Ez is örömmel tölti el. Tudja mit csinál és kiért vállalja. Jézus Krisztusnak igaz követői és egyhá-zunknak hűséges, áldozatra kész hívei igyekeztek lenni.
Ha egy szóba kellene összefoglalni azt, amiről itt szó volt, akkor Jézusnak ezt a szavát mondanám: igyekezzetek!
Gondoljuk ezt végig ma. Teremtsünk egy kis csöndet erre, hogy ott van-e ez az igyekezet bennünk. Ez nem függ a fizikai kondíciótól, az életkortól. Ez a Krisztusnak való odaszánástól és az Ő személyének a komolyanvételétől függ. Igyekezzetek mindenek elé helyezni Őt. Mindennél fontosabbnak tartani ezt a Vele való szoros kapcsolatot, mert minden egyéb ettől függ.

Kedves Testvérek! Gedeon történetének végén azon csodálkoztunk, hogy milyen nagy Isten kegyelme. Gedeon aranyból szobrot készíttetett, és azt a saját házában bálványként tisztelte, s mégis a hit hősei között szerepel a neve. Isten megbocsátotta ezt a bűnét is: nagyobb Isten kegyelme, mint a mi bűneink. Bizony úgy van, hogy bővölködik a kegyelemben és gazdag a megbocsátásban. Bizony igaz az, hogy nem a bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk a mi álnokságaink szerint, hanem amilyen magas az ég a földtől, olyan nagy az Ő kegyelme az Őt félők iránt, és amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el tőlünk a mi bűneinket. (Zsolt 103, 10-13.)
Valaki megkérdezte két héttel ezelőtt, ez után az igehirdetés után, hogy hogy van ez? Csak úgy minden további nélkül megbocsátotta Isten Gedeonnak ezt a szörnyű bűnét? Meg sem bánta Gedeon, meg sem vallotta? Erről csakugyan nem ír a Szentírás, viszont ezért fontos mindent a teljes Írás világosságában értelmezni. Ahol bűnbocsánatról van szó, ott általában megemlíti a Biblia, hogy az illető, aki bocsánatot kapott, meglátta, megbánta és megvallotta a bűnét. Ezt a részletet Gedeonnal kapcsolatban nem említi. Mivel azonban a többi helyen, ahol ilyesmiről van szó, ez magától értetődő, bizonyosak lehetünk abban, hogy Gedeon is valami módon bűnbánatra jutott. Csak hát a Szentírás a teljes, és sokszor nagyon összetett igazságnak hol az egyik részletét hangsúlyozza valami miatt, hol a másikat, de az egészre kell gondolni mindig.
Talán a tékozló fiú példázata az, ahol ennek az igazságnak minden részlete egyenlő hangsúlyt kap. Emlékszünk rá, hogy ott az apa előre megbocsátott az elbitangolt fiának, hiszen amikor közeledik a házhoz, eléje fut, átöleli, de egyelőre nem szól egy szót sem. Azt a mondatot ki kell mondania a hazatérőnek, hogy "apám vétkeztem, nem vagyok méltó, hogy visszafogadj". De nem engedi folytatnia: itt kihozatja a legszebb ruhát, ráadatja a gyűrűt, a sarut és nyilvánosan visszafogadja fiává, visszahelyezi eredeti jogaiba. Ki kellett mondania, hogy vétkeztem, bocsánatot kérek. De tulajdonképpen nem ettől függött a megbocsátás. Előre készen volt a bocsánat, és miután megvallotta a bűnét, záporozott rá az atyai szeretet, irgalom és megbocsátás.
Gedeon történetében Isten Igéje ezt a részt hangsúlyozza, hogy még erre a bűnre is van bocsánat Istennél. És bizony úgy van, ahogy János írja levelében: "Fiacskáim, ha vádol minket a szívünk, nagyobb az Isten a mi szívünknél". (1 János 3,20.)
Mostanában sok olyan emberrel kellett beszélgetnem, akiket vádol a szívük. Megint a szokásosnál több temetés van ezekben a hetekben, és többen sírva mondták el, hogy rettenetes, hogy már nem beszélhetem meg vele. Halogattam évről évre - mondta valaki az édesanyja temetését megbeszélve - és olyan váratlanul elment a mama, hogy már nem kérhetek tőle bocsánatot.
Másvalaki azt mondta: mindig kérte az, aki elhunyt, hogy egy kicsit több időt szánjak arra, hogy beszélgessünk, és éppen most gondoltam, hogy átrendezem az életemet és kijelölünk hetente egy rövid időt, amikor csak egymáséi vagyunk; mostmár erre nem kerülhet sor .. Olyan sok mulasztás vádol minket, amit már nem pótolhatunk, olyan sok vallomás, ami már nem hangozhat el, mert az, aki igazán értené, és akinek sokat jelentett volna, már nincs itt.. Olyan sok szülő bánja azt későn, amikor a gyermekei már nem igénylik az ő társaságát, hogy amíg kérlelték, hogy legyen velük, nem volt velük. Ezt már nem lehet pótolni soha többé. Sok minden miatt vádol minket a szívünk. Oly sok mindent elrontunk. Oly sok fiatal vétkezik a teste ellen, utólag bánja, és nem lehet helyrehozni.
Ma este arról szeretnék beszélni egészen egyszerű módon, bibliai bizonyítékokat fölsorolva, hogy Isten kegyelme olyan nagy, hogy ha bármit elrontottunk, akármit elmulasztottunk, aki Őhozzá őszinte bűnbánattal közeledik, annak Ő végleg és igazán megbocsátja a bűneit. És amikor összeszorul a szívünk, és amikor vádol a lelkiismeretünk, és amikor újra és újra védőbeszédet tartunk magunk mellett, és megpróbáljuk menteni a menthetetlent, hogy hiszen értük tettem, meg a munka vont el, meg tévedtem, meg nem gondoltam ... Kétségbeesve mondta a közelmúltban azt is valaki, hogy "nem hittem, hogy ilyen korán el kell válnunk ..." Hát ki tudja azt közülünk, hogy mikor kell elválnunk azoktól, akiket a legjobban szeretünk?! Életveszélyes dolog bármit halogatni, mert erre semmi biztosíték nincs, hogy jövőre, vagy tíz év múlva majd megtehetjük.
Amikor tehát így vádol minket a szív, vegyük komolyan, hogy nagyobb az Isten a mi szívünknél, mert nagyobb az Ő kegyelme minden mi bűnünknél.
És azt szeretném világossá tenni, pontosabban: azért imádkoztam, hogy Isten Lelke győzzön meg minket arról, hogy nem kell nekünk önváddal élnünk. Nem kell megpróbálnunk úgy segíteni magunkon, hogy újra és újra elaltatjuk a lelkiismeretünket, - ez úgysem old meg semmit. A legváratlanabb pillanatban riad fel álmából a lelkiismeret és teszi tönkre az embert. És nem kell nekünk örökös védőbeszédet tartanunk magunk mellett, hogy valahogy mentsük magunkat. Van bocsánat! Isten kegyelme eltörli a mi bűneinket - ez a kifejezés olvasható a Bibliában. Aki Őtôle bocsánatot kapott, annak az életében nem hivatkozik többé Isten a megbocsátott bűnre, az a bűn nincs többé! Olyan, mintha nem történt volna meg. Nem választ el bennünket többé Istentől, és nem választ el egymástól. Soha többé nem kell szégyenkeznünk miatta, ha eszünkbe jut. Az ördög gondoskodik arról, hogy eszünkbe juttassa a megvallott, a megbánt bűnöket is. Nem kell miatta szégyenkeznünk, hálát adhatunk Istennek azért, hogy még arra is bocsánatot kaptunk. Nem szabad, hogy megbénítson minket a lelki munkában, a szolgálatban! Nem kell zavartan lesütni a szemünket és elhallgatni, amikor valami olyan bűnről van szó, amit nekünk Isten megbocsátott, mert az a bűn többé nincs! Nem kell, hogy komolyan vegyük, nem szabad hogy komolyan vegyük a gonosznak ezt a hangját (hadd mondjam most ilyen közönségesen), hogy "te is sáros vagy!" Nem vagyok sáros, ha azokat a bűneimet Istennek megvallottam, és hiszem, hogy megbocsátotta. Jézus vére által tiszta és igaz vagyok, mintha azokat soha el nem követtem volna! Nem szabad, hogy ez fékező erő legyen és visszatartson a szolgálatban és a lelki munkában! A hívő ember életét soha nem a múltja határozza meg, hanem a jövője, amit Isten készített neki, és ő Isten előtt az, akivé majd lesz! Akivé Isten formálja, aki elkezdte benne a munkát.
Hinni egyebek közt azt is jelenti, hogy ezt nagyon komolyan veszi az ember, és ezzel a felszabadult örömmel él és szolgál Istennek.
Isten felszabadító kegyelmét szeretném ma este felragyogtatni, mégpedig olyan egyszerű módon, hogy három bibliai alaknak a képét szeretném most felmutatni, és ha hiszünk Isten kijelentésének, akkor negyediknek, vagy sokadiknak odakerülhet melléjük a mi képünk is.
1./ Az első Dávidnak az alakja. Olvasunk Dávidról egy meglepő megállapítást a Királyok könyvében. Ott már nem is róla van szó, egy másik királyról beszél az Ige, de Dávidra utal, és Isten ezt jelenti ki róla: "Nem voltál olyan, mint az én szolgám Dávid, aki megőrizte az én parancsaimat, és aki engem követett teljes szívéből, csak azt cselekedvén, ami kedves az ÉN szemeim előtt". (1 Kir 14, 8.)
A Bibliát ismerő ember fölkapja a fejét és azt mondja: hogyhogy? Dávid csak azt cselekedte, ami kedves Isten szemei előtt? Elnézést kérek: elcsábított egy férjes asszonyt, betört egy felebarátjának, az egyik leghűségesebb vitézének a házasságába. Amikor az az asszony tőle terhes lett, fondorlatos módon megölette a férjét, utána feleségül vette az özvegyet ... Hát hogy lenne ez kedves Isten szemei előtt?! Vagy ezt elfelejtette Isten, vagy erre leplet kell borítani Dávid presztízsének a védelmében? Nem! Isten nem borít leplet semmire, és Istennél a presztízs soha nem szempont, Ő az igazság Istene. Hát akkor Dávid életének ezek a részletei hová tűntek? Nem felejtette el Isten ezt, de azt sem felejtette el, hogy Dávid ezt őszintén megbánta. Amikor Nátán prófétát elküldte Dávidhoz, ő Dávidnak mindezt világosan szemére vetett, és azt mondta neki, hogy "miért vetetted meg az Úrnak beszédét oly dolgot cselekedvén, ami utálatos Őelőtte: a hitteus Úriást fegyverrel öletted meg, az ő feleségét magadnak vetted feleségül, magát az Ammon fiainak fegyverével ölted meg, mindez utálatos Isten szemei előtt"! (2 Sám 12, 9.)
Akkor hogyan minősíti később Isten mégis úgy Dávid életét, hogy "csak azt cselekedte, ami kedves az Ő szemei előtt?" Úgy, hogy mikor Dávid ezt a prófétai beszédet halotta, teljesen összetört. Mélységesen megbánta mindazt, amit tett; ennek egyik megfogalmazása az 51. Zsoltár, az a megrendítő bűnvallomás, meg ez a 38. is, amit most hallottunk az énekkar előadásában, mert ennek a felirata is ez ám: Dávid zsoltára emlékeztetőül. Ő sem felejtette el, hogy miket csinált, mit követett el Isten ellen. Nátán pedig ezt mondta neki: "az Úr is elvette bűnödet, nem fogsz meghalni". (2 Sám 12, 13.)
Isten elvette Dávidnak ezeket a bűneit, és ezek a bűnök nincsenek többé. Isten érvényes és végérvényes bocsánatot adott az összetört szívű, bűneit megvalló Dávidnak. És Ő nem hivatkozik többé a megbocsátott bűnre, mint ahogy mi szülők olykor ezt a hibát elkövetjük a gyerekeinkkel szemben. Valamit vétett a gyerek, megkapta a büntetést, megbeszéltük, tisztáztuk - és fél év múlva a fejéhez vágjuk, hogy persze te, aki olyanokat csinálsz... Ez borzasztó! Istennél ilyen nincs. Az a bűn nem létezik, az nem választja el többé a bűnöst Őtőle, mert az ember bűne és az utána következő állapota között ott van Isten kegyelme. És azt mondja Isten: "eltöröltem álnokságodat, mint felleget, és mint felhőt bűneidet", - ez többé nincs, és bármit követett el az illető, szabadon, tisztán, örömmel szolgálhatja Istent, Aki neki bocsánatot adott.
Megint mondom: hinni egyebek közt azt is jelenti, hogy ezt is halálosan komolyan vesszük. Komolyan vesszük, hogy minden bűn elválaszt Istentől, és komolyan vesszük azt is, hogy az Ő kegyelme nagyobb, mint a mi bűneink, és aki az Ő kegyelmét elfogadja, az tiszta és szabad.
2./ A másik kép Péteré, a kedves tanítványé, aki három évet együtt töltött Jézussal. Aki az utolsó vacsorakor, nagycsütörtök estéjén olyan őszinte lelkesedéssel igéri, hogyha mindenki elhagyná is Jézust, őrá számíthat, ő hűséges marad hozzá - és mégis a hajnali kakasszó előtt háromszor letagadja, hogy ismeri Jézust. Esküvel is megerősíti ezt: Nem ismerem azt az embert! S mi lesz most? Vége mindennek? Jézus soha többé rá sem fog tekinteni egy ilyen alakra? Eljátszotta mindazt, ami eddig felépült? Lehet, hogy ő is félt ettől.. Mindenesetre, amikor eszébe jutott Jézus szava, az Ige, amit előző nap mondott neki: összetört, és ezt a meglepő mondatot olvassuk: "Kajafás udvaráról kimenvén, keservesen sírt."
Azután Jézus feltámadása után találkoznak. Jézus nem kérdez rá erre a tagadásra, de háromszor megkérdezi: szeretsz-e engem? És háromszor egymás után rábízza a saját megkezdett munkájának a folytatását: legeltesd az én juhaimat, őrizd az én bárányaimat..
És Péter ezt komolyan veszi. Jézus feloldozta, kegyelmet kapott, azok a bűnei, amiket könnyesen elsiratott, nincsenek, mert megbocsáttattak.
Honnan derül ki, hogy Péter ezt komolyan veszi? Onnan, hogy amikor pünkösd után Jánossal együtt Jézus hatalmával meggyógyítják azt a sántát, aki a templomajtóban koldult, és a tömeg elkezdi őket magasztalni, akkor Péter leállítja az ostoba beszédet, és azt mondja: ezt nem mi tettük, hanem annak a Krisztusnak ereje cselekedte ezt általunk, Akit ti megtagadtatok, megöltetek, keresztre feszítettetek, de Akit az Isten feltámasztott: "Mikor pedig látta Péter ezt, így szólt a népnek: Izráel férfiai, mit csodálkoztok ezen, vagy mit néztek mireánk, mintha saját erőnkkel, vagy jámborságunkkal tettük volna azt, hogy ez a sánta járjon! Az Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene, ami atyáinknak Istene megdicsőítette az Ő Fiát, Jézust, akit ti elárultatok, megtagadtatok Pilátus előtt, noha ő úgy ítélt, hogy elbocsátja. Ti pedig azt a Szentet és Igazat megtagadtátok, és azt kívántátok, hogy a gyilkos ember (Barabás) bocsátassék el nektek." (ApCsel 3, 12-14.)
Honnan veszi a bátorságot, hogy mutogat másokra: "ti megtagadtátok"!? Hát ha valaki megtagadta Jézust, az ő! Igen ám, csak Péter szörnyű bűne és mostani állapota között ott van Isten kegyelme, és az a tagadás már nem hat. Az nem szabad, hogy befolyásolja az ő mostani magatartását. Nem szabad Péternek megengednie azt, hogy ha eszébe jut - miközben azt mondja, hogy ti Jézust megtagadtátok, - hogy ő is megtagadta, akkor leálljon az igehirdetésben, mert ő is "sáros". Nem sáros! Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztította őt ettől a bűntől is, és ezt tessék komolyan venni! Ő úgy beszélhet másoknak Krisztus-tagadásáról, mint akinek megbocsáttatott a maga Krisztus-tagadása.
Ez nem teszi őt büszkévé, nem azért mutogat a sokaságra, hogy magát mentse: ő tudja, mit jelent Krisztust megtagadni. De azt is tudja, hogy mit jelent emiatt sírni! És azt is tudja, hogy az ilyen összetörettetést és őszinte bűnbánatot az Isten feloldozó kegyelme követi. S attól kezdve szabad ember, mert a kegyelem felszabadító kegyelem. Neki nem kell a múltjával foglalkoznia többé, nem szabad arra gondolnia.
Ilyen értelemben is értettük azt, amikor két hete ezt az Igét választottuk: "félretéve minden akadályt és megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk lévő küzdőteret, nézvén a hit elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra!" - És nem nézvén magunkra, meg a körülményekre, meg a múltunkra. "Ami a hátam mögött van, azt elfelejtvén - írja Pál -, ami előttem van, nekidőlvén célegyenes igyekszem előre".
De erre csak az képes, akinek meg van oldva az, ami a háta mögött van, aki bocsánatot kapott, és aki a bocsánatot nagyon komolyan is veszi. Annak nem szívhatják el az energiáit a bűnei, annak nem ronthatja meg a mai örömét a tegnap vétke, mert "bűnöd elfedeztetett, vétked megbocsáttatott", és ezt komolyan veszi ő is, mint amilyen komolyan azt Isten mondta.
Jellemző-e ránk, hogy komolyan vesszük ezt?
3./ A harmadik kép Pál apostolé, akinek a vallomását olvastam a Korinthusi levélből. Pál külön felhatalmazással indul el a Jeruzsálemtől 200 km-nyire lévő Damaszkuszba, hogy összefogdossa mindazokat, akik Jézus Krisztusban hisznek, Aztán az úton találkozott a feltámadott Krisztussal, Aki megállította őt, Aki előtt térdrerogyott, és Akiben ott ő is hitt. Ettől kezdve Jézus tanítványa lett. Később többször beszámolt a gyülekezetnek arról, hogy ő üldözte Jézust és az Ő egyházát, de nem azért emlékeztet erre, mintha ez még mindig bántotta volna, hanem azért, hogy annál hatalmasabban fölragyogtassa Isten kegyelmét, amely kegyelem arra is elég volt, hogy neki azt megbocsássa, és őt ezek után, ennek ellenére is, hatalmasan használja mások üdvösségére. Istenről akart beszélni, aki még egy ilyen embert is, mint amilyen ő volt, meg tud teljesen változtatni, és tud használni a maga dicsőségére és arra, hogy másokat hozzá vezessen. Ezért írja itt, hogy "én vagyok a legkisebb az apostolok között, aki nem vagyok méltó arra, hogy apostolnak neveztessem, hiszen üldöztem az Isten anyaszentegyházát. De Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok, és az Ő hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet munkálkodtam, mint a többi apostol együttvéve, de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme".
Egy mondaton belül háromszor ez a szó: kegyelem. Pedig ő törekedett a választékos fogalmazásra: Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok, és az Ő kegyelme nem lett hiábavaló, hanem használt engem, és az Ő kegyelméből többet munkálkodtam, mint az összes apostol együttvéve. Nem vádolja a múltja: megbocsáttattak a bűnei! Isten kegyelmét ragyogtatja itt fel.
Mit jelent ez, hogy Isten kegyelme nem lett hiábavaló? Mikor lesz hiábavaló Isten kegyelme? Akkor, ha valaki visszaél vele, tehát a kegyelemre apellálva könnyelműen elkezd vétkezni. Az ilyen ember tulajdonképpen nem fogadja el Isten kegyelmét; ha elfogadta volna, akkor őt ez a kegyelem engedelmességre, a hálás szolgálatra szabadítaná fel, és nem a bűnnek az ürügye lenne. És hiábavaló lesz annak az életében is, aki nem él vele, nem veszi komolyan, hogy a kegyelem az kegyelem.
Hogy Isten bűnbocsánata azt jelenti, hogy az a vétkem többé nem létezik, annak semmi következménye nincs az örökkévalóságra nézve, sőt még az ittenieket is Ő el tudja törölni. Aki nem él vele, és nem veszi komolyan, annak az életében hiábavalóvá lesz.
Pál apostolt minden lépéstől visszariaszthatta volna, hogy jaj, hát éppen én mondom ezt, aki olyanokat csináltam... Jaj, hát én hívom őket megtérésre, amikor én hogyan üldöztem a Krisztus egyházát... Ez azonban a múlté, ez megszűnt: Vétked megbocsáttatott, bűnöd elfedeztetett, - eltöröltem, mint a felhőt; volt - nincs. Nem hat, és nem szabad, hogy bénítson! Nem lett hiábavalóvá az Isten kegyelme, mert Pál nem a bűneire néz, hanem Jézusra. Nem önmagára, hanem a bűnbocsátó Istenre.
Három kép: Dávid, aki azok után és annak ellenére is Isten kedves gyermeke, használható eszköze maradhatott, sőt az isteni minősítés szerint mindig azt cselekedte, ami kedves az Isten szemeiben.
Péter, aki csúnyán megtagadta Mesterét, és mégis bátran mondja a szemükbe bűnüket azoknak, akik megtagadták Jézust.
Pál apostol, aki üldözte az egyházat, és azt mondja, hogy arra sem méltó, hogy apostolnak nevezzék, de a tények mutatják, hogy Isten őt hatalmasan használja. Többet munkálkodhatott, mint a többi apostol együttvéve - de nem ő, hanem az Istennek benne való kegyelme.
És vajon odakerülhet-e a mi képünk is őmelléjük? Ezt nagyon alázatosan, szerényen, de Isten Igéjétől felbátorítva kérhetjük.
Nem tudom, hogy kit mi vádol ma este, de ismerem, milyen az, amikor vádol minket a szív. Amikor az ember tehetetlenül össze van zárva a bűneivel, és kapkod mindenféle megoldási lehetőség után, de békességet, felszabadultságot mégsem kap. De tudom azt is, milyen az: megszabadulni a bűn terhétől, a bocsánatot komolyan venni és Isten felszabadító kegyelmével bizonyosan továbbmenni és végezni a munkát.
Hadd bátorítsak ma este mindenkit egy szép éneknek a soraival:

Ó bízd magad e kegyelemre,
mely gazdagon árad feléd.
Váltságát tedd a magadévá,
s hidd, ez számodra is elég.

Ez lezárhat egy életszakaszt, és teljesen szabadon és tisztán folytathatjuk az életünket már nem egyedül, hanem a kegyelem Istenével szoros közösségben.
Hadd olvassak fel befejezésül egy imádságot. annak a folyóiratnak az utolsó oldalán található, amiből néhány példány még a kijáratoknál kapható. Nagyon gyakorlati, jó példa arra, hogy egy bűnökkel terhelt, sok tekintetben elrontott nap végén hogyan áll oda Isten elé egy hívő ember, ebben az esetben egy hívő édesanya, amikor olyan hibákat vétett, amiket nem lehet már helyrehozni. Most mit csináljon?
Fogja a fejét, vagy vergődje végig az éjszakát álmatlanul, vagy mondjon le arról, hogy ő Isten gyermeke, és előbbrejuthat a hitben? Hanem így imádkozik:
"Istenem, mélységes szégyennel szemlélem ezt a ma eltelt napot, mint egy törött cserép törmelékhalmazát. Hogy viselkedhettem olyan csúnyán, hogy engedhettem annyira rossz hangulatomnak? Már reggel azzal indult a nap, Uram, hogy veszekedtem a gyerekekkel? Ha kicsikéim zavarodott arcára gondolok, kicsordul a könnyem. Úgy szeretném, ha mindez nem történt volna meg. Ha újból kezdhetném a napot, de egészen másképp. Tudom, hogy ezt nem lehet.
Uram! Mostmár látom, hogy rögtön az első bosszúságnál Hozzád kellett volna jönnöm. Ehelyett szidtam a gyerekeket, a barátságtalan szomszédokat és a megbízhatatlan mesterembereket. Te megajándékoztál volna azzal a nyugalommal, békességgel, amely ehhez a zaklatott naphoz szükséges lett volna, és akkor mindent más színben láthattam volna. Ehelyett egész idő alatt csak magamat sajnáltam...
Hogyan tehetem jóvá mindazt, amit ma tönkretettem?
Uram! Egyedül Te tisztíthatod meg ezt a napot, a ma szennyét a bűnbocsánat tengerének mélyére veted, és én megint egészen újat kezdhetek, mert Te megtisztítassz. A Te kegyelmedben bízva most mégis megvigasztalódva fekszem le aludni, és hiszem, hogy holnap jobban csinálhatom. Neked akarok engedni holnap, Jézus kezét fogva, az Ő segítségével. Köszönöm, Uram!"
Aki bizonyos abban, hogy nagyobb a kegyelem, mint a mi bűnünk, az nem adja fel a harcot, nem leplezi le a bűnt, éppen olyan világosságra hozza és hisz abban, hogy nagyobb a kegyelem, mint a mi bűnünk. Ezért hisz abban, hogy elég neki is Isten kegyelme. Egyszer kell úgy igazán, életünkben először megragadni Isten kegyelmét, és utána naponta élni ebből a kegyelemből.
S ne feledjük: Isten nekünk nem "minden további nélkül" bocsátott meg. Nekünk ajándékként adja, de neki nagyon sokba került ez a kegyelem: egyszülött Fiának az életébe. Az egyetlen ártatlan, aki ezen a földön élt, Jézus, mindnyájunk bűnét magára vette, s mindannyiunk ítéletét elszenvedte a kereszten.
Az Ő ott kifolyt vére tett minket tisztákká Isten előtt, az Ő halála tette számunkra lehetővé az amnesztiát, a felmentést. Egyedül az Ő érdemében bízva lehetünk mi bizonyosak abban, hogy vétkünk megbocsáttatott, bűnünk elfedeztetett. De Őérette egészen bizonyosak lehetünk ebben.
Mielőtt közösen imádkozunk, maradjunk most egy percig csendben, és ha vádol minket a szív, mondjuk ezt el egy csöndes imádságban Istennek, és valljuk meg Neki, hogy mi bízunk az Ő kegyelmében, amely gazdagon árad felénk is, Jézusért.

A múlt héten sokan látták a tv-ben José Silvát, azt a 76 éves mexikói származású amerikai férfit, akinek gyors egymásutánban két könyve is megjelent most nálunk magyarul. Egyik könyvének a címe: Agykontroll. Alcíme: Életünk megváltoztatásának döbbenetes módja. A másik könyv címe: Gyógyíthatsz, s ennek az alcíme: Az öngyógyítás és gyógyítás döbbenetes módja.
A rövid interjúban elmondta ez az ember, hogy az a mi nagy bajunk, hogy csak a bal agyféltekénket használjuk gondolkodásra, a jobboldalit teljesen mellőzzük. Meg kell tanítani az embereket a megfelelő agyfélteke használatára, és ezt az ún. Silva-féle módszerrel rövid idő alatt bárki el is sajátíthatja. Aki az ő módszerét megtanulja, az zsenivé lesz — mondta így röviden és summásan. És megjegyezte, hogy ma Magyarországnak sok zsenire lenne szüksége ahhoz, hogy nehéz helyzetéből kihúzzák az országot.
A könyvéből kiderül azonban, hogy nemcsak szellemi teljesítményeit fokozza az, aki az ő tanítványa lesz, hanem egészen rendkívüli képességekre is szert tehet. Anyák például magzati állapotban a gyermeküknek olyan fontos ismereteket taníthatnak meg, amire az megszületvén és felnövekedvén emlékezni fog. De egyszerűen látnokká fejlődik a legtöbb olyan ember, aki a Silva-féle módszert megtanulja és jól begyakorolja, amiből egyebek között ilyesmi is következik, hogy számára ismeretlen, messze távolban élő betegeket tud diagnosztizálni és gyógyítani.
Ha röviden össze akarjuk foglalni, azt mondhatjuk, hogy Jósé Silva módszere az agy elektromos tevékenységét vizsgáló tudományos megfigyelések és bizonyos misztikus gyakorlatok ötvözése az ember fizikai és szellemi teljesítőképességének növelése érdekében.
Azt hiszem, ami ennek a fizikai és biológiai része, beleértve azt is, hogy valóban csak az egyik agyféltekénkkel gondolkozunk-e, és elsajátítható-e az, hogy az ember bekapcsolja a másikat is, ezt bízzuk a szakemberekre. Ma Isten igéje alapján én ennek a nagyon gyorsan elterjedt módszernek két vonatkozására szeretnék rávilágítani. A lelki hátteréről szeretnék beszélni rövidebben, és aztán részletesebben ennek az embernek a célkitűzéseiről.
1. Mit mond ezekről Isten igéje? Mi a lelki háttere? Miről van itt szó tulajdonképpen, amikor ő ajánlja ezt a módszert?
Kiderül nagyon hamar, hogy nemcsak az emberben szunnyadó tartalékenergiák mozgósításáról van szó, hanem az emberen kívüli szellemi erők igénybevételéről is. De miféle szellemi erők ezek? Legjobb, ha őt idézzük, mert ebből kiderül: „Ezáltal a módszer által közvetlen kapcsolatba kerülsz egy magasabb intelligenciával, és rájössz, hogy ez a te szolgálatodban áll. Egy téged szerető erős hatalom áll mindig melletted. Olyan élmény ez, ami nem nagyon, talán egyáltalán nem különbözik a misztikus elragadottság állapotától. Vallásos emberként úgy gondoltam, hogy ha Istent elérhetjük imával, akkor biztosan ki tudunk alakítani olyan módszert is, amellyel elérhetjük a magasabb intelligenciát. Magasabb intelligencián én nem Istent értem.”
Hanem kit? — kérdezi joggal az olvasó. Ha ő egy olyan magasabb intelligenciával akarja kapcsolatba hozni az embert módszere által, amely magasabb intelligencia információkat ad az embernek és rendkívüli képességekkel ajándékozza meg, akkor jó lenne tudni, hogy kiről van itt szó. Erre a kérdésre azonban nem kapunk választ ezekből a könyvekből.
De ki lehet az, aki nem Isten, de sokkal hatalmasabb, mint az ember, aki valami nagyot ígér az embernek: ezt ígéri, hogy többre lesz képes, mint Teremtője alkotta, és eközben soha nem nevezi magát néven, hanem meghúzódik a névtelenség homályában? Ki lehet ez?
Aki ismeri a Szentírást, az tudja, hogy a Biblia pontosan ilyennek írja le az ördögöt. Ő az, aki mindig ráígér arra, amit Isten az embernek adott és ígért. A legelső alkalommal már, a bűnesetkor azt mondja: ha rám hallgattok, olyanok lesztek, mint az Isten! Vagyis: ne ember legyél te, Isten csak ilyenre méretezett, — nagyobb legyél! Törj ki az Istentől kapott kereteid közül, és én ebben segítelek! „Olyanok lesztek, mint az Isten, jónak és gonosznak tudói.” (1Móz 3,5)
S a Bábel tornyánál már az egész emberiséget ez a törekvés irányította: építsünk akkora tornyot magunknak, amelynek teteje az eget verje! Ez volt a célkitűzés. Az ördög mindig ilyen ambíciókat ébreszt az emberben, hogy te ne akarj ember maradni, akinek Isten elgondolt, hanem akarj Isten lenni! Vedd kezedbe a sorsod intézését, vedd ki az Isten kezéből! Ember, te mindenre képes vagy és én ebben segítek. Ez az ördögnek az ígérete mindig. Naggyá lehetsz, csodákat tehetsz, csak ne függj Istentől! Bízzál magadban! Soha nem azt mondja, hogy ő-benne; magadban — csak ne Istenben, és akkor nagy leszel. Istenné leszel!
Jellegzetesen az ördög szövege ez, aki mindig a mindenkori kor nyelvén adta el a csábításait, és ő nagyon jól tudja, hogy ma az az áru kelendő, amire rá lehet ragasztani ezt a címkét, hogy tudományos vagy természettudományosan bizonyított, és ami sikert ígér — és itt mind a kettő megvan. Nem akarok erről tovább beszélni, azt hiszem, az idézet önmagáért beszél.
Mivel azonban ez a módszer egy meg nem nevezett szellemi erővel hozza kapcsolatba azokat, akik gyanútlanul megtanulják, ezért mindenkit szeretettel óvok tőle. Az ördög tud segíteni, de az ember a lelkével fizet érte. Máris kiderült, hogy ez a módszer nem ártalmatlan. Nyilvánvaló, hogy nemcsak tudományos, és aki a Bibliát egy kicsit is ismeri, az látja, hogy céljai és eszközei ellentétesek azzal, amit Isten nekünk ígér. Például a bűnkérdés megoldásának a következőt javasolja: „Aki ezt a módszert elsajátítja, megszabadul a bűntudattól.” Ez a bűn Isten nélküli „megoldása”. Nincs szükség Jézus Krisztus keresztjére, nem kell az Isten öröktől való szeretete. Megold az ember mindent magában, Isten nélkül is.
Ha megdicsérte valaki a szerzőt, akkor ő szerényen azt mondta: nem én tettem, a te agyad tette. Az emberi ész trónra ültetése ez, Isten trónfosztása. Az emberi értelem mindenre képes. Mindenható, csak bizonyos módszereket kell megtanulnia. S hogy milyen távol áll ez a Bibliától, ahhoz még csak egy mondatot, aztán menjünk át a második pontra. „A fájdalom nem örökségünk, mint ahogy semmilyen betegség sem az. Tökéletes egészséget örököltünk, az a mi jussunk. Mindenkinek meg kell tanulnia, hogy képes meggyógyítani önmagát és másokat.” Ez így lenne, ha nem lett volna bűneset, de azóta nekünk nincsen jussunk, és azóta mi azt örököltük, amit csináltunk magunknak, és ezen csak Isten kegyelme változtathat. Ennyit a szellemi háttérről.
2. És mik a célkitűzések? Még egy idézetet olvasok: „A módszer egyebek között a következőket ígéri: önbizalma szárnyakat kap, memóriája hihetetlen mértékben javul, tanulásának gyorsasága és hatékonysága megsokszorozódik, kiegyensúlyozottabb, optimistább és energikusabb lesz. Elsajátíthatja az öngyógyítást és a pszichikus gyógyítást, könnyen lefogyhat, leszokhat a dohányzásról, kreativitása fokozódik, jobbá teheti házasságát, kifejlesztheti hatodik érzékét.”
Kitűnő reklámszöveg, és nagyszerű üzleti érzékre vall. De vajon megvalósítható-e? És én ma éppen azt szeretném hangsúlyozni, hogy nem is ez a kérdés, hogy megvalósítható-e. A mi számunkra az a kérdés, hogy szükséges-e az embernek ilyen célokat kitűznie maga elé? Valóban erre teremtette Isten az embert? Hadd mondjam így kicsit műszaki, de kifejező szóval: erre méretezte Isten az embert? Ezt jelentené helyesen élni az élet adta lehetőségekkel? Alapkérdés ez. Azt sokan vitatják, hogy ez szélhámosság vagy valóságos program, csakugyan meg lehet valósítani vagy sem. De nem ez a kérdés! Az a kérdés, hogy ezt kell nekünk megvalósítani? Erre kell törekedni? Ez az igazán emberre szabott, emberhez méltó, ebben teljesedhet ki valaki?
Világosan kell látnunk minden ilyen esetben, hogy az alapvető különbség minden ilyen módszer, és egyáltalán minden önmegváltó ideológia és a Szentírás között az, hogy az előbbiek az embert mindig önmagában nézik, de úgy, hogy az ember maga fölé akar nőni, s ehhez igénybe vesz tudományos, áltudományos és egyértelműen irracionális, misztikus, szellemi erőket is.
Ezzel szemben a Biblia az embert mindig az Istennel való kapcsolatában vizsgálja, és a következő a gondolatmenete: A Szentírás azt mondja, hogy az embert Isten alkotta, mégpedig arra, hogy valami szépre és jóra használja. Amikor az ember elszakadt Istentől, használhatatlanná vált minden szépre és jóra. Isten azonban, aki megteremtette, képes újjá teremteni is az embert igéjével és Szentlelkével. Az újjáteremtett ember ismét használhatóvá válik Isten számára. Enélkül képtelen emberi szinten élni, és másokat éltetni. Elállatiasodik, sőt démonizálódik. De az újjáteremtett ember újra képes arra, hogy emberként éljen, és emberi környezetet teremtsen maga körül. Ehhez azonban már az ember akarata is kell.
Ahhoz tehát, hogy valaki igazán azzá váljék, akinek Isten elgondolta, megtervezte, megalkotta, ahhoz szükséges egészséges passzivitás. Engedem, hogy Isten munkálkodjék bennem, újjá formáljon, és egészséges aktivitás: azt csinálom, amire Isten alkotott. Eközben bontakozom ki igazán, így kerülök a helyemre, és így leszek boldog. Ezt, hogy egészséges passzivitás meg aktivitás, más és biblikus szavakkal így is mondhatjuk: ehhez szükséges a bizalom és engedelmesség. Ebből a kettőből tevődik össze a hit. A keresztyén hit az élő Istenben való feltétlen bizalom, és a neki való feltétlen engedelmeskedés. Vagyis: a tőle való függés. Ebben válik az ember újra emberré, és így valósulhat meg életében az, amit Isten tervezett.
Ennek éppen az ellenkezője az, ami az 1Móz 3-ban van leírva, amikor az ember Istenné akar válni ördögi segítséggel, meg ami az 1Móz 11-ben van, amikor tornyot akar építeni, amelynek teteje az eget érje. Mit jelent ez a gyakorlatban? Ez azt jelenti, hogy mindnyájunknak onnan kell elindulni, hogy hisszük-e igazában, hogy Isten alkotott bennünket? Isten teremtett minket. A zsoltáros, életének legnehezebb helyzeteiben pontosan ebbe a bizonyosságba kapaszkodik. „Hiszen az Ő alkotása vagyok, az Ő kezének munkája” (Zsolt 100,3). Az Ő nyája vagyunk, legelőjének juhai. Megalkotott és gondoskodik rólunk, ebben egészen bizonyosak lehetünk.
Hadd olvassak a 139. zsoltárból néhány verset, ahol egész részletesen leírja, hogy még csontjainkat is Isten méretezte, és annak célja van, hogy valaki vékonyabb csontú vagy erősebb csontú, és az Ő örök tervében a mi kicsi életünk is benne van. Mérhetetlen szeretettel és gondoskodással alkotott meg bennünket. „Bizony te alkottad a veséimet, te takargattál anyám méhében, magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. (Nincs közöttünk két egyforma). Magasztallak és áldalak ezért, csodálatosak a te cselekedeteid, és tudja ezt az én lelkem. Nem volt elrejtve előtted az én csontom, amikor titokban formáltattam és idomíttattam. Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva. A napok is, amelyeken formáltatni fognak, holott még egy sem volt meg közülük. És nekem milyen kedvesek a te gondolataid, óh Isten!” (Zsolt 139,13-18)
Hisszük-e ezt, hogy nem véletlenül vagyok ilyen, nem véletlenül élek itt és most? Örökkévaló isteni szeretet illesztette be arasznyi létemet is a nagy egészbe. És Isten megadta a szükséges képességeket, és ezeket is tőle fogadjam el, meg azt is, hogy hiányoznak belőlem képességek, mert ahhoz, hogy azt, amire használni akar, megvalósítsam, azok kellenek, amiket megkaptam tőle. Ez nem olcsó önvigasz. Ez a bibliai hit. Ha valaki ezt hiszi, megszabadul egy csomó elégedetlenségtől, ki van kapcsolva az irigységnek a forrása. Megszűnik a versengés, nincs értelme, mert ő is azt kell hogy csinálja, ami az ő feladata, én is azt, ami az enyém. Nem ütközünk össze, ha én elfogadom az enyémet. Elfogadom magamat, alkatomat, képességeimet, hiányosságaimat és feladataimat, és ebből következik az, hogy nekünk nem zsenikké kell lennünk, hanem hűséges sáfárokká.
Ezért olvastam fel ezt a részt. Pál apostol azt mondja, hogy úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit, és az Isten titkainak sáfárait. Ami azt jelenti, hogy a mi nagy méltóságunk: Krisztusnak a szolgái vagyunk. És óriási kincset bízott ránk Isten: az Ő titkait, de ezekkel a titkokkal mi csak sáfárkodunk, nem a miénk. Ideadta kezelésre, és majd elszámoltat. A sáfár nagyon sokszor rabszolga volt, akinek semmije sem volt, mégis mesés kincseket bízhatott rá a gazdája, ha megbízhatónak bizonyult. Légy vagyonkezelő, és a végén elszámolsz. Azon belül viszonylagos önállóságod is van, de a legfontosabb, hogy mindent arra használj, amire kaptad. Ez a hűség. A bibliai hűségfogalom azt jelenti, hogy amit Istentől kaptam, arra használom, amire Ő adta. Ezt a mai napot is, ezt a testet is, nem teszem tönkre, a lelkemet is, nem engedem meghalni, táplálom, a szeretteimet is, és így tovább. A sáfárokban egy, ami megkívántatik: mindegyik hűségesnek találtassék. Ez a legfontosabb.
Ha tehát valaki józanul és biblikusan gondolkozik — a kettő általában együtt jár —, akkor az a kérdése, hogy mire való vagyok én? Mire való az ember? Akkor nem arra törekszik, hogy minduntalan felülmúlja önmagát, hanem hogy minden helyzetben hűségesen végezze azt, amivel Isten megbízta. Akkor is, ha emiatt szenvednie kell, mert Isten nekünk nem sikeres életet ígért, hanem engedelmes életet vár tőlünk. És a hívő ember eszménye nem a sikeres, hanem az engedelmes élet. „Egy vágyat hagyj nekem — mondja az 512. énekünk —, hogy halljam és kövessem szent igazságodat”, hogy neked engedelmeskedjem.
Ezért folytatja itt Pál azzal, miután beszél a hűségről meg a sáfárságról, hogy mi ezt akkor is csináljuk, és akkor is ezt csináljuk, ha ezért szenvedés jár. És kicsit megpirongatja a korinthusiakat, hogy ti olyan büszkék lettetek, már különbek vagytok, mint mi, az apostolok. Ti gazdagok vagytok, okosak vagytok, mindent tudtok, ott éltek és engedetlenkedtek a nagy kényelemben! Mi meg bolondok vagyunk a Krisztusért, vállaljuk, ha annak neveznek. Mi gyengék vagyunk, erőtlenek, szegények, éhezünk is, szomjazunk is, meg mezítelenek is, bántanak is bennünket, de amikor bántanak, áldást mondunk azokra, akik bántottak, akiktől szenvedünk, azt békességgel tűrjük. Ha gyaláznak bennünket, könyörgünk gyalázóinkért — szinte a világ szemetjévé lettünk, minden ember söpredékévé. De a következő mondatból kiderül, hogy ha tízezer tanítómesteretek lenne is, de mindenkinek csak egy apja van, és azt mondja: én a ti atyátokká lehettem, Krisztus által, az evangélium által. Mert az ő bizonyságtételére lettek hívőkké és menekültek meg a kárhozattól. Vagyis ránézésre nagyon sikertelen ez az élet. Tele van szenvedéssel. Ők nem képesek rendkívüli csodákra, de élet támad körülöttük. Kiárad az ő összevissza pofozott, vert, gyalázott életükön Krisztus és ennek következtében boldogtalan emberek boldogokká, hitetlenek hívőkké, istentelenek istenfélőkké lesznek, a halottakból élők támadnak.
Egészen mások a célok. Isten mielénk soha nem helyez ilyen ígéretlistát, mint amit az idézett könyv állít. Isten tőlünk hűséget vár, és áldást ígér. Nem könnyű ma ezt eszménnyé tenni, és következetesen követni. Végképp nem könnyű az utánunk következő nemzedéknek, tulajdon gyermekeinknek ezt mindennél magasabb eszményként fölragyogtatni, mert nagyon nagy és kíméletlen a verseny, és mindenhonnan azt hallják, hogy ember, hajtsd magad! Nem számíthatsz senki másra, csak magadra! Egészen kikerült Isten a mai ember látóteréből, s meg van győződve, hogy ha ő nem veszi kezébe a dolgokat, akkor semmi nem lesz. Tehát rajtad múlik, mire viszed. Ebből következik az összes többi szörnyűség, el egészen odáig, hogy a végén már mindegy, hogy ki, Isten vagy ördög, csak segítsen rajtam, mert összecsuklom. És jöhet minden tudományos és áltudományos, racionális és irracionális — csakhogy a célomat elérjem, mert egyedül nem bírom. Mert nincs Istene az embernek, akiről tudná, hogy Ő alkotott meg engem, az Ő keze munkája vagyok, bizonyos feladatokra méretezett. Mindent megadott, és meg fog adni menet közben, ami szükséges, hogy azokat megoldjam, s miközben ezt végzem hűségesen, ebben bontakozom ki igazán, ebben leszek az, akinek Ő alkotott. Nem akarok más lenni, nem akarok ennél több lenni, mert ez a legtöbb, hogy azzá váljak, akinek Ő elgondolt. Akiben ott van ez a bizonyosság, az az ember elégedett nehéz körülmények között is. Azt írja Pál a börtönből: én mindenben elégedett vagyok, mindenre van erőm a Krisztusban. Ez nem tehetetlen beletörődés, ez hittel való vállalása, elfogadása annak, amit Isten nekem készített, tudván, hogy Ő jót készít nekünk.
Ezt azonban minden ember csak bizonyos csendben, alázatban értheti meg, és ez a kettő hiányzik a mi életünkből. Figyeljétek meg, hogy mániákusan mindig valamit csinálnunk kell. Mindig csináltatunk valamit a gyerekekkel. Menni kell. Ha már van autó, menni kell. Ha már összejöttünk, inni kell, enni kell. Hogy el lehet tölteni órákat csendes, tartalmas, tiszta beszélgetéssel, hogy aközben ismerem meg magamat is jobban, a másikat is, netalán együtt az Istent, ez olyan kevesek számára ismerős. Ez hovatovább nem lesz program. Ismeretlen számunkra az a miliő, amiben a magzat emberré fejlődik, amiből a virágból gyümölcs lesz, és a gyümölcs megnő, megérik. Ez mind zajtalanul történik, csendben, észrevétlenül. Ahogy Jézus mondja: magától terem a föld, először zsenge füvet, aztán kalászt, aztán a kalászban magot. (Mk 4.)
A szellemi megtermékenyülés is ilyen csendben történne, ha biztosítanánk ilyen csendet, meg ha bíznánk abban, hogy nemcsak attól függ, hogy mit valósítok meg, hanem az is attól függ, hogy Isten hogyan irányíthat engem. Kipróbáltam, hogy nagy buzgalommal szótárak, lexikonok segítségével nekiláttam egy igehirdetés elkészítésének, és éreztem, hogy nincs benne erő. Van már nagy anyag együtt, de nincs üzenet. Mi az az üzenet, amit rám bíztak, és amit tovább kell adnom? Ami először engem formál, aztán a gyülekezetet is. És olyan sokszor engedte Isten megtapasztalnom, hogy bármennyire sürgetett is az idő, meg a feladatok, félretoltam mindent, leborultam előtte, és a szellemi megtermékenyülésnek ebben a csendjében, amikor az Ő Szentlelke indította el a gondolatokat és adott gondolatokat, akkor formálódott valami, ami aztán hatott. Utána elővettem a könyveket, meg mindenfélét le kellett írni, meg kellett tanulni stb., csiszolni kellett. A munkát nem szabad megspórolni, de nem rajtam múlik. A sáfár mindent úgy kap, és azt adja tovább. „Mid van, amit nem kaptál volna?” — mondja itt az apostol — „ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel?”
Azt hiszem, ez jellemző a mi egész korunkra, hogy nagy apparátussal nekilátunk magunk által kitűzött feladatainknak, csak éppen abban nem bizonyos a legtöbb ember, hogy mi az én feladatom ezen a világon. Mivel bízott meg engem Isten? Egyáltalán, kihez tartozom, és kinek tartozom felelősséggel?
Így ősszel, amikor a szél sodorja a leveleket, mindig eszembe jut Zelk Zoltánnak ez a zseniális kétsorosa:

Szélfútta levél a világ.
De hol az ág? De ki az ág?

Éppen erre a kérdésre nem tud válaszolni az Isten nélkül élő ember: honnan szakadtam le? Hova tartoztam valaha? Netalán hova tartozhatnék most? Ki az ág… és a Szentírás pontosan erre mutat rá: te alkottál engem, a csontjaimat, az eszemet, a vesémet, a lehetőségeimet, te készítetted el feladataimat, abban szeretnék hűségesnek bizonyulni. Nem akarok zseni lenni. Az akarok lenni, akinek te alkottál, Istenem, a te akaratod valósuljon meg az életemben!
Azt hiszem, hogy aki mindenféle módszerekkel mindenáron önmaga fölé akar nőni, az ágaskodik. Ágaskodik, mint a ló, amikor két lábra áll. Isten gyermekét meg az jellemzi, hogy leborul, utána hűséggel végigjárja azt az utat, amit Isten eléje tett. Ágaskodva nem lehet haladni, és nem lehet terhet húzni. Ki lehet emelkedni átmenetileg, de nem az a feladata a lónak, hogy ágaskodjék, hanem hogy valami hasznos munkát végezzen. Ágaskodott az ember a bűnesetben éppen: olyan akarok lenni, mint az Isten! A mi utunk az, hogy leborulok a nagy Isten előtt, utána végigjárom azt az utat, amelyiken Ő indított el. És ha valami, akkor éppen ez kapcsol ki minden felesleges stresszt, feszültséget. Az az ember, aki tudja, hogy csak magára számíthat, tele lesz feszültséggel: jaj, ha nem sikerül, csak kudarcok ne érjenek! A hívő ember mindettől szabad.
Hadd olvassak fel egy szép lelki éneket, ami régóta elkísér, és aminek a szövege önmagáért beszél:

Tied az ügy, óh Jézusunk,
Hadd örvendjünk ennek.
És mert tied, így bízhatunk:
soha el nem veszhet.
De előbb a kis búzaszem
a nap felé hogy nőhessen,
magától, hogy szabad legyen:
meghal a mélybe’, földbe lenn.
Meg, — szívesen, hogy így szabad legyen.

Nem az én ügyem az életem. A teremtő Isten ügye vagyok. Ő alkotott meg szeretettel, Ő akar használni. Az én dolgom csak az, hogy azt csináljam, amit Ő mond. Vagyis: ehhez meg kell halni. Az én ágaskodásom, mint a kis búzaszem — Jézus hasonlata szerint — haljon meg, és így leszek egészen szabaddá arra, hogy engem használjon. Így bontakozik ki igazán az életem. Nem én fogom megvalósítani magamat, hanem Ő valósít meg engem. Ehhez azonban nem lazítási technikára van szükség, nem arra, hogy örökké túl akarjuk teljesíteni önmagunkat, nem emberfeletti képességekre és végképp nem Istentől idegen, vele ellenséges szellemi erők igénybevételére. Mert ezek mind azt sugallják, hogy ne maradj ember, olyan lehetsz, mint az Isten! Isten azt akarja, hogy legyél ember a szó igazi, nemes értelmében. Legyél az, akinek megteremtettelek! A 8. zsoltárban olyan szépen elmondja, hogy milyen méltóságra teremtett minket Isten, s milyen gyalázatba süllyedtünk azóta. Az a dolgunk, hogy engedjük, hogy újjáteremtsen, és utána végezzük azt, amivel megbízott.
Még egy kérdést befejezésül: Nem fenyegeti az ilyen embert az a veszély, hogy ebben a kegyetlen versenyben esetleg lemarad? Dehogynem! Könnyen lehet, hogy lemarad, de egészen bizonyos, hogy életben marad a szó fizikai, egészségügyi értelmében is, meg a szó lelki értelmében is. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall?” (ha az életét elveszíti) (Mt. 16,26). Ebben a világban harsog a hívogatás, amelyik sikeres életre hívja az embert, és azt ígéri, hogy mindenre képessé válhat. És hangzik Jézus Krisztus csöndes hívása is, aki az Isten előtti megalázkodásra és a neki való folyamatos engedelmességre hív, és igazán ez az élet útja.

Azt hiszem, ha egy-két szóval jellemezni szeretnénk, hogy mi él ma leginkább az emberekben, azt mondhatnánk: bizakodás és félelem. Vannak biztató jelek, és ki-ki alkatának megfelelően hol ezeket gyűjtögeti, hol az aggasztó jeleket. A biztató jelekkel mintegy magunkban is tartani akarjuk a lelket, és ezek alapján bizakodnak sokan, mások pedig észreveszik azokat az olykor megoldhatatlannak tűnő nehézségeket, amelyeknek az alapján félnek és aggódnak, ha a jövőbe néznek.
Bizakodás és félelem jellemez 1990 első napján sokakat. Vajon jó-e, ha ez jellemzi a hívő embert is? És egyáltalán ez jellemzi-e a hívő embereket? Az a tapasztalatom, hogy az élő hitű embereket változatlanul az jellemzi, hogy bíznak Istenben. Ők is ugyanolyan jeleken tájékozódnak, ők is ugyanazt a magyar valóságot vagy nemzetközi valóságot próbálják elemezni, mint mások, de változatlanul az élő Istenben bíznak. Bármilyen jelek vannak, akkor is benne bíznak.
Ennek a bizalomnak a gyökere az Isten iránti hála. A hívő ember ismeri Istent, ismeri az Ő nagy tetteit is, a legnagyobbat: Jézus Krisztus keresztjét is, és tudja, hogy nem az események ilyen vagy olyan változásából derül ki, hogy Isten szeret bennünket, hanem az által lett nyilvánvalóvá az Isten irántunk való szeretete, hogy az Ő egyszülött Fiát elküldte e világra, hogy éljünk általa. Ez magában elég ahhoz, hogy aki ezt komolyan veszi, az rábízza magát Istenre. Magát, szeretteit, népét, az egész jövendőt. Bízik Istenben. És ezt ki is fejezi azzal, hogy újra és újra dicsőíti Őt (úgy, ahogy arról tegnap este volt szó), és újra és újra bizalommal rábízza magát és jövőjét.
Ez nem szólam, hanem napi gyakorlat, és ugyanakkor napi tapasztalat, hogy Isten nem változik, és Istenben méltán bízhat.
Ilyenfajta ember volt Jósáfát, akiről a felolvasott történet szól. Az i.e. 9. században volt ő Júda országának királya. Neki is megvoltak a maga gazdasági, politikai és személyes gondjai, de mindegyikben úgy járt el, mint aki csakugyan bízik Istenben. Egy kritikus helyzetről olvastunk most az ő életéből. Az országtól keletre és délre lakó népek összevont támadást indítottak Júda ellen. Olyan váratlanul érte ez a támadás őket, hogy Jósáfát első reflexiója az volt — ami igazán nem illik egy uralkodóhoz és hadvezérhez —, hogy megijedt. Hirtelen semmi nem jutott eszébe, mit kell most tenni. Mégis tudta, mit kell tennie.
Az első intézkedése az volt, hogy országos böjtöt hirdetett és felhívta a népet Jeruzsálembe a templomba. Ott kiállt a templomtéren az egész nép elé, és egy megrendítő, őszinte imádságot mondott. Ezt az imádságot olvastuk.
Ebben az imádságban először is megvallja, hogy kinek hiszi Istent. Ezzel kezdődik: „Ó, Uram, mi atyáink Istene, nem te vagy-e egyedül Isten a mennyben, aki uralkodsz a pogányok minden országán?! A te kezedben van az erő és hatalom, és senki sincs, aki ellened megállhat.” Ez a hitvallás mintegy a saját hitét is megerősíti, és a nép minden tagjának újra végig kell gondolnia, hogy hiszi azt, vagy nem. Ki az ő Istene, kinek hiszi Istent? — Azután Jósáfát elsorolja Isten nagy tetteit. Utána emlékezteti Istent az Ő nagy ígéreteire. Isten megígérte, hogy Ábrahámnak és az ő utódainak adta ezt a földet mindörökre, tehát akkor nem zavarhatja ki őket onnan senki! Akkor sem, ha most sokakban ott van a félelem, hogy ez bármelyik nap bekövetkezhet. Isten ígéretei megállnak. Utána meglepő őszinteséggel mondja ezt: „Ó, mi Istenünk, nincsen mibennünk erő e nagy sokasággal szemben, amely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek a mi szemeink."
Amikor befejezi az imádságot, Isten az egyik ott álló prófétával kijelentést ad. A prófétán keresztül ezt válaszolja az imádkozó királynak és népnek: „Halljátok meg, így szól az Úr néktek: Ne féljetek, és ne rettegjetek a nagy sokaságtól, mert nem ti harcoltok velük, hanem az Isten. Holnap szálljatok szembe velük. Íme ők a Cic hágójánál fognak felmenni, és rájuk találtok a völgynek szélénél. Nem kell nektek harcolnotok, hanem csak álljatok veszteg és lássátok az Úrnak szabadítását rajtatok. Júda és Jeruzsálem, ne féljetek, és ne rettegjetek! Holnap menjetek ellenük, mert az Úr veletek lesz.”
Akkor nem kezdenek tanakodni, hogy vajon a próféta nem tévedett-e, vajon csakugyan így kell-e érteni azt, amit Isten mondott, hanem így folytatódik a leírás: „Akkor Jósáfát meghajtotta fejét a föld felé, Júda és Jeruzsálem lakói leborultak az Úr előtt, és imádták Őt.” És korán reggel felkészültek, kimentek oda, ahova Isten parancsolta. Az indulásnál Jósáfát azt mondta a népnek: „Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben és megerősíttettek; bízzatok az Ő prófétáiban és jó szerencsések lesztek” — vagyis célba értek. „Tanácsot tartván pedig a néppel, előállította az Úr énekeseit, hogy dicsérjék a szentség ékességét, a sereg előtt menjenek és mondják: tiszteljétek az Urat, mert örökkévaló az Ő irgalma. És amint elkezdték az éneklést és a dicsőítést, az Úr ellenséget szerzett az ammón fiai, a moábiták és a Szeir hegyén lakók ellen, akik Júdára jöttek, és megverettettek.”
Különös történet ez. Harci kiáltás helyett a léviták Istent magasztaló éneket énekelnek, és Isten olyan zavart támaszt az ellenség sorai közt, hogy egymásnak esnek és megsemmisítik egymást. Jósáfát kicsiny seregének csak az a feladat jut, hogy összegyűjtsék a zsákmányt. No meg az, amiről utána gyönyörűséggel olvashatunk még, hogy összejönnek egy nagy hálaadó ünnepre, ahol megköszönik Istennek, hogy nagyobb győzelmet adott, mintha bármilyen emberi erőt vetettek volna be.
Ennyi a történet, és legjobb, ha mindjárt napjainkhoz érkezünk meg. Ha valaki nyitva tartja a szemét, akkor látja, hogy sok ellenséggel kell szembenéznünk ennek az esztendőnek az elején is. Ha semmi mást nem sorolunk fel, csak az utolsó néhány nap újságaiból egy-egy fejezet címét, már látjuk, hogy milyen hadsereggel állunk szemben. Húszmilliárd dollár adósság, évi másfélmilliárd dollár kamata van ennek. A reálbérek több százalékkal csökkenni fognak, legalább 20 %-os inflációnak nézhetünk elébe. Lehet, hogy a munkanélküliek száma eléri ebben az évben a százezret. Nő a hajléktalanok száma, és ebből nem is gondoljuk, milyen sokféle egyéb gond és probléma is származik. Az emberekben bizalmatlanság van. Egyre gyakrabban olvassuk, hogy erkölcsi vákuumba kerültünk. Nem is gondolják az emberek, hogy az a félmillió alkoholista milyen iszonyatos teher ennek a tízmilliós népnek a nyakán. Nő a kábítósok száma, ugyanakkor fogy a születések száma, de rohamosan nő a fogyatékos újszülöttek száma — megint csak a mi bűneink miatt. Válságban van a házasság — ez már közhely, és unjuk az ilyen megállapításokat. Csak azok nem unják, akik szenvednek miatta. De nyugodtan mondhatjuk: sok szellemi érték is válságba került, elveszítette a rangját. Látom a fiatalokkal beszélgetve, hogy a szerelemnek, a szeretetnek, hűségnek, felelősségnek egyáltalán nincs értéke, nincs rangja. Mintha enélkül is lehetne emberi életet élni.
Az élő hitet veszélyes pótlékokkal próbálják sokan helyettesíteni, és megvannak ennek is a vámszedői. Nagyon mélyre süllyedt a lakosságnak az egészségi állapota, az önpusztítás különféle módjai megszokottakká váltak, hozzátartoznak a mindennapokhoz, nem is tartja már sok ember azt bűnnek. Egyre inkább eltompulunk erkölcsileg. Nem fáj az, aminek fájnia kellene, és nem akarjuk azt, amit akarnunk kellene. Akinek van lelki, szellemi látása, az tudja, hogy mindezek mögött az ellenséges seregek mögött ott van az ősellenség, akiről Luther Márton szép énekében van szó. Az ősellenség, aki hazug és a hazugság fegyvereit használja, aki emberölő volt kezdettől fogva, és folyamatosan arra uszít minket, hogy pusztítsuk, sokszor alig észrevehetően, önmagunkat és egymást; aki mindent elkövet ezért, hogy szembeállítson minket Istennel és egymással. És így tovább. Becsukhatjuk az újságot.
Mit teszünk ebben a helyzetben? Úgy teszünk, mintha mindez nem létezne? Ó, de sok hibát, bűnt követünk el emiatt! Vagy úgy teszünk nagy büszkén, mintha éppen most akarnánk kiiktatni végleg ezeket a problémákat az életünkből? Vagy nagyon sokan már eleve lemondanak érdemi, tényleges megoldásokról? Vagy pedig legalább a hívő ember képes arra, hogy odaálljon Isten elé, meg mások elé, — így, mint Jósáfát — és legyen bátorsága elmondani egy ilyen imádságot: Nincs erőnk e nagy sokasággal szemben… Micsoda őszinteség, és milyen ritkán lehet hallani ilyet! — és nem tudjuk, mit kelljen cselekednünk — minden nagyképűséget nélkülöz —, de a mi szemeink tereád néznek, és tudjuk, hogy nálad van az erő és a hatalom, te uralkodsz mindenki fölött.
Ki az itt közöttünk, aki ebben látja a megoldást? Úgy, hogy gyakorolja is azt; akinek van ehhez őszintesége, van ehhez alázata, van ehhez bátorsága, mert a bátorság és az alázat mindig karonfogva járnak, és van ehhez hite: kimondja azt, hogy én magam, a magam személyes és családi életében sok mindent elrontottam, jó részét ennek nem is tudom helyrehozni, miattam vannak a romok otthon. Most már nem büszkélkedem, hogy ez majd valahogy elmúlik, meg kinőjük, elfelejtjük, hanem végre kimondom: nincs erőm rendbe hozni, nem tudom, mit kell tennem, de az én szemeim a mindenható Istenre néznek, és amit Ő mond, azt fogom enni úgy, mint itt Jósáfáték. Mert, aki így áll oda Isten elé, annak Ő válaszol az imádságára. Sokszor ilyen gyorsan, máskor később, de mindig világosan. Ha valaki kész is megtenni azt, amit majd hallani fog, akkor Isten megtalálja a módját annak, hogy adjon tanácsot, útmutatást, erőt, és a végén győzelmet.
El tudjuk-e mondani a bizakodás és a félelem légkörében, teljes, nyugodt, Istenbe vetett bizalommal: a mi szemeink tereád néznek? Éppen ezért mindent neked köszönünk meg, ami jó, mert a mi szemeink tereád néznek. Neked valljuk meg mindazt, amivel vétkeztünk ellened, egymás ellen és önmagunk ellen, mert a szemeink tereád néznek. És rád bízzuk ezt az egész esztendőt, az egész jövőnket, egész népünket, a világ sorsát és a magunk kicsi életét, mert a szemeink tereád néznek. Aki Istenre néz, az Istenre van tekintettel: Őrá való tekintettel hozza meg a döntéseit, éli az életét.
Ez jellemzi-e majd ezt az esztendőt, hogy mindent Istenre tekintettel csinálunk? Hogy mindenben az befolyásol, az vezérel, mindent az határoz meg, hogy Ő mit szól hozzá? A mi szemeink Őreá néznek! Jobban figyeljük Őt, mint a dollár árfolyamának a változását, mint az exportmérleg alakulását, mint a hatalmi viszonyok szakadatlan hullámzását. Legalább olyan komolyan vesszük azt az Istent, aki mindezeknek fölötte áll, és akitől mindezek is függnek, mint ahogy egy-egy részletet, aminek ráadásul csak egy-egy oldalát szoktuk látni. A szemeink tereád néznek. Nemzeti sorskérdéseinket, egyéni életünk problémáit úgy bízzuk rá az év elején, mint akitől érdemi, valós megoldást várunk.
Kire nézünk? A bajokra? — akkor tele vagyunk félelemmel. Az ellenségre? — akkor mindig veszedelmesebbnek látjuk, mint amilyen valójában. Vagy az elképzelt veszedelmekre, és lesz belőle beteges aggodalmaskodás? Vagy a teljesítményeinkre, és akkor kihúzzuk magunkat minden nyomorúságunk közepette is, mintha meg tudnánk oldani a megoldhatatlant? Vagy régi dicsőségünkre, és nosztalgiázunk? Vagy nézünk tanácstalanul vagy vádolóan egymásra? Vagy ennyire egyértelművé lesz a lelki helyzetünk, mint Jósáfáté? — szemeink tereád néznek.
Ha magunkban bízunk, akkor magunknak kell megoldanunk a feladatunkat. Ha merünk Istenben bízni, akkor Ő fog adni csodálatos megoldásokat. Ki hiszi ezt itt közülünk? És ki tudja Őt így kérni? Olyan tanulságos lenne tudni, hogy most ki mire gondol. Lehet, hogy valaki arra gondol: nem ártana, ha ez a lelkész egy kis közgazdaságtant, szociológiát és politológiát tanulna, akkor nem mondana ilyen naivságokat. — Valóban naivság a világ sorsát a világ Urára bízni? Nem az bizonyult számtalanszor naiv ábrándozásnak, hogy azt gondoltuk, a világ sorsát el tudjuk igazítani? — miközben a magunk életét sem tudjuk, mert összekuszáltuk, elrontottuk sokféleképpen. Bárcsak eljutnánk Jósáfát egyszerű, gyermeki bizalmához, és ha egyszer az az igaz, hogy nincs erejük a nagy túlerővel szemben, akkor ezt mondja ki, és ha nem tudja, hogy mit kell tenni, akkor ezt vallja be, de hozzáteszi ezt is: „de a mi szemeink tereád néznek”, és tőled reméljük a megoldást.
Milyen jelentősége van a mi hívő életünkben az imádságnak? Mert itt erről van szó. Az imádság mint a hétköznapok szerves része. Az imádság mint a különféle problémák természetfeletti, de nagyon is reális megoldása. Az imádság mint világosság a helyes út megtalálásához. Az imádság értelme az okok, célok és összefüggések helyes felismeréséhez. Az imádság elszakíthatatlan kapocs, ami a jelentéktelen kicsi embert, aki azonban Istennek mégis nagyon fontos, szakadatlanul Isten-közelbe viszi, vagy ott tartja, és átélheti azt, hogy a hatalmas Isten, aki a történelem Ura, a népek Ura, az ő egyéni sorsát is kezében tartja és atyai szeretettel van iránta.
Járható út-e ez vajon? Ehhez az szóljon hozzá, aki jár ezen, mert csak az tudja megmondani, hogy járható út-e, aki kipróbálta már, hogy milyen az, így imádkozni. Milyen az, hogy kritikus helyzetben ilyen őszinteséggel feltárni a szívet Isten és emberek előtt. Milyen az: feltétel nélküli bizalommal tőle várni megoldást. Milyen az: mindig újra meglepődni, hogy mik jutnak eszébe Istennek, én nem is gondoltam volna rá, hogy ilyen megoldása is van ennek a kérdésnek. Milyen az: újabb és újabb csodákat várni attól az Istentől, aki ténylegesen uralkodik, és ma is imádságot meghallgató Úr.
Sajnos nemzetközi és országos szinten ezt nem próbálhatjuk ki, mert nagyon kevés olyan élő hitű vezető volt és van, aki élt az imádság fegyverének a forgatásával. De próbáljuk ki ott, ahol vannak ilyenek. Kipróbálhatjuk a gyülekezeten belül, ez nem kicsi dolog. Mert ezek az imádságok összeadódnak, és sokszor meglepően nagy a hatókörük. Éppen Jósáfátról olvassuk egy másik történetben, hogy amikor egy másik támadás idején a szövetséges királyokkal együtt megint csak megijedtek, és nem tudták, hogy mit csináljanak, Jósáfát mondta, hogy menjünk el, és kérdezzük meg az Úr prófétáját. Hát erre nem is gondoltak a többiek, de hát kérdezzük meg! És a próféta azt mondja: nektek az Úr nem mond semmit, mert mondott sokszor, és nem hallgattátok meg. De Jósáfátra való tekintettel mégis megmondom nektek, hogy mi a megoldás. — Egy hitetlen társaságban van egyetlen hívő ember, Jósáfát, és Isten őreá néz, és őérte megáldja a többit is. Ez csodálatos törvényszerűség Isten munkájában. Elég egy valaki, aki ilyen őszintén, ilyen alázatosan, ilyen bizalommal áll oda Őelé. Aki nemcsak Őreá néz, hanem azt meg is meri vallani a hitetlenek előtt is: az én szemeim tereád néznek — Isten őrá tekint, és a többit is megáldja (2Krón 3,14)
Próbáljuk ki, hogyan árad be Isten áldása egy családba egyetlen imádkozó, átadott életű, hívő emberen keresztül! Hogy lesz sok sok áldás a gyülekezetben néhány hűségesen, állhatatosan imádkozó ember életén keresztül! S hogy lehet áldássá egy ilyen hitetlen országban, mint a mienk is, meg a többi is, az a néhány igazán hívő ember, aki minden helyzetben el tudja mondani: de a mi szemeink tereád néznek.
Az ilyen imádkozó emberek nem a maguk dicsőségét keresik, nem kell annak kiderülni, hogy az ő imádságukra történtek csodák, — az a fontos, hogy Isten cselekedett! Hogy volt valaki, akire nézhetett, aki kiáltott hozzá. Ő alig várja, hogy valaki kiáltson, és Ő felelhessen. Ad ajándékot a többinek is, csak legyen egy valaki, legyenek néhányan, akik azt elkérik. Sajátos eszközeinkkel, a hívő imádsággal, csodálatosan hozzájárulhatunk a világ sorsának alakulásához. Sopánkodás, panaszkodás, vádaskodás, okoskodás, találgatás helyett kezdjünk el hűségesen imádkozni!
Egy társaságban órákon át találgatták, hogyan alakul majd a politikai helyzet. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy két nap múlva annak jó része érvénytelen volt, amit mondtak, mert sok minden megváltozott közben, amit találgattak.) A beszélgetés végén valaki azt mondta: nem az lenne-e a legjobb, ha imádkoznánk ezekért az emberekért és ezekért a kérdésekért? Volt ott több templomba járó, vallásos ember is. Mindenki meglepődött: hát igen, persze, imádkozni kell, az hasznos dolog, majd otthon. Volt, aki azt mondta: majd a templomban. Mint ami nem tartozik hozzá az élethez! Mintha a vallás, ahogy mondani szokták, magánügy lenne. Ezt mondta is ott valaki. Csakugyan így gondoljuk? Magánügy?!
Jósáfát kiáll országvilág elé, ott önti ki hallhatóan Isten előtt a szívét! És az emberek ott álltak gyermekeikkel, feleségükkel, családjukkal együtt, nem lehet mutyiban, nézőnek maradni! Így nem világít a hívő. Azt ugyanis észreveszik egy sötét, félhomályos világban, ha valaki csakugyan világít.
A Bibliától teljesen távol áll az az emberi téveszme, hogy a hit magánügy. A hit annyira közügy, hogy mindenkit érint. Ahol egy új életű hívő ember megjelenik, azt mindenki észreveszi, mindenkire hatással van, ha nem akarja, akkor is. Nem ő, hanem a benne élő Krisztus. És éppen ez a cél is: így akarja önmagát megsokszorozni a mi Urunk az Ő Szentlelke által a benne igazán hívőkben, hogy így lehessen minél több áldás ezen a világon, és ez nekünk egyenesen feladatunk.

Fontos látnunk, hogy nem arról van itt szó, hogy az ilyen imádkozó hívő emberek úgy gondolkoznak: ne törjük a fejünket, úgysem rajtunk múlik, nem kell hozzászólni, valahogy majd csak lesz. Nem mondanak ők ilyet, és nem is gondolkoznak így. De azt sem jelenti ez, mintha a kötelességeiket mulasztanák el, vagy a felelősség alól vonnák ki magukat. Jósáfáték felsorakoztak. Hadirendbe állította azt a kicsi népet, azt a maroknyit a nagy túlerővel szemben, és oda állította, ahol várható volt a támadás. Azt csinálták, amit Isten mondott, és megtették, amit nekik kellett megtenniük. Nem csak imádkoztak, de csak úgy tudták megtenni, amit érdemes volt megtenni, hogy előtte imádkoztak. Tudták, hogy mit kell tenni, hova kell állni, és várták, amit meg Isten magára vállalt. Ebben az esetben nem nektek kell hadakoznotok — mondta, — majd az Úr a győzelmet a kezetekbe adja. Nem kis dolog ám ezt hittel várni, amikor az ember ideges, nyugtalan, legszívesebben elfutna, vagy a szablyájához kapna! S nem kell sem elfutni, sem vagdalkozni: várni kell, de ott kell várni, ahova az Úr állította, és ott kell helytállni és várni az Ő szabadítását.
Erre csak azok képesek, akik előtte úgy imádkoznak, ahogyan itt olvastuk a Szentírásból. Egyszerűen arról van itt szó, hogy hisszük-e, amit Isten önmagáról mond, és használjuk-e a gyakorlatban az imádságnak, a közös imádságnak, a böjttel megtámogatott imádságnak a fegyverét? Egyáltalán, tudunk-e böjtölni? Vagy már csak élvezni tudunk, mint a lelkileg meggyengült társadalmak a történelem során mindig. Tudnánk még lemondani valamiről, akármiről, a jövő érdekében? Készek vagyunk lemondani bármiről az Úrért, másokért — a tulajdon lelki fejlődésünkért? Szoktunk böjtölni? Készek vagyunk a böjtre?
Az első királyi intézkedés ez volt a győzelem érdekében: országos böjt. Milyen sok fontos dolgot nem veszünk egyáltalán komolyan!
Készek vagyunk-e ezekre az egyszerű mozzanatokra, amikről itt olvastunk: amikor hallják a rossz hírt: az Urat keresik, böjtölnek. Elé állnak gyermekeikkel együtt, készek neki engedelmeskedni, hogy amit Ő mond, pontosan azt tegyék, és maximális őszinteség jellemzi a magatartásukat.
Kicsoda kész arra közülünk: elkezdeni ezt ma? És ennek az évnek minden napján az Urat keresni, családtagjainkkal együtt, várni az Ő szavára úgy, hogy amit mond, az nekünk parancs, és azt csináljuk akkor is, ha sokszor furcsának tűnik.
Lehet azt mondani, hogy ez a győzelem véletlen volt? Vagy véletlen volt az összes többi is, ami így született? Véletlen volt az a győzelem is, amikor az amálekiták ugyanilyen váratlanul törtek rá Izráel népére, és Mózes imádkozott a hegyen, Józsué harcolt lenn a hegy alatt, és Józsué harcának a sikere attól függött, hogy Mózes imádkozott-e fönt, vagy nem? Ha abbamaradt az imádság, az amálekiták kerültek felül. A kardok munkája is a hűséges imádságtól függ.
Merjük-e ezt hinni erre az egész esztendőre? De ez nem olyan imádság ám, hogy „jó Istenem, segíts meg!” Ez az imádság munka, ez az imádság magatartás, életstílus, egy sajátos világszemlélet, amelyik tudja, hogy ki az az Isten, aki előtt kiönti a szívét, és tisztában van a maga erőtlenségével, és ezt nem tagadja. És mégis győzelmet kér és vár Istentől.
Miben bízunk, amikor most előrenézünk? Vannak, akik a pluralizmusban. Vannak, akik a választásokban. Isten őrizzen meg minket széthúzástól a harcokban! Vannak, akik a pénzügyi emberek szakértelmében, mások a hitelezőink jóindulatában. Hányan vannak, akik a mindenható Isten kezére bízzák ezt az országot, ezt a népet, önmagukat hittel, bizalommal. És ha néha izgulva is, a maguk hitetlenségével harcolva is, de várják, újra és újra az Ő csodáit? Mert Ő szabadító és mindenható Isten ma is.
„Reggel felkészülvén kimentek, megállt Jósáfát és a sereg, és ezt mondta nekik: Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben, és megerősíttettek.” És akkor az énekesek elkezdték dicsérni az Urat, az Úr pedig győzelmet adott nekik.
Hadd utaljak végül a legnagyobb győzelemre, amiről a Jelenések könyvében így olvasunk: „Győzött a Júda nemzetségéből való oroszlán, a Dávid gyökere és ága.” Jézus Krisztusnak a bűnön, halálon, a Sátánon aratott győzelme a biztosíték arra, hogy az életünk kisebb-nagyobb harcaiban is győzelmet kaphatunk tőle, vagy világosságot, hogy azt a harcot nem kell tovább folytatnunk.
Így legyen most csöndes, de átgondolt hitvallásunk:

Ne csüggedj el, kicsiny sereg, Ha rád zúdul vad ellened,
Hogy végképp összetörjön.
Bár elpusztításodra tör, Gond, kételkedés mit gyötör?
Nem lesz ez így örökkön!
Bízzál: ügyed az Istené, Népét Ő el nem ejtené:
Ő áll majd bosszút érted; Ő állít Gedeont melléd,
Általa harcodban megvéd, Szent igéjét és téged.
(393,1)