Istenünk, Te ezt már sokszor megmutattad nekünk, hogy Te vagy a mi Istenünk, Akire számíthatunk. Bocsásd meg, hogy mégis mindig újra azt gondoljuk, hogy ember az Isten, és azt képzeljük, hogy a Te lehetôségeid is korlátozottak, mint a mieink, és lehet, hogy Neked több minden lehetséges, mint nekünk, de nem tudjuk elképzelni, milyen az, hogy Neked minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen.
Bocsásd meg, hogy magunkhoz próbálunk szabni Téged, és a szegényes képzelôerônkkel próbáljuk megalkotni rólad a képünket, ahelyett, hogy hinnénk, hogy az vagy, Akinek magadat kijelentetted, és életünk sok eseményében is megbizonyítottad.
Bocsásd meg, hogy olyan feledékenyek vagyunk a Te csodáidat, imameghallgatásodat, szabadításaidat tekintve is. Bocsásd meg, hogy olyan sok jót egyszerűen elfelejtettünk, amit tettél velünk és adtál nekünk.
Könyörülj rajtunk, és frissitsd meg emlékezetünket, és taníts meg arra, hogy bôvölködjünk a hálaadásban. Hálát adunk, hogy egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy mindannyiunkat személy szerint ismersz, hogy Jézus Krisztus vére mindannyiunkért kiontatott, hogy Te mindnyájunknak kinyitottad a szabadulás utját, és mi Jézusért mindnyájan beléphetünk az üdvösségbe, ami már itt a mienk lehet. Köszönjük, hogy egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy minden megvallott és megbánt bününket megbocsátottad és tudsz adni nekünk szabadulást is, hogy ne ismétlôdjenek a bűnök, hogy tudjunk a kedvedre élni, egészen ujjá legyünk, magunkon tapasztaljuk, hogy aki a Krisztusban van, az csakugyan új teremtmény. Engedd ezt a csodát mindnyájunknak átélnünk!
Köszönjük Urunk, hogy egészen ôszintén kitárhatjuk elôtted a szívünket, és eléd hozhatjuk azokat a nyomorúságainkat, hiányainkat, vágyainkat is, amiket bárki más elôtt szégyellnénk. Köszönjük, hogy Elôtted nem kell szégyellnünk magunkat. Köszönjük, hogy elmondhatjuk azt is, amirôl már magunk sem reméljük, hogy megvalósulhat, és tudhatjuk egészen bizonyosan, hogy ha Te azzal meg akarsz ajándékozni minket, akkor az Neked semmibôl sem áll. Növeljed a hitünket,szabadíts meg a kételyektôl, szabadíts meg minden aggodalmaskodástól, szorongástól, attól,hogy csak magunkra, csak a nagy vizekre, csak az ellenségre, csak a bizonytalan jövôre nézzünk. Rád akarunk nézni Jézus Krisztus, Aki a hitnek elkezdôje és bevégzôje vagy.
Így segíts minket megfutni kitartással az elôttünk levô küzdôteret, és erôsíteni, bátorítani másokat is, akik elcsüggednek és kételkednek. Köszönjük, hogy így bízhatjuk Rád magunkat, szeretteinket közelben és távolban. Így könyörgünk Hozzád ellenségeinkért, könyörgünk Hozzád népünkért, országunkért, annak vezetôiért, könyörgünk Hozzád, Aki az egyház feje vagy, Jézus Krisztus, egyházunkért, a Te egyházadért. Hisszük, hogy azon a pokol kapui sem vehetnek diadalmat.
Köszönjük, hogy adtál esôt a múlt héten, és Rád bízzuk a kenyerünket a jövôben is. Könyörgünk, hogy növeljed a hitünket és taníts a Te dicsôségedre élni.
Ámen.
Mindenható Istenünk, áldunk, magasztalunk és dicsôítünk Téged, mert egyedül Te vagy Isten, és egyedül Téged illet minden dicséret.
Magasztalunk, mint a világmindenség teremtôjét, fenntartóját, áldunk téged örökkévaló irgalmadért és kegyelmedért, köszönjük, hogy úgy szeretted ezt a világot, hogy a Te egyszülött Fiadat adtad, hogy aki hisz Ôbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Bocsásd meg Urunk, hogy éppen ez megy annyira nehezen nekünk, hogy higgyünk igazán Benned. Bocsásd meg, hogy olyan sokszor megvonjuk a bizalmunkat tôled. Jobban bízunk emberekben, magunkban, a szerencsében, nem merjük egészen és egyedül Tereád bízni a jövendônket, sorsunkat, szeretteinket. Olyan nagy szükségünk van erre a biztatásra, amirôl most énekeltünk, segíts minket ebben, hogy egészen Rád merjük hagyni a mi utunkat. Hadd legyünk bizonyosak abban, hogy jó a Te végezésed akár áld, akár sújt a karod.
Bocsásd meg, hogy olyan sokszor tiltakozunk az ellen, amit végeztél felôlünk. Bocsásd meg, hogy oly sokszor lázadunk ellened: szemrehányást teszünk Neked, Rajtad kérjük számon azt, amit elvétettünk. Isten légy irgalmas nékünk minden hitetlenségünk, bizalmatlanságunk, lázadásunk miatt!
Kérünk, Szentlelkeddel gyôzz meg minket ma arról, hogy mindig a javunkat munkálod, és hogy mindig jó a Te végezésed, ha áld, ha sújt karod.
Adj nekünk most figyelmes szívet, segíts igazán megalázkodnunk Elôtted, úgy, ahogy a teremtménynek az alkotója elôtt illik, úgy, ahogy a bűnös embernek a szent Isten elôtt a porba kell hullania. Kérünk, onnan emelj fel minket, az igazi bűnlátásnak, az ôszinte bűnbánatnak a mélyérôl, és vedd le rólunk bűneink terhét, és szabadíts meg minden olyan felesleges tehertôl, ami megnyomorít, ami alatt görnyedünk, ami miatt nem tudunk értelmes, hasznos szolgálatokat végezni Neked, másoknak.
Segíts el mindnyájunkat az Isten fiainak a szabadságára. Olyan sok kényszergondolat, rossz beidegzôdés, kishitűség fékez bennünket. Könyörülj rajtunk, és úgy munkálkodj most bennünk, hogy bilincsek hulljanak le rólunk. Hadd legyünk a Te szabad, boldog gyermekeid, szolgáid, küldötteid ebben a világban.
Kérlek, Uram, könyörülj meg rajtam is, hogy azt és csak azt mondjam, amit most üzensz nekünk, és segíts mindnyájunkat, hogy azt úgy hallgassuk, ahogy a Te hozzánk szóló, életet mentô Igédet kell.
Ámen.
Kedves testvérek, Noé történetét tanulmányozva legutóbb azt láttuk, hogy Isten milyen komolyan veszi azt, amit mond, akár az ítéletrôl, akár a kegyelemrôl szól az Ô kijelentése. Láttuk azt is, hogy azt a menedéket, a bárkát, amiben Noé és családja túlélhette az ítéletet, mindenestôl Isten készítette számukra. Ebbe a bárkába Isten hívta be ôket, és amikor az ítélet elkezdôdött, bezárta az ajtót mögöttük. Ezzel azt pecsételte meg, hogy jól döntöttek, Ôreá hallgattak, biztonságban vannak. Ez volt a helyes választás. Láttuk, hogy Jézus Krisztus a mi bárkánk egyedül, aki Ôbenne rejtôzik el, aki Ôbenne hisz, az menekül meg a nagy ítélettôl. Azt a váltságot, amit Ô nekünk készített, mindenestôl Ô munkálta ki, nekünk semmi részünk nincs abban, csak komolyan vehetjük, elfogadhatjuk, mint ahogy Noéék beléptek a bárkába. Minket is hívogat türelmesen újra és újra. Mi lesz azzal a hívással, ami elérkezett a fülünkig? Ô tesz bizonyosakká arról bennünket, ha Benne hiszünk, hogy Isten gyermekei vagyunk.
Ez a rész, amit ma olvastam fel valami nagyon fontosat mond el Istenrôl, és valami jellemzôt az emberrôl, Noéról.
I. Mi az a fontos, amit Istenrôl elmond ez a szakasz?
"Megemlékezett pedig az Isten Noérôl." Az új fordítás a negatív oldalát fogalmazza meg: "Isten azonban nem feledkezett meg Noéról." Megemlékezett róluk és eljött a bárkából való kilépésnek az ideje.
Gondoljuk el: teltek a hetek, a hónapok. Öt hónapig hánykolódott a bárka az ítéletnek a rettenetes óceánján, és öt hónap semmittevéssel eltöltve, bezárva, bizonytalanságban, rettenetesen hosszú. Ha valaki elfoglalt ember, és reggeltôl estig azt csinálhatja, amit szeret és amit fontosnak tart, elröpül az életében öt hónap, de a másik helyzetben nagyon hosszú és nehéz ez az idô.
Ott volt összezárva ez a nyolc ember, és nem tudták, meddig tart ez, hogyan lesz majd vége, mi következik utána. Semmit nem tudtak erre nézve. Csak annyit, hogy Istennek terve van velük, és az Ô parancsának engedelmeskedtek, amikor bementek a bárkába. Talán átsuhant rajtuk: nem feledkezik el rólunk az Úr? Bezárta mögöttünk az ajtót, de mikor fogja kinyitni? Vagy ki fogja kinyitni? Mi vár kinn bennünket? Még csak nem is láthattak semmit, hiszen nem volt ablaka a bárkának, csak egy kicsi nyílás felfelé. Csak az eget láthatták. Rászorította Isten ôket arra, hogy tanuljanak meg: hinni, aztán majd eljön a látás ideje is.
Vannak idôszakok - s ilyen számunkra az egész földi élet -, amikor hitben járunk és nem látásban. De mikor lesz ennek vége, és mi lesz a vége, hogy alakul a folytatása? Nem feledkezik-e el rólunk Isten?
Mi milyen sok minden el szoktunk felejteni. Ki volt úgy már, hogy szíve szerint megígért valami segítséget valakinek, s abban a pillanatban ki is esett a fejébôl. És amikor legközelebb találkoztak, akkor szégyellte magát: jaj, hát teljesen elfelejtettem. Akármilyen furcsán hangzik, viszonylag gyakran elôfordul, hogy szülôk ottfelejtik az óvodában a gyermekeiket. Alig várják már szegény óvónôk, hogy hazamehetnének, de egy kicsi még mindig ott van, zárásóra után is.Vagy hányszor megígértük valakinek: imádkozni fogok érted, mikor hallottuk milyen nyomorúságban van, s talán egyszer sem került bele a neve imádságunkba, vagy aznap este még emlékeztünk rá, másnap már annak a napnak a sok gondja, terhe kiverte az emlékezetünkbôl. Milyen gyakran elôfordul, hogy a család öregjeinek tett ígéreteinket felejtjük el a legkönnyebben. Mert ôneki mindegy mikor csinálom meg. Aztán addig halogatjuk, míg a végén nem kerül rá a sor. De mennyi mindent elfelejtünk, amit Istennek ígértünk meg. Ki emlékszik még arra, akik konfirmáltunk, hogy mit ígértünk meg a konfirmációi fogadalmunkban? Vagy hogy ha az éretlen gyerekfejjel történt, ki kereste elô azóta: mit is ígértem ott meg? Húsz évig nem vettem komolyan, de mostantól komolyan akarom venni. Kinek fontos ez? Pedig Istennek ígértük meg! Ki veszi halálosan komolyan azt, amit az esküvôjén szintén Isten elôtti felelôsséggel Istennek és a párjának megígért sok tanú füle hallatára? Ki tudja, hogy mit ígértünk meg a gyerekeink keresztelésekor? A múltkor valakivel errôl beszélgettünk és enyhe felháborodás volt a hangjában: mért, ott ígéret is elhangzik? Pedig ô is ott volt mindegyik gyermeke keresztelôjén. Vajon ki tartotta meg azt az ígéretet, amit a legutóbbi úrvacsora vételekor mondott?
Olyan könnyen elfelejtünk fontos, lényeges dolgokat is!
A mai igénk arról szól, hogy Isten nem feledkezik el rólunk. Semmilyen körülmények között nem felejti el az övéit, nem felejti el ígéreteit. Lehet, hogy késik a segítség, és nem találsz vígaszt - ahogy énekeltük -, de eloszlik gond és kétség elôbb, mint véled azt. Ô idôzíti a szabadítást, nagyon jól tudja - egyedül Ô tudja jól, hogy mikor mire van szükségünk. Mikor van szükségünk arra, hogy bezárjon minket egy bárkába, vagy összezárjon minket olyanokkal, akikkel talán nem szívesen vagyunk együtt, és mikor jön el annak az ideje, hogy kinyissa az ajtót és kiléphessünk. Boldog ember az, aki ebben nem kételkedik, és ebben feltétel nélkül bízik.
Jó lenne, ha ma kivehetne Isten a szívünkbôl minden ezzel kapcsolatos félelmet, fenntartást, bizonytalankodást, aggodalmaskodást.
Hadd olvassak néhány igét a Biblia legkülönbözôbb helyeirôl, amelyik ebben erôsít meg minket, hogy Isten nem feledkezik el az övéirôl.
A 9. zsoltár 13. versében olvashatjuk:"Számon kéri a kiontott vért, megemlékezik róluk, nem feledkezik el a szegények kiáltásáról." Egy idô óta már imádkozik valaki, és nagyon szegénynek, nyomorultnak, kiszolgáltatottnak érzi magát. Sehol semmi jele annak, hogy Isten válaszolna, de bizonyos lehet abban: nem feledkezik el a szegények kiáltásáról. János apostol ugyanezt így fogalmazza meg: "A mi kéréseink megvannak Ôelôtte." Lehet, hogy magunk is elfelejtettük már, mit kértünk Tôle, de Ô akkor sem felejti el.
Vagy ott van az a gyönyörű ige az Ézsaiás könyvében, amit remélem, többen könyv nélkül is tudnak: "Ezt mondja Sión: Elhagyott engem az Úr és elfeledkezett rólam. Hát elfeledkezhetik az anya gyermekérôl, hogy ne könyörüljön méhe fián? De ha még elfeledkezne is: én terólad el nem feledkezem. Ímé, az én markaimba metszettelek fel téged, kôfalaid elôttem vannak szüntelen." (Ézs 49,15). Az anyai szeretetet említi itt Isten az Ô népének, amelyik a legmegbízhatóbb, amely minden áldozatra kész. Elfeledkezhet-e egy anya a gyerekérôl? El. Elôfordul. Sajnos tudunk ilyen anyákról ma is, tudtak akkor is. Azt mondja Isten: Még ha az megtörténhet is, de az nem történhet meg, hogy Ô elfeledkezzék az övéirôl, a Benne bízókról.
Jézus az evangéliumokban szintén beszél errôl, hogy Isten mennyire nem felejti el a legkisebbet, a legelesettebbet sem, sôt azzal még inkább gondol. Jézus hasonlata így hangzik: "Nemde öt verebet meg lehet venni két filléren, és egy sincs azok közül Istennél elfelejtve. Mennyivel inkább ti. Ne féljetek, sok verébnél drágábbak vagyok. Még a fejetek hajszálait is számon tartja Isten." Öt verebet két filléren. Számoljunk csak: mennyibe kerül egy? Egy fillérbe kerül két és fél veréb, de ez nem megy, így nem lehet vásárolni. Akkor hogy van ez? Úgy, hogy egy fillérbe kerül egy pár. A másik fillérbe a másik pár. Az ötödik meg csak olyan ráadás volt. Úgy, mint gyerekkoromban mérték a tejet a kecskeméti piacon: aki egy litert vett, annak színültig töltötték a kannából az aznap reggel frissen fejt tejet, de ha már két litert vett, akkor a második litert megfejelték: annak csurgott le az edény oldalán, egy kicsit többet kapott az illetô. Nos, itt is így van. Egy pár veréb egy fillér, az ötödik meg a ráadás. Jézus azt mondja, az a ráadás, amelyiknek nincs is ára, fel sem számítják, az ugyanolyan drága Isten elôtt, és nem történhet vele semmi Isten nélkül. És akkor jön a fokozás: mennyivel inkább ti, akik sok verebecskénél drágábbak vagytok.
Elesett, nyomorult, megalázott állapotomban többször gondoltam már az ötödik verébre. Istennek az ötödik veréb is ugyanolyan értékes, mint a többi. Az, amelyiknek mások elôtt nem sok értéke van. Az az ember is, aki talán gyerekkora óta azt hallotta otthon: nem elég okos, nem elég szép, nem elég talpra esett, nem elég jó, nem elég ügyes, nem eléggé hasonlít egyik vagy másik szülôre, vagy nagyszülôre. Tulajdonképpen a család szégyene. Legjobb lenne megszabadulni tôle. Az ilyen ember is tudhatja azt, hogy Isten számára ô nagyon fontos. Ugyanolyan fontos, vagy, ha van Istennél középfok: még fontosabb, mint az, akirôl azt mondják: szép vagy, okos vagy, sokra fogod vinni. Vagy aki magáról azt képzeli. Az ötödik veréb sincs elfelejtve. Megemlékezik Isten Noérôl és az övéirôl, és a legkisebbekrôl, a legrászorultabbakról még inkább.
Nem könnyű ám ezt hinni. Akkor, amikor az ember már hosszú ideje imádkozik, és úgy tűnik nincs rá válasz. Akkor, amikor régóta tűri, szenvedi már a sorsát, de néha oda jut, hogy elég volt. Nem lehetne változtatni rajta? Akkor, amikor körülötte már sokan megtollasodtak anyagilag, és ô még mindig ugyanolyan szerény körülmények között él. Amikor már a sokadik esküvôre kap meghívót, és ô még mindig egyedül van. Amikor nem szűnik a fizikai fájdalom, vagy a lelki szenvedés, amit csendesen, szó nélkül visel, de azért nem szeretne örökké együtt élni vele. Öt hosszú hónap a bárkában.De egyszer csak eljön az a pillanat, amikor Isten, Aki bezárta Noéék mögött az ajtót, kinyitja és új kezdést engedélyez nekik.
Ez a fejezet éppen errôl szól, hogy milyen hatalmasan lát munkához Isten, amikor ezt az új szakaszt elindítja az emberiség történetében. Lényegében ugyanazt végzi itt, amit a teremtéskor. Figyeljük meg: pontról pontra azok a mozzanatok követik egymást. "Szelet bocsátott Isten a földre, és a vizek megapadtak." A szél és Isten Lelke ugyanaz a szó a Biblia ószövetségi héber nyelvében. Ezt olvassuk a Biblia második versében: "Az Isten Lelke lebegett a vizek felett." Isten az ô Lelkével munkához lát. Azután így folytatódik: "Bezárta a mélység forrásait és az ég csatornáit; és megszűnt az esô az égbôl." Egyetlen szavával megnyitotta, rázúdította azt a temérdek vizet az emberiségre, az ember nem tudott sem védekezni, sem mérsékelni, sem megakadályozni, és most ugyanúgy, egyetlen csendes szóval megálljt parancsol Isten a vizeknek, szétválasztja ôket. Ugyanúgy, mint a teremtéskor. "És monda Isten: legyen mennyezet a víz között, amely elválassza a vizeket a vizektôl." Isten szavával és Lelkével hatalmasan munkálkodni kezd. A bárka pedig egyszer csak megáll, megremeg és megfeneklik egy hegynek a tetején. Az Ararát nem egyetlen hegységnek a neve volt, hanem egy vidéknek, egy tájegységnek az elnevezése. Ott valamelyik hegycsúcsba beleütközött, és megállt. Ugyanaz a vidék ez, amelyen a Biblia leírása szerint az Édenkert lehetett, ahonnan Isten elindította az elsô embert a maga útjára, onnan indítja útnak az új emberiséget, Noénak az útódait.
Megemlékezett tehát Isten Noéról, és mindazokról, akik a bárkában voltak. Egyszer vége lesz minden ítéletnek. Eláll az esô, megáll a bárka, felszárad a föld, és újra ki lehet szállni. Egyszer eltakarodnak a sötét felhôk a fejünk felôl és újra kisüt a nap, mert Isten nem feledkezik meg az övéirôl.
Még itt kérdezzük meg azért a Bibliát: semmit sem felejt el Isten?
Úgy, ahogy mi szoktunk felejteni, feledékenységbôl vagy hebehurgyaságból, úgy nem felejt el semmit. A Biblia azonban azt mondja: Isten mindent elfelejt, amit el akar felejteni. Két dologról mondja a Szentírás, hogy Isten el akarja felejteni. Minden olyan bűnünket, amit ôszinte bűnbánattal megvallottunk Neki és kértük rá a bocsánatot. Ezt Isten egyszer és mindenkorra elfelejti. Azért olvastam már az elején is, az imádság után ezt a gyönyörű mondatot, ahol hosszú bevezetés után Isten ilyen kategorikusan kijelenti: "mert megbocsátom az ô bűneiket, és vétkeikrôl többé meg nem emlékezem." (Jer 31,34.) Képekkel így mondja ezt más helyen Isten: "hátam mögé vetem, és a tenger fenekére."Ez az egyik, amit elfelejt.
A másik, az szomorú kijelentése a Bibliának: Isten elfelejti azokat az embereket, akik lábbal tapossák az Ô kegyelmét. Akik határozottan visszautasítják az Ô bűnbocsátó szeretetét, akik azt mondják: nekik nincs szükségük bocsánatra, nincs szükségük Istenre, megvannak nélküle is. Azt olvassuk, hogy ezeknek a nevét kitöröli az életnek a könyvébôl, és nem emlékezik meg róluk többé. Isten nem feledkezik el az övéirôl, de elfelejt minden ôszintén megvallott bűnt, és annak nincs többé következménye, és sajnos elfelejti azokat,akik Ôt visszautasítják.
Olyan szomorú, hogy megromlott értelmünk mind a kettôt éppen fordítva szokta magyarázni. Azt mondja az ember megromlott értelme: nem olyan nagy baj az, ha valaki visszautasítja Isten kegyelmét, hiszen az Isten olyan jó, hogy a végén úgy is mindenkinek meg fog kegyelmezni. És azt is mondja az ember megromlott értelme - amivel becsapja magát: elképzelhetetlen az, hogy csak így elfelejtené Isten a bűneinket. Attól, hogy valaki megvallja, megbánja, kéri a bocsánatot? Lehetetlen, hogy ilyen egyszerű és ennyire radikális lenne a bűnbocsánat. Ezt mondja az Istent nem ismerô ember. És azt mondja az Isten kegyelmét elfogadott ember: bizony így van ez! Ezért lehet kegyelembôl élni, mert igaz, amit az Isten mond, és Ô ezt is komolyan gondolja: "megbocsátom az ô bűneiket, és vétkeikrôl többé meg nem emlékezem."
Olyan jó lenne, ha úgy jönnénk most az Úr asztalához, mint akiknek tele van a szívünk hálaadással: Isten nem feledkezik el rólunk. Az ötödik verébrôl, a legkisebbrôl sem. Sôt, azt még külön gyengédséggel gondozza. Viszont bizonyosak lehetünk abban, hogy Isten kész elfelejteni minden olyan bűnt, amire az Ô bocsánatát kérjük, Jézus Krisztus Golgotán kihullott vérének az érdeméért, és hisszük azt, hogy ha megvalljuk bűneinket, Ô megbocsátja azokat.
Ez az a fontos, amit Istenrôl megtudunk.
II. És mi az a jellemzô, ami Noérôl, meg úgy általában az emberrôl, rólunk kiderül?
Az, hogy milyen nehezére esik várni. Az, hogy sokszor még az Istenben bízó, hívô embernek is keserves iskolák kijárása után kell megtanulni, hogy mindenben várja ki Isten cselekvését. Ne mozduljon addig, amíg Isten nem mondja azt. Legyen türelme, hite, bizalma ahhoz, hogy mindennek rendelt ideje van, és akkor van az jókor, amikorra Isten idôzítette. Hogy derül ez ki ebbôl a történetbôl?
Nézzük csak az idôpontokat: öt hónap telt el attól kezdve, hogy Noé és családja beszállt a bárkába, és a bárka megfeneklett az Ararát vidék egyik hegységén. Öt hónapig hánykolódott ez a nagy hajó a vízen. Aztán újabb két hónapot töltöttek el ott mozdulatlanságban. Beágyazta magát az iszapba, s nem történt semmi. Történt az, hogy apadt a víz színe. Ki kell várni, jó, várta a társaság többé-kevésbé türelmesen. Még negyven napig várt Noé és akkor kibocsátott egy hollót. Az odavissza repkedett, nem lehetett még leszállni sehova. Egy hét múlva egy galambot. Az is visszajött hamar. Újabb egy hét múlva szintén a galambot. Akkor már csak este jött vissza és hozott a csőrében egy olajfa levelet. A fák hegye már kilátszik. Ez biztató jel kezd nôni a feszültség az emberben, hamarosan kilépünk a bárkából. Újabb egy hét múlva elengedte, akkor már nem jött vissza. És akkor elfogyott a türelme Noénak. Azt olvastuk: megbontotta a bárka tetejét. Most már ebbôl elég volt! Ez a bezártság, összezárva itt ezekkel az emberekkel, összezárva az állatokkal. Nem tudjuk mi les,? mégis csak elfeledkezett Isten rólunk! Hát ha a galamb le tudott szállni valahol, valószínű fészket is rak, megél, azért nem jött vissza, akkor mi is meg tudunk már élni a földön. Nézzünk már ki ebbôl az alkotmányból, amelyikbôl kilátni sem lehet. Milyenek a kilátásaink?
Isten azonban ekkor még nem mondta, hogy szálljatok ki. Miért nem mondta? Mert abban az állapotában még alkalmatlan volt a föld arra, hogy ott emberi életet lehessen kezdeni. Isten mindig azt akarja, és azt teszi, ami nekünk a legjobb. Csak ezt rettenetesen nehezünkre esik elhinni. Ha a galamb már nem jön vissza, én is kimehetek. Kimehetsz, de nem érdemes még kimenni. Elcsúszol a sárba, nem lehet még semmit letenni, még nem embernek való ez a környezet. Bírjátok ki, amíg az Isten elérkezettnek látja az idôt, és akkor lesztek hálásak neki: hogyan gondoskodott rólatok, és milyen jó újra itt kinn. Addig nem jó kinn. Addig jobb benn! De az ember már nem bírja és segít magán.
(Károli fordításában szelíden olvastuk: elfordította a bárka fedelét. Nem volt annak elfordítható fedele. Megbontották a bárka tetejét.)
Nem vagyunk mi is sokszor így? Egy ideig bírja a hívô ember, imádkozik, vár, engedi, hogy erôsítse a másik. Persze, tudja ô elvileg, hogy Isten jól tudja, meg elkészítette, meg majd eljön az ideje ... De ahogy a galamb odavissza repülése növelhette bennük a feszültséget, egyszer csak elfogy az ember türelme.
Mert nem olyan könnyű ez. Öt hónapig hánykolódott a vízen a bárka, ha összeadjuk a részidôket öt és fél hónapig álldogált a hegy tetején, miután megfeneklett. Itt fogyott el a türelme Noénak.Pedig akkor még másfél hónapig, újabb hat hétig kellett várnia arra, hogy elhangzott a jól ismerôs hang: Menj ki te, feleséged, fiaid, és fiaid feleségei teveled a bárkából. És akkor kapja a feladatokat Istentôl. Mert most már embernek való az, hogy kimenjen. Most már megél az ember. De ezt csak Isten szeretete tudja eldönteni, nem a Noéknak a türelmetlensége.
Ne bíráljuk Noét. Inkább arra gondoljunk, mennyi bajt csináltunk magunknak és másoknak effajta türelmetlenséggel. Ó, de sokszor látom a szomorú következményeit annak, amikor valaki egy olyan ügyet, amit elvileg Isten kezébe tett le, egyszer csak kivesz Isten kezébôl és munkához lát. Mint ahogy Noé szétverte a bárka tetejét. Én most már látni akarok! Most már kevés az a kis lyuk, ahol csak az eget látom, nekem kevés az, hogy csak hinni lehet! Most már látni akarok és tevékenykedni akarok! Én akarok tevékenykedni, mert Isten - úgy látszik - elfeledkezett rólam!
Vannak, akik hosszú ideig rábízták Istenre, hogy szerez majd nekik segítôtársat, hozzájuk illôt, aztán egyszer csak elfogyott a türelmük és szereztek ôk maguknak. Lehet szerezni! Egy nôt, vagy egyférjet találni nem nehéz! De segítôtársat, hozzám illôt, azt csak Isten tud! És meddig kell arra várni? És mit jelent, hogy csak várok és imádkozom?
Megértem azokat, akiknek néha elfogy a türelmük. Ugyanakkor minden esetben látnom kell, hogy mennyi baj származik abból, ha kivesszük Isten kezébôl.Nehéz néha várni, de a hívô ember vegye komolyan azt: Isten jobban tudja, mikor léphetek rá a földre, meddig jobb nekem a bárkában, és mettôl kezdve lesz jobb kinn. Egy perccel sem várakoztat tovább, amikor már jobb kinn, mint benn. Éppen ez vizsgáztatja a hitünket sokszor. Úgy elvileg mindnyájan elfogadjuk, nyilván az elôbb halott szép igékre is rábólintottuk: igen, Isten nem feledkezik el rólunk, nyugodtan bízza Rá magát az ember. De amikor egy konkrét helyzetben egyedül csak Rá lehetne és kellene bízni magunkat, akkor meginog a hitünk. Nem kellene mégis valami emberi biztosítékot is keresni? Nem kellene-e mégis a saját tapasztalatunkra, sokat dicsért józan eszünkre hallgatni, ahelyett, hogy az Istentôl megvilágosított értelmünkre hallgatnánk, vagyis a minket megvilágosító Istenre. Le lehet törni zölden is a gyümölcsöt, vagy meg lehet várni, amíg megérik, és talán csak alá kell tartani a tenyerünket, picit megmozdítani és benne marad. Azt hiszem nem kell részletezni mi a különbség a kettônek az íze, zamata, hatása között. Isten nekünk érett gyümölcsöket akar ajándékozni. Ehhez meg kell várnunk az Ô idôzítését.
Sárát - Ábrahám feleségét is megkísértette ez: Elfeledkezett rólunk Isten, megöregszünk és nem lesz gyerekünk. Segítsünk Istennek. És a kor szokása szerint azt mondta, ha egy szolgálótól születik az úrnak gyereke, az az úrnô gyerekének számit. Vegyed Hágárt, hálj vele, és aki születik, az az én gyerekem lesz - mondta Sára. És Ábrahám, ahelyett, hogy visszatartotta volna a feleségét ettôl a lépéstôl, belement. És máig vannak következményei ennek az engedetlenségnek a népek háborújában.
Nem érdemes. Ki lehet venni Isten kezébôl, de a Noé történetnek ez a részlete arra hívja fel a figyelmünket, hogy nem érdemes.
Hadd említsek megint néhány igét. Szinte bárhol kinyithatnánk a Szentírást, van erre vonatkozó biztatás. A Példabeszédekben van ez a jól ismert mondat: "Jobb a hosszútűrô az erôsnél, és az aki uralkodik a maga indulatán, annál, aki várost vesz be." (Péld 16,32.) Ma az erôsek lesznek eszménnyé mindenféle értelemben. Isten igéje azt mondja: a hosszútűrôk messzebb jutnak, többre viszik. Vagy a Jeremiás siralmaiból gyakran idézzük ezt a mondatot: "Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig." (Jer.sir. 3,26.) Ezzel elvileg egyet is értünk. Csak amikor az ember azt kérdezi: mikor jön el az Úr szabadítása? Nem tudom. És hogyan fog megszabadítani? Nem tudom. Akkor mit tudsz? Azt, hogy Isten szabadító, és készen van nála a szabadulás ebbôl a nyomorúságból is. És ez elég? A hitnek elég. Ez vizsgáztatja újra és újra a mi hitünket.
A Zsidókhoz írt levél írója nagyon nehéz helyzetben élô keresztyénekhez ezt írja: "Mert most nagy türelemre van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedvén, elnyerjétek az ígéreteket." (10,36): hisszük-e mi azt, hogy Isten csakugyan nem feledkezik el rólunk, és megemlékezik minden ígéretérôl? Így rá merjük-e bízni magunkat, szeretteinket, népünket, az ország jövôjét, az egyházat, minden gondunkat, mint Aki felôl egészen bizonyosak lehetünk ebben? Akkor is, ha pillanatnyilag valami bezártság érzésünk van, akkor is ha frusztrált helyzetbe kerülünk, akkor is, ha olyanokkal kell egy fedél alatt élnünk, akiktôl szívesebben élnénk távol, akkor is, ha az ember - mint Noé - ( bocsássatok meg, ha ezt említem, mindeki úgy értse, ahogy akarja) állatokkal van összezárva, akkor is bizonyos-e abban, hogy Istennek gondja van ránk, az egész bárkára, az egész társaságra, mindannyiunkra személy szerint, és Ô elkészíti a szabadulás módját, és idejét, Akkor is, ha a bárkának nincs kormánya, mert ha lenne, akkor sem tudnánk használni, mert már megfeneklett, mert Isten rászorítja az övéit arra, hogy merjenek csak Benne hinni és magukat egészen Ôreá bízni. Lesz-e türelmünk kivárni azt az utolsó hat hetet is, ahol már Noénak elfogyott a türelme? Az a legnehezebb, a vége, amikor már majdnem ott a szabadulás, csak valami miatt még mindig késik Isten.
Engedjük, hogy megerôsítse Isten a hitünket, és így tudjuk rábízni magunkat. Mert egyszer így teljesednek be azok az ígéretek is, amiket Jézus Krisztus ennek a világkorszaknak a végére ígért. Igy jelenik meg Ô majd egyszer: váratlanul, és nagy dicsôségben. Magához veszi az övéit, véget vet minden nyomorúságnak, ami miatt most szenvedünk - ezt a kedves képet olvassuk: Isten letöröl a szemünkrôl minden könnyet, nem lesz többet könny, szenvedés, fájdalom, betegség, háború, éhezés, megaláztatás, halál, hanem az Isten tölt be mindent teljesen. És a mi Atyánk, Aki most titkon néz, akkor majd megfizet nékünk nyilván. És mi, akik ma ilyen szerény keretek között vagyunk együtt az úrvacsorán, és az Úrnak halálát hirdetjük, majd ott mindörökké együtt leszünk vele a Bárány lakomáján. Jó erre gondolnunk éppen a mélységekben, akkor, amikor még felhô borítja az eget, és akkor, amikor fogyni kezd a hitünk és a türelmünk, és jó egymást is ezzel erôsítenünk. Amikor Dávid a 42. zsoltárt írta, nagyon nehéz helyzetben volt, és szinte beszélget a saját elkeseredett lelkével. Elôször csak megállapítja: én lelkem, minden okod megvan, hogy elcsüggedjél, aztán a zsoltár végén eljut oda, amit most elénekelünk:
Én lelkem, mire csüggedsz el? Mit kesergesz ennyire?
Bízzál Istenben, nem hágy el, Kiben örvendek végre.
Ki nekem szemlátomást Nyújt kedves szabadulást,
Nyilván megmutatja nékem, Hogy csak ô az én Istenem.