IGYEKEZZETEK

Ebben az Igében Jézus Krisztus egy erőteljes képpel szemlélteti azt, hogy mit jelent üdvözülni és elkárhozni. Azt mondja: az Isten országa olyan, mint egy fallal körülvett erős város. Akik benne vannak, biztonságban érezhetik magukat. Nincsenek kiszolgáltatva semmilyen ellenségnek, nem kell félniök, békességben, védettségben élhetnek. Minden ember vágyik erre a békességre és védettségre.
Mióta azonban Istentől elszakadtunk, mindnyájan az Isten országán kívül születünk. A nagy kérdés az: hogyan lehet oda bekerülni?
Azt mondja Jézus: ezen a falon egyetlen kicsi kapu van, egy szoros kapu, amit Ő nyitott meg előttünk, hogy visszatalálhassunk Istenhez. Ezen a kapun lehet oda belépni. „Igyekezzetek bemenni a szoros kapun: mert mondom nektek, sokan igyekeznek bemenni, de nem tudnak.” Mit jelent ez?
Mindenekelőtt arra kell felfigyelnünk, hogy a legtöbb ember nem is tudja, hogy az Isten országán kívül létezik. Amíg nem hall róla, azt sem tudja: van olyan. Megszokjuk ezt a nyomorúságos létet, amiben küszködünk napról-napra, és nem tudjuk: van másik is, az igazi, amit elveszítettünk. Ahonnan ajtónyitóul utánunk jött Jézus, aminek a kapuját kinyitotta, ahova ösvényt taposott, utat készített, és ezen az úton Ő maga jár előttünk, sőt egyszer azt mondta: Ő maga az út. Ezen a kapun bárki beléphet újra az Istennel való közösségbe — Jézussal együtt. Ezt jelenti Benne hinni: Vele együtt akarunk oda visszamenni.
Sokan tehát nem tudják, hogy másként is lehetne élni. Azt gondoljuk, hogy ez a halállal megvert lét: élet. Pedig mi magunk is olyan sokszor emlegetjük: ez maga a halál. Olyan sokan mondják: halálosan fáradtak. Sokan halálra dolgozzák magukat vagy dolgoztatnak másokat. Vannak, akik halálra unják magukat. De talán mindannyiunkat jellemez, hogy néha halálra idegesítjük egymást, meg magunkat is. A létünk minden pillanatát beárnyékolja a halál. Kíméletlenül ölik egymást az emberek a szakmai versenypályán és a pártharcokban. Kegyetlenül gyilkolják egymást a népek véget nem érő háborúkban. Mindenütt arat a halál. Egészen bizonyos, hogy kivétel nélkül mindnyá-junknak egyszer megáll a szívünk, és ha addig be nem léptünk ezen a szoros kapun, akkor véglegessé válik számunkra a halál, végleg Istentől elszakítva kell tovább léteznünk, és ezt nevezi a Biblia kárhozatnak.
Jézus Krisztus azért jött, hogy ezen segítsen. Ezen mi magunk semmiképpen nem tudunk segíteni. De Ő kereszthalálá-val és feltámadásával újra kinyitotta azt a kaput, amit mi becsaptunk magunk mögött, amikor Istent otthagytuk, és tőle függetlenül akartunk élni. Ő újra lehetővé tette, hogy bárki közülünk belépjen ezen a kapun, és ott egészen új életet kapjon. Ezért jelentette be Jézus a programját így: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben éljenek.” (Ján 10,10).
Olyan sok szükség és ínség szorongat bennünket. Az evangélium az örömhír: van az Isten országa, azon van egy szoros kapu, azon bárki újra beléphet, és akkor kibontakozhat, azzá válhat, akinek Isten elgondolta védettségben és lelki gazdagságban élhet.
Ott a kapun belül új rend van. Ott nem szokás egymást fojtogatni, ott ismeretlen a veszekedés, nem alázzák meg egymást az emberek, nem csalják meg egymást a házastársak, nem csap be senki senkit, nem szokás kifosztani, tönkretenni, ott az Isten szeretete tölt be és szabályoz mindent. Nem a magunk indulatainak vagyunk kiszolgáltatva mi és a környezetünk, hanem az Isten szeretete irányit mindnyájunkat.
Az, hogy valaki belép ezen a kapun, nem azt jelenti, hogy utána elzárkózik a csúnya világtól, hanem pontosan azt, hogy ott, az Isten közelében olyan érté-kekkel gazdagodik, amit csak Istentől lehet ajándékba kapni, és ezekkel gazdagítja maga körül a világot. A társadalom számára is ezek a leghasznosabb emberek, mert olyat tudnak adni, amit rajtuk kívül senki más nem tud. Az ilyen ember megszabadul attól, hogy kényszerű módon önmagát szeresse a legjobban, és felszabadul arra, hogy örömmel szolgáljon másoknak.
Pál apostol, amikor átéli ezt a nagy szabadságot, akkor a Kolossébeliekhez írt levél elején így vall erről: „Hálát adok az Atyának, aki alkalmasakká tett minket a szentek örökségében való részvételre a világosságban. Aki kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és átvitt az Ő szeretett Fiának országába, Akiben van a mi váltságunk, az Ő vére által bűneink bocsánata.” (Kol 1,12-14). Az Atya mintegy megfogott minket, akik a sötétség hatalmában voltunk, és áttett a határon az Ő szeretett Fiának az országába. Aki előbb lehetővé tette számunkra ezt a helyváltoztatást, mert benne van a mi váltságunk az Ő vére által bűneink bocsá-nata.
Az Isten országán kívül minden ember olyan bizonyosan elpusztul, mint ahogy a fészkéből földre esett madárfióka rövid vergődés után ott a földön elpusztul. Ha nem eszi meg a macska, akkor is és nem tud rajta segíteni apja, anyja sem. Aki azonban ebbe az országba belép, az lelkileg olyan gazdaggá válik, amilyet korábban el sem gondolt. Fogalmuk sincs azoknak, akik nem élnek ezzel az Istentől felkínált lehetőséggel, hogy miről maradnak le.
Mi itt újra és újra Jézus Krisztusnak a hívását hallhatjuk. Ezt a hívást hallották azok az ifjú és felnőtt testvéreink is, akik ma tesznek majd hitvallást és fogadalmat. Más dolog azonban hallani, és más dolog belépni. Az, hogy valaki hallja, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy belépett az Isten országába. Lehet, hogy valakit megkereszteltek, konfirmált, úrvacsorázni is szokott, és mégis kívül van az Isten országán. Mert mindez csak a hívást erősíti föl és ismétli meg, de oda belépni mindenkinek magának kell.
Jézus Krisztus mindent megtett azért, hogy mi ezen a szoros kapun beléphessünk. Egyáltalán kinyitotta ezt a kaput, utánunk jött, hogy felhívja a figyelmünket rá, Isten igazságának eleget tett az Ő golgotai halálával, és ezért Isten mindnyájunknak teljes amnesztiát biztosít. A maga tulajdon isteni életét osztja szét közöttünk. Eget, földet megmozgatott azért, hogy újra visszataláljunk Istenhez. Karácsonykor, nagypénteken, húsvétkor angyalok jöttek-mentek menny és föld között. Minden mozgott, a föld is mozgott. A nap elsötétült. Minden megtörtént, csak az van hátra, amit Ő ebben a mondatban mond: „Igyekezzetek bemenni a szoros kapun: mert sokan igyekeznek, de nem mehetnek.” Mit jelent ez?
Azt jelenti, hogy részünkről két feltétele van annak, hogy valóban élvezhessük, amit Jézus nekünk elkészített.
Az egyik az, hogy vállalnunk kell, hogy szoros kapun lehet ide belépni. Ez azt jelenti, hogy nem vihet magával az ember semmit. Érdemeivel és erényeivel megtömött dundi hátizsákját kívül kell hagynia. Mert ott senkit nem érdekelnek a mi érdemeink és vélt erényeink. Ott nem az érdemeinkre való tekintettel fogadnak bennünket, oda egyesegyedül Jézus Krisztus érdeméért lehet bemenni. És csak az mehet be, aki egyesegyedül Jézus Krisztus érdemében reménykedik, s a magáét szépen félreteszi. Lehet, hogy viszonylag erkölcsösebb életet éltünk, mint mások, de ezért még nem jár üdvösség. Egyedül Jézus haláláért ad nekünk Isten üdvösséget. Belépni Jézussal együtt lehet. Aki nem akarja kint hagyni a megtömött hátizsákját, azt éppen ez a hátizsák fogja kinntartani. Aki mégis csak bízik a maga jóságában, cselekedeteiben és annak mintegy a jutalmaként akar kapni Istentől bármit, azt pontosan ez a téves hiedelem tartja kinn. Emiatt nem léphet be. Mert ez a kapu olyan szoros, hogy oda éppen csak az ember fér be, semmi mást nem vihet magával. De semmi mást nem kell vinnie magával. Kinn hagyhatja a bűneinek a batyuját, és soha többé nem vádolja semmi, mert Jézusért teljesen tisztának és igaznak tekinti őt a mindenható Isten. Büszke ember nem üdvözülhet - ezt mondja itt Jézus. Aki egy kicsit is büszke akármijére, az ezzel a kárhozatra ítélte magát. Aki szíve mélyéből el tudja mondani: „Jövök semmit nem hozva, de a Te keresztedbe fogózva, meztelen, hogy felruházz, árván, bízva, hogy megszánsz” - az számíthat Isten irgalmára. Ide tehát csak az juthat be, aki vállalja a szoros kaput és mindent levet és kint hagy, csak ő maga hajlandó belépni. Egyedül Jézusban bízik.
A másik, ami miatt erre a mondatra azt szokták mondani, hogy itt ellentmondás van, amit Jézus így mond: „Igyekezzetek bemenni a szoros kapun, mert mondom nektek, sokan igyekeznek bemenni és nem mehetnek.” Hogy van ez? Azt mondja: igyekezzetek, de előre tudhatom, hogy noha sokan igyekeznek, még sem mehetnek be?
Két különböző szó van itt a Biblia eredeti szövegében: az első „igyekezzetek” helyén egy dinamikus, erőteljes kifejezés van, a második „igyekezzetek” helyén egy más kifejezés. Ez a dinamikus, erőteljes kifejezés azt jelenti: valamiért életre, halálra küzdeni. Az agónia görög szó is benne van ennek a gyökében. Amikor életre, halálra harcolok azért, hogy azt elérjem, mert az maga az életet jelenti nekem. Ha belepusztulok is, oda el akarok jutni, mert nem az a fontos, hogy életben maradjak, hanem, hogy oda eljussak. Az jelenti magát az életet a számomra. Amikor nem ímmel-ámmal lődörög, hanem az utolsó erejét is latba vetve fut egy bizonyos cél felé, mert oda meg kell érkeznie, amikor minden akadá-lyon keresztül, minden áldozatot vállalva, bármiről lemondva csak a cél lebeg az ember szeme előtt, s azért mindenre kész. Ez a kifejezés van itt: minden áron, minden körülmények között oda meg akarok érkezni. Ennek mindent alárendelek. Az a fontos, és nem az, hogy közben mi történik és mik tartanak vissza attól. Az akadályok azért vannak, hogy legyőzzem őket, mert én célba akarok érkezni. Ez a szemlélet és ez a magatartás fejeződik ki ebben a kifejezésben. Jézus azt mondja: így igyekezzetek.
A másik sokkal szelídebb kifejezés. Azt jelenti: valaki tud egy lehetőségről és fontolgatja, éljen-e majd azzal. Majd valamikor, esetleg, talán ... Ez a nyelvtani ige itt jövő időben is van: majd, esetleg megteszem. Tudom, hogy van az Isten országa, azon van ott egy kapu, állítólag azon én is beléphetek, foglalkozunk a gondolattal. Leülünk és megvitatjuk, olyan jó okos férfimódra. Elvitatkozunk Isten hívásáról: rám is érvényes-e az, ma is úgy kell azt érteni? Egyáltalán van Isten, aki ezt mondja? Van-e arra szükségünk? Majd, ha nyugdíjba megyünk, majd, ha ráérünk. Ez a halogató, semmit sem tevő, enervált magatartás szólal meg ebben a másik igyekezzetekben. Az új fordítás így is írja: „Igyekezzetek bemenni a szoros kapun, mert mondom nektek: sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.” Ez jobban kifejezi az eredetit. Akarnak majd ... aztán vagy megérik vagy nem, általában: nem. Addig halogatja az ember, míg előbb megáll a szíve, azután kívül reked.
Úgy, ahogy mondja is Jézus nagyon komolyan figyelmeztetve: „Amikor a gazda felkel és bezárja az ajtót. És akkor kezdtek majd zörgetni, ezt mondván: Uram, nyisd meg nekünk! És ő ezt mondja: Nem tudom honnan valók vagytok, nem ismerlek titeket. Akkor kezditek mondani: de hiszen előtted ettünk és ittunk, és a mi utcáinkon tanítottál. Ő ezt mondja: mondom nektek, hogy nem tudom honnan valók vagytok, távozzatok tőlem mindnyájan, akik hamisságot cselekesztek! És ott lesz sírás és fogcsikorgatás, mikor látjátok Ábrahámot, Izsákot, Jákóbot és a prófétákat az Isten országában, magatokat pedig kirekesztve. És jönnek napkeletről és napnyugatról és északról és délről, és az Isten országában letelepednek.” Itt a különbség aközt, hogy valaki hallja Jézus hívását, vagy belépett az Isten országába. Azt mondja: a mi utcáinkon tanítottál, mi ott tolongtunk a hallgatóid között. Jézus azt mondja: nem ismerlek titeket. Annál közelebb sose jöttetek hozzám. Az én királyságom, uralmam alá nem léptetek oda. Az Isten országába nem léptetek be. Hallgattátok az Igét, annál nagyobb a felelősségetek. Hallgattátok, de nem vettétek komolyan. Az ilyeneknek súlyosabb a büntetésük, mint akik nem is hallották és úgy nem vették komolyan. Ezt is Jézus mondja egy másik helyen.
És azokat, akiknek az utcáin tanított, de nem hittek benne, megelőzi a gyülevész nép - ez a kifejezés, hogy jönnek majd napkeletről, napnyugatról, északról és délről - azt fejezi ki, hogy minden jött-ment közül lesznek, akik hittek Benne, és azok ott vannak Ábrahámmal és a prófétákkal együtt az Isten országában.
Tegnap, ahogy a konfirmandusaink itt egyenként kijöttek az emléklapért, annyi minden eszembe jutott és végigimádkoztam azt az időt, amíg itt a gondnok úrral kezet fogtak. Honnan mindenünnen hívott ki Isten magának embereket! Vannak templomos családok gyermekei, akik lelkileg sehol sincsenek, és vannak olyanok, akiknek a szülei tiltották, hogy Istent keressék, de a gyermek szíve tele van örömmel és boldogsággal, mint a megtalált báránynak, akit a pásztor hazavitt, és ő tudja, hogy kicsoda Isten országának a királya: Jézus, mert az Ő uralma alatt él, és azóta boldog.
Vannak, akik hallották, és mégsem léptek be. Vannak, akik meghallották, és kinyitották a szívüket és az Isten országa nyitott ajtaján beléptek, és engedelmeskednek a Királynak: ez az üdvösség. Együtt élni Jézussal. Ő parancsol, én meg szolgálom. Ő véd, én meg védettségben és békességben élek. És ez egészen más, mint az, hogy hallom. Azzal kezdő-dik, persze: meg kell hallanunk. De mit csinálunk a hallott Igével? Ezért mondja Jézus itt ezt az erőteljes kifejezést: Életre, halálra igyekezzetek” Legyen ez mindennél fontosabb. Mindent ennek kell alárendelni, mert másképp könnyen lekéshet az ember.
Sok enervált, lelkileg bénult, keserű emberrel lehet ma találkozni. És sok életre, halálra harcoló emberrel, akik hitvány, szennyes célokért harcolnak életre, halálra, vagy nagyon is ideig való és felületes célokért. Isten azt akarja, hogy minél többen legyünk, akik igyekszünk. Az első helyen említett szóval, ezzel a szent komolysággal: bemenni az Isten országába és aztán engedelmeskedni Isten akaratának, és szolgálni másoknak ezzel az elszántsággal, céltudatossággal, hogy tényleg használhasson minket.
A hívő ember életében az enerváltság, a lelki megfáradás: bűn. A hitnek a betegsége. Olyan bűn, amit meg kell vallani és el kell hagyni. Olyan betegség, amiből engedni kell, hogy a mi Urunk meggyógyítson minket. Még a legnagyobbakkal is megeshet ez, igaz, hogy rendkívüli erőpróba után. Illés is egyszer lefeküdt egy bokor alá és azt monda: Uram én meg akarok halni és felmondok Neked. Nem csinálom tovább. Isten azonban meggyógyította őt ebből és aztán újabb feladatokat kapott.
Ézsaiás ír arról, hogy a legjobbak is megfáradhatnak és „ellankadnak a legkülönbek is. De akik az Úrban bíznak, azoknak az erejük megújul. Szárnyra kelnek mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.” (Ézs 40,29-31). Bármelyikünkkel előfordul az, hogy ez a fajta igyekezet alábbhagy. Valami miatt megfáradunk. Akkor ebből meg kell térni és meg kell gyógyulni. Igyekezzünk először belépni, utána pedig Isten engedelmes gyermekeiként szolgálni!
Arra gondoltam, hogy ne kapjunk mi kevesebbet, mint azok, akik tíz órakor lesznek itt, tudniillik az a gyülekezet hallani fogja újra a konfirmációi fogadalmat és hitvallást. Azok közül a kérdések közül kettő, amik ott elhangzanak, külö-nösen is Jézusnak ehhez az igéjéhez csatlakozik. Még benne is van az egyikben ez a szó: igyekszem. Felolvasom ezt a két kérdést, hogy azok, akik valamikor évekkel, évtizedekkel ezelőtt elmondtuk ezt és konfirmáltunk, megújíthassuk most a konfirmációi fogadalmunkat, azok pedig, akik bármi miatt ezt nem mondták el, hadd hallják és esetleg a szívükben mondjanak rá igent. Így hangzik a hitvallás egyik kérdése:
„Hiszitek-e valljátok-e: hogy Jézus Krisztus evangéliuma Istennek hatalma minden hívőnek üdvösségére, hogy Jézus Krisztus az egyetlen közbenjáró Isten és emberek között; és hogy egyedül az Ő halálába és feltámadásába vetett hit által igazulunk meg ingyen, Isten kegyelmé-ből?” Jézus Krisztus evangéliuma Isten hatalma minden hívőnek üdvösségére. Ez azt jelenti, hogy nem lehet másként bemenni a szoros kapun, csak úgy, hogy hallom azt az evangéliumot, örömhírt, hogy van Isten országa, azon van egy kapu, azt Jézus nyitotta meg, és maga Jézus hív engem. Hisszük-e azt, hogy ez az útja annak, hogy valaki hitetlenből hivővé legyen, boldogtalanból boldog ember, a kárhozat fiából az üdvösség gyermekévé? Igét kell hallgatni, olvasni és azt komolyan venni.
A második: Jézus Krisztus az egyetlen közbenjáró Isten és emberek között. Egyedül Ő eszközölte ki, hogy bemehessünk az Isten országába, egyedül Ő áldozta oda magát a mi bűneinkért, és egyedül Neki volt erre hatalma, lehető-sége, képessége, hogy mindannyiunk számára megnyissa az Istenhez vezető utat. Senki más ember fia erre nem volt és nem lehet képes.
És a harmadik: egyedül az Ő halálába és feltámadásába vetett hit által igazulunk meg, ingyen, Isten kegyelméből. Vagyis, hogy nagyon szoros ez a kapu. Egyedül Jézussal mehetek be rajta, és semmi másra nem kíváncsi ott senki: mit csináltam, mit nem csináltam, ki vagyok, ki nem vagyok, kik az őseim, rokonaim, felmenőim, erényeim, hőstetteim, bű-neim. Senkit nem érdekel. Egyetlen szempont számit: Jézussal összekötöttem-e az életemet itt a kapu előtt. Akkor Vele együtt beléphetek. Annak ellenére, hogy rablógyilkos volt valaki, mint a Jézussal együtt megfeszített golgotai lator, és attól függetlenül, hogy nagyon jó embernek tartotta magát, vagy mások is annak tartották, nem ezért léphet be. Egyedül az Ő halálába és feltámadásába vetett hit által.
Ezután jön egy ígéret: „Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy Jézus Krisztusnak igaz követői, református egyházunknak hűsé-ges és áldozatra kész hívei igyekeztek lenni?” Jézus Krisztusnak igaz követői - ez az első és legfontosabb. De Őt valamilyen közösségen belül követi az ember. Aki éppen egy református gyülekezetben ismerte meg őt, az ott legyen otthon, és ott legyen az Ő áldozatra is kész híve. Ha Jézusnak igaz követője, akkor az magától értetődő, hogy Őérette bármilyen áldozatra kész. Lehet, hogy azt az áldozatot egy ismeretlen öreg néniért fogja meghozni. De hálából azért, amit Jézustól kapott. Ezért nem vár érte tapsot, ezért nincs megsértődve, ha nem köszönik meg, hogy néhányszor segített a néninek. Ez kettőjük dolga: az Uré meg az övé. Kitüntetésnek tartja, hogy hozhat valami áldozatot másokért. Vagy vállalhatja azt, hogy Jézusért gyalázzák, kigúnyolják, megvetik, hátraszorítják. Ez is örömmel tölti el. Tudja mit csinál és kiért vállalja. Jézus Krisztusnak igaz követői és egyhá-zunknak hűséges, áldozatra kész hívei igyekeztek lenni.
Ha egy szóba kellene összefoglalni azt, amiről itt szó volt, akkor Jézusnak ezt a szavát mondanám: igyekezzetek!
Gondoljuk ezt végig ma. Teremtsünk egy kis csöndet erre, hogy ott van-e ez az igyekezet bennünk. Ez nem függ a fizikai kondíciótól, az életkortól. Ez a Krisztusnak való odaszánástól és az Ő személyének a komolyanvételétől függ. Igyekezzetek mindenek elé helyezni Őt. Mindennél fontosabbnak tartani ezt a Vele való szoros kapcsolatot, mert minden egyéb ettől függ.