HA BOTLANAK A GYÖNGÉK ...

Miért kellett a Zsidókhoz írt levél szerzőjének ilyesmiről írnia a címzetteknek: „a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek fel, lábaitokkal egyenesen járjatok, hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon”? Nyilván azért, mert észlelt ilyen jelenségeket abban a gyülekezetben. Voltak a gyülekezetben olyan hívők, akiknek az életében a gyöngeségnek, a megfáradásnak, az elbizonytalanodásnak a jelei mutatkoztak.
De hát előfordulhat ilyesmi hívő keresztyének között is? Miért ne fordulhatna elő? De mégis, nem szégyen az, hogy ilyenről kell írni egy gyülekezetnek? Legalább ne szerkesztené ki a levélben őket. Mondaná azt: bújjatok el szégyenetekben addig, amíg ilyen ingatag lábaitok vannak, amíg csüggenek a kezeitek, hiszen tudjátok, hogy mást kell tennetek, ne derüljön ki ez a szégyen. Egyáltalán szégyellje magát mindenki, akin a gyengeség jelei mutatkoznak.
Ő azonban nem ezt írja. Nem azt mondja, hogy a gyöngéket, a bizonytalanná váltakat ki kell zárni vagy meg kell inteni, hanem ezt: szedjétek rendbe magatokat, a többieket meg arra biztatja, hogy bátorítsátok különösen is azokat, akik éppen arra szorulnak, és a gyengeség jelei mutatkoznak rajtuk.
Azért érdemes ezt a kérdést ma körbejárnunk, mert egyre jobban terjedőben van egy teljesen hamis elképzelés a hívőkkel kapcsolatban. E szerint a hívőknek mindent birniok kell. Folyamatosan túl kell teljesíteniük önmagukat, mindig többet kell felmutatniok, mint másoknak, velük bármit lehet tenni, nekik akkor is kedvesen mosolyogniok kell. Éjjel-nappal megszakítás nélkül szolgálatban kell állniok, s aki ezt nem bírja, vagy nem csinálja, az szégyellje magát, annak baj van a hitével, az mondjon le, vonuljon vissza, álljon ki a sorból — legalábbis addig, amíg rendbe nem jön.
Nos, a Biblia egészen másként vélekedik erről a jelenségről, hogy hívő emberek is megfáradhatnak. Az első keresztyének sokkal józanabbul és természetesebben dolgozták fel a hitbeli és fizikai meggyengülésüknek a problémáját. Éppen ezért ma erre a kérdésre keressünk választ: hogyan kezeljük a gyöngeségeinket?
Azzal a ténnyel valószínűleg mindannyian találkoztunk, vagy biztosan fogunk találkozni előbb-utóbb, hogy az ember néha eljut oda: elfogy az ereje. A tartós terhelés vagy tartós túlterhelés egyenes következménye az, hogy egyszer a teljesítőképessége határához érkezik, s nem bír többet vállalni. Nem tudja több feladatra azt mondani: igen, megcsinálom. Lehet, hogy a lélek kész, de a test a szó szoros értelmében erőtelen. És lehet, hogy miután egész nap bosszantották és nem engedték, hogy azt csinálja, ami a dolga lenne, hanem mindig mindenki váratlanul, de azonnal valami igénnyel lépett fel, és ő igyekezett kielégíteni ezeket az igényeket, estére nincs kedve mosolyogni, és úgy jön el egy esti bibliaórára, hogy itt elbőgi magát. Vagy úgy megy haza, hogy otthon minden bejelentés nélkül — miután lepakolta a szatyrot vagy a táskáját, — kicsordul a könnye. Egész nap tartotta magát, mindenkinek a terhét magára vállalta, összeszorított foggal cipelte, s egyszer csak elfogy az erő és valahol kibukik a gyengeség. Ezzel a jelenséggel minden teherhordó — és főleg másokért élő ember fog találkozni. A legjobbakkal is előfordulhat ez.
A Biblia arra bátorít ma bennünket, hogy emiatt nem kell kétségbeesni. Ezt nem kell dramatizálni. Ez önmagában még nem tragédia és nem azt jelenti, hogy az illető elveszítette a hitét, — és főleg nem azt, hogy Isten elvetette őt vagy hogy kiesett a kegyelemből. Ez egészen egyszerűen azt jelenti, hogy a hívő keresztyéneknek is van idegrendszerük, és nem lehet vég nélkül terhelni őket. Mert ha sokáig nem hagyják őket aludni, ők ugyanúgy kimerülnek, mint mások. Mivel ők hívő keresztyének, és van közösségük az élő Krisztussal, az idegrendszerük is egészen másként reagál az azt ért hatásokra, mint a hitetleneké. Az azonban nem következik abból, hogy valaki hívő, hogy vég nélkül és mértéktelenül lehet terhelni és ugyanúgy fog bírni mindent.
Nem kell tehát kétségbeesni amiatt, ha gyengeség jelei mutatkoznak, de nem szabad beletörődni, mert ez betegség, amit kezelni kell. Ezért fogalmaztam így az alapkérdésünket: hogyan kezeljük gyengeségeinket? A gyengeségeink sok helyzetben kiderülhetnek, nem kell miattuk kétségbeesni, de nem szabad őket erénynek tekinteni, konzerválni vagy igazolni, hanem kezelni kell a szó orvosi értelmében. Betegségről van szó, ami gyógyítható, és gyógyítani kell. Ezért mondja itt alapigénk is: hogy meggyógyuljon az, akinek csüng a keze, nincs erő a térdében és roskadozik éppen a lába, azt bátorítsátok és erősítsétek, hogy meggyógyuljon.
Szeretnék először néhány igét olvasni, amikből szépen kiderül, hogy milyen őszintén beszél a Szentírás erről a jelenségről. Utána pedig olyan igéket szeretnék majd felsorolni, amik a gyógyulásnak az utját mutatják.
Az Ésaiás könyve 40. részében van az a néhány mondat, amit sokszor szoktunk idézni és sokan könyv nélkül is tudják, ahol Izráel népe elkeseredett egyszer, és némelyek már azt kezdték mondogatni, hogy nem gondol velünk Istenünk, még az Isten is elfeledkezett rólunk, és akkor ezt mondja a próféta: „Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja, mert elfáradnak az ifjak és megtántorodnak, meglankadnak még a legkülönbek is; de akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!” (És 40,29-31).
A legkülönbek is meglankadhatnak és megtántorodhatnak, de ezzel nincs vége mindennek. Ez azt jelenti, hogy a legkülönbeknek is kikezdhető az idegrendszere. De akik az Úrban bíznak, azok újra kiegyenesítik a térdüket — hogy alapigénk képénél maradjak, azoknak nem lóg erőtlenül a kezük, hanem újra megerősödik munkára és szolgálatra, és mások támogatására, és mennek tovább diadalmasan azon az úton, amelyikre Isten elhívta őket. Aztán lehet, hogy egyszer megint kiderül az erőtlenségük, de akkor megint megkapaszkodnak az Úrba, és Ő felemeli őket és megint szárnyra kelnek és futnak, és egy ideig megint nem lankadnak el. A legkülönbekkel is előfordulhat ez.
Illés igazán a legkülönbek közé tartozott, és ismerjük azt a történetet, — szándékosan nem olvastam fel, hogy délutáni olvasmányként meghagyjam a testvéreknek — az lKir 19. részét, ahol Istennek ez a kiváló szolgája, a Kármelhegyi jelenet után, ami egész napos koncentrálást és feszültséget jelentett neki, amikor este meghallja, hogy a gonosz királyné őt még az nap el akarja tenni láb alól, akkor ezt a hírt már nem tudja feldolgozni. Felmond Istennek, és azt mondja: meg akarok halni. Nem bírja tovább. Testileg, lelkileg annyira ki volt merülve, hogy abban az állapotában egy ilyen váratlan plusz terhet nem tudott magára venni. Azt mondja: meg akarok halni, nem csinálom tovább.
Rendkívül tanulságos, hogy mit tesz akkor Isten. Nem szidja, nem szégyeníti meg, nem fogadja el a felmondását, hanem kezelésbe veszi. Először altatja, aztán megeteti, megitatja, megint altatja. Ki van merülve, először fizikailag kell rendbe hozni. Azután beszél vele. Kapja Isten drága igéjét, és szinte lehet látni, ahogy éledezik ez a végsőkig kimerült ember az igét hallgatva. Aztán kap egy feladatot: először könnyebbet, majd nehezebbet, és szinte észre sem veszi, már megint szolgálatban van. Isten használja és nagy dolgokat végez el általa.
A legkülönbek is eljuthatnak oda, hogy nem bírom tovább, és lefekszik egy fenyő alá: haljak meg! De gyógyítható ez a betegség, és Isten az említett módon gyógyította meg őt.
Jó, hogy a legnagyobbra, a mi Urunk Jézus Krisztusra is nézhetünk. Most olvassuk a János evangéliumát, és annyira szép az a mondat a 4. rész elején: „Jézus Samáriának Sikár nevű városába ment, ott volt a Jákób forrása. Jézus azért, az utazástól elfáradva, azonmód leült a forráshoz.” Még a mi Urunk Jézus Krisztussal is előfordul olyan, hogy fáradtan leroskad valahova. Mert hosszan gyalogoltak nagy melegben, és még Ő is megszomjazik ilyenkor. Nem abban különbözött Ő tőlünk, és nem abban különböznek az igazán hívők, az Ő mai tanítványai a többiektől, hogy ha sokáig nem esznek, nem éhesek, hogy akármit csinálnak, nem fáradnak el, hogy a nagy melegben nem szomjaznak meg —, hanem abban, hogy ilyen fáradtan, ilyen éhesen és ilyen szomjasan sem magával volt elfoglalva, hanem annak a nyomorult asszonynak az üdvössége, meg a tönkrement házasságának a rendbehozatala izgatja, a másikkal foglalkozik, és eközben megfeledkezik arról, hogy enni-inni kellene, s a tanítványok, amikor megjönnek az elemózsiával, csodálkoznak, hogy Jézus nem kap rajta és ilyen furcsákat mond: az az én eledelem, hogy annak akaratát cselekedjem, Aki elküldött engem. Ez a különbség, hogy még ilyen állapotban is a másikért van ott. Nem az a különbség, hogy fizikailag nem fáradhat el, vagy a gyengeség jelei nem mutatkozhatnak rajta.
Gondoljunk csak a Gecsemáné kertre, ahol Ő gyötrődött és szenvedett, és még Ő is így kezdi az imádságát: „Atyám, ha lehet, ne kelljen kiinnom a keserű poharat”, de ilyen állapotában is az Atyához kiált, és nem megy vissza a mennybe a kereszthalál előtt, hanem végigjárja a szenvedés utját, és mégis kiissza az utolsó cseppig. Azért lehetünk ma itt, s azért lehet bocsánatunk és üdvösségünk. Nem futamodott meg, noha volt egy olyan pillanat, vagy olyan szakasz, amikor legszívesebben abbahagyta volna az egészet. De mégis engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a keresztfának a haláláig. Ez a különbség. A gyöngeség jelei még Rajta is mutatkozhattak, de az Atyához kiáltott, legyőzte azokat, és mégis állhatatos maradt mindvégig.
Nem kell tehát nekünk felettébb szégyellnünk, ha kiderül, hogy még mi is — ha valaki magát a legkülönbek közé sorolja —, mert a legkülönbekkel is előfordulhat, hogy meginog, megtántorodik, elgyengül, legszívesebben abbahagyná. Nincs ereje tovább. Ez előfordulhat bárkivel.
Ez azonban nem feltétlenül azt jelenti: tönkrement a hite vagy nem is hívő, vagy Isten most már ővele nem törődik. Ennek lehetnek hitbeli okai is, és azokat rendbe kell hozni, lehetnek egyszerűen fizikális okai is, akkor meg kezelésbe kell vennie magát, de kezelniük kell az ilyeneket a többi hívőknek is. Hiszen alapigénk éppen őket biztatja: vegyétek körül a gyöngét. Gondoljunk a bajtársakra, akik a sebesültet vitték a maguk felszerelése mellett is, sokszor nagyon erőtlenül, már-már hiányos felszerelésben, fogyó erővel, de nem hagyták az úton meghalni a sebesült bajtársat. Efféléről beszél itt az ige.
Bárkit érhet olyan lövés, hogy nem tud tovább menni, a többi ne hagyja ott és ne menjen el mellette. Ő meg ne szégyellje magát amiatt, és ne akarjon meghalni amiatt, hogy most ő van a legnagyobb bajban. Fogadja el a segítséget. Néha ez is baj, hogy nem tudnak a hívők alázatosan elfogadni segítséget. Tessék megtanulni, hogy ez vele jár az élettel. A Krisztus követésében lőnek, mégpedig élessel lőnek, és ott különösen is rászorulunk egymás segítségére. Tudni kell ilyet adni és tudni kell elfogadni.
És mivel még a mi Urunk Jézus életéből is olvashatunk ilyen jeleneteket, annál nagyobb biztatás nekünk az, amit nem véletlenül ír ugyanebben a levélben a szerző: „Nem olyan Főpapunk van, aki nem tudna megindulni a mi erőtlenségeinken, hanem aki maga is megkísértetett mindenben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.” (Zsid 4,15).
Megint egy olyan mondat, amelyiknek minden szavánál meg kellene állni. Ha valaki meg tud érteni minket bukdácsolásunkban, erőtlenségünkben, az a mi Urunk Jézus Krisztus, Aki mikor emberi testben volt itt közöttünk, minden kísértésnek kitette magát, amik között mi járunk. Ő tudja, hogy mit jelent kísértések között élni. Ő tudja, milyen nyomorult ez az emberi test és természet. Egyedül Ő tud igazán megérteni minket és megkönyörülni rajtunk. Járuljunk azért bizalommal Őhozzá — mondja a levél írója, mert Ő megérti az erőtlenségünket és Ő kihoz minket az erőtlenségeinkből. Ő nem sopánkodik és megértően bólogat, hanem belenyúl vagy beleszól az életünkbe, mint ahogy Illésébe Isten, és attól az isteni szótól újra életre kel, megerősödik, meggyógyul a megbetegedett élet.
Egyébként az első keresztyének egyáltalán nem szégyellték, hogy a gyülekezet tagjainak az életében a gyengeség jelei olykor mutatkoztak, hanem hasznos, világos, a Szentlélektől ihletett tanácsokat adtak arra nézve, hogyan kell ezeket kezelni. Pál apostol legkorábbi levelében, a Thessalonikai gyülekezetnek ezt írja: „Kérünk titeket, atyámfiai, intsétek a rendetleneket, bátorítsátok a félénk szívűeket, gyámolítsátok az erőtleneket, türelmesek legyetek mindenkihez.” (1Thess 5,14).
Ha tetszik, lehet háborogni vagy megbotránkozni, hogy még az első keresztyén gyülekezetben is voltak rendetlenek, erőtlenek, gyengék, félénk szívűek. Hát aki igazán hisz, az nem fél soha! Dehogynem! Azt is elkapja néha a félelem, csak félelmében is ott marad Krisztus mellett és nem fut el - ez a különbség. És tudja, ha elesett, van aki felemeli. Majd erre nézve néhány igét még a végén szeretnék olvasni.
Egyébként nagyon fontos józanul számolnunk azzal, hogy a hívő emberek általában több terhet hordoznak, mint a többiek. Mert a hívőt terheli a bűn. Aki nem látja a bűnt bűnnek, nem szenved a bűnei miatt, meg a bűn miatt, ami a világban pusztít, annak sokkal könnyebb a helyzete sok esetben. Terheli ez: a hívő ember sokkal gyakrabban hordozza másoknak a nyomorúságát, néha a magáéról megfeledkezve. Lehet, hogy az övé is nagyon nagy. Ott van egy gyógyíthatatlan beteg a családban, hordoz magában valami betegséget — mint Pál apostol —, anyagi gondjai neki is lehetnek, munkahelyi és lakásproblémái neki is vannak, és még emellett hozzászokott ahhoz a Krisztus-követésben, hogy egymás terhét hordozzátok. És sokszor szinte nem is a magáéval foglalkozik, — majd lesz valahogy, az Úr kegyelmes volt eddig is, hanem kinek, mivel, hogyan lehet segíteni. Ez nem jellemző általában, a hívőkre viszont jellemző.
Ezenkívül csak a hívőknek kell hordozniok ebben a világban a Krisztus gyalázatát. Azt mondta Jézus az övéinek: ha gyűlöl titeket a világ, ne csodálkozzatok, engem előbb gyűlölt. Ha e szerint a világ szerint gondolkoznátok és élnétek, semmi baja nem lenne a világnak veletek. Mivel azonban felülről születtetek és más normákhoz igazodtok, állandó összeütközésben lesztek az Isten nélkül gondolkozó világi szemlélettel. És ez valóban így van. Aki engedelmes, Krisztus-követő életet él, annak szakadatlan hallania kell gúnyos megjegyzéseket, szemébe vagy háta mögött, az állandóan találkozik buta feltételezésekkel, rosszindulatú gyanúsítgatásokkal. Azt a Krisztussal együtt szidja és nem tudja elviselni ez a világ — ez tény. Aki ilyennel sose találkozik, az vizsgálja meg, hogy Krisztushoz tartozik-e? Aki Őhozzá tartozik, az nap mint nap beleütközik ilyesmikbe.
Hátratételt szenved, a Krisztus gyalázatát hordoznia kell! És ebbe el lehet ám fáradni. Amikor nagyon összejön minden — ahogy mondani szoktuk — e tekintetben is, az kifáraszthatja az embert. A Zsidókhoz írt levél címzettjei pontosan ilyen helyzetben voltak. A megelőző fejezetekből kitűnik. Ilyen kemény megállapítások vannak: ti a vagyonotok elrablását örömmel fogadtátok, ti testvéri közösséget vállaltatok azokkal, akiket kivégeztek hitükért, és készüljetek fel arra: lehet, hogy nektek is meg kell halnotok Krisztusért. Még vérig — olvassuk — nem állottatok ellen.
Lehet, hogy a véretekkel kell megpecsételni a hiteteket. Ilyen helyzetben éltek, és emellett még a sok hétköznapi és egyéb gond. Hogyne fordulhatott volna elő, hogy némelyeken a gyengeség jelei mutatkoznak. Ez most nem mentegetés. Egyszerűen a tényekkel kell számolni. Ezért ír ilyen józanul a levél arról, hogy akivel ez előfordul, hogy erőtlenül lóg a karja és erőtlen a térde, és nem tud a lábával egyenesen járni, azt erősítsétek, hogy meggyógyuljon. Mert nem ez az ember és a hívő ember normális állapota. A kéz nem arra való, hogy erőtlenül csüngjön, hanem arra, hogy termeljen, alkosson, simogasson, másokat támogasson, dolgozzék. És a térd sem arra való, hogy beroggyanva tehetetlenül álljon az ember, hanem, hogy egyenesítse ki, haladjon azon az úton, és terheket vigyen — esetleg a másikét is. Ez a normális állapot.
A megingás, az erőtlenség, az elbizonytalanodás: beteg állapot. De nem kell kétségbeesni miatta, hanem meg kell gyógyítani. Ezért nagyon fontos, testvérek, hogy tanuljuk meg ezt a bibliai őszinteséget: a gyöngeségeket nem leplezni kell, nem takargatni, nem mentegetni, nem magyarázni, nem kell szégyenében elbújnia annak a hívőnek, aki éppen megfáradt, hanem engedje, hogy erősítsék és aztán jöjjön rendbe. Kell ehhez nagyfokú őszinteség, férfias bátorság is: merek gyönge lenni. Nem szégyellem felettébb, hogy velem is előfordulhat, de nem törődöm bele, hanem mindent megteszek azért, hogy kijöjjek belőle. Ezért mondja itt az ige: „a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl, lábaitokkal egyenesen járjatok, hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon.” Mert ha magára marad, könnyen letér az útról vagy leül az út szélére, nem bírja a menetet, a többi elmasírozik mellette és ottmarad. És akkor tönkremehet a hite valakinek. Ettől óv minket az ige, és azt mondja: nem olyan nehéz a gyógyulás.
Mi kell a gyógyuláshoz? Ha azokat az igéket mind sorba vesszük — nem fogom most mindet felolvasni —, amik erről szólnak, akkor nagyon hamar kiderül, hogy először is öntse ki a szívét az, aki éppen küszködik valami erejét meghaladó problémával. Öntse ki Istennek, a mi drága Főpapunknak, Aki megérti az erőtlenségeinket, öntse ki a testvéreknek, s már ettől könnyebb lesz. Ez még nem ad gyógyulást, de elindíthat a gyógyulás utján. Ne magamban szenvedjek a megoldatlan problémák miatt. Öntsem ki a szívemet. Aztán néha csak fizikai pihenésre van szükség — lásd Illést. Keresse az ilyen meggyengült, megfáradt hívő az Úrral való közösséget úgy, hogy félretesz átmenetileg feladatokat és erre koncentrál, keresse a hívő testvéreivel való közösséget, mert azokon keresztül fogja Isten Szentlelke biztatni, bátorítani, vigasztalni, és sokszor valóban úgy, mint Illés, szinte észre sem veszi: meggyógyult és végzi tovább az Istentől kapott feladatát.
Négy igét szeretnék azért felolvasni, hogy ennek az útja ki legyen kövezve.
Az Ésaiás könyve 35. részéből idézi a Zsidókhoz írt levél ezt a két mondatot, amit itt hallottunk: „Erősítsétek a lankadt kezeket, és szilárdítsátok a tántorgó térdeket. Mondjátok a remegő szívűeknek: legyetek erősek, ne féljetek! Mert, Istenetek bosszúra jő, az Isten, aki megfizet, Ő jön, és megszabadít titeket!” (3-4. v.)
Itt nemcsak azt mondja el a próféta, hogy mi történhet meg, hogy remeg a térdem, félénk a szívem, lankadt a kezem, hanem azt is: mondjátok az ilyeneknek: ne féljetek! Mert a ti szabadítótok az Isten, és Isten éppen most jön szabadítani. Tehát Isten cselekedeteire, ígéreteire kell ilyenkor magunkat és egymást emlékeztetni. Arra, hogy el ne felejtsük: Ő szabadító. Aki Jézus nevét kiejti az ezt a szót mondja ki: Szabadító, Jézus. S lehet, hogy most még nincs erőm kiegyenesíteni a térdemet és imára összetenni a kezemet, nem hogy mások terhét győzelmesen hordozom, de bizonyos lehetek abban, hogy Ő jön és megszabadít. Sőt, eljött már, hogy megszabadítson. Ebből a szabadításból kell most merítenem. S meríthetek, mert van bőven és kínálja. Tehát a magam gyengeségéről a szabadító Istenre irányítja a figyelmet ez az ige.
Azután egy másik szép útmutatás a Példabeszédek 4. részében így hangzik: „A te szemeid előre nézzenek, és szemöldökeid egyenest magad elé irányuljanak. Egyengesd el lábaid ösvényét, s minden útaid állhatatosak legyenek. Ne térj jobbra, se balra, fordítsd el a lábadat a gonosztól.” (25-27. v.) Vagyis: ne visszafelé nézz és sirasd a szép múltat, és zengedezzél arról, hogy régi dicsőségünk hol késel az éji homályban, hanem nézz előre! Van hova nézni, Isten jövőt készített. Most éppen itt fekszel elesett állapotban, de az úton fekszel, amelyik arrafelé vezet, amelyiknek a végén cél van, és amelyiken Ő maga megy előtted. Olyan szép ez a kifejezés, bár az eredetinek a hangulatát is vissza tudnánk adni: „A te szemeid előre nézzenek, és szemöldökeid egyenest magad elé irányuljanak.” Nem kell jobbra-balra pislogni, mint aki fél, vagy innen-onnan vár segítséget. Az én segítségem az Úrtól van, Őreá kell nézni és előre nézni. Majd Ő felemel és azonnal tudom, hogy merre kell tovább menni egyenesen előre a cél felé. Megint csak Istenre irányítja a figyelmet és az állhatatosságra bátorít.
Aztán a 20. Zsoltár azon mondata is nagyon szép, amelyik egyébként sok más helyen ismétlődik a Bibliában, ahol arról szól, hogy ezek — tudniillik a hitetlenek — „szekerekben és lovakban bíznak. Mi azonban az Úrnak, a mi Istenünknek nevéről emlékezünk meg. Azok meghanyatlanak és elesnek; mi pedig felkelünk és megállunk.” (8-9. v.) Nem azt mondja, hogy azok elesnek, mi hívők pedig sose esünk el. Mi épp úgy eleshetünk, csak minket van, aki felemel. A különbség ott van, hogy mi felkelünk és megállunk. Mégpedig nem a saját erőnkből kelünk fel.
És talán a legszebb bátorító ige erre nézve az, amit most végül szeretnék felolvasni. A Mikeás könyve utolsó fejezetében nagy belső harcokról vall őszintén a próféta. Még egy prófétával is előfordulhatott, hogy egyszerre besötétedik körülötte minden, és kilátástalannak látja a helyzetét. Olyan mély verembe esett, hogy nincsenek kilátásai, de azt mondja: felfelé akkor is lehet nézni. A legmélyebb gödörből is nézhet felfelé. „De én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét; meghallgat engem az én Istenem! Ne örülj, én ellenségem! elestem ugyan, de felkelek, mert ha még a setétségben ülnék is, az Úr az én világosságom!” (7,7-8.)
Nem tudom, érezzük-e, hogy minden mondatában valami szent dac van: akkor sem adom fel a harcot, de nem magamba bízom, hanem az Úrra nézek, Ő az én világosságom, Ő az én szabadítóm, meghallgat engem az én Istenem. Az ellenségemmel szemben nem egyedül állok, hanem Ővele. Ez az Istennel való bensőséges, szoros közösség. Még ez is meglazulhat, még ebben a bizonyosságban is meginoghat a hívő. És akkor megszólal ez a szent „csak azért is”! Amit Ő mondott, az akkor is igaz, ha én most nem tudom hinni. Amit Ő értem tett, az akkor is megtörtént, ha most kétségbe vonom. Nem tudom, ki ismeri ezeket a kemény hitharcokat. Előfordulhat, hogy még ez a kétely is megkísérti a hívőt, kérdés: ragaszkodik-e ilyen elszántan az Úrhoz? Nem az a tragédia, hogy néha kiderülnek a gyöngeségeink, vagy úrrá lesz rajtunk a gyengeség, hanem az lenne a tragédia, ha abba beletörődnénk. Ha nem engednénk, hogy segítsenek a testvérek, és kiszabadítson belőle Isten.
Ha botlanak a gyöngék, segítsen az erős. Hordjuk, emeljük önként kin gyengesége győz.
Lehet ilyen, hogy a gyengeség legyőz, de ha ott vannak a testvérek, mi meg nyújtjuk a kezünket — ennyi erőnk csak van, hogy annyira tudjuk nyújtani, hogy megfoghassák mások, s felemeljenek. Nem is mi kapaszkodunk — mert ahhoz sincs erőnk néha, de aki nyújtja a kezét, azt a szabadító Isten soha nem hagyja ott a földön heverni, hanem lábaira állítja, mert nem olyan Főpapunk van, Aki ne tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem, Aki maga is megkísértetett. Járuljunk azért bizalommal a kegyelem királyi székéhez.