Köszönjük, Urunk, hogy hallottad ezt a mi imádságunkat, hogy ha valóban imádkozva tudtuk ezt most mondani. De még előbbről szeretnénk kezdeni a bajaink sorolását és a kéréseinket. Még azt is tőled kérjük: mutass rá az álnokságainkra. Annyira megszoktuk, hogy ilyenek vagyunk, olyan mélyen beidegződéssé vált sokféle hamisságunk, hogy fel sem tűnik már.
Kérünk téged, engedd a gonoszt gonosznak látnunk, és a jót jónak. Taníts minket te szerinted ítélnünk. Köszönjük, hogy mielőtt kimondod az ítéletet reánk, hívogatsz és az evangéliumot hallhatjuk. Köszönjük, hogy te gazdag vagy a kegyelemben és bővölködsz a megbocsátásban.
Köszönjük, hogy valóban tudsz teremteni ma is. Teremts újjá minket egészen. Adj nekünk újfajta gondolkozást. Ige szerint valót. A te Szentlelked motiváljon, indítson minket minden helyzetben.
Köszönjük, hogy rád bízhatjuk mindnyájan az éppen most nyomasztó terheinket, megoldatlan kérdéseinket. Kérünk, erősítsd az érettségiző testvéreket ezekben a napokban. Kiáltunk a betegeinkért, különösen a súlyosakért. Könyörgünk azokért, akik élet és halál mezsgyéjén vannak. Hadd tudjanak ott is beléd kapaszkodni, vagy ha már ahhoz sincs erejük, a te hűséged el ne engedje őket. És a te hűségeddel őrködj mindannyiunk felett.
Áldd meg a jövő hetünket, hogy álnokságoktól mentes, tiszta hét legyen. Add, hogy ne attól féljünk: jaj, mi lesz úgy velünk egy-egy nehéz helyzetben, hanem tudjunk könyörögni hozzád, hogy ne vigyél minket olyan helyzetekbe, amikhez még éretlen a hitünk, hanem nevelj minket gyöngéd szeretettel, úgy, ahogy te szoktad.
Ámen.
Mindenható Istenünk, hálásan köszönjük, hogy még ezen a vasárnapon is dicsérhetünk téged a te templomodban. Köszönjük, hogy tart még kegyelmed ideje. Köszönjük, hogy volt erőnk eljönni. Köszönjük, hogy hívtál, és engedtünk a hívásodnak.
Megvalljuk bűnbánattal, hogy olyan sok mindenben nem engedünk neked. Olyan sok mindennek nekikezdünk úgy, hogy meg sem kérdezünk, eszünkbe sem jut. Megvalljuk, Urunk, hogy néha olyan ravaszok vagyunk, hogy azért nem kérdezünk, mert félünk: megmondod, mit csináljunk. És mi a magunk akaratát akarjuk cselekedni. Bocsásd meg nekünk ezt a belső, csendes, szívós lázadást a te istenséged, dicsőséged, akaratodnak teljesítése ellen.
Kérünk, leplezz le most ezen az istentiszteleten sok olyan hamisságot bennünk, ami a mélyen meglapul, amiről talán magunk sem tudunk, vagy amivel összenőttünk és megszoktuk, és nem is tűnik bűnnek, amit a világ csinál lelkiismeret-furdalás nélkül, de ami a szemedben utálatos.
Kérünk, hogy amikor a sebeinkhez nyúlsz, akkor azt cselekedd, amit a te igéd mond is nekünk: ha te megsebzel, be is kötözöl. És ha odanyúlsz, ahol fáj, a te kezed azonnal gyógyít is. Kérünk, gyógyítsd, tisztítsd az életünket. Köszönjük, hogy ismersz minket, ismered mostani helyzetünket, terheinket, megoldatlan kérdéseinket. Köszönjük, hogy amint vagyunk, sok bűn alatt, így jöhetünk hozzád, és számíthatunk hűségedre, irgalmadra szeretetedre.
Legyen ennek a jele az, hogy egészen személyesen szólsz most hozzánk.
Ámen.
A múlt héten egy konferencián Dá-vidról kellett beszélnem, és nagyon élesen szemembe tűnt az az ellentét, ami Dávid istenfélő, nemes lelkülete és az Uriással szembeni gonoszsága között van. És főleg az derült ki, amit aztán Dávid utólag a bűnbánó imádságában többször is hangsúlyoz ebben a zsoltárban, hogy milyen álnok maradt az ő szíve még akkor is, amikor már ő Isten gyermeke volt.
Az álnokságról beszéljünk ma, és ne csak beszéljünk, hanem engedjük, hogy Isten igéje belevilágítson a szívünkbe, és ami álnokság, hamisság, csalárdság ott van, hadd jöjjön világosságra, és hadd szabaduljunk meg tőle.
A történet arról szól (2Sám 11.), hogy Dávidnak megtetszett egyik katonájának a felesége, és elcsábította. Az asszony terhes lett, és Dávid mindent elkövetett, hogy valahogy elkendőzze ezt a bűnét. Remek ötletei támadtak. Hazaparancsolta a harctérről a férjet, remélve, hogy a néhány napos szabadság alatt együtt lesz a feleségével, és így lesz apja a gyereknek. Uriás azonban olyan bajtársiasan viselkedett a szabadsága alatt is, hogy azt mondta: ha az én tisztelt hadvezérem, Joáb, és az én bajtársaim a szabad ég alatt alszanak, akkor nem megyek haza a házamhoz és nem leszek a feleségemmel.
Ekkor újabb ötlete támadt Dávidnak, és elküldte azt a rettenetes levelet, aminek a szövegét hallottuk a Bibliából. Ezt írta a levélben: „Állítsátok Uriást legelőre, ahol a harc a leghevesebb, a háta mögül fussatok el, hogy megölettessék és meghaljon.” Ezt úgy mondják, hogy aljas érdekből elkövetett emberölés. És Istennek is ez volt a véleménye, mert amikor küldi hozzá utána a prófétát, Nátán ezt mondja: „Megvetetted az Úrnak beszédét, és olyan dolgot cselekedtél, ami utálatos előtte. Uriást fegyverrel megölted, - még csak nem is megöletted - és a feleségét magadnak vetted. Most azért ezt mondja az Úr… ne távozzék el a fegyver soha házadtól, mivel megutáltál engem.” Félelmes Isten diagnózisa: megutáltál engem, és azért nem voltál tekintettel másokra, azért voltál képes ilyen szörnyűséget cselekedni.
Most azonban ebből az egészből az álnokságot tegyük nagyító alá. Tehát azt, ami nem látszott Dávidnak a cselekedeteiből. Mert mi rossz van abban, hogy szabadságot ad egy katonájának, hogy hazajöjjön egy időre? Mi rossz van abban, hogy első kézből akar friss információkat hallani arról, hogy van a sereg, és hogyan folyik a harc. Ezek egészen természetes bevett dolgok voltak. És vajon mi rossz van abban, hogy megajándékoz valakit, vagy ő, a király leereszkedik, hogy egy egyszerű harcossal együtt egyék és együtt igyék, és bizalmas levelet küld tőle a hadvezérének? Semmi rossz, gonosz nincs ebben, sőt még ezért is meg lehet dicsérni a derék Dávidot, hogy mennyire emberszámba veszi a katonáit. Igen ám, csakhogy Dávid nem azért hívta haza Uriást, hogy tőle tudja meg, mi folyik a harctéren, és nem azért küldte haza a házához, hogy a lábát megmossa, vagyis hogy felfrissüljön, és nem azért küldött utána ajándékot, mert éppen ajándékozó kedve volt, és nem azért evettivott vele, hogy ő leereszkedik az egyszerű harcoshoz, hanem mert le akarta részegíteni, hogy ha józanul nem ment haza, hátha félrészegen hazamegy. Minden látszólag megszokott, vagy egyenesen dicséretes cselekedete mögött valami ravaszság volt, huncut mesterkedés, sőt gyilkos szándék. És Isten nem azt nézi, ami a szeme előtt van, hanem azt, ami a szívben van, és ezért mondott ilyen kemény ítéletet Dávidra.
Dávid a bűnt akarta elrejteni, a bűn mindig sötétségbe vágyik, mint a pincebogarak, és mindig rejtőzni akar. Dá-vid azt gondolta, amit a népies szólás így mond: kutyaharapást kutyaszőrével kell gyógyítani. Egyik bűnt egy másik bűnnel lehet elleplezni, eltusolni. Ez azonban mindig az Ördögnek a módszere. Róla mondta az Úr Jézus, amikor a János evangéliuma 8. részében jellemezte őt: „Hazug ő, és hazugságnak atyja, és emberölő volt kezdettől fogva.” Itt a hazugság, az álnokság és az emberölés egymás mellé kerül egy olyan ember életében, aki egyébként nagyon kiváló volt és sok szépet el lehet mondani róla.
Hogy történhetett ez meg? Mi lehetett itt a baj oka? Amikor Dávid a próféta kemény intését végighallgatja, Isten szava előtt összetörik, és mélységesen megbánja ezeket a bűneit, akkor írta az 51. zsoltárt. Ebben a zsoltárban adja magyarázatát annak, hogy mi lehetett a baj oka. Rádöbben arra, hogy a szívével van valami nagy baj. Szíven az ókori ember az ember egész belső szellemi műhelyét értette. A szív volt mind a gondolatoknak, mind az érzéseknek, mind a döntéseknek, az akaratnak a kiinduló helye. A szív volt az a műhely, ahol a rugók feszültek, amik aztán indították az embert cselekedetekre. És Dávid azt mondja, hogy itt valahol a mélyen van nagy baj. A szívem nem tiszta, Uram. Hogy juthatott ilyen eszembe?! A szívemből jött ez a gondolat. Hogy lehettem képes erre?! A szívem indított rá. Hogy válhattam gyilkossá, hogy szinte észre sem vettem? Azért, mert a szívem gonosz. És akkor szinte felsikolt ebben az imádságban: „Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten”. Mert itt valami olyannak kell létrejönnie, ami nincs. Itt teremteni kell. Itt nem javítgatásra van szükség. Itt valami vadonatújat kell létrehozni, azt pedig csak Isten tud. Tiszta szívet teremts bennem, hogy ilyen eszembe se jusson máskor. Hogy ilyenre ne legyek képes. Hogy ha tanácsolnák, se hajtsak végre ilyen gonoszságot. Hogy tiszta gondolatok, tiszta szándékok szülessenek a szívemben. Az én álnokságaimtól pedig tisztíts meg engem. Minden álnokságomat töröld el.
Az egyik kérése az, hogy minden álnokságát törölje el Isten, a másik az, hogy tiszta szívet teremtsen benne. Mert valóban igaz az, amit Jób a szenvedései közepette feltett kérdésként: Ki adhat tisztát a tisztátalanból? (Jób 14,4). Ő is azt vizsgálta ott a barátaival, hogy mi mindenre képes az ember. És akkor feltör belőle: ki tud tisztát produkálni, ha tisztátalan a szíve? És Jézus is így beszélt a szívünkről, amikor (a Mt 15-ben) ezt mondta egyszer az Őt hallgatóknak: „Onnan belülről, a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromkodások. Ezek fertőztetik meg az embert.”
Az ember szíve romlott meg végzetesen. Fertőzött a szívünk, és nem tudunk belőle tiszta gondolatokat, beszédeket, cselekedeteket adni. Nem tudom, testvér, hogy a szívedről mi a véleményed? Az elmúlt napokban azonban újra világossá lett számomra, hogy mennyire átszövi az álnokság a gondolkozásunkat és hétköznapi gyakorlatunkat. Csak néhány valóban hétköznapi példát hadd mondjak.
Valaki rendkívül segítőkész ember volt. Az egész környezete tudta, hogy rá lehet számítani, tőle lehet segítséget kérni. S egyszer ez az ember rádöbbent arra, hogy tulajdonképpen nem önzetlen szeretetből segít, hanem azért, mert annyira szomjas arra, hogy dicsérjék; hogy azért segít, mert tudja, ezért mindig megdicsérik. És ha kimaradt néha a dicséret, megsértődött. Ez leplezte le. Nem azért segítek, hogy segítsek, hanem azért, hogy megdicsérjenek, s ha nem kapom, fel vagyok háborodva. De csak az látszott, milyen segítőkész. Az, hogy mennyi álnokság van a szívben, azt csak Isten látja.
Valaki úgy jutott egyre feljebb a ranglétrán, hogy mindig azt mondta, amit a főnök hallani akart. Tudta, hogy mit akar hallani, és egyszer elmondta, hogy a saját legjobb meggyőződésével ellentétes dolgokat is mondott olykor. Ez az álnokság.
Eszembe jutott egy diákkori emlékem. Még általános iskolás voltam, amikor egyszer diákok együtt voltunk, és az egyik társunk feltűnően szomorú volt. Aztán utána egyik pillanatról a másikra felszabadult, vidám lett. Megkérdeztem tőle: ez most mi volt? Mi bajod volt az előbb, s mitől szűnt meg, mi az a nagy változás? Beavatott a titokba: a szülei azt mondták, hogy amíg X-tanár őt látja, addig mindig szomorúnak kell mutatkoznia, hogy az sajnálja őket. Ennek megvolt a háttere. X-tanár elment, a gyerek azzá lett, aki természetes állapotában volt. A szülei tanították rá. De vajon nem csinálunk ilyet különösebb oktatás nélkül is néha? A látszatok, a képmutatás, az álnokság, a hamisság.
Jézus azt mondja: Az Ördög oktat erre minket. Mert ő az, aki mindig máshova mutat, mint ahova céloz. Amikor tanítottak bennünket szabadrúgásra, meg 11-est rúgni, ez volt az egyik alapszabály. Úgy lehet megtéveszteni a kapust, hogy máshova mutatok, mint ahova célzok. Az egész látszat azt kell hogy keltse, hogy a jobb felső sarokba készülök rúgni, és magamban eldöntöttem, s minden mozdulatom azt fogja célozni, hogy a bal alsóba megy be a gól. Ez az Ördög munkája. Persze erre a világ azt mondja: ilyenek a talpraesett emberek. Életrevaló, ez boldogul.
Isten pedig azt mondja: „Megutáltál engem”. Mert minden, ami álnokság, hamisság, csalárdság, az ide vezethet, mint Dávid életében. Dávid nem vette észre, hogy ördögi befolyás alá került, és csúszik lefelé egy lejtőn. És ezért történt a tragédia a végén.
De néha egészen apró dolgokban is ott van ám az álnokság. Észrevesszük, hogy ott áll mellettünk a buszon nem messze valaki, akivel most nem szívesen beszélgetnénk. Olyan elmélyülten tanulmányozzuk a virágzó természetet a busz ablakán keresztül, hogy magunk is csodálkozunk rajta. Pedig csak annyit kellene mondani: jó napot kívánok. Vagy netalán megkérdezi, hogy vagyok, és akkor megmondom. Én megkérdezném, s akkor mi történne? Örülne, hogy valaki ezt szeretettel megkérdezi. Ehelyett az ember menekül, bújik, és ilyen apró álnokságokba, huncutkodásokba merül.
Apróság, de roppant jellemző: Valaki elmondta, hogy többen ettek együtt egy asztalnál. Maradt még két túrós bukta. Egy szép nagy, cukorral jól megszórva, meg egy kicsi, égett, a végéből. Ő a nagyot szerette volna kivenni, de tudta, hogy az nem illik, ezért felkínálta a tányért a szomszédjának, remélve, hogy az (ál)szerénységből a kicsit fogja kivenni, s ő ugye nem mohó, aki lecsapott a nagyra. Utólag látta meg: ilyen vagyok. A legapróbb dolgoktól a súlyos nagy döntésekig az álnokság átszövi az életünket.
Egy iparos ismerősöm mondta el: hányszor előfordult az, hogy bizonyos időre kértek tőle munkát. El tudja-e majd akkor végezni? El, hogyne, persze! S miközben ezt mondta, tudta, hogy nem tudja elvégezni, mert már azutánra is ígért munkákat, és nem tudja előbbre hozni, de megígérte, hogy el ne szalassza a munkát. Apróság? Ha ennyire átszövi a gondolkozásunkat, akkor súlyos fertőzés ez.
Egy asszony mondotta el, hogy nagyon terhes lett a számára, hogy mindenki fontos volt a családban, csak őt tekintették ingyen cselédnek, és soha semmi hála vagy dicséret nem hangzott el. S elhatározta: beteg lesz. S néhány napig körülötte forgott a család. Beteg lett az anyuka. Csak később döbbent rá, milyen álnokság volt ez. Vagy nem az?
Az egyik faluba elkezdték bevezetni a gázt, valaki szerette volna, hogy az elsők között hozzá vezessék be. Meghívta egy nagy ebédre a művezetőt, meg egy-két munkatársát. Az ebéd végén mondta meg, hogy nagyon szeretné, ha az elsők között lenne. Elsőnek vezették be hozzá. És hosszú ideig, valahányszor meggyújtotta a tűzhelyét, eszébe jutott: hívő ember létemre, nem szégyellem magam? Mert a hívőkben is ott munkál ám az álnokság.
Valaki elmondta: volt egy hívő házaspár, akiknek nagy tekintélyük volt őelőtte, és szerette volna, ha jó véleményük van róla, és úgy hallották, hogy azok nem nagyon szoktak televíziót nézni. Erre a televíziójukat betették a szekrénybe. Ha azok jöttek, becsukták a szekrényajtót. Ha nem azok jöttek, nézhetjük együtt a műsort. Nem szégyellni való? Kicsi dolgoktól az életünket eldöntő nagy kérdésekig a huncutkodás, ravaszkodás, az ügyeskedés. Jézus nevén nevezi: hazugság. Motivál, indít, befolyásol, ott munkál bennünk, amikor az ember le akarja másolni a másikat, vagy olyan akar lenni, azt a látszatot akarja kelteni.
Talán ismerik a kecskéről szóló mesét a testvérek, amely kecske olyan akart lenni, mint az oroszlán. És a majom azt tanácsolta neki, hogy legjobb, ha egy táblát akaszt a nyakába és ráírja: oroszlán. Ezzel kezdődik. Aztán azzal folytatódik, hogy ha olyat eszik, amilyet az oroszlánok, ha megpróbál olyan hangokat kiadni, mint azok, és ha ott tartózkodik, ahol azok. Megfogadta a jó tanácsot, és az oroszlánok megették, csak a tábla maradt meg. Amikor a látszatot akarja fenntartani az ember, vagy látszatot kelteni, az életével fizethet.
Bizony igaz az, amit a Jeremiás könyvében így olvashatunk: „Csalárdabb a szív mindennél, gonosz az, kicsoda ismerheti azt? (Jer 17,9).
Nem tudom, milyennek ismered a saját szívedet. Nincs-e esetleg túl jó véleményed róla?
Azt szeretném javasolni: szánjunk ma délután időt arra, hogy elcsendesedünk Isten előtt és megkérjük Őt arra: Uram, mutasd meg nekem az álnokságaimat. És azokat kész vagyok ugyanígy bűnnek vallani, mint Dávid, és nem azt mondom: milyen jó, hogy ilyen ügyességet örököltem a szüleimtől, hanem azt mondom: minden álnokságomtól tisztíts meg engem! S utána így folytatom: tiszta szívet teremts bennem!
Ezen a világon egyetlen valaki járt, akiben semmi álnokság nem volt. Még az ellenségei is elismerték ezt. De Ő magára vállalta mindannyiunk minden huncutkodását, hazudozását, képmutatását, álnokságát. És ebbe belehalt a kereszten. És amikor átdöfték a szívét ott a Golgotán Jézusnak, akkor ez a tiszta, minden álnokságtól mentes szent szív mintegy szétosztódott. S azóta lehetővé vált, hogy az Ő tisztaságából adjon mindazoknak, akik eljutottak már oda: nem akarok így élni tovább, tiszta szívet teremts bennem, ó Isten!
Ez az élet nem mindig könnyű, mert ilyenkor aztán könnyen megkapja az ember talán a saját szüleitől vagy házastársától: elment az eszed? Hát ebben a világban nem lehet másként boldogulni! Mit képzelsz? Ilyen normák szerint, amikre hivatkozol, talpon tudsz maradni? Mindent megtettünk érted, hogy előteremtsük ezt meg azt, te meg ezzel az ostoba becsületeskedéssel elherdálod? És így tovább ... És ezeket az előadásokat szeretettel végig kell hallgatni, és el kell dönteni, kinek enged inkább az ember. És sok mindenről lemarad az ilyen ember, akinek a szívében álnokság nincsen. Gyakran kerül kényes helyzetekbe, mert amíg csak ő marad le valamiről azért, mert tiszta szívvel döntött, az a kisebbik baj; de amikor ezzel másoknak a helyzetét is megnehezíti, mert össze van szövődve fonódva minden álnokság körülöttünk. Néha megoldhatatlannak tűnő nehéz helyzetek állnak elő.
Szeretném ezt is délutáni foglalkozásként javasolni. Az Isten előtti csendünkben gondolkozzunk erről és kérdezzük Őt: Uram, valóban talpon maradhatok én egy hazug világban ilyen lelkülettel? Csak azt kérem, ne amiatt kezdjünk el most aggodalmaskodni, hogy mennyi kellemetlenségem lehet vagy lesz majd amiatt, ha tiszta szívet kérek, ezt bízzuk Istenre. Most amiatt kezdjünk el végre aggodalmaskodni, hogy ha a Dávidéhoz hasonlóan álnok a szívünk, akkor elveszünk. És Isten ígéri: „Eltöröltem álnokságodat, mint felleget, és mint felhőt, bűneidet, térj énhozzám, mert megváltottalak.”
Boldog ember az, aki megutálja a saját álnokságait, aki már ma bűnnek vallja azt Isten előtt és abbahagyja, és ilyen szent komolysággal kiált tiszta szívért, Szentlélektől való indításokért, mint ahogy azt Dávid tette ebben az imádságban.