Istenünk, kérünk bocsásd meg minden hamis elképzelésünket, amit rólad alkottunk. Tudjuk, Urunk, hogy nemcsak faragott képek, hanem faragott képzetek is élnek rólad. Engedd, hogy egyre inkább megismerjünk annak, aki vagy.
Köszönjük, hogy tudhatjuk, senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja kijelenteni. Kérünk, téged Jézus Krisztus, jelentsd ki nekünk az Atyát. Engedd, hogy téged egyre jobban megismerjünk, hiszen aki téged látott, az látta az Atyát.
Köszönjük mindazt, amit értünk tettél. Hadd éljen ez egyre elevenebben bennünk. És kérünk, ahogy egyre jobban megismerünk, hadd tudjunk egyre teljesebb bizalommal imádkozni hozzád. Néha mi is csak kiáltani tudunk, Urunk, olyan nagy a nyomorúság körülöttünk, meg néha a saját életünkben is.
Köszönjük, hogy meghallgatod a kiáltást. És köszönjük, Atyánk, hogy mi már Jézus nevében jöhetünk hozzád, és Őreá hivatkozva, Őreá tekintettel tárhatjuk eléd az egész szívünket, és te Őreá nézel és minket áldasz meg. Köszönjük ezt az atyai szeretetet!
Segíts, hogy egyre jobban így bízzuk rád magunkat. Szabadíts meg sok felesleges félelemtől, de erősítsd bennünk az Istenfélelmet. Szabadíts meg minden aggodalmaskodástól és szorongástól. Taníts meg minket akkor is bízni benned, ha még vársz a cselekvéssel. Őrizz meg minden kételkedéstől és kétségbeeséstől, és taníts minket imádkozni.
Kérünk, hogy a között a sokféle hatás között, ami ér bennünket, hadd maradjunk egyenletesen a te gyermekeid, akik bízunk benned, akik tőled várunk mindent, akik neked vagyunk hálásak mindazért, amit adsz.
Könyörülj meg rajtunk, hogy semmi meg ne rendíthesse hitünket és a benned való bizalmunkat, sőt hadd tudjuk egymásban is erősíteni ezt a hitet.
Ámen.
Köszönjük, Istenünk ennek az éneknek a vigasztalását és biztatását. Olyan nagyon rászorulunk arra, hogy el ne felejtsük: nem vagy messze, hanem közel vagy mindenkihez aki hittel hív téged. És közel vagy a megtört szívűekhez és azokhoz, akik őszintén keresnek téged.
Szükségünk van rád, ezzel a vágyakozással jöttünk ide. Keresünk téged, és így akarjuk most megalázni magunkat előtted. Engedj közel magadhoz, hajolj közel hozzánk akkor is, ha nagyon mélyen vagyunk, akkor is, ha messze tévelyedtünk tőled.
Könyörgünk hozzád az ősi zsoltárral: kiáltásom halld meg Isten, mert nagy ínségből, messze földről kiáltjuk felségedet.
Köszönjük, hogy olyan Isten vagy, amilyennek ez az ének leírt téged. Köszönjük, hogy számon tartod a könnyeinket, pontosan tudod, mi hiányzik az életünkből. Köszönjük, hogy nem nézed közömbösen szenvedéseinket, magányunkat, kétségeinket, bizonytalanságunkat. Köszönjük, hogy nagy szeretettel utánunk nyúlsz.
Áldunk azért, ahogy Jézus Krisztusban lehajoltál és utánunk nyúltál. Áldunk azért, hogy benne lett egészen nyilvánvalóvá, hogy mennyire szeretsz minket. Engedd átélnünk ma este ezt a nagy szeretetedet, és a veled való közösségben hadd gyógyuljon az életünk.
Ámen.
A Mózes második könyvét kezdtük nemrégiben olvasni a bibliaolvasó kalauz szerint az Ószövetségből. Ez a szakasz arról szól, hogy ki a mi Istenünk? Ez egyáltalán nem valami öncélú elvi teológiai kérdés. Minden hívő ember számára sorsdöntő, hogy ismeri-e Istent? Hogy abban az Istenben hiszünk-e, aki valóban létezik, aki egyedül Isten, aki teremtette a mennyet és a földet, és aki nekünk kijelenti magát a Bibliában?
I.
Testvérek, elképesztően sok tévedés, torz gondolat él emberekben Istennel kapcsolatban. Elképzelünk magunknak egy Istent, vagy istenséget, aki sokszor még csak nem is hasonlít arra az igazi, élő Istenre, aki magát nekünk a Szentírásban kijelenti, és aki a tetteivel is megbizonyította, hogy Ő az.
Ebből a fejezetből egészen nyilvánvaló lesz az, hogy Isten élő személy, akiről azt olvassuk: lát. Látja az Ő népe nyomorúságát. Hall. Meghallja az Ő népe kiáltását. Megszánja őket. Küld hozzájuk valakit. Ez az Isten ítél, megítéli az ellenségeiket és megkegyelmez nekik. Meghallgatja a hozzá küldött imádságot. Az Ő munkáját különösen is jellemzi az, hogy szabadít: sokféle nyomorúságból, megkötözöttségből, testi és lelki rabságból. Szabadító Isten, és az Ő cselekedetei mögött mindig az irántunk való szeretet rugója mozgat. Isten cselekedeteinek a motívuma, a mozgató rugója mindig a szeretet.
Úgy ismerjük meg Istent ebből a fejezetből, mint aki uralkodik az Ő népén, de a benne nem hívő pogányokon is, az egész világmindenségen. Uralja a természeti erőket, hiszen azokat is Ő teremtette. Kész vezetni a benne hívőket, de irányítja azokat is, akik Őt nem ismerik vagy nem ismerik el. Mindenható, hatalmas Isten, aki szövetségét megtartja - többször hivatkozott rá, ahogy olvastuk -, aki hűséges, vagyis megbízható, és ezért nyugodtan rábízhatja magát mindenki. Benne nem fog csalódni.
Van úgy, hogy megvárakoztatja a benne bízókat is, van úgy, hogy megpróbálja őket - itt is erről olvastunk -, de végül is mindent a javukra fordít.
Mi tehát ebben a személyes Istenben hiszünk. Tudjuk, hogy mindez, amit itt elsoroltam a felolvasott ige alapján, úgynevezett antropomorfizmus. Mikor azt mondjuk, hogy Isten lát, akkor jó, ha nem úgy képzeljük el, hogy neki is van hozzánk hasonlóan két szeme. Hiszen Jézus megmondta, hogy az Isten Lélek. És amikor azt mondjuk, hogy Isten hallja a hozzá küldött kiáltást, akkor azt nem a miénkhez hasonló fülével cselekszi. De nem tudjuk másként a valóságot leírni. A valóság az, hogy Ő lát minket, hallja a kiáltásunkat, megszabadít bennünket, de amikor a Biblia azt mondja: erős kézzel és kinyújtott karral szabadít, akkor nem ilyen öt ujjban végződő kart kell elképzelnünk, hogy azzal odanyúl rendet csinál, hanem az Ő hatalmával, akaratával, - már ez is antropomorfizmus, hogy az Ő szavával, igéjével, az Ő akaratával megteszi mindazt, amit akar, és mindazt a mi javunkra.
Ez azért nagyon fontos, mert sokszor fogunk találkozni olyanokkal, akik Istenről úgy beszélnek, mint egy fogalomról. Isten fogalom. Nekünk nem Isten-fogalmunk van. Egy fogalom nem vígasztal meg engem a gyászomban, és egy fogalomhoz hiába kiáltok, az nem fog ilyen szabadítással válaszolni, mint ahogy itt Isten népe azt megtapasztalta. Mások azt mondják: Isten a végső ok. Minden dolog végső mozgatója. Ez is egyfajta magyarázat, de emberi elképzelés. Akármennyire legvégső ok is, amikor megaláznak és gúnyolnak, nem tud engem megvigasztalni egy végső ok. És amikor félek valamitől, nem tud bátorságot önteni belém. Márpedig akik ismerik az élő Istent, azok arról tesznek bizonyságot, hogy: megbátorítottál engem, és amikor megszólaltál, lelkemben erő támadt. Ehhez egy élő személy kell, és mi ebben az Istenben hiszünk.
Ő nem a legmagasabb intelligencia, és nem az örök törvény, hanem mindennemű törvénynek az alkotója. Ő a nagy Törvényadó ezen a világon. Az összes fizikai, biológiai, erkölcsi és minden egyéb törvényt és törvényszerűséget Ő gondolt el, és Ő épített a világba. Ő kitalálta és megvalósította. Hatalmasan cselekvő Isten Ő.
A reformátorok sokat írtak arról, hogy igazi, helyes Isten-ismeret nélkül lehetetlen igazi, helyes istentisztelet. Nem lehet egészséges, erőt adó, másoknak is hasznos Isten-dicsőítő, hívő életet élni, ha nem ismerjük igazán Istent. És igazi Isten-ismeret nélkül lehetetlen eljutni igazi önismeretre is. Beszélhetünk, képzelődhetünk, irkálhatunk önmagunkról, amit akarunk, nem fog megfelelni a valóságnak, ha az nem az igaz Isten-ismeretből is fakad.
Nos, ez az első, amit szerettem volna mondani. Ez a fejezet hatalmasan elénk állítja a személyes Istent, aki szeretetből cselekszik, aki uralkodik, cselekvő, hatalmas Isten, élő személy.
II.
A másik, amit vegyünk észre a felolvasott igéből, ez a különös, bár egyszerűnek tűnő összefüggés: Isten népe a nyomorúságból kiált az ő Istenéhez, és Isten megszabadítja őket.
„Izráel fiai fohászkodtak a szolgaság miatt, és kiáltottak, és feljutott kiáltásuk Istenhez. Meghallotta az ő fohászkodásukat, megemlékezett szövetségéről és megtekintette Isten az Izráel fiait.”
Három egymásba kapcsolódó nagyon fontos igazság van itt, amiről jó lenne, ha otthoni csendességünkben is továbbgondolkoznánk.
Az első az, hogy az imádságról úgy beszél a Biblia itt, mint a szenvedés egyik gyümölcséről. Ahogy nehezedik Isten népének a helyzete, úgy erősödik az imádságuk. Ahogy egyre nagyobb súllyal terhelődik rájuk a rabság, a robot, a sok nyomorúság és a kilátástalanság, annál jobban kiáltanak Istenhez. Ez nem szükségszerű. Ismerünk olyanokat is, akik akkor is komolyan imádkoznak, ha nem nehezedik rájuk nagy nyomorúság. De sajnos igen sokszor, igen sokan úgy vagyunk, hogy akkor kezdünk el komolyan imádkozni, amikor valami komoly baj támad.
Boldog ember az, aki akkor is komolyan imádkozik, amikor nem nyomorítja őt valami szenvedés. De ez egy különös összefüggés, ami elesett állapotunk miatt az igazi, elszánt, mély, komoly imádság - sokszor a komoly szenvedések gyümölcseként jelenik meg az emberek életében.
A másik, amit megfigyelhetünk itt: Isten sokkal előbb meghallgatta az ő imádságukat, mint ahogyan teljesítette a kérésüket. Előbb meghallgatta az imádságot, mint ahogyan itt a látható világban cselekedett. És erre nézve is több, kedves, szép példát láthatunk a Bibliában.
Egyet hadd olvassak csak a Dániel könyvéből. Dániel régóta imádkozik már azért, hogy Isten szabadítsa meg az Ő népét és könyörüljön rajta. Egyszer ezt a kijelentést hallja Istentől: „Ne félj, Dániel, mert az első naptól fogva, ahogy a szívedet megértésre, sanyargatásra adtad a te Istened előtt, meghallgattattak a te beszédeid, és én a te beszédeid miatt jöttem. De Perzsia fejedelme ellenem állott huszonegy napig ...” - hallja Dániel a felvilágosítást. (Dán 10,12).
Hosszú ideje imádkozik és Isten nem mozdul. De Dániel ismeri Istent, és tudja, hogy Isten nem süket. Ő hallja az imádságot. Isten nem közömbös, Ő szánakozik az Ő népén, és meg is ígérte a szabadítást. Hogy az pontosan mikor jön el, hogyan történik, miből lehet azt észrevenni, mi módon viszi véghez Isten, azt nem tudja, de állhatatosan imádkozik akkor is, ha egyelőre úgy tűnik: nincs rá felelet. Közben kiderül, hogy amikor elérkezik Isten cselekvésének az ideje, nem akkor hallgatta meg az imádságát, hanem mikor elkezdte, már akkor.
Amikor elkezdtél komolyan tusakodni és böjtölni, Isten meghallgatott téged. Aztán közben eltelik bizonyos idő, ami sok mindenre jó. Ami próbára teszi a hívőnek a hitét: bízunk-e valóban Istenben, valóban tőle várjuk a szabadítást, hisszük-e, hogy Ő nem késik el akkor sem, ha néha megvárakoztat? Az Istenbe vetett bizalmunkat, hitünket vizsgáztatja ilyenkor Isten. S miközben vizsgáztatja, erősíti is. Minden ilyen állhatatos, elszánt imaharcból megerősödve kerül ki a hívő ember. Ha csak nem hagyja abba sokkal korábban, mondván: Isten nem hallgat meg, talán nincs is, minek folytassam? Kiderül a hitetlensége. Hinni egyebek között azt is jelenti: Isten nem mozdul, de továbbra is állhatatosan megvallom: bízom benne, egyedül tőle várok mindent, és nem hagyom abba az imádságot. Egyszer csak megtudom: régen meghallgatta.
A láthatatlan, örökkévaló világban már eldőlt, hogy Ő mit fog cselekedni. Csak a látható világban egy kicsit később lesz ez nyilvánvalóvá. Ne hagyd abba az imádságot, ha Isten megvárakoztat! Engedd, hogy erősítse a hitedet. Valljuk meg a bizalmunkat, mondjuk el olyan őszintén, mint Ábrahám, akiről azt mondja az ige, hogy reménység ellenére reménykedve hitte, hogy amit Isten ígért, azt megadja. Ha a látszat mást mutat, ha a tapasztalatok mást mutatnak, akkor is Isten ígéreteire építsünk. És amíg Ő valami módon le nem állít az imádságban, állhatatosan folytassuk azt, mert ezzel dicsőítjük Őt. Nem beszélve arról, hogy, ha valamit Isten akarata szerint mondunk, akkor egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy meghallgatott.
János első levelének a végén van egy mondat, amit gyakran szoktunk idézni. Elég nehéz lefordítani ezt a mondatot. Az új fordítás egy kicsit világosabban tudja visszaadni, mint a régi. Ezt olvassuk: „Az iránta való bizalmunk pedig azt jelenti, hogy ha valamit az Ő akarata szerint kérünk, meghallgat minket. Ha pedig tudjuk, hogy bármit kérünk, meghallgat minket, akkor tudjuk, hogy már megkaptuk, amit kértünk tőle.” (1Jn 5,14-15).
Még nincs itt a kezemben, de ha az Ő akarata szerint kértem valamit, amire nézve azt ígérte, hogy meghallgatja, akkor bizonyos lehetek abban, hogy az enyém lesz. Mintha már fognám, olyan bizonyos lehetek. Tudjuk, hogy megkaptuk, ha az Ő akarata szerint kértünk. Nyilván nem akármit, ami nekem eszembe jut. Mindenféle kívánságomat nem teljesíti Isten, mint ahogy mi sem teljesítjük a gyerekek mindenféle kívánságát. A hároméves toporzékol: add ide az ollót, nem fogjuk odaadni, ha még jobban toporzékol, akkor sem. Szeretetből nem fogjuk odaadni. És Isten is szeretetből tagad meg tőlünk sok mindent, amit nem mindig élünk át, vagy így fogadunk. De a hitünket, a bizalmunkat ez is méri, és egyben erősíti: bizonyosak vagyunk-e abban: jól tudja a mi Atyánk, mire van szükségünk, mielőtt kérnénk tőle. Amit pedig az Ő akarata szerint kértünk, az már megvan. Aztán majd egyszer nyilvánvalóvá lesz itt a látható világban is, hogy meghallgatott.
Az első tehát az volt, hogy néha a szenvedés gyümölcseként jelenik meg a komoly imádkozás. A másik észrevételünk: Isten előbb hallgat meg, mint ahogy itt a látható világban cselekszik. A harmadik, amire a felolvasott igében felfigyelhetünk: az ilyen kiáltás, az Istenhez küldött hívő szenvedélyes imádság megmozgatja a mennyet, de Isten nem akkor határozza el azt, amit cselekszik, akkor csak valóra váltja. Itt is hivatkozik Isten az Ő szövetségére. Az évszázadokkal az előtt Ábrahámmal, Izsákkal, Jákobbal kötött szövetségre, az abban foglalt isteni ígéretekre. Azok fognak most majd teljesedni. Ami abból még nem vált valóra, most teljesedik.
Akkor minek imádkozni? Ha Ő nem az imádságunk hatására dönti el, mit cselekszik, hanem már az örökkévalóságban eldöntötte, most csak megvalósul. Egyrészt ez az egész gondolkozásmód egy kicsit zavaros. Mert mi az hogy már meg még? Az időn kívül nincs és meg még. Nincs előtte meg utána. Isten az örök jelenben dönt és cselekszik. Ez az, amit nem tudunk felfogni és követni a magunk idő-téri gondolkozásával. Mihelyt így kezdünk el rákérdezni valamilyen bibliai igazságra, már rossz vágányon vagyunk, s a rossz kérdésre nem lehet helyes választ adni. Éppen itt kell tudomásul vennünk, hogy Ő mérhetetlenül fölöttünk van. Az a személyes Isten, akiről szó volt, egészen más, mint akinek elképzeljük.
És mégsem felesleges, vagy éppen ezért nem felesleges imádkozni, mert az állhatatos, komoly imádság által kerül a hívő ember igazán közel ehhez a mérhetetlen magasságokban uralkodó, de őt szerető Istenhez, és így válik mégis az Ő eszközévé. Nem tudom, hogy mikor, mit, hogyan döntött el, mert nincs nála mikor. De hogy Ő jót végzett felőlünk, az bizonyos. Az én dolgom mint hívő ember dolga az, hogy könyörögjek azért, hogy azt a jót, amit Ő elvégzett, valósítsa meg. Szabad azért könyörögnöm, hogy minél előbb valósítsa meg. És így válunk egyszerű, hívő emberek a magasságos Isten munkatársaivá. Imádságunk által is megvalósulnak az Ő nagy döntései.
Egy kicsit jó lenne, ha bepillantanánk ennek a bibliai kijelentésnek a mélységeibe, és hálát adnánk, hogy szabad imádkoznunk. Aztán a cselekvést, az Ő döntéseit, azok megvalósítását mindenestől Őreá bíznánk. De örülnénk annak, hogy minket is beemel ebbe a csodálatos szabadításba, hiszen a nép megszabadulása azzal kezdődött, hogy elkezdtek kiáltani Istenhez.
III.
Mózes személyéről szeretnék egyet-mást mondani. Mindenekelőtt jó lenne, ha fennakadnánk a bevezető megállapításon, amelyikből kiderül, hogy Mózes sorsfordulót él itt át, s egy kicsit elidőznénk ennél: hogy viseljük a sorsfordulókat, a sorsunkat nagyon befolyásoló eseményeket? Mert Isten az Ő gyermekeit gyakran úgy vezeti, hogy különlegesen erőteljes hatások érhetik őket. Ha csak Mózesre gondolunk: A pici csecsemő életveszélyben van. Nem is merik otthon tartani. Kiteszik a Nílus egyik holtágába egy mózeskosárban, hátha túléli a faraó dühöngését. - Az életveszélyből egy pillanat alatt átlendül a másik végletbe: a királyi udvarba kerül, mint a mindenható uralkodó adoptált, fogadott unokája, a faraó lányának a fia. Egyszerre teljes biztonság, teljes bőség. Minden, ami elképzelhető, rendelkezésére áll. - Aztán megint vissza, amikor agyonüti azt az egyiptomit és elterjed a híre, egyszerre száműzötté válik. Menekülnie kell, a puszta életét menti. Nemcsak, hogy senki, semmi, hanem üldözött vad lett hirtelen.
Akkor megáll a Midián földjén. Ott nem kell tovább futnia, nem kell, hogy a szívverése felgyorsuljon a félelemtől. Nem kell öröké hátra néznie, meg körültekintenie: nincsenek-e nyomában az üldözők. Néhány évtizedes, csendes, békés családi élet. Nyugodt mindennapi munka a sorsa. - S amikor már megszokja ezt a nagy nyugalmat, jön az égő csipkebokor. Isten azt mondja: menj vissza a faraóhoz, Én küldelek téged és hozd ki a népet. Különleges küldetést kap. Ijesztően nehezet. Hogy fogja ezt elviselni? Hogyan reagál rá? A békés családapa, a csendes, nyugodt pásztor egyszerre népvezérré kényszerül válni, sőt népének a lelki vezetőjévé is.
Sokan nem bírják ezeket a hatásokat. Itt vannak körülöttünk az ilyen hatások sérültjei. Amikor hirtelen meggazdagodik valaki, és nem bírja ki. Tönkremegy erkölcsileg, beleroppan a házassága, ki tudja, mi minden történik. Vagy amikor hirtelen földönfutókká váltak emberek ... Nem volt az még olyan régen. Az államosítások, a TSZ-esítés, a kitelepítések. Holnap reggelre húszkilós csomagot tessék összerakni és jön a teherautó. S ottmarad minden. Hányan nem bírták ki! Összeroppantak, öngyilkosok lettek, kiborultak. Olyan hirtelen nagy ütés volt, hogy kilendítette az életet, és elveszítette az egyensúlyát az ember. Elveszett a talaj a lába alól, s kiborult.
Néha kisebb is elég: Hirtelen kinevezik főnökké s fejébe száll a dicsőség, elkezd hatalmaskodni. Nem bírja ki. Vagy hirtelen lefokozzák, különösebb indoklás nélkül nyugdíjba küldik vagy elbocsátják. Egyik hétről a másikra. Nem könnyű ám ezeket feldolgozni!
Váratlanul jön egy súlyos betegség, s kiüti az embert, s néhány hét alatt világos lesz: többé már nem lesz munkabíró, nem lesz az, aki volt. Hanem mi lesz? Nem tudja. Minden bizonytalan.
Akár pozitív, akár negatív egy ilyen nagy hatás, az úgy kilendítheti az embert, hogy nem áll meg a talpán. És ami a lengéscsillapítóknak a szerepe, meg ami a vitorlások aljából kibocsátott vastag lemeznek a szerepe az a szerepe az élő Istennel való közösségnek a hívő ember életében. Mérsékli ezeket a hatásokat, hogy ha lendületbe jönne is az élete, azért mégis megmarad az egyensúlya. Mégis csak a talpán marad. Biztos talajon áll, ha Istennel valóban van közössége, és kibírja.
Most nem akarok egy másik történetbe belemenni, csak az ószövetségi József története is eszembe jutott. Szintén most olvastuk az életét a Bibliából. Micsoda változások voltak ott! A papa kedvencéből egyik napról a másikra rabszolga lett. Aztán még mélyebbre, hamis vád alapján börtöntöltelék. Egy becsületes, tiszta ember ott van a börtönben. Aztán egyszerre hirtelen a faraó után második ember egy nagy birodalomban. Ki bírja ezt ki?
Nos, efféléktől talán minket nem kell félteni, de minket is érnek ehhez hasonló ütések ilyen vagy olyan irányból. Jellemez-e az a stabilitás vagy csendes kiegyensúlyozottság bennünket, ami például Mózest? Amikor azt mondjuk: most rettenetesen összejöttek a bajok. Van ilyen. Nagyon jól ismerem ezt. Vannak ilyen napok, nem tudom miért, amikor csak vészhíreket hall az ember, és amikor sok minden nem sikerül, amikor minden ellensége felülkerekedik vagy megszólal. Mit csinálunk ilyenkor?
Van, amikor Isten áldásokat ad, eredményeket - világi szóval -: sikereket ér el az ember. Akkor mit csinálunk? Akkor is tudunk-e ugyanolyan csöndesek és alázatosak maradni? Nyilvánvalóan az ember érzelmi életét befolyásolja. A hívő ember is elkeseredik, könnyezik, szomorú lesz, ha olyan hatások érik. Ő is boldogabb, feldobottabb, ha sok minden jó történik. De mindez az egyensúlyon belül, mindez az Istennel való valóságos, masszív közösségen belül történik. És ha nagyon összejönnek a bajok, akkor is dicsőítjük Őt, és neki sírjuk el a könnyeinket, aki számon tartja azokat. Ezért énekeltük ezt az éneket. S ha senki nem állna mellettünk, tudhatjuk, hogy Ő akkor is mellettünk áll. Ő hűséges, Őreá számíthatok. (270. ének)
Éppen most fog kiderülni, mennyire számíthatok rá. S miközben törölgeti az ember a szemét, meg sötét gondolatok futnak át az agyán, aközben mégis talpon marad, a békessége mégis megmarad. Lehet, hogy nyugalma nincs - ahogy Reményik írja -, de békessége van. Az a békesség, amit Jézus ad. Amit nem úgy ad, mint a világ adja. Amit a világ nem tud adni, de nem tud elvenni sem. Megtépázni tudja, de hogy összejöttek a bajok, vagy az, hogy most nagyon sok eredményt értem el, ez semmit nem változtat azon, hogy én a hatalmas Isten alázatos gyermeke vagyok, akiről tudom, hogy szeret engem, én pedig neki engedelmes akarok maradni. S bármi történik, ragaszkodom hozzá, s közben tudom, hogy nem ez tart meg, hanem az, hogy Ő a hatalmas kezével felvett engem, s nem dob el, s nem ejt el véletlenül sem. Ezen semmi nem változtat.
Lehet, hogy ezt nem gondolja így végig az ember, amikor sok baja van, vagy nagy öröm éri, de a szíve mélyén ez olyan erőteljes, hogy ez mégis csak megtartja az egyensúlyát.
Nos, ha most Mózes történeteit fogjuk majd olvasni heteken keresztül, gondoljunk néha arra, mert ő is kapott nagy ütéseket. Sokszor azoktól, akikkel a legtöbb jót tette, s akiknek mindig jót akart. Néha az ember onnan kapja, ahonnan nem számít rá. De az egyensúlya megmarad mindvégig.
Meglepődik ugyan, amikor Isten elküldi őt, hogy eredj el a faraóhoz és hozd ki az én népemet - erre csak ezt lehet kérdezni, amit ő mondott: kicsoda vagyok én, hogy kihozzam a te népedet? De elhangzik a nagy ígéret: én veled leszek.
Ha Isten segít, két hét múlva itt szeretném folytatni, hogy mit jelent ez: én veled leszek, és mit jelent ez: „vagyok, aki vagyok” - egy ilyen embernek, akit sokféle hatás ér, de aki lényegében mindvégig ugyanaz marad: Isten alázatos, a tőle kapott küldetésben járó, és a népét minden körülmények között szerető szolgája.