ELKÜLDELEK A FÁRAÓHOZ

Két héttel ezelőtt ennek a történetnek az elejét tanulmányoztuk. Láttuk, hogy milyen hatalmas bizonyságtétel ez arról, hogy Isten élő személy. Nekünk nem istenfogalmunk van, hanem a teremtő és a világon ma is uralkodó mindenható Istennek mondhatjuk Jézus bátorítása alapján: Atyám! Ő olyan, aki hallja az Ő népe ki-áltását, ismeri szenvedését, elkészíti a szabadulást, választ eszközöket annak a végrehajtására, és ígéri nekik: Én veled leszek. Isten Úr, aki uralkodik ma is mennyen és földön.
Láttuk azt is, hogy mi minden van itt a nép kiáltása mögött. Sokszor a szenvedés segít oda, hogy igazán kiáltsunk Istenhez. Vajon az a sok szenvedés, ami most körülöttünk van, és az a nehéz helyzet, amiben népünk most van, indít-e minket komoly kiáltásra, vagy csak háborgásra, panaszkodásra, lázongásra? Isten népe nem háborog, hanem imádkozik. Nem imádkozgat, hanem kiált, ha kell, elkeseredetten, állhatatosan, elszántan, hittel, reménység ellenére is reménykedve hiszi, hogy Isten, aki élő személy és uralkodik, fog segíteni. Kiáltunk-e?
Láttuk azt, hogy a nép kiáltására megmozdul a menny, mégpedig sokkal előbb meghallgatta Isten az ő imádságukat, mint ahogy az abban foglaltakat teljesítette. És Mózes személyével foglalkoztunk röviden. Csak azzal, hogy mennyire bírta azokat az erőteljes hatásokat, amik különböző oldalról érték. Az életveszélytől odáig, hogy ünnepelt népvezér volt. Kapaszkodott Istenbe, erős közössége volt vele, és nem lendítették ki ezek a változások az egyensúlyából. Láttuk, hogy milyen sokakat milyen könnyen kiborítanak, kilendítenek a váratlan változások - akár pozitív, akár negatív irányba. Kevés ember mondhatja el azt, amit Pál apostol: „Tudok szűkölködni és tudok bővölködni, mindennel megelégedett vagyok.”
Nos, erről volt szó két hete, aztán vasárnap külön foglalkoztunk ezzel a súlyos isteni önkijelentéssel, hogy vagyok, aki vagyok, ott leszek, ahol ott leszek. Láttuk, milyen sokat jelentett Mózesnek Istennek ez az ígérete.
Ma egy kicsit közelebb hajoljunk a felolvasott igéhez, és azt nézzük meg, milyen úton vezette végig Isten Mózest onnan, hogy Mózes korábban soha nem találkozott Istennel, csak hallott róla, nem hallott tőle semmit, - innen, ebből a félig tudatlan állapotból odáig, hogy mint Isten felhatalmazott küldöttje, küldőjével a háta mögött és a szívében, lehetetlenül nehéz feladatokra vállalkozik, és azokat Isten általa megoldja. Azt mondják ennek a szövegrésznek a hozzáértő elemzői, hogy három világos lépés rajzolódik itt ki, amin át Isten bemutatkozott Mózesnek, és ezzel párhuzamosan vezette Mózest is egyre előbbre ezeken a lépcsőkön.
Először Isten nagy titok volt Mózesnek. Titokból az ő megszólítójává vált. Aztán megszólítójából az ő ítélőjévé és végül ítélőből kegyelmes Istenné. Isten nagyon sokszor ezen az úton vezeti végig azokat, akiket közelébe hív és akikkel önmagát megismerteti. És eközben a tudatlan ember megszólítottá lesz, a megszólított ember Isten imádójává, és az Őt imádó ember az Ő küldöttjévé. Hogyan fut egymás mellett párhuzamosan ez a két vonal?
I. Isten tehát Mózesnek mindenekelőtt nagy titok. Nem tudjuk, mert nincs benne a Szentírásban, hogy mennyit hallott kiskorában Istenről. Hány éves korból tudunk megőrizni emlékeket úgy, hogy az a felnőtt gondolkozásunkat is befolyásolja? Mindenesetre egészen pici volt, amikor a fáraó udvarába került. Az édesanyja szoptatta egy ideig. Néha nagyon sokáig - azt mondják, két éves korig is - szoptatták abban az időben a gyerekeket. Biztos hogy imádkoztak érte, mert hívő emberek voltak, és minden hívő ember imádkozik a gyermekeiért. Valószínű, hogy beszéltek is neki valamit Istenről - nem tudjuk. Azt tudjuk: nem sok lehetősége volt Mózesnek arra, hogy Isten nagy tetteit megismerje, de szinte biztos, hogy valamit azért hallott erről.
Amikor negyven évesen a Midján földjére kényszerült menekülni, ott megint nem hallhatott Istenről. Lehet, hogy dolgozott benne mindaz, amit addig tudott Istenről, de nem mélyült és nem bővült ez az ismeretanyag. Úgyhogy nagyrészt ismeretlen volt számára az élő Isten. És így teltek napjai, hónapjai, évei. Legeltette nyáját a pusztában, és tudomásul kellett vennie, hogy kettébe tört a karrierje. Mielőtt még igazán elkezdődött volna, véget ért. Az a szörnyű gyilkosság, amit elkövetett, az, hogy miatta menekülnie kellett, ez mindent meghiúsított. Egy nagy műveltségű ember, aki a fáraó fogadott unokája volt, és szép pálya várt volna rá, most a pusztában tölti el az életét. Aztán majd egyszer véget ér ez a szürke élet.
Nyolcvan éves volt már Mózes, amikor az égő csipkebokorban Isten őt először megszólította. S akkor látta ezt a különös jelenséget, hogy a pusztának egy egyszerű tövisbokra ég, de nem ég el. Az egyik magyarázó olyan kedvesen és olyan ihletetten fejtegeti azt, hogy ilyen Istenünk van nekünk, aki a pusztának egy egyszerű tövises növényében lép oda az ember elé. Mint ahogy abban a töviskoronás, meggyötört, kivégzésre ítélt valakiben lépett oda az egész embervilág elé. Nem a királyok palotáiban jelenti ki magát, hanem a lehető legegyszerűbb körülmények között. Az a tövisbokor, amiről itt szó van, ugyanaz, amiről a bűneset után olvasunk az 1Móz 3-ban: Isten meg-átkozza a földet az ember lázadása miatt, és azt mondja: tövist és bogáncskórót teremjen neked. Isten a bűntől megvert világba lép be, nem iszonyodik tőle, nem fordul el utálkozva, látva azt és benne minket minden lázadásunkkal és hitetlenségünkkel, hanem valami egyszerű jelben, egyszerű módon megjelenik, és Ő kezdeményezi velünk a kapcsolatot. Nem a sértett duzzogásával, még csak nem is az ítéletre kivont karddal közeledik, hanem valami egyszerű jelben lehetőséget ad az embernek, hogy találkozzék vele.
Nem ugyanez történt kozmikus méretekben karácsonykor? Egy egyszerű istállóban, egészen szokványos módon megszületik egy kisfiú. S ki tudja, hogy Ő a Messiás, hogy Ő az Isten Fia, hogy Ő Isten, hogy Ő az örök isteni természete mellé akkor vette fel a nyomorult emberi természetünket, mert csak így lehetett segíteni rajtunk? Mindez egyszerűen, csendben, észrevétlenül történik, különösen az akkori nagy zűrzavar, a népszámlálás csinnadrattája mellett. Észre sem lehet venni, de új helyzetet teremt az egész világnak, az egész kozmosznak.
Így dolgozik Isten. A titokzatos kilép az Ő titkából és megszólítja az embert. Mert amíg csak látta Mózes, hogy ég a csipkebokor, s amíg csak gondolkozott, mi lehet ennek a magyarázata, addig még nem hitt. Addig még nem volt kapcsolata Istennel. Isten úgy állította helyre vele is, meg mindannyiunkkal úgy állítja helyre a vele való kapcsolatot, hogy megszólít. Mégpedig így, mint Mózest, a nevén. Kétszer hallja a nevét: Mózes. Azért ez elég meglepő lehetett ám. Ő már csak tudta, hogy rajta kívül ott csak a birkák vannak. Ki ismeri őt? Ki mondja ilyen érthetően kétszer egymás után: Mózes! Mózes! Az, hogy a nevén szólítja őt Isten, egyrészt azt jelentette: mindent tud róla, másrészt azt: jogot formál reá, szabadon rendelkezhet vele. Ezt ott hirtelen nem is lehetett könnyű feldolgozni. Először a meglepetés, talán egy kis ijedtség lehetett Mózes szívében, és lassan került helyére sok minden.
Isten tehát kilép a maga titokzatosságából és megszólítja Mózest. Mert a hit mindig hallásból van. Azt hiszem, sok mindent el tudnánk most mondani, ha elkezdenénk beszélgetni, milyen volt, amikor először szólított meg minket Isten. Talán ebben a templomban, talán másutt, amikor valóban ahhoz hasonlót éltünk át, hogy a nevünkön szólít. Nem hallottuk a nevünket így a dobhártyánkat megrezegtetve, de hogy mindent tud rólam, az, hogy bizonyos, hogy van, hogy Ő mégis szeret engem, hogy valamit akar velem, terve van velem. Egy nyolcvanéves emberrel elkezdi Isten az Ő munkáját. Nem lehet valaki olyan idős, olyan elhagyatott, olyan elesett, olyan reménytelen, olyan csüggedt, olyan jövő nélküli, hogy Isten ne tudna belépni az életébe és valami vadonatújat kezdeni vele. Hogy Ő ne tudna adni neki még valamit, hogy ne tudná adni talán éppen ezek után az igazi életet. Maga ez az egyszerű tény nagy evangélium itt, és dicsőítsük a mi Istenünket, hogy ilyen Urunk van nekünk.
Ne csak aranymondás legyen az, amit gyakran idézünk, hanem tudjunk örülni annak, hogy az így igaz. Ezzel lép oda Isten Mózes elé is: Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! (Ézs 43,1)
A második lépés, hogy a megszólító Isten egyszerre mint király - bizonyos értelemben mint ítélő király folytatja a beszélgetést Mózessel. Mózes egyre jobban közeledik a bokorhoz, viszi a kíváncsiság, a csodálat, és akkor elhangzik: állj! Ne merj közelebb jönni! Az a föld, amin állasz, szent. Vedd le a sarudat! A saru levétele a keleti gondolkozás szerint azt jelentette, hogy a port, szennyet, mindazt, ami a világhoz tartozik, és a megölt állat bőrét - tehát mindazt, ami a halálhoz tartozik - el kell távolítania magától az embernek. A világ és ami a halálhoz tartozik az, kívül marad. Nem mehetek oda mindenestől.
Miért nem? Most kezdi megtanulni Mózes, hogy Isten Isten és ő ember, és ez nem azonos kategória. Ő a teremtő én pedig teremtmény vagyok. Ő szent, én pedig fellázadtam ellene. Ő bűnt nem ismer, én pedig át vagyok itatva bűnnel és megértem az ítéletre. Jaj nékem, elvesztem - mondja Ézsaiás -, mert a szent Istent látták szemeim! A szent Isten és a bűnös ember nem találkozhat, mert megsemmisül az Isten szentségében mindaz, aki ellene lázad.
Olyan tudatlan Mózes, hogy ezt még nem tudja. Most kezd kirajzolódni előtte Isten nagysága, és az a távolság, ami a bűn miatt minket tőle elválaszt. És az, hogy onnan, az Ő trónusáról csak ítélet jöhet amiatt, amit csináltunk és akik vagyunk.
Azt hiszem, ez is ismerős sokunknak, amikor az út elején mindenekelőtt arra döbbentünk rá: elvesztem. Reménytelen helyzetben vagyok. Amikor kezdi látni az ember a bűneit, amikor bűnnek látja a bűnt. Amikor feltámad elemi erővel a lelkiismerete, és már nem akarja, de nem is tudja elhallgattatni, amikor fájni kezd mindaz, ami Isten-ellenes, Istennélküli az életünkben, és úgy látjuk: nincs tovább! Ez végzetesen elválaszt minket tőle, pedig olyan jó lett volna közel kerülni hozzá. Hiszen amilyen szeretettel mondta a nevemet, hogy egyáltalán akar velem valamit, már azt hittem, lesz értelme az életemnek, de most már látom: a bűneim végzetesen elválasztanak tőle.
És akkor szólal meg Isten - most ez így pontatlan, de mégis így mondom - az Ő igazi hangján. Akkor szólal meg az Atya szeretete, és a leghosszabb ez a szakasz Isten Mózeshez intézett beszédében. Azt mondja: Megláttam népem nyomorúságát. Hallottam kiáltását, ismerem szenvedéseit. Hol van itt a kardját forgató, fenyegető, ítélő bíró? Itt a szenvedő néppel, az ellene fellázadt szenvedő néppel együttérző, érte aggódó mennyei Atya szólal meg. Le is szállok, hogy megszabadítsam őket. Mivel feljutott hozzám az ő kiáltásuk és látom a nyomorúságukat, most elküldelek téged, hogy hozd ki az én népemet. Az ítélő Isten kegyelmes Istenné változik. Pontosabban Isten ítélete után Mózes mélyebbre lát Isten szívébe, és megismeri a kegyelmes, a bűnbocsátó Istent, aki együtt érez velünk, akinek fáj az, ami nekünk fáj, aki nem nézi közömbösen és nem nézi vég nélkül, hogy a saját bűneink következményei hogy tesznek tönkre bennünket, hanem közbenyúl és készen van nála már pontosan a terv, amit meg is fog valósítani.
A titok megszólít, a megszólító Istenben felismerem a szent Istent, és pillanatra megrettenek, félek tőle, elkezdem imádni, s utána megszólal a kegyelmes Isten, aki azt mondja: most pedig küldelek téged. Ez az egyik vonal.
II. S a másik vonal, amit közbe-közbe már követtünk is: a tudatlan ember egyszer csak megszólított lesz. Egészen személyesen közel jön hozzá, ami a Bibliában van: Ez rólam szól, ez nekem szól. Isten velem akar valamit, és erről meg van győződve, egyre bizonyosabb lesz benne, és ez nem önáltatás, hanem ez a valóság. De mit akar velem? Először megtanít térdre borulni, - vedd le a sarudat, sok mindent le kell vetni, hogy közel kerülhess Istenhez, s megtanuld imádni Őt - nem vagy a magad ura, de nem vagy kiszolgáltatva másoknak sem. Kész vagy-e kiszolgáltatni magadat Istennek? Mózes kész volt! Elhangzott a válasza: Ímhol vagyok! Ez azt jelentette: rendelkezz velem! És akkor Isten elkezd rendelkezni s azt mondja: most pedig menj el, és hozd ki az én népemet! Küldötté lesz. Három vagy négy versen belül ötször fordul elő ez: küldelek. Mert ez a cél. Nem az a cél, hogy újra megtanuljuk imádni Istent, hanem Isten célja velünk az, hogy miután megtanultuk Őt újra imádni, vigyük másoknak azt a sok jót, ami nélkül szűkölködnek, és amiben Ő gazdag, csak kellenének közvetítők. Elküldelek téged ... Ez a cél. És ebből a részből talán ez a leghangsúlyosabb most számunkra. Hol vagyunk mi ezen az úton? Ismerős-e már nekünk, hogy megszólított Isten? Talán nem is emlékszünk már, hogy akkor ott ki prédikált, vagy melyik hívő rokonunk, munkatársunk beszélt Istenről, - vagy nagyon is emlékszünk rá, még az igére is, még a körülményekre is, mert az felejthetetlen, amikor bizonyos lettem, hogy Isten akar velem valamit azok után, amiket csináltam. Abban az elesett állapotomban, amiben vagyok, Ő még akar velem valamit. Ismerős-e ez? Engedjük-e, hogy megszólítson minket?
Sokan már ez előtt elakadnak. Csak a csipkebokrot nézegetik, csak a maguk gondolataival vannak elfoglalva, hogy mi lehet az oka, próbálom megmagyarázni. A Bibliában talált vélt ellentmondásokat feloldani, megvitatni. Ne engedjük, testvérek, hogy itt lehorgonyozzunk, hogy itt megállítson bennünket a Gonosz. Engedjük, hogy Isten egészen személyesen megszólíthasson minden alkalommal, amikor a Bibliát a kezünkbe vesszük. Minden istentiszteleten és bibliaórán Ő azt akarja, hogy valami módon a nevünkön szólít. Újra és újra tudatosítja bennünk, hogy mindent tud rólunk, és annak ellenére szeret. Tudatosítja bennünk, hogy egyedül neki van joga reánk, és Ő használni akar minket.
De itt se álljon meg az ember, hogy megszólított az én Uram, és ennek örvendezik. Mert aztán elkezdődik az, ami halálunk pillanatáig tartani fog, hogy egyre-másra felismerem: mi választ el engem Istentől. Le kell vetni a sarut. Újra és újra előjön valami, amire azt kell mondanom: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek! És ha engedem, hogy megtisztítson, akkor egészen világosan megértem: mit akar velem. Hova küld, mi a feladatom.
Nehéz küldetés volt ám ez Mózesnek. Tulajdonképpen ő az első apostol a Bibliában. Annak a szónak, amit itt ötször olvasunk, a görög megfelelője apostol, küldött. A küldöttnek mindig a néphez kell mennie, Isten népéhez, amivel Ő akar valamit, és azokhoz, akik azt hiszik, hogy ők az Isten népének az urai. Ez esetben a fáraóhoz. Menj el a fáraóhoz és menj el a néphez! S egyik sem fog hinni neked. Mind a kettővel azt kell közölnie a küldöttnek, hogy Isten az Ő uralmi igényét bejelenti az Ő népére és érvényesíteni akarja. Tehát a fáraó mondjon le arról, hogy hatalmaskodhat tovább a népen, mert ez a nép az Isten népe. A nép meg vegye tudomásul, hogy ő Isten népe, éljen annak megfelelően, és kezdjen újra figyelni Őreá és engedelmeskedni neki. Tehát, ha azt mondja: indulás, megyünk vissza az atyák földjére, akkor ne okoskodjanak, hogy miért most, meg lehetetlen, hanem: gyerünk! Meg kell tanulni hinni és engedelmeskedni. És mind a két vonalon nagyon sok akadály szokott lenni.
A fáraók soha nem veszik tudomásul Isten hatalmi igényét - a mai napig nem akarja a világ tudomásul venni, hogy Isten népe egyedül az ő Urának engedelmeskedhet, és sokszor az Isten népe is engedetlen és nehézkes, ahelyett, hogy örülne annak, hogy Isten újra kapcsolatot teremtett vele.
Emiatt van a Mózeseknek, a küldötteknek olyan sok nehézségük. Lehet, hogy egy valakihez küld Isten minket: családban vagy a munkatársi körben vagy bárhol. Aki küldetésben jár, az tudja, milyen keserű találkozni az ellenállással. Hogy neki lenne jobb, ha komolyan venné, amit most Isten általam üzen. De nem veszi komolyan. És tudom, hogy nekem még egyszer kell jönnöm és harmadszor is ... És ha nagyon megalázott és kigúnyolt, akkor is kell jönnöm, ha Isten küld. És otthon még nagyobb szeretettel imádkozni érte, - sőt már hazafelé a villamoson is. Nyelem a könnyeimet, és könyörgök érte, mert küldetésben járok.
Ismerős-e ez nekünk? Ezért nem nő ám sok hívő ember a hitében, mert ezt a küldetést nem kezdi el végezni. Vagy fel sem ismeri, hogy Isten mit akar vele, vagy nem akarja elfogadni, nehéznek találja, kényelmetlennek, halogatja. Mást akar helyette csinálni. Vagy belefárad, belekeseredik, abbahagyja, megtorpan. Ezért írja a Zsidókhoz írt levél írója: nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. (Zsid 10,39).
Küldöttnek lenni azt jelenti: aposztolosz. - Ami itt a Zsidó levélben a meghátrálást jelöli, az meg úgy hangzik görögül: hüposztolosz. Az egyik előre megy, mert küldik, a másik visszakozik, visszavonul, mert megijedt, mert megbánta, mert megbántották vagy akármi miatt. Azt mondja: mi nem vagyunk hü-posztoloszok, a meghátrálás emberei, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk, és ezt az életet tudjuk továbbadni.
Mózesen keresztül itt Isten az egész nép életét, szabadságát, jövőjét mentette meg, de ehhez neki menni kellett. Tízszer újra vissza a fáraóhoz, és ki tudja hányszor ahhoz a néphez, amelyik még meg is akarta lincselni, meg akarták kövezni több alkalommal is. De akkor is végzi tovább engedelmesen a küldetését.
Hol vagyunk mi ezen az úton? Isten itt kijelenti magát Mózesnek, és nagyon szépen kitűnik ebből a történetből, hogy a kijelentés nem időtlen igazságok tudomásulvétele, hanem a személyes Istennel kapcsolatba került ember engedelmes járása. Küldetésben való járása. Mindent ennek a küldetésnek rendel alá. A kényelmét, az egyéni ambícióit, a hiúságát. Sokszor még az egészségét is. Olykor az emberi kapcsolatokat is. Ami ettől visszatartaná: mindent.
Viszont aki küldetésben jár, az érzi magát a helyén. Ezek az emberek kiegyensúlyozottak. Ezek szegényen is elégedettek, mert a legfontosabb megvan a számukra: látják az életük értelmét, van előttük értelmes cél, szoros közösségben vannak a küldőjükkel. Azzal az Istennel, aki már nem titok nekik, akinek nem az ítéletétől rettegnek, hanem akinek a kegyelméből élnek, és naponta újra látják, látjuk, hogy elég nekünk az Ő kegyelme.
És láthatjuk, mit jelent: Én veled vagyok! Mert amikor a küldő szót meghallja Mózes, azonnal ez a kérdés szólal meg az ajkán: Kicsoda vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek? Én egy nagy nulla vagyok! Ez után mondja Isten: De én veled vagyok. Ez elé a nagy nulla elé Isten az ígéretével odaírja az Ő jelenlétének a nagy egyesét és azonnal értéke lesz ennek a számnak. És minél alázatosabban jár valaki a küldetésben - hogy ennél a képnél maradjak: minél több nullát ír utána -, annál használhatóbb, értékesebb eszköz lesz Isten kezében. Minél inkább komolyan veszem, hogy nála nélkül semmit sem cselekedhetem, de komolyan veszem azt is, hogy megígérte, hogy velem van, és mégis csinálom, annál jobban tud használni. Vigyük magunkkal most ezt: Mózes, aki úgy született, mint mi mindnyájan: nem ismerte az Urat, egyszer csak találkozott vele. Isten kijelentette magát neki, és miután valamennyire megismerhette Istent, kapott tőle küldetést, és ő mindvégig engedelmes volt ebben.
Ismerjük-e, mi a küldetésünk? Teszünk-e valamit Isten szolgálatában, mégpedig nem akármit, hanem azt, amire Ő akar használni bennünket? A lelki növekedéshez erre feltétlenül szükség van.