Cseri Kálmán

Ez a kérés szervesen következik az előzőből: jöjjön el a te országod, vagyis — láttuk — így kellene pontosan fordítanunk: valósuljon meg a te királyi uralmad. Ez a keret, és ennek a tartalma az, hogy Isten akarata teljesedik. Isten királyi uralma, országa mindig ott valósul meg, ahol az Ő akaratát cselekszik. Az a cél, hogy az Ő királyi uralma megvalósuljon és az ehhez vezető út az, hogy elkezdjük cselekedni az Ő akaratát. Ez azonban egyáltalán nem könnyű feladat nekünk, sőt lehetetlenül nehéz. Több jellegzetes magatartás alakult ki Jézusnak ezzel az igényével szemben, hogy legyen meg Isten akarata az életünkben. A legjellemzőbbeket szeretném elsorolni.
Az a természet, ami mindannyiunkkal velünk születik, eleve tiltakozik Isten akaratának a cselekvése ellen. Annak, hogy ez a ké-rés megvalósuljon: legyen meg a te akaratod itt a földön úgy, mint a mennyben, mi magunk vagyunk a legfőbb akadálya. A bűnbe esett ember mindig mást akar, mint Isten. A bűnbe esett ember szakadatlanul lázad Isten akarata ellen, természetévé lett a lázadás. Az lett a büntetése, ami a bűne volt: szembeszegült Istenével, és ez sajnos romlott természetére legjellemzőbb tulajdonsággá lett.
Az Istentől távol élő ember akarata mindig eltér Teremtőjének az akaratától. Mást akar, mert nem ismeri el Istent Istennek, hanem ő akar Isten helyére törekedni, istenkedik, éppen ez a bűne. Ez a nyílt lázadás, ez az Isten akaratával szembeni makacs ellenállás a természeti emberre jellemző, vagyis mindnyájunkra úgy, ahogy megszülettünk.
A másik jellegzetes magatartás a vallásos emberé. Ő nem tagadja Isten létét, sokszor még nem is kételkedik abban, hogy Őt tisztelni kell, mivel azonban nem ismeri és nem ismeri el Istennek maga fölött, ezért megpróbálja manipulálni. A legtöbb vallásos cselekménynek ez a célja. Ezért mutat be áldozatokat, ezért tesz fogadalmakat, és sok vallásban az imádságnak is ez a célja, hogy befolyásolja az istenség vagy az istenek akaratát. Rávegye istenét arra, hogy tegye azt, amit az imádkozó szeretne, hogy segítse meg őt.
Jó lenne, ha most mindjárt, különösen mivel az úrasztalához is készülünk sokan, kíméletlen becsületességgel felülvizsgálnánk az imádságainkat, meg az imáról való gondolkozásunkat: vajon nem ez-e az alaphangja soksok imádságnak, hogy jó Istenem, segíts meg! Miben? Abban, amiben célt akarok érni. Tudom, hova akarok megérkezni, csak szükségem van a te segítségedre. Mintegy az alkalmazottunkká fokozzuk le a mindenható Istent. Ezt nevezik sokan imádságnak. Ez nyílvánvalóan nem az.
Ennél valamivel több a harmadik, ami a nagyon vallásos, vagy a majdnem hívő embert jellemzi. Amikor valaki kénytelen-kelletlen beletörődik abba, hogy ez az Isten akarata. Meglepődtem, amikor most utána érdeklődtem, ki mit ért ezen: legyen meg a te akaratod. A legtöbben azt mondták, amit a jó Isten cselekedett, azt tudomásul kell venni. Valaki példát is mondott. Például meghalt valaki a családunkban, és én azt mondtam: mit tehetünk most már, legyen meg a jó Isten akarata. Vagyis: kénytelen-kelletlen tudomá-sul vesz valamit, amit Isten tett. Utólag meg-állapítja, ha már így akarta, mit tehetünk ellene, legyen meg az Ő akarata.
Érezzük, hogy mennyire a tiltakozás, a lázadás van ebben is? Most már nem tehetek ellene semmit, ha tehetnék, tennék. De én jól nevelt vallásos ember vagyok, rábólintok: legyen meg az Ő akarata. Erről beszél itt Jézus a Mi Atyánkban? Az egész Szentírás ennek az ellenkezőjét mondja.
Énekeltük most a 272. éneket. Hogy is kezdődik ez az ének? „Mind jó, amit Isten tészen, Szent az Ő akaratja, Ő énvélem is úgy tégyen, Mint kedve néki tartja.” Így énekeltük? Nem figyelték meg, hogy sziszegtünk a második sornál is? Ő énvelem is úgy tészen — énekeltük —, mint kedve néki tartja. Ez nemcsak arra utal, hogy nem figyelünk a szövegre, hanem ez nem véletlen: ez van a szívünkben. Beletörődöm. Mind jó, amit Ő tészen — ezt mondják, hát illik ezt így nekem is egyetértően elfogadni. Ő énvelem is úgy tészen, mint kedve néki tartja. Mit tehetek ellene? Ez a hitetlen, bár vallásos embernek a beletörődése. Utólag megállapítja.
És mit tesz a hívő? Ő előre kéri. A hívő azt mondja, ami az énekeskönyvünkben van: Ő énvelem is úgy tégyen (úgy tegyen velem), ahogy a kedve néki tartja. Mert Ő jobban tudja, mi jó nekem, mint magam. Én rábízom egész éltem teljes bizalommal, mert ismerem már Őt. Tudom, hogy ki Ő. Komolyan veszem, hogy az Isten Isten, én pedig az Ő szolgája vagyok. Sőt, ennél sokkal többet tudok már. Ő az én szerető mennyei Atyám — így kezdtem az imádságomat —, én pedig az Ő szeretetből befogadott szeretett gyermeke vagyok. Éppen ezért rábízom egész éltem előre, nem utólag állapítom meg illedelmesen rábólintva, ha már így tett, tudomásul veszem, mert nem tehetek ellene semmit. Én nem akarok ellene tenni semmit. Munkálni akarom az Ő akaratát. Teljes bizalommal látatlanban áment mondok arra, amit Ő akar. Sőt, könyörgök azért, hogy valósuljon meg az Ő akarata az én életemben is, mert ismerem, mi minden tiltakozik bennem az ellen. Én pedig nem akarom, hogy tiltakozzék. Én már az Atyám oldalán állok, és nem a magam romlott természetének az oldalán, amelyik mindig lázad ellene. Éppen ezért előre igent mondok mindarra, amit Ő akar, és nem utólag beletörődve veszem azt tudomásul.
Az ilyen ember félreáll Isten útjából. Az ilyen ember tudja igazán dicsőíteni Őt. Az ilyen ember meggyőződött már arról, ki az Ő Istene, és teljes belső bizonyossággal ezt meg is vallja mások előtt is. Az egész Isten ellen ágáló és lázadó világ közepette így dicsőíti Őt. Az ilyen ember életében valósul meg az, hogy megszenteltetik az Isten neve, megvalósul az Ő királyi országa, mert elkezdi cselekedni az Ő akaratát teljes belső azonosulással. Így függnek össze a Mi Atyánk egymást követő mondatai.
Aki tudja, hogy ki az az Atya, aki a mennyekben van, és elkezdi cselekedni az Ő akaratát, annak az életében megszenteltetik az Ő neve, az benne él az Isten országában, sőt képviseli azt mások előtt is, és az cselekszi az Istennek akaratát. Az ilyen ember belső szenvedéllyel kéri Dáviddal együtt: taníts engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem. Nem én akarok a magam Istene lenni többé, és tudom, hogy nem vagyok kiszolgáltatva idegen akaratoknak. Én kiszolgáltattam magamat egyszer és mindenkorra neked, mert te szeretsz engem egyedül igazán és mindvégig. Bízom benned, hogy mindig a javamat munkálod. Taníts hát engem a te akaratodat teljesíteni, mert te vagy Istenem. (Zsolt 143,10)
Egyáltalán nem könnyű vállalkozás ez, mert aki ezt a kérést valóban őszintén mondja és nemcsak szajkózza és idézi, az önmagával kerül szembe. Annak a szíve csatatérré válik, mert újra és újra meg kell harcolnia ezt a harcot, hogy ne az én akaratom teljesedjék, hanem Istené. Meg akarom ismerni, mit akar Ő, előre igent mondok rá, és amikor megértettem, feltétlenül azt akarom cselekedni. Ez azt jelenti, hogy szembe kerülünk a saját úrhatnámságunkkal, kényelemszeretetünkkel, önzésünkkel, bizalmatlansá-gunkkal, Istennel szembeni hitetlenségünkkel. Szembekerülünk az egész minket körülvevő világgal. Ennek az Istentelen szellemiségével, istenkedő gőgjével és Istent negligáló, semmibe vevő tagadásával.
Nem véletlenül biztatja, bátorítja Péter a frissen megtért keresztyéneket abban a nagy pogány környezetben, amiben éltek, hogy „ne emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint töltsétek a testben hátralevő időt.” (1Pét 4,2) Amikor a legfontosabbat akarja a lelkükre kötni, akkor ezt mondja nekik, mert ez állandóan ütközik: az emberek kívánsága és az Isten akarata. Ebben az ütközetben nekünk aktívan kell részt vennünk, ha komolyan kérjük, hogy legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.
Nagy különbség van az előbb említett langyos vallásosság meg e között az elkötelezett istenfiúság között. A langyosakat az jellemzi — figyeljük meg, nap mint nap találkozom ilyenekkel —, hogy állandóan összeegyeztetnek. Megpróbálják összeegyeztetni a világ kívánságát — beleértve saját magukat is — meg az Isten akaratát. Hogy lehetne ezt közös nevezőre hozni? Ezt nem lehet közös nevezőre hozni, mert ezek egymással szembe feszülő, egymást kizáró valóságok. Vagy az emberek kívánsága szerint él valaki, vagy az Isten akaratát teljesíti egész életében.
Éppen az úrvacsora szereztetéséről szó-ló fejezetben, a Korinthusi első levélben írja Pál apostol ezt: „Nem ihatják az Úr poharát és az ördögök poharát. Nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei.” (1Kor 10,21) Vagy az úrasztalának részese valaki, vagy az ördögök asztalának. Vagy az Úrnak poharát issza, és neki kötelezte el magát, vagy tudja, vagy nem tudja, akarja vagy nem akarja, — az Ő ellenségének, az ördögnek a kiszolgáltatottja lesz és marad. Ez vagy-vagy kérdés. Vagy komolyan veszem, hogy legyen meg a te akaratod az életem minden területén és minden körülmények között, vagy pedig jobb, ha nem mondom el a Mi Atyánkot, mert akkor az első szava sem igaz már: mi Atyánk. Akkor nem ismerem azt az Istent, mert nem ismerem el Őt Istennek magam felett, akinek az akarata számomra parancs, akinek minden szava olyan, aminek feltétel nélkül engedelmeskedni akarok.
Ezek a langyos emberek is olyanok, hogy sok mindenben úgy tűnik, Isten akarata szerint élnek. Közben ott feszül a mélyen a maguk elfojtott akarata. Azt nem adták fel, nem ítélték halálra, és keresik a réseket, hol törhet ki. Hol érvényesülhet mégis az ő akaratuk. Látom itt a gyülekezet kereső, érdeklődő tagjai között soksok kedves fiatal életében, ezt is, hogyan lehetne összeegyeztetni: maradjak meg a világban — úgy, mint ahogy az Istennel való megismerkedésem előtt voltam —, de szeretnék az Isten országának a polgára is lenni. Úgy akarnak az Isten országa polgárai lenni, hogy az Isten akaratát nem akarják teljesíteni. Jöjjön el a te országod, de ne legyen meg, legalább is mindenben ne legyen meg a te akaratod az én életemben, mert az kényelmetlen, mert úgy tűnik, hátrányos, mert amiatt valami hátratétel érhet … Mert tiltakozik ellene az a természet, amelyik még nagyon él és uralkodni akar. Igyekeznek megrövidíteni azt a keresztet, amit Jézus az Ő követőinek a vállára tesz, igyekeznek lecsiszolni az evangélium éleit, valahogy becsomagolni, elfogadhatóvá tenni, emészthetővé. Maradjon meg a világ is, de valahogy az Isten országának az előnyeit is élvezzem.
Ugyanolyan törekvés ez, azoknak a törekvése, akik harsányan emlegetik a jogaikat, de hallani sem akarnak a kötelességeikről. Ez az Isten országával kapcsolatban sem megy: Nekem kell mindaz a szép és jó, amit Jézus az Ő halálával megszerzett, de nem akarom halálba adni a magam Isten ellen lázadó természetét. Egy ideig eldöcög a szekerük az ilyen embereknek, de aztán jönnek a tragédiák az életükben. A meghasonlás, sokszor még mélyebbre úsznak a világba, mint azok, akik egyáltalán nem tekintik magukat vallásosaknak, és nem is akarnak azok lenni, és gyaláztatik miattuk az Isten neve.
Nem véletlenül mondta azt Jézus: nem azok, akik mondogatják: Uram, Uram, mennek be a mennyek országába, hanem azok, akik cselekszik az én mennyei Atyám akaratát. (Mt 7,21)
Aki mindig azt keresi, mi az a minimum, amit nekem mint hívőnek teljesítenem kell, az jobb, ha abbahagyja az egészet. Nincs minimum. Itt vagy egy életre elkötelezi magát mindenestől az ember, és akkor benn van az Isten országában, és az Ő királyi uralma megvalósul az életében, vagy semmit érő ez a langyos vallásoskodás. Neki sem jó, másnak sem jó, és Isten dicsőségét sem szolgálja.
Aki őszintén mondja ezt és imádkozza: legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is, az én életemben is, meg magam körül is, az előbb-utóbb eljut oda, ahova eljutott az a kedves fiú, aki az egyik ifjúsági órán hosszan elgondolkozva az elhangzottakon azt mondta: nekem Isten megmutatta, hogy ha valóban az Ő gyermeke akarok lenni, akkor tanulnom kell úgy is, hogy az nem sikk, közben emiatt cikiznek. Akkor nem vehetem feleségül azt a kislányt, akivel egy idő óta együtt járok, mert meg van írva: ne legyetek hitetlenekkel felemás igában. Ebből következett az, hogy amikor a kihelyezésünkre került a sor, és érvényesíthettem volna valamit az örök vetélytársammal szemben, nem érvényesítettem, hanem engedtem őt előre. Volt egy helyzet, amikor egy kicsi hazugsággal valami nagy előnyhöz juthattam volna, de eszembe jutott, hogy már nem hazudhatok kicsit sem, nagyot sem, ekkor sem, meg akkor sem. Volt egy nehéz szolgá-lati hely, ahova senki sem akart menni, akkor ő — miután ezt sokszor Isten elé vitte és imádkozott, és úgy látta, neki kell odamennie — jelentkezett önként arra a helyre.
Ez nem azt jelenti, hogy a hívőnek mindig, mindenről le kell mondania, mindig a nehezebbet kell választania, hanem azt jelenti: mindig az Isten akaratát kell kutatnia és követnie. Mellesleg ezt a kedves fiatalt egészen különösen vezette Isten további életében. Kapott tőle való segítőtársat, hozzáillőt, és olyan csodálatosan készítette el Isten a kü-lönböző munkahelyeit is, hogy ott nemcsak cselekedte az Isten akaratát, hanem rajta keresztül előretört az Isten országa, az Isten királyi uralma. Mert aki ilyen komolyan elkezd engedelmeskedni Isten akaratának, azt Isten felhasználja mint katonáját, az offenzívába kerül. Aki nem azt vizsgálja örökké, hogy mi a minimum, amit tennem kell, hanem azt vizsgálja, hogy mit kell tennem, mi itt az én Uram akarata, és nem félti magát, annak Isten megsokszorozza az erejét, a békességét, és képességein messze felül használja őt má-sok javára. Soksok boldog tapasztalatunk van erről.
Ez az engedelmesség vérre megy. Ez az engedelmesség zsebre megy, presztízsre megy, ennek ára van. Az egyetlen, aki az Atya akaratának mindig tökéletesen engedelmes maradt, belehalt ebbe az engedelmességbe ott a kereszten, a Golgotán. Ez az engedelmesség ide vezet. Ez nem ijesztgetés, hanem ez a realitás. De ez az engedelmesség oda is vezet, hogy igazán Isten gyermekévé lesz az, aki erre kész, és megtapasztalja, milyen az: elég neked az én kegyelmem. Mit jelent az: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Mit jelent az, hogy olyan békességet ad, amilyet ez a világ nem tud adni, de nem tudja elvenni sem semmilyen körülmények között. Mit jelent az, valóban az Isten országában élni már itt és most, ezek között a körülmények között. Ebbe azonban a mi hi-úságunknak, büszkeségünknek, önzésünknek, akaratosságunknak bele kell halnia.
És ez miért tragédia? Olyan sokat köszönhetünk a hiúságunknak meg az akaratosságunknak? Nem ennek köszönhetünk otthon minden veszekedést, békétlenséget és egyéb rosszat? Ettől akar megszabadítani minket a mi Urunk. Aki őszintén kéri: legyen meg a te akaratod mindenben, az tudja meg, hogy ezt is kéri vele. Emögött azonban annak a bizalomnak kell lenni, hogy azért kérem ezt Atyám, mert tudom és hiszem, hogy a te akaratod mindig jobb, mint az enyém, mert a te akaratod az egyedül jó akarat.
Könnyű azt elmondani: jöjjön el a te országod, főleg, ha nem is gondoljuk komolyan, amit jelent, de nehéz kimondani és megvalósítani: legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön.
Hallottam egyszer egy hozzászólást arról, hogy a mennyben hogyan valósul meg Isten akarata. Mivel gyerekeknek hangzott, kedvesen mondta az előadó: mit gondoltok, ha a mindenható Isten az egyik angyalnak parancsol, akkor az elkezd spekulálni: menjek, ne menjek, majd holnap, most kényelmetlen. Nem teljesíti azonnal és tökéletesen, amit a mennyek Ura mondott? Mi vesszük a bátorságot magunknak, hogy halogatjuk, okoskodunk, megmagyarázzuk Istennek, hogy most miért nem engedelmeskedünk, s azalatt már rég meg lehetett volna tenni, amit mondott, és azóta már sok áldást is kaptunk volna azért.
Hogy ez mennyire nehéz vállalkozás, azt egyebek között mutatja az is, ami Genfben történt Kálvin János idejében. Ő az odakerü-lése után megkérdezte a gyülekezetet: akarnak-e valóban Isten akarata és Isten igéje szerint élni. A válasz egyöntetű igen volt. Meg is esküdtek erre, hogy ők mindenben Isten igéje szerint akarnak élni. Amikor azonban ebből az következett, hogy akkor a szerencsejátékokat be kell szüntetni, az éjszakai sö-tét mulatókat be kell zárni, a részegeskedésnek vége van, aki nyilvánvaló házasságtörésben élt, annak nem szolgáltatta ki az úri szent vacsorát Kálvin, akkor nagy botrány lett. Előbb csak az érintettek, azután egyre többen fellázadtak ellene. Nem gondolták, hogy ezzel Isten igéje, sőt Isten személye ellen lá-zadnak, és elkergették a városból azt a Kálvint, akinek a működése alatt felvirágzott a város. Mert amikor ez már engem érint (legyen meg az Ő akarata) és valami konkrétumot érint, akkor tiltakozik az ember. Ettől még elmondja végig a Mi Atyánkot, csak éppen nem engedi, hogy Isten akarata megvalósuljon az életében.
Itt a megterített úrasztala körül vizsgáljuk meg ma azt, hogy mi irányít minket végső soron. Csakugyan az, hogy Isten akarata megvalósuljon az életünkben és rajtunk keresztül? Mi irányít? Sokszor nem az ösztöneink és a vágyaink? Vagy ebben a számító világban nem bizonyos számítások irányítják sokszor a cselekedeteinket? Vagy a magunk által, magunk elé helyezett célok, amik sokszor szentesítik még a tisztátalan eszközeinket is, megfeledkezve arról, vajon mi lehet Isten akarata? Nem a korszellem irányítása alá kerül sokszor a gondolkozásunk meg az életgyakorlatunk is, és úszunk az árral, mint bá-bok, mint tehetetlenek, akik nem akarnak semmit? Vagy rábólintanak arra, amit az Istentől idegen korszellem akar és diktál? Vagy pedig csakugyan Isten akarata szerint akarjuk eltölteni a testben hátralevő időt, és nem emberek kívánsága szerint.
Jó lenne, ha megtanulnánk, hogy mindig elmondjuk őszintén Istennek, hogy mi mit akarunk. Kezdődhet ezzel az imádság, de kerüljön utána mindig az, amit a Megváltó mondott a Gecsemáné kertben: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Olyan példás Jézus imaharca a szá-munkra, és ezt szeretném javasolni délutáni olvasmányul. Könnyű megjegyezni hol van megírva: Mt 26-36-46 Jézus szenvedésének a történetében. Ő is azzal kezdi: Atyám, ha lehet, múljék el tőlem e keserű pohár, hogy ne kelljen kiinnom (a szenvedéseire gondol itt), de mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Kis szünet, visszamegy a tanítványokhoz, azok alszanak, nem segítenek imádkozni. Újra kezdi az imádkozást, de akkor már nem ezt mondja, amit először, hanem azt: ha nem múlhat el tő-lem, legyen meg a te akaratod. Az ember azt gondolná: nagyszerű, győzelem, igent mondott az Atya akaratára. S akkor azt olvassuk: harmadszor is imádkozott ugyanezen szavakkal szólván. Egészen bizonyos akar lenni Ő is abban, és egészen egyértelműen akarja elmondani az Atyának is, hogy most, ebben a végső nagy küzdelemben is, csak az Ő akaratának akar engedelmeskedni.
Szabad nekünk is így imádkozni. Elmondom a magam elképzeléseit, s miközben mondom, hallom, hogy valami nem stimmel. Ez nem valószínű, hogy egyezik Isten akaratával. Az ám! Mi is az Ő akarata? Még nem kérdeztem. És átalakul az imádság kérdezéssé, figyeléssé, s befejeződik egy igennel, egy szép ámennel. Úgy legyen, ahogyan te akarod.
Még három kérdést szeretnék felvetni, délután majd gondolkozzunk rajta.
1. Mi is Isten akarata? A Bibliában sok gyönyörű ige van arra nézve, mit akar kifejezetten Isten (expressis verbis). Csak két ilyen igét hadd említsek: „Nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy a bűnös megtérjen az ő gonosz útjáról, és éljen.” Isten nem akar téged elpusztítani. Nem akar még megítélni sem, de azt akarja, hogy hagyd abba mindazt, ami gonosz, ami nem kedves az életedben, és élj — egyre kiteljesedő gazdag, isteni életet. Ezt akarja.
Egy másik ige a Thesszalonikai levélből: „Az az Isten akarata, hogy ti megszentelődjetek.” Vagyis, hogy egészen átjárjon minket az ő szentsége, betöltsön Jézus Krisztus tisztasága, félre legyünk téve az Ő számára, csak Ő használhasson, de Ő bármire használhasson minket, és erre mi mindig örömmel készen legyünk. A ti megszentelődéstek, ez az Isten akarata.
2. A másik kérdés: mi a feltétele annak, hogy mi ezt helyesen tudjuk kérni? Feltétlenül az, hogy megismerjük Őt igazán, hogy egymás mellé kerüljön ez: Ő az én szerető Atyám, és Ő ennek a világmindenségnek a Királya, aki ténylegesen uralkodik. Ezért ké-rem, hogy valósuljon meg az Ő királyi uralma az én életemben is. Atyám, aki gyengéden szeret, akinek fontos vagyok, és a világmindenség alkotója, fenntartója és ura, akinek minden lehetséges. Így sokkal könnyebb kimondani: legyen meg a te akaratod minden tekintetben az én életemben is.
3. Milyen következményei vannak annak, ha valaki mától kezdve a Mi Atyánkot igazán, helyesen fogja imádkozni? Erre nézve is sok ígéret van a Bibliában, hogy mi lesz azzal, aki az Isten akaratát cselekszi. Egyet említek most csak, amit maga az Úr Jézus Krisztus mondott, amikor egyszer a sokaságot tanította. Mária és Jézus testvérei nem voltak a hallgatók között, hanem megérkeztek és beüzentek, hogy szeretnének beszélni vele. Mielőtt kiment volna Jézus (így olvassuk a Mt 12,50-ben), körülnézvén a sokaságon, ezt kérdezte: Ki az én anyám és kik az én testvéreim? Aki az Isten akaratát cselekszi, az nekem anyám, fitestvérem, nő-testvérem.
Jézus testvére lehetsz, ha az Isten akaratát cselekszed. Kell-e ennél több, van-e ennél több?
Ma van az úgynevezett egyházi esztendő utolsó vasárnapja. Nemcsak naptári év van újévtől szilveszterig, nemcsak tanév van szeptembertől júniusig, hanem egyházi esztendő is van ádventtől ádventig. Ádvent első vasárnapján kezdődik az ún. egyházi esztendő, annak az ünnepes fele, ami a pünkösd utáni első vasárnapig, szentháromság vasárnapig tart. Ebben vannak a nagy üdvtörténeti ünnepek, s utána jön az ünneptelen fele, amelyik most ér véget. Jó lenne, ha méltóképpen zárnánk ezt az ünneptelen hosszú időszakot, és méltóképpen készítenénk magunkat az előttünk levő ünnepekre, tényleg ádventi várakozás erősödne meg a szívünkben, hogy az élő Krisztussal már itt a földön egyre szorosabb közösségbe akarunk jutni, és várjuk vissza Őt a mennyből úgy, ahogy meg-ígérte, dicsőségesen.
Jó lenne, ha megvallanánk — akár itt marad valaki úrvacsorázni, akár el kell mennie — őszintén Istennek, hogy bizony van bennünk is sok ellenkezés az Ő akaratával szemben. Helytelenítjük sokszor azt, amit Ő tett. Felülbíráljuk, számon kérjük rajta, hogy mit miért cselekedett. Valóban természetünkké lett a lázadás, akaratoskodunk. Legalább a magunk kis hatáskörében istenkedni próbálunk, és ennek a mélyén a vele szembeni bizalmatlanság és hitetlenség van, de nem akarunk ilyenek maradni. Szeretnénk mostantól kezdve őszintén kérni, hogy jöjjön el a te országod és legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.
Jó lenne, ha megtörténne ez az áttörés azoknak az életében, akik ilyen langyosak, akik mindig össze akarják egyeztetni az emberek kívánságát, meg Isten akaratát. Merjünk teljes bizalommal neki engedelmeskedni!

Mostanában többször kellett látnom, milyen súlyos terhet cipelnek azok, akik nem hajlandók beismerni a bűneiket, tévedésüket vagy mulasztásukat. Milyen kemény munkát jelent rejtegetni valamit, amit előbb-utóbb úgyis megtudnak, vagy ami kezdettől nyilvánvaló. Milyen fárasztó újra és újra elnémítani a felriadt lelkiismeretet és megnyugtatni valamilyen hazugsággal, és mennyire megrontja ez a fá-radozás ezeknek az embereknek a nappalait és éjszakáit egyaránt. Megmérgezi a kapcsolataikat, hiszen minden bűn elválaszt, sőt szembeállít minket egymással, és sokszor ezek a szenvedő emberek már maguk sem tudják, mi a valódi oka a rossz közérzetüknek, annak a sok kellemetlenségnek, ami körülöttük történik.
Ugyanakkor azt is kétségbeesve lehet tapasztalni, hogy milyen elképesztően ostoba tanácsokat adnak sokszor magukat szakembernek tekintők is az ilyen szenvedőknek: ne gondolj rá. Próbáld elfelejteni. Ne beszéljünk róla. Kapcsolódj ki, utazz el egy kicsit, ha lehetséges. Mintha el lehetne felejteni azt a bűnt, ami szakadatlanul vádolja az embert. Jogos tehát a kérdés: vajon csakugyan el lehet-e felejteni? Vajon ez-e a megoldása a bűnkérdésnek? Azzal, hogy nem beszélünk róla, megoldottunk-e valamit? Megszüntettük-e a bűnnek a romboló munkáját azzal, hogy úgy teszünk, mintha nem történt volna meg?
Egyszer egy leány súlyos hazugsággal ment bele a házasságába. Meg akarta mondani már az esküvő előtt a vőlegé-nyének, mi az igazság, de az annyira örült annak, hogy azt gondolta, úgy van, ahogy nem volt, hogy nem akarta elrontani a boldogságát. Aztán később a házasságuk során egy-egy meghitt együttlétük alkalmával újra és újra kikívánkozott volna belőle, de valahányszor elkezdte, valami ösztönös félelemmel elhallgattatta a férje: nem, ne beszéljünk semmiről, ami kellemetlen. Tíz éves volt már a kislányuk, amikor egyszer egy teljesen véletlen beszélgetés során kiderült az igazság. A férfiben egy világ omlott össze, ő meg idegileg omlott össze. Már úgy volt, hogy tönkre megy a házasságuk. Mind a ketten már másfelé tekintgettek, futó kapcsolat is létesült, amikor a kislányuk súlyos beteg lett. Miközben a kislány életéért küzdöttek az orvosok, mert a halál szélére került, ők újra egymásra találtak. Elhangzott ez a tétova mondat: talán egy kicsit még azért szeretjük egymást, ugye? Ezt a pillanatot megint fel akarta használni az asszony, hogy elmondja, mi is történt valójában, amit már megtudott a férfi, de nem pontosan, és nem tőle. Most ő akarta elmondani, hátha így igazán újat lehetne kezdeni. A válasz megint ez volt: ne beszéljünk erről. Ez már kiderült, ez megoldott. És nem volt megoldva, és tovább mérgezte az életüket.
Hányszor látom különböző változatban ugyanezt a nyomorúságot. Mert amíg a bűnnek igazi megoldása nem lesz, addig az hat, mérgez, és tönkreteszi az embert, a kapcsolatait, a békességét és az egészségét. A végső következménye a Biblia tanítása szerint a halál. Mert a bűn zsoldja a halál.
Ugyanakkor azt is láthatom többször, hogy Istennek kimondhatatlan ajándéka az, amikor egy-egy világos pillanatában valaki végre látja a bűnét, és kész arra, hogy azt világosságra hozza, őszintén keresi a megoldást. Ilyenkor nagy kérdés, hogy mi hát az igazi helyes megoldása, és mit fog tenni egy ilyen világos pillanatában. Isten igéje határozottan bátorít minket arra, hogy van megoldása a legszörnyűbb bűnnek is. Lehet újat kezdeni az igazi megoldás után. Lehet tisztán továbbmenni, akárhogy összekente is magát valaki. Isten végtelen nagy kegyelmé-ről szól a Szentírás.
Ez a történet, amiből egy rövid részletet olvastam most, roppant szemléletesen adja elénk a bűn születésének, következményeinek és igazi megoldásának a természetét.
Hogyan születik a bűn? Ez a történet arról szól, hogy Izráel népe lépésről-lépésre visszahódítja atyáinak ősi földjét. A honfoglaló harcokat Józsué vezeti, de a városokat egymás után Isten adja vissza a kezükbe. Jerikónak a bevételénél Istennek egy világos parancsa van: az ott talált zsákmányt teljes egészében Őneki áldozzák, hiszen Ő adta a kezükbe azt a bevehetetlennek hitt várost.
Ezt az emberek hallották, az egyik harcos azonban, ez a bizonyos Ákán, ennek ellenére eltulajdonított valamit az egé-szen Istennek szentelt dolgokból. Meglopta az Istent. Olvastuk: megtetszett neki egy szép babiloni köntös, elvitt egy kisebb zsák ezüstöt, meg egy szép formás aranyrudat. Ezeket természetesen azonnal eltüntette: elásta a sátra közepébe, és tette a dolgát tovább, mintha mi sem történt volna.
1) Hogyan születik tehát a bűn? Ezt maga Ákán mondja el utána világosan: megláttam ezeket, megkívántam, elvettem és elrejtettem. Mindig azzal kezdődik, hogy meglátunk valamit vagy valakit. Aztán a sátán gondoskodik arról, hogy azt közben egyre jobban meg is kívánjuk. Azonnal kész az ideológiánk arra, hogy senki nem lesz szegényebb, ha ez hozzánk kerül. Másoknak milyen sok van ebből, nekünk meg egy sincs. Nem magunknak, hanem a családunknak, a gyerekeinknek. Mindenki ezt csinálja, ami soha nem igaz, mert nem mindenki ezt teszi, csak sajnos sokan, és egyre többen negligálják az Isten világos parancsait. Ez azonban nem mentség a bűnre. Megkívánja az ember s már nyúl is érte, elveszi és igyekszik elrejteni. Eltüntetni a nyomokat. Ákán is nyugodt volt, senki nem látta, el van gereblyézve, ott van a sátor közepén elásva.
Így születik a bűn. Éva is meglátta elő-ször a tiltott fa gyümölcsét, aztán egyre jobban nézte, annak az igézetébe került, megkívánta és elvette. S emiatt mindannyian elszakadtunk a mi szerető Atyánktól.
Dávid is meglátta a fürdőző Betsabét, megkívánta, és lett belőle házasságtörés, sőt gyilkosság.
Mert a bűn olyan, mint a lavina, egyre nagyobbá válik. Itt lehet megállítani, hogy megláttam. Nem kell minden csapdába belemenni, amit meglát az ember. Nem kell minden kísértésnek engedni, sőt egyáltalán nem kell a kísértéseknek engedni. Isten azért teremtett minket ilyeneknek, hogy tudjunk nemet mondani a rosszra.
Ki képes erre? Az, aki ismeri az Ő igéjét. Aki tudja, mik az Ő világos útmutatásai, óvásai, parancsai, és ragaszkodik azokhoz éppen a kísértés idejében. Nagy ajándék az, ha valaki ismeri a Bibliát, az a számára szent, és belekapaszkodik akkor, amikor támad a kísértő. Még Jézus is ezt tette, amikor kísértette Őt az ördög. Újra és újra ezt a fegyvert használta: meg van írva… — akkor idézett egy mondatot pontosan a Szentírásból, és a maga részéről ahhoz tartotta magát, és nem is tárgyalt a gonosszal.
Jakab apostol lélektani pontossággal írja le ennek a menetét: mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Itt még meg lehetne állni, de ha elkezd játszani valaki a kísértéssel, és enged a tulajdon kívánságának, akkor így folytatódik az ige: a kívánság megfoganván bűnt szül, a bűn pedig teljességre jutván halált nemz. (Jak 1,14-15)
Józsefet is támadta a kísértés. Nemcsak látta Potifárnak a feleségét, hanem még csábította is szemérmetlenül az asszony. József azonban belekapaszkodott az igébe. Hogyan vétkezném az Isten ellen? Emlékeztette magát arra, hogy mi az Isten akarata és parancsa, és megállt egy ilyen erős kísértésben, ahol mindenki meg-értette volna, hogy szegény enged ennek a kísértésnek. Ő tudta, hogy akkor lenne szegény, ha engedne. Tudott nemet mondani, belekapaszkodva Isten kijelentésébe. Meg lehet tehát állni.
Ákán is világos isteni parancsot kapott, hogy az a zsákmány mindenestől az Úré, ő azonban ezt figyelmen kívül hagyta, negligálta. Ennyit már csak megengedhetek magamnak. Ilyen nagy nyomorúság közepette, ennyi harc előtt meg után. Ugyan már! Kinek ártok ezzel? Ebből lett azután a bűn.
2) Mi a következménye a bűnnek? Biztos, hogy van következménye? Hiszen ő nagyon ügyes volt. Azonnal eltüntette azt, amit ellopott. Valóban úgy tűnt, senkinek nem ártott vele. Nem kezdte hordani hivalkodva a köpenyt, nem kezdett költekezni az ezüstből, lehet hogy ennyit egy rakáson még sosem látott, s ez most mind az övé. Szépen eltüntette, egyelőre semmi nyoma nem maradt ennek. Nincs következménye.
Csak éppen a következő csatát elveszítette a nép. Sokan ottmaradtak holtan a harctéren. Ne menjünk már túlzásba, mi köze lehetne a csatavesztésnek Ákán lopásához? Hogy mi köze van, azt maga Isten mondta el a népnek. Azt mondta: közvetlen összefüggés van Ákán lopása és a csata elvesztése között. Így olvassuk ezt: „Ezt mondta az Úr Józsuénak: vétkezett Izráel, megszegték szövetségemet, amelyre köteleztem őket, mert elvettek a kiirtandó dolgokból, loptak is, és titokban a holmijuk közé rejtették. Ezért nem tudtak megállni Izráel fiai ellenségeikkel szemben, és ezért hátráltak meg ellenségeik előtt, mert utolérte őket az ítélet. Nem leszek többé veletek, ha nem pusztítjátok ki magatok közül a kiirtani valót. Kelj fel, szenteld meg a népet, és ezt mondd: Szenteljétek meg magatokat holnapra, mert azt mondta az Úr, Izráel Istene: Kiirtani való van nálad, Izráel! Nem tudtok megállni ellenségeitek előtt…” (Józs 7,11-12)
Hogyne lenne következménye a bűnnek! Azt csak úgy gondolja, meg úgy reméli sok bűnös, hogy el lehet tüntetni a bűntényt is meg a nyomokat is. Elég ügyesen gereblyézett, és soha nem derül ki, hogy elásta, és hova ásott el, és mit ásott el. A következmények azonban előbb-utóbb jelentkeznek. Lehet, hogy tíz év múlva, lehet, hogy csak az élete végén vagy azután. Minél később, annál szörnyűbb, annál többet árt ezzel magának az ember.
Ennyire komolyan veszi Isten a bűnt? Ennyire komolyan. Végső soron minden bűnünk az Isten ellen elkövetett vétek. Minden vele szembeni engedetlenségünkkel az Ő velünk kötött szövetségét szegjük meg. Ha rés támad ezen a szövetségen, az ember magára marad és kiszolgáltatott lesz, mint itt Józsuénak a csapata, amely először nem értette a vereséget.
A bűn olyan, mint akármely radioaktív anyag. Akárhova rejtjük, kifejti romboló sugárzását, és mérhetetlenül sok kárt okoz a házasságokban, a családunkban, az egészségünkben, a lelki békességünkben, és soksok tünetnek egyszerűen valamely engedetlenség, tisztátalanság — ahogy itt olvastuk —, kiirtani való dolog az oka. Erre nem mutatnak rá az orvosok, ezt takarják a pszichológusok, erről nem akar hallani az sem, aki elkövette — ő legkevésbé, — de olyan sokszor lehet látni, hogy amikor a valós ok kiderül, hogy szűnnek meg annak a következményei, amiket lehetett kezelgetni, a tüneteket valahogy enyhíteni ideig-órá-ig, de véglegesen megszüntetni nem. Egyszerre eljut az ember oda, ahova Dávid, hogy nagyot sóhajt és azt mondja: levetted rólam bűneimnek terhét. Ő is megpróbálta rejtegetni, ezért javasoltam, hogy énekeljük el a 32. zsoltárt. Ő maga vallja meg: „Amíg hallgattam, kiszáradtak csontjaim, egész nap jajgatnom kellett. Mert éjjel-nappal rám nehezedett kezed, erőm ellankadt, mint a nyári hőségben.”
Akkor mi adott megoldást? „Megvallottam neked vétkemet, bűnömet nem takargattam. Elhatároztam, hogy bevallom hűtlenségemet az Úrnak, és te megbocsátottad bűnömet, amit vétettem.” Akkor jön az ujjongás: „Boldog ember az, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett. Boldog az az ember, akinek az Úr nem rója fel többé bűnét és nincsen lelkében álnokság.” (Zsolt 32)
Amíg valaki ide el nem jut, és megpróbálja magyarázni, mentegetni bűnét, legtöbbször elkezd vádolni másokat, ködösít, csúsztat, mellébeszél — félelmes néha ez a reménytelen erőlködés, amit hallani és látni kell. Amikor napnál világosabb, hogy ő vétkezett, még mindig tagadja, addig nincs megoldás. Addig hasonlatos az ember az egyszeri óvódáshoz, aki felfázott szegényke és véletlenül bepisilt. Ott állt a kis tócsa közepén megszeppenve és ezt hajtogatta: nem én voltam, nem én voltam. Hát vajon ki?
Amikor eljut oda valaki: én vétkeztem, amit itt Ákán mond Józsuénak, ott kezdődik a gyógyulás, és abból valóságos szabadulás lesz.
3) A Biblia szerint ez a bűnnek az egyetlen, igazi megoldása. Mindenféle luxuskeresztyénségből, látszatbékességből, felszínes, de üres vallásosságból a bűnvallásnak a keskeny kapuján át vezet az út az igazi Krisztus-követéshez, a felszabadult boldog élethez. Ahhoz az élethez, amelyikben az ember nehéz körülmények között is ilyen ujjongó és boldog marad örökké, és nem felejti el azt, hogy bűne megbocsáttatott és vétke elfedeztetett.
Ezért javasolja itt Józsué is ezt Ákánnak: Adj dicsőséget Istennek, és mondj el mindent, amit cselekedtél, semmit ne titkolj el előttem. És Ákán elkezd vallani. Egy szó mellébeszélés nincs. Nincs mentegetőzés, magyarázkodás. Megláttam, megkívántam, elvettem, elástam, ott van a sátram közepén. Ezt nevezik bűnvallásnak, és ez vezet a szabaduláshoz. Mert ha valaki ide eljut, hogy nevén nevezi a bűnét, nem mentegetőzik, hanem világosságra hozza azt, ami addig sötétben volt, akkor válik el a bűnétől. Amíg nem nevezi néven, addig rejtegeti, addig egy vele, addig összetartoznak, és addig szívja a bűn az energiáit és fojtogatja az embert akkor is, ha jó képet igyekszik vágni hozzá. Amikor valaki néven nevezi, az olyan, mintha kitenné a középre és kijelenti: elválok tőle. Többé nem tartozunk össze. Az az én bűnöm, én azonban nem azonosítom magamat vele többé. Megvallottam és nélküle akarok élni. Ez az ára a bűntől való szabadulásnak és a következményeiből való gyógyulásnak is.
Szomorú, hogy milyen nehezen szánja el magát sok ember erre. Pedig milyen nagy az örömük és tartós az örömük azoknak, akik ezt az árat készek megfizetni. Mert a bűnvallás egészen más ám, mint amikor valaki kipanaszkodja magát egy megértő embertársának. Egészen más, mint amikor jól kibeszélgeti magát két ember. A bűnvallásnál az ember az igazi énjét mutatja meg. Minden kozmetikázás nélkül, a maga romlott természetét tárja azok elé, akik előtt megvallja azt, és a magunk rút mezítelenségében látszódunk meg ilyenkor, de ezután lehet felöltöznünk azt a tiszta ruhát, amit Isten a bűnvalló bűnösnek a bocsánatban ad. Ezután éli át az ember a maga életében, mit jelent az: „ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, és megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden hamisságtól.” Ezután erősödik meg abban a bizonyosságban, hogy Isten valóban a háta mögé veti minden megvallott bűnünket. Meg a tenger fenekére, meg eltörli a mi álnokságainkat, mint ahogy a szél szétfújja a felhőket. Ezután mehet felszabadulva, önvád és lelkiismeret-furdalás nélkül boldogan tovább az útján Isten gyermeke, mint aki boldog, mert bűne megbocsáttatott, vétke elfedeztetett.
Egy kérdés még feltétlenül felmerül abban, aki figyelmesen olvassa ezt a történetet, meg a folytatását is ismeri. Ez pedig: miért kellett Ákánnak ezek után is oly szörnyű halállal elpusztulnia? Miért hajtottak végre rajta ilyen szigorú büntetést, sőt az egész családján is? Hiszen bevallotta, vállalta a szégyent mindenki előtt, hogy őmiatta veszítették el a csatát Aj városánál, őmiatta hullottak el sokan a csatamezőn. Előhozták a lopott holmit a sátrából. Úgy tűnt, minden rendeződik, miért kellett mégis meghalnia?
Azért, amit Pál apostol így ír: a bűn zsoldja halál. Azért, mert Isten igazsága megköveteli a bűn megbüntetését. Akkor nekünk is meg kell halnunk, akár megvalljuk, akár nem? Nekünk nem kell meghalnunk. Miért? Azért, mert az Ószövetség Istene szigorú és az Újszövetség Istene kegyelmes? Oh, de nagy ostobaság ez, aki effélét gondol és mond.
Az Ószövetség és Újszövetség Istene ugyanaz az egy igaz, élő Isten, aki igazságos és kegyelmes. De akkor mi az oka ennek a különbségnek? Tulajdonképpen nincs különbség, mert a mi bűnünkért is meg kellett halnia valakinek. Mert Isten bűngyűlölő igazsága megkívánja, hogy a bűnt az Ő mértéke szerint megbüntesse. És ő megbüntette a mi bűneinket akkor, amikor Jézus Krisztus ártatlanul meghalt nagypénteken a Golgotán, a ti és az én vétkeim büntetését szenvedte el. Valakinek itt is meg kellett halnia kegyetlen halállal. El kellett szenvednie a bűn igazságos büntetését. Csak abban mutatkozik meg az Isten kegyelme, hogy nem nekünk, a bűnösöknek, hanem ezt vállalta magára Jézus Krisztus. Aki hiszi, hogy az Ő halála mireánk is érvényes, az fogadta el a bocsánatot. Isten kí-nálja mindnyájunknak, de a bocsánathoz a bűnvallás kapuján át vezet az út — mint ahogy láttuk. Aki ezt hiszi, megvallja bű-neit és megköszöni a bocsánatot, az ezzel az örömmel mehet ugrándozva tovább a maga útján, hogy boldog az, akinek bűne megbocsáttatott és vétke elfedeztetett. Minden emberi bűnnek az egyetlen igazi megoldása az isteni bocsánat.
Van tehát megoldása a bűnnek, nem kell cipelnünk éveken, évtizedeken keresztül. Nem kell rettegni, hol tudatosan, hol tudat alatt attól, hogy jaj, mikor derül ki, jaj, ki ne derüljön. Aki megvallja bűneit, az bocsánatot kap.
Valamire hadd mutassak még rá. Milyen nagy segítség volt ebben a műtétben Ákánnak Józsué. Az, hogy volt kinek megvallania, volt valaki, aki bátorította, aki mutatta, hogy ez az egyetlen út az igazi szabaduláshoz, mondj el mindent! Aztán együtt visszük oda Isten elé. Szeretnék bátorítani mindenkit, keressen egy Józsuét. Valakit, aki Isten embere, akiben megbízik. Nem neki fog gyónni, hanem vele együtt Istennek. De lesz ott egy testvér, aki segít ebben.
Ne haragudjatok, ha egy idős, bölcs, sokunk által tisztelt lelkigondozót idézek. Azt mondta egyszer: a Józsuék olyan szolgálatot teljesítenek, mint akik tartják a lavórt, amikor valakinek gyomorrontása van és hány, mert a bűnvallás ehhez hasonló. Jó, ha valaki tartja a lavórt és megtörli a homlokát, és ad utána egy pohár vizet, néhány kedves szóval megvigasztalja. Sőt nem is kedves szavakkal, hanem az Isten igaz igéjével biztosítja arról, hogy aki megvallotta, az bocsánatot kapott. Akkor te most kaptál-e? És ha tétovázik az illető, az igével lehet bátorítani: kaptál, mert megvallottad. Keressetek Józsuét! Vannak itt a gyülekezetben is, vagyunk, és ezért vagyunk.
A másik oldala ennek az: minden hí-vő embernek meg kell tanulnia úgy élni, hogy lehessen hozzá menniük másoknak. Talán éppen az édes gyermekeinek. Talán valakinek, akivel nap mint nap találkozik, vagy valakinek, akivel évek óta nem találkozott, de kínlódik a bűneivel, és egyszer csak eszébe jutsz te. Neked el tudná mondani. És akkor hadd mondhassa el úgy, hogy együtt viszitek Isten elé, és együtt köszönitek meg azt, hogy Ő valóban bővölködik a kegyelemben és gazdag a megbocsátásban. Akkor nem mérgezi a mi családunkat, meg a mi környezetünket sem sok szőnyeg alá söpört, be nem vallott bűn és azok következménye, hanem megtanulunk világosságban járni. Ha világosságban járunk — írja János apostol — közösségünk van egymással, mert Jézus Krisztusnak az Ő fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Így függnek össze ezek a dolgok. (1Ján 1,7-9)
Isten segítsen mindnyájunkat, hogy minden, ami sötétség, jöjjön világosságra, hogy mi magunk se féljünk kilépni az Isten világosságába és abban járni, mert így lesz azután valóság az, hogy elkezdünk világítani. Jézus pedig: Én vagyok a világ világossága. A Hegyi beszédben pedig: ti vagytok a világ világossága. De csak ha világosságban járunk.

Amikor arról volt itt szó, hogy „szenteltessék meg a te neved”, éppen az azt kö-vető napokban került sorra Péter levelének ez a részlete és ennek a folytatása is, amelyikben többször hangsúlyozza Isten igéje, hogy ez a mi Urunk kifejezett akarata, hogy szentek legyünk, s ennek egyetlen indokolása van: azért, mert Ő szent. Talán emlékszünk arra, hogy mi a szent szónak a jelentése a Szentírásban, egyrészt az, hogy Isten számára elkülönített, másrészt pedig erkölcsi értelemben tiszta. Az Isten mércéjével mérve is tiszta.
Egyedül Isten szent. Ő önmagában az, nem nekünk kell Őt szentnek hirdetnünk. Ő szent, és azok szentelődnek meg, akik vele kapcsolatba kerülnek, akik az Ő közelében tartózkodnak.
Ha figyelmesen elolvassuk ezt a néhány mondatot, szinte a Mi Atyánk töredékeire ismerünk itt. Azt mondja: ha Atyának hívjá-tok Őt, akkor mint engedelmes gyermekek igyekezzetek a közelében tartózkodni. Akkor ne felejtsétek el, hogy az övéi vagytok. Az Ő tulajdona, mert áron vett meg: „tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok ki a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén.” Aki Krisztussal szoros közösségben él szüntelenül (a hétköznapokban is, ez az egész levél a hétköznapokban élő keresztyéneknek szól), azok megszentelődnek az Ő közelében, mint az Ő tulajdonai. Anynyira tulajdonai, ahogy a rabszolga tulajdona volt a rabszolgatartónak, a gazdájának, és csak azt tehette, amit az parancsolt neki.
Így rajzolódik ki ez a három ismertetőjele a szent életnek. Szent az, aki közel van Istenhez, szent az, aki tudja, hogy az Övé, az Ő tulajdona, szent az, aki csak azt teszi, amire Isten őt használni akarja. Erre a három kérdésre válaszoljunk most: 1) Hol vagyunk? Isten közelében-e? 2) Kiéi vagyunk? Az újjászületett embernek tudatos-e az, hogy az Övé? Aki nem született újjá, vágyakozik-e erre, hogy az Övé legyen? 3) Ki használ bennünket, és mire használnak? Igaz-e az, hogy egyedül Isten használhat arra, amire Ő akar?
Azért szeretnék felolvasni a Dániel könyvéből is egy részt, mert ott rendkívül szemléletesen lehet látni, hogyan tartozik össze egymással ez a három ismérv: hol vagyok, Isten közelében-e? kié vagyok, az Övé vagyok-e és annak tekintem-e magamat? és ki használhat engem és mire? Nem én akarom-e néha Istentől függetlenül magamat használni?
A Dániel 5. részéből szeretnék olvasni egy hosszabb szakaszt. Az 1-9 verset és a 17-től.
„Belsazár király nagy lakomát szerzett az ő ezer főemberének, és az ezer előtt bort ivott. Borozás közben ezt mondta Belsazár: hozzák elő az arany és ezüst edényeket, amelyeket elvitt Nabukodonozor, az ő apja, a jeruzsálemi templomból, hogy igyanak azokból a király és az ő főemberei, az ő feleségei és ágyasai. Akkor előhozták az arany edényeket, amelyeket elvittek az Isten házának templomából, amely Jeruzsálemben van, és ittak azokból a király, főemberei, az ő feleségei és ágyasai. Bort ittak, és dicsérték az arany-, ezüst-, érc-, vas-, fa- és kőisteneket. Abban az órában emberi kéznek ujjai tűntek fel, és írtak a gyertyatartóval szemben a király palotájának meszelt falán, és a király nézte azt a kézfejet, amely írt. Ekkor a király ábrázata megváltozott, az ő gondolatai megháborították őt, derekának inai megoldódtak és az ő térdei összeverődtek. Erősen kiáltozni kezdett a király: hozzák elő a varázslókat, a káldeusokat, a jövendölőket. Szólt a király és ezt mondta a babiloni bölcseknek: Akárki legyen az az ember, aki elolvassa ezt az írást, és annak értelmét megjelenti nekem, bíborba öltöztetik és aranylánc lesz a nyakában, és mint harmadik parancsol az országban. Akkor bementek a király bölcsei mind, de nem tudták elolvasni az írást, sem annak értelmét megfejteni a királynak. Akkor Belsazár király igen megrettent, és az ő arca elváltozott, és az ő főemberei is zavarban voltak.”
Akkor valakinek eszébe jut, hogy hívják oda Dánielt, mert ő ért az effélékhez. Ő mondja, hogy nem ő ért, hanem Isten jelenti ki, és a l7. verstől Dániel beszél.
„Dániel ezt mondta a királynak: Ajándékaid maradjanak a tieid, adományaidat másnak add! Mindazáltal az írást elolvasom a királynak, és jelentését megmondom. Te, oh király! A felséges Isten birodalmat, méltóságot, dicsőséget és tisztességet adott Nabukodonozornak, a te atyádnak. És a méltóság miatt, amelyet adott neki, a népek, nemzetek és nyelvek mind félték és rettegtek tőle. Megölt, akit akart, és életben tartott, akit akart, felemelt, akit akart, és megalázott, akit akart. De amikor felfuvalkodott a szíve, és a lelke megkeményedett megátalkodottan, levettetett az ő birodalmának királyi székéből, és dicsőségét elvették tőle. És az emberek fiai közül kivetették, és az ő szíve olyanná lett, mint a barmoké, és a vadszamarakkal volt az ő lakása, füvet evett, mint az ökrök, és a teste égi harmattal öntöztetett, míg megismerte, hogy a felséges Isten uralkodik az emberek országán, és azt helyezteti arra, akit akar. És te, Belsazár, az ő fia, nem aláztad meg a szívedet, noha mindezt tudtad. Sőt felemelkedtél az egek Ura ellen, és az Ő házának edényeit elédbe hozták, és te és a te főembereid, a te feleségeid és a te ágyasaid bort ittak azokból; és az ezüst-, arany-, érc-, vas-, fa- és kőisteneket dicsérted, akik nem látnak, sem nem hallanak, sem nem értenek. Az Istent pedig, akinek kezében van a te lelked, és előtte minden utad, nem dicsőítetted. Ezért küldetett Ő általa ez a kéz, és jegyeztetett fel ez az írás. És ez az írás, amely feljegyeztetett: Mene, Mene, Tekel, Ufarszin! Ez pedig e szavaknak értelme: Mene, azaz számba vette Isten a te országlásodat, és véget vet annak. Tekel, azaz megmérettél és a mérlegen híjával találtattál. Peresz, azaz elosztatott a te országod és adatott a médeknek és perzsáknak. Akkor megszólalt Belsazár, Dánielt bíborba öltöztették, aranyláncot tettek a nyakába, s kikiáltották, hogy ő parancsol, mint harmadik az országban. És azon az éjszakán megölték Belsazárt, a káldeusok királyát.”
Mi a helyzet ezekkel az edényekkel? Salamon épített díszes templomot az Úrnak, és elkészítette ezeket az arany és ezüst edényeket, amik szent edények voltak, mert mind a három ismérvnek eleget tettek, amiről az előbb szó volt. Ott voltak a templomban, mindig Isten közelében. Isten tulajdonának tekintették őket, és kizárólag istentiszteleti célokra volt szabad használni. Isten közelében voltak, Istenéi voltak és csak Isten dicső-ítésére lehetett őket használni. Ezért voltak szentek. Négyszáz évig ez így történt. Akkor jött Nabukodonozor, lerombolta Jeruzsálemet, felgyújtotta a templomot, előbb azonban kirabolta, és ezeket az edényeket mint zsákmányt magával vitte Babilonba. Ott őrizték a kincstárban. A fiának meg már az jut eszébe, hogy tivornyázzunk belőlük. Félrészegen azt parancsolja: hozzák oda ezeket a templomi szent edényeket, és a főemberei, feleségei, ágyasai igyanak ebből. Ezzel megszentségtelenítették őket.
Szent az, ami Isten közelében van, ami Istené, és amit csak Isten használhat. Szentségtelenné válik az, ami Istentől messze kerül, ami valaki másnak a birtokába kerül, és amit nem Isten dicsőségére használ, és nem istentiszteleti célokra.
A Biblia ugyanezt tanítja rólunk, emberekről is. Szent az, aki Isten közelében éli le az életét, a leghétköznapibb dolgait is vele közösségben, Őreá figyelve, az Ő közelében végzi. Aki Isten tulajdonának tudja magát, mégpedig olyan alapon, ahogy azt a Péter leveléből olvastuk. Aki mindig áll Isten rendelkezésére, és csak azt teszi, amivel Isten őt megbízta, amire az Ő gazdája őt használni akarja. Ez a szentségnek a titka. Életfontosságú, hogy szentek legyünk, mert senki nem mehet be az Isten országába, aki nem szent
Isten minket arra hívott el, hogy az Ő szentsége átjárjon minket. Szeretném, ha a végén igazán odafigyelve énekelnénk majd: te akiről azt éneklik a mennyei seregek: szent, szent, szent az Isten, a te szentséged járjon át engem is. Tisztogass meg belül is, hadd legyen templomoddá testem, lelkem már itt e földön. Ez Istennek a célja velünk. (165. ének)
Így nézzük meg kicsit részletesebben ezt a három jellemzőt. Mit jelent nekünk Isten közelében lenni, s mit mond erről a Szentírás? Miért fontos ez a rendíthetetlen bizonyosság, hogy az újjászületett ember soha egy pillanatra se felejtse el, hogy én a Krisztusé vagyok, mert megvett, megvásárolt engem? És mit jelent, hogy csak Ő használhasson bennünket?
1) Isten közelében tartózkodni azt jelenti, hogy valóban átjár minket az Ő közelsége, az Ő tisztasága, szentsége, és visszatükröződik rajtunk valami ebből. Több helyen használja ezt a képet a Szentírás, hogy Isten gyermekeinek az életén meg kell hogy látszódjék valami Isten lényegéből, tükrözniük kell azt a fényt, azt a világosságot, amit ők is ott kaptak Isten közelében.
Egy régi emlékem jutott eszembe. Az ostromot, 1945 telét, itt vészeltük át a budai várban, egy pincében. Kisgyerek voltam még, de sok képre emlékszem. Emlékszem például arra, hogy volt egy orvos is ott a pincében, akihez hordták a sebesülteket, de nem volt villany. Kitalálták azt, hogy egy kerékpárnak a dinamóját átszerelték a hátsó kerékre, és felváltva tekertük a pedált (fel volt állítva üléssel lefelé), s az hajtotta a dinamót, és a kerékpár lámpájánál operált az orvos. Aztán óriási felfedezés volt, hogy egy petróleumlámpát is sikerült még keríteni. Így is sárgás, tompa, halovány fény volt az. Az orvos azt kérte, hogy akinél csak van tükör vagy akármi olyan felület, ami tükröz, hozzák ide. Körbeállták őt, amikor dolgozott és a tükrökkel felerősítették a fényt. Nem tudom miért, de az én kezembe is nyomtak egy kis tükröt, hogy tartsam. Láttam, hogy a többieknek a tükréből valami folt jön és a fehér folt fényeskedik, az enyém meg nem tud ilyet. Akkor megállapították: piszkos a tükör. Megtisztították, de akkor sem sikerült odatükröznöm. Nem mindegy, hogyan tartom. Beállították a kezemet, hogy jól tartsam, és igyekeztem ügyeskedni, hogy hozzájáruljak a sikeres gyógyí-táshoz. Ez a kép mélyen bennem maradt.
Egyszer, amikor Isten bűnbocsátó kegyelmének a nagyságán csodálkoztam el a magam életében, eszembe jutott ez a kép. Erről van itt szó. Isten azt akarja, hogy tükrözzük az Ő dicsőségét. Az Efézusi levélben egyenesen azt írja Pál apostol, hogy az Ő dicsőségének a magasztalására teremtett és teremtett újjá bennünket. Ez a célja. Nemcsak az, hogy megmeneküljünk a kárhozatból, és üdvösségünk legyen. Nemcsak az, hogy ezt a néhány esztendőt is értelmesen és Isten akarata szerint töltsük el, hanem hogy felragyogjon rajtunk az Ő dicsősége. Hogy tükröződjék a mi nyomorult életünkön az Ő egyedülálló dicsősége.
Ehhez azonban tiszta felület kell. Ehhez mindenekelőtt bűnbocsánat kell. Ehhez úgy kell beállni, hogy jó szögben álljon a tükröző felület. Tehát engednünk kell mindig, hogy Ő állítgasson bennünket. Ő állítson oda, ahol használni akar. Ebből egy egész sor felismerés következik. Ha valakiben ez tudatos, akkor egyrészt naponta törekszik arra, hogy tiszta legyen a felülete, és nem tűr meg bűnöket az életében. Ezért nem tűr meg bűnöket, ezért is utálja a bűnt, mert akkor nem ragyog fel rajta az Isten dicsősége. Másrészt pedig engedi, hogy Isten azt csináljon vele, amit akar. Oda küldje, ahova akarja, úgy állítsa be vagy állítsa le, ahogyan Ő akarja. Ez a teljes belső készség, aminek a magas fokát megint csak Jézus Krisztusban szemlélhetjük, aki többször mondta: nem azért jöttem, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem azét, aki elküldött engem. Nem a magamét mondom, azét adom tovább, aki megbízott engem. Ez neki egészen természetes volt, és mindent alárendelt ennek.
Rekkenő hőségben, hosszú gyaloglás után a Sikár kútjánál nem azon gondolkozik, amin a tanítványok, — hogy ehetnénk minél előbb valamit? — hanem várja a samáriai asszonyt, mert az Atya akkorra időzítette ezt a találkozást. Ő ott sem azt akarta csinálni, amit a test kívánt volna, hogy üljünk le egy kicsit az árnyékba és együnk-igyunk valamit, mert azt kívánjuk, hanem evangéliumot hirdetett egy bűnöktől terhelt asszonynak. Mindig az Atya küldetésében volt.
Valamilyen mértékben, nyilván nem ilyen tökéletesen, ezt valósíthatjuk meg mi is, és ezt várja tőlünk.
A Mózes 3. könyve sokat foglalkozik azzal, hogy Isten szent, és az Ő szentségében akar részesíteni bennünket. Itt van ez a jól ismert mondat is a 10. rész 3. versében: Ezt mondta Mózes Áronnak: Ez az, amit szólt az Úr: akik hozzám közel vannak, azokban kell megszenteltetnem, és az egész nép előtt megdicsőíttetnem. Mert Ő dicsősége magasztalására rendelt minket. Erre nem vagyunk képesek magunktól. Mindenestől alkalmatlanok vagyunk arra, hogy tükrözzük az Ő dicsőségét. Előbb meg kell tisztulni, és folyamatosan újra és újra meg kell tisztulnunk, azután pedig engednünk kell, hogy azt csináljon velünk, amit akar.
Nyilván mindannyiunknak megvan a napi programja. Sokan összeállítjuk már előző nap. Sokunknak meg mások állítják össze a programot, és kénytelenek vagyunk azt tenni. Akármit teszünk is, ezt nem szabad szem elől téveszteni: Uram, én mindig reád nézek, mert nekem nem mindegy, hol vagyok. Én a te közeledben akarok maradni feltétlenül.
A következő szakaszokban is ír erről. A 18. fejezetben van ez a szintén ismerős mondat: „A te magzatodból ne adj, hogy odaáldozzák a Moloknak, és meg ne szentségtelenítsd a te Istenednek nevét. Én vagyok az Úr. Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok.”
Ez a Molok egy kánaánita bálvány volt. Az a rettenetes hiedelem fűződött hozzá, hogy aki az elsőszülött gyermekét odaáldozza ennek a halálistennek, úgy, hogy megégették ezeket az újszülötteket, annak a többi gyereke mentes lesz bajtól, balesettől, betegségtől. Biztosítsuk a többinek a boldogulását azzal, hogy az elsőt feláldozzuk. Rettenetes gondolat. Isten megtiltotta: egyáltalán semmiféle bálványt ne tiszteljetek, de ezt az utálatos Molokot meg végképp nem. Isten nem kíván ilyet, és nem attól függ az Ő áldása, hogy ti most azt mintegy megveszitek egy gyereknek az élete árán. Ő azt is meg akarja áldani. Hadd éljen mind! Más az áldásnak a feltétele. Az, hogy ti hozzá közel maradjatok, az Ő parancsait betartsátok és az Ő útjaiban járjatok, mert akkor minden gyereketek áldott lesz, nem kell ilyen szörnyűséget csinálni.
A szentséghez ez is hozzátartozik: nem osztja meg valakinek a hitét. A kánaániták így csinálják. Ha mindenki más körülöttünk mást tesz és imádja a maga bálványait, mi akkor is maradjunk az Ő közelében és ragaszkodjunk Őhozzá. Állandó kísértése minden hívő embernek, hogy az ördög el akarja szakítani onnan. Sokszor észre sem vesszük. Egy nap elég ahhoz, hogy elsodródjunk Isten közeléből. Az egész környezet, amiben töltjük napjainkat, távol van Istentől. Egyáltalán nem könnyű megmaradnunk az Ő közelében. Van, amikor meg akarnak győzni minket, hogy bizonyos döntéseket csak úgy lehet meghozni, hogy becsukjuk a szemünket és félretesszük a Bibliát. Néha tényleg nehéz Isten szerint gondolkozni, az Ő igéje szerint dönteni, igei szempontokat érvényesíteni. Vagy akkor számolnia kell az embernek azzal, hogy lemarad valamiről, valakitől. Ezekben a döntésekben se adjuk fel a szentségre való törekvést.
Akik hozzám közel vannak — mondja Isten, azokban kell megszenteltetnem, és az egész nép előtt megdicsőíttetnem. Hiába mondja a Mi Atyánkot az, aki megtűr bűnöket az életében és piszkos lesz az életének a felszíne, mert nem tükröződik rajta Isten dicsősége.
2) A második: komolyan kell vennünk, hogy ez igaz, amit olvastunk Péter leveléből. Áron vásárol ki minket Jézus abból a hiábavaló, kárhozatra ítélt életből, amibe mindnyájan beleszülettünk. Nagy ára volt ennek: az Ő szeplőtelen, tiszta élete, az Ő vére volt az ára ennek. Ettől kezdve, aki ezt hiszi, és Őbenne hisz, az az Övé, az Ő tulajdona. Ez egyrészt tökéletes védettséget jelent, az övéire Ő vigyáz, senki el nem veszhet közülük, és senki nem nyúlhat hozzájuk Őnélküle, másrészt ez teljes elkötelezettséget jelent. Akkor az én gazdámra nézek, mint a szolga az ő urára — ahogy a zsoltár mondja — és elég, hogy az ujjával intsen az ura már csinálja azt, ami annak a gondolata és akarata. Ez nem azt jelenti, hogy akarattalan bábokká fokoz le minket, hanem megtanít arra, hogy egyet akarjunk vele. Kiemel a magunk akaratosságából, és valóság lesz az, amiért Dávid könyörög: „taníts engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem. És a te jó Lelked vezéreljen engem az egyenes földön.” (Zsolt 143,10)
Ez azt jelenti, hogy nem szabadságolhatja magát a hívő ember. Nem hagyhatja figyelmen kívül a gazdájának akaratát. Nem kérhetünk kimenőt a neki való engedelmességből, de aki Őt megismerte, az nem is akar kérni. Az nélküle egy lépést sem akar már tenni. Az annak örül, hogy az Övé lehet.
Ez, hogy az övéinek tekintjük magunkat, azt jelenti, hogy a régi rabtartónkra, a régi gazdánkra semmilyen körülmények kö-zött nem hallgatunk. Állandóan támadja a régi rabtartó itt is a hívőt. Ki nem fogy az ötletekből, vannak javaslatai. Világosan kü-lönböztetnünk kell, mi az, ami az új gazdánktól, Istentől jön, és mi az, ami alulról való, és amit a régi próbál súgni. Valami nagy sérelem ért, nagy igazságtalanságot kellett elszenvedni, üss vissza, állj bosszút, ne hagyd magad. Kinek a hangja ez? Ki az, akiről szintén a Péter levelében olvastuk most: Ő szenvedvén nem fenyegetőzött, szidalmaztatván viszont nem szidalmazott. Mire akar minket rábeszélni a kísértő, és mire indít minket Szentlelkével a mi Urunk? Pontosan kell különbséget tennünk igaz és hamis, Istentől való és nem tőle való között.
Amit az idősebbek a konfirmációjukon tanultak, jó lenne, ha nem egyre halványodó emlék lenne, hanem naponta megújuló bá-tor és boldog hitvallásunk: mind testestől, mind lelkestől, mind életemben, mind halá-lomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, és engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított, és mint az Ő tulajdonát úgy meg-őriz, hogy egy hajszál sem eshet le a fejemről az én Atyám akarata nélkül. Igazi vigasztalást jelent-e ez nekünk? Ezt tudatosítani kell magunkban, és állandóan ennek a boldog bizonyosságában kell élnünk: nem a magamé vagyok, hanem az Ő tulajdona lettem.
Kezdettől fogva ez volt az ördögnek a biztatása: legyél te a magad ura. Ne legyél az Isten szolgája, legyél a magad ura. Ő azt mondta: arról a fáról ne vegyél, de vegyél csak nyugodtan, nem haltok meg. Ebben benne van, hogy meghazudtolja Istent. Isten azt mondta: ha esztek, meghaltok. Bizony nem haltok meg — mondja a kísértő, és tudjuk, hova vezette Évát ez a csábítás. Ugyanez a szöveg duruzsol a fülünkbe is állandóan. Onnan belülről, a gondolatainkon keresztül adja, meg gondoskodik olyan tanácsadókról, akik bátorítanak, hogy a magad ura legyél. Fontos, hogy tudjunk örülni annak, hogy van Urunk és gazdánk, nem vagyunk kiszolgáltatva, és nem akarunk a magunk urai lenni.
3) Ebből következik, hogy akkor viszont csak azt teszem, amit a gazdám mond. Nem teszem az ellenkezőjét, mert szeretem Őt, és hálás vagyok neki. Nem akarom függetleníteni magamat tőle, hiszen akkor rontottam el az életemet, amíg egyedül voltam, és azt hittem, hogy a magam ura vagyok. Kiszabadított ebből a rabságból, és most valóban neki akarok engedelmeskedni.
Akkor lesz szent valaki, ha Isten arra használhatja, amire Ő akarja. Amikor előhozták az arany edényeket, amelyeket elvittek az Isten házának a templomából, Jeruzsálemből, és ittak azokból, és ivás közben dicsérték az arany-, ezüst-, érc-, vas-, fa- és kőisteneket, akkor szentségtelenítették meg ezeket az edényeket. Ha akárki ihat belőlünk, ha akárkinek ugrunk, ha bárki bármire használhat, ha az hasznosnak tűnik nekünk, és úgy gondoljuk, hogy megéri, akkor szentségtelen az életünk. Szent az az ember, aki mielőtt cselekszik, egy pillanatra a gazdájára néz. Bólint Ő, hogy menjek oda, tegyem azt, mondjam, most mondjam meg, vagy nem bólint.
Van-e erőnk neki engedelmeskedni? Ez lelki beidegződéssé válik a megszentelődésben előrehaladó emberben. Nem azt jelenti, hogy görcsben van, jaj mit szabad és mit nem, nem rontottam-e el valamit? Ez ugyanolyan természetesen történik, mint amikor két ember szereti egymást — mondjuk egy jó házasságban —, és nem kell hosszasan tanácskozni, meg az érdekeket egyeztetni, mielőtt valamit csinálnak, mert azonosak az érdekeik. Ez nem is kérdés már. A szempontok között lehet különbség, mert sokszor nekünk más szempontjaink vannak, mint Istennek, de a felállás a hívő számára mindig világos: Ő az úr, én az Ő szolgája vagyok. Én mindig kész vagyok félretenni a magam szempontjait, ha azok nem egyeznek az Övével, mert folyamatosan tapasztaltam, hogy az Ő szempontjai jobbak. Egyedül az Ő szempontjai jók. Kész vagyok ráhangolódni, és látatlanba is igent mondani neki.
Hadd olvassam fel azt az egész mondatot, amiből az előbb csak néhány szót idéztem. „Ő magának kiválasztott minket a világ teremtése előtt, hogy legyünk szentek és feddhetetlenek Őelőtte szeretet által. Eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratának jókedve szerint, kegyelme dicsőségének magasztalására.” (Ef 1,4-4) Ez a megváltás célja, és a mi megszentelődésünknek a célja, hogy az Ő kegyelme dicsőségét legyünk képesek magasztalni. Nyilván azzal kezdődik, hogy megismeri valaki az Ő kegyelmét, hogy nekem, bűnösnek, megbocsátott, engem, tékozlót, visszafogadott. Újra Atyám lett. Nem kell tőle félnem. Mindene az enyém. Örököse lettem ismét, örököstársa Krisztusnak.
Fel sem fogja a hívő sokáig, hogy milyen óriási horderejű dolog ez. Ahogy egyre jobban megismeri az Atyát, mint engedelmes gyermek, egyre könnyebb rábíznia magát és engedelmeskednie neki. Egyre inkább azonosul belsőleg vele, egyre szentebb lesz. Egyre terebélyesedik a hívőben Krisztus természete, és zsugorodik a saját, velünk született természetünk. Mivel Krisztus adatott nékünk Istentől szentségül is — nemcsak bölcsességül, igazságul és váltságul —, ezért ez a bennünk növekvő Krisztus egyre szentebbekké tesz. Erre hívott el minket a mi Urunk, hogy az Ő kegyelme gazdagsága így dicsőíttessék.
Néhány dolgon mérjük le majd otthon, haladunk-e előre a megszentelődésben? Például: Isten azt mondta: a nyugalom napját szenteljük meg. Mit jelent ez? Egy ilyen világban, amelyik fütyül erre a parancsolatra is az összes többivel együtt, amelyikben nem könnyű nekünk sem megszentelni, törekszünk-e erre és történik-e ez? — A nyelvünk is az Ő kezében legyen eszköz, és akkor nem történik ilyen képtelenség, amit Jakab levele említ: hogyan lehet ilyen, ami a természetben sincs, hogy ugyanabból a forrásból jön kétféle minőségű víz. Azt mondja: a ti szátok, atyámfiai, ilyen forrás. Áldjátok az Istent és átkozzátok az embereket. Nem kellene ennek így lenni. Legyen a nyelvünk is az Ő kezében eszköz. — Ő irányítsa a tekintetünket is, és Ő hadd irányítsa a gondolatainkat is. Ő szelektálja az indulatainkat, és az atyáinktól örökölt indulatos természetünkre mondjuk ki végre a halálos ítéletet. Ne tekintsük erénynek ezt, még adott esetben se, hanem az az indulat legyen bennünk, ami a Krisztus Jézusban. Így haladunk előre a megszentelődésben és így ragyog fel rajtunk Isten kegyelmének a dicsősége.
Isten segítsen minket ebben, hogy kedvet kapjunk erre a növekedésre, és valóban tudjuk tükrözni az Ő dicsőségét!

Múlt vasárnap a Mi Atyánk első kérését vizsgáltuk, mit jelent ez a mondat: „…szenteltessék meg a te neved…” Láttuk, milyen sokféle módon tudjuk megszentségteleníteni Isten nevét, vagyis az Ő szent személyét. Ugyanakkor láttuk azt is, hogy sok szép lehetőség van arra, hogy megszenteltessék Ő az életünkben és általunk is. Megszenteli az, aki imádja Őt, aki vallást tesz róla, és akinek az élete Isten közelében egyre inkább megszentelődik.
Hadd kérdezzem meg: ki lépett előre ezen a héten ezen a területen? Kik azok, akik tudatosan elkezdték imádni Istent, és közben jöttek rá, hogy nem tudják, de nem nyugodnak bele? Kik azok, akik várták az Istentől elkészített alkalmat, hogy Őróla bátran és mégis egyszerű természetességgel, alázatosan vallást tegyenek? Mit tettünk azért, hogy megszentelődjék az életünk?
Isten azért beszél nekünk ezekről a dolgokról, hogy cselekedjük. Aki nem cselekszi, vagy eleve úgy hallgatja, hogy nincs is szándékában cselekedni, az az ítéletét súlyosbítja. Ezt a szelíd és kedves Jézus mondta nekünk irántunk való szeretetből. Boldog ember az, aki úgy olvassa és hallgatja az igét, hogy azonnal cselekszi is.
Ma ennek az imádságnak a második ké-rését bontsuk ki. Mit jelent ez: „jöjjön el a te országod”?
Az Újszövetség eredeti görög szövegében, ez a szó: ország, ezt jelenti: királyi uralom. Jézus tehát arra tanít, hogy kérjük: valósuljon meg Isten királyi uralma ezen a földön ugyanúgy, mint ahogy a mennyben. Hol valósul meg Isten országa, Isten királyi uralma? Ott, ahol az emberek Őt Úrnak vallják, Királyként tisztelik, és neki önként engedelmeskednek. Ez valósulhat meg egyre inkább ezen a földön úgy, mint a mennyben.
Talán máris érzékeljük, hogy Jézus milyen óriási horderejű kérést ad itt a szánkba. Határozott mozdulattal ki akar emelni minket abból a törpelelkűségből, ami jellemző ránk, és megtanít kozmikus távlatokban gondolkozni, látni, és olyasmikért imádkozni, ami magunktól nem jutna eszünkbe. Az önmagunk körül forgó kicsinyes, kismé-retű kérések helyett és előtt ilyen nagy horderejű kéréseket ad a szánkba: valósuljon meg Isten királyi uralma ezen a földön is, ugyanúgy, mint ahogy megvalósul a mennyben.
Sokféle szempontból lehet vizsgálni ennek az üzenetét. Ma három szempontra figyeljünk: mit jelent Isten országának az eljövetel, a személyes életünkben, mit jelent, hogy általunk valósuljon meg egyre jobban az Ő királyi uralma, és mit jelent ez a történelem végét illetően, amikor majd tökéletesen megvalósul az Ő uralma.
1) Mit jelent ez a kérés: jöjjön el a te országod, a magunk személyes életére nézve?
Nem szabad elfelejtenünk: amit a 24. zsoltárból olvastam, meg énekeltünk is, az igaz. Tehát hogy az Úré ez az egész világmindenség. Az Övé, mert Ő alkotta, Ő birtokolja ma is, Ő kormányozza ténylegesen — minden ellenkező látszat ellenére is —, és ez az egész gazdag világmindenség, mint az Ő alkotása, az Ő tökéletes törvényei szerint működött és részben működik még mindig. Bajt az okozott, amikor fellázadt a Sá-tán ez ellen a rend ellen, és magával ragadott minket, embereket is. Rávett bennünket arra, hogy ne a világ Királyának engedelmeskedjünk, a mindenható Istennek, hanem magunk legyünk kiskirályok. Legyünk autonóm, öntörvényű emberek, és negligáljuk, tegyük félre Istennek a törvényeit. Azó-ta szakadt ránk ez a temérdek baj és nyomorúság, ami miatt szenvedünk. Mivel Isten kényszert nem alkalmaz, hanem olyan, mint a tékozló fiú atyja, aki elengedte a tékozlót, de visszavárta, s lehetővé tette, hogy visszatérjen, Isten sem kényszerítette magá-hoz az embert, de visszavárja. Így az ember kivonta magát Isten királyi uralma alól, elhitte ezt a hazugságot, hogy a saját ura lehet, és eközben az ördög kiszolgáltatottja, a bűn rabszolgája lett. Ezt követően elveszítette azt a képességét is, hogy Istennek képes legyen engedelmeskedni.
Az egész Szentírás arról szól, hogy Jézus Krisztus azért jött, hogy újra képesekké tegyen minket arra, hogy Istennek engedelmeskedjünk, vagyis, hogy az Isten kirá-lyi uralma, Isten országa újra elérkezzék az ember életébe. Azt tudjuk a Bibliából, hogy aki Jézust hittel befogadja és neki mint az élete Urának engedelmeskedni kezd, azt Ő képessé is teszi arra, hogy engedelmes legyen, és az belépett az Isten országába. Az ilyen ember életében ismét érvényesül Isten királyi uralma. Ez a földi életük legjelentősebb eseménye. Ez az, ami mindent meghatároz, amivel minőségileg új szakasz kezdődik minden hitre jutott ember életében.
Amikor Jézus először lépett a nyilvánosság elé, a legelső mondata így hangzott: „Betölt az idő, és elközelített az Istennek országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumnak.” (Mk 1,15) Az evangélium az, hogy kinyitotta az Isten országának a kapuját, amit becsuktunk magunk mögött, és vissza lehet menni. Azt mondja: Őbenne elközelített az Isten országa, vissza lehet térni oda, és hinni lehet az evangéliumnak.
Hogy történik ez egy ember életében? Zákeusnak a történetét a legtöbben ismerjük. Rendkívül jól szemlélteti, hogyan lép be egy ember az Isten országába, mik annak a feltételei és mik annak a következményei. Zákeus is a maga törvényei szerint élt. Megszedte magát, amit lehetett, kiszedett másoknak a zsebéből. Otthon lapult a sok lopott pénz, békessége azonban mégsem volt. Egyszer, amikor Jézus belépett az ő otthonába, Jézus mellett kezdte rosszul érezni magát. Nyilvánvaló lett számára, hogy a lopott pénz meg Jézus egy fedél alatt nem maradhat. Márpedig Jézus maradjon az életében, mert valami olyat kapott vele, amiről nem is tudta, hogy létezik, ami hiányzott neki. Akkor előáll a javaslattal: Uram, mit szólnál hozzá, ha azokat, akikre emlékszem, hogy becsaptam őket, a Biblia törvénye szerint négyszeresen kárpótolnám, a többi pénzt pedig kiosztom azoknak, akik a legszegényebbek? Jézus azt mondja: helyes. És még mit mond utána Jézus? „Ma lett üdvössége ennek a háznak.”
Amikor Zákeus lemondott arról, hogy ő a kiskirály, aki megszervezi az életét, aki tudja, hogyan kell meggazdagodni, aki tudja, hogy meg kell gazdagodni minden körülmények között, aki egy szóval: uralkodik a maga életében, — leszáll a trónról, és azt mondja: mostantól kezdve te vagy az Úr. Itt te mondod meg, mit csinálok, mi a jó és mi a rossz. Elkezd Isten igéje, Isten törvénye szerint cselekedni — mert ott van megírva, hogy aki drasztikus módon vesz el valakitől valamit, annak négyszeresen kell kárpótolnia —, kiszabja magára az ige szerinti legszigorúbb büntetést: Isten igéje szerint négyszeresen kárpótolom, Isten igé-je szerint akarok élni, akkor Jézus azt mondja: „most lett üdvössége ennek a háznak.” Belépett Zákeus Isten országába, mert érvényesülni kezd életében Isten királyi hatalma. Nem ő királykodik már, hanem mindenestől és minden tekintetben Istennek akar engedelmeskedni.
Isten országa tehát annak az életében jön el, aki befogadja hittel Jézust és összekötve az életét vele, Isten akaratának kezd engedelmeskedni, és képes is neki engedelmeskedni. Egy új ország polgárává lett ezzel. Pontosan úgy, ahogy Pál apostol örvendezik: „Áldott az Isten, aki kiszabadított minket a sötétség országából, és áttett minket az Ő szeretett Fiának az országába, akiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneinknek bocsánata. (Kol 1,13-14) Határátlépés történik, új törvények érvényesek, új védelmet élvez ennek az országnak az új polgára. Isten királyi uralmát önként magára vette, boldogan engedelmeskedik neki. Itt semmiféle kényszer nincs, és átéli, milyen szabaddá lett ezáltal.
Hadd kérdezzem meg itt mindjárt, s hadd bátorítsak mindenkit, hogy élesen tegyük fel magunknak a kérdést: benne vagyunk-e mi már ebben az országban, beléptünk-e az Isten országába? Ezt nekünk kell eldöntenünk fehéren-feketén: eddig én voltam a király, mostantól kezdve Ő legyen a király, neki akarok engedelmeskedni. Ő nemcsak az én Megváltóm, aki megbocsátja bűneimet, hanem az én Uram és Királyom, aki parancsol, s akinek engedelmeskedni akarok. Ez komoly döntés, amit átgondoltan meghoz az ember, s utána kezdődnek a csodák. Itt lép be Isten országába, itt jön el az Isten országa egy ilyen magunkfajta ember életében. Benne vagyunk-e már ebben az országban, meglátszik-e ez az életünkön — mert ez meglátszik —, és vonzóvá teszi-e az életünk mások számára is ezt az Istennek való engedelmeskedést, az Isten királyi uralma alatt való élést?
Egy kicsit hasonlít ez ahhoz, amikor valaki hazatelepül. A történelemnek sokféle vihara elsodorhat valakit a hazájától és lehet élni, még nagyon jól élni is idegenben, de a legtöbb ember sose érzi ott magát igazán otthon. Ha van lehetősége, egyszer úgy dönt, hogy visszatelepül. Rájön arra: „itt vagyok honn, itt az én világom,” és új törvények szerint új életszakasz kezdődik. Gyarló a hasonlat, de szemlélteti, hogy mi történik, amikor valaki belép Isten országába.
Egyet azonban nem szabad elfelejtenünk: amikor valaki így imádkozik: „jöjjön el a te országod”, akkor tisztában kell lennie azzal, hogy amikor Isten királyi uralma elkezdődik az életünkben, akkor a mi királyi uralmunknak vége. Kálvin János határozottan magyarázza ennek a helynek a fejtegetésénél azt, hogy Isten országának kezdete a mi óemberünk pusztulása. Nem háttérbe szorítása, — elpusztulása. Ketten nem feszíthetünk a trónon. Vagy eljut oda valaki őszintén: Uram, te vagy a király és te uralkodj az életemben, én leülök a trónszék mellé és állok rendelkezésedre. Ez a hívő ember magatartása. Vagy: megpróbál ő is uralkodni, vagy csak jelképesen érti, hogy Isten uralma valósuljon meg az életében, de valójában ő akar uralkodni, akkor semmi új nem kezdődött, csak a helyzete lesz még nehezebb.
Tisztán kell látnunk, hogy az Isten elleni lázadásunk óta a vérünkké lett, a sejtjeinkbe van írva, hogy uralkodni akarunk. Tessék megfigyelni, hogy mindenki egy valakit keres magának, ha van lehetősége rá, a családban a leggyengébbet, vagy aki nála valami oknál fogva gyengébb és kisebb, hogy uralkodjék rajta. Mindenki igyekszik egy kis birodalmat körülhatárolni, hogy ott ő az úr. Ez az én konyhám, én mondom meg, minek hol a helye, és oda tegyétek vissza. Ha nem, akkor kezdődik a békétlenség. Ez az én íróasztalom, itt port törölni se szabad senkinek, mert itt én parancsolok. Ennyi hely legyen ebben a nyomorult lakásban, ahol én vagyok az úr stb. Ennél indulatosabb mondatokat is idézhetnék. Valahol úr akar lenni az ember, és valakin uralkodni akar. Ezért nehéz eljutnunk oda (mint ahogy a Jelenések könyvében olvassuk: a mennyei lények a koronáikat letették Isten királyi szé-ke előtt és úgy imádták Őt), hogy letegyük a koronánkat, igazán megalázkodjunk Isten előtt, felismerve és elismerve, hogy Ő az úr, és uralkodni csak Ő tud. Mi nem tudunk.
Sokan beismerik: nem tudok uralkodni az indulataimon. Igazán nem akartam úgy viselkedni, most már hiába magyarázom, elrontottam valamit. Nem tudunk uralkodni a nyelvünkön. Miért szalad ki a számon valami, amit nem akartam mondani? Mert nem tudok uralkodni rajta. Nem beszélve arról, hogy a fantáziánkon sem tudunk uralkodni. Egymáson szeretnénk, azt meg Isten megtiltotta. Magunkon nem tudunk, — de nem is kell. Eljuthat az ember oda, hogy az Úr uralkodik. Boldog vagyok, hogy Ő átveszi a királyságot az életemben. Egyedül Ő tudja, mi jó és mi rossz, mi hamis és mi igaz, én bízom benne és kérdezem Őt. Azzal kezdtem: Atyám… Mi Atyánk. Ezzel a gyermeki bizalommal bízom rá magamat, és eközben éli át az ember, hogy egyre inkább kibontakozik és egyre gazdagabb lelkiségre jut.
Mi tehát uralkodni akarunk, de nem tudunk uralkodni, s amikor valaki ezt elismeri és így adja át az uralmat az élete felett, lemondva arról, hogy ő uralkodjék többé — a szó ilyen értelmében —, az lépett be az Isten országába. Az ilyen ember életében érvényesül Isten királyi uralma.
Egy-két példát hadd mondjak, hogy lássuk, mennyire a hétköznapokban történik ez, vagy ha ott nem történik, akkor nem történt semmi.
Egy fiatal szabolcsi gazdával esett meg, hogy effélékről hallott egy igehirdetésben. Beleakadt az igének ez a mondanivalója, nem tudott szabadulni tőle. Néhány napig kínlódott, hogy mit csináljon. Elment a kert végébe, ásott egy gödröt, és összehordta addigi életének a jellemzőit: pálinkás poharakat, borosüvegeket, a szeretőitől kapott tükrös szíveket, a dózniját, mindent, ami neki addig a legfontosabb volt. Betemette, leszúrt egy deszkát és ráírta: meghalt. Utólag mondta el: ezzel tényleg új élet kezdődött a számára. Nem azért, mert ezeket eltemette, hanem azért temette el, mert megérlelődött benne a döntés: én valóban más akarok lenni. Magamtól nem sikerült (bátortalan próbálkozásai voltak addig is, a magunk erejéből az nem is sikerül), most átadta az uralmat az élete minden területén Istennek. Az emberi kapcsolatai is megváltoztak. Új élet kezdődött, a régi el van hantolva. Éljen az új Király, aki a királyok Királya és az uraknak Ura. Őt kérdezem újra és újra: Uram — ez nem szólam az ajkamon —, mit akarsz, hogy cselekedjem?
Volt egy asszony, aki a falu kártyavetője volt. Amikor Jézus Krisztus belépett az életébe, ő pedig belépett az Isten országába, akkor az udvaron rakott egy kis máglyát. Ott voltak a kártyái, a „szerencsecsontjai”, az álmoskönyvek és minden efféle, és elégette. Többek füle hallatára elmondott egy megrendítő imádságot, amiben nemcsak a bűneit vallotta meg, hanem átadta az uralmat az élete felett Istennek. Ezzel szabad ember lett, és új kezdődött az életében. Ez így történik.
Vagy pedig lehet elmélkedni vég nélkül, mint az az írástudó, aki Jézussal beszélt arról, hogy melyik is a legnagyobb parancsolat. Kölcsönösen örvendtek annak, hogy egyetértenek abban, hogy melyik: „Szeresd az Urat, szeresd felebarátodat…” nagyszerű, én is így gondolom Mester. És mit mondott neki Jézus? „Nem messze vagy az Isten országától.” (Mk 12,24) Hogyhogy? Nincs benne? Nincs. Miért? Mert csak elmélkedett róla. Azt mondja: szeretni az embernek felebarátját nagyobb dolog mindennél. Jézus pedig azt kérdezi: és te mostantól kezdve mit csinálsz? Szeretni embernek — kedves, szép elmélet, te maradsz a bűneidben. Vagy pedig azokkal szakítsz, és azt mondod: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Ezzel beléptél az Isten országába, elérkezett az Isten királyi uralma az életedben.
Isten őrizzen meg minket attól, hogy elvileg elmélkedjünk ezekről az igaz kérdésekről. Isten segítsen minket, hogy elhantoljuk mi is mindazt, ami a magunk királykodásához tartozott, a magunk elveit, ha azok olyanok, a magunk igazát, amit védünk körömszakadtig, bizonyos szokásokat, akár hagyományokat is, ha azok Isten igéjével ellentétesek. Mindent, ami minket, mint királyt a trónhoz kötött. Adjuk át az uralmat ténylegesen annak, aki egyedül tud helyesen uralkodni.
Ezt jelenti személyesen, hogy jöjjön el a te országod.
2) Hogy folytatódik ez? Mindig úgy, hogy aki belépett Isten országába, az átéli, milyen szabad lesz az, aki az Ő királysága alatt kezd el élni. Mindattól szabad, ami addig megkötözte, ami ellen néha küzdött, néha meg ragaszkodott hozzá. Feloldódik ez az ambivalencia. Egyértelművé válik az ember élete. Olyan gazdagságot kapott Krisztusban, amilyenre nem is gondolt, és legszívesebben mindenkit most mindjárt meghívna ebbe az országba.
Ezek az emberek azok, akik nem értik, miért nem értik a többiek, hogy te az Isten országán kívül élsz és azért van ennyi bajod. Gyere oda be, én már tudom, mi a különbség. Néha kedvesen mondogatni kell nekik: nyugalom, nyugalom. Évtizedekig te sem értetted. Kedves, hogy most már benn vagy és másokat is hívni szeretnél, de türelmesen kell ezt. — Ez a szenvedélyes vágy azonnal felébred az ilyen emberben, mert felébred a többiek iránti szeretet és a másokért érzett felelősség, ami addig ismeretlen volt a számára. Most már tudja, milyen az Isten nélkül, meg Istennel élni. Eddig fel sem tűnt, hogy Isten nélkül él, vagy csak a következményei miatt szenvedett. Most már a különbséget tudja, és ezért küldetést kapott ahhoz, hogy hívjon oda másokat is. Az ilyen ember új szenvedéllyel tudja elmondani: jöjjön el a te országod, a te királyi uralmad másoknak az életébe is. Elsősorban a hozzánk legközelebb élők, a rokonaink lépnének be Isten országába, de mindenkinek, még az ellenségei számára is ezt kéri.
Amikor az első keresztyénüldözés megkezdődött (a Cselekedetek könyvéből tudjuk ezt), ezért imádkoznak az üldözött hívők: Urunk, a mi ellenségeink is hadd ismerjék fel, hogy te vagy a Király, te vagy az Úr, és jöjjön el a te országod az ő életükbe is, mert az veszi ki a gyűlöletet is a szívükből, az menti meg őket az ítélettől.
Aki tehát elmondhatja: beléptem az Isten országába, az azonnal elkezd munkálkodni azon, hogy általa is terjedjen az Isten országa, és az Isten királyi uralma eljusson másokhoz is. Ezért imádkozik, és új tartalommal mondja el ezt a rövid és fontos kérést. Ezért meg tud szólalni, tud beszélni Istenről és az Ő királyságáról másoknak. Az élete is egyre inkább olyan lesz, hogy önmagáért beszél, és eleven illusztrációja lesz a bizonyságtételének.
Felajánlja magát az ilyen ember a Királynak, Krisztusnak, Istennek: Uram, használj engem, hogy általam is terjedjen a te országod. Az ilyen újjászületett ember ajkán tehát ez az egyszerű, de nagy horderejű kérés: jöjjön el a te országod, a misszió eszközévé válik. A lélekmentés egyik módja, az emberek iránti szeretetnek a megmutatása. Én könyörgök azért és fáradozom azon, hogy Istent mint Királyt, mint ennek a világnak az Urát minél többen megismerjék, elismerjék, és kiszabaduljanak abból a pokolból, amivé tették az életüket, s megjelenjék az Isten országa, a mennyország már ezen a földön a számukra.
Ez mind benne van ebben a kérésben: „jöjjön el a te országod…” Kálvin ennél a helynél ezt is írja még: „Aki ezt az imádságát, amit Jézus a szánkba ad, igaz hittel mondja, azért könyörög, hogy Isten az Ő uralmát valósítsa meg igéje és Szentlelke által, hogy annak az egész világ önként alá-vesse magát.” Nem kisebb igénye és vágya lesz az ilyen embernek, hogy annak az egész világ önként alávesse magát.
Amikor ezt imádkozzuk, jussanak eszünkbe ezentúl misszionáriusok, az igehirdetők, és jussanak eszünkbe nem hívő rokonaink. Még az ellenségeinknek is kérjük ezt: jöjjön el az Isten országa az ő számukra, Isten királyi uralma terjedjen ki rájuk is.
Mi pedig magunkat szánjuk oda egyre engedelmesebben, hogy használhasson Isten ebben a szolgálatban.
3) Ezzel a kéréssel Jézus felemeli az imádkozó hívőnek a tekintetét, és megengedi, hogy ennek a világkorszaknak a végéig lássunk. Amikor idő többé nem lesz, amikor Istennek minden ígérete beteljesedik, amikor minden nyomorúságot, ami az ellene való lázadásunk következtében ránk szakadt, megszüntet, amikor az Ő királyi uralma valóban betölti az eget és a földet, mert új eget és új földet teremt, és ebben tökéletesen megvalósul az Ő uralma.
Jézusnak ez a kérése tehát a mi hívő reménységünk alapja is. Erre azért van nagy szükség, hogy ezt lássuk és komolyan vegyük, mert egyelőre rengeteg olyan jelensé-get észlelünk, amik ennek az ellenkezőjét látszanak bizonyítani. Az Isten elleni lázadás egyre nagyobb méreteket ölt. Az ember istentelen gőgjében egyre több gonoszságra ragadtatja el magát. A hazugság, az erőszak, az önzés, a kegyetlenkedés egyre újabb formákban jelenik meg. Az ördög a gonoszság új módozataira tanít bennünket, és mi roppant tanulékonyaknak bizonyulunk e tekintetben. Méltán kétségbeeshet Isten gyermeke: hova vezet ez? Mivé fajul ez? Mi lesz ennek a vége? Mi tudhatjuk, hogy noha most megengedi a gonosznak ezt a dühöngést, de mindennek a vége mégiscsak az, amit Ő elkészített és megígért. Amikor kiderül majd, hogy az igazság nagyobb hatalom, mint a hazugság. A szeretet nagyobb erő, mint a gyűlölet. Eljön az az idő, amit megígért nekünk a mi Urunk, amikor „az Isten eltöröl a szemünkről minden könnyet, és halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. Ezt mondja az, aki a királyi széken ül: Íme mindent újjáteremtek.” (Jel 21,4-5)
Egyelőre temérdek vér és könny folyik ezen a földön, és ennek nem kellene folynia. Mi eközben kérjük: jöjjön el a te kirá-lyi uralmad, és valósuljon meg ezen a földön úgy, mint a mennyben. Miközben az imádkozó hívő is szenved. Nemcsak a személyét érő nyomorúságok, veszteségek, megaláztatások, fájdalmak miatt, hanem mások szenvedése miatt is. Miközben próbáljuk egymást vigasztalni, és látjuk (mi talán sokkal jobban látjuk), hogy mily temérdek a gonoszság és milyen szörnyű következményei vannak annak, eközben mégis folyamatosan, rendületlen hittel kérjük: jöjjön el a te orszá-god, valósuljon meg a te királyi uralmad ezen a földön, ugyanúgy, mint a mennyben.
Ezt azért tudjuk kérni, mert mi úgy imádkozunk, mint akik látták a láthatatlant, ahogy Mózesről mondja a Szentírás. Mint akik ismerjük ennek a világnak a gazdáját. Mint akik komolyan vesszük, hogy akit úgy szólíthattunk meg: mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, Ő változatlan ura és uralkodója ennek a világmindenségnek. Senki és semmi nem vette ki és nem veheti ki a kezéből ennek a kormányát, mert Ő jó végre kormányozza a világot és a történelmet.
Jöjjön el a te országod — ez a hívő nép ádventi kiáltása. Ugyanaz a tartalma, mint a Jelenések könyvében hangzik: jövel, Uram Jézus. Miközben ezt kérjük, mégsem vagyunk türelmetlenek, mert tudjuk: azért ké-sik ennek az imádságnak a maradék nélküli teljesítése, mert Isten azt akarja, minél többen belépjenek az Ő országába. Minél többen vállalják az Ő királyi uralmát és így megmeneküljenek a végső ítélettől. Mert ez: jöjjön el a te országod az ítéletet is jelenti mindazoknak, akik nem akarnak belépni Isten hívására az Ő királyi uralmába. Ezt is Istenre bízzuk tehát, imádkozó gyermekei, hogy mikor hallgattatik meg a szó teljes értelmében ez a kérésünk. Bizonyosak vagyunk abban, hogy Ő már most elkészítette ennek a meghallgatását.
Azt kérdezi tőlünk először is a mi Atyánk, hogy benne vagyunk-e az Ő királyi uralmában, az Ő országában? Aztán azt kérdezi ezen az igén keresztül: munkáljuk-e, hogy minél többeknek az életébe elérkezzék az Ő országa, minél többen megismerjék Őt, megszabaduljanak a pokolból, és már itt belépjenek az Isten országába? Végül: sok szörnyűséget látva, ott van-e a szí-vünkben ez a bizonyos reménység, ami az Ő biztos ígéretére épül: egyszer ez a kérésünk is úgy teljesedik, ahogy azt Ő megígérte, ahogy egy-két mondatot az imént arra nézve olvastam is.
Amikor elmondjuk a Mi Atyánkot, mindig mindez nem juthat eszünkbe. Isten Szentlelke azonban gondoskodik arról, hogy hol az egyik, hol a másik mozzanat átfusson az agyunkon, és miközben azt kérjük: jöjjön el a te országod, tartalommal telítődik ez a kérésünk, és minket magunkat is megerősít.

Ez a nap nekünk jeles ünnep, és ilyenkor különösen is hálát adunk Isten megújító és megtartó kegyelméért. Négyszáznyolcvanhárom évvel ezelőtt, 1517. október 31-én szögezte ki Luther Márton híressé vált 95 tételét a wittenbergi templom kapujára. Ezzel indult el formálisan a nagy egyház-reformáció, ami azonban tartalmilag már korábban elkezdődött, s aminek a lényege és célja az volt, hogy visszanyúljon minden tekintetben az egyház és annak minden szolgája a Szentíráshoz, és Isten kijelentett igé-je döntse e, mi igaz, mi hamis, és legyen bátorsága minden hívőnek és az egész egyháznak megtisztulni minden később reá rakódott tévedéstől vagy az igétől idegen elemtől.
A reformátorok bátran vallották, hogy egyedül Isten igéje, annak írott formája a Szentírás, a Biblia Isten ihletett kijelentése, az úgynevezett szent hagyomány nem. Egyedül Jézus Krisztus az, aki közbenjár érettünk Istennél, akinek az áldozata érvényes elégtétel a mindenható Isten előtt, és senki más ember fia ezt nem tudja kiegészíteni, de nem is szükséges ezen fáradoznia. Egyedül kegyelemből remélhetünk üdvösséget és bocsánatot, a mi úgynevezett jó cselekedeteink nem megelőzik, hanem követik az Isten elfogadott kegyelmét. És egyedül hittel tudjuk mindezt komolyan venni, megragadni, a magunkévá tenni.
Hittel vallották ez, reformátor eleink, és ez valóban megtisztította az ő gondolkozásukat, kegyességüket, az egész egyházi életgyakorlatot.
Ma ezen a szép ünnepen a Bibliának ezt a kifejezését szeretném kibontani, amit így olvastunk a Zsidókhoz írt levélből: „… ragaszkodjunk hitvallásunkhoz.” Mit jelentett ez eredetileg, amikor a levél címzettjeihez elérkezett ez a bátorítás, mit jelentett ez evangélikus és református eleinknek különösen az üldöztetésük idején, és mit jelenthet ez ma nekünk?
1) Mit jelentett eredetileg? Károli úgy fordítja ezt a kifejezést: vallásunkhoz. Ragaszkodjunk vallásunkhoz. Tudniillik a régi magyar nyelven a vallás azt jelentette, hogy megvall valamit az illető, tehát vallástételt jelentett. Ezért fordítja ennek megfelelően helyesen az új fordítás így: ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Amikor a hitemet megvallom, amikor bizonyos ismeretek alapján azokat újra és újra a Szentírás világosságában megvizsgálva igaznak találván kialakul egy hitvallás bennem, és ezt nem szégyellem, nem rejtem véka alá, sőt szeretném, ha minél többen megismernék ennek a tartalmát, mert rajtam is ez segített, rajtuk is ez segítene, és ezt a hitvallást vállalja az ember. Félreteszi azt a butaságot, amit ma olyan sokan mondanak, hogy a hit magánügy, holott végképp közügy. Hiszen aki élő hitre jutott, abba a Szentlélek azt a szenvedélyt is beoltja, hogy másokat is Jézushoz segítsen. Jézust meg csak úgy ismerhetik meg, ha valakitől hallanak róla, ha valaki már ismeri Őt, és ezt megvallja nekik. Még akkor is, ha ennek ára van, ha ezért áldozatot kell hozni.
Félig-meddig ismerős is az a görög szó, ami az Újszövetség eredeti nyelvén ezen a helyen áll: homológia. Azt jelenti: ugyanazt beszélni. Ennek gazdag jelentése van, mert azt jelenti, hogy ugyanazt beszélem, ha a hitemet meg kell vallani ez előtt az ember előtt is, meg az előtt is. Nem attól függ, hogy kinek mondom, hanem attól függ, hogy mit ismertem meg igazságként. Ha valóban az igazat mondom, akkor csak ugyanazt tudom mondani, bárki hallgatja is azt. Mindenféle féligazságtól, rejtőzködéstől, az igazság taktikai megfontolásokból való elferdítésétől tehát megóvja Isten azt, aki ragaszkodik hitvallásához, aki ugyanazt mondja mindig.
Érvényes ez az időbeli eltolódásra is. Ugyanazt vallom meg hitemként most, meg később is. Lehet, hogy később még hozzátanultam valamit, vagy még mélyebben hiszem az igazságot, vagy rájöttem tévedéseimre, tehát egyfajta fejlődés lehetséges, de ugyanazt mondom holnap is, amit ma. Ez azt jelenti — megint a nehéz időkre, az üldözésekre gondolva —, hogy amikor megpróbálnak eltántorítani attól, amit megvallottam, amikor megpróbálnak rákényszeríteni fenyegetéssel, ígérgetéssel, hogy mást tartsak igazságnak, én ragaszkodom a hitvallásomhoz, és holnap meg holnapután is, fenyegetések közepette is ugyanazt vallom meg, amit igaznak ismertem fel.
Ez, hogy ugyanaz, vonatkozik arra is, hogy többen, akik felismerik ezt az igazságot, ugyanazt vallják meg, együtt vallják meg az igazságot. Ha sokan ugyanazt mondják valamiről, akkor valószínű, hogy az a valami igaz. Erre bátorította tehát a levél írója olvasóit, hogy megalkuvás nélkül, az igazság elferdítése nélkül legyen bátorságuk megvallani az igazságot, a hitüket. Mert ez a homológia jelentette azt is, hogy azt mondom, amit valóban gondolok.
Ma sokaknak külön tanítják, hogyan lehet elrejteniük szavak mögé a gondolataikat. Isten gyermekeire nem ez jellemző. Ők azt mondják, amit gondolnak, s utána azt teszik, amit mondtak. Szív, száj és kéz tökéletes összhangban van, teljes egység. Az istenfélő, megszentelt életű emberben semmiféle hasadtság nem létezik. Teljes egységben, önazonosságban van önmagával is. Azt mondja, amit gondol, és azt cselekszi, amit mondott. Egyértelmű jellem, amiből kiszámítható magatartás következik. Ez veszélyes életforma, ezért tanítják ma az ellenkezőjét. Ez azonban az Isten szerint való, és hosszú távon csak ez gyümölcsözik, és erre adja Isten áldását.
Elhangzik itt a bátorítás, hogy az igazsághoz ragaszkodjanak. Ragaszkodjanak hitvallásukhoz. A szentírók tudták, amit a mi Urunk mondott: én vagyok az igazság. Jézus maga az igazság. Amikor tehát elhangzik ilyen és ehhez hasonló bátorítás a Bibliában, hogy ragaszkodjunk hitvallásunkhoz, akkor ez nem csupán hitvallási tételekhez való ragaszkodást jelent, hanem mindig egy élő személyhez való ragaszkodást. A megismert Isten Fiához, az élő, feltámadott Jézus Krisztushoz.
Itt is ezt sorolja, csak nem olvastam fel az előtte levő és utána következő fejezeteket. Ők megismerték, hogy kicsoda Jézus. Jézus nagyobb, mint Ábrahám, nagyobb, mint Mózes, nagyobb, mint az angyalok. Az angyalok csak szolgáló lelkek, Ő meg a világmindenség Ura, és az angyaloknak is királya és parancsolója. Ő az egyetlen közbenjáró Isten és emberek között. Ő az igazi főpap, aki a maga bűn nélküli életének odaáldozásával egyszer és mindenkorra érvényes elégtételt szerzett Istennél mindannyiunknak. Ők mindezt lassan, fokozatosan megismerték.
Egyre mélyebb Krisztus-ismeretre jutottak, és most több oldalról is támadják a hitüket: Azt nem úgy kell érteni, meg az nem egészen úgy van, meg ezt csak ti gondoljátok — és némelyeknek megingott a hitük. Erre jön a bátorító lelkigondozás. Ez az egész levél egyetlen nagy, Istentől megáldott lelkigondozás, hogy ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Nem kis dolog az, hogy Jézus kijelentette magát nektek. Óriási felismerések ezek, amit ti már a magatokénak vallotok. Legyetek bizonyosak abban, hogy ez igaz, mert mindezt Jézus mondta magáról, mindezt Isten igéje támasztja alá. Ragaszkodjatok az igazsághoz, vagyis: Jézushoz. A vele való közösség az, ami ezeknek az embereknek már mindennél többet ér.
Ez magyarázza azt, hogy miért olyan fontos ez. A mai eltorzult gondolkodású ember, aki csak a haszonelvűség alapján tájékozódik, azonnal feltesz ilyen kérdéseket: miért olyan fontos, hogy ragaszkodjanak hitvallásukhoz? Örüljenek neki, ha megismerték az igazságot, ha az nekik olyan fontos, mondják el másoknak is, aztán bízzák rájuk, hogy elhiszik vagy nem hiszik. Miért olyan központi feladata a lelkigondozónak, hogy erősítse, bátorítsa őket, hogy minden szenvedés közepette is ragaszkodjanak a megismert igazsághoz, vagyis Jézus Krisztushoz?
Azért, amit Pál apostol ilyen utánozhatatlan egyszerűséggel mondott el a maga hitvallásában: nekem az élet Krisztus. Ezek után nem szorul magyarázatra semmi. Ha valakinek az élet maga Krisztus és a vele való hitbeli közösség, akkor ez azt jelenti: minden egyéb érték csak ez után következhet. Sőt minden másnak az értékes volta, vagy értéktelensége ettől függ. Ezt az életet, amit Krisztusban megnyert, megtalált, és amiről tudja, hogy megmarad azután is, ha utolsót dobban a szíve és meghal, ami már itt is tartalmassá és értelmessé teszi a létét, mert itt is élet, meg mivel örök élet, a meghalása után is megmarad, ez a legfőbb érték.
Hol van ettől az anyagi vagy erkölcsi elismerés? Vágyik arra mindenki, meg kell élnünk mindnyájunknak valamiből, de nem arra hajt, különösen nem úgy, hogy ezt esetleg elveszítse. Semmi nem lehet olyan fontos, ami alternatívája lehet a Krisztussal való közösségnek. Ez az élet maga. És ha a földi életét követelik, ha makacsul ragaszkodik ehhez és meg kell halnia? Akkor meghalok — mondja Pál — és jól járok. Még közelebb kerülök ehhez a Krisztushoz. Mivel nekem az élet Krisztus, a meghalás is nyereség. Nem ehhez a földi élethez ragaszkodik végsőkig, hanem Krisztushoz ragaszkodik végsőkig. Ő ad tartalmat ennek a néhány évtizednek is, és Ő jelenti szá-mára az örök élet dicsőségét és boldogságát is.
Itt tehát nem egyfajta konokságról, beszűkült makacskodásról van szó, nem ilyesmire biztatja a levél szerzője az akkori hívőket, hanem hogy ragaszkodjatok hitvallásotokhoz, vagyis ragaszkodjatok Jézushoz. Itt valóban az életről van szó. Sok mindenről készséggel lemond az, aki ezt az életet már megnyerte, aki maga Krisztus.
Nem könnyű megtartani ezt az életet. Aki már Jézussal közösségre jutott, azt sok minden igyekszik elszakítani tőle. Ragaszkodnia éppen annak kell, akit el akarnak szakítania attól, ami már az övé lett, vagy ami neki fontos lett. Emiatt nem kell háborognunk, ezen nem kell csodálkoznunk. Ezt tudomásul kell venni. Vele jár a Krisztust követő, engedelmes, hívő élettel az, hogy innen is, onnan is támadják a hitünket, és el akarnak szakítani minket Krisztustól. Mindezen támadások mögött az ős ellenség van, akiről Luther éneke szól, amit most énekeltünk. Az ős ellenség mindvégig el akar szakítani tőle. Ezzel számolni kell, ezért kell ragaszkodnunk Őhozzá.
Ezért ilyen hangsúlyos ebben a levélben ez, és ezért írja a későbbi fejezetekben soksok konkrétummal alátámasztva is a levél szerzője, hogy ti már megéltétek azt, hogy pusztán a hitetekért börtönbe hurcoltak titeket, a foglyokkal együtt szenvedtetek, vagyonotokat elrabolták és még ezt is örömmel fogadtátok, mivel tudtátok, hogy nektek értékesebb és maradandóbb vagyonotok van. Mert nekem az élet Krisztus. Ha választanom kell, hogy Őt megtagadom, és a vagyonomat meghagyják, vagy ragaszkodom Őhozzá, és a vagyonomat elveszik, akkor egy pillanatig sem gondolkozom: vigyék a vagyont, csak maradjon Krisztus. Ezért tudta olyan sok hívő tudomásul venni a fej- és jószágvesztést, amikor csak azért, mert Krisztust Úrnak vallotta, és úgy hitt benne, ahogyan azt Ő maga a Szentírásban nekünk kijelenti, erre a sorsa jutott. Ezért bátorítja tehát ezeket a hívőket a levél írója: ragaszkodjunk hitvallásunkhoz, vagyis Jézushoz.
2) Erre a bátorításra volt szükségük a mi protestáns eleinknek is, különösen az üldöztetések idején. Van az egyháztörténetben egy korszak, amit gyász-évtizednek neveztek el. 1671-től 1681-ig tartott ez a tíz év, amikor az ellenreformáció a legkegyetlenebbül támadt azokra, akik a négy solust vallották: csak a Szentírás, csak Krisztus, csak kegyelemből, csak hit által. A XVI. század végére Magyarország lakosságának hetven százaléka protestáns volt. Evangélikus és református gyülekezetek alakultak. Templomokat és iskolákat építettek. A gyülekezeti élet a maga sokszínű gazdagságában kezdett kibontakozni a török megszállás és egyéb nyomorúságok és nehézségek között is. Akkor fogtak hozzá a jezsuiták vezetésével, német katonák fegyvereire támaszkodva ezeknek a gyülekezeteknek a szétzúzásához, és ahhoz, hogy aki csak valamely protestáns felekezet híve lett, térjen vissza a római katolikus egyházba.
Kolonits Lipót bécsújhelyi püspök kiadta a jelszót: aki németté akarja tenni Magyarországot — ez volt a hatalmon levők fő célja —, annak előbb koldussá és katolikussá kell azt tenni. Kezdték hát a sor végén, alulról építkezve, hogy sikerüljön németté tenni. Az eszközökben pedig nem válogattak. 1672-től egymást érték az idézések. Vésztörvényszékek elé idézték a protestáns prédikátorokat és rektorokat, vagyis iskolamestereket. Három lehetőség közül választhattak: lemondanak hivatásukról, és aláírásukkal ígérik, hogy soha, semmi olyan tevékenységet a továbbiakban nem folytatnak, mint addig. Sem prédikátori, sem iskolamesteri hivatást. Elhagyják az országot — ez volt a második, vagy betérnek a római egyházba: elismerik a pápa főségét, tisztelik Máriát és a szenteket vallásos keretek között is, elismerik, hogy az ostya Jézus Krisztus valóságos testévé változik át az áldozás során, elismerik a purgatórium létezését stb.
Akik bármelyik kötelezvényt aláírták, azokat megjutalmazták. Nagy jutalmakat kaptak. Aki egyiket sem írta alá, azt bebörtönözték. Legtöbbször már a vésztörvényszékről sem engedték haza, és mint ahogy az később is történt, voltak, akik nyom nélkül eltűntek, s voltak, akik rettenetes kínzásokat, szenvedéseket kellett hogy kiálljanak.
1674-ben Pozsonyban volt a legszörnyűbb ilyen tárgyalássorozat, ahova 735 prédikátort és iskolamestert idéztek be. Közülük 336-an meg is jelentek. Hetekig kínozták, vallatták, győzködték őket. A cél az volt, hogy közülük minél többen katolizáljanak, vagyis betérjenek a római egyházba. Elképesztő hamis vádakkal rágalmazták, úgy ahogy az a későbbi, általunk ismert időkben is történt. Legtöbbször a király elleni összeesküvés vádját akarták rájuk sütni minden alap nélkül. Volt olyan, hogy még a bí-rák maguk is elmosolyodtak azon, amikor egy fizetett hamis tanú azt mondta: a jelenlevő pré-dikátorok közül ötszázan összegyűltek — megnevezte, melyik faluban —, és arról tárgyaltak, hogyan foglalják el Bécset. Valóban néhá-nyan ott össze szoktak jönni a szomszéd falvakból imádkozni.
Lényeg az, hogy ezek közül az emberek közül többen aláírták valamelyik kötelezvényt, megijedvén a szenvedésektől. Sokan azonban mindent vállaltak és ragaszkodtak hitvallásukhoz. Közülük került ki az a 40 református pré-dikátor, akiket aztán elvittek a gályákra. Két hónapig gyalogoltak, köztük sok idős ember is, mezítláb, rongyokban már akkor, kiéheztetve, a nyakukon meg a lábukon egymással is összebilincselve, s így tették meg az utat Lipótvártól Nápolyig. Közben többen meghaltak, belepusztultak a próbatételekbe. A kísérő katonák azzal szórakoztak, hogy addig verték őket botokkal, amíg a botok szilánkokra nem törtek és ez jó tréfa volt, úgy hogy a legtöbben betört fejjel, némelyek már üszkösödő lábakkal érkeztek meg úgy, hogy járni sem tudtak, hanem négykézláb csúsztak-másztak a sárban meg a jégen. Nápolyban aztán fejenként 50 aranyért eladták őket gályára.
A gályásoknak az élete abból állt, hogy majdnem teljesen meztelenül oda voltak láncolva a padhoz, a szájuk állandóan ki volt pöckölve egy vas körtével. Így írja le Kocsi Csergő Bálint, aki megjárta ezt a poklot és Isten megszabadította onnan, hogy valósággal elrothadt sokaknak a nyelve és a szája emiatt, meg amiatt, hogy se inni, se enni nem kaptak. Azután egy Ruyter Mihály nevű holland tengernagy szabadította ki őket onnan. Akkor már csak 24-en éltek. Nem sokkal a szabadulásuk után az idősebbek közül ismét többen belehaltak ezekbe a próbákba.
Ezek az emberek viszont ott a börtönökben is — többnyire olyan cellákba zsúfoltak össze több embert, ahol sem leülni, sem lefeküdni nem lehetett — útközben is, meg a gályákon is sokszor csak jelekkel, mert beszélni általában nem tudtak az említett ok miatt, erre az igére emlékeztették egymást: ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Mindenki tudta, hogy ez maga a megváltó Jézus Krisztus, az Isten Fia, akiről ez az ige is azt írja: nagy főpapunk van, és csak Ő a főpapunk, aki áthatolt az egeken. Ez azt jelenti: megnyitotta számunkra az üdvösség útját, Jézus ő, az Isten Fia, aki nem olyan főpap, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem Ő maga is hozzánk hasonlóan minden kísértést elszenvedett, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizalommal hozzá, és ragaszkodjunk hitvallásunkhoz.
Megint érdemes feltenni a kérdést: miért ragaszkodtak ezek az emberek ennyire? Mindegyiknek családja is volt otthon. Természetesen ők épp úgy nem tudtak a családjukról, mint ahogy a közelmúlt sok ilyen okok miatt bebörtönzöttei sem. Nem lett volna bölcsebb megfontolni mégis a dolgokat? A hitvallás egy részét elmondja, másik részét magának tartja meg. Református ember azonban nem ismeri a rezervatio mentalist, a református ember azt mondja, amit gondol, ha valóban az Isten igéje szerint reformált a gondolkozása meg a jelleme, és nemcsak forma szerint.
Miért voltak ilyen makacsok? Egyáltalán mi a különbség makacsság és kitartás között? Úgy gondolom, hogy a meggyőződés a különbség. Sok makacs és konok ember van, de akit Isten elsegített oda, hogy az Istennel kapcsolatos dolgokról, az életünk alapkérdéseivel kapcsolatos igazságokról tiszta meggyőződést kapott az Ő igéjéből, az ilyen ember nem makacskodásból ragaszkodik hitvallásához, hanem azért, amit már az imént is említettem. Mert neki valóban az élet Krisztus, és mert az ő szí-vébe szeretetet is oltott Isten mások iránt, és azt szeretné, hogy minél többen megtalálják ezt az életet, és ne enélkül küszködjenek, vergődjenek. Akinek a szívébe az igazság iránti és az embertársai iránti szeretetet így beleoltotta Krisztus, pontosabban: akinek a szívében a hit által ott él maga Krisztus, aki az igazság és az Isten testet öltött szeretete, az nem szokta azt mérlegelni, hogy mennyit hallgassak el belőle, taktikus-e most kicsit hazudni, hanem az ragaszkodik az Istennel kapcsolatos hitvallásához.
3) Azt hiszem, ebben a korban, amelyikre ez a fajta meggyőződés és ragaszkodás egyre kevésbé lesz jellemző, nekünk Isten igéjének a világosságában mégis csak meg kell vizsgálnunk: hányadán állunk ezzel? Egyáltalán hányadán állunk az igazság megismerésével? Mit tekintünk igazságnak? Nem tévesztjük-e össze a magunk igazát az igazsággal? Van-e bennünk elfogulatlan, szenvedélyes törekvés az igazság megismerésére, hogy azt felismerve, készek vagyunk a magunk igazát is feladni, és félretenni, alárendelni az igazságnak, vagyis alárendelni Krisztusnak?
Az a tapasztalatunk sokunknak, hogy aki az újjászületés által valóban eggyé lett Jézus Krisztussal, aki tőle új életet kapott, aki nemcsak aranymondásként idézi, hanem éli naponta azt, amit Pál így írt: élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, aki csakugyan megismerte, hogy ki a mi Megváltónk, mit tett értünk, és megismerte az Ő ajándékait úgy, hogy azokat kapta, elfogadta, azokkal sáfárkodik, azokat másokkal is megosztja, annak mindennél drágább lesz ez az igazság, vagyis az érte meghalt és feltámadott Jézus Krisztus. Az, ha kell, az életével is fizet ezért az igazságért.
Ezért mondtam: legyen bátorságunk odaállni éppen egy ilyen ünnepen Isten igéjének a világosságába és megvizsgálni, hogy sok állhatatlanságunknak, könnyű megalkuvásainknak, taktikázó köpönyegforgatásunknak az oka nem az-e, hogy nem ismerjük még igazán Jézust? Nem tudjuk, hogy kit tagadunk vagy tagadnánk meg, amikor nem ragaszkodunk a hitvallásunkhoz. Azért irtóznak sokan a Krisztusért vállalt szenvedésektől, azoknak a legenyhébb formájától: emberek megvetésétől vagy valami szelíd gúnytól is, mert nem ismerik Őt, vagy nem ismerjük azt a gazdagságot, amit a vele való közösségünk jelent. Ezért talán nincs is hitvallásunk. Mihez ragaszkodnánk akkor?
Ha valakinek személyes meggyőződése az, hogy Ő a mi nagy főpapunk, Ő áldozta oda magát értünk, Ő hatolt át az egeken, vagyis nyitotta ki a mennyország kapuját előttünk, Ő az Isten fia, aki azonban mint Isten Fia is vállalta ezeket a rettenetes szenvedéseket, meg ezeknél szörnyűbbeket is, amiken esetleg átmegyünk, vagy amiben éppen benne van valaki, hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, ennyire szolidáris volt velünk, és az ma is, az ilyen embernek könnyebb, — vagy ki merem mondani: könnyű — ragaszkodnia a hitvallásához akkor is, ha ezért szenvedést kell vállalnia. Mert mit vehetnek el tőle? Olyan szép ez a felsorolás Luther énekében: kincset, vagy a hozzánk legközelebb álló rokonainkat? Minden ebbe van beágyazva, hogy Krisztus elfogadott minket, mindenét nekünk adta. Az Ő dicsősége is a miénk lesz, és aki ezt komolyan hiszi, az ezt nem kockáztatja semmiért. Annak könnyű ragaszkodnia Jézushoz, és a róla való hitvallásához is.
Világosan kell látnunk, hogy ez a hitvallásos ragaszkodás ma egyre inkább butaságnak és nem erénynek számít. Másra tanítja sok szü-lő a gyermekét, és sok intézmény is egészen mást oktat. Egy ilyen hazugságra, képmutatásra, látszatokra épülő, állandó bizonytalanságban és ideiglenességben kapkodó, ügyeskedő és helyezkedő szellemiség nem ad bátor hitvallókat a társadalomnak. Meg is lehet nézni ezt a társadalmat. Ez a méreg kihat a házasságokra is — miért ragaszkodnánk egymáshoz? A családi életre is, a munkaerkölcsre vagy erkölcstelenségre — inkább úgy kéne már mondani. Az egész közéletre. Ez nem elszigetelten létezik. Ez megmérgezi mindannyiunk gondolkozását és körülöttünk az egész életet. Soha nem tudhatjuk, hogy egy felelős államférfi vagy politikus igazat mond-e. Vagy egyáltalán tud-e még igazat mondani, vagy merhetne-e igazat mondani. Tudja-e, mi a valóság, mi lenne az igaz. Egészen elvált a szó a gondolattól, s a cselekedet az elhangzott beszédtől.
Ugyanezt éljük át egyházi területen is. Egé-szen jó hírű, megbízhatónak tartott keresztyén közösségekről olvassuk, hogy nem mernek ragaszkodni, általában taktikai megfontolásokból, a hitvallásukhoz. Ajtót nyitnak a római kovász előtt, vagy a rajongás idegen lelke előtt, ami a karizmatikus gyülekezetekből árad. Az egyik legmegbízhatóbb ilyen közösség a feminizmus nagy zászlóvivőjévé vált, amiről megvan a Bibliának a világos kritikája. Egy másik a homoszexualitást akarja igazolni. Fenyeget az új pogányságnak sokféle megjelenési formája is, meg a hitetlen teológia, ami mérhetetlen kárt tesz már a lelkészi pályákra készülők életében és hitében is.
Nem számít erénynek ma ragaszkodni a hitvallásunkhoz. Megint mondom: vagy azért, mert nincs is hitvallásunk, vagy azért, mert nincs bátorságunk, vagy annak az értékét nem ismertük fel igazán, amit elveszítünk, amitől el akarnak tántorítani ezek az idegen erők.
Nekünk szól tehát ez a kedves lelkigondozói bátorítás. Mi, akik már megismertük, valamennyire már mindnyájan megismertük Jézus Krisztust, és itt sorolja: a mi főpapunkat, az Isten Fiát, aki áthatolt az egeken, — ragaszkodjunk Őhozzá. Bármibe kerül is az. Nem kell hősködni. Nem maguk csináltak mártírt magukból ezek a vértanúk sem. Akit Isten megajándékoz azzal, hogy nagy áldozatokat is hozhat az Ő ügyéért, talán még az életét is odaadhatja, annak Ő ad ehhez erőt is. Nekünk nem kell keresnünk a szenvedést. Ha azonban esetleg valami árat kell fizetni, akár úgy, hogy a saját szokásainkat, eszméinket, rögeszméinket, neveltetésünkből ezt-azt kell feladni, mert kiderül, hogy az és a Krisztusban felismert igazság nem fér meg együtt, akkor ne féljünk bármit odaadni, csakhogy Krisztust még jobban megismerjük, és azt a gazdagságot, amit Ő a hozzá ragaszkodóknak kínál, egyre jobban megragadhassuk. Erre biztat tehát minket Isten igéje.
Ha egészen leegyszerűsítjük, majdnem már szimplifikáljuk ezt a fontos üzenetet, akkor ezt így is meg lehet fogalmazni: vedd elő a Bibliádat, és igyekezzél naponta megismerni az igazságot. Nemcsak elméletileg, hogy mit mond Jé-zus a Szentírásban, és mit mond az Őróla, — az egész Őróla szól elejétől a végéig —, hanem a neki való engedelmeskedés közben ismerhetjük meg Őt igazán. Lakva ismerni meg a mi Megváltókat is. Együtt élve vele. Engedjük, hogy folyamatosan reformálja, tisztítsa az életünket. Nehogy azt higgyük, hogy az igazság birtokosai vagyunk. Rész szerint van bennünk az ismeret. De Ő egyre inkább kiegészíti ezt, és a tévedéseinktől kész megtisztítani. Elvezet minket a Szentlélek a teljes igazságra — ezt ígérte nekünk Jézus. Engedjük, hogy vezessen, és legyünk egyre gazdagabbak egy ilyen lelkileg szegény világban, hogy tudjunk egyre nagyobb szeretettel gazdagítani má-sokat is.
Elveszítünk egyszer mindent és mindenkit. Egyetlen valaki marad meg nekünk, aki ott lesz velünk majd halálunk óráján is, és ott lesz velünk utána is, ha mi itt ragaszkodunk Őhozzá, és ez az érettünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztus. Boldog ember az, aki áldozatok árán is ragaszkodik hozzá.

A Mi Atyánkot tanulmányozzuk mondatról-mondatra. Két héttel ezelőtt azt a kedves megszólítást elemeztük, amit Jézus a szánkba ad: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy. Láttuk, hogy minden hívő az újjászü-letés által lesz Isten gyermekévé, addig nem az. Aki Jézust befogadta, azt a Mindenható befogadja az Ő gyermekeinek a nagy családjába, és ettől kezdve nevezheti joggal Atyjának egy bűnös ember az Istent. De amikor atyát kap Istenben, akkor sok testvért is kap, hiszen mindazok, akik Jézusban újjászülettek, Isten gyermekei, ezért mondja Jézus: mi Atyánk.
A folytatás pedig arra figyelmeztetett minket, hogy miközben mi is egyszerű, ő-szinte bizalommal úgy szólíthatjuk meg a világmindenség Urát, ahogy egy kisgyerek szólította annakidején az apját, mondhatjuk: Atyám, hozzá kell tennünk: aki a mennyekben vagy, és ezt a gyermeki bizalmat minden esetben ki kell egészítenie az őszinte alázatnak és a neki való feltétlen engedelmességnek. Bizalom és a Mindenható előtti igaz tisztelet az igazi imádságnak az alapja.
Folytassuk most a kérésekkel. Jézus hat kérést sorol el ezek után. Van a három te kérés és a három mi kérés.
Szenteltessék meg a te neved,
jöjjön el a te országod,
legyen meg a te akaratod,
ezzel kezdődik, mert láttuk, hogy az igazi imádság középpontja nem az imádkozó, hanem az az Isten, akihez szól. Utána jönnek a mi kérések:
A mi mindennapi kenyerünket
add meg nekünk,
a mi bűneinket bocsásd meg
és minket őrizz meg a kísértésektől
és a gonosztól.
Ma az első kérést vegyük szemügyre. Mit jelent ez: Szenteltessék meg a te neved?
1) A név az ókorban magát a személyt jelölte. Ábrahámról többször olvassuk, hogy segítségül hívta ott az Úr nevét. Ez azt jelenti, hogy magát a mindenható Istent hívta segítségül.
Jézus olyan kedvesen jelenti az Atyának a főpapi imában: én megismertettem velük a te nevedet. Ami azt jelenti, hogy Jézus kijelentette nekünk az Atyát. Elmondta és bemutatta, hogy kicsoda Isten, ha tetszik: milyen az Isten. Amikor az Ő nevét megismertette velünk, akkor Őt magát ismertette meg.
De még a hétköznapi szóhasználatban is szoktunk ilyeneket mondani: ahhoz én nem adom a nevemet. Ez azt jelenti: nem állok a mellé az ügy mellé, nem támogatom, ott ne számítsatok rám. A név tehát maga a személy. Isten neve Isten maga.
Mit jelent megszentelni Isten nevét?
A Biblia szóhasználatában szent az, amit egy meghatározott célra elkülönítettek. Amit megkülönböztetnek a profántól, az általánosan használttól, a megszokottól. Szent edények voltak a jeruzsálemi templomban azok, amiket csak istentiszteleti célra volt szabad használni. Ezért volt olyan szörnyűség az, amikor Belsazár babilóniai király a szent edé-nyekből a maga tivornyáin bort ivott. Ezzel megszentségtelenítette azokat, mert azok félre voltak téve istentiszteleti használatra. Ezért voltak szentek, egyébként ugyanúgy néztek ki külsőre, mint a többi, de megkülönböztette a többitől az, hogy Isten céljaira lehetett csak használni.
Mindig voltak szent idők. Az ünnepek, amiket az Isten-félő ember az Isten dolgaival való foglalkozásra szán. Isten maga szent — ezt mondja a Biblia —, mert Ő különbözik mindattól, amit Ő mint Teremtő alkotott. Minden teremtményétől lényegileg különbözik. Ő egészen más, és ezért szent. Ugyanakkor Ő mentes mindattól, ami szennyes, tisztátalan, e világi, mert a szent jelzőnek van ilyen erkölcsi jelentéstartalma is, hogy minden bűntől mentes, a szó erkölcsi értelmében tiszta, makulátlan.
Hogy Isten ilyen, azt a mennyben tudják, ezért magasztalják Őt örökkön örökké. Sokan ismerjük az Ézsaiás 6,3-t amit a próféta látomásában hall. Az egész mennyei világ hirdeti: szent, szent, szent a seregeknek Ura. — Isten gyermekeinek a nagy kiváltságuk és feladatuk az, hogy ezen a földön is hirdessék, hogy Isten szent, hogy megismertessék másokkal a szent Istent, és minél többeket elsegítsenek oda, hogy így viszonyuljanak Istenhez, így imádják Őt, és így engedelmeskedjenek neki. Ezáltal lesz szent az Ő neve ezen a földön is.
Ez a mondat, hogy: mint a mennyben, úgy a földön is, mind a három kérésre vonatkozik. Szenteltessék meg a te neved, mint a mennyben, úgy a földön is. Legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. Jöjjön el a te országod, mint a mennyben, úgy a földön is. Isten önmagában szent. Őt nem nekünk kell megszentelnünk vagy szentté tennünk, hanem aki felismerte, hogy Ő szent, és aki megismerte a szent Istenben a maga mennyei Atyját, annak feladata, kötelessége, lehetősége ezen a földön erről tanúságot tenni, neki magának is ennek megfelelően élni, hogy megszenteltessék az Ő neve itt a földön ugyanúgy, mint ahogy a mennyben.
Isten nevét tehát az szenteli meg, s azáltal szenteltetik meg az Ő neve ezen a földön, ha valaki ilyen hitelesen tud róla itt másoknak beszélni, hogy az emberek bízzanak Istenben, hogy csak benne bízzanak, hogy Őt Istenként ismerjék meg és ismerjék el. Isten nevét megszentelni éppen ezt jelenti, hogy egyedül Őt tekinti valaki az élő, igaz Istennek, és így imádja őt, így dicsőíti, így engedelmeskedik neki.
Az emberek ne magukban bízzanak, ne másoktól várják azt, amit csak az Atya adhat meg, és legfőképpen ne sötét szellemi erőktől várjunk segítséget, hanem egyesegyedül azt imádjuk, aki imádatra méltó, aki szent, és akinek a szentsége betölti az eget és a földet, és akit megismerni azt jelenti: minőségileg más élet kezdődik az ember életében.
Éppen ezért fontos világosan látnunk, hogy mi mindennel szentségteleníthetjük meg Isten nevét, hogy ezektől óvakodjunk és megtisztuljunk. Mik azok a konkrét lehetőségek, amik által megszenteltetik Isten neve ezen a földön úgy, mint ahogy a mennyben.
2) Mivel lehet megszentségteleníteni az Ő nevét? Meg lehet a beszédünkkel. A harmadik parancsolat megszegésének minden módja az Isten szent nevének, személyének a megszentségtelenítését jelenti. Tehát mindenféle káromkodás, a káromkodásnak finomkodó, nyafogó, városias formája is. Amikor Isten nevét valaki hiába veszi az ajkára. Megszentségteleníti Isten nevét s vétkezik az Ő szent személye ellen mindenki, aki szószátyár módon, sokszor csak szokásból ilyeneket mond: jaj, Istenem! Isten bizony! Óh Isten. Bármikor, amikor az Ő nevét nem arra használjuk, amire adta.
Mire adta? Világos a Szentírásban: Isten nevét akkor vesszük szent módon az ajkunkra, ha hozzá beszélünk, imádkozunk, és ha róla vallást teszünk másoknak, vagyis másokkal megismertetjük, kicsoda Ő. Minden egyéb esetben hiába vesszük az ajkunkra, vagyis megszentségtelenítjük ezt a szent nevet.
Fontos, hogy ma itt a megterített úrasztalánál kíméletlen becsületességgel leplezzük le az életünkben az Isten szentsége elleni vétkeinknek ezeket a változatait. Tudjuk ezeket megvallani, elhagyni, s szeretettel figyelmeztetni egymást is, valahányszor az Ő nevét nem szent módon vesszük az ajkunkra.
Ugyanilyen megszentségtelenítése Istennek mindenféle esküdözés, és az is, amikor ördögi, sötét, okkult tevékenységek során veszik ajkukra Isten szent nevét emberek. Amikor a kártyavető a szentháromság Isten nevében lát piszkos munkájához. Amikor jósok, mágusok, szellemidézők az Isten szent nevét merik ajkukra venni, és így látnak hozzá szörnyű tevékenységükhöz. Ez sajnos szokássá lett.
Megszentségtelenítjük Istent akkor is, amikor besoroljuk Őt halott emberek közé. Hol hozzá imádkozik valaki, hol pedig olyanokhoz, akiket haláluk után szentekké avattak. Ezek az úgynevezett szentek mind emberek voltak, és mind meghaltak. Ha egy halotthoz ugyanúgy imádkozik valaki, mint a szent Istenhez, az azt jelenti, hogy megtagadta az Isten kizárólagosságát. Nem csak Isten szent neki, akihez egyedül szabad és kell imádkoznunk. Nem tőle közvetlenül remél és vár segítséget, hanem különféle okokból, különféle áttételekkel próbálja Őt megközelíteni, becserkészni, holott azáltal szentelné meg az Ő nevét, ha egyenesen Őhozzá mint mennyei Atyjához menne, hiszen Jézus Krisztust ezt lehetővé tette a számunkra.
Sokszor megbújnak emberek hittudatában ilyen tévedések, és nem is vesszük észre, hogy ezzel a Szent Isten ellen vétünk. Mert ha egyedül Őt tekintjük élő Istennek, s ha komolyan vesszük a Bibliának ezt a mondatát: „egy az Isten, és egy a közbenjáró is Isten és emberek között: az ember Jézus Krisztus, aki önmagát adta érettünk” (1Tim 2,5-6), akkor nekünk egyedül a mindenható Istenhez és egyedül az Ő egyszülött Fiához, Jézushoz szabad imádkoznunk.
Mit szólna az az apa, aki utólag értesül arról, hogy hazajött a más város internátusában tanuló gyermeke, és sorra látogatta a szomszédokat. Az egyiktől enni kért, a másiktól egy kis zsebpénzt kért, a harmadiknál szállást kért, és nem tőle kérte mindezt. Amikor mi Isten helyett vagy mellett bárki máshoz is imádkozunk, akkor ugyanígy bántjuk a mi szent Atyánkat, amikor nem mindent, és nem közvetlenül neki mondunk el, tőle kérünk, és nem egyedül tőle várunk minden segítséget.
Ez nem játék, mert az Isten szent. Aki ezt nem veszi komolyan, az nem Őt szentségteleníti meg, hanem saját magát tartja távol ettől a szent Istentől, akinek a tisztasága és szentsége átjárhatná őt. Tudjátok, hogy mennyire óvakodom attól, hogy bárki, megbántsunk, főleg a hite miatt, de ha Isten igéjét komolyan vesszük, akkor ezeket is le kell lepleznünk az életünkben, és meg kell tanulnunk megadni a tiszteletet, a kizárólagos tiszteletet annak az Istennek, aki szent, vagyis egészen más, mint minden ember, még azok is, akik bármilyen kiváló erkölcsi tulajdonsá-gokkal rendelkeztek.
Meg van írva, például a Római levél első részében: aki a teremtett dolgokat tiszteli a Teremtő helyett, az milyen mélységekbe juthat. Nekünk nem szabad teremtményeket tisztelnünk a Teremtő helyett vagy mellett vallásos tisztelettel.
Ugyanígy meg kell szabadulnunk attól a talán mindannyiunkra jellemző vagy legalábbis mindannyiunkat fenyegető módjától az Isten neve megszentségtelenítésének, amikor emlegetjük Isten nevét, de az életünkön nem ragyog fel az Ő szentségéből semmi. Nem lesz láthatóvá, hogy mi a szent Isten közelébe kerültünk, és az Ő tisztaságából, szentségéből valami meglátszik rajtunk is. Amikor valaki templomba jár, de a gondolkozása nem változik meg, és nem változik folyamatosan, szüntelenül Isten igéje szerint reformált gondolkozássá. Amikor valaki talán még olvassa is a Bibliát, de a régi utálatos szokásai megmaradnak, s azokat nem látja bűnnek, pedig megterheli vele a környezetét. Amikor beszél valaki Istenről, talán a családon belül is, és büszkén elmarasztalja a család nem hívő tagjait, de az élete nem szent. Nem láthatók rajta jézusi tulajdonságok, nem ábrázolódik ki az életében Krisztus. Minden képmutatással, minden látszat keresztyénséggel megszentségtelenítjük a mi Istenünket. Az ilyenekre mondja Pál apostol: miattatok káromoltatik az Isten neve a pogányok között. (Róm 2,24)
Csak néhány formáját említettem annak, hogyan véthetünk Isten szentsége, a szent Isten ellen. Jó lenne, ha ma mindnyájan úgy úrvacsoráznánk, akik itt maradunk majd, hogy kérjük Istent: Uram, világíts bele az életembe. Ha most éppen ezt a területet érintette a te igéd, akkor itt teremts bennem rendet. Nem ragaszkodom semmihez, és nem kezdem magyarázni a bűneimet. Tisztíts meg mindattól, amivel vétkezem a te szentséged ellen.
3) Legalább ilyen fontos, vagy még fontosabb az, hogyan ragyoghat fel Isten szentsége az életünkben. Mielőtt erről mondanék valamit, hadd említsem meg, hogy nem szabad elfelejtenünk, hogy olyan korban élünk, amikor rohamosan elmosódik a határ szent és profán között. Egy általános profanizálódás korában élünk, amikor egyre kevesebben lesznek, akiknek a számára egyáltalán valami szent. Egyre többekkel beszélek, akiknek nem szent már az édesanyjuk sem, a hazájuk sem. Az a közösség sem, amelyik pedig nagy áldozatok árán felnevelte, kitaníttatta, szárnyaira bocsátotta őket. Egyre többen vannak, akik nem ismerik a hálát, a kegyeletet, a tiszteletet, az emlékezést, a ragaszkodást, a hűséget. Ha ragaszkodnak is valamihez, valakihez csak addig, amíg hasznuk van belőle. Ez tükröződik sokszor az ember külső megjelenésében is.
Nagypénteken egészen elszomorodtam itt a templomban. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban nagypéntekre, de minden ünnepre is azok az emberek, akik között éltem, készültek, és ez meglátszott az öltözékükön is. Itt most nem az a fontos, hogy nagypénteken valamikor fekete ruhában jöttek az emberek a templomba, mert ezzel is kifejezésre akarták juttatni, hogy Jézus Krisztus halálának a ténye mélyen érinti őket, de mégsem az Isten nevének a megszentelésébe fér bele az, hogy valaki úgy jön el templomba, mintha moziba menne. Úgy érkezik ide, hogy rágógumi van a szájában, hogy itt a templomban is zsebre dugja a kezét, keresztbe tett lábbal diskurál akármiről, mert nem szent neki sem a hely, sem az idő, sem az, amire itt mindannyian várunk.
A vasárnap az Isten rendelése szerint szent nap. Azt mondja: megszenteljed azt. Mit jelent ez a gyakorlatban a mi számunkra? A templom szent hely és az istentisztelet szent idő, mert itt a szent Istennek a szavát várjuk. Ezért kellene könyörögnünk, hogy ne emberi bölcselkedés hangozzék soha, hanem mindig a minket kimondhatatlanul szerető Isten élő igéjét halljuk. Ha valakiben ez a lelkület van ott, az a külsőben is megmutatkozik.
Itt most nem arról van szó, mintha a külsőnkkel szentelnénk meg ezt a napot vagy ezt a helyet, mert amikor egy templom divatbemutatóvá válik (és voltak ilyen helyek, hogy az új ruháját ott mutatta meg mindenki a többieknek), az ugyanolyan utálatos Isten előtt, mintha semmi különbség nincs a külső megjelenésünk hétköznapi meg ünnepi formája között. Itt nem arról van szó, hogy a szentség kívülről befelé hat, — van ilyen téves feltételezés némely keresztyén közösségekben: ha bizonyos külső rendeléseknek eleget teszek, akkor én az Isten előtt jó vagyok. A Biblia nem erről beszél. A szentség belülről kifelé hat. Jézus azt mondja: nem az fertőzteti meg az embert, ami a száján bemegy, hanem ami száján kijön, mert az a szívből jön. Bent kell megszentelődni, de ez a külsején is meglátszik az embernek.
Olyan szegény emberek között nőttem fel, akiknek a legjobb esetben két ruhájuk volt, de vasárnap a jobbikat vették fel, és ki is kefélték. Főleg, ha az úrasztalához jöttek, akkor a belső megszentelődésük vagy megszentelődésre való vágyuk a külsejükön is megmutatkozott.
Ne kövessük, ne majmoljuk ezt a modern, erénnyé magasztosított nyomorúságot, amelyik nem tesz különbséget szent és profán között. Az általános nagy profanizálódás ellen is szól a Mi Atyánk első kérése. Szenteltessék meg a te neved — azt is jelenti, hogy egyre mélyebbre engedjük hatolni magunkban Isten közelében élve az Ő szentségét, és ez meglátszik a külsőnkön is, s engedjük, hogy meglátszódjék, mert ezáltal is megszentelődik az Ő szent neve.
Hogyan szenteljük meg hát? A Biblia azt mondja, hogy akkor, ha imádjuk őt, akkor, ha megvalljuk őt, és akkor, ha Isten gyermekei a szent Isten közelében tartózkodva egyre inkább megváltoznak, és az Ő szentsége átjárja őket. A puszta életük is Istenre mutat, és Istenhez vezet másokat. „Látván az emberek a ti jó cselekedeteiteket, dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16)
a) Akkor szentelődik meg Isten neve az életünkben, ha imádjuk Őt. Nemcsak ha a ké-réseinkkel hozzá szaladunk. Imádni Őt többet jelent ennél. Imádni csak az tudja, aki ismeri, mert az Isten imádása azt jelenti, hogy megvallom neki, kinek ismertem meg Őt. Erre nem neki van szüksége, — nekem, az imádkozónak van rá szükségem, hogy újra és újra tudatosodjék bennem, s miközben megvallom, még mélyebben megismerjem Őt, és ez az ismeret még inkább megszenteljen engem.
Az a baj, hogy erre sokszor időt sem szá-nunk. Eltékozolt, felesleges időnek tekintjük az Isten imádását, pedig voltak, vannak és lesznek is mindig olyan hívő közösségek, amik szorgalmas munkával élnek és szolgálnak másoknak, de eközben külön időt szentelnek az Isten imádásának. Elsorolni neki, kicsoda Ő, kinek ismertem meg már eddig. Vagy nincs mit elsorolnunk? Múltkor valaki azt mondta: próbáltam imádni Istent, de nem tudtam neki semmit sem mondani. Milyen jó, hogy kiderült: nem ismeri még Istent, akkor meg kell ismerni! Vagy nem tudatosult még benne, hogy kicsoda Ő valójában, vagy maga sem hiszi, amit tud róla. Sok mindent tud róla, de az nem vált még személyes hitévé, és így nem tud személyesen vallást tenni sem. Ez maga már előbbre visz a lelki életben, ha kiderült, hogy szeretném imádni, de nem tudom. Aztán kiderülhet az is: tudom, csak még sosem próbáltam. Milyen nagyszerű dolog megvallani, ki Ő. Milyen nagyszerű dolog elsorolni az eddig kapott ajándékait. Ez már nem imádás, ez hálaadás, de annak az unokatestvére, és folytatódhat az imádásunk hálaadással. Hogy megerősíti ez az embert arra, hogy mások előtt is megvallja őt.
Szenteltessék meg a te neved: ez egyebek közt azt jelenti, hogy megtanuljuk imádni Istent. Ahhoz tehát, hogy megszentségtelenítse valaki Isten nevét, nem kell elkezdenie durván káromkodni. Elég, hogy nem imádja Őt. Ezzel ugyanúgy nem szenteli meg a nevét, mintha direkt megszentségtelenítené. Vigyázzunk, mert Jézus a mércét magasabbra emeli. Különösen itt a Hegyi beszédben, amelyikben a Mi Atyánkot is elmondta. Mert itt Isten gyermekeihez beszél. Itt őket akarja egyre közelebb segíteni mennyei Atyjukhoz. Megvan-e az Isten imádása a mi kegyességi életünkben? Tudjuk-e, mi az? Gyakoroljuk-e azt? Engedjük, hogy azáltal is maga Isten erősítse a hitünket?
b) A másik formája annak, hogy megszenteltetik az Ő neve, ha megvalljuk Őt. Hihetetlen sötét időszakban élünk, amikor kimondhatatlan tudatlanság van tömegekben Istennel kapcsolatban. Nem ismerik az emberek Istent. Viszont az ördög becsempészett a tudatukba egy csomó téves, hamis, torz, kimondottan istentelen úgynevezett ismeretet, információt, és ez hangot kap lépten-nyomon. Lépten-nyomon lehetőségünk van arra, hogy megszólaljunk és elmondjuk szelíden és tisztelettudóan (ahogyan Péter levelében olvassuk), hogy kicsoda valójában Isten. Amikor egészen elképesztő badarságokat mondanak róla, amikor olyan feltételezések röpködnek, aminek semmi valóságalapja nincs, akkor meg kell szólalnia annak, aki már tudja valamennyire, hogy kicsoda Ő. Ne haragudj, ez nem így van, hanem emígy van. Ezt onnan tudom, hogy… Isten az Ő igaz igéjében ezt mondja, és ugyanígy tapasztaltam.
Ezt csak el kell mondania valakinek, még akkor is, ha egyedül van egy társaságban, aki ezt el meri mondani. Miért félünk vállalni őt? Miért félünk kimondani az igazságot, amikor hangosan dübörög körülöttünk a hamisság és a hazugság, és ennek oly sok áldozata van? Nem kioktatnunk kell az embereket, hanem megvallanunk előttük azt az Istent, akit valamennyire már megismerhettünk, és ezáltal megszenteltetik az Ő neve. Nemcsak úgy, hogy rászólok: ne káromkodj! Miért ne káromkodna, azt sem tudja, hogy kit szid. Szeretettel elmondom neki, hogy ki az, akit te szidsz. Én ezt az Istent jobban szeretem, mint a tulajdon anyámat. Anyámat ugye nem szidnád a fülem hallatára, annyira becsülsz engem, de nekem az még jobban fáj, hogy Istenemet szidod, mert… és akkor valamit mondhatunk róla, amit már megtapasztaltunk. Ennek néha különös folytatása van ám. Elhalkul az istenkáromlás, kérdések szó-lalnak meg emberekben, ha ezt valóban szeretettel és tisztelettudóan tudjuk mondani, és ha valóban ismerjük azt az Istent, akit ez a világ nem ismer, és éppen ezért nem szenteltetik meg az Ő neve ezen a világon. Azáltal szentelteik meg, ha az Ő gyermekei szeretettel bemutatják az Atyjukat azért, hogy lehetőleg mások is az Ő gyermekeivé lehessenek.
c) A harmadik formája a Biblia szerint annak, hogy Isten neve megszenteltetik az övéinek az életében, ha az Ő szentsége egyre jobban átjár minket, és mi is egyre inkább szentek leszünk. Vagyis mások, mint a világ. Mert aki Isten szentségében jár, aki a megszentelődés útján előrehalad, az egészen másként gondolkozik, mint a világ. Az másként neveli a gyerekeit. Másként költi el a pénzét, de másként is keresi meg. Vannak dolgok, amikre azt mondja: nem, inkább ne legyen. Másként osztja be az idejét, másként él, másként hal meg. Másként beszél másokról, az ellenségeiről, jó barátairól. Mindent másként csinál. Nem azért, mert különbözni akar, hanem azért, mert megszentelődik, és a szent az más, mint a profán. A szent az Istennel van közösségben. Ilyen emberekre van nagy szüksége ennek a profanizálódó, Istentől távol élő világnak. Ezeknek az embereknek a puszta életét látva sokszor felhangzik mások ajkán is az Isten dicsőítése.
Jézus egymás után mondja a Máté 5-ben ezt: Ti vagytok a világ világossága, és gyertyán sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem hogy magasra tegyék, és világítson a házban; s közvetlenül utána mondja: úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy látván a ti cselekedeteiteket, dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. (14-16. v.)
Ha azt akarom, hogy Istent káromló vagy Istennel szemben teljesen közömbös emberek egyszer csak elkezdjék dicsőíteni Őt, akkor nem is annyira győzködni kell, hanem szentül élni. Az Isten szentségéből valamit eléjük élni, mégpedig nem görcsölve és izzadságosan, mert ez úgy sem megy, hanem úgy, hogy mindig újra félreállok Jézus Krisztus útjából, aki a hit által már az újjászületett emberben él, engedem, hogy Jézus szólaljon meg, Jézus cselekedjék, Jézus hallgasson, Ő tegye azt, amit akar bennem és általam. Ez-által megszenteltetik az Isten neve az én gyarló életem útján is a pogányok között. Lesznek, akik előbb-utóbb dicsőíteni fogják az én mennyei Atyámat.
Luther azt mondta: Isten neve azáltal szenteltetik meg, ha Isten igéje tisztán hirdettetik, és Isten gyermekei annak megfelelően szent életet élnek. Ebben sok igazság van. Igaz az is, amit az egyik magyarázó így ír: ha valaki őszintén kéri, hogy szenteltessék meg a te neved, az végső soron saját maga ellen imádkozik. Az én saját régi természetemet kell halálba adnom, az én szokásaimat kell félretennem, az én indulataimra mondok halált, ha azt akarom, hogy Isten szentsége, a bennem élő Krisztus felragyogjon ez előtt a világ előtt. Erre hívott el minket az Isten. Ez a célja a megváltatásunknak, ebben teljesedik be igazán az, egy ilyen magunkfajta egyszerű hívő ember életében, hogy szenteltessék meg a te neved.
Láttuk, hogy a név: maga a személy, a szent azt jelenti: elkülöníteni, Isten számára félretenni, az Ő kizárólagos használatára odaszentelni, s ugyanakkor jelent erkölcsi tisztaságot is. Néhány példát említettük, hogyan szoktuk megszentségteleníteni az Ő szent nevét (vagyis személyét) beszédünkkel, téves imádságunkkal, képmutató magatartásunkkal. És láttuk, mit jelent megszentelni Őt ezen a világon azzal, hogy imádjuk, hogy megvalljuk, s hogy engedjük, hogy az Ő szentsége átjárjon és átalakítson minket egészen, mígnem kiábrázolódik bennünk a Krisztus.

Mostanában többször kellett tapasztalnom azt, hogy Isten felkínál nekünk néha egy-egy kivételes alkalommal különös lehetőségeket, ajándékokat, megoldást, és akinek nem kell, annak az életében nem biztos, hogy még egyszer ismétlődnek ezek a lehetőségek. A Biblia is azt mondja: szól az Isten kétszer vagy háromszor. Ez nyilván nem abszolút szám, hanem arra utal, hogy nem vég nélkül. Már csak azért sem vég nélkül, mert a mi földi életünk nem vég nélküli. Addig szólhat hozzánk, ameddig itt vagyunk ebben a testben, legalábbis addig változtathatja meg az Ő szava a mi életünket. De még addig sem biztos, hogy mindvégig.
Az utóbbi időben különösen sok elesett idős, beteg emberrel találkoztam, és szomorúan láttam, hogy néha már a földi életünk határán innen letelik a kegyelmi idő. Amikor olyan állapotba kerül valaki, hogy már nem jutnak be információk az értelmébe sem, és onnan nem juthatnak be a szívébe sem, nincs lehetősége már változni és változtatni semmin — vége, lejárt a kegyelmi idő. Ez nem kétségbeesésre kell, hogy serkentsen, hanem arra, hogy minden Istentől felkínált alkalmat becsüljünk meg. Vegyük észre az Istentől elkészített alkalmakat, az Isten által felkínált ajándékokat. Azokat a lehetőségeket, amikkel Ő teszi lehetővé, hogy éljünk. Ragadjunk meg minden ilyet halogatás nélkül.
Ezeknek a tapasztalatoknak a fényében szomorú esetnek találom a gazdag ifjúról szóló történetet.
Egy fiatalember találkozik Jézussal. A legfontosabb kérdésről beszél vele. Jézus nagy türelemmel és szeretettel, kedvességgel beszél vele, annak ellenére, hogy nem volt ott ez a fiú, amikor Jézus tanított és csodákat tett, most rohan oda, miután már Jézus elindult. Ezt olvassuk: utána fut… mert addig neki sürgősebb intéznivalói voltak. De Jézus nemcsak szóba áll vele, hanem azt olvassuk: megkedveli őt, és részletesen válaszol a kérdésére. Ennek a fiatalembernek azonban nem kell az, amit Jézus felkínál. Olyan szomorú a történet végén: „Ő pedig elment onnan búsan.” Isten őrizzen meg minket attól, hogy hasonló történjék a mi életünkben is!
Nézzük meg röviden — akármennyire ismerjük is ezt a történetet —, hogy mi lehetett az oka ennek? Mi az, ami nem volt rendben ennél a fiatalembernél, és utána arra a három egyszerű kérdésre próbáljunk majd választ adni, amit itt Jézus feltesz ennek a fiúnak.
Mi az, ami nem volt rendben? Az, hogy bár jó helyen kereste ő azt, ami hiányzott neki, Jézusnál kereste, de későn. Annyira magával volt tele, annyira elfoglalt ember volt, hogy nem volt ideje akkor ott lenni, amikor Jézus beszélt. Az ige nem kellett neki. Jézus tetteire nem volt kíváncsi. Nem tette félre a maga intéznivalóit, hogy nekem most Ő az előbbre való, hallani akarom, kicsoda Ő, utána majd felteszem a kérdéseimet. Neki csak az volt fontos, hogy ő mire akar választ kapni. Hogy Jézus miről beszél, kit érdekel? Biztosan szép, okos, fontos, de én elfoglalt ember vagyok. Nagy a hajsza, meg kell élni, a több bérért meg kell harcolni. Kemény a verseny. Olyan menedzsertípus ez a gazdag ifjú. Utólag fut oda, utána szalad: azért ne szalajtsam már el ezt az alkalmat se… Azonban nem teszi a Jézussal való találkozást bármilyen egyéb intéznivalója elé. Nem úgy gondolkozik: Jézus most van itt, s én nemcsak arra akarom Őt felhasználni, hogy válaszoljon a kérdésemre, hanem érdekel az, hogy Ő kicsoda, Ő mit mond, Ő mit tesz.
Lehet, hogy a szíve mélyén ott volt ez a vágy, és sok ilyen embert ismerek, akiknek őszinte vágy van a szívük mélyén: jó lenne megismerni a Szentírást. Jó lenne rendszeresen hallgatni Isten dolgairól. Nem kételkednek abban, hogy a hit csakugyan hallásból van, és ahhoz valahova el kell menni, ahol Isten dolgairól beszélnek. De ki ér rá erre?
Tanulságos volt számomra, hogy egyszer egy középkorú férfival beszélgettem, és anélkül, hogy bármit szóltam volta gyülekezetről vagy istentiszteletről, elkezdett szabadkozni. Magyarázta nekem, hogy miért nem tud eljönni soha templomba. Ő a családjáért él, és mennyi dolga van. Majd, ha megöregszik, nyugdíjba megy, akkor biztos több ideje lesz ilyesmire is. Ekkor jött oda idős édesapja, aki ezt a beszélgetést nem hallotta. Anélkül, hogy bármit szóltam volta, elkezdett szabadkozni és magyarázni, miért nem ér rá ő eljönni templomba. Mióta nyugdíjas, a többszörösét kell elvégeznie, és minden gyereke tőle várja a segítséget ezért nem ér rá.
És mikor fogunk ráérni? Majd, ha betesznek a koporsóba? A fiatal azért nem ér rá, az idős azért nem ér rá… Ez nem ráérés kérdése, ez rangsorolás kérdése. Olyan megható, hogy ez a gazdag ifjú Jézushoz fut, de olyan elszomorító, hogy akkor érkezik, amikor Jézus már befejezte a munkáját. Egyébként az is meghatott engem, hogy Jézus ezt egy szóval sem érzékelteti vele. Nem tesz neki szemrehányást, teljes készséggel áll rendelkezésére — ha szabad így mondani. Ilyen lelkülettel azonban nem befogadóké-pes az ember. Aki mellesleg, mindenek után, ha éppen van egy kis ideje, úgy fut oda, az nem biztos, hogy képes lesz arra, hogy befogadja és elfogadja azt, amit Jézus kínál.
Érdemes itt az életünk több terét meggondolni most. Sokszor kísért, hogy akkor imádkozunk, amikor éppen van egy kis semmire sem használható időnk. A múltkor mondta valaki: mostanában sokat kell fogorvoshoz járnom. Ott a váróban szoktam imádkozni. És máskor nem? Ott van időm. Meg: miután mindent elrendeztünk, végre lefeküdtünk, amíg el nem alszunk, imádkozunk. Addig is lehet, de ha csak ezek a maradék idők, amiket odavetünk Istennek, akkor soha nem fogjuk Őt megismerni. Akkor igazi, meghitt, belső kapcsolatba soha nem kerülünk a mi Urunk Jézus Krisztussal. Akkor ez lesz belőle: aki úgy fut oda, az futhat tovább is — nélküle. Búsan, szomorúan — ahogy itt olvastuk.
Aztán az sincs rendben ennél a fiatalembernél, hogy bár jó a kérdése, de egyáltalán nem kész feltétel nélkül elfogadni Jézus válaszát. Megint csak ott a baj: nem ismeri, hogy kit kérdez. Ő akármit mond, azt látatlanban, előre is igaznak fogadhatom el. Ott nincs mérlegelésnek helye, hanem számomra az Ő szava parancs. Erről itt szó sincs.
Mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerjem? Ilyen hajszában élő embernél ez óriási dolog, hogy egyáltalán eszébe jut, izgatja. Ezt kérdezi meg mindenekelőtt, nincs nagy körítés. Bele a közepébe. Ez nekem fontos, és tőled várom a választ. Miután elhangzik a válasz, mérlegel. Ez érvényes rám is? Ezt komolyan vegyem? Ezt most kell komolyan venni, vagy ha majd nyugdíjba megyek vagy bármikor máskor? Ebből mindig az lesz, mintha nem hangzott volna el a válasz. Sőt, ennél rosszabb. Jézus azt mondja: Aki tudja az ő urának akaratát, és úgy nem cselekszik, az többel büntettetik meg, mint aki nem tudja. Ő megkérdezte, elhangzott a jézusi felelet, és ezek után nem veszi azt komolyan. Így az ő ítélete még nagyobb.
Az is olyan jellemző az ilyen emberekre, hogy jóra vágyik ő, de nem akar érte adni semmit. Amikor arról van szó, hogy hagyj el valamit és kövess engem, felvévén a keresztet — ez azt jelenti: vállald értem azt, amit vállalni kell, — abban a pillanatban visszakozik: így nem! Ha csak úgy esetleg kaptam volna valamit, az eddigi nagy gazdagságomat kiegészíthetném még valamivel, rendben van, de semmiféle áldozatot nem hajlandó hozni érte.
Jézus azt mondja: ha ezt komolyan veszed, kincsed lesz a mennyben. Őt a kincsek nyilvánvalóan érdekelték, mert nagy gazdagsága volt. De hogy a mennyben… Kit érdekel az? Végül is arra hangzik el a válasz, amit kérdezett: hogyan lehet örök életet nyerni? Ő azért tenni akar valamit. Én mit cselekedjem, hogy örök életet nyerjek? Jézus azt mondja erre: én kínálom neked ajándékba az örök életet. Így nem kell.
Szép találkozás volt ez, és mégis szomorú vége lett: nem történt semmi.
Eszembe jutott egy másik találkozás, amelyik azzal a mondattal zárul: tovább ment az ő útján örömmel. Az az etióp kancellár volt, aki Fileppel találkozott, aki beszélt neki Jézus kereszthalálának a jelentőségéről. Ez az ő szívében hitet ébresztett, ezt a hitét meg is vallotta — gyönyörű ez a hitvallás az Apostolok cselekedetei 8-ban. Egy mondatos szép hitvallás: hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia. Megkeresztelkedik, ezzel elkötelezi magát Jézus mellett, és továbbmegy az ő útján örömmel.
Így is lehet találkozni Jézussal, — meg így is lehet, hogy marad minden a régiben, noha elhangzott Jézus válasza és tovább megy az ő útján szomorúan.
* * *
Mi az a három, egyszerű kérdés, amit Jézus feltesz kimondva, vagy közvetve, kimondatlanul ennek a férfinek?
1. Kinek tartja Jézust? Így szólítja meg: jó Mester. Jézus a reá jellemző utánozhatatlanul bölcs pedagógiával nem válaszol azonnal, hanem visszakérdez: miért mondasz engem jónak? Ezzel nem utasítja vissza a megszólítást. Nem mondja, hogy én nem vagyok mester vagy nem vagyok jó, vagy nem vagyok jó mester. De miért mondod ezt? Ez szokatlan megszólítás volt. Gondolkozó ember nyilván tudja, hogy mit miért mond. Mi van e mögött? Miért mondasz engem jónak, amikor senki sem jó, csak egyedül az Isten.
Mit jelent ez? Ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok jó mester, de tudod-e, hogy mit beszélsz? Ha csak az Isten jó, akkor Istennek tartasz engem, vagy csak udvarias fiú vagy? — mert mint kiderül, jó nevelést kapott. Ez hitvallás, hogy „jó mester”, vagy udvariaskodás? Meggyőződés van mö-götte, vagy csak jó modor? Erre nem hangzik el válasz. Vagy nem tudta ez a férfi, hogy miért mondja ezt, vagy csak udvariaskodás volt.
Jézusnak ez az első kérdése, amivel szembesíti őt, mindig hangsúlyos volt, és ezt ma este tőlünk is kérdezi. Kinek tartjuk Őt? Ismerjük-e igazán Jézust?
A közelmúltban hosszabban beszélgettem valakivel, akinek nagy egyházi múltja van. Rendkívül bennfentesen beszélt régebbi és mai egyházi eseményekről, személyekről, és közben az volt az érzésem, hogy ez az ember egyáltalán nem ismeri Jézust. Kellemetlen volt, nem akartam semmiképpen bántó lenni, vagy udvariatlan. Idősebb is volt nálam, meg nem akarok soha senkit kioktatni. Úgy voltam azonban, hogy ez olyan alkalom, amikor ez nyilvánvalóvá vált. Amikor igyekeztem alázatosan és tisztelettel megkérdezni, hogy kinek tartja Jézust, kiderült: fogalma sincs. Sok mindent tud róla, de nem ismeri Jézust. Évtizedekig egyházi körökben mozgott és dolgozott, de hogy ki a mi Megváltónk, mit tett értünk, ez személy szerint számunkra mit jelent, hogy egy ilyen idős embernek, mint ő is, még többet jelenthet, — ettől emberek szeme ragyogni szokott, és megsokszorozódik az erejük meg a reménységük, így másoknak is áldássá tudnak lenni, — erről fogalma sem volt.
Elgondolkoztam: vajon nem kísért-e ez mindnyájunkat. Sok mindent tudunk Istenről, Jézusról, Bibliáról, de ismerjük-e Jézust? Bennem elevenen él az, ahogy fokozatosan bomlott ki (és remélem, hogy még a továbbiakban is egyre mélyebben engedi, hogy megismerjem Őt) mint egy virágbimbó, hogy kicsoda Ő valójában. Először azt ismertem fel: Ő az én Megváltóm. A világ Megváltója is, de engem akkor a bűneimmel viaskodva ez örvendeztetett meg legjobban, hogy az én bűneimet is felvitte a keresztfára, és én tökéletes bocsánatot kaptam Őérte.
Aztán a János evangéliumát tanulmányozva elképedtem azon, mint kezdő bibliaolvasó, amikor Jézus egyszer azt mondta: ti az én barátaim vagytok. Emlékszem, többször elolvastam. Az én Bibliámban ott a bal felső sarokban van ez a néhány vers. Ti az én barátaim vagytok… én, Uram, neked? Ezt nem én találtam ki, ezt te mondod. S ott van a világos feltétele is: ha azt cselekszitek, amit én parancsolok néktek. Ezt szeretném cselekedni. Én a barátod? Ez azt jelenti, hogy soha többé nem leszek egyedül? Életem minden pillanatában, ha minden barát eltávolodik is tőlem, te ott maradsz? Ez újabb szín volt.
Aztán olvastam a Római levélben, hogy Ő a mi legidősebb testvérünk. Őérette fogadott Isten minket gyermekeivé, tehát mi így az Ő testvérei vagyunk. Ő az elsőszülött sok atyafi között. Ez valóban azt jelenti, amit egy konfirmandus egyszer így fordított le: a legidősebb bátyánk. Valóban, erről van szó.
A Zsidókhoz írt levélben pedig rímelt egy vers erre: Ő nem szégyellte őket atyjafiainak nevezni. Jézus testvére vagyok? Azt tudtam, hogy Isten fogadott gyermekévé lehettem az egyszülött Fiú érdeméért, de erre nem gondoltam, hogy ez azt is jelenti, hogy az Ő egyszülött Fiának meg testvére lettem. Annyira, hogy még az örökségben is osztozunk — meg van írva. Örököstársai a Krisztusnak és örökösei az Istennek.
És mondhatnám a legfrissebbeket is. Kimeríthetetlen a Krisztus gazdagsága, és Ő kijelenti magát azoknak, akik szeretik őt — ezt ígéri a János evangéliumában. Ismerjük-e mi Jézust?
Egyszer eljön egy pillanat mindannyiunk számára, amikor semmi más nem számít, csak ez, hogy ismerjük-e Őt és ismer-e Ő minket. Azt mondja-e erre: „gyertek én „Atyámnak áldottai, örököljétek az országot”, vagy azt mondja: távozzatok tőlem, nem ismerlek titeket? Ezt az ismeretséget itt lehet megkötni és elmélyíteni.
Ehhez képest ez hűvös megszólítás: jó Mester. Aztán később is Mester marad Jézus ennek a derék férfiúnak. Mester, akitől sok mindent lehet tanulni, aki okos, művelt, akit érdemes megkérdezni, de nem Isten, nem Isten Fia, akinek a szava számomra parancs, hanem az Ő kijelentését az ő értelmének, meg pillanatnyit érdekeinek az ítélőszéke elé állítja. Elfogadom, nem fogadom el… Nem fogadta el. Maradt minden a régiben, elment szomorúan.
Ki neked Jézus? Boldog ember az, aki elé teszi ezt a jelzőt: jó, ha hitvallás. Ha ez azt jelenti, hogy elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia, hogy benned a Mindenható hajolt közel hozzánk. Legyen áldott a te szent neved, és leborulva imádjuk Őt. Olyan imádattal, ami csak Istennek jár ki, teljes meggyőződéssel. Egyszer pedig a mennyei Jeruzsálemben, a mennyei seregekkel együtt is vallhatjuk, hogy méltó a megöletett Bárány erre az imádatra.
Ez az ismeret azonban itt kezdődik el, és kezdődjék el mindannyiunk számára, ne csak udvariasságból legyen Ő jó Mester.
2) A másik kérdése Jézusnak, hogy kinek tartja önmagát ez a derék férfiú? Kiderül a beszámolójából, hogy ő igen deréknek tartja önmagát. Majdnem azt mondja, amit Pál apostol a Filippi levélben, hogy a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen voltam. Elhangzik a tízparancsolatnak a nagy része, és azt mondja: ó, Uram, semmi probléma. Én ezeket gyerekkorom óta megtartottam. Ebben benne van az is: nem akármilyen családból származom. Kaptam vallásos nevelést, már otthon megtanultuk a tízparancsolatot és én ezt meg is tartottam.
Nyilván ezen lehetne vitatkozni, de Jézusnak nem volt szokása az ilyen vita, hogy megtartotta vagy nem. Mint ahogy az is vitán felül áll, hogy egyik parancsolatot sem tartjuk meg mi sem. A maga erejéből senki nem képes az Isten parancsait megtartani. Itt most nem erről van szó, hanem arról, hogy kinek tartja ő magát? Nemcsak anyagiakban gazdag, lelkiekben is nagyon gazdagnak tartja magát. Ő tudja, ő meg is tartja, és nem restelli kimondani sem.
Ugyanakkor mégis szomorú, hogy azt kérdezi, hogyan lehetne örök életet nyerni. Érdekes: ismeri és megtartja a parancsolatokat, és még sincs örök élete? Persze! Az nem ebből következik. Az nem ennek a gyümölcse, hogy valaki ismeri, és azt gondolja, hogy megtartotta, hanem az örök élet valami más — majd erről lesz szó később. Kaphatná, mert Jézus kínálja neki, de nem tudja elfogadni, mert tele van a keze: gazdag. Nemcsak vagyonos, lelkiekben is gazdag. Itt új fényt kapott számomra a boldog-mondások közül az, amit sokan félre szoktak magyarázni. „Boldogok a lelki szegények, mert ők öröklik az Isten országát.”
Ki a lelki szegény? Az, aki tudja, hogy Isten előtt semmivel nem dicsekedhet. Nincs semmije, amire hivatkozhatna, amit felmutathat, amitől Isten meghatódna, amit Ő jutalmazna. Semmi ilyen teljesítményünk nincs. Isteni mércével mérve minden tisztátalan, amit mi produkálunk. A vallásosságunk is. De nem is ezt akarja Isten, hogy produkáljunk, hanem ajándékot kínál, és azt akarja, hogy lássuk már meg, hogy koldusok vagyunk. A koldus pedig az üres kezét szokta tartani, és azt Isten telerakja ajándékokkal. Akinek tele van a keze, az elmegy Jézustól szomorúan, s nem kap semmit. Aki eljut oda, hogy meglátja: koldus, ezt Isten előtt be is vallja, és már nyújtja is az üres kezeit, az kap tőle örökkévaló értékeket. Például: az örök életet is, amit senki mástól nem kaphatunk, amiért nem tudunk fizetni, amire nem tudunk rászolgálni, amit csak ajándékba lehet elfogadni.
Ez azonban neki rangon aluli volt. Egy ilyen gazdag embert nem lehet megsérteni azzal, hogy valamit ingyen adnak neki. Márpedig az örök életet csak ingyen adja nekünk Isten. Az árát Jézus fizette meg. Nagy árat fizetett érte. Az Ő bűn nélküli, isteni, tiszta, szent életét. De nekünk ajándékként kínálja.
Szomorú ám ez is, amikor valaki a gazdagságával dicsekszik, arra hivatkozik, és ezért nem lehet megajándékozni. Az elmúlt héten beszéltem valakivel, akinek a szemén, az arcán, a körmein már látszott a nikotinmérgezés, meg az, hogy hosszú ideje alkoholizál, de egyfolytában dicsekedett. Eljött egy lelki alkalomra — egy kis faluban szolgáltam a múlt héten —, mert valaki hívta. Semmit nem szóltam, csak örültem, hogy ott van, barátkoztunk, ismerkedtünk. Egyszer csak elkezdte sorolni, hogy ő mi mindent tett életében. Mennyit szenvedett. Mi mindent tettek ellene, de ő mégis… és így tovább. Az egész ember egyetlen tragédia volt, különösen, amikor a családját is megismertem, meg az igazi múltját. Ott volt az Istentől elkészített alkalom a szabadulásra, a megtérésre, az új élet elkezdésére, és vannak, akik imádkoznak érte, akik odahívták, akik ott is azért könyörögtek, hogy legyen füle az ige befogadására. Adva van minden ahhoz, hogy gazdag ember legyen. Amíg azonban szorongatja a vélt kincseit, addig nem lehet megajándékozni. Nincs üres keze, hogy elfogadja a kegyelmet.
Nem engedünk-e mi is olykor ennek a kísértésnek? Amikor nyilvánvaló, sokszor kiabál a szegénységünk, a nyomorúságunk, és akkor a vélt gazdagságunkra hivatkozunk, magunkat is igyekszünk elhitetni: gazdag vagyok, meggazdagodtam és semmire nincs szükségem, közben nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a nyavalyás, a vak és a mezítelen. Boldogok a lelki szegények, — ehhez bátorság kell. De kívánom, hogy Isten Lelke adjon mindnyájunknak bátorságot ahhoz, hogy merjünk olyan szegényen odaállni Isten elé, amilyen szegények valójában vagyunk. Ha valamit szorongatunk még, dobjunk el mindent, és engedjük, hogy Ő adjon nekünk ajándékokat.
Így járt Pál apostol, akinek volt gazdagsága, megirigyelhette volna bárki. Fel is sorolja a származását, az iskoláit, a lelki életének az eredményességét, és azt mondja: amikor a Krisztus ismeretének gazdagságát megismertem, mindezt letettem a kezemből, hogy a Krisztust megnyerjem. Sőt mindezt kárnak és szemétnek ítéltem, mert csak útjában állt annak, hogy igazi kincset kapjak. Ami kincs lesz a mennyben, de kincs már itt is.
Boldog ember, aki letesz a kezéből mindent, hogy az igazi kincset megkaphassa.
3) Hogyan akarunk továbbmenni? A gazdag ifjú esetébe: hogyan akar ő ezután a találkozás után továbbmenni, egyedül, vagy Jézussal? Ilyen egyszerű. Azt mondja Jézus: Kövess engem és kincsed lesz a mennyben. Tied az örök élet. Kész követni Jézust vagy pedig egyedül megy el? Ő úgy döntött, hogy marad egyedül, ezért ment el szomorúan.
Amikor fel-felkínál Isten nekünk lehetőségeket, elkészít alkalmakat, akkor érdemes-e ezen egyáltalán gondolkoznunk, hogy vele menjünk, vagy nélküle maradjunk? Jó lenne, ha eldőlne bennünk, hogy amikor csak lehet, vele indulni el, vagy hozzá még közelebb kerülni, ebben megújulni, amit Ő itt mond: kövess engem, felvévén a keresztet. A kereszt mindig a Krisztusért vállalt szenvedés, kellemetlenség, áldozat. Ez vele jár. Ha így is kell, mert mindennél fontosabb az Ő személyének a közelsége, a vele való személyes hitbeli közösség, akkor könnyű lesz bármiféle gazdagságot félretenni, és könnyű lesz vállalni érte akármilyen keresztet, csakhogy a Krisztust megnyerjem — írja Pál apostol.
Itt derül ki, hogy mi Jézus igazi válasza az ő kérdésére: az az örök élet, amit ez a gazdag ifjú keres, az nem valami, hanem valaki, az Jézus maga. Ezért mondja: kövess engem. Jézus nem is beszél a továbbiakban örök életről. Egyáltalán nem szól ró-la úgy, mint ami valami, hanem önmagáról beszél. Te az örök életet keresed? Tessék, itt vagyok. Kövess engem, és tied az örök élet.
János írja: „Fiacskáim, örök életet készített nekünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” Maga Jézus az élet, a teljes élet, az örök élet. Az örök nemcsak idői jelző az Újszövetségben, hanem minőségi jelző is. Azt jelenti: teljes, hiánytalan, tökéletes. Ez az élet, amit élünk, nem tökéletes, tele van halálerőkkel, betegség, félelem, fájdalom, ami nyomorítja és csonkítja. Isten nekünk teljes életet készít, ami időileg is örök, de minőségében teljes. Ez maga Jézus. Többször is mondta: Én vagyok az élet. Aki énbennem hisz, ha meghal is, él az.
A benne való hit, a vele való lelki közösség: az az örök élet. Milyen nagy dolog, ha valakit ez érdekel, mint ezt a gazdag ifjút, s milyen szomorú, ha mégsem kell neki. Mert amikor Jézus azt mondja: ez én vagyok, a te életedből én hiányzom, neked énreám van szükséged. Nem kiegészíteni a nagy gazdagságodat még valamivel, hanem Jézusnak kellene oda belépnie, — ezt vagy nem érti, vagy nem akarja érteni. Mindenesetre megretten tőle és visszakozik.
Mi a mi gazdagságunk? Érdemes ezt ma végiggondolni, sőt Isten előtt tőle megkérdezni: Mi az, Uram, ami még mindig ott áll közötted és közöttem? Mi az, ami fontosabb, mint te vagy? Mi az, ami mindig előbbre kerül, vagy előbbre teszem? Mi az, ami fékez abban, hogy kövesselek téged? Szeretnélek téged megismerni. Szeretném a magam koldusvoltát beismerni, és elfogadni ajándékaidat. Én veled akarok járni, nem egyedül. Szinte közhelyszerű igazságok ezek, de jó lenne, ha megújítaná az életünket az, amit Jézus mond: Kövess engem, felvévén a keresztet. Minden régi hívőnek az életét is ez elevenítheti meg, ez adhat nekünk növekedést a lelkiekben, és ez formál használhatóbbá Isten kezében.

Múlt vasárnap elkezdtük a Mi Atyánk tanulmányozását. Láttuk az imádkozó Jézust, aki sok tennivalója között is mindig megtalálta az időt és a csendet az imádságra, mert fontos volt neki az Atyá-val való folyamatos közösség. És láttuk, hogy ezt az imádságot Ő mintának is adta, amiben összefoglalja a helyes, a jó imádkozás főbb ismérveit. Ezt az ötöt soroltuk el: alaphangja a bizalom és a tisztelet, középpontja Isten és nem az imádkozó ember, belefér az egész világ: menny és föld, belefér az egész ember testi és lelki szükségei egyaránt, és belefér a másik ember, mert mindig közel viszi az imádkozót a többiekhez.
Folytassuk most, és tartalmilag próbáljuk a Mi Atyánk egy-egy mondatát az eddiginél talán jobban megérteni. Ma csak az első mondatról lesz szó, arról, ahogyan Jézus megszólította Istent: mi Atyánk, aki a mennyekben vagy…
Szeretném mindjárt hangsúlyozni, hogy ez nem csupán megszólítás, hanem hitvallás. Gyönyörű, gazdag, bátor, mély megvallása annak, hogy kinek tekinti az imádkozó hívő Istent, hogyan járul hozzá, mit hisz róla. Benne van az a leglé-nyegesebb mozzanat, hogy mi Istent élő személynek tekintjük, aki hallja a kiáltásunkat, aki válaszol arra, aki az Ő kegyelméből nem minden kívánságunkat teljesíti, mert egyedül Ő tudja, mi jó nekünk, és Ő mindig azt akarja, ami nekünk jó.
Ebben a megszólításban három kifejezés különösen hangsúlyos. Az, hogy Isten Atya, Isten a mi Atyánk, és ez a mi Atyánk a mennyekben van. Mit jelent külön-külön ez? Az elsőről szeretnék kicsit részletesebben szólni.
1) Jézus következetesen így szólította meg a Mindenhatót: Atyám. Végignéztem az Ő imádságait, amik sokszor egy mondatosak, máskor hosszúak. Mindig így hangzik a megszólítás: Atyám. Még a kereszten is így kiált hozzá: Atyám, a te kezedbe teszem le a lelkemet. Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Erre hatalmazza fel a benne hívőket is.
Ez a megszólítás azonban némelyekben igen hamis elképzeléseket és indulatokat támaszthat, mert sok embernek negatív tapasztalatai vannak az apjáról. Sok gyerek egyáltalán nem is ismeri az apját. Sokan már kiskorukban elszakadtak tőle. Ritkán találkoznak vele. Ha együtt laknak is, oly ritkák a meghitt, bensőséges beszélgetések az apával. Sok apa nem törődik a gyerekeivel, ráhagyja a feleségére egészen a gyerekek nevelését. Magára hagyja őt ebben a felelősségteljes munkában, ami pedig közös feladat mindenképpen. Igen kevés olyan apa van, aki komolyan veszi és gyakorolja azt, amit a Szentírás az édesapák kötelességévé tesz, hogy megismertessék gyermekeikkel Isten nagy tetteit, hogy együtt imádkozzanak velük rendszeresen, és megtanítsák őket Isten igéjére.
Van sok olyan család, ahol valami módon történik ez, de a gyerekek éles szeme látja a képmutatást. Más a szöveg, és más a valóság. Mások a szavak, és mások az apa cselekedetei. Amit a gyerekeitől megkíván, azt ő maga nem veszi komolyan. Sok helyen meg egyenesen félnek a gyerekek az apjuktól, félnek még attól is, ha hazatér, mert sosem lehet tudni, milyen állapotban, vagy milyen hangulatban jön, és csak durvaságot, bántalmazást, vagy legjobb esetben közömbösséget kapnak tőle.
Ezért fontos hangsúlyoznunk, hogy Jézus nem úgy beszél Istenről mint Atyánkról, mint akit lehet hasonlítani akár a legjobb földi apához is, hanem fordítva van. Minden földi apának az Isten atyaságából lehet és kell tanulnunk minél többet, hogy valamennyire is hivatásunk magaslatán tudjunk állni.
Mi jellemzi Istent mint Atyát, Jézus szerint? Itt olvastuk a Mi Atyánkot közvetlenül megelőző mondatban: „…jól tudja a ti atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle.” Ez arra utal, ami aztán ismétlődik szakadatlanul Jézusnak az Atyáról vallott tanításában, hogy Isten gyengéd szeretettel és mindenható hatalommal veszi körül az övéit. Hatalmasan gondoskodik róluk, mert gyengéden szereti őket. Ezt fejezi ki ez: jól tudja, mire van szükségetek. Egyedül Ő tudja jól. Mi nem tudjuk, ezért kérünk sokszor butaságokat is Istentől, sőt olyasmit is, ami csak ártana nekünk. Ő mindent képes megadni nekünk, mert mindenható Atyánk, de csak azt akarja megadni, ami a javunkat szolgálja.
Minden igazi imádságnak ez az alapja, alaphangja: Isten az én Atyám, aki jól tudja, mire van szükségem. Benne van ebben az, hogy fontos vagyok neki, éppen ezért bízhatom benne. Rábízhatom nyugodtan magamat, és elmondhatok neki mindent, ami fáj, ami hiányzik, aminek örülök, amit nem értek, amiben kételkedem, ami meggyötör, amit tervezek, amit akarok, amiben csalódtam, és mint boldog gyermeke, várhatom az Ő válaszát.
Itt szólal meg azonban a fontos kérdés, amit széltében-hosszában félremagyaráznak emberek, hogy vajon minden ember Isten gyermeke-e? Ha valaki ezt állítaná, az súlyos tévedést mondana. A Biblia azt mondja, hogy minden ember Isten teremtménye, és az Ő gondviselő szeretetével körülveszi teremtményeit. Éppen itt a Hegyi beszédben mondja Jézus: felhozza az Ő napját mindenkire vá-logatás nélkül. Esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak. Amikor azonban a farizeusok egyszer azt állították Jézusnak, hogy ők is Isten gyermekei, akkor Jézus élesen azt mondta: tévedés, ti az ördögnek a gyermekei vagyok, és a ti atyátok az ördög (Jn 8,41-44). Ez abból is látszik, hogy ti a ti atyátok akaratát cselekszitek, mert gyűlöltök engem és meg akartok engem ölni. Erre persze megsértődtek, mint ahogy ma is sokan megsértődnek, ha valaki azt meri mondani, hogy te nem vagy Isten gyermeke, hiszen az ördög indulatai vannak benned: gyűlölködés, pletykálkodás, önzés, irigység, hazugság jellemez, és mindezek az ördögnek a jellemzői.
Nekünk világosan kell látnunk, hogy Istennek egyetlen öröktől fogva és természete szerint vele azonos gyermeke, fia van, és ez Jézus Krisztus. Aki azonban Jézust szereti, aki benne hisz, aki vele együtt él, azt Isten Jézusért gyermekévé fogadja. Remélem, már könyv nélkül tudjuk, olyan sokat idézzük ezt a fontos mondatot a János evangéliumából: „Akik pedig befogadták Jézust, megadta nekik azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek, azoknak, akik az Ő nevében hisznek, akik nem a férfi indulatából, hanem Istentől születtek.” (Jn 1,12)
Mi mindannyian egy férfi indulatából fogantattunk és így születtünk. Így nem vagyunk Isten gyermekei. Ahhoz, hogy valaki Isten gyermekévé váljék, még egy születésre van szükség, s ezt nevezi Jézus újjászületésnek. Erről beszélt Nikodémusnak, annak a kitűnő embernek, hogy szükséges újonnan születnetek, mert másképp ne mehettek be az Isten országába. Az újjászületés pedig akkor történik, amikor valaki Jézust befogadja az életébe.
Máig emlékszem arra, amikor először mondhattam egy idegen férfinek azt: apuka. Hogy vált ez lehetővé? Úgy, hogy megszerettem a lányát, feleségül vettem, odaköltöztem hozzájuk, és egy idő után apósom azt mondta: ne Gyurka bácsizz engem, hanem szólíts úgy, mint a lányom, ha akarod. Én meg örömmel akartam, és attól kezdve én is azt mondhattam egy idegen embernek: apuka. Mert a lányára való tekintettel a fiává fogadott. Szerettem a lányát, és ezért ő azt mondta: tekints úgy, mintha az apád lennék.
Ez pontosan így van az Istennel való kapcsolatunkban is. Aki szereti Jézust — és ennek megvannak az ismérvei, hogy mit jelent Őt szeretni —, azt Isten Őreá való tekintettel, Őérette a gyermekévé fogadja. Ettől kezdve igaz, ha valaki azt mondja: mi Atyánk. Ezt megelőzően nem igaz, nem érvényes.
A Heidelbergi Káté ezt a bibliai igazságot is kristálytiszta világossággal fogalmazza meg: „Miért neveztetik Krisztus Isten egyszülött Fiának, ha mi is Isten fiai vagyunk? Azért, mert egyedül csak Krisztus Istennek örök természet szerint való egyetlen Fia; mi pedig őérette kegyelemből fogadtattunk Isten gyermekeivé.” (HK 33)
Hadd kérdezzem ilyen személyesen: te Isten gyermeke vagy-e már? Igaz-e az ajkadon ez: mi Atyánk.
A Jézustól tanult imádság első két szava tehát nem más, mint felhívás megtérésre, hogy elmondhassuk valóban: mi Atyánk, hogy visszataláljunk Istenhez abból a messzeségből, amibe születtünk. Mert mi mindnyájan tőle távol jövünk a világra. Valahogy úgy, mint ahova a tékozló fiú került, akinek az volt a vágya, hogy minél messzebb költözzék otthonról. Aztán ott tönkrement az élete, és amikor rendbe akarta hozni, az első lépés ehhez az volt, hogy rendeznie kellett az apjával való kapcsolatot. És hogyan rendezte? Úgy, hogy otthagyta a disznóit, a disznó-ságait, hazament, és az első mondata így hangzott: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened, nem vagyok méltó, hogy fiadnak tekints, de ha lehet, itthon szeretnék maradni, s akár mint béresed, neked feltétel nélkül engedelmeskedni.
Ez a világos beszéd, és minden ember csak így válhat Isten gyermekévé, ha egyszer ezt őszintén, átgondoltan végigmondja. Atyám, vétkeztem. El is tudom sorolni, miben. Nem vagyok méltó, semmi jót nem érdemlek tőled, de ha visszafogadsz, szeretnék neked újra engedelmeskedni, mindenben, feltétel nélkül, úgy mint egy béres. Itt hangzik el az atya nyilatkozata: nem béres vagy, fiam vagy — és akkor jön a tékozló fiú példázatában is négyszeres bizonyítéka annak, hogy visszafogadta fiává: a szép ruha, a gyűrű, a saru, az ünnepi lakoma, és országvilág előtt kijelenti az apja: ez az én fiam. De ez azzal kezdődik: vétkeztem, nem vagyok méltó, kész vagyok mindenben engedelmeskedni.
Ehelyett azonban sok tékozló fiú azt akarja, hogy miközben ott ül a disznói között, onnan üzenget az apjának, hogy küldjön neki újabb eltékozolnivalót. Ezt tekintik sokan imádságnak. Ez nem imádság. Az igazi imádság alaphangja ez: vétkeztem, semmi nem jár, de veled szeretnék élni. Nem valamit kér ez a fiú, az apja közelébe kéredzkedik vissza. Tudja, hogy az mindennél többet jelent.
Akinek a szívében ez ott van, az éli át ezt a semmivel össze nem hasonlítható csodát, amikor a Mindenható újra azt mondja: gyermekem. Adja az Ő Szentlelkét a mi szívünkbe, és a Lélek az, aki ki-áltja bennünk: Abbá, Atyám! Ettől kezdve tudom Őt igazán atyámnak tekinteni és így imádkozni hozzá.
Kívánom, hogy ezt a csodát mindnyájan éljétek át, és ennél kevesebbel ne érjük be, mert minden, ami ennél kevesebb, az még kívül van az Isten országán és az üdvösségen. Lehet, hogy el lehet mondani: nem messze vagy az Isten országától, de ugyanúgy kívül vagy, mint akik messze vannak tőle.
2) Mire utal ez a kicsi szócska: mi Atyánk? Kezdődhetne így is: Atyám. Jé-zus nem véletlenül mondja ezt többes számban. Arra utal ez, hogy aki visszakapja Istent mint Atyját, az vele együtt testvéreket is kap. Az mélységesen összetartozik ezentúl azokkal, akik szintén befogadták Jézust, akik kapták az Ő Szentlelkét, akik Isten gyermekeivé lettek, akikről el lehet mondani azt, amit Pál apostol boldogan vall: egy Lélekkel itattattunk meg. Ezek egy szoros, szerves közösséget alkotnak; egy élő organizmust, aminek a feje maga Jézus Krisztus. (1Kor 12)
Itt megint egy széltében-hosszában elterjedt tévedést kell korrigálnunk, mert Jézus itt nem az egész emberiség nagy testvériségére gondol. Ír a Biblia arról is, hogy Isten az egész emberiséget egy vérből teremtette, de itt másról van szó. Itt a megváltottak közösségéről van szó. A hívőknek az összetartozásáról, akik ténylegesen együtt élnek Jézussal, és neki engedelmeskednek. Ezt a közösséget nevezi így Pál apostol: Krisztus-test. Ennek a testnek minden egyes tagja közvetlen összeköttetésben van a fővel, Krisztussal, és neki engedelmeskedik. Ennek a minek, ennek a közösségnek csak ezek az emberek a tagjai, akiknek Krisztus a fejük. Akik nem önfejűek, s akik nem tekintenek senki embert a Krisztus helytartójának, hanem közvetlenül Krisztussal mint a test fejével vannak szolgálati, engedelmességi kapcsolatban.
Ezeknek viszont meg kell tanulniuk elfogadni, szeretni egymást. Akármilyen furcsa is némelyikük. Átélni azt, hogy szükségünk van egymásra, összetartozunk. Szolgálhatja egyik a másikat, és az egész együtt szolgálja Krisztust. Ezeknek nem szabad szégyellniük egymást, hanem vállalnunk kell a többi hívőt is, mert együtt vagyunk az Isten népe. Ha Jézus nem szégyellt minket testvéreivé fogadni (Zsid 2.), akkor mi se szégyelljük egymást, és legfőképpen ne szégyelljük a mi Urunk Jézus Krisztust.
Ez nem gőgösség, mert ezek az emberek, ha valóban az Isten Lelkétől áthatottak, akkor nem büszkék, és nem vetnek meg senkit, sőt sokkal jobban szeretnek mindenkit, mint mások. Szeretik azokat is, akik még nem tagjai a Krisztus-testnek. Szeretik a névlegesen keresztyéneket, a teljesen hitetleneket, sőt az ellenségeiket is. A Biblia azonban éles különbséget tesz azok között, akik már a Krisztus-test tagjai az újjászületés által, és akik még nem azok. Azt, hogy mi Atyánk, csak az előbbiek mondhatják el igazán. Ezt a különbségtételt is azért teszi a Szentírás, hogy felingerelje azokat, akik még nem tagjai a Krisztus-testnek, hogy vágyakozzanak, és Istennek egyre többen legyenek gyermekeivé.
3) A harmadik, amit hozzátesz Jézus: aki a mennyekben vagy. Ez arra utal, hogy miközben egyszerű és őszinte bizalommal járulhatunk Isten elé mint Atyánk elé, tudnunk kell, hogy semmiképpen nem válhat ez a bizalom bizalmaskodássá. A mindenható Isten előtt, aki a mennyekben van, csak mély hódolattal és őszinte alázattal jelenhetnek meg a gyermekei is. Sőt, ők ismerik meg egyre jobban és egyre igazabban Őt, és annál könnyebb lesz nekik ezzel az alázattal megjelenni.
Miközben a gyermek őszinte, fenntartás nélküli nyitottságával bízhatunk benne, aközben nem felejtjük el, hogy Ő a világmindenség alkotója, Ő szuverén, teljhatalmú Ura mindennek, ami létezik. Nem lehet helyhez kötni, nem lehet templomba bezárni, nem lehet semmire sem kényszeríteni, mint a pogányok gondolták az imádságaikról. Nem lehet megvesztegetni áldozatokkal vagy fogadalmakkal. Nem lehet semmire rábeszélni, és nem lehet semmire felhasználni, főleg senki ellen. Nem erre való az imádság, mert Ő tökéletes szabadságában azt tesz, amit akar, és tökéletes atyai szeretetéből mindig azt teszi, ami a mi javunkat szolgálja. Az igazi Isten-ismeret erre a bizalomra és erre a tiszteletre segíti el az embert.
Aki a mennyekben vagy — ez megint csak Isten csodálatos szeretetére és mindenható hatalmára utal. Ha ezt a kettőt valaki komolyan veszi, akkor vajon van-e alapja arra, hogy aggodalmaskodjék? Hogy kétségbe vonja azt, hogy arra az Istenre, akire tegnap és ma számíthatott, holnap és holnapután is számíthat. Lehetséges-e olyan helyzet, ahol ez az Atya magára hagyja gyermekét? Támadhat-e olyan baj, amiből ez a hatalmas Isten, aki a mennyekben van, ne tudna szabadulást adni? Elképzelhető-e olyan szükség, amit Ő ne tudna gazdagon kielégíteni, aki jól tudja, mire van szükségünk, mielőtt kérnénk tőle?
Nem véletlenül szól Jézus közvetlenül a mi Atyánk után hosszan, részletesen az aggodalmaskodásról, és bátorítja azokat, akik Isten gyermekeivé lettek, hogy semmi miatt ne aggódjanak, mert Istennek gondja van rájuk. (Mt 6,25-34)
Mi azzal dicsőítjük Istent, ha nem aggodalmaskodunk. Ha merünk bízni benne, ha egyedül tőle várunk mindent, és tőle várjuk állhatatosan a szabadítást, a megoldást, az ajándékot úgy, ahogy azt Ő jónak látja. Lehetnek javaslataink, mert kiönthetjük a szívünket neki az imádságban. Elmondhatunk mindent, badarságokat is, mindent, ami eszünkbe jut. De az igazi imádság mindig ezzel a mondattal fejeződik be, amire Jézus tanított minket: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te, mert a te akaratod mindig jobb, mint az enyém. Mert a te akaratod az egyedül jó akarat.
Akiben ott van ez a bizonyosság, és ezt meg is vallja, az ezzel dicsőíti Istent, és ebből származik az a békesség, amit a világ fiai sose értenek Isten gyermekeinél: hogy lehet nyugodt ilyen helyzetben? Hogy lehet derűs ilyen sok nyomorúság között? Hogyan bízhat abban az Istenben, aki így megpróbálja még őt is — tudják sorolni a maguk bölcselkedéseit. Aki azonban ismeri az Ő Atyját, az egészen rábízta magát, az komolyan veszi azt is, hogy lehet, hogy sok mindent nem értünk, de nem azért, mert Isten valamit értelmetlenül cselekedett, hanem azért, mert mi vagyunk értetlenek sokszor, s majd Ő megmagyarázza.
Sok ember szívében ott van az a szorongás, hogy egyedül vagyok, nem értenek meg, kiszolgáltatott vagyok, játszanak velem, bizonytalan a jövőm, nem tudom a kezembe fogni és a kezemben tartani. Sokan nélkülözünk sok mindent, és olyan sokféle félelem támad pici gyerekkortól aggastyánkorig mindnyájunkban. Sokan mondjuk el sóvárogva, ha nem tudjuk is olyan szépen kifejezni, mint Jó-zsef Attila: „Fogadj fiadnak Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva”, mert így magamban „belenehezültem a sárba”, és olyan kevesen vannak, akik azt az imádságot tudják elmondani, amit az énekkarunk itt többször elénekelt már: „Fiad által fiad lenni, hozzád menni, s együtt lenni véled. Magunk, szívünk megalázni, s jóban, rosszban csak imádni téged.” — Ez az Isten gyermekének a nagy élménye.
Jézus tehát mindjárt ezzel az első né-hány szóval ajándékokat kínál. Azt a nagy ajándékot, hogy közösségbe kerülhetünk újra Istennel és Atyánkká lehet, mert kész Jézusért fiaivá fogadni. Azt a nagy ajándékot, hogy közösségbe kerülhetünk a testvéreinkkel, mindazokkal, akik Isten gyermekeivé lettek. Azt a nagy ajándékot, hogy megtanulhatunk félelem nélkül élni. Aki ezt így együtt tudja mondani: mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, az nem aggodalmaskodik.
Kezdjük el ezt az új életet, és minden félelmünk, minden aggodalmaskodunk, sokféle fenyegetettségünk közül újra és újra nézzünk a mi Atyánkra, újra és újra erősítsük meg magunkat is abban, hogy Ő a mi Atyánk, és semmi miatt nem kell aggodalmaskodnunk, mert Ő jól tudja, mire van szükségünk.

Sokan olvassuk most a Zsidókhoz írt levelet, és még egy ideig ez lesz naponta a lelki táplálékunk. Többen panaszolták, hogy nehéz olvasmány. Sok minden homályos, vagy teljességgel érthetetlen benne. Talán egy kicsit közelebb kerülünk hozzá, és közelebb kerül a szí-vünkhöz ez a csodálatosan gazdag, mély értelmű, evangéliummal teli levél, ha a központi gondolatát valamivel jobban megértjük. Néhány egyszerű kérdésre is próbálok választ adni, aztán arról lesz majd szó, hogy igazában miről is szól ez a levél.
Az egyszerűbb kérdések így hangzanak: ki írta, kiknek írta? Tartalmi kérdés, hogy mi a célja? Egy kicsit a szerkezetével is megismerkedünk és utána a központi mondanivalóival.
Ki írta? Ezt a mai napig nem tudjuk. Egy ideig azt gondolták, Pál apostol 14. levele ez, de annyira más a szókincse, a gondolatvilága, a fordulatai, mint a páli leveleknek, hogy ma már a nyelvészek bizonyosra veszik, hogy nem Pál írta. Akkor talán az ő tanítványa, Timó-teus? Vagy talán Lukács? Mert ő is szépen tudott görögül. Vagy Apollós, aki még cizelláltabban, finomabban ismerte ez a nyelvet —, mert rendkívül választékos a Zsidókhoz írt levélnek a görög nyelve.
Egyiket sem lehet bebizonyítani, és úgy gondolom, majdnem mindegy, hogy ki írta le. Az bizonyos, hogy a Szentlélek a szerzője ennek is. Minden szava arról szól, hogy beleillik a teljes Szentírás egységébe, és ugyanaz a Szentlélek inspirálhatta a számunkra ismeretlen írót, mint aki a Szentírás többi könyvének az íróját.
Kiknek írta? A felirata: „Zsidókhoz írt levél” később került oda. Lehet, hogy zsidóknak írták, lehet, hogy zsidókból lett keresztyéneknek vagy általában a keresztyéneknek. Annyi bizonyos, hogy akiknek szánta az író, annak alaposan kellett, hogy ismerje az Ószövetséget. Otthonosan kellett mozognia a templomi kultusznak mindenféle részletében, és ismernie kellett az ószövetségi liturgiát is, hiszen gyakran történik utalás ezek valamelyikére, mégpedig minden magyarázat nélkül, feltételezve azt, hogy aki olvassa, annak mindez ismerős.
Mi volt a célja ennek a levélnek? Többször utal arra, hogy akiknek írja, azok elindultak a hitben, sőt komolyan vették azt, most azonban valami miatt visszacsúsztak. Megfáradtak, ellaposodott, megszürkült a hitük, és ez nem jó, mert ha ez továbbfolytatódik, akkor egészen elcsúszhatnak. Rossz irányba mehet tovább a gondolkozásuk, a vallásosságuk. Visszatérhetnek a holt cselekedetekhez — ahogy a hatodik fejezet elején írja. Vagyis megint azt fogják gondolni, hogy az ő cselekedeteiktől, teljesítményeiktől függ az, hogy Isten előtt kedvesek-e, hogy Istentől mire számíthatnak, hogy kaphatnak-e üdvösséget. Ez végzetes lenne. Amikor már kijöttek ebből, és felismerték, hogy minden kegyelemből van, és Isten kegyelmét hittel megragadták, ez nekik nagy lelki gazdagságot adott, sokféle szenvedés között is megálltak és másokat gazdagítottak, innen nem szabad visszamenni oda, hogy attól függ, mi mit teljesítünk, mert ez nem igaz.
Elindultak tehát a hitben, most visszacsúsztak, és ezért a levél írója arra bátorítja őket: ragaszkodjatok Krisztushoz. Egyáltalán ismerjétek meg jobban Jézust, mert nem ismeritek. Kicsinek tartjátok Őt, ezért látjátok magatokat egyre fontosabbnak. Nincs igazi Krisztus-ismeretetek, vagy elhomályosodott ez. Az egész levél 13 fejezeten keresztül erről szól: kicsoda Jézus, és mit tett Ő értünk. Ezzel akarja a levél olvasóinak a hitét erősíteni, hogy igazi Krisztus-ismeretre jussanak, és egészen bizonyosak legyenek abban, hogy amit Jézus megtett értünk, azt valóban megtette, azt értük is tette és ez ma is érvényes, és ez a hívők igazi gazdagsága.
Miközben sok hétköznapi gondjuk van, miközben sok kellemetlenségben, sőt üldözésben is van részük, miközben szenvedniük is kell (egy egész fejezet szól a szenvedésről, és több utalás történik egyéb fejezetekben is), aközben ez aranyozza majd be mégis az életüket, ez tartja őket talpon, ez ad nekik belső tartást, ez ad összetörhetetlen reménységet — sokszor elő-fordult a reménység kifejezés benne —, ha mindig Jézusra néznek. Ide csúcsosodik ki az utolsó előtti fejezet nyitánya: „Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére, Jézusra…” Ismerjétek meg, milyen hatalmas Ő, és mindig Őreá nézzetek. Akkor is lesz sok kísértésben részetek, akkor is csúszóssá válik néha a talaj, de nem fogtok elcsúszni, és főleg nem fogtok visszacsúszni azon az úton, amelyiken már egyszer elindultatok.
Ezt próbálja megerősíteni a levél olvasóiban a levél írója. Ebből most különösen ezt a gondolatot járjuk körbe egy kicsit, gondolva a magunk lelki életére is, hogy minden hívő ember életében fennáll a visszacsúszás veszélye. Ezzel nem ijesztgetjük egymást, hanem ha valaki ezt megfontolja, akkor még el is kerülheti azt, hogy visszacsússzék. Ha tudja előre, hogy van ilyen veszély is, akkor felismeri idejében, hogy most kezdek visszacsúszni, számba veszi, hogy mik lehetnek annak az okai, és amikor jelentkezik valami olyan, kivédheti sokkal előbb. Nem kötelező bukdácsolni a Krisztus útján. Lehet azon határozott lépésekkel is előrehaladni. A veszélye fennáll azonban, hogyha nem vagyunk éberek, akkor visszacsússzunk.
Több összefüggésben is említi ezt. Az 5. fejezet végén olyan kedvesen, de mégis szemrehányóan mondja a levél íróinak: ezóta már taní-tóknak kellene lennetek. Sajnos, most mégis arra van szükségetek ismét, hogy az Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson titeket valaki.
Meg kell azt tanulni egyszer, persze. Ha azonban valaki megtanulta a betűket, megtanulta a betűket összekapcsolni, megtanult folyamatosan írni, akkor ne kelljen már két év múlva megint a betűket tanítani neki, ez mégsem egészséges dolog, hanem gyakorolja közben, aztán menjen az egyre jobban. Ott valami baj van, ha ismét a kezdő elemekre kell tanítani. Itt ez az ismét a leghangsúlyosabb. A levél olvasóival ez történt.
S miben áll ez? írja mindjárt a következő fejezetben: „… törekedjünk tökéletességre, és ne rakosgassátok le újra alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek …” Megint ez a hangsúlyos: újra. Az, hogy amikor tudatlanok voltatok, nem ismertétek Jézust, Isten kegyelmét, akkor azt gondoltátok, hogy az én teljesítményeimtől függ az üdvösségem, ez érthető, így születünk mindnyájan. Mindenki fontosnak tartja magát, s ha vallásos lesz, akkor vallásos módon akar felmutatni valamit, s ennek a viszonzásaképpen vár Istentől ezt meg azt. Na de ez nem így van. Most már tudjátok, hogy nem így van. Amitek van, azt mind ajándékba kaptátok Istentől. Tudjátok, hogy nem érdemeltétek meg. Isten nem érdemeink szerint osztogatja az ajándékot, hanem az Ő gazdagsága szerint, meg sokszor szükségünk szerint. Ezt a hitetekkel megragadtátok, most ehhez képest nagy visszaesés az, ha megint elkezditek lerakosgatni a holt cselekedeteknek a tanítását. Tehát hogy amit ti cselekedtek, annak a következménye lesz az, amit Isten cselekszik.
Isten mindent megelőzően cselekedett. „Úgy szerette ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Isten kínálja az örök életet nektek. Ezt ti elfogadtátok, s most utólag mégis elhomályosodik ez a látásotok? Azt gondoljátok, minden attól függ, hogy ti mit csináltok? Minden attól függött, hogy Ő mit tett! Őtőle kell egyre több ajándékot elfogadni, ezeket egyre többeknek továbbadni, aztán megint kaptok ajándékot, megint adtok. Nehogy magatoknak tulajdonítsátok, nehogy dicsekedjetek — Őt dicsőítsétek. Látván az emberek a ti cselekedeteiteket, szintén dicsőíteni fogják a ti mennyei Atyátokat. Ez a cél, és így vagytok a helyeteken, így érzitek magatokat fontosnak, értékesnek Isten szemében, és így tud Ő használni titeket sok jóra.
Ha most elkezditek lerakosgatni a holt cselekedetek teóriáját, akkor ennek vége. Vége az örömötöknek, vége a gazdagságnak. Leszoktok arról, hogy tartsátok hittel a kezeteket és Isten telerakja, azt továbbadjátok másoknak, és ezért Őt dicsőítitek és nem a saját vállatokat veregetitek… A lényeg szűnik meg akkor. Újra visszacsúsznak, innen akarja őket kiemelni az apostol.
Azután még élesebben beszél a 10. fejezetben, amikor ezt írja: „Az igaz ember a hitéből él. Aki azonban meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem. Mi azonban nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.”
Egyszer volt szó egy igehirdetésben csak erről a szóról, ami itt van: a meghátrálásról. Görögül úgy hangzik: hyposztolé. Ugyanaz a szó egy másik igekötővel, mint az apostol. Jézus Krisztus az övéit apostoloknak hívta el, ez azt jelenti: küldött. Kiküldi. A hyposztolé azt jelent: meghátrál. Itt is van mozgás, de visszafelé. Vagy azért, mert megijedt valamitől, vagy azért, mert nem bízik abban, hogy ő végigmehet azon az úton, mert kicsinek látja Jézust, vagy nem Őreá néz, csak magára, s neki ez nehéz. Ki mondta, hogy könnyű? Ővele azonban mégis lehetséges, és öröm az egész. Levette a szemét Jézusról, vagy kicsi Krisztusa van. A bajokra, a nehézségekre, az ellenségekre, saját magára koncentrál, és meghátrál. Ez az élet minden területén így van. Mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, mert akkor elveszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.
Jellemző a levél szerzőjének a célját illetően az a kifejezés, ami a 3. fejezetben többször is előfordul. Szinte ritmikusan visszatér. Két szót tesz egymás mellé: mindvégig, erősen. Tartsuk meg a reménységnek hitvallását mindvégig erősen, mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha ugyan az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk. Ezek harcoló keresztyének voltak, akik azért harcoltak, hogy megmaradjanak, sőt növekedjenek a hitben. De sok minden támadta a hitüket, és közülük sokan megfáradtak. Legyintettek, elfásultak, leültek. Kimaradt az erő, a sodrás, a növekedés, a fejlődés az életükből, és ezt akarja gyógyítani Isten Szentlelke ezzel a levéllel.
Ez minden idők hívőit fenyegeti. Nekünk is ismerős az, amikor az ember sokszor úgy, hogy észre sem veszi kezdetben, elkezd visszacsúszni. Vagy azért, mert elbizakodott: megy ez már nekem, szebben imádkozom, mint mások, több szolgálatot végzek, több vallásos könyvet olvastam.
Az ördög elbizakodottá tudja tenni a hívőt, ami azt jelenti: magára néz. Azt hiszi neki magában van valamije, többje, mint a többieknek, és nem néz a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére. Elfelejti, hogy koldus, ajándékokból él. „Mid van, amit nem úgy kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel?” Örülj, hogy kaptad, s örülj, hogy továbbadhatod. Eközben leszel te is egyre gazdagabb. Aztán megint kapod, megint továbbadod, mint az ötezer ember jóltartásakor a tanítványok. Mentek üresen Jézushoz, megpakolta őket kenyérrel, s vitték az éheseknek. Mentek üresen vissza, megint megpakolta, s megint vitték. Ez így ment addig, amíg mindenki jóllakott. Ez a hívő élet: alázatos ingajárat a gazdag Krisztus és a bennünket körülvevő, sok mindenben szű-kölködő világ között.
Mi sem vagyunk gazdagabbak magunkban, mint a világ. Mindent úgy kaptunk, amink van, és ezeket a kincseket adjuk tovább. Mihelyt valaki erről elfeledkezik, menthetetlenül elkezd visszacsúszni, magára marad. Magára néz, magára akar számítani, a saját dicsősége lesz fontos, és Isten Szentlelke visszavonul.
Ennek az ellenkezőjét is fel tudja használni az ördög, amikor valaki elcsügged, elkeseredik. Már megint elkövettem azt a reám jellemző bűnt. Talán Isten ezt már meg sem bocsátja. Nem való vagyok semmire, legkevésbé Jézus Krisztus tanítványának. Nem nekem találták ki a keresztyénséget. Vagy: nem tudja ezt megtartani senki. Ki képes a Hegyi beszéd szerint élni? Akkor már magyarázzuk is, miért nem megy ez nekünk, s annyira nem megy, hogy kár is próbálkozni. Megint elérte célját az ördög: leül a hívő. Megint magára nézett: nem megy ez nekem. Hol mondja azt Jézus, hogy nekünk megy diadalmas keresztyén életet élni? Azt mondja: Ő segít minket győzelemről győzelemre. Ehhez azonban Őreá kell nézni, ehhez benn kell maradni az Ő vonzás közelében.
Kerékpárosok szokták néha azt az életveszélyes játékot játszani, hogy egy-egy teherautó után szegődnek. A teherautó meg minden gyorsan haladó jármű mögött ritkább a levegő, s az beszippantja, vonzza őket. Sokkal könnyebben lehet nagy sebességgel menni. (Csakhogy ha a teherautó rálép a fékre, akkor az megáll, a biciklis meg nem tud megállni. Többen már súlyos balesetet szenvedtek, mert beszaladtak az autó alá.)
Ez a törvényszerűség a lelkiekben is érvényes, hogy Krisztus megy előttem, s ha én közel vagyok hozzá, akkor könnyebb, akkor vonz az Ő szeretete. Akkor legyőzi az ellenállást az, hogy a közelében maradok. Ez áldott közelség, ez nem életveszélyes, sőt, csak így lehetséges győzelmes életet élni, hogy ott vagyok az Ő közvetlen közelében, és Ő segít. Nem kell elkeserednem, ha kiderül, nem megy ez nekem. Ezt előre is tudhattam volna. De megy Ővele, Ő lesz bennem szelíd. Az én alaptermészetem marad olyan indulatos, amilyennek születtem, de a bennem élő Krisztus szelídsége egyre jobban kibontakozhat. Ezért viszont megint csak egyedül Övé a dicsőség. — Tehát akár elbizakodik, akár magára néz és elcsügged a hívő, feltétlenül visszacsúszik.
A napokban kesergett valaki, hogy ő megfásult. Megszokott mindent. Eleinte öröm volt, hogy minden reggel az első mozdulata a Biblia után volt, és sok napon megértett valami személyeset belőle. Néha még fel is írta magának, napközben is elővette. Örvendezett, egy-egy mondattal imádkozott. Állandóan Jézussal együtt járt, és ez öröm volt. Nehéz munkahelyi körülmények között, meg hazatérve sok bosszúság fogadta, és mégis békessége volt, és jó volt. Jó volt a gyülekezetben is, és sorolta. Aztán megszokta ezt a sok jót, aztán már nem is kellett. Kimaradt egy nap, két nap, kicsit később ébredt, akkor már nem nyúlt a Bibliához. Ha olyan fejezet jött, amit már olvasott, akkor nem olvasta el — ő már ezt tudja. Azt mondja: most olyan megfásult vagyok.
Meg lehet ebből frissülni. Ezekhez szól a Zsidókhoz írt levél. Azért szól, hogy ne kerüljünk ilyen állapotba. Mielőtt elfásulnánk, jusson eszünkbe, hogy mindvégig erősen. Ha nincs kedvem, akkor csak azért is! Előveszem az igét és olvasom. Ha úgy érzem, hogy most semmi mondanivalóm nincs imádságban, akkor ezt mondom el Istennek. Uram, látod, most semmi mondanivalóm nincs neked. Szégyellem magamat. Egyszer csak tudja folytatni. Kiderül, hogy mégis van mondanivalója, mert ez is mondanivaló volt. Ezt is elmondhatja annak, aki úgyis a szívünkbe lát. Miközben mondta: meggyógyul a szíve.
Valós veszély tehát ez, hogy visszacsúszunk, elfáradtunk, megszürkülünk. Minden emberi kapcsolatot is fenyeget ez a veszedelem. Minden örömünket belepheti a por, rárakódhat. Az ilyen nagyvárosokban különösen jellemző a kormos szennyeződés. De újra és újra meg lehet tisztulni. Aki a Zsidókhoz írt levelet figyelmesen és ezzel a hittel olvassa, az kedvet kap a megújuláshoz. Az, ha felismeri is magában ennek a jeleit, felemeli a fejét, és újra néz a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére, és Jézustól új erőt, új lendületet kap.
Előjöhetnek az ember életében régi, már legyőzött, vagy legyőzöttnek vélt bűnök, régi szokások megelevenedhetnek. Felerősödhet a körülöttünk élő hitetlen világ hatása. Nem könnyű állandóan megmaradni a Krisztusban, de nem végzetes dolog az, ha valaki visszacsúszott vagy megfáradt. Ez a nagy evangéliuma ennek a levélnek: meg lehet újulni. Ehhez tudni kell azonban: kicsoda Jézus és mit tett Ő értünk.
Most egy kicsit a levél szerkezetéről szeretnék szólni. Szinte minden szavában, minden mondatában ez ragyog fel. Az első hét fejezet egy egység. Abban Jézust többekhez hasonlítja, bebizonyítván minden esetben, hogy Jézus nagyobb. A 8., 9., 10. fejezet a legtömörebb, legerőteljesebb mondanivalójú része a levélnek. Ott Jézus váltsághalálának a jelentőségéről van szó. Ezt mintegy illusztrálja a 11. fejezettel, ahol a hit hőseit sorolja fel, Ábeltől kezdve évszázadokon át azokat, akik nehéz helyzetekben is, csak azért is, ragaszkodtak Istenhez, engedelmeskedtek neki, és Isten győzelemre segítette őket. Még akkor is, ha az életüket kiontották esetleg. Az utolsó két fejezetben, a 12-13-ban sok gyakorlati tanács, intés, biztatás, bátorítás, útmutatás van. A 12. fejezet eleje szól a szenvedésről, amely különösen fontos része a Szentírásnak.
Anélkül, hogy részletezném, csak elsorolom, hogy az első hét fejezetben mi a munkamódszere a levél írójának. Felsorolja azokat, akiket az Ószövetséget ismerő hívők közül a legnagyobb tekintélyűeknek tartottak. Összehasonlítja velük Jézust, és mindig elhangzik ez: mennyivel inkább Jézus. Kezdi a prófétákkal. Izráel népe tisztelte a prófétákat. A próféta volt Isten képviselője. Isten akaratát képviselte a nép előtt, és a népnek a búját-baját képviselte Isten előtt. Közvetítő, közbenjáró is volt. Mögötte ott volt mindig az Úr. A próféta így kezdhette: így szól az Úr. Nagy tekintélyük volt a prófétáknak, és ezt nem tagadja a levél írója, de azt mondja: mennyivel inkább Jézus, akiben mi a teljes kijelentést megkaptuk.
Említi az angyalokat. Az angyalok tekintélyesebbek az embereknél. Az Isten közelében szolgálnak, de csak szolgálnak. Az egyszülött Fiú? Ő meg uralkodik. Az angyalok szolgáló lelkek, és ez nagy méltóság, de mi ez ahhoz képest, amilyen méltósága a mi Megváltóknak van!
Aztán Mózes. Óriási tekintély volt Izráel népe előtt már akkor is. Ezt nem is tagadja a levél írója, elsorolja az erényeit, a nagyságát, de megint jön: mi ez ahhoz képest, ami Jézusnak a nagysága. Mózes mégis csak szolga az Isten házában, de Jézus Fiú abban a házban; aki örökös és aki ura is annak.
A papok és különösen a főpap nagy tekintélynek örvendtek. Elmondja miért. De mennyivel nagyobb tekintélye van a mi Urunknak, mert a papoknak magukért is be kellett mutatni áldozatot, Jézus pedig bűn nélkül való. A papoknak mindig újra meg kellett ismételniük az áldozatot, Jézus pedig egyetlen egy áldozatával tökéletes elégtételt szerzett nekünk.
Ábrahám, a hívők atyja. Itt közvetett bizonyítást alkalmaz. Részletesen leírja, hogy Ábrahám tizedet adott Melkisédeknek, tehát Melkisédek nagyobb, mint Ábrahám, mert a kisebb ad tizedet a nagyobbnak. De mennyivel nagyobb a mi Urunk, mint Melkisédek, és akkor jönnek erre a bizonyítékok, vagy szemléltetések.
Ez az első hét fejezet Jézus nagyságát akarja felragyogtatni az akkori legnagyobb tekintélyekkel összehasonlítva.
A 8-9-10. résznek a központját, közepét most olvastam el. Itt Jézus váltsághalálának a tökéletes voltáról van szó. A 11. fejezetben a hit hőseiről, és az utolsó kettőben gyakorlati dolgokról. A középső három fejezetnek a legfőbb mondanivalóival szeretném befejezni a mai igehirdetést.
Három olyan gondolat szólal itt meg, amik már a levél elején is megpendülnek, de itt csúcsosodik ki az ezekről szóló tanítás. Mind Jézus nagyságát szemlélteti. Azt mondja: Jézusban kaptunk tökéletes kijelentést. Egyedül Jézus tudott elvégezni, szerezni tökéletes elégtételt, és egyedül Jézus a tökéletes közbenjáró Isten és emberek között.
a) Jézusban kaptunk tökéletes kijelentést. Mindjárt az első mondatokban az első fejezet elején ír a levél szerzője arról, hogy Isten sokszor, sokféleképpen szólt az Ő népéhez, az Ő népén keresztül az emberiséghez, de legteljesebben az Ő Fia által jelentette ki magát nekünk. Mi valljuk ennek az igének az alapján és több más rokon ige alapján, hogy Isten Jézus Krisztusban teljesen bemutatta magát nekünk. Ez nem azt jelenti, hogy egy ilyen magunkfajta nyomorult ember tökéletesen megismerheti a mindenható Istent. Isten ismerete nem fér bele sem a fejünkbe, de még a szívünkbe sem. Amennyire szükségünk van ahhoz, hogy Őróla reális képünk legyen, hogy reá merjük bízni magunkat, hogy tudjunk hinni benne, hogy megismerjük mit tett nekünk, és mit ígér nekünk, azt mi Jézus Krisztusban mind megismerhetjük.
A János evangéliuma elején mondja a mi Urunk, hogy az Istent soha senki nem látta, de az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, kijelentette Őt nekünk. (Jn 1,18)
A Máté 11-ből idéztük nem régen ezt a súlyos mondatát Jézusnak: „senki sem ismerheti az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja jelenteni.” Csak annyit ismerhetünk meg Istenből, amennyit Jézus kijelentett, de azt mondta az Ő tanítványainak, hogy aki látott engem, látta az Atyát.
Jézust kell tehát nekünk egyre jobban megismernünk. Ez nem valamiféle papos frázis. Mit tudhatunk meg Őróla a Bibliából, ez mindenki hitének a masszív alapja. Akinek igazi Krisztus-ismerete van, az megáll a kísértések között, az bírja a viharokat, túlél minden megrázkódtatást, azt valóban győzelemről győzelemre vezeti Isten. Mi tudjuk ugye, hogy az ismeret az nem csupán ismeretek elsajátítása, hanem együttélés egy élő személlyel. A házastársi közösséget nevezi ismeretnek a Biblia. Ismerte Ádám az ő feleségét, és az szülte neki Káint meg Ábelt. Ez a teljes, szoros együttlét, együttélés; a hitbeli közösség ilyen szoros közösség, lelki közösség Jézus Krisztussal, azt jelenti, hogy megismerjük Őt.
Erre bátorít mindenkit a Szentírás és mögötte Isten Szentlelke, mert ez őriz meg minket a visszacsúszástól. Így is elkezdődhet elfásulás, megfáradás, visszacsúszás, de észrevesszük, ha megszokjuk, hogy nézzünk a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra.
Mi tehát Jézustól tudjuk meg, kicsoda Isten. Nem látomások, nem álmok, nem közvetlen direkt kijelentések útján. Ezekben nem jelenti ki magát Isten. Aki ilyenekre hivatkozik, az biztos, hogy nem a valóságos Istenről szerzett hiteles információt. Hiába mesélte nekem a múltkor is valaki, hogy neki látomásban megjelent az Úr Jézus, és akkor milyen csodás gondolatok jutottak eszébe, ez volt az ő megtérése. Egyrészt nyilvánvaló volt az életéből, hogy nem tért meg, másrészt a megtérés nem így történik. Nem látomások által, hanem Isten igéjének a komolyan vételével, amelyik minket bűnbánatra indít Őelőtte, aztán felszabadít a bűnbocsánatot kapott ember örömére, és megtanít engedelmesen élni neki. Ebben az engedelmességben ismerjük meg igazán Őt, ebben a szoros közösségben.
b) A másik, hogy tökéletes elégtételt szerzett nekünk Jézus. Ez annyira tökéletes, hogy hangsúlyozza többször is: egyetlen egy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket. Tehát ezt nem szükséges, de nem is szabad megismételni semmilyen formában. Még úgy sem bibliai megismételni ezt, ahogy az a miseáldozatban történik. Vagy hisszük, hogy az Ő maga egyszeri odaáldozása elég mindannyiunknak, vagy akkor gyártsunk magunknak teológiát, de ez már visszacsúszás, elszakadás Őtőle.
Többször is olvastuk a 10. fejezetben, hogy azok az áldozatok, amelyeket bemutattak, nem képesek eltörölni a bűnöket. Ő azonban egy áldozattal áldozván a bűnökért, mindörökre ült az Isten jobbjára. Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket. Nem kell nekünk semmilyen formában megismételnünk ezt, mert nem tudjuk megismételni. Ezt csak Ő végezhette el. Szabad emlékeztetnünk magunkat rá, és áldani Őt ezért, amit értünk tett, és amit az Ő kereszthalálával nekünk visszaszerzett.
c) A harmadik ilyen gondolat: tökéletes közbenjárónk. Csak Ő a tökéletes közbenjáró, mert csak Ő van az Isten jobbján és Ő volt az Atya kebelében. Csak Ő bejáratos a mennybe, és mint a mennybe bejáratos, egyedül Ő lett olyanná, mint mi, vagyis egészen emberré. Tehát csak Jé-zus Krisztus mozog otthonosan a mennyben és a földön is. Senki más, akit mi közbenjárónak neveztünk ki, nem mozoghat otthonosan a mennyben, legfeljebb ismert sok mindent a földön.
A Timóteushoz írt levélben ilyen élesen fogalmaz az apostol: Mint ahogy egy Isten van — és ebben nem kételkedünk — ugyanígy egy közbenjáró is van Isten és emberek között, az ember Jézus Krisztus, aki önmagát adta áldozatul érettünk. Senki más nem adta önmagát áldozatul érettünk, és senki másnak az áldozatát nem fogadta és nem is fogadná el Isten, mert egyedül Jézus volt bűn nélküli. Ezért érvényes és tökéletes az Ő áldozata, ezért egyedül Ő lehet közbenjáró, tökéletes közbenjáró Isten és emberek között. (1Tim 2,5)
Kire nézünk? A visszacsúszás veszélye fenyeget. Az, hogy visszatérünk a holt cselekedetekhez, meg Isten kijelentését keverjük a saját gondolatainkkal. A hívő embernek késznek kell lenni mindig arra, hogy újra és újra megtisztul. Kész bármikor bűnbánatra jutni a tévedéseit illetően. Kész újrakezdeni azt, amit Isten kegyelméből elkezdhetett, és így fiatalos és fejlődőképes marad a hitében egészen élete végéig. Ne magunkra nézzünk, ne a bajokra, ne másokra, hogy mit szólnak hozzá. Nézvén a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére.
Spurgeonnak a megtéréséről nyilván többen hallottak már. Különös az, hogy néha minden magyarázat nélkül is egy-egy világos bibliai gondolat hogy megvilágíthat egy embert. Hóvihar kergette be egy kis templomba, ahol éppen istentisztelet kezdődött. Megbújt a karzaton. Az igehirdető az igehirdetés közepén azt mondta: látok ott egy fiatalembert, aki szomorúan néz. Fiatalember, nézzen fel Jézusra! Spurgeon később leírja, hogy ez a mondat volt az, ami rádöbbentette arra, hogy ő egyáltalán nem Jézusra néz. Jézus van, Jézusra fel lehet nézni — ebben a mondatban mindez benne volt, és mintegy bátorítást is kapott, hogy nézzen fel Jézusra. Pedig nem hangzott el, hogy mit jelent ez, mit kell most akkor csinálnod… Az ige is csak ennyit mond: nézvén a hitnek elkezdőjére, Jézusra.
Hadd fejezzem be ezzel a szeretetteljes bátorítással: Nézz Jézusra!

Ha Isten éltet minket, az esztendő hátralevő vasárnapjain a Mi Atyánkot fogjuk tanulmányozni. Minden vasárnap egy-egy mondatát. Méltán kérdezhetné valaki, hogy minek tanulmányozzuk azt, amit a legtöbben kívülről (vagy helyesen, magyarosan: könyv nélkül) tudunk? Éppen ezért szeretnénk tanulmányozni, hogy ne csak kívülről tudjuk, hanem belülről is. Hogy szívvel-lélekkel tudjuk mondani. Ne csak idézzük, hanem tudjuk valóban imádkozni. Hogy benne legyen a lelkünk is, és benne legyen az értelmünk is.
Olyan sokat vétünk a Mi Atyánk ellen. Nem véletlenül írta azt Luther Márton, hogy a Mi Atyánk a legnagyobb mártír: olyan sokat kell szenvednie amiatt, hogy sokszor lélek nélkül és figyelmetlenül ledaráljuk, elhadarjuk. Úgy teszünk, mintha imádkoznánk, s közben talán csak a szánk jár, de a gondolataink egészen másutt vannak.
Sok szépet el lehet mondani erről az imádságról. Ezt imádkozzák talán a legtöbben a világon. Több mint egy milliárd ember bizonyosan ismeri. Talán ez volt az az imádság, amit az édesanyánk először tanítgatott nekünk. Ennek egy-egy foszlányát még azok is ismerik, akik egyébként messze sodródtak Istentől, vagy soha nem is voltak az Ő közelében, de ha egy-egy temetésen hallják, ismerősen cseng egy-egy mondat a számukra, s talán meg is kívánják, hogy megtanulják.
Mégis, sokat vétünk ez ellen az imádság ellen. Pontosan az ellen az Isten ellen, akihez ezt imádságként mondhatnánk, de sokszor nem azt tesszük. Talán ha egy kicsit jobban értjük, hogy mit is jelent egy-egy kifejezése, egy-egy kérése, akkor jobban tudjuk majd imádkozni is. Jé-zus ezzel az imádsággal nemcsak egy imát hagyott ránk, hanem mintegy összefoglalta azokat az alapszempontokat is, amik imádsággá tesznek valamit, amit mondunk. A Mi Atyánk minta is. Modell, amiről leolvashatók azok a fontos ismérvek, amitől imádság valami, amit Istennek címezve elmondunk.
Ma még nem magát a Mi Atyánkot szeretném magyarázni, hanem egyrészt szeretném a figyelmet az imádkozó Jézusra irányítani, másrészt éppen ezeket az alapszempontokat szeretném majd elsorolni, amiket leolvashatunk a Mi Atyánkról, mint minta imádságról.
I.
Mit tudunk meg az imádkozó Jézusról? Ilyen egyszerű tényeket, amit olvastunk a bevezetőben: „Történt egyszer, hogy valahol imádkozott, és mikor befejezte, így szólt hozzá egyik tanítványa: „Uram, taníts minket imádkozni…”
Ezek szerint Jézus szokott imádkozni. Ez banális megállapítás, de mégis a gondolkozó ember felkapja a fejét: miért? Miért kellett neki imádkoznia? Az Isten Fiának, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Mire lehet neki szüksége? Mi az, amit kérnie kell az Atyától? Mert a fejünkben a legtöbbször imádság = kérés. Ha szükségünk van valamire, megyünk Istenhez és kérjük. Ha nincs szükségünk — akkor nem imádkozunk? A legtöbben nem. Ha baj van, ha már csak az imádság segít — akkor megpróbáljuk. Ártani nem árthat — mondta a múltkor valaki. Pedig árthat! Ha valaki lélek nélkül ledarálja például a Mi Atyánkot, azzal vétkezett. Képmutató. Úgy tett, mintha imádkozna, de sem a szíve, sem az értelme nem volt benne.
Jézus nem így imádkozott. Jézus úgy imádkozott, hogy megkívánták tőle. Először is úgy imádkozott, hogy lehetett látni is. Imádkozott Ő úgy is, hogy egyedül volt ott, amikor az Atyá-val beszélt. De imádkozott úgy is, hogy lehetett látni. Sőt lehetett hallani. Udvariasan megvárta ez a tanítvány, amíg befejezi, de utána azonnal odament: Uram, én is így szeretnék imádkozni, mert én nem így imádkozom. Ez sokkal több. Ha ez az imádság, aminek most tanúja voltam, akkor az, amit én művelek, nem biztos, hogy imádságnak nevezhető. Taníts engem imádkozni, mert nem tudok.
Nem tudjuk, mit kívánt meg Jézustól, de nyilvánvalóan sokkal bensőségesebb volt Jézus imája, mint ahogy azt az illető megszokta. Valami olyan többlet jelent meg az Atya és az egyszülött Fiú kapcsolatában, amire minden hívő vágyakozik, hogy ilyen kapcsolatom lehessen az egyszülött Fiúval, az én Urammal, és Őérette az én mennyei Atyámmal. Itt a gyermek imádkozott, és ez egészen más, mint amikor imaszö-vegeket mond valaki.
Olyan sokféle tévedés él a fejünkben az imádsággal kapcsolatban. Hallottam meghatározásokat. Valaki egyszer azt mondta: az imádság a tehetetlen ember próbálkozása. Nem jellemző? Egy bizonyos határig Isten nélkül egymagamban is elboldogulok, nincs Őreá szükségem. Amikor elérkezem a lehetőségeim határához, és tehetetlenné válok, akkor próbálkozom, hátha itt be lehet kapcsolni Istent, és ilyenkor imádkozom. A Biblia egészen mást mond az imádságról.
Más valaki azt mondta, hogy a vágyakozó ember illúziója. Sok mindenre vágyakozunk, amit nem tudunk elérni saját erőnkből, és akkor biztatjuk, vigasztaljuk magunkat, vagy pró-bálunk reménykedni abban, hogy esetleg túl lehet jutni a holtponton, és van egy ilyen illúziónk, vágyunk, elképzelésünk, hamis reménységünk: hátha… Hátha a jó Isten segít.
Sokan úgy gondolják, hogy az imádság a vallásos ember kötelessége. Egy derék vallásos embernek imádkoznia kell, ez magától értetődik. Ezzel szerez jó pontokat Istennél, vagy esetleg ezzel vezekel le bűnöket. Kiszabnak rá pönitenciát: ennyi meg annyi Mi Atyánkot mondj el. Nem szörnyű, amikor büntetés lesz az imádság? Úgy bűnhődöm, hogy el kell mondanom az imádságot. A Biblia egészen mást mond az imádságról. Jézus imaélete egészen mást tükröz.
A Szentírás azt tanítja, hogy az imádság nem a tehetetlen ember próbálkozása, nem a vá-gyakozó illúziója és nem a vallásosnak a kötelessége, amit teljesítenie kell, hanem a gyermeknek az előjoga. Lehetőség, amit csak az tud gyakorolni, aki már gyermek, aki Isten gyermekévé lett. És ki lett azzá? „Akik Jézust befogadták, azoknak megadja azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” (Jn 1,12) Akik az Ő nevében hisznek. Ők jönnek az Atyjukhoz, és mondják, ami a szívükben van.
Akkor is, ha éppen nincs mit kérniük? Akkor is! Jól néznénk ki mi szülők, ha csak akkor állnának szóba velünk a gyerekek, ha valamit kérnek. Ahol szeretetkapcsolat van, ott beszélgetnek. Sokszor úgy is, hogy nincs különösebben mit megbeszélni.
Amikor először beszélgettem több órán át, még akkor menyasszonyom sem volt a feleségem, csak udvaroltam neki, hazamentem és é-desanyám azt kérdezte: mit tudtatok három órán át beszélgetni? Nem tudtam hirtelen elmondani. Tényleg, miről is beszélgettünk? Egyszerűen jó volt mellette ülni, egymásra nézni, és beszéltünk erről-arról, ami nyelvünkre jött. Lehetséges, hogy magvas, nagy gondolatok nem is hangzottak el. És akkor az hiába eltöltött idő volt? Az egy szeretetbe ágyazott beszélgetés volt, amiben formálódott a kapcsolatunk, a későbbi házasságunk. Ahol szeretet van, ott beszélgetés van. Ott nem csak akkor rohanok oda, ha segítségre van szükség.
Egészen hamis és torz elképzelések élnek sokak fejében az imádsággal kapcsolatban, mert sokan nem ismerik, mit jelentene Isten gyermekének lenni, és Isten gyermekeként beszélgetni az Atyával. Minden alkalmat megragadni arra, hogy beszélgethessek vele.
Többször használja az Ószövetség az imádságra ezt a kifejezést: kiöntötte az ő szívét az Úrnak. Ami éppen benne van. Megbántottak és kesergek — elmondom az Atyámnak. Kinek mondjam el, mint annak, aki a legközelebb van hozzám, és aki a leginkább tud segíteni rajtam is, a helyzeten is, meg azokon, akik érintve vannak még. Nem várom meg a vasárnapot, de még az estét sem, hogy hazaérek, és akkor elmondom. Már útközben elmondom. Kapaszkodom a villamoson, löknek jobbról-balról és beszélgetek az Atyámmal, mert szeretem, mert a közelében vagyok, mert érdemes vele megbeszélni mindent. Ez óriási kiváltság, és élek ezzel a lehetőséggel.
Ezt jelenti imádkozni. Jézus mindig így imádkozott. Valószínűleg ezért van az is, hogy szüntelenül imádkozott, a legelképesztőbb helyzetekben. Szándékosan nem mondom, hogy sokat imádkozott, mert akkor mindjárt azt kérdezi valaki: mennyi az elég? Mintha ezt lehetne szabályozni az emberi kapcsolatokban is. Szakadatlanul imádkozott, amikor csak lehetősége volt rá. Ha egész nap nem hagyták, mert sokat dolgozott, akkor a tanítványokat aludni küldte, Ő pedig felment a hegyre, és az éjszakát az Istennel való imádságban töltötte.
Amikor nagypéntek táján újra és újra elolvasom a szenvedéstörténetet, mindig fennakadok Jézusnak ezen a szomorú mondatán, amit Péternek mondott: „Egyetlen órát nem tudtál velem imádkozni?” Mikor imádkozunk mi egy egész órát? Ez ismeretlen a legtöbb embernek.
Nem az a fontos, hogy sokat, az a fontos, hogy szüntelen. Legyen meg a helye az életünkben, amikor csak imádkozunk, egyébként pedig mindig, amikor csak lehetséges. Még munka közben is. Nem munka helyett, és nem a munka rovására. Az imádkozó ember megtapasztalja, hogyan segíti a munkáját az, hogy még munka közben is, tartja a kapcsolatot az ő Atyjával. Mert az Ő személye a legfontosabb, aki meghatároz mindent.
Jézus rendkívül elfoglalt volt. Több evangélista szinte naplószerűen leírta Jézusnak egy-egy napját, és abból kiderül, mit csinált Ő reggeltől-estig, s milyenek voltak a napjai. Korán reggel kezdte, még meg sem érkezett, már betegek sokaságát vitték oda. Azokat meggyógyí-totta, de mindenkihez volt egy jó szava is. Tanította a sokaságot, közben négyszemközt kellett beszélni valakivel, aki ugyanúgy elrontotta az életét, mint ahogy közülünk sokan. Szeretett volna félrevonulni a tanítványokkal afféle munkaértekezletre, hogy kiértékeljék a történteket, de alig hogy belekezdtek, meg kellett szakítani. Megint másokkal foglalkozott… Ez így ment reggeltől estig.
Akkor éjszaka imádkozott. Ha ahhoz nem volt fizikai ereje, kora reggel, még szürkületkor, kimenvén egy puszta helyre, imádkozott. Valahányszor élelmet adott másoknak, imádkozott. Felemelvén a kezét, vagy a kenyeret, ami benne volt, hálákat adott… Bár az asztali imádságot ezzel a szent komolysággal tudnánk mindig elmondani, hogy ebben is Jézus példáját kövessük!
A legképtelenebb helyzetekben egyszer csak megszólal és imádkozik. Kiderül, hogy miközben másokra összpontosít, és másokért dolgozik, aközben is kapcsolatban van az Atyával. Mindig közvetlen közelről szólította meg az Atyát.
Sokszor rajta kapom magamat, hogy a hatvanegyedik zsoltár érvényes rám. „Mert én szí-vem nagy ínségből, messze földről kiáltja felségedet”. Ezt is szabad. S miközben messze földről elkezdek kiáltani, s az még nem is imádság, csak kiáltás, egyre közelebb vonz magához és egyre inkább imádsággá válik, amit mondok. Messziről is el szabad kezdeni. De Jézus sosem volt messze, mindig közvetlen közelben.
Két jelenetre hadd utaljak: Lázár sírját körülállja a falu lakossága. Vannak bámész emberek, kíváncsiak, pusmogók, megjegyzéseket mondanak. Megvan a véleményük Jézusról: ha előbb érkezett volna, meggyógyíthatta volna. Most már minek jött? Már négy napja eltemettük. Jézus egyetlen mondattal imádkozik: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál engem. Tudtam is én mindig, hogy te meghallgatsz engem.” S akkor beszól: Lázár, jöjj ki! És kijön a halott. Ott is az Atya közelében volt. Nem ott kell rimánkodni, könyörögni: jaj, Atyám! Látod milyen sokan vannak, hogy rászorulnak a segítségre, ugye fogsz segíteni? Csak most az egyszer… Csak az én kedvemért. Meg amiket szoktunk mondani. Szó sincs ilyenről. Állandó közelségben van a Fiú az Atyával. Csak megköszöni, hogy az Atya cselekedni fog.
Ugyanígy van egy másik jelenet a Mt 11-ben, ahol Jézust megint jobbról-balról támadják. Mindenféle rágalmat zúdítanak rá, kényes kérdéseket tesznek fel, csapdakérdéseket. Ő válaszol a kérdésekre, nem mindegyikre, amelyik azt sem érdemli meg, arra nem. Egyszer csak megszólal törés nélkül, folyamatosan: „Atyám, hálát adok neked, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és a kisdedeknek kijelentetted. Igen, Atyám, mert így volt kedves te előtted.” Aztán folytatja tovább a sokaság tanítását.
Nem két külön dolog, hogy dolgozik és imádkozik, hogy Ő él és időnként imádkozik. Neki imaélete van. Az az élete, hogy imádkozik, és imádkozva dolgozik. Áthatja ez az Atyá-val való szoros közösség, a vele való szüntelen beszélgetés az egész életét. Ezért bír annyit, ezért lehet tőle még lopni is gyógyító erőt — gondoljunk a vérfolyásos asszonyra, aki titokban, hátulról, de hittel ér hozzá és meggyógyul. Árad Jézusból a gyógyító erő és az igaz beszéd, az üdvözítő szeretet, mert állandó a kontaktus az Atyával. Isten nekünk az imádságot erre adta. Jézus Krisztus erre ad nekünk példát.
Fontos lenne, hogy nézzünk az ige tükrébe és engedjük, hogy Isten megújítsa imaéletünket, és legyen egyáltalán imaéletünk. Szoktunk-e mi egyáltalán imádkozni? Mikor? Hogyan? Ezekre a kérdésekre adjunk ma becsületes választ. Merjük megkockáztatni azt, amit Luther Márton — aki szintén elfoglalt ember volt, legalább olyan, mint közülünk a legelfoglaltabbak — írt le, aki megtanulta, mi az imádság szerepe a hívő életében. Ha egy napon kétszer vagy háromszor annyi feladatot kell elvégeznem, akkor reggel kétszer vagy háromszor annyi ideig imádkozom.
Mi fordítva tesszük: lefaragunk az elejéből is, a végéből is, mert ma nagyon sok dolgunk van. Aztán végigrohanjuk a napot, este meg szánjuk-bánjuk, hogy mit rontottunk el és mit mulasztottunk el, pedig lehetne másként is. Jézus erre tanít minket.
II.
Szóljunk még röviden azokról az alapszempontokról, amiket Jézus a Mi Atyánkban elénk ad, amiket megtanulhatunk és alkalmazhatunk a magunk imádságaiban.
Hogy a Mi Atyánkot minta imádságnak adta, azt mutatja az is, hogy a Mt 6-ban, ahol a Hegyi beszéd közepébe ágyazva elmondja, Jézus így szól: Ti azért így imádkozzatok. Nem azt mondja: ezt imádkozzátok, — ezt is —, de így. Ha a saját szavaitokkal imádkoztok, akkor is így, ezeknek a szempontoknak megfelelően, mert az lesz igazi imádság, és az lesz áldás nektek, és szolgálja Isten dicsőségét.
Öt ilyen szempontot tudtam leolvasni a Mi Atyánkról. Most röviden említem őket. Ha Isten éltet minket, a későbbiekben kifejtjük.
Az első mindjárt az indítása: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy. Itt Jézus egy olyan szót használ, amit a kisgyerekek mondtak abban az időben az apjuknak. Tehát nyugodtan mondhatnánk: apu, apuka. Ennyire bizalmasan szabad megszólítanunk a Mindenhatót, de rögtön utána teszi: aki a mennyekben vagy. Ilyen mély tisztelettel szabad csak megszólítanunk a Mindenhatót. Bizalom és tisztelet együtt. Így kell megtanulni imádkozni. Nem kell különös ünnepélyességgel, nem kell azt gondolni, hogy csak bizonyos helyeken, bizonyos szent időkben, bizonyos kegyes fordulatokkal szabad imádkozni. Őszintén kell imádkozni. Ami a szívemben van, azt mondjam el olyan bizalommal, ahogy egy kisgyerek az őt igazán szerető, vele foglalkozó, vele együtt élő apját szólítja meg. Sokszor semmi más mondanivalója nincs, csak felnéz onnan a mélyből és azt mondja: apu. Ezzel a bizalommal, de azzal a mély tisztelettel, amit az Ószövetség így mond: a sarunkat levé-ve, magunkat Isten előtt megalázva, mint akik tudjuk, hogy ez nem természetes, hogy azt mondhatjuk: apu, — ez csoda. Erre Ő hatalmazott fel és mondjuk csak, de ezzel a mélységes mély tisztelettel, hogy tudom, ki előtt állok. Ő az Isten, és én ember vagyok. Ő a Teremtő, én teremtmény vagyok. Ő igaz és szent, én tele vagyok bűnnel, mégis maga elé enged. Az egyszülött Fiúra néz, és reá való tekintettel a fogadott fiakat is magához engedi. Bizalom és tisztelet együtt. Sokszor valamelyik, vagy mindkettő hiányzik az imádságainkból.
A másik jellemvonása Jézus imádságának, hogy központja mindig az Atya volt és nem Ő. Nem az imádkozó körül forog az imádság, hanem a címzett, a mindenható Isten a középpontja. Figyeljük meg, hogy az első és harmadik harmada Istenről szól, a középen van az úgynevezett „mi” rész: a mi kenyerünket és a mi bűneinket… De azzal kezdődik: a te neved szenteltessék meg, a te akaratod legyen meg, a te országod jöjjön el. A végén megint: legyen tied egyedül a hatalom, az uralom és a dicsőség. Amikor a kenyerünkről meg a bűneinkről van szó, akkor is a benne vetett bizalmunkat fejezzük ki. Tőle kérjük, tőle várjuk, és neki köszönjük meg.
Ebben az fontos, hogy aki csak felszínesen és sok téves gondolattól fertőzötten szokott imádkozgatni, az valamit akar Istentől kapni, de igazában nem Istent keresi. Jézus erre tanít minket, hogy az imádság Istenhez visz közelebb. Ővele hoz kapcsolatba. Ha átéli a hívő, hogy Ő magához engedett, közel vagyok hozzá, atyámnak, apunak szólíthatom tisztelettel, akkor ezek után szinte felesleges sorolni neki, hogy mit adjon meg. Meg van írva: Jól tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle. Ő jól tudja, én sokszor nem jól tudom. Oly sok butaságot kértem már életemben Istentől, és többször hálát adtam, hogy nem adta meg, amikor később láttam, mi lett volna abból, ha megadja.
Szabad azért sorolnunk a butaságainkat is, Ő azt megbocsátja. De fontosabb Ő maga, mint amit tőle kérünk. Mérhetetlenül több az Atya, mint ajándékainak az összessége.
Mi jellemzi az imádságainkat? Az-e, hogy benyújtjuk a rendelést, vagy az, hogy kinyitjuk a szívünket és telítődhetünk Ővele magával, az Ő tisztaságával, szentségével?
A harmadik jellemvonása a Mi Atyánknak, hogy belefér az egész világ. Az igazi imádságba mindig belefér az egész világ. Legyen meg a te akaratod úgy, ahogy a mennyben, a földön is. Az egész univerzum benne van, hiszen az egész univerzumnak a teremtője és tényleges uralkodója az a Mindenható, akihez én, az imádkozó most beszélek — ezt nem szabad elfelejtenem.
Sokszor olyan szűk körön belül mozognak az imádságaink. Vannak emberek, akik nem is tudnak sok mindenért imádkozni. Ugyanaz a néhány kérés ismétlődik nap mint nap az imádságaikban. Tulajdonképpen kötött imádságot mondanak, amit ők fogalmaztak meg valamikor, de aztán újra és újra mondogatják. Nem jut eszükbe Isten dicsősége, a másik ember sokféle lelki és testi nyomorúsága. Szűk körűek az imádságaik. Isten ezt ki akarja tágítani. Sokan szembe szokták állítani a mennyet a földdel. Vannak, akik azt mondják, hogy az imádkozó a mennybe függessze a szemeit, mert ez lelki dolog. Mások azt mondják: annak semmi értelme nincs, itt kell nekünk hasznosakká válnunk.
Ez nem két különböző tevékenység, ez ugyanaz. Amikor az imádkozó a mennybe függeszti a szemeit, akkor veszi észre, hogy itt a földön mire akarja használni az ő Atyja. Akkor fogadja el azokat az ajándékokat, amiket továbbadhat itt másoknak. Hányszor van az, hogy imádság közben juttat eszembe Isten olyan személyeket, neveket, címeket, feladatokat, amiknek szerinte akkor érkezett el az ideje. Hány olyan látogatásom volt, amit a magam által összeállított programot félretéve, imádság közben felismert feladatként elvégeztem. Többször úgy fogadtak ott: lelkész úr, magát az Isten küldte ide — és nem tudták, milyen igazat mondanak. Nem én terveztem el, Ő küldött, nekem is ez volt a nagy boldogság, hogy íme: érthetem az Ő szavát. Ez aközben lett világos, miközben a mennybe függesztettem a szememet.
Olyan szép az a történet az evangéliumban, mikor Jézus szintén egy átdolgozott nap után a tanítványokat átküldi a tó túlsó partjára, ő pedig még ott imádkozik. Azt olvassuk: imádsága közben látta, hogyan vesződnek az evezőkkel, mert vihar csapott le a Genezáreti tóra. Márk evangélista még azt is írja, milyen messze voltak már Jézustól. Nem fizikailag látta. Miközben imádkozott és az Atyára koncentrált, aközben lett világossá számára, hogy azokon ott mindjárt segítenie kell, és ment, segített. A hívőnek az Atyával való közössége és a többieknek való szolgálata egy dolog. Éppen akkor van áldás a szolgálatunkon, ha a mennybe függesztjük a szemünket. Belefér az egész világ.
A negyedik, hogy belefér az egész ember. Olyan szépen követi egymást a két kérés: a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk, bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk… A kenyér és a bűn, a testiek és a lelkiek. Jézus ezt sem szakította el, és főleg nem állította szembe soha. Egész nap tanítja a sokaságot, és este jól tartja a sok ezer embert kenyérrel, mert ha éhesen mennek haza, kidőlnek az úton.
Visznek hozzá egy beteget, és azt mondja: megbocsáttattak a te bűneid. Az emberek néznek egymásra. Ki beszél itt bűnről? Ez beteg, meg kellene gyógyítani. Rendben van, de Jézus itt most a lélekkel foglalkozik először, és mindjárt utána azt mondja: kelj fel és vidd haza azt a hordágyat, amin téged hoztak ide. Bűnbocsánat és gyógyulás. Evangélium, és jól tartja őket kenyérrel. Ezt a jézusi látást kapja az, aki helyesen és mélyen imádkozik. Olyan sokszor valamelyikről eltolódik a hangsúly.
Mindig a szívem szorul össze, amikor a szülők arról beszélnek, mit megtesznek a gyerekeikért, és mi mindent megadnak nekik. Ők ebben mennek tönkre, de nem baj, rááldozzák az életüket. És abban a „mimindenben” sokszor semmi lelki nincs. A gyerek tőlük soha nem hallott igét. Soha nem láthatta őket imádkozni, mint a tanítványok Jézust. Soha nem tanította őket imádkozni. Csak legyen rajta jó cucc, táplálkozzék egészségesen, építsük ki az összeköttetéseket, hogy felvegyék mindenhova. Ez minden? Nincs lelke a gyereknek? Azzal ki fog foglalkozni? Vészesen egyoldalú a szemléletünk, következésképpen a gyakorlatunk is. Jézus a Mi Atyánkkal arra tanít, hogy aki helyesen imádkozik, annak az imádságában mindig benne van az egész ember.
Végül mindig benne van a másik ember. Két részlete is kifejezi ezt a Mi Atyánknak. Mindjárt az első szava: nem azt mondja Atyám, hanem mi Atyánk. Ha valakinek én is azt mondom: Atyám, a másik is azt mondja: Atyám, vagy én is azt mondom: mi Atyánk, meg ő is azt mondja: mi Atyánk, akkor mi alighanem testvérek vagyunk. Erre figyelmeztet mindjárt az elején: mi testvérek vagyunk. És ha ő ellenségesen viszonyul hozzám? Akkor is testvérek vagyunk. A bűn állított szembe minket egymással, mint az első testvérpárt, Káint és Ábelt is, de ha elkezdek érte imádkozni, kiszorítja az imádság a szívemből a haragot, a keserűséget, a gyűlöletet. Lehet, hogy nem tudom még igazán szeretni, de abban egyre bizonyosabb leszek, hogy valahol mi összetartozunk. A magam részéről nem vagyok hajlandó ellensége maradni. Ő lehet, hogy egyelőre még az, de én nem.
Óriási fegyver az imádság a gyűlölet, a keserűség ellen is. Ezért következik később: bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk.
Mára tehát ennyit, de legyen ez tükör most előttünk. Jézus szüntelen imádkozott. Sok munkája közben is imádkozott, egyebek közt ezért lehetett olyan áldott az Ő földi élete. Erre ad nekünk példát. A Mi Atyánkból mint minta imádságból pedig megtanulhatjuk, hogy az igazi imádság alaphangja a bizalom és a tisztelet, középpontja Isten és nem mi. Belefér az egész világ — sokkal tágasabb horizontú imádságokra kell eljutnunk. Belefér az egész ember: testi és lelki dolgaink; és belefér mindig a másik ember: összekapcsol minket egymással.