Taníts minket imádkozni

Ezzel végére értünk ennek a gyönyörű imádságnak, amire az Úr Jézus tanította az övéit. Láttuk, hogy ez imádsággá csak Isten gyermekeinek az ajkán válik. Azoknak a magunkfajta nyomorult embereknek, akiknek az élete azonban átment egy sorsdöntő változáson: Isten ellenségeiből Isten gyermekeivé váltak. Láttuk, hogy úgy történik ez, hogy akik befogadták Jézust, azoknak megadja ezt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek.
Láttuk, milyen szép még a szerkezete is ennek az imádságnak. Három kéréssel a mennyet kérjük le a földre, a másik háromban legfontosabb földi szükségeinket visszük oda a mennyei Atya elé. Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön — ez mind a háromra vonatkozik. Utána jön a mindennapi kenyérért, a mindennapra szükséges bocsánatért, és tegnap láttuk, hogy az Isten szabadításáért való könyörgés.
Ezzel be is fejeződött ez az imádság. Két helyen találjuk a Mi Atyánkot a Bibliában: Máté evangéliumában és Lukácséban. Lukácsnál ezzel véget is ér. Máté azonban hozzá teszi még ezt a mondatot: mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen. Így lesz igazán szép a formája is ennek az imádságnak. Keretbe foglalja a hat fontos kérést. Az indítás: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”; a befejezés: „Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség”.
Az indítás a kisgyermeknek az őszinte gyermeki bizalma az Atya iránt - láttuk akkor, mit jelent ez: Atya -; a befejezés az érett felnőttnek a rendíthetetlen bizonyossága, mint aki megerősödött abban, hogy valóban ahhoz imádkozott, akit megszólított, aki szerető Atya, és ugyanakkor a mennyekben uralkodó Mindenható. A kisgyermek és az érett hitű tapasztalt felnőtt együtt van ott a hívő emberben, és kell, hogy ott legyen.
Vajon miért mondja ezt Istennek az imádkozó, hogy a tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség? Isten ezt nem tudja? Egyedül Ő tudja ezt igazán. Nem neki van arra szüksége, hogy mi ezt megvalljuk az imádságunk végén, hanem nekünk. Az imádkozónak kell megerősödnie abban, hogy el ne feledje, kihez imádkozott, hogy ki előtt van most ott mindaz, amit elmondott. Neki van szüksége arra, hogy tudja, ki az az Isten, akit ő Atyjának nevezett.
Ebben az utolsó mondatban már semmi újat nem mond az imádkozó. Itt már nem kér Isten gyermeke semmit, nem is köszön meg semmit, még csak a bűneivel sem járul oda, hogy bocsánatért esedezzék. Hanem akkor mit csinál? Elmondja, hogy kinek tartja Istent. Megvallja a hitét. Úgy nevezi ezt a Szentírás, hogy imádja Istent. Elmondja, kinek ismerte meg Őt. Te vagy az, akié minden uralom, minden hatalom, és akié legyen egyedül a dicsőség. Ebben nincs semmi új az előzőkhöz képest. Véget értek az imatárgyak, és mégis folytatja az imádságot. Befejezte az imádságot, a mondanivalóját, és mégsem hagyja abba. Ezt nevezi a Biblia imádatnak. Ez az imádságnak a legmagasabb rendű formája.
Azt olvassuk a Bibliában, hogy a mennyben csak ilyen imádó imádságok hangzanak el. Ott már senki nem kér semmit, mert már semmire nem lesz szükségünk. Ott már nem kell bűnöket megvallani, mert ott nem vétkezünk. Ott csak dicsőítjük a Mindenhatót. Elmondjuk, kinek ismertük meg Őt. Hogy Ő mennyivel csodálatosabb, mint ahogy itt a mi földi vaksi szemünkkel, ingatag hitünkkel gondoltuk és ismertük. Ott már csak Istent imádó imádságok hangzanak el. Ebből a mennyei atmoszférából él át valamit az, aki már itt elkezdi imádni Istent. Aki egy kicsit még ott marad előtte, miután már befejezte a mondanivalóját.
Emlékszem, egyszer itt együtt hallottuk egy vendég igehirdetőtől a következő kis történetet: Volt egy morcos apuka, aki sokat dolgozott otthon. A szobájába csak igen indokolt esetben mehettek be a gyerekei. Egyszer a legkisebb benyitott kopogás nélkül, aki épp, hogy elérte a kilincset és ki tudta nyitni. Az Apuka oda sem nézett, hogy melyik az, csak ráförmedt: mit akarsz? Mire a kicsi azt mondta: nem akarok semmit, csak szeretném nézni, hogyan dolgozol. A morc apuka szemébe könny szökött. Ez a gyerek nem akar tőle semmit. Ez ritkaság. Ez a gyerek őt akarja, ő maga fontos neki. Csak nézni akarja, hogyan dolgozik.
Az Isten imádása valami ilyen. Nem akarok semmit most tőled, téged magadat akarlak. Szeretném beszívni a szememmel, a hitemmel a te lényedet. Szeretnék a közeledben tartózkodni. Jó előtted lenni. S ha van egy szavad hozzám, megtisztelve érzem magamat. Számomra minden fontos, amit mondasz, sőt amit teszel. Csak nézni akarom, mit teszel, hogyan cselekszel.
Sok hívő embernek is ismeretlen az istentiszteletnek ez a formája. Amikor a hívő eljut oda, hogy csodálja az ő Istenét, amikor Istent a maga valójában kezdi megismerni és látni. Amikor valóság lesz az, amit a zsoltárban így olvasunk: „Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit!” (Zsolt 37,4) Mi állandóan csak szívünk kéréseit soroljuk neki. Így új esztendő elején különösen is. Arra kell nekünk Isten, hogy elmondjuk neki a kéréseinket. Addig kell nekünk, amíg meghallgatja a kéréseinket. Tulajdonképpen a kéréseink teljesedése a fontos számunkra, és nem Ő. Aki eljut oda, hogy akármilyen megfogalmazásban ezt mondja el Istennek: tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké — az elkezd gyönyörködni az Úrban. Az többet kap, mintha csupán a kérései teljesednének. Az vele, magával találkozhat még szorosabban, mint addig.
Jézus erre adott itt példát. Elfogynak az imatárgyak, és Isten gyermeke még tovább ott marad és nézi, hogyan dolgozik az Atya. S még mindig van mondanivalója a számára. Ez már csak olyan beszélgetés. Nem valaminek a megbeszélése, nem toporzékol és sürgeti kéréseinek a teljesítését, hanem örül, hogy az Atya gyermeke. Örül annak, hogy ilyen Atyja van. Tudatosítja magában is, hogy ki Ő, milyen hatalmas, milyen dicsőséges, és ezt el is mondja neki. Erre nem Istennek van szüksége, hanem nekünk, mert mi felejtjük el újra és újra, hogy a mi Atyánk az, akié az ország, a hatalom és a dicsőség.
A mi imádságaink is egyre inkább olyanokká válnak, mint az egymással való beszélgetéseink. Felszínesekké és rövidekké. Csak a legsürgősebb tennivalókat beszéljük meg egymással sokszor a családon belül is. Ritkán van az, hogy adódik, vagy keresünk rá alkalmat, hogy kiönthessük a szívünket egymás előtt. Így aztán egyre ritkábban igényli is az ember, miközben vágyódik utána.
Persze, nem is kedveznek a körülmények annak, hogy Istennel így beszélgessünk. Mert ahhoz, hogy ilyen beszélgetések létrejöjjenek, csend és idő kell. Ez pedig egyik sincs. Azért az az igazság, hogy ha valaki nekünk fontos, még ha nincs is vele konkrét megbeszélni valónk - lásd szerelmesek -, megtaláljuk az időt meg a csendet arra, hogy együtt legyünk és kiöntsük a szívünket.
Nemcsak csend és idő kellene ahhoz, hogy megtanuljuk imádni és dicsőíteni, hanem őszinte vágy a szívünkben. Ez a vágy meg abból a szeretetből táplálkozik, amiről Jézus beszélt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből”. Ezt a szeretetet meg a Szentlélek hozza létre mindenkinek a szívében. Nem mechanikus kérdés ez, hogy időt meg csendet kell teremteni, és akkor tudjuk majd imádni az Atyát. Szeretnünk kellene Őt igazán teljes szívünkből.
Amikor a Szentlélek indít, mert a hívőt indítja újra és újra, akkor indulni kellene. Akkor félre kellene tennünk minden egyéb tennivalót, és mindenkinél fontosabbnak kellene lennie a mi mennyei Atyánknak. Ez nem luxus, ez nem eltékozolt idő, ez nem olyan ártatlan vagy talán hasznos időtöltés, ami a ráérőknek való, hanem ez éppen a kísértések közt járóknak, a harcolóknak, a szenvedőknek, a dolgozóknak, az elfáradóknak, a terheket hordozóknak, a csalódottaknak életfontosságú tevékenység.
Szeretnék ebben az esztendőben ehhez a kisgyerekhez hasonló lenni, és amikor befejeztem az imádságot még egy kicsit ott maradni és nézni, hogyan dolgozik az Atya. Hátha lesz egy szava hozzám. Többször átéltem már, hogy milyen gondolatokat ad Ő ilyenkor, és mennyire mások azok a gondolatok, amik tőle jönnek, mint amit én a buta eszemmel kisütök. Ettől fosztjuk meg magunkat, ha lemarad az imádságunknak ez a része, amire Jézus itt tanít minket ezzel az utolsó mondattal.
Egyszer eljön az idő mindannyiunk számára, amikor mindarról, amit nem az Atyától kaptunk, kiderül: értéktelen, semmirevaló, nincs rá szükség, csak teherré válik. Csak annak van értéke, és akkor majd látni fogjuk, hogy csak annak volt értelme, amit az Ő indítására tettünk, amit előtte állva értettünk meg, amivel ilyenkor gazdagított meg bennünket.
Azért van tartalma is ennek a mondatnak. Három gyönyörű hitvallást sűrít bele Jézus ebbe a mondatba: „tiéd az ország, tiéd a hatalom és tiéd a dicsőség”.
a) Láttuk a Mi Atyánk elején, hogy ez a szó: ország azt jelenti: királyi uralom. Tehát itt azt vallja meg újra Isten gyermeke: hiszi, hogy a mi mennyei Atyánk ténylegesen uralkodik. Uralkodik az egész földön, uralkodik a mennyben, az egész világmindenség az övé. Azért fontos ezt látnunk, mert ha körülnézünk, elkeseredünk amiatt, hogy itt a sötétség fejedelme uralkodik. Kíméletlen, ádáz harc dúl minden területen az uralomért, sőt az egyeduralomért. A gazdaságban, a politikában, de egy közepes beosztásért is letapossák egymást az emberek, csakhogy ő ott, a maga kis területén uralkodhassék, vagy egy kicsit nagyobb uralomhoz jusson. A legkülönbözőbb összefüggésekben ezt a harcot láthatjuk. Ezt kiabálta egy este részegen hazatérő férfi is, miközben a gyerekei reszkettek az ágyban, a felesége már kékre-zöldre volt verve. Üvöltötte a szomszédok füle hallatára is: ebben az otthonban én uralkodom.
Ezért az uralomért harcolnak a nemzedékek egymással. Figyeljétek meg, milyen kifinomult eszközeink vannak arra, hogy gyerekek megpróbáljanak uralkodni a szülők felett, szülők megpróbáljanak uralkodni a gyerekek felett. Mind a kettő a másik felett úgy, hogy az ne vegye észre, de az ő uralma megvalósuljon. Hányszor látom, hogy egy-egy erős természetű nagymama hogyan kaparintja magához az uralmat észrevétlenül, úgy, hogy ő őszintén jót akar, de rákényszeríti az uralmát mindazokra, akiknek segít, és sokat segít. És milyen sok baj származik ebből. Sokszor észre sem vesszük, milyen szenvedélyes uralomvágy hajt bennünket, annyira megszoktuk már, és annyira nem látják ezt sokan bűnnek.
Ebben a világban ki tudja ezt elmondani tiszta szívből és őszintén: Atyám, tiéd a királyi uralom az én életemben is, és látom, hogy e felett a világ felett is te vagy az Úr. Ezt csak az tudja elmondani, aki már belépett ebbe a királyságba. Aki benne él az Isten országában, aki a korábbiakat is őszintén imádkozta: jöjjön el a te királyi uralmad, és valósuljon meg a te akaratod az én életemben is, meg itt a földön is, úgy, ahogy a mennyben. A Mi Atyánknak minden kérése összefügg az összes többivel. Ha ez nem igaz az ajkunkon, az egész hazugsággá válik, és nincs ereje és hitele.
Ezért volt fontos, hogy végigmenjünk ezeken a fontos jézusi kéréseken, és jobban értsük azoknak a tartalmát. Éppen a mai napi igénk a kalauz szerint az, hogy Jézus meghirdette első fellépésekor: térjetek meg, mert elközelített hozzátok az Istennek országa, a mennyeknek országa. A királyi uralom itt van, de Ő nem lökdös be minket oda. Be lehet lépni, s aki belépett, az egyszerre elcsodálkozik: mégsem a gonosz az úr ezen a világon. Sok hatalma van, sokat árthat, de felette is úr és király a mindenható Isten.
Olyan sok zsoltár van, amelyik ezt a bizonyosságot zengi. Ezek a zsoltárok általában így is kezdődnek: Az Úr uralkodik. Vegyük tudomásul, hogy Ő olyan úr, aki ténylegesen uralkodik. Az övé az ország, az uralom minden felett.
A 46. zsoltár szinte minden életterületet igyekszik elsorolni, hogy ott az Úr az úr. Azt mondja: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk! mindig biztos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha elváltoznék is a föld, ha hegyek omlanának is a tenger közepébe. Zúghatnak, tajtékozhatnak hullámai. (…) Nemzetek zajongnak, országok mozognak; de ha ő kiereszti hangját, megszeppen a föld. Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit, aki pusztaságokat szerez a földön. Hadakat némít el, ívet tör, kopját ront, hadi szekereket éget el tűzben.” Minden felett Ő az Úr. Éppen ezért fejezi be: „Csendesedjetek el és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten! Felmagasztaltatom a nemzetek közt, felmagasztaltatom a földön.
Ő ténylegesen uralkodik. Ha ez így van, akkor ez éppen újesztendő napján kimondhatatlan örömhír a számunkra. Mert itt arról van szó, akit mi a kisgyerek bizalmával így szólíthattunk meg az imádság elején: mi Atyánk! A mi atyánk az, aki uralkodik mindenek felett. Akkor nem a sors játszik arasznyi létünkkel, akkor nem a főnökünk fog dönteni a jövőnk felől ebben az esztendőben sem. Akkor nem vagyunk kiszolgáltatva sem a betegségünknek, sem a démoni erőknek, sem önmagunk sokféle gyengeségének, senkinek és semminek, ha mi neki kiszolgáltattuk magunkat. A mi Atyánk az, aki uralkodik. Akkor Ő dönt mindenről. Életünk ideje a kezében van, napjainkhoz addig ad napokat, amíg akar, azzal tölti meg azokat, amivel jónak látja, arra használ minket, amire teremtett. Csak használhasson! Vegyük komolyan, hogy Ő uralkodik. Ez egy sor felesleges félelmet, szorongást, aggodalmaskodást kivesz az Isten gyermekének a szívéből. Egy sor kérdésünk feleslegessé válik, ha ezt komolyan vesszük, és más sok fontos kérdésre választ kapunk, ha ezzel igazán számolunk, hogy Ő, a mi Atyánk, uralkodik minden felett.
Olvastam egyszer egy történetet. Akkor, amikor királyok voltak és azoknak testőreik, azoknak a kezükben pedig alabárd volt, volt egy király, akit nehéz volt megközelíteni. Még a követeket is hosszú ideig várakoztatta az előszobában. Senki a közelébe nem mehetett, akárki akart, összezáródtak az alabárdok az odavezető ajtó előtt. Egyszer jött egy fiatalember, aki ment egyik teremből a másikba. Az alabárdosok nem mozdultak, az ajtók nyíltak, pedig köznapian volt öltözködve. Ki volt ez? A király fia. A király fia szabadon mehet az atyjához.
Ezt felejtjük el sokszor, hogy mi a Király fiai vagyunk, ha valóban Isten gyermekévé lettünk, és ha igaz volt az ajkunkon: mi Atyánk.
b) A másik, amit itt Jézus mond: tiéd a hatalom. Nemcsak a lelkek felett — mint ahogy szokták mondani: Istennek van hatalma a lelkek felett — az egész világ felett uralkodik az Úr, és hatalma van, még akkor is, ha a mai embernek egyre inkább fejébe száll a büszkeség, hogy a tudománya és technikája révén neki van hatalma az egész teremtett világ felett. Még akkor is Istené minden hatalom, ha sokszor elrettenve látjuk és már-már elhisszük, hogy a pénz olyan hatalom, amivel mindent el lehet érni. Vagy ha megrémülünk amiatt, milyen démoni hatalmak tartják rabságukban sokaknak a gondolkozását. Akkor is igaz ez: a tiéd minden hatalom. Miért?
Azért, mert a Biblia világosan tanítja, hogy ezen a földön mindenkinek Istentől kapott hatalma van. Ő ad hatalmat a hatalmasoknak egy időre, meghatározott céllal. S jaj annak a hatalmasnak, aki ezt elfelejti, vagy aki nem arra használja az Istentől kapott hatalmát, amire kapta. Csúfos vége lesz neki.
Ismerjük sokan Nabukodonozornak a történetét. Ő valóban azt hitte már, hogy az övé minden hatalom. Olvassuk a Dániel könyve 4. részében, hogy a palotája tetején sétálgatva mondogatta magának: mind ez a tiéd, és te vagy a leghatalmasabb. Akkor megszólalt Isten és azt mondta: mivel azt hitted, te vagy a hatalmas, majd megismered, hogy a felséges Isten uralkodik az emberek birodalmán, és annak adja azt, akinek akarja. És Nabukodonozor átmenetileg elállatiasodik, az állatokkal kerül egy sorba azért, hogy eljusson a felismerésre, hogy dicsőítse az örökké élőt, akinek hatalma örökkévaló hatalom, és országa nemzedékről nemzedékre megáll.
Neki is meg kellett tanulnia, hogy úgy kapta a hatalmát, s bármelyik pillanatban visszaveheti az, akitől kapta. Meg kell tanulnia, hogy a Mindenhatóé minden hatalom.
A nagy római birodalom magas rangú tisztviselője, Pilátus olyan hetykén mondja Jézusnak, hogy vigyázz, mit mondasz nekem, mert van hatalmam kivégeztetni és van hatalmam szabadon bocsátani. És erre mit mond a megkötözött, leköpdösött Megváltó? Semmi hatalmad nem lenne, ha nem onnan felülről adatott volna neked. Pilátusnak sem volt saját hatalma, mert minden hatalom Istené.
A feltámadott Krisztus pedig ezt mondja tanítványainak: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. És aki Isten gyermeke, arról láttuk, hogy az Úr Jézusnak a testvérévé lett. Isten fogadott gyermekei, az Ő egyszülött Fiának a fogadott testvérei. A testvérünk az, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Tessék arra gondolni, ha egy bonyolult ügyet el kell intézni, micsoda segítség, ha valamelyik magas pozícióban az édes testvérünk ül. Elég egy telefon: te, próbáld már ezt elrendezni. Egyébként hónapokig lehet kilincselni, fellebbezni. Visszadobják. Ő meg elintézi. A testvérünk az, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön.
Akkor indokolt dolog, hogy félünk ennek az esztendőnek a bizonytalanságaitól, az egész jövőtől? Kitől, mitől kell félnie annak, akinek a testvére birtokol minden hatalmat?
c) A harmadik, amit itt olvasunk: tiéd a dicsőség is, egyedül. Erről Isten többször beszél. Még azt is mondja: dicsőségemet másnak nem adom. És amikor Jézus számot ad az Atyának mennybemenetele előtt, azt mondja: én megdicsőítettelek téged e földön. Ezt tartja a legfontosabbnak. Utána beszél még rólunk, meg sok egyéb, fontos dologról. De ez a legfontosabb, hogy elvégeztem, amit reám bíztál. Megdicsőítettelek e földön. (Jn 17,4)
Ne feledjük, hogy Isten minket, a hívőket is erre választott ki. A Bibliában olvassuk ezt: „Arra hívott el, hogy legyünk magasztalására az Ő dicsőségének.” (Ef 1,12) Ez az ember őseredeti feladata, küldetése, hívatása. Akármit csinál ezen a földön, azzal teremtő Istenét, mennyei Atyját dicsőítse. Az ember viszont erre képtelenné vált. Az Isten elleni lázadás egyebek közt azzal a következménnyel is járt, hogy a maga dicsőségét keresi, hogy elveszi Istentől a dicsőséget. Kiknek állítunk szobrokat? Kiktől kérnek autogramot? Kiknek a nevével van tele az újság? Kiket szoktunk agyba-főbe dicsérni adott esetben? Egymást, az embert. Hol hangzik ezen a világon egyértelmű, tiszta Isten dicsőítés? Nem sok helyen. Azt meg mindenki természetesnek tartja, hogy dicsekszünk, és egymást dicsérjük.
Valaki elmondta, hogy egy műhelyben beszélgettek, ahol a művezető bejelentette, hogy év végén nagy jutalmat fog kapni az egész kollektíva, mert az az újítás, amit kidolgoztak, az egész gyárnak igen nagy nyereséget, jövedelmet jelent, és most mindnyájukat kitüntetik. Erre megszólalt egy nagyhangú munkás: ez nem igazság, mert tulajdonképpen engem illet az elismerés. A művezető csendesen néhány mondattal újra elmondta, hogy az közös munka volt, együtt valósítottuk meg, mindnyájunkat ér majd az elismerés. De ő csak nem egyezett bele, s követelte, hogy a dicsőség őt illesse meg. A művezető okos ember volt, és azt mondta: így van, Janikám, a dicsőség téged illet meg. De egyedül engem! Egyedül téged. S erre megnyugodott Janikám.
Mert a dicsőség az nekünk kell, és egyedül nekünk. Mindegy, hogy közösen hoztuk létre, annak sokkal jobban kellene örülni, hogy mindnyájunkat elismernek, hogy együtt alkothattunk valamit, nem. Én egyedül… és a dicsőséget másnak nem adjuk! Pedig ezt a mondatot Isten mondta ki. Így tör az ember - sokszor tudatlanul is - Isten dicsőségére. Kiprovokáljuk sokszor a dicséretet. Sokszor úgy, hogy sajnáltatjuk magunkat, vagy mi magunk minősítjük önmagunkat alá, hogy a másik elkezdjen dicsérni. Sokféle fortélya van ennek, s mi értünk ehhez. Az ember dicsőségszomja nem ismer határt.
Közben éppen azzal nem számolunk, hogy ha bármit elérhettünk, mert sok szép eredményt, sikert ér el az ember, amögött mindenütt ott van az Atya, az ajándékozó Atya. Mert, ha van egy épkézláb ötletem, azt neki köszönhetem, Ő adott ehhez képességet. Ha van két ép kezem, és azzal valamit megvalósítok, neki köszönhetem. Ha van haszna annak, amit csináltam, neki legyek hálás. S pontosan róla feledkezünk el. Ezért hívja itt fel Jézus a figyelmünket ennek az imádságnak a végén: Istené a dicsőség.
Nem kell ám ezért a műhelybe menni. Szolgáltam olyan gyülekezetben, ahol ki kellett hirdetni mindig: ki, mennyit adakozott, hogy össze lehessen hasonlítani, és a dicsőséglistát láthatatlan betűkkel írják az emberek.
Voltam legátus egy olyan gyülekezetben, ahol gyönyörű színes ablakok voltak. Minden ablakra rá volt írva: Isten dicsőségére készíttette X Y. Nem egyforma betűkkel ám. „Isten dicsőségére” mini betűkkel, a „készíttette” nagyobbakkal, s az alján arasznyi betűkkel az illető neve. Közben van képünk elmondani, ki tudja hányszor, hogy tiéd a dicsőség mindörökké. Milyen szemérmetlenül hazudunk sokszor úgy, hogy oda sem figyelünk.
Legyük hálásak Istennek, hogy nyitogatja a szemünket ennek az évnek már a első reggelén. Lássuk meg magunkat, és lássuk meg Őt, akit egyedül illet minden dicsőség mindörökké.
Ez is örömhír ám, mert arról is szól a Szentírás, hogy Isten az Ő dicsőségében részesíti az Ő gyermekeit. Egyszer majd, aki mindvégig állhatatos marad, s a dicsőséget itt mindig neki adja, azt Ő magához veszi az Ő dicsőségébe.
* * *
Ezek után ott van egy rövid szócska az imádság végén: Ámen. Ez nem azt jelenti, hogy vége van az imádságnak, hanem ez újabb hitvallás. A héber áman ige azt jelenti, hogy valakit erősnek, szilárdnak, megbízhatónak tartani. A pásztorok, amikor a botjukra támaszkodtak, az tulajdonképpen a széket helyettesítette. Azzal, hogy ránehezedett, tehermentesítette a gerincet meg a csípőt. Pihent. Annak azonban olyan botnak kellett lenni, hogy ránehezedhessék akár egy mázsás ember is. Az a bot megbízható volt.
Jeremiás próféta írja, hogy a nádszál nem ilyen. Mondja, hogy Egyiptom olyan, mint egy nádszál, aki megpróbál rátámaszkodni, az összeesik, mert eltörik a nádszál, sőt még át is szaladhat a tenyerén, mert kiszúrja. Az Úr azonban megbízható, Ő biztos támasz.
Miért kell ezt az imádság végére tenni? Megint csak nem Istennek van erre szüksége, hogy elmondjuk neki, hogy Ő megbízható, hanem az imádkozónak van rá szüksége, hogy el ne felejtsem, hogy amit én itt most elmondtam, ha megfeledkeznék róla, az én Atyám akkor sem felejti el. Ő ennél még sokkal többet is fog nekem adni. S amit most rábíztam, afelől legyek békességben. Nem kell izgulni, hogy hallotta-e, teljesíti-e, hogy holnap is számíthatok-e rá? Nem kell aggodalmaskodni, hiszen az aggodalmaskodás mögött mindig az a félelem van, hogy Isten, akit eddig ugyan ilyennek ismertem meg, holnap már hátha nem lesz Isten, vagy nem is lesz. Vagy kiderül róla: megbízhatatlan. Nem derülhet ki. Azért mondom oda az áment, hogy én mindebben egészen bizonyos vagyok. Nyugodtan megyek tovább az utamon. Mostantól kezdve semmiképpen nem egyedül, hanem vele. És ahogy János apostol írja: a mi kéréseink megvannak Őelőtte. (1Jn 5,14-15)
Ha elmondom még egyszer ugyanezt, arra sem neki van szüksége. Arra is az én gyenge hitemnek van szüksége, hogy újra megerősödjem abban, hogy Ő megbízható, nyugodtan rábízhatom magamat.
Jó lenne, ha végigkísérne minket az egész esztendőn ez a boldog bizonyosság. A mi Urunk uralkodik. Ténylegesen uralkodik. Nyugodtan reá bízhatjuk a világ sorának az elrendezését is, és gondja van a mi életünkre is. Övé az uralom, Övé a hatalom. Mindent megcselekedhet velünk, amit Ő jónak lát. Nincs neki lehetetlen. De Övé a dicsőség is, és jó lenne úgy élnünk, hogy akármit cselekszünk, mindent az Ő dicsőségére tegyünk.
Ennek a feltétele bibliai szóval: új szív. Az igazán megújított, újjáteremtett emberszív képes csak arra, hogy nem a maga dicsőségét keresi, hanem Istent dicsőíti, nem magára néz, hanem az ő hatalmas Atyjára, hogy nem fél a jövőtől, hanem féli az Urat, vagyis komolyan veszi, hogy az Övé minden uralom, minden hatalom és minden dicsőség. ezért az új szívért könyörögjünk:

Teremts új szívet hát mibennünk,
Hogy lehessen elődbe mennünk,
És nálad kedvet találjunk,
Boldog napokat számláljunk
E felderült új esztendőben.
(284,6)

Az utóbbi vasárnapokon a Mi Atyánk egy-egy mondatát tanulmányoztuk. Így érkeztünk el ma az utolsó kéréshez: Ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Nem tudom, ki emlékszik még arra, hogy miről volt szó ennek az évnek az első istentiszteletén? Meglepődtem, amikor rá kellett jönnöm, hogy hasonló igével indított minket Isten. Akkor a bibliaolvasó kalauz szerint a napi igénk Jézus megkísértésének a története volt. Láttuk akkor, hogy milyen valóságos hatalom a Sátán, hogy még Jézust is megpróbálta letéríteni az engedelmesség útjáról.
Láttuk, hogy a kenyér, a hatalom és a siker mennyire állandó kísértést jelentenek mindannyiunk számára, és csodáltuk Megváltónknak a határozottságát, amivel egyértelműen ellenállt minden ördögi csábításnak. Persze, mondtuk akkor, neki könnyű volt győzni, mert mérhetetlenül erősebb, mint a Sátán, a mi helyzetünk nehezebb. Éppen az Ő ellenállásával és egész magatartásával példát ad nekünk is, kísértések között járó embereknek, hogy mi az, ami győzelemre segíthet. Láttuk, hogy az: ragaszkodott mindvégig az Atyához, ezen belül küldetéséhez, és ragaszkodott a Szentíráshoz. Semmi nem kellett Jézusnak, amit az ördög kínált, és minden támadására igével válaszolt. Mindhárom válasza így kezdő-dik: Meg van írva… — és idézte a Szentírást.
Nem tudom, mennyire figyeltünk oda, mivel indított minket a mi Urunk erre az évre, és milyen kísértések között vezetett utunk. Nem tudom, kinek milyen lelki harcai voltak. Milyen bukások, vagy milyen Istentől ajándékba kapott győzelmek szegélyezik az utunkat, amit megtettünk. Nem tudom, ott van-e bennünk valóban ez a kemény, átgondolt, határozott ellenállás mindazzal szemben, ami ördögi, és ez az eltökélt ragaszkodás mindahhoz, amit a mi Atyánktól kaptunk eddig, és amit Ő ígért a továbbiakban. Nem tudom, használtuk-e az igét mint fegyvert, és tudunk-e vele győzelmesen harcolni. Jobban ismerjük-e ma a Bibliát, mint egy évvel ezelőtt? Mindezekre a kérdésekre Isten látja, mi a becsületes válasz a szívünkben.
Mindenesetre nem tarthatjuk véletlennek, hogy az esztendő utolsó istentiszteletén Isten ugyanazzal akar eligazítani bennünket, mint amivel elindított erre az évre. Jézusnak ezt a kérését adja a szívünkbe és a szánkba: ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.
Jézus ezzel a kéréssel háromirányú cselekvésre szólítja fel Isten gyermekeit: ismerjük fel a gonoszt minél előbb és iszonyodjunk tőle, ismerjük meg a magunk szívét és ragaszkodjunk a mi Atyánkhoz, akit megszólítottunk az imádság elején, és ismerjük meg a mi Atyánkat egyre jobban, mert akkor tudunk benne bízni a gonosz mindenfé-le támadása közepette. Hogyan engedelmeskedhetünk ennek a három felszólításnak?
Az első tehát így hangzik: Ismerjük fel a gonoszt, amikor támad, és irtózzunk tőle.
Akinek a szemét Isten már kinyitotta a lelki valóság látására is, annak nem kell bizonygatni, hogy a Sátán személyes hatalom. Minden rossznak, gonosznak a forrása, a szerzője, aki szakadatlanul támadja Isten gyermekeit. Azt akarja, hogy bizalmatlanokká váljunk mennyei Atyánkkal szemben, hogy elszakadjunk tőle, hogy szembeforduljunk vele, és így magunkra maradjunk, kiszolgáltatva őneki. Hol a gyenge pontjainkon támad, hol pedig ott, ahol erősnek hittük magunkat, hogy elbizakodottá tegyen, aztán elbuktasson.
Általában valami jót kínál fel. Évának azt kínálta, hogy olyan lesz, mint Isten, ha enged az ördögnek. Jézusnak kenyeret kínált, miután hosszú ideig nem táplálkozott. Aki azonban elhiszi, hogy az valóban jó, amit ő kínál, az már csak későn eszmél és áldozatává vált. Arra épít mindig, ami bennünk a régi természet. A mi emberi kívánságainkra, sokféle kielégítetlenségünkre, ré-gi természetünk tulajdonságaira.
Az a nagy bajunk, hogy támadhatók, kísérthetők vagyunk. Olyan vár az életünk, amit amikor a gonosz támad, mindig talál benne egy árulót, és az áruló összejátszik vele. Ez a mi régi természetünk, ami megmarad az újjászületés után is, csak nem uralkodik többé — ahogy a Bibliában olvassuk. Mindig kész minden bűnre, minden Istennel szembeni akcióra. Ezért bátorít Jézus sokszor, hogy legyünk éberek és ismerjük fel minél előbb az ördögi támadást, és mondjunk arra nemet először is, másodszor is, ötödször is, tizedszer is, mert szívós az ellenség, újabb és újabb változatokban ostromolja Isten gyermekeit.
Nagy baj, ha valaki lebecsüli a Sátán hatalmát. Ugyanilyen nagy hiba az is, ha nem ismerve őt túlbecsüli, és elfelejti, hogy ez a mi ősellenségünk legyőzött ellenség. Jézus a kereszten lefegyverezte, és bátran mutogatta, diadalt aratott rajta — ahogy a Kolosséi levél második részében olvassuk.
A legnagyobb baj azonban az, ha Isten gyermeke titkon cinkosává szegődik az ellenségnek, ami azt jelenti, hogy nem mond neki minden esetben azonnal egyértelmű nemet, és nem tiltakozik a támadása ellen, hanem eljátszik a tőle kapott gondolatokkal, gondolkozni kezd az ördögi ajánlaton. Úgy gondolja, hogy egyszer-egyszer kivételt is tehet, és megengedhet magának bármit, ami Isten akaratával ellenkezik.
Aki talpon akar maradni mint Isten gyermeke, és növekedni akar a hitben és új életben, annak újra és újra szívből, őszintén, szenvedélyesen el kell tudnia mondani ezt a kérést: ne vígy minket kísértésbe, hanem szabadíts meg a gonosztól. Akinek ez nem szenvedélyes kérése, az arról tett bizonyságot, hogy még nem Isten gyermeke. Következésképpen nem látja az ellenséget, nem érzi a maga veszélyeztetett állapotát, nem akar védekezni, sőt örül a jó tanácsoknak, az ördögi kínálatnak, a segítségnek, az ajánlatoknak. El is fogadja azokat, és emiatt bűnt bűnre halmoz.
Az első tehát, amire Jézus figyelmeztet: ismerjük fel a gonoszt, tartsuk az ellenséget minden esetben ellenségnek, és iszonyodjunk tőle.
A másik, hogy ismerjük meg önmagunkat, és annál inkább ragaszkodjunk a mi győzelmes Urunkhoz. El ne felejtsük, amire Pál apostol figyelmeztet, hogy aki azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék. Vegyük komolyan, amit Jeremiás így mond: csalárdabb a szív mindennél, kicsoda ismerheti azt. Mert csakugyan az a mi nagy bajunk a kísértések között, hogy áruló van a várban. (1Kor 10,12, Jer 17,9)
Ha a mi életünk olyan lenne, mint egy sima gömb, akkor nem lenne rajta fogása az ördögnek. Viszont a mi óemberi természetünk sok kinövése kiváló fogantyúként szolgál az ő számára. Nagyon ért ahhoz, hogyan kell valakinek az indulatait felgerjeszteni, hogy kell a haragját megerősíteni, az érzékiségét felkorbácsolni, vagy egyszerűen csak félelmet ültetni a szívébe.
Jézusnak ilyen gömb élete volt. Olyan szép az, amit a tanítványaitól búcsúzva mond nekik: „Nem sokat beszélek már veletek, mert jön a világ fejedelme: és énbennem nincsen semmije.” (Jn 14,30) Ezt egyedül Ő mondhatta el. Sajnos bennünk megvan a bűn, és megmarad az újjászületés után, és erre apellál, erre épít a gonosz nagyon sokszor. Viszont ez a helyzet nem végzetes. Akinek csak a régi természete van, annak az életében a kísértésből általában bűn lesz. Akiben már él Krisztus a hit által, az tud ellenállni, az tud nemet mondani a kísértésre, és tud újra és újra igent mondani Isten akaratára. Az az erős ellenség elől a még erősebb Atyához menekül, és Őt kéri: ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Nem kötelező elbukni a kísértésekben, lehet győzelmes életet is élni, és éppen a győzelemhez vezető úton fegyver ez a kérés is, amit Jézus a szánkba ad itt a Mi Atyánk végén.
Megint csak az övéitől búcsúzkodva figyelmeztette őket: „Vigyázzatok (ez azt jelenti: legyetek éberek, sőt virrasszatok) és imádkozzatok, és ne menjetek bele a kísértésbe, mert lehet, hogy a lélek kész, de a test erőtelen.” (Mt 26,41) Nem passzív igealak van ott, hogy kísértésbe ne „essetek”. Az nem úgy történik, hogy egyszer csak váratlanul belehuppanok, nem tehetek róla. Jézus azt mondja: ne menjetek bele! A kísértés csapda. Fel lehet ismerni, hogy az úton gödröt ástak, és betakarták ugyan zöld ágakkal, de miért van az úton zöld ág? Nem szokott lenni. Meg ha jártunk már arra, tudhatnánk: ott nem volt. Valami oka van. Akiben Isten Szentlelke van, a Lélek felismerteti vele a kísértés-helyzetet, és tud nemet mondani arra. Ezért mondja Jézus: legyetek éberek. Kicsit köznapiasan mondva: legyetek észen mindig, és imádkozzatok szakadatlanul, és ne gyalogoljatok bele a csapdákba, amiket az ördög készített. Tessék kikerülni! Fel lehet ismerni annak, aki figyel az ő Urára.
Ehhez kell az, hogy ismerjük a saját csalárd szívünket, és ragaszkodjunk a mi Urunkhoz. Ehhez kell az az elszántság, hogy készek legyünk leleplezni magunkban mindent, ami még nem Istentől való, hanem a mi régi természetünkből következik. Elszántan irtsunk ki minden kétértelműséget, ami bennünk a gonosszal való kapcsolatunkat illetően van. Az a szomorú, hogy sok hívő ember is, idegen szóval: ambivalensen viszonyul a gonoszhoz. Fél is tőle, meg kívánná is, amiket ajánl. Elvileg elítéljük a bűnt, gyakorlatilag mégis sokszor engedünk a csábításnak, a kísértésnek. Valóban úgy van, ahogy a Jakab leveléből olvastuk: „Mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Aztán a kívánság megfoganván bűnt szül, a bűn pedig teljességre jutván halált nemz.” (Jak 1,14-15)
Ezen a három lépcsőn akar levezetni az ördög minket. Kívánság mindnyájunkban van, és ő tudja, hogy melyik az a kampó, amelyikbe bele kell akasztania a kísértés kötelét. Vonja és édesgeti — a csábításnak a ravaszságát érezzük ezen. Itt kell nemet mondani. Nem szabad engedni, hogy megfoganjon. Mert ha a kívánság megfogan: bűnt szül, a bűn zsoldja pedig a halál. Vagyis az Istentől szakít el bennünket.
Ezért fontos az, hogy ennek az esztendőnek az utolsó napján különösen is bőven, részletesen, szívből adjunk hálát Istennek minden győzelemért, amivel megajándékozott minket a kísértéseink között. Legyen egyedül övé a dicsőség, amikor a kísértésből nem lett bűn. Áldjuk Őt azért, hogy sokszor úgy vitt át kísértések között, hogy észre sem vettük. Hányszor utólag visszanézve csodáltam Őt, és dicsőítettem az Ő szent nevét, hogy: Uram, én nem is sejtettem, hogy oroszlánok között vezettél. Az ördög, mint ordító oroszlán valóban szertejár, nézvén, kit nyeljen el. Ő őrzött meg, Ő fogta be az oroszlánok száját, Ő vitt át ezer kísértésen úgy, hogy nem lett belőle bukás. Nem az én érdemem, egyedül az övé a dicsőség.
Ugyanakkor legyen ma őszinte bűnbánat bennünk amiatt, hogy sokszor bizony valóban cinkosává szegődtünk a saját ellenségünknek. Kacérkodtunk a kísértésekkel, és aztán belementünk a bűnbe. Flörtöltünk olykorolykor. Miközben elvileg ragaszkodni akartunk a mi hűséges Megváltónkhoz, aközben hallgattunk egyszer-egyszer az Ő és a mi legfőbb ellenségünkre is. Legyen a szívünkben őszinte bűnbánat emiatt, és ítéljünk el mindent, ami a szívünkben még nem az új természetből való, nem Istenből való, nem krisztusi. Hadd erőtelenedjék meg a bűnnek a természete, hadd erősödjék, növekedjék bennünk a Krisztus. Ehhez ismernünk kell a magunk szívét, és ragaszkodnunk kell a mi Urunkhoz.
A harmadik, amit Jézus figyelmeztetésül ad ebben a kérésben: ismerjük meg egyre jobban a mi Atyánkat is, és bízzunk benne. Hol van ez ebben a kérésben: ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól? Többen megkérdezik: hogyhogy? Isten visz minket a kísértésbe? Hiszen most olvastuk a Jakab levelében, hogy Ő senkit gonosszal nem kísért. És olvastuk a folytatást is, hogy mindenki akkor kísértetik, mikor vonja a maga kívánsága, aztán megfogan, bűn lesz stb. Isten nem akar minket bűnbe vinni. Nem bizony! Akkor mi a magyarázata annak, hogy az Atyát kérjük: ne vígy minket kísértésbe?
Ennek az a magyarázata, hogy aki ezt az imádságot a szánkba és szívünkbe adja, az ismeri az Atyát. Erre az igaz ismeretre akar minket is elsegíteni. Mert bármilyen félelmes hatalom is az ördög, Isten mérhetetlenül hatalmasabb nála. Egyedül a mi mennyei Atyánk a világteremtő és világot fenntartó Úr. Neki alávetett teremtmény még a mi ősellenségünk, a gonosz is, aki az Ő engedélye nélkül egy lépést sem tehet. Még a mi nehéz kísértéseink idejét és mértékét is a mi Atyánk határozza meg. Ezért hozzá imádkozunk. Isten gyermeke nem a gonoszt kéri, hogy ne vigye kísértésbe. Nekünk egy szavunk sincs a gonoszhoz. Azt se mondjátok, hogy távozz tőlem Sátán. Erre egyedül Jézusnak volt hatalma. Mi a dicsőséges és győ-zelmes Urunkkal beszélünk meg mindent. Mi az Atyánkat kérjük, hogy ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert Ő parancsol a gonosznak is, mert Ő parancsol a gonosznak is, és a gonosz kénytelen neki engedelmeskedni mindenben.
Isten gyermeke tisztában van azzal, hogy önerejéből tehetetlen minden kísértéssel és minden bűnre vivő erővel szemben, de végső fokon ezek felett is és a személyes gonosz felett is a mi mennyei Atyánk az Úr, ezért Őt kérjük: ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Kísértéseinkkel harcolva nekünk tudatában kell lennünk Jézus győzelmének. Annak, hogy Ő a kereszten egyszer és mindenkorra megtörte az ördög hatalmát. Ő az, aki a kígyó fejére taposott. Ennek ellenére ez az ellenség még sokat árthat nekünk, és főleg Isten gyermekeit támadja. A többieket nem támadja, hanem a markában tartja. Akik onnan már kiszabadultak, azokat szeretné rémítgetni és visszakaparintani. Ezzel számolnunk kell, de nem szabad elfelejtenünk: mi a győztes Úrnak a seregéhez tartozunk. Ezért fontos, hogy ragaszkodjunk hozzá és bízzunk benne.
A Zsidókhoz írt levelet olyan keresztyéneknek írták, akik sokféle kísértésnek voltak kitéve, és szenvedést kellett hordozniuk. Újra és újra ismétlődik benne ez a vigasztalás, hogy Jézus ugyanúgy szenvedett, Jézus ugyanúgy megkísértetett. „Amennyiben szenvedett Ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, akik megkísértetnek. „Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizalommal Ő-hozzá” (Zsid 2,18)
A Jakab levelében is gyakran van szó erről. „Engedelmeskedjetek Istennek; álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek. Közeledjetek Istenhez, és közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg kezeiteket ti bűnösök, és szenteljétek meg szíveteket, ti kétszívűek.” (Jak 4, 7-8)
A kétszívű ember újra és újra el fog bukni, mert tiltakozik is az ördög támadása ellen, meg szívesen el is fogadná az ajánlatát. Csak az győz a kísértéseken, aki elhatá-rozta, hogy amit az ördög kínál, abból semmi nem kell. Olvastuk, hogy minden jó adomány és tökéletes ajándék felülről való és a világosságok atyjától száll alá. Ez azt jelenti, hogy van rossz adomány és rossz ajándék is, ami meg alulról való, és a sötétség fejedelme kínálja. Isten gyermekeit az jellemzi, hogy az ördögtől semmi nem kell. Nem kell tőle az egészség sem. Inkább haljak meg betegségemben, de ha az ördög kínálja, nem kell. Nem kell tőle pénz sem, még akkor sem, ha súlyos anyagi gondokkal küzd most a család és olyan remek ajánlatot adott. Nem mondok ilyen istentelen dolgokat: a jó Isten hátha elfordul, és most nem néz ide, ezt a kis umbuldát megengedi nekem. Nem enged meg semmit az övéinek. Szenteljétek meg magatokat — erről van itt szó, és akkor majd Ő visz győzelemről-győzelemre.
Az én Atyám jól tudja, mire van szükségem, majd Ő gondoskodik. Lehet, hogy az utolsó pillanatban fogom megkapni, de bízzam benne, hiszen neki mondtam, hogy a mi mindennapi kenyerünket add meg, a mi mindennapi bocsánatunkat is tőle kértem el, és most tőle kérem: ne vigyen kísértésbe és szabadítson meg a gonosztól. A gonosztól pedig nem kell semmi, mert az biztos hogy rossz, annak nagy ára van, az üdvösségünkkel, az életünkkel, a békességünkkel fizetünk érte, ha tőle bármit elfogadunk. Akár csak azt is, hogy így szilveszter táján mondja meg, hogy a jövő évben mi fog bekövetkezni.
Jézus tehát azt mondja: ismerjük fel a Gonoszt, a mi ellenségünket, és tartsuk ellenségnek minden helyzetben. Arra bátorít: ismerjük meg magunkat egyre jobban, és annál inkább ragaszkodjunk a mi Atyánkhoz; de ismerjük meg a mi Atyánkat is egyre jobban, hogy kicsoda Ő, hogy Ő mindenek felett van, és így bízzunk benne. Így bízzuk rá az elkövetkező évet is.
Itt a végén szeretném elmondani ennek az igének a sajátosan szilveszter napi üzenetét. A mai nappal lezárunk egy évet, sőt egy évszázadot, egy évezredet. De mi lesz jobb attól, hogy a naptárt eltesszük, s az új évit elővesszük? Mi változik meg?
Figyeljük meg, hogy mi után következik a Mi Atyánknak ez a kérése! „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.” Isten gyermeke előbb bocsánatot kér a bűneire, azután szabadítást is kér a bűneitől. Miközben tudja, hogy folyamatosan továbbra is támadni fogja a kísértő, éppen kísértései közt harcolva, a hatalmas Istentől nemcsak bocsánatot, hanem szabadítást is kér. Nemcsak védelmet az ellenség elől, hanem szabadítást is a rá jellemző, az ismétlődő, a néha még neki is olyan kedves bűneitől, amik oly sok keserűséget okoztak nekünk az idén, és amikkel olyan sok keserűséget okoztunk a körülöttünk élőknek. Nagy dolog, hogy újra és újra jöhetünk bocsánatért. És ha lehet ilyet mondani: még nagyobb, hogy Isten meg is tud szabadítani bűnöktől, a velünk született vagy beidegződött, rossz adottságoktól, szokásoktól, bármitől, amivel neki és másoknak keserűséget okoztunk. Erről ne mondjunk le! Készek vagyunk-e elválni a bűneinktől? Vagy titkon egyik-másik kedves nekünk és sajnálnánk?
Készek vagyunk-e ma, az esztendő utolsó napján kijelenteni: Uram, ettől meg ettől a bűnömtől el akarok válni. Ez nekem nem kedves, nem tartozik hozzám. Azt kérem tőled: soha többet ne ismétlődjék az életemben. De őszintén, szív szerint. Ilyenkor az a kísértés, hogy jön az ellenség és megmagyarázza: miért vagy ilyen türelmetlen? Majd lekopik az úgy lassan. Vagy: holnap úgy is új évet kezdünk, majd megváltozol. Hogy mitől, azt nem magyarázza meg. Vagy azt mondja: A te korodban már nem változik az ember. Így öregedtél meg, ilyen maradsz, fogadjanak el így. Látod a jó Isten is így szeret téged. Átlátunk-e ezen a tipikusan ördögi megtévesztésen Ez mind szemenszedett hazugság.
Akármilyen idős korban is lehet változni, ha valaki Isten teremtő erejét engedi mélyebbre a szívében, és Őt kéri. Ha valóban elítéli magában azokat a reá jellemző bűnöket, ha nem kedves neki semmi, ami Istennek utálatos, de kedves neki minden, amivel Isten meg akarja ajándékozni, akkor ott lehet változás. Bízzunk a mi Atyánkban, és ugyanakkor ítéljük el mindazt, ami rossz! Mondjuk ki a válást ma sok mindentől, amit Ő megítélt, amiről mi is tudjuk, hogy nem helyes, és engedjük, hogy az így felszabaduló helyet az Ő ajándékaival töltse ki az életünkben.
Szeretném kérni, hogy ezen a napon, amikor nem véletlenül lett divat a hangoskodás, a rendezvények, a nagy összejövetel, a mámor, mert fél az ember csendben és világosságban maradni, mi tudatosan álljunk oda a mi Urunk elé. Teremtsünk egy kis csendet otthon meg a szívünkben is, és engedjük, hogy beszéljen velünk. Mondjuk el szívünkből őszintén: ne vígy minket a kí-sértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.
Annak az éneknek, amit sokszor énekeltünk mostanában, a következő két versével válaszoljunk az igére:

És ne vígy a kísértetbe,
Mely rajtunk erőt vehetne;
Jól tudod, mely gyarlók vagyunk,
Könnyen tántorodik lábunk:
Szabadíts ama gonosztól,
Ki lest hány nekünk akárhol.

Hogyha pedig dicsőséges
Néked, s nekünk épületes
A kísértőt ránk bocsátni,
Hitünket próbára vonni:
Add nekünk a győzedelmet,
Ezzel koronázd hitünket.
(483,14-15

Az elmúlt héten azt figyeltem meg, hogy miközben a Mi Atyánkot mondom, sok minden eszembe jut abból, ami az elmúlt vasárnapokon itt elhangzott. Egészen odáig, hogy a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként, új tartalommal telítődött ez az imádság. Ebből arra következtettem, hogy talán nem hiábavaló, hogy részletesen is foglalkozunk ezzel a Jézustól kapott szép imádsággal, és talán mélyebben, gazdagabban és konkrétabban tudjuk majd imádkozni.
Folytassuk most ennek a mondatnak a tanulmányozásával, amivel Jézus is folytatja. Három üzenetet szeretnék ebből kiemelni. Az első, hogy Jézus összekapcsolja a mindennapi bocsánatért való könyörgést a mindennapi kenyérért való könyörgéssel. Egészen mostanig nem volt és a Mi Atyánkban. Szépen egymás után, vesszőkkel, pontosvesszőkkel elválasztva sorolta Jézus a kéréseket. Itt azonban hangsúlyos és kötőszó következik. „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”
Így is mondhatnánk: a mi mindennapi kenyerünket add nékünk naponként, és a mi mindennapi vétkeinket bocsásd meg nekünk naponként. Azt hangsúlyozza ezzel a mi Urunk, hogy amilyen nélkülözhetetlen a mindennapi kenyér, ugyanolyan nélkülözhetetlen a mindennapi bocsánat. Ahogyan elpusztul az, aki egy ideig nem táplálkozhat testileg, ugyanúgy elpusztul a lélek, kivész a jó lelkület onnan, ahol ismeretlenné válik a mindennapi bocsánatkérés és bocsánatadás. Ha egy házasságban, családban, munkatársi közösségben megszűnik az, hogy emberek készek bocsánatot kérni, és képtelenek bocsánatot adni, ott tönkremegy a közösség, ott a bomlásnak a jelei mutatkoznak, és szétesik az ilyen közösség.
Jézus tehát azt hangsúlyozza ezzel a kötőszóval, hogy a bűnbocsánat éppen úgy létfeltétel, életszükséglet, mint a mindennapi kenyér. Isten úgy teremtett minket, hogy két lábon járva vagyunk egyensúlyban és tudunk kiegyenesedni. E tekintetben az egyik lábunk a mindennapi kenyér, ami ha nincs, akkor összecsuklunk, a másik lábunk pedig a mindennapi bocsánat. Erre is érvényes az, hogy hiába az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall. Hi-ába van meg a kenyér egy családban, hiába van egyre több kenyér, ha nincs bocsánatkérés és bocsánatadás. Nem szívesen mennek oda haza az emberek, szétzüllik az a család és az a közösség.
Mert minden bűn elválaszt minket, sőt szembeállít bennünket Istennel és egymással. Figyeljük meg, hogy minden őszinte megbocsátás újra összeköt és eggyé tesz. A szí-vünk mélyén mindig arra vágyunk, hogy egyek lehessünk azokkal, akikkel egynek lehetne és kellene lennünk. Mindnyájan, a legkeményebb szívűnek tűnő ember is szenved amiatt, hogy elválasztja valami azoktól, akikkel pedig szeretne egy lenni. Ennek az egységnek az ára azonban a bocsánatkérés és az őszinte megbocsátás.
Szomorú azonban, hogy mégis olyan nehezen fizetjük meg ezt az árat. Pedig lehetne mondani: ez igazán semmibe nem kerül, hogy annyit mondasz: ne haragudj, nem így akartam, tudom, ez fájt, nem szeretném máskor ismételni. A másik meg a szívéből megbocsát, és azt mondja: megértem, rosszul esett, de nem fogom a szemedre vetni, kezdjünk újat. Ennyit kellene őszintén mondani és megélni. Ehelyett mégis a legtöbb ember tele van állandó vádaskodással. Vádolja a házastársát, a szüleit, a gyermekeit, a mindenkori rendszert, az ország és az egyház vezetőit, a papokat, az időjárást, a körülmé-nyeket, minden és mindenki hibás. Így próbál önmaga előtt is mentegetőzni, és lehető-leg felmenteni magát. Miközben másokat vá-dol, megtelik az önigazultság gőgjével, annál inkább vádol, annál inkább mentegetőzik, és ebből az ördögi körből saját erőből nincs kilépés.
Ahhoz, hogy valaki őszintén elmondhassa a Mi Atyánknak ezt a sorsdöntő mondatát, először is őszintén el kell ítélnie saját bű-neit. Sokszor kell beszélgetnem bajba került házasfelekkel. Mindig úgy kezdődik, hogy egymás hibáit elsorolják. A gyógyulás mindig azzal kezdődik, amikor legalább az egyikük megkockáztatja azt, hogy mindenféle mentegetőzés nélkül a saját bűneit kezdi sorolni. Ez az akció gyakran azzal folytatódik, hogy a másik is elkezdi saját bűneit sorolni. Ahol néven nevezik a bűnt, ott léphet műkö-désbe a bűnbocsánat, ott történnek a csodák.
Jézus erre bátorít itt minket. Ezért akarja, hogy az övéit, Isten gyermekeit jellemezze, hogy naponta oda tudunk őszintén borulni a mi Atyánk elé — akit így szólítottunk meg az imádság elején —, és elkérjük tőle az aznapra szükséges bűnbocsánatot. Nem úgy általában a bűneinkre, hanem néven nevezve. Konkrétan meg tudjuk mondani, hogy mire kérünk ma bocsánatot. Abból a nagy tőkéből, amit Ő gyermekei számára elkészített, mi az a kicsi rész, amire éppen most van szükségünk. Amit tettünk, amit elmulasztottunk, amit mondtunk, ahogy mondtuk, amit gondoltunk. Növekedést eredményez ez egy ember hívő életében, ha minden este odaáll a mennyei Atya elé, és elkéri az aznapra szükséges bűnbocsánatot. Ez néhány perc alatt megtörténhet. Itt nem az idő mennyisége, hanem a lelkület minősége az, ami elsegít minket az Isten gyermekeinek a boldogságára. Odaállni naponta az Atya elé, és odaállni naponta a másik mellé, akit megbántottunk.
Nem véletlenül mondja azt Isten igéje, hogy ne menjen le a nap a ti haragotokon. Ez a mondat így kezdődik: Ám haragudjatok. — Jobb lenne, ha nem haragudnátok, de ez velejár. Naponta összeütközünk, különö-sen, ha így fokozzuk a tempót, mint ahogy a mi korunkban, meg így ünnep előtti időszakban különösen is. Óhatatlanul nekimegyünk egymásnak. Nem akartuk, de muszáj továbbmenni. Nem értünk rá ott mindjárt azt megtárgyalni. Ki ér rá örökké bocsánatot kérni, meg megbocsátgatni? Hát én már csak ilyen vagyok, vedd tudomásul! Napközben ez előfordulhat, — de este legyen öt perc, és nem megy le a nap a haragunkon. Nem akarok együtt aludni azokkal a bűneimmel, amiket elkövettem azok ellen, akiket pedig szeretek, vagy legalábbis szeretnék szeretni, de ma sem sikerült úgy, mint ahogy jó lett volna. Legalább ennyit mondjak el: másképp szerettem volna, nem sikerült. Ne haragudj. Adjunk esélyt egymásnak, hogy holnap jobban folytassuk, és bocsássunk meg szívből egymásnak.
Oda tudunk-e állni így egymás mellé, és készek vagyunk-e mi megbocsátani, ha ellenünk vétettek, és ha nem kér valaki bocsánatot, akkor is úgy fekszünk le, hogy a szívünkben neki feltétel nélkül megbocsátottunk? Nem könnyű ám ez! Majd látni fogjuk — a mondat második felénél —, hogy egyebek között azért is mondja a mi Urunk, hogy amiképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, hogy tanuljuk meg, lássuk meg, milyen nehéz lehetett az Atyának megbocsátania nekünk azt a temérdek bűnt, és milyen nehéz szívünkből megbocsátani másoknak, akik valóban vétkeztek ellenünk, és még csak bocsánatot sem kérnek. Mi nem várunk arra, mert telik, hogy megbocsássunk, mert olyan sokat kaptunk mi is a mi Atyánktól.
Sokszor látom, hogy az egész hitéletét megmérgezi valakinek az, ha rejteget magában haragot. Minden ilyen dédelgetett sé-relem, minden elfojtott bosszúvágy, minden magunkban ápolt keserűség olyan, mint egy gennyes góc, ami lehet, hogy a szervezetünk egész tömegéhez képest kicsi, az is lehet, hogy már betokozódott, egyszer mégiscsak valami baj történik, és ahogy mondani szoktuk, a szívünkre megy, meg az ízü-leteinkre, és keresgélhetik az orvosok, mi lehet az igazi oka a panaszainknak. Valahol valami tisztátalanság összegyűlt bennünk, nem szabadultunk meg tőle, és valahol egész másutt baj lesz. Sokszor magunk sem tudjuk, miért. Életveszélyes keserűséget, haragot, bosszúvágyat magunkban tartogatni.
A Zsidókhoz írt levélben többször is olvassuk ezt a figyelmeztetést: vigyázzatok, hogy a keserűségnek bármely gyökere felnövekedvén minket az igaz hittől elszakítson! A keserűség még arra is képes. Ezért olyan fontos kérés ez, ahogy a mindennapi kenyeret és mindazt, ahogy a múlt vasárnap láttuk, ami ez alá tartozik, kérjük a mi Atyánktól újra és újra, úgy a mindennapi bocsánatot is tanuljuk meg kérni tőle meg egymástól, és megbocsátani egymásnak.
A második üzenete ennek az igének az, hogy olyan Atyánk van, akihez jöhetünk, akitől ezt is kérhetjük. Olyan Atyánk van, akire ezt mondja a Szentírás: Ő bővölködik a kegyelemben és gazdag a megbocsátásban. Ahogy el van készítve nála a mindennapra szükséges kenyerünk, ugyanúgy készen van nála a mindennapra szükséges bocsánatadagunk is — ha szabad így mondani. De csak az kapja meg, aki kéri, aki elfogadja, aki örül annak, aki tudja, hogy rászorul épp úgy, mint a kenyérre, aki hálás érte és örül neki, s aki továbbadja, és ő is tud megbocsátani úgy, mint ahogy ő bocsá-natot nyert.
Különös szavak szerepelnek Jézusnak ebben a mondatában, és ezt a mondatot nyugodtan fordíthatnánk így is, semmit nem változtatunk meg, csak az itt levő szavak másik jelentését mondjuk: engedd el a mi tartozásunkat, miképpen mi is elengedjük azoknak a tartozását, akik adósaink. Így talán egy kicsit szemléletesebb, és egy kicsit közelebb jön hozzánk.
A Biblia arról beszél, hogy adósaivá lettünk Istennek, tartozunk neki. Nem adjuk meg Istennek az egyedül neki kijáró tiszteletet. Nem adjuk meg Istennek azt a dicsőséget, ami csak Őt illeti meg. Egyáltalán nem igaz az, amit pedig büszkén hangoztatunk mi reformátusok: egyedül Istené a dicsőség! Figyeljük meg, hogyan számolunk be egy-egy eredményes vállalkozásunkról. Először az derül ki: nem vagyok én akárki. Ezt elég jól megoldottam. És természetesen a jó Isten is segített. — Mi az, hogy is?! Vagy egyedül az Ő érdeme az, ha bármi sikerül nekünk ezen a földön, vagy már megloptuk az Ő dicsőségét. Nem adjuk meg neki az imádatot. Mással töltjük sokszor az imádatra kapott időt is. Annyira eladósodtunk, hogy fizetésképtelenekké váltunk. Nem tudunk még csak törleszteni sem.
Itt hangzik el az evangélium, az örömhír, ami a Bibliának a központi mondanivalója: Nem kell fizetnünk. Miért? Mert valaki kifizette helyettünk. Ez volt Jézus. Ez a karácsonynak, a nagypénteknek, a húsvétnak az értelme, a tartalma, a célja. Mindannak, amit Jézus tett, ez volt a célja, hogy abban a reménytelen helyzetben, amibe kerültünk a felhalmozódott adósságunk miatt, ne kelljen elpusztulnunk, hanem valaki kiegyenlítette a számlánkat. Isten eltépte az adóslevelünket. Ezt pontosan így olvassuk a Bibliában: „Titeket is, akik halottak voltatok vétkeitekben és bűnös valótok körülmetéletlenségében, vele együtt életre keltett, megbocsátva nekünk minden vétkünket. Eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.” (Kol 2,13-14)
Érvényes adóslevél volt ellenünk, elképesztő adóssággal, lehetetlen, hogy törlesszünk. Egyszer fogta és átszúrta, mostantól kezdve nem tartozunk, valaki kifizette.
Volt egy idős főnököm, aki így érvénytelenítette a pénzügyi okmányokat, ha azokra már nem volt szükség, vagy ha téves volt, hogy a közepén átszúrta. Ez a kép jelent meg előttem. Volt, amikor el is dobta, volt, amikor úgy volt vele, hogy nem baj, ha ez megmarad, még szükség lehet rá, de nem érvényes. Ami át volt szúrva, az érvénytelen.
Itt ezt olvassuk. Jézus elkérte az Atyától a mi adóslevelünket, odaszögezte a keresztre, és érvénytelen, mert kifizette. Ezért jöhetünk a mi Atyánkhoz és kérhetjük tőle a mindennapra szükséges bocsánatot. Aki azt hiszi, hogy Jézus kereszthalála az ő Istennel szembeni minden tartozását is kiegyenlítette, azt az embert nevezi a Biblia hívőnek. Sokan mondják: hívő vagyok. Né-ha megkérdezem: ez mit jelent? Azt, hogy nem tagadom Istent, azt, hogy hiszem: van egy végső ok. A Biblia azt nevezi hitnek, ha valaki komolyan veszi, hogy amikor Jézus a kereszten haldokolva kimondta: elvégeztetett, akkor az én bűnadósságomat az utolsó részletéig kifizette, és Isten a maga részéről ezt érvényesnek tekinti. Ha ezt én is érvényesnek tekintem, és jelentkezem az eltépett adóslevélért, azt megköszönöm — attól kezdve hiszek. Ez az üdvözítő hit. Ami ennél kevesebb, az nem üdvözít. Ez viszont olyan bizonyossá teszi az embert abban, hogy „az írás széjjeltépve, szabad vagyok”, hogy erről másoknak is örömmel tud beszélni. Így mondja a Szentírás is: „Szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk vallást az üdvösségre.” Vagyis, ha megköszönöm hálásan, és hiszem, hogy megkaptam a bocsánatot, és másoknak is el tudom újságolni, hogy Isten bűnbocsátó Atya és nekem is megbocsátott mindent, akkor lesz bizonyosságom arról, hogy üdvösséget kaptam. Sok tétova bizonytalanságból ez segítene ki minket. Komolyan venni és megköszönni, ezt mások előtt sem szégyellni, hanem örömmel megvallani.
Felvetődik a kérdés, hogy ha Isten ilyen gazdag a kegyelemben, és nekünk Jézus érdeméért teljes bocsánatot adott, akkor miért kell könyörögnünk, különösen naponta, hogy vétkeinket bocsásd meg? Azért, mert a Biblia különbséget tesz bűn és vétkek között. Erről többször is beszéltünk már. A bűn állapot, az az állapot, amibe kerültünk Istentől elszakadva, és amibe beleszületünk mindnyájan, amikor világra hoz az édesanyánk. A bűnbe születünk bele, az Isten nélküli állapotba. Innen adott szabadulási lehetőséget Jézus kereszthalála, ez jelenti azt, hogy Isten megbocsátotta a mi bűnünket.
Aki elindul ezen az úton, Isten útján, aki Isten gyermeke lett, az is vétkezik még, mert ehhez a testhez hozzáköttetett a vétek. Nem annyit, meg nem olyan durván, mint hitetlen korában. Nem ez a különbség, hogy az már nem vétkezik, a különbség az, hogy az azonnal érzékeli, hogy vétkezett, és nem akar együtt lenni egy éjszakát sem a bűneivel, hanem azokat rendezni akarja, mielőtt még lemegy a nap. Ezért könyörög naponta: bocsásd meg a vétkeinket.
Egy hasonlattal így mondhatnám, hogy Istennek ezek az újjászületett gyermekei mosakodni szoktak, mégpedig naponta. Az Istent nem ismerő ember megszokja — bocsánat, ha így mondom — a maga szagát. A bűnnek a bűzét. Együtt él vele, fel sem tűnik neki. Nem is tapasztalta még, hogy másféle, jó illatú élet is van. Bűnt bűnre halmoz, néha a lelkiismerete megszólal, de begyakorolja, hogyan kell elhallgattatni, és különösebb problémát nem okoz neki.
Aki már Isten gyermekévé lett, és a bűnből kiszabadult, annak kellemetlenek a bűnei. Ha csak egy rossz szót mond, vagy udvarias volt ugyan, de a szívében harag, gyű-lölet, képmutatás volt, azt észreveszi, fáj neki, és nem akarja konzerválni. Nem akarja betemetni, hanem meg akar szabadulni tőlük. Ezért megy oda mindennap a mennyei Atyához, meg azokhoz — ha lehet—, akik ellen vétett, bocsánatot kérni. A naponkénti lelki tisztálkodásunknak az aktusa ez: bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.
A harmadik üzenet: mi az összefüggés ennek a kérésnek a két része között: bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek? Egyrészt nyilvánvaló, hogy Jézus azért mondja ezt, hogy lássuk meg, milyen nehéz szívből megbocsátanunk azoknak, akik ellenünk komolyan vétkeztek. Milyen nehéz úgy megbocsátani, hogy nem is kérnek bocsánatot. De még mindig fennáll a kérdés: nincs itt valami ellentmondás? Isten bocsánata a mi bocsánatunk függvénye lenne? Ahogyan megbocsátok, úgy remélhetem majd, hogy Isten esetleg nekem is megbocsát?
Ez végzetes félreértés, és ettől feltétlenül meg kell szabadulnunk. Különösen is belénk plántálhatja ezt a félreértést az, ami a Mi Atyánk után következik. Tudniillik ez az egyetlen kérés, amire Jézus még utána visszatért és ezt mondta az ámen után: „Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” Felületesen olvasva valóban az az ember benyomása: ahogyan én megbocsátok, attól függ, hogy Isten megbocsát-e nekem.
Helyesen mondja Kálvin János: ha valamit nem értünk a Szentírásban, vagy úgy érzékeljük, hogy az a hely mintha ellentmondásban lenne sok más bibliai hellyel, akkor azt a mondatot különösen is az egész Szentírás világosságába kell helyeznünk. Mit mond a Biblia erről a kérdésről? Függ-e Isten bocsánata attól, hogy mi megbocsá-tunk, vagy nem? A Bibliában sehol nem találunk olyan állítást, hogy Istennek valamilyen cselekedete attól függene, hogy mi mit teszünk vagy nem teszünk. Isten ennek a világnak szuverén ura, aki teljesen szabadon úgy cselekszik, ahogyan azt jónak látja. Mindig, mindenben Ő cselekszik először, amit mi teszünk, az mindig reflexió. Az már csak válasz arra, amit Ő tett.
Szeretni sem tud az ember magától, csak ha az Isten szeretetét befogadta és az árad rajta keresztül. Jót cselekedni sem tudunk magunktól, csak ha az Isten jó cselekedetét, a váltságot hittel megragadtuk, akkor leszünk képesekké arra, hogy az Ő minősítése szerint is jót cselekedjünk. Megbocsátani sem tudunk addig, amíg azt fel nem ismertük és meg nem ragadtuk, hogy Ő megbocsátotta, nekünk minden vétkünket. Itt is az Ő bocsánata jár elöl. Ki mondja a Mi Atyánkot? A Mi Atyánkot Isten gyermeke mondja, aki azzal kezdte: mi Atyánk. Tehát a bocsánatot nyert bűnös. A Mi Atyánkot olyan ember imádkozza, aki már tudja, hogy reménytelenül eladósodott, és Isten neki feltétel nélkül megbocsátott. Ennek az örömével és bizonyosságával jön oda naponta, és kéri a bocsánatot. Nem attól függ, hogy kap-e bocsánatot, hogy ő megbocsát-e az atyjafiának, mert ő már megkapta a bocsánatot.
Akkor mit jelent ez mégis: bocsásd meg nekünk, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek? Itt arról van szó, amit talán így lehetne szemléltetni: tele van a kezünk adóslevelekkel, mert számon tartjuk az ellenünk elkövetett vétkeket. Néha valóban a hideg szaladgál a hátamon, mikor emberek évtizedekkel azelőtt elszenvedett sérelmeket pontosan fel tudnak eleveníteni. Ki mit mondott róla, mit tett ellene, mit nem kapott meg. Ezt sorolják vég nélkül. Tele van a kezünk érvényes adóslevelekkel, és emiatt nem tudjuk elfogadni az érvénytelenített adóslevelünket Istentől, amit Ő átszögezett Krisztus halálakor, amit kínál nekünk. Megtörtént a bocsánat, és érvénytelenítette az adóslevelünket. Azt kellene elvenni, ezeket meg eldobálni, eltépni. Nem akarok elszámoltatni senkit, nem akarom megbosszulni, el akarom felejteni. Akkor két kézzel megragadhatom azt, amit Ő kínál nekem. De az, hogy Ő kínálja, nem attól függ, hogy megbocsátok-e vagy nem. Ő azt kínálja a cselekedeteimtől függetlenül, csak nem lehet igazán az enyém, amíg szorongatom a magam sérelmeit. Ezért fontos, — és bizonyos értelemben, ha nem értjük félre, mégis feltétele annak, hogy az Isten elkészített bocsánata az enyém legyen, és gazdag legyek benne, s teljék attól kezdve nekem is megbocsátanom mindenkinek, de ahhoz el kell tépnem a mások elleni adósleveleket, eldobni, és örülni annak, hogy Ő az enyémet eltépte és bocsánatot nyertem.
Ez az öröm hiányzik azokból, akik nem tudnak, vagy nem akarnak szívük szerint megbocsátani. Lelkileg koldus szegények maradnak, amíg azt emlegetik, hogy velük mit tettek, meg tőlük mit vettek el, meg őket mivel bántották meg. Bizonyítja, hogy nem tudtak adni bocsánatot, elengedést, kiengesztelődést. Mindezt őszintén kell tennünk.
Valaki egyszer elmondta, hogy egy ismerőse, aki hívő embernek tartotta magát, sok sérelmet szenvedett az unokaöccsétől. Amikor a lelkésze beszélt vele, akkor azt mondta: jó, én megbocsátok neki, de nem akarom többé látni. Mondta a lelkész: ez azt jelenti, hogy nem bocsátottál meg neki. Azután súlyos beteg lett ez a nagybácsi. Meglátogatta a lelkigondozója és megkérdezte: mit gondolsz, meg fogod te látni az Urat majd odaát? Persze, ő hívő ember! Akkor keményen ezt találta neki mondani: ezzel a haraggal a szívedben nem fogod meglátni az Urat, mert azt mondtad: látni sem akarod azt, akinek állítólag megbocsátottál. Nem beszélt erről többet, de amikor néhány nap múlva ismét meglátogatta a súlyos beteget, ott ült az ágya szélén az unokaöcskös. Értesítette közben, mert maga is rájött: ez így nem megbocsátás. Néhány nap múlva meghalt.
Hányszor mondunk mi is ilyeneket félvállról, hetykén: Jó, megbocsátok, de… és akkor sokféleképpen folytatódhat. Nehéz megbocsátani. Nehéz adósságokat feltétel nélkül elengedni. Erre csak az képes, aki igazán megragadta az Isten kegyelmét, az eltépett adóslevelet. De erre csak akkor van üres kezünk, ha amiket addig szorongattunk, eldobáljuk.
Erre akar elsegíteni minket a mi Urunk. Ez minden esetben az akaratnak a döntése. Itt nem érzelgősségről van szó. Az érzelmek nehezen gyógyulnak be, s lehet, hogy évek múlva is összeugrik a gyomrom, ha a nevét hallom, vagy találkozom vele, de ez nem változtat semmit azon, ha szívből megbocsátottam. Lehet, hogy eszembe jut, — mert nem úgy van, hogy megparancsolom magamnak: felejtsem el, s elfelejtem. Fogok még emlékezni rá sokáig, de nem választ el többé bennünket. Nem vetem a szemére, nem téma, de nem úgy, hogy takarjuk, besöpörjük a szőnyeg alá, hanem úgy, hogy kitakarítottuk a szobából. Nincs harag, nincs számontartás, megbocsátottam. Ez az akaratnak a kérdése. Isten ezt akarja megerősíteni.
Karácsony küszöbén vagyunk. Mához egy hétre már összejön a család. Milyen utá-latos képmutatások színjátéka szokott zajlani sokszor a karácsonyfa körül is! Egy napos fegyverszünet, ma nem vetjük egymás szemére. Általában azonban ez sem sikerül. Egy napig sem bírjuk ki.
Isten ettől a képmutatástól akar megszabadítani. Lehet őszintén megbocsátani akkor is, ha nagyon fájt, meg még mindig fáj, ha valaki arra gondol: nekem mennyit engedett el az én Atyám. Így jövök hozzá naponta, hogy megint rád szorulok: bocsásd meg a mi vétkeinket. Aki neki ezt ki tudja mondani, az annak is ki tudja, aki ellen vétkezett, és az sokszor úgy is tud megbocsátani, hogy már észre sem veszi, s valóban nem haragszik, nem tartja számon. Legrosszabb esetben egyoldalúan is.
Jézus itt közvetlenül a Mi Atyánk előtt beszél arról, hogy az Isten gyermekeit mi jellemzi. Három dolgot mond: jót tesznek azokkal, akik nekik ártottak, jót mondanak azokról, akik őróluk rosszat mondanak, és imádkoznak azokért, akik háborgatják és kergetik őket. (Mt 5,44) Jót tenni, vagy ha nem tudok jót tenni, mert nem mindig vagyok ilyen helyzetben, legalább jót mondani róla, vagy ha ez sem lehetséges, szívből imádkozni érte. Nem azért, hogy az Isten büntesse meg, hanem azért, hogy Isten áldja meg minden lelki jóval. Az igazi megbocsátást ez hitelesíti. Kész vagyok jót tenni vele, jót mondani róla, akkor is, ha akármit mondott rólam, és őszinte szívvel imádkozni érte. Akkor őszintén fogjuk imádkozni ezt is: bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

A Mi Atyánk negyedik kéréséhez érkeztünk. Eddig a te kérésekkel foglalkoztunk, „szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod…” most kezdődnek a mi kérések. Ezek között Jézus első helyre tette a mindennapi kenyérért való könyörgést.
Úgy bontsuk ki ennek a mondatnak az üzenetét, hogy mindegyik szavánál elidő-zünk egy kicsit. Az első szó kenyér. Jézus arra tanít, hogy a mindennapi kenyerünket is a mi mennyei Atyánktól kérjük el. Sokszor figyelmeztet minket arra, hogy Istennek fontos a mi mindennapi kenyerünk. Isten gondviselő Atya, akinek gondja van az Ő gyermekei lelki és testi szükségeire egyaránt.
Messze világító példája ennek az, ahogyan Isten az Ő népéről a pusztai vándorlás során gondoskodott. Több mint félmillió embert negyven éven át táplált úgy, hogy nem tudták megtermelni azt, amire szükségük volt. Az egyes személy is fontos neki: a nagy szárazság idején Illés prófétát egészen különös módon táplálta. Jézusról több esetben is olvassuk, hogy tanítása után sok ezres sokaságot is megelégített kenyérrel.
Ismerjük azoknak a hívő eleinknek az életét, akik árvaházakat tartottak fenn úgy, hogy csak Istentől kérték el mindig az ehhez szükséges táplálékot. A mi neszmélyi árvaházunknak a története is világító példa.
Azt hiszem, közülünk is sokan el tudnánk mondani Isten gondviselő szeretetének a bizonyságait, amikkel életünkben cselekedett és hitünket erősítette.
Azért nehéz ma szív szerint könyörögni a mindennapi kenyérért, mert ez a hitetlen világ az anyagi javakat ültette a trónra, azt gondolja, hogy maga mindent előteremthet, és azt állítja, hogy csak kenyérrel él az ember. A romantikus vallá-sosság meg többször ennek az ellentétjeként azt mondogatta, hogy csak a lelkével kell törődni az embernek, a test önmagában felesleges, sőt bűnös.
Mint mond Jézus? Idézi az igét: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik.” De kenyérrel is, és ezért biztosít minket arról, hogy a mi atyánknak gondja van a mindennapi kenyerünkre.
Úgy tapasztalom, hogy azok tudják leginkább, milyen kincs a kenyér, akik olykor kénytelenek voltak a mindennapi kenyeret is nélkülözni. Ők valóban minden falatért hálásak, és véletlenül sem dobnak ki ételt, kenyeret akkor sem, amikor bőségesen van.
Luther Márton ennek a bibliai helynek a magyarázatánál érdekesen fejtegeti, hogy a Szentírás tanítása szerint itt nyilvánvalóan nem csupán a napi betevő falatra kell gondolnunk, hanem mindarra, amire szüksége van egy embernek ahhoz, hogy emberi életet éljen. Szellemes és mégis biblikus ez a felsorolás. Ezt írja: „A kenyérhez tartozik az evés és ivás, ruha és cipő, ház és udvar, szántóföld, barom és minden jószág, istenfélő házastárs és gyermekek, istenfélő és hűséges felsőbbség, jó kormányzók, jó idő, béke, egészség, erkölcs, becsület, jó barátok, hű szomszédok és ezekhez hasonlóak.”
Ez mind benne van abban, hogy a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Jézus minket arra bátorít, hogy mindezt kérjük el a mi mennyei Atyánktól. Őhozzá szabad egészen jelentéktelennek tűnő kicsi kérésekkel is jönni, és tőle lehet egészen nagy csodákat is kérnünk és várnunk.
Jó lenne, ha az imádságunknak a távlata kitágulna, sokkal több minden beleférne, és ez jellemezné a mi kenyérhez való viszonyulásunkat, hogy az Atyától kérjük el.
Éppen ez a második, aminél álljunk meg: add meg… Az tud az Atyától kérni, aki ismeri Őt, aki tudja, hogy Ő mindenható és ezért bármit megtehet és meg tud adni. Aki tudja, hogy Ő nagyon szeret, és éppen ezért nem szégyell az Ő gyermeke semmilyen kéréssel elé állni. Közvetlenül a Mi Atyánk után beszél Jézus a Hegyi beszédben erről, amikor a 7. részben ezt olvassuk: „Ugyan ki az közöttetek, aki ha kenyeret kér a fia, követ ad neki, vagy ha halat kér, kígyót ad neki? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?” (7,9-11)
Ha még mi is, akkor mennyivel inkább a mi mennyei Atyánk, ha kérjük tőle. Itt azonban jogosan felvetődik a kérdés: helyes magatartás-e az, hogy a hívő mindent a mennyei Atyától kérjen el? — Nem emberhez méltóbb-e — kérdezte a múltkor valaki nagy büszkén —, ha megtermeli és élvezi? Nem kell kiforgatni a Szentírás tanításait. A Biblia beszél arról, hogy az embernek meg kell termelnie: hat napon át dolgozz… Így kezdődik a hetedik nap megszenteléséről szóló parancsolat.
Pál apostol világosan írta a Thesszalonikaiaknak, akik elkezdtek álmodozni, és azt mondták: olyan közel van Jézus második eljövetele, hogy már nem érdemes dolgozni. Azt mondta Pál: rendben van, de akkor nem érdemes enni sem. „Aki nem akar dolgozni, az ne is egyék.” (Nem az van a Bibliában, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék, mert sokan vannak, akik szeretnének dolgozni, de bármi miatt képtelenek. Aki nem akar dolgozni, az ne is egyék — ezt is mondja a Szentírás.)
Miért tanít Jézus mégis arra, hogy kérjük el a mindennapi kenyeret az Atyá-tól? Azért, mert a hívők realisták. A hívők nem álmodoznak, nem kergetnek ró-zsaszín illúziókat, hogy mindent elő tudok teremteni magamnak és az enyéimnek. Honnan veszik ezt ezek a beképzelt emberek, amikor azt sem tudják, hogy a következő percet megérik? Dolgozni kell, de csak az tud dolgozni, akinek van munkája, akinek van két erős keze, van értelmes elméje, jó gondolatai, és akinek lesz áldás a munkáján. S mindez a mennyei Atyától függ.
Szomorú példákat tudnék mondani arra, amikor hencegő embereket keményen tanított meg Isten arra, hogy mennyire nem tőlünk függ a teljesítményünk. Tőlünk az függ, hogy hűségesek legyünk mindazon, amit kaptunk. Minden lehető-séggel, adottságainkkal felelősen éljünk, de az áldás tőle jön, és nélküle ott van a pecsét mindenen: hiába. Hiába nektek korán kelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek. És ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző, ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. (Zsolt 127) Ettől a hiábavalóságtól akar minket megszabadítani a mi Atyánk ezzel az imádsággal.
Ebben tehát, hogy tőle kérjük: add meg… ott van a benne vetett bizalom, a helyes önismeretből fakadó alázat, a reális életszemlélet.
Egyszer egy városi ember a tavaszi vetést nézegetve ezt mondta a parasztembernek: az idén jó termésünk lesz. A bölcs és alázatos paraszt így válaszolt: sok éjszaka kinn hál még ez a vetés az aratásig. — Nem a mi hatalmunkban van az időjárás, mint ahogy nem a hatalmunkban van az egészségünk sem. Szükséges kérés ez: add meg a mi mindennapi kenyerünket. Ezzel dicsőítjük is a mi Atyánkat. Isten gyermekei az Atya eltartottjai, és ezért tőle kérnek el mindent, és neki adnak hálát mindenért.
A harmadik szó: a mi kenyerünket. Nemcsak az enyémet kérem. Isten gyermekeire ez általában jellemző, hogy ők a másikra is gondolnak. Annál inkább, mert az Atya megtanítja őket arra, hogy sokszor a másikét is náluk teszi le. Jézus Krisztus úgy gondoskodott sokakról, hogy a tanítványait használta erre. A tanítvány közvetít a Mester és a segítségre szorulók között. Ez nagy kiváltság. Isten gyermekeinek a gyönyörű feladata, hivatása. Éppen ezért ők a másik kenyerét is kérik, és amit kaptak az Atyától, azt soha nem teszik zsebre, hogy az csak az övéké, hanem mindig azt vizsgálják: mi ebből az enyém, és mi a kézbesíteni való, mit kell továbbadnom másoknak. Ez fontos ádventi gondolat a Bibliában.
Amikor Jézus az ő második eljöveteléről szóló példázatokat mondta, szinte minden esetben megemlíti ezt, hogy az övéi azzal töltsék a hátralevő időt, hogy hű sáfárok legyenek. A sáfár olyan vagyonkezelő volt, akinek sokszor semmi saját személyes tulajdona nem volt. A gazdája bízott rá olykor igen nagy értékeket pontos utasítással: Adja ki a háznépnek az élelmét annak idejében — így mondja egyszer Jézus. Ez a szép feladatuk Isten gyermekeinek, s ugyanakkor ez a mi nagy felelősségünk is.
A sáfároktól egy valami kívántatik meg, hogy hűségesek legyenek, vagyis mindent arra használjanak, amire kapták. Amit nekik adott a gazda, azt élvezzék örömmel, hálásan. De amit másoknak szánt, azt adják tovább pontosan, gondosan.
Nem lenne szükséges, hogy körülnézzünk ma a kamránkban, a szekrényünkben, az időbeosztásunkban: mi az, amit tovább lehet, tovább kell adnunk, mert nem nekünk szánta a mi gazdag Atyánk, hanem megtisztel azzal, hogy reánk bízta, és arra vár, hogy mikor kézbesítjük ezeket? Az ilyen ember tapasztalja azt, milyen öröm adni, pontosan: továbbadni, mert soha sem a magunkét visszük, hanem azt, amit mi is úgy kaptunk.
Ezen a mai napon is több ezer ember éhen hal ezen a világon. Azért hal éhen, mert napok óta semmit sem evett és esetleg semmit sem ivott. Mi pedig, ha viszonylagosan is, de dőzsölünk. Pedig ez a Föld ma is el tudna tartani több mint hat milliárd embert, csak nem jól osztjuk el azokat a javakat, amiket az Atya reánk bízott. Az egyik dőzsöl és tékozol, a másik nyomorog. Nem tudjuk megoldani a javak igazságtalan elosztásának a kérdését az egész világon. A bűnbe esett ember, aki nem akar hallgatni Istenre, hanem önfejűen intézi a dolgait, csak erre képes. Az egyik részen értelmetlenül és feleslegesen felhalmoz és tékozol, a másik pedig szűkölködik. De a magunk kis körében számon kéri Isten, hogy amit nekünk kellett volna továbbadnunk, azt továbbadtuk-e.
A gazdag és Lázár történetében arról van szó, hogy volt egy koldus a gazdag ajtaja elé letéve. Isten mindenkinek az ajtaja elé letesz egy Lázárt vagy többet. Nekünk a magunk Lázárainak kell kiadnunk azt, amit e célból kaptunk az Atyá-tól. Amikor azért könyörgünk, hogy add meg a mi mindennapi kenyerünket, akkor a mi erre is figyelmeztet bennünket. Ki a te Lázárod, akit talán észre sem veszel, mert olyan közel van hozzád? Neki kellene megadni azt, amit Isten rajtad keresztül akar ajándékozni.
A negyedik kifejezés az, ami kétszer is előfordul e rövid mondatban: a mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként — így lehet pontosan visszaadni azt a szót, ami ott van. A mindennapit add meg nekünk naponként.
Kálvin a tőle megszokott élességgel írja itt, hogy Jézus Krisztusnak ez a figyelmeztetése kizár a hívő ember életéből mindenféle mohóságot, telhetetlensé-get, követelőzést, elégedetlenséget, kapzsiságot. Így írja pontosan: „Ez a határozó szó: naponként, a mohóság megfékezése végett van itt, hogy tanuljuk meg: minden pillanatban Isten jóságától függjünk, és elégedjünk meg azzal, amennyit Ő napról-napra juttat nekünk… Egyébként csakis az imádkozik majd ilyen lélekből, aki Pál apostol példájára megtanult éhezni és bővölködni úgy, hogy a szegénységet és szükséget nyugodt lélekkel viseli, és nem kapatja el magát a bőségben való csalfa bizakodással sem.”
A hitetlen ember magában bízik, és ezért igyekszik bebiztosítani magát. Ezért „bespájzol” és amit lehet, összegyűjt, mert tudja, hogy csak magára számíthat. Isten az ő számára nem létezik, nem számít, és nem számol vele. Isten gyermeke tudja, hogy az Atyára számíthat, és a legnagyobb biztonságot az jelenti számára, hogy az Atya holnap is Atyja lesz, meg holnapután is, és Ő jól tudja, mire van szükségünk, és gondoskodik rólunk.
Jézus ritkán használ olyan kemény kifejezéseket, mint a bolond gazdagról szó-ló példázatában. Ahol a gazdag ember azt mondja: én lelkem, egyél, igyál, gyö-nyörködjél. Sok javaid vannak, sok esztendőkre eltéve — és Jézus így folytatja: Bolond. Nem tudja, hogy az éjjel elkérik a lelkét. (Lk 12,15-21)
Milyen szabad az, aki egészen függ az Atyától, aki teljesen reá bízta magát, a sorsát, a jövőjét, és napról-napra tőle fogadja el azt, amit Ő ad! Az ilyen ember boldog tapasztalata az, amiről a Bibliában így olvasunk: „Áldott az Úr! Napról napra gondoskodik rólunk a mi szabadításunk Istene” (Zsolt 68,20)
Itt is jöhet azonban a kérdés: akkor ez azt jelenti, hogy a hívő embernek nem is szabad terveznie, nem helyes takarékoskodnia, nem jó, ha valami tartalékkal is rendelkezik? Nem erről van szó. Pontosan arra tanít a Szentírás, hogy felelős beosztást tanuljunk meg. A „napról napra” nem feltétlenül azt jelenti, hogy csak az aznapit kapom meg. A hónap elején például megkapom az egész múlt havi fizetésemet. Azt osszam be a következőig Isten előtti felelősséggel, iránta való hálával, és úgy, mint aki megelégszik azzal, amit az Atyától kap. Ez nem zárja ki, hogy igyekszem a többre, hogy esetleg abból valamit félreteszek valamilyen célra, de mindezt az Atyába vetett bizalommal és a neki való felelősséggel. Nem szabad tékozolni, és nem szabad aggodalmaskodni. Erről van itt szó. Isten gyermekeit a hála és az elégedettség jellemzi.
Pontosan úgy, ahogy Pál apostol élete egyik legnagyobb mélypontján írta a filippi gyülekezetnek. Börtönben volt, többekben csalódott, beteg lett, nélkülözött, és akkor ezt írja, amikor megköszöni az ő szeretetüket: „Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bő-völködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bő-völködésbe és a nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem. Mégis jól tettétek, hogy közösséget vállaltatok velem nyomorúságomban.” (Fil 4,11-13)
Utána elmondja nekik, hogy főleg azért örül, mert az a szeretetcsomag a hitüknek a gyümölcse. Jólesett, szükség volt rá, köszönöm. Ezzel ez el van intézve. Az a nagy dolog, hogy így nő a ti hitetek, hogy eszetekbe jutott, hogy összegyűjtöttétek, hogy elküldtétek, hogy imádkoztok értem, hogy egyek vagyunk. Ez az igazán nagy dolog! Ha nem küldtétek volna, akkor is elégedett vagyok, mert én megtanultam…
A Timóteushoz írt levélben még élesebben ír erről, amikor az anyagi javakhoz való viszonyát említi: „Nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki belőle semmit. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.” (1Tim 6,6-8)
Ez megint nem azt jelenti, hogy a hí-vő mindenbe törődjön bele, soha ne törekedjék a többre, hanem azt jelenti, hogy akármilyen az Atyától kapott helyzete, legyen elégedett és hálás.
Még egyszer hadd idézzem Kálvint. Felteszi a kérdést: micsoda bennünk lakó gyarlóság lehet az oka annak, hogy vannak, akik lelküket Istenre merik bízni, testük miatt pedig szakadatlanul aggódnak. Komolyan reá bízzuk akkor a lelkünket, vagy ennyivel fontosabb a testünk, mint a lelkünk? A lelkemet még csak-csak reá bízom, de a testemről hátha nem gondoskodik. Sok mindent leleplez bennünk ez a gondolat.
Az aggodalmaskodástól is a helyes Isten-ismeret szabadít meg bennünket. Az, ha igazán reá bízzuk magunkat arra, akit így szólítottunk meg az imádság elején: mi Atyánk… és ha valóban tőle várjuk a mindennapi kenyeret. Ha eljutunk oda, hogy az emberi élet értelme nem a minél több anyagi érték összegyűjtése, hanem a teljes életre való eljutás, ez pedig a Biblia tanítása szerint azt jelenti: Isten megismerése, a vele való közösség itt és majd az örökkévalóságban.
Jézus tehát bátorít minket arra, hogy a kenyérkérdést is vigyük az Atya elé. Mindazt, ami ebbe beletartozik, hogy a mi kenyerünk, nyugodtan kérjük el tőle. Úgy kérhetjük el, mint akik nem idegenként jövünk hozzá, hanem jövünk az Atyánkhoz. Benne van ebben a bizalom és az alázat. Nemcsak a magunkét, másokét is elkérhetjük, de a másokét meg ne tartsuk magunknak. Ne fosszuk meg magunkat se attól az örömtől, hogy Isten postásai lehetünk. Bízzunk abban, hogy Ő megadja naponként.
Javasolom délutáni olvasmánynak 2 Mózes 16. részét. Ott részletesen olvashatjuk, hogy a pusztában nélkülöző népnek hogyan adott Isten minden reggel friss kenyeret. Azt a bizonyos mannát adta kenyér gyanánt. Ők sem tudták, mi az, ezért kérdezgették egymástól: manna, manna — ami azt jelenti: mi ez? Rajta maradt, hogy ez a mi ez. Minden reggel kapták.
Két utasítást adott Isten: csak aznapra valót szedjetek. Lehet bőven szedni, kinek mennyi kell, de ne szedjetek a következő napra, mert meg fog romlani. Pénteken viszont nyugodtan szedhettek kétnapi adagot, mert szombaton nem fogtok kapni. Az a nap az Úré legyen egészen. Egyiket sem hitték el. Mégis csak „bespájzoltak” sokan, hogy legyen másnapra is, de az reggelre megromlott. Amit pénteken szedtek, az nem romlott meg, viszont aki számított arra, hogy szombaton is szed frisset, az nem kapott. Isten úgy cselekszik, ahogy megmondja. És Ő gondoskodik az övéiről így is, meg úgy is, de mindig úgy, ahogyan Ő jónak látja.
Boldog ember, aki ezzel a bizalommal kéri: a mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.

Ez a kérés szervesen következik az előzőből: jöjjön el a te országod, vagyis — láttuk — így kellene pontosan fordítanunk: valósuljon meg a te királyi uralmad. Ez a keret, és ennek a tartalma az, hogy Isten akarata teljesedik. Isten királyi uralma, országa mindig ott valósul meg, ahol az Ő akaratát cselekszik. Az a cél, hogy az Ő királyi uralma megvalósuljon és az ehhez vezető út az, hogy elkezdjük cselekedni az Ő akaratát. Ez azonban egyáltalán nem könnyű feladat nekünk, sőt lehetetlenül nehéz. Több jellegzetes magatartás alakult ki Jézusnak ezzel az igényével szemben, hogy legyen meg Isten akarata az életünkben. A legjellemzőbbeket szeretném elsorolni.
Az a természet, ami mindannyiunkkal velünk születik, eleve tiltakozik Isten akaratának a cselekvése ellen. Annak, hogy ez a ké-rés megvalósuljon: legyen meg a te akaratod itt a földön úgy, mint a mennyben, mi magunk vagyunk a legfőbb akadálya. A bűnbe esett ember mindig mást akar, mint Isten. A bűnbe esett ember szakadatlanul lázad Isten akarata ellen, természetévé lett a lázadás. Az lett a büntetése, ami a bűne volt: szembeszegült Istenével, és ez sajnos romlott természetére legjellemzőbb tulajdonsággá lett.
Az Istentől távol élő ember akarata mindig eltér Teremtőjének az akaratától. Mást akar, mert nem ismeri el Istent Istennek, hanem ő akar Isten helyére törekedni, istenkedik, éppen ez a bűne. Ez a nyílt lázadás, ez az Isten akaratával szembeni makacs ellenállás a természeti emberre jellemző, vagyis mindnyájunkra úgy, ahogy megszülettünk.
A másik jellegzetes magatartás a vallásos emberé. Ő nem tagadja Isten létét, sokszor még nem is kételkedik abban, hogy Őt tisztelni kell, mivel azonban nem ismeri és nem ismeri el Istennek maga fölött, ezért megpróbálja manipulálni. A legtöbb vallásos cselekménynek ez a célja. Ezért mutat be áldozatokat, ezért tesz fogadalmakat, és sok vallásban az imádságnak is ez a célja, hogy befolyásolja az istenség vagy az istenek akaratát. Rávegye istenét arra, hogy tegye azt, amit az imádkozó szeretne, hogy segítse meg őt.
Jó lenne, ha most mindjárt, különösen mivel az úrasztalához is készülünk sokan, kíméletlen becsületességgel felülvizsgálnánk az imádságainkat, meg az imáról való gondolkozásunkat: vajon nem ez-e az alaphangja soksok imádságnak, hogy jó Istenem, segíts meg! Miben? Abban, amiben célt akarok érni. Tudom, hova akarok megérkezni, csak szükségem van a te segítségedre. Mintegy az alkalmazottunkká fokozzuk le a mindenható Istent. Ezt nevezik sokan imádságnak. Ez nyílvánvalóan nem az.
Ennél valamivel több a harmadik, ami a nagyon vallásos, vagy a majdnem hívő embert jellemzi. Amikor valaki kénytelen-kelletlen beletörődik abba, hogy ez az Isten akarata. Meglepődtem, amikor most utána érdeklődtem, ki mit ért ezen: legyen meg a te akaratod. A legtöbben azt mondták, amit a jó Isten cselekedett, azt tudomásul kell venni. Valaki példát is mondott. Például meghalt valaki a családunkban, és én azt mondtam: mit tehetünk most már, legyen meg a jó Isten akarata. Vagyis: kénytelen-kelletlen tudomá-sul vesz valamit, amit Isten tett. Utólag meg-állapítja, ha már így akarta, mit tehetünk ellene, legyen meg az Ő akarata.
Érezzük, hogy mennyire a tiltakozás, a lázadás van ebben is? Most már nem tehetek ellene semmit, ha tehetnék, tennék. De én jól nevelt vallásos ember vagyok, rábólintok: legyen meg az Ő akarata. Erről beszél itt Jézus a Mi Atyánkban? Az egész Szentírás ennek az ellenkezőjét mondja.
Énekeltük most a 272. éneket. Hogy is kezdődik ez az ének? „Mind jó, amit Isten tészen, Szent az Ő akaratja, Ő énvélem is úgy tégyen, Mint kedve néki tartja.” Így énekeltük? Nem figyelték meg, hogy sziszegtünk a második sornál is? Ő énvelem is úgy tészen — énekeltük —, mint kedve néki tartja. Ez nemcsak arra utal, hogy nem figyelünk a szövegre, hanem ez nem véletlen: ez van a szívünkben. Beletörődöm. Mind jó, amit Ő tészen — ezt mondják, hát illik ezt így nekem is egyetértően elfogadni. Ő énvelem is úgy tészen, mint kedve néki tartja. Mit tehetek ellene? Ez a hitetlen, bár vallásos embernek a beletörődése. Utólag megállapítja.
És mit tesz a hívő? Ő előre kéri. A hívő azt mondja, ami az énekeskönyvünkben van: Ő énvelem is úgy tégyen (úgy tegyen velem), ahogy a kedve néki tartja. Mert Ő jobban tudja, mi jó nekem, mint magam. Én rábízom egész éltem teljes bizalommal, mert ismerem már Őt. Tudom, hogy ki Ő. Komolyan veszem, hogy az Isten Isten, én pedig az Ő szolgája vagyok. Sőt, ennél sokkal többet tudok már. Ő az én szerető mennyei Atyám — így kezdtem az imádságomat —, én pedig az Ő szeretetből befogadott szeretett gyermeke vagyok. Éppen ezért rábízom egész éltem előre, nem utólag állapítom meg illedelmesen rábólintva, ha már így tett, tudomásul veszem, mert nem tehetek ellene semmit. Én nem akarok ellene tenni semmit. Munkálni akarom az Ő akaratát. Teljes bizalommal látatlanban áment mondok arra, amit Ő akar. Sőt, könyörgök azért, hogy valósuljon meg az Ő akarata az én életemben is, mert ismerem, mi minden tiltakozik bennem az ellen. Én pedig nem akarom, hogy tiltakozzék. Én már az Atyám oldalán állok, és nem a magam romlott természetének az oldalán, amelyik mindig lázad ellene. Éppen ezért előre igent mondok mindarra, amit Ő akar, és nem utólag beletörődve veszem azt tudomásul.
Az ilyen ember félreáll Isten útjából. Az ilyen ember tudja igazán dicsőíteni Őt. Az ilyen ember meggyőződött már arról, ki az Ő Istene, és teljes belső bizonyossággal ezt meg is vallja mások előtt is. Az egész Isten ellen ágáló és lázadó világ közepette így dicsőíti Őt. Az ilyen ember életében valósul meg az, hogy megszenteltetik az Isten neve, megvalósul az Ő királyi országa, mert elkezdi cselekedni az Ő akaratát teljes belső azonosulással. Így függnek össze a Mi Atyánk egymást követő mondatai.
Aki tudja, hogy ki az az Atya, aki a mennyekben van, és elkezdi cselekedni az Ő akaratát, annak az életében megszenteltetik az Ő neve, az benne él az Isten országában, sőt képviseli azt mások előtt is, és az cselekszi az Istennek akaratát. Az ilyen ember belső szenvedéllyel kéri Dáviddal együtt: taníts engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem. Nem én akarok a magam Istene lenni többé, és tudom, hogy nem vagyok kiszolgáltatva idegen akaratoknak. Én kiszolgáltattam magamat egyszer és mindenkorra neked, mert te szeretsz engem egyedül igazán és mindvégig. Bízom benned, hogy mindig a javamat munkálod. Taníts hát engem a te akaratodat teljesíteni, mert te vagy Istenem. (Zsolt 143,10)
Egyáltalán nem könnyű vállalkozás ez, mert aki ezt a kérést valóban őszintén mondja és nemcsak szajkózza és idézi, az önmagával kerül szembe. Annak a szíve csatatérré válik, mert újra és újra meg kell harcolnia ezt a harcot, hogy ne az én akaratom teljesedjék, hanem Istené. Meg akarom ismerni, mit akar Ő, előre igent mondok rá, és amikor megértettem, feltétlenül azt akarom cselekedni. Ez azt jelenti, hogy szembe kerülünk a saját úrhatnámságunkkal, kényelemszeretetünkkel, önzésünkkel, bizalmatlansá-gunkkal, Istennel szembeni hitetlenségünkkel. Szembekerülünk az egész minket körülvevő világgal. Ennek az Istentelen szellemiségével, istenkedő gőgjével és Istent negligáló, semmibe vevő tagadásával.
Nem véletlenül biztatja, bátorítja Péter a frissen megtért keresztyéneket abban a nagy pogány környezetben, amiben éltek, hogy „ne emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint töltsétek a testben hátralevő időt.” (1Pét 4,2) Amikor a legfontosabbat akarja a lelkükre kötni, akkor ezt mondja nekik, mert ez állandóan ütközik: az emberek kívánsága és az Isten akarata. Ebben az ütközetben nekünk aktívan kell részt vennünk, ha komolyan kérjük, hogy legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.
Nagy különbség van az előbb említett langyos vallásosság meg e között az elkötelezett istenfiúság között. A langyosakat az jellemzi — figyeljük meg, nap mint nap találkozom ilyenekkel —, hogy állandóan összeegyeztetnek. Megpróbálják összeegyeztetni a világ kívánságát — beleértve saját magukat is — meg az Isten akaratát. Hogy lehetne ezt közös nevezőre hozni? Ezt nem lehet közös nevezőre hozni, mert ezek egymással szembe feszülő, egymást kizáró valóságok. Vagy az emberek kívánsága szerint él valaki, vagy az Isten akaratát teljesíti egész életében.
Éppen az úrvacsora szereztetéséről szó-ló fejezetben, a Korinthusi első levélben írja Pál apostol ezt: „Nem ihatják az Úr poharát és az ördögök poharát. Nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei.” (1Kor 10,21) Vagy az úrasztalának részese valaki, vagy az ördögök asztalának. Vagy az Úrnak poharát issza, és neki kötelezte el magát, vagy tudja, vagy nem tudja, akarja vagy nem akarja, — az Ő ellenségének, az ördögnek a kiszolgáltatottja lesz és marad. Ez vagy-vagy kérdés. Vagy komolyan veszem, hogy legyen meg a te akaratod az életem minden területén és minden körülmények között, vagy pedig jobb, ha nem mondom el a Mi Atyánkot, mert akkor az első szava sem igaz már: mi Atyánk. Akkor nem ismerem azt az Istent, mert nem ismerem el Őt Istennek magam felett, akinek az akarata számomra parancs, akinek minden szava olyan, aminek feltétel nélkül engedelmeskedni akarok.
Ezek a langyos emberek is olyanok, hogy sok mindenben úgy tűnik, Isten akarata szerint élnek. Közben ott feszül a mélyen a maguk elfojtott akarata. Azt nem adták fel, nem ítélték halálra, és keresik a réseket, hol törhet ki. Hol érvényesülhet mégis az ő akaratuk. Látom itt a gyülekezet kereső, érdeklődő tagjai között soksok kedves fiatal életében, ezt is, hogyan lehetne összeegyeztetni: maradjak meg a világban — úgy, mint ahogy az Istennel való megismerkedésem előtt voltam —, de szeretnék az Isten országának a polgára is lenni. Úgy akarnak az Isten országa polgárai lenni, hogy az Isten akaratát nem akarják teljesíteni. Jöjjön el a te országod, de ne legyen meg, legalább is mindenben ne legyen meg a te akaratod az én életemben, mert az kényelmetlen, mert úgy tűnik, hátrányos, mert amiatt valami hátratétel érhet … Mert tiltakozik ellene az a természet, amelyik még nagyon él és uralkodni akar. Igyekeznek megrövidíteni azt a keresztet, amit Jézus az Ő követőinek a vállára tesz, igyekeznek lecsiszolni az evangélium éleit, valahogy becsomagolni, elfogadhatóvá tenni, emészthetővé. Maradjon meg a világ is, de valahogy az Isten országának az előnyeit is élvezzem.
Ugyanolyan törekvés ez, azoknak a törekvése, akik harsányan emlegetik a jogaikat, de hallani sem akarnak a kötelességeikről. Ez az Isten országával kapcsolatban sem megy: Nekem kell mindaz a szép és jó, amit Jézus az Ő halálával megszerzett, de nem akarom halálba adni a magam Isten ellen lázadó természetét. Egy ideig eldöcög a szekerük az ilyen embereknek, de aztán jönnek a tragédiák az életükben. A meghasonlás, sokszor még mélyebbre úsznak a világba, mint azok, akik egyáltalán nem tekintik magukat vallásosaknak, és nem is akarnak azok lenni, és gyaláztatik miattuk az Isten neve.
Nem véletlenül mondta azt Jézus: nem azok, akik mondogatják: Uram, Uram, mennek be a mennyek országába, hanem azok, akik cselekszik az én mennyei Atyám akaratát. (Mt 7,21)
Aki mindig azt keresi, mi az a minimum, amit nekem mint hívőnek teljesítenem kell, az jobb, ha abbahagyja az egészet. Nincs minimum. Itt vagy egy életre elkötelezi magát mindenestől az ember, és akkor benn van az Isten országában, és az Ő királyi uralma megvalósul az életében, vagy semmit érő ez a langyos vallásoskodás. Neki sem jó, másnak sem jó, és Isten dicsőségét sem szolgálja.
Aki őszintén mondja ezt és imádkozza: legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is, az én életemben is, meg magam körül is, az előbb-utóbb eljut oda, ahova eljutott az a kedves fiú, aki az egyik ifjúsági órán hosszan elgondolkozva az elhangzottakon azt mondta: nekem Isten megmutatta, hogy ha valóban az Ő gyermeke akarok lenni, akkor tanulnom kell úgy is, hogy az nem sikk, közben emiatt cikiznek. Akkor nem vehetem feleségül azt a kislányt, akivel egy idő óta együtt járok, mert meg van írva: ne legyetek hitetlenekkel felemás igában. Ebből következett az, hogy amikor a kihelyezésünkre került a sor, és érvényesíthettem volna valamit az örök vetélytársammal szemben, nem érvényesítettem, hanem engedtem őt előre. Volt egy helyzet, amikor egy kicsi hazugsággal valami nagy előnyhöz juthattam volna, de eszembe jutott, hogy már nem hazudhatok kicsit sem, nagyot sem, ekkor sem, meg akkor sem. Volt egy nehéz szolgá-lati hely, ahova senki sem akart menni, akkor ő — miután ezt sokszor Isten elé vitte és imádkozott, és úgy látta, neki kell odamennie — jelentkezett önként arra a helyre.
Ez nem azt jelenti, hogy a hívőnek mindig, mindenről le kell mondania, mindig a nehezebbet kell választania, hanem azt jelenti: mindig az Isten akaratát kell kutatnia és követnie. Mellesleg ezt a kedves fiatalt egészen különösen vezette Isten további életében. Kapott tőle való segítőtársat, hozzáillőt, és olyan csodálatosan készítette el Isten a kü-lönböző munkahelyeit is, hogy ott nemcsak cselekedte az Isten akaratát, hanem rajta keresztül előretört az Isten országa, az Isten királyi uralma. Mert aki ilyen komolyan elkezd engedelmeskedni Isten akaratának, azt Isten felhasználja mint katonáját, az offenzívába kerül. Aki nem azt vizsgálja örökké, hogy mi a minimum, amit tennem kell, hanem azt vizsgálja, hogy mit kell tennem, mi itt az én Uram akarata, és nem félti magát, annak Isten megsokszorozza az erejét, a békességét, és képességein messze felül használja őt má-sok javára. Soksok boldog tapasztalatunk van erről.
Ez az engedelmesség vérre megy. Ez az engedelmesség zsebre megy, presztízsre megy, ennek ára van. Az egyetlen, aki az Atya akaratának mindig tökéletesen engedelmes maradt, belehalt ebbe az engedelmességbe ott a kereszten, a Golgotán. Ez az engedelmesség ide vezet. Ez nem ijesztgetés, hanem ez a realitás. De ez az engedelmesség oda is vezet, hogy igazán Isten gyermekévé lesz az, aki erre kész, és megtapasztalja, milyen az: elég neked az én kegyelmem. Mit jelent az: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Mit jelent az, hogy olyan békességet ad, amilyet ez a világ nem tud adni, de nem tudja elvenni sem semmilyen körülmények között. Mit jelent az, valóban az Isten országában élni már itt és most, ezek között a körülmények között. Ebbe azonban a mi hi-úságunknak, büszkeségünknek, önzésünknek, akaratosságunknak bele kell halnia.
És ez miért tragédia? Olyan sokat köszönhetünk a hiúságunknak meg az akaratosságunknak? Nem ennek köszönhetünk otthon minden veszekedést, békétlenséget és egyéb rosszat? Ettől akar megszabadítani minket a mi Urunk. Aki őszintén kéri: legyen meg a te akaratod mindenben, az tudja meg, hogy ezt is kéri vele. Emögött azonban annak a bizalomnak kell lenni, hogy azért kérem ezt Atyám, mert tudom és hiszem, hogy a te akaratod mindig jobb, mint az enyém, mert a te akaratod az egyedül jó akarat.
Könnyű azt elmondani: jöjjön el a te országod, főleg, ha nem is gondoljuk komolyan, amit jelent, de nehéz kimondani és megvalósítani: legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön.
Hallottam egyszer egy hozzászólást arról, hogy a mennyben hogyan valósul meg Isten akarata. Mivel gyerekeknek hangzott, kedvesen mondta az előadó: mit gondoltok, ha a mindenható Isten az egyik angyalnak parancsol, akkor az elkezd spekulálni: menjek, ne menjek, majd holnap, most kényelmetlen. Nem teljesíti azonnal és tökéletesen, amit a mennyek Ura mondott? Mi vesszük a bátorságot magunknak, hogy halogatjuk, okoskodunk, megmagyarázzuk Istennek, hogy most miért nem engedelmeskedünk, s azalatt már rég meg lehetett volna tenni, amit mondott, és azóta már sok áldást is kaptunk volna azért.
Hogy ez mennyire nehéz vállalkozás, azt egyebek között mutatja az is, ami Genfben történt Kálvin János idejében. Ő az odakerü-lése után megkérdezte a gyülekezetet: akarnak-e valóban Isten akarata és Isten igéje szerint élni. A válasz egyöntetű igen volt. Meg is esküdtek erre, hogy ők mindenben Isten igéje szerint akarnak élni. Amikor azonban ebből az következett, hogy akkor a szerencsejátékokat be kell szüntetni, az éjszakai sö-tét mulatókat be kell zárni, a részegeskedésnek vége van, aki nyilvánvaló házasságtörésben élt, annak nem szolgáltatta ki az úri szent vacsorát Kálvin, akkor nagy botrány lett. Előbb csak az érintettek, azután egyre többen fellázadtak ellene. Nem gondolták, hogy ezzel Isten igéje, sőt Isten személye ellen lá-zadnak, és elkergették a városból azt a Kálvint, akinek a működése alatt felvirágzott a város. Mert amikor ez már engem érint (legyen meg az Ő akarata) és valami konkrétumot érint, akkor tiltakozik az ember. Ettől még elmondja végig a Mi Atyánkot, csak éppen nem engedi, hogy Isten akarata megvalósuljon az életében.
Itt a megterített úrasztala körül vizsgáljuk meg ma azt, hogy mi irányít minket végső soron. Csakugyan az, hogy Isten akarata megvalósuljon az életünkben és rajtunk keresztül? Mi irányít? Sokszor nem az ösztöneink és a vágyaink? Vagy ebben a számító világban nem bizonyos számítások irányítják sokszor a cselekedeteinket? Vagy a magunk által, magunk elé helyezett célok, amik sokszor szentesítik még a tisztátalan eszközeinket is, megfeledkezve arról, vajon mi lehet Isten akarata? Nem a korszellem irányítása alá kerül sokszor a gondolkozásunk meg az életgyakorlatunk is, és úszunk az árral, mint bá-bok, mint tehetetlenek, akik nem akarnak semmit? Vagy rábólintanak arra, amit az Istentől idegen korszellem akar és diktál? Vagy pedig csakugyan Isten akarata szerint akarjuk eltölteni a testben hátralevő időt, és nem emberek kívánsága szerint.
Jó lenne, ha megtanulnánk, hogy mindig elmondjuk őszintén Istennek, hogy mi mit akarunk. Kezdődhet ezzel az imádság, de kerüljön utána mindig az, amit a Megváltó mondott a Gecsemáné kertben: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Olyan példás Jézus imaharca a szá-munkra, és ezt szeretném javasolni délutáni olvasmányul. Könnyű megjegyezni hol van megírva: Mt 26-36-46 Jézus szenvedésének a történetében. Ő is azzal kezdi: Atyám, ha lehet, múljék el tőlem e keserű pohár, hogy ne kelljen kiinnom (a szenvedéseire gondol itt), de mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Kis szünet, visszamegy a tanítványokhoz, azok alszanak, nem segítenek imádkozni. Újra kezdi az imádkozást, de akkor már nem ezt mondja, amit először, hanem azt: ha nem múlhat el tő-lem, legyen meg a te akaratod. Az ember azt gondolná: nagyszerű, győzelem, igent mondott az Atya akaratára. S akkor azt olvassuk: harmadszor is imádkozott ugyanezen szavakkal szólván. Egészen bizonyos akar lenni Ő is abban, és egészen egyértelműen akarja elmondani az Atyának is, hogy most, ebben a végső nagy küzdelemben is, csak az Ő akaratának akar engedelmeskedni.
Szabad nekünk is így imádkozni. Elmondom a magam elképzeléseit, s miközben mondom, hallom, hogy valami nem stimmel. Ez nem valószínű, hogy egyezik Isten akaratával. Az ám! Mi is az Ő akarata? Még nem kérdeztem. És átalakul az imádság kérdezéssé, figyeléssé, s befejeződik egy igennel, egy szép ámennel. Úgy legyen, ahogyan te akarod.
Még három kérdést szeretnék felvetni, délután majd gondolkozzunk rajta.
1. Mi is Isten akarata? A Bibliában sok gyönyörű ige van arra nézve, mit akar kifejezetten Isten (expressis verbis). Csak két ilyen igét hadd említsek: „Nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy a bűnös megtérjen az ő gonosz útjáról, és éljen.” Isten nem akar téged elpusztítani. Nem akar még megítélni sem, de azt akarja, hogy hagyd abba mindazt, ami gonosz, ami nem kedves az életedben, és élj — egyre kiteljesedő gazdag, isteni életet. Ezt akarja.
Egy másik ige a Thesszalonikai levélből: „Az az Isten akarata, hogy ti megszentelődjetek.” Vagyis, hogy egészen átjárjon minket az ő szentsége, betöltsön Jézus Krisztus tisztasága, félre legyünk téve az Ő számára, csak Ő használhasson, de Ő bármire használhasson minket, és erre mi mindig örömmel készen legyünk. A ti megszentelődéstek, ez az Isten akarata.
2. A másik kérdés: mi a feltétele annak, hogy mi ezt helyesen tudjuk kérni? Feltétlenül az, hogy megismerjük Őt igazán, hogy egymás mellé kerüljön ez: Ő az én szerető Atyám, és Ő ennek a világmindenségnek a Királya, aki ténylegesen uralkodik. Ezért ké-rem, hogy valósuljon meg az Ő királyi uralma az én életemben is. Atyám, aki gyengéden szeret, akinek fontos vagyok, és a világmindenség alkotója, fenntartója és ura, akinek minden lehetséges. Így sokkal könnyebb kimondani: legyen meg a te akaratod minden tekintetben az én életemben is.
3. Milyen következményei vannak annak, ha valaki mától kezdve a Mi Atyánkot igazán, helyesen fogja imádkozni? Erre nézve is sok ígéret van a Bibliában, hogy mi lesz azzal, aki az Isten akaratát cselekszi. Egyet említek most csak, amit maga az Úr Jézus Krisztus mondott, amikor egyszer a sokaságot tanította. Mária és Jézus testvérei nem voltak a hallgatók között, hanem megérkeztek és beüzentek, hogy szeretnének beszélni vele. Mielőtt kiment volna Jézus (így olvassuk a Mt 12,50-ben), körülnézvén a sokaságon, ezt kérdezte: Ki az én anyám és kik az én testvéreim? Aki az Isten akaratát cselekszi, az nekem anyám, fitestvérem, nő-testvérem.
Jézus testvére lehetsz, ha az Isten akaratát cselekszed. Kell-e ennél több, van-e ennél több?
Ma van az úgynevezett egyházi esztendő utolsó vasárnapja. Nemcsak naptári év van újévtől szilveszterig, nemcsak tanév van szeptembertől júniusig, hanem egyházi esztendő is van ádventtől ádventig. Ádvent első vasárnapján kezdődik az ún. egyházi esztendő, annak az ünnepes fele, ami a pünkösd utáni első vasárnapig, szentháromság vasárnapig tart. Ebben vannak a nagy üdvtörténeti ünnepek, s utána jön az ünneptelen fele, amelyik most ér véget. Jó lenne, ha méltóképpen zárnánk ezt az ünneptelen hosszú időszakot, és méltóképpen készítenénk magunkat az előttünk levő ünnepekre, tényleg ádventi várakozás erősödne meg a szívünkben, hogy az élő Krisztussal már itt a földön egyre szorosabb közösségbe akarunk jutni, és várjuk vissza Őt a mennyből úgy, ahogy meg-ígérte, dicsőségesen.
Jó lenne, ha megvallanánk — akár itt marad valaki úrvacsorázni, akár el kell mennie — őszintén Istennek, hogy bizony van bennünk is sok ellenkezés az Ő akaratával szemben. Helytelenítjük sokszor azt, amit Ő tett. Felülbíráljuk, számon kérjük rajta, hogy mit miért cselekedett. Valóban természetünkké lett a lázadás, akaratoskodunk. Legalább a magunk kis hatáskörében istenkedni próbálunk, és ennek a mélyén a vele szembeni bizalmatlanság és hitetlenség van, de nem akarunk ilyenek maradni. Szeretnénk mostantól kezdve őszintén kérni, hogy jöjjön el a te országod és legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.
Jó lenne, ha megtörténne ez az áttörés azoknak az életében, akik ilyen langyosak, akik mindig össze akarják egyeztetni az emberek kívánságát, meg Isten akaratát. Merjünk teljes bizalommal neki engedelmeskedni!

Múlt vasárnap a Mi Atyánk első kérését vizsgáltuk, mit jelent ez a mondat: „…szenteltessék meg a te neved…” Láttuk, milyen sokféle módon tudjuk megszentségteleníteni Isten nevét, vagyis az Ő szent személyét. Ugyanakkor láttuk azt is, hogy sok szép lehetőség van arra, hogy megszenteltessék Ő az életünkben és általunk is. Megszenteli az, aki imádja Őt, aki vallást tesz róla, és akinek az élete Isten közelében egyre inkább megszentelődik.
Hadd kérdezzem meg: ki lépett előre ezen a héten ezen a területen? Kik azok, akik tudatosan elkezdték imádni Istent, és közben jöttek rá, hogy nem tudják, de nem nyugodnak bele? Kik azok, akik várták az Istentől elkészített alkalmat, hogy Őróla bátran és mégis egyszerű természetességgel, alázatosan vallást tegyenek? Mit tettünk azért, hogy megszentelődjék az életünk?
Isten azért beszél nekünk ezekről a dolgokról, hogy cselekedjük. Aki nem cselekszi, vagy eleve úgy hallgatja, hogy nincs is szándékában cselekedni, az az ítéletét súlyosbítja. Ezt a szelíd és kedves Jézus mondta nekünk irántunk való szeretetből. Boldog ember az, aki úgy olvassa és hallgatja az igét, hogy azonnal cselekszi is.
Ma ennek az imádságnak a második ké-rését bontsuk ki. Mit jelent ez: „jöjjön el a te országod”?
Az Újszövetség eredeti görög szövegében, ez a szó: ország, ezt jelenti: királyi uralom. Jézus tehát arra tanít, hogy kérjük: valósuljon meg Isten királyi uralma ezen a földön ugyanúgy, mint ahogy a mennyben. Hol valósul meg Isten országa, Isten királyi uralma? Ott, ahol az emberek Őt Úrnak vallják, Királyként tisztelik, és neki önként engedelmeskednek. Ez valósulhat meg egyre inkább ezen a földön úgy, mint a mennyben.
Talán máris érzékeljük, hogy Jézus milyen óriási horderejű kérést ad itt a szánkba. Határozott mozdulattal ki akar emelni minket abból a törpelelkűségből, ami jellemző ránk, és megtanít kozmikus távlatokban gondolkozni, látni, és olyasmikért imádkozni, ami magunktól nem jutna eszünkbe. Az önmagunk körül forgó kicsinyes, kismé-retű kérések helyett és előtt ilyen nagy horderejű kéréseket ad a szánkba: valósuljon meg Isten királyi uralma ezen a földön is, ugyanúgy, mint ahogy megvalósul a mennyben.
Sokféle szempontból lehet vizsgálni ennek az üzenetét. Ma három szempontra figyeljünk: mit jelent Isten országának az eljövetel, a személyes életünkben, mit jelent, hogy általunk valósuljon meg egyre jobban az Ő királyi uralma, és mit jelent ez a történelem végét illetően, amikor majd tökéletesen megvalósul az Ő uralma.
1) Mit jelent ez a kérés: jöjjön el a te országod, a magunk személyes életére nézve?
Nem szabad elfelejtenünk: amit a 24. zsoltárból olvastam, meg énekeltünk is, az igaz. Tehát hogy az Úré ez az egész világmindenség. Az Övé, mert Ő alkotta, Ő birtokolja ma is, Ő kormányozza ténylegesen — minden ellenkező látszat ellenére is —, és ez az egész gazdag világmindenség, mint az Ő alkotása, az Ő tökéletes törvényei szerint működött és részben működik még mindig. Bajt az okozott, amikor fellázadt a Sá-tán ez ellen a rend ellen, és magával ragadott minket, embereket is. Rávett bennünket arra, hogy ne a világ Királyának engedelmeskedjünk, a mindenható Istennek, hanem magunk legyünk kiskirályok. Legyünk autonóm, öntörvényű emberek, és negligáljuk, tegyük félre Istennek a törvényeit. Azó-ta szakadt ránk ez a temérdek baj és nyomorúság, ami miatt szenvedünk. Mivel Isten kényszert nem alkalmaz, hanem olyan, mint a tékozló fiú atyja, aki elengedte a tékozlót, de visszavárta, s lehetővé tette, hogy visszatérjen, Isten sem kényszerítette magá-hoz az embert, de visszavárja. Így az ember kivonta magát Isten királyi uralma alól, elhitte ezt a hazugságot, hogy a saját ura lehet, és eközben az ördög kiszolgáltatottja, a bűn rabszolgája lett. Ezt követően elveszítette azt a képességét is, hogy Istennek képes legyen engedelmeskedni.
Az egész Szentírás arról szól, hogy Jézus Krisztus azért jött, hogy újra képesekké tegyen minket arra, hogy Istennek engedelmeskedjünk, vagyis, hogy az Isten kirá-lyi uralma, Isten országa újra elérkezzék az ember életébe. Azt tudjuk a Bibliából, hogy aki Jézust hittel befogadja és neki mint az élete Urának engedelmeskedni kezd, azt Ő képessé is teszi arra, hogy engedelmes legyen, és az belépett az Isten országába. Az ilyen ember életében ismét érvényesül Isten királyi uralma. Ez a földi életük legjelentősebb eseménye. Ez az, ami mindent meghatároz, amivel minőségileg új szakasz kezdődik minden hitre jutott ember életében.
Amikor Jézus először lépett a nyilvánosság elé, a legelső mondata így hangzott: „Betölt az idő, és elközelített az Istennek országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumnak.” (Mk 1,15) Az evangélium az, hogy kinyitotta az Isten országának a kapuját, amit becsuktunk magunk mögött, és vissza lehet menni. Azt mondja: Őbenne elközelített az Isten országa, vissza lehet térni oda, és hinni lehet az evangéliumnak.
Hogy történik ez egy ember életében? Zákeusnak a történetét a legtöbben ismerjük. Rendkívül jól szemlélteti, hogyan lép be egy ember az Isten országába, mik annak a feltételei és mik annak a következményei. Zákeus is a maga törvényei szerint élt. Megszedte magát, amit lehetett, kiszedett másoknak a zsebéből. Otthon lapult a sok lopott pénz, békessége azonban mégsem volt. Egyszer, amikor Jézus belépett az ő otthonába, Jézus mellett kezdte rosszul érezni magát. Nyilvánvaló lett számára, hogy a lopott pénz meg Jézus egy fedél alatt nem maradhat. Márpedig Jézus maradjon az életében, mert valami olyat kapott vele, amiről nem is tudta, hogy létezik, ami hiányzott neki. Akkor előáll a javaslattal: Uram, mit szólnál hozzá, ha azokat, akikre emlékszem, hogy becsaptam őket, a Biblia törvénye szerint négyszeresen kárpótolnám, a többi pénzt pedig kiosztom azoknak, akik a legszegényebbek? Jézus azt mondja: helyes. És még mit mond utána Jézus? „Ma lett üdvössége ennek a háznak.”
Amikor Zákeus lemondott arról, hogy ő a kiskirály, aki megszervezi az életét, aki tudja, hogyan kell meggazdagodni, aki tudja, hogy meg kell gazdagodni minden körülmények között, aki egy szóval: uralkodik a maga életében, — leszáll a trónról, és azt mondja: mostantól kezdve te vagy az Úr. Itt te mondod meg, mit csinálok, mi a jó és mi a rossz. Elkezd Isten igéje, Isten törvénye szerint cselekedni — mert ott van megírva, hogy aki drasztikus módon vesz el valakitől valamit, annak négyszeresen kell kárpótolnia —, kiszabja magára az ige szerinti legszigorúbb büntetést: Isten igéje szerint négyszeresen kárpótolom, Isten igé-je szerint akarok élni, akkor Jézus azt mondja: „most lett üdvössége ennek a háznak.” Belépett Zákeus Isten országába, mert érvényesülni kezd életében Isten királyi hatalma. Nem ő királykodik már, hanem mindenestől és minden tekintetben Istennek akar engedelmeskedni.
Isten országa tehát annak az életében jön el, aki befogadja hittel Jézust és összekötve az életét vele, Isten akaratának kezd engedelmeskedni, és képes is neki engedelmeskedni. Egy új ország polgárává lett ezzel. Pontosan úgy, ahogy Pál apostol örvendezik: „Áldott az Isten, aki kiszabadított minket a sötétség országából, és áttett minket az Ő szeretett Fiának az országába, akiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneinknek bocsánata. (Kol 1,13-14) Határátlépés történik, új törvények érvényesek, új védelmet élvez ennek az országnak az új polgára. Isten királyi uralmát önként magára vette, boldogan engedelmeskedik neki. Itt semmiféle kényszer nincs, és átéli, milyen szabaddá lett ezáltal.
Hadd kérdezzem meg itt mindjárt, s hadd bátorítsak mindenkit, hogy élesen tegyük fel magunknak a kérdést: benne vagyunk-e mi már ebben az országban, beléptünk-e az Isten országába? Ezt nekünk kell eldöntenünk fehéren-feketén: eddig én voltam a király, mostantól kezdve Ő legyen a király, neki akarok engedelmeskedni. Ő nemcsak az én Megváltóm, aki megbocsátja bűneimet, hanem az én Uram és Királyom, aki parancsol, s akinek engedelmeskedni akarok. Ez komoly döntés, amit átgondoltan meghoz az ember, s utána kezdődnek a csodák. Itt lép be Isten országába, itt jön el az Isten országa egy ilyen magunkfajta ember életében. Benne vagyunk-e már ebben az országban, meglátszik-e ez az életünkön — mert ez meglátszik —, és vonzóvá teszi-e az életünk mások számára is ezt az Istennek való engedelmeskedést, az Isten királyi uralma alatt való élést?
Egy kicsit hasonlít ez ahhoz, amikor valaki hazatelepül. A történelemnek sokféle vihara elsodorhat valakit a hazájától és lehet élni, még nagyon jól élni is idegenben, de a legtöbb ember sose érzi ott magát igazán otthon. Ha van lehetősége, egyszer úgy dönt, hogy visszatelepül. Rájön arra: „itt vagyok honn, itt az én világom,” és új törvények szerint új életszakasz kezdődik. Gyarló a hasonlat, de szemlélteti, hogy mi történik, amikor valaki belép Isten országába.
Egyet azonban nem szabad elfelejtenünk: amikor valaki így imádkozik: „jöjjön el a te országod”, akkor tisztában kell lennie azzal, hogy amikor Isten királyi uralma elkezdődik az életünkben, akkor a mi királyi uralmunknak vége. Kálvin János határozottan magyarázza ennek a helynek a fejtegetésénél azt, hogy Isten országának kezdete a mi óemberünk pusztulása. Nem háttérbe szorítása, — elpusztulása. Ketten nem feszíthetünk a trónon. Vagy eljut oda valaki őszintén: Uram, te vagy a király és te uralkodj az életemben, én leülök a trónszék mellé és állok rendelkezésedre. Ez a hívő ember magatartása. Vagy: megpróbál ő is uralkodni, vagy csak jelképesen érti, hogy Isten uralma valósuljon meg az életében, de valójában ő akar uralkodni, akkor semmi új nem kezdődött, csak a helyzete lesz még nehezebb.
Tisztán kell látnunk, hogy az Isten elleni lázadásunk óta a vérünkké lett, a sejtjeinkbe van írva, hogy uralkodni akarunk. Tessék megfigyelni, hogy mindenki egy valakit keres magának, ha van lehetősége rá, a családban a leggyengébbet, vagy aki nála valami oknál fogva gyengébb és kisebb, hogy uralkodjék rajta. Mindenki igyekszik egy kis birodalmat körülhatárolni, hogy ott ő az úr. Ez az én konyhám, én mondom meg, minek hol a helye, és oda tegyétek vissza. Ha nem, akkor kezdődik a békétlenség. Ez az én íróasztalom, itt port törölni se szabad senkinek, mert itt én parancsolok. Ennyi hely legyen ebben a nyomorult lakásban, ahol én vagyok az úr stb. Ennél indulatosabb mondatokat is idézhetnék. Valahol úr akar lenni az ember, és valakin uralkodni akar. Ezért nehéz eljutnunk oda (mint ahogy a Jelenések könyvében olvassuk: a mennyei lények a koronáikat letették Isten királyi szé-ke előtt és úgy imádták Őt), hogy letegyük a koronánkat, igazán megalázkodjunk Isten előtt, felismerve és elismerve, hogy Ő az úr, és uralkodni csak Ő tud. Mi nem tudunk.
Sokan beismerik: nem tudok uralkodni az indulataimon. Igazán nem akartam úgy viselkedni, most már hiába magyarázom, elrontottam valamit. Nem tudunk uralkodni a nyelvünkön. Miért szalad ki a számon valami, amit nem akartam mondani? Mert nem tudok uralkodni rajta. Nem beszélve arról, hogy a fantáziánkon sem tudunk uralkodni. Egymáson szeretnénk, azt meg Isten megtiltotta. Magunkon nem tudunk, — de nem is kell. Eljuthat az ember oda, hogy az Úr uralkodik. Boldog vagyok, hogy Ő átveszi a királyságot az életemben. Egyedül Ő tudja, mi jó és mi rossz, mi hamis és mi igaz, én bízom benne és kérdezem Őt. Azzal kezdtem: Atyám… Mi Atyánk. Ezzel a gyermeki bizalommal bízom rá magamat, és eközben éli át az ember, hogy egyre inkább kibontakozik és egyre gazdagabb lelkiségre jut.
Mi tehát uralkodni akarunk, de nem tudunk uralkodni, s amikor valaki ezt elismeri és így adja át az uralmat az élete felett, lemondva arról, hogy ő uralkodjék többé — a szó ilyen értelmében —, az lépett be az Isten országába. Az ilyen ember életében érvényesül Isten királyi uralma.
Egy-két példát hadd mondjak, hogy lássuk, mennyire a hétköznapokban történik ez, vagy ha ott nem történik, akkor nem történt semmi.
Egy fiatal szabolcsi gazdával esett meg, hogy effélékről hallott egy igehirdetésben. Beleakadt az igének ez a mondanivalója, nem tudott szabadulni tőle. Néhány napig kínlódott, hogy mit csináljon. Elment a kert végébe, ásott egy gödröt, és összehordta addigi életének a jellemzőit: pálinkás poharakat, borosüvegeket, a szeretőitől kapott tükrös szíveket, a dózniját, mindent, ami neki addig a legfontosabb volt. Betemette, leszúrt egy deszkát és ráírta: meghalt. Utólag mondta el: ezzel tényleg új élet kezdődött a számára. Nem azért, mert ezeket eltemette, hanem azért temette el, mert megérlelődött benne a döntés: én valóban más akarok lenni. Magamtól nem sikerült (bátortalan próbálkozásai voltak addig is, a magunk erejéből az nem is sikerül), most átadta az uralmat az élete minden területén Istennek. Az emberi kapcsolatai is megváltoztak. Új élet kezdődött, a régi el van hantolva. Éljen az új Király, aki a királyok Királya és az uraknak Ura. Őt kérdezem újra és újra: Uram — ez nem szólam az ajkamon —, mit akarsz, hogy cselekedjem?
Volt egy asszony, aki a falu kártyavetője volt. Amikor Jézus Krisztus belépett az életébe, ő pedig belépett az Isten országába, akkor az udvaron rakott egy kis máglyát. Ott voltak a kártyái, a „szerencsecsontjai”, az álmoskönyvek és minden efféle, és elégette. Többek füle hallatára elmondott egy megrendítő imádságot, amiben nemcsak a bűneit vallotta meg, hanem átadta az uralmat az élete felett Istennek. Ezzel szabad ember lett, és új kezdődött az életében. Ez így történik.
Vagy pedig lehet elmélkedni vég nélkül, mint az az írástudó, aki Jézussal beszélt arról, hogy melyik is a legnagyobb parancsolat. Kölcsönösen örvendtek annak, hogy egyetértenek abban, hogy melyik: „Szeresd az Urat, szeresd felebarátodat…” nagyszerű, én is így gondolom Mester. És mit mondott neki Jézus? „Nem messze vagy az Isten országától.” (Mk 12,24) Hogyhogy? Nincs benne? Nincs. Miért? Mert csak elmélkedett róla. Azt mondja: szeretni az embernek felebarátját nagyobb dolog mindennél. Jézus pedig azt kérdezi: és te mostantól kezdve mit csinálsz? Szeretni embernek — kedves, szép elmélet, te maradsz a bűneidben. Vagy pedig azokkal szakítsz, és azt mondod: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Ezzel beléptél az Isten országába, elérkezett az Isten királyi uralma az életedben.
Isten őrizzen meg minket attól, hogy elvileg elmélkedjünk ezekről az igaz kérdésekről. Isten segítsen minket, hogy elhantoljuk mi is mindazt, ami a magunk királykodásához tartozott, a magunk elveit, ha azok olyanok, a magunk igazát, amit védünk körömszakadtig, bizonyos szokásokat, akár hagyományokat is, ha azok Isten igéjével ellentétesek. Mindent, ami minket, mint királyt a trónhoz kötött. Adjuk át az uralmat ténylegesen annak, aki egyedül tud helyesen uralkodni.
Ezt jelenti személyesen, hogy jöjjön el a te országod.
2) Hogy folytatódik ez? Mindig úgy, hogy aki belépett Isten országába, az átéli, milyen szabad lesz az, aki az Ő királysága alatt kezd el élni. Mindattól szabad, ami addig megkötözte, ami ellen néha küzdött, néha meg ragaszkodott hozzá. Feloldódik ez az ambivalencia. Egyértelművé válik az ember élete. Olyan gazdagságot kapott Krisztusban, amilyenre nem is gondolt, és legszívesebben mindenkit most mindjárt meghívna ebbe az országba.
Ezek az emberek azok, akik nem értik, miért nem értik a többiek, hogy te az Isten országán kívül élsz és azért van ennyi bajod. Gyere oda be, én már tudom, mi a különbség. Néha kedvesen mondogatni kell nekik: nyugalom, nyugalom. Évtizedekig te sem értetted. Kedves, hogy most már benn vagy és másokat is hívni szeretnél, de türelmesen kell ezt. — Ez a szenvedélyes vágy azonnal felébred az ilyen emberben, mert felébred a többiek iránti szeretet és a másokért érzett felelősség, ami addig ismeretlen volt a számára. Most már tudja, milyen az Isten nélkül, meg Istennel élni. Eddig fel sem tűnt, hogy Isten nélkül él, vagy csak a következményei miatt szenvedett. Most már a különbséget tudja, és ezért küldetést kapott ahhoz, hogy hívjon oda másokat is. Az ilyen ember új szenvedéllyel tudja elmondani: jöjjön el a te országod, a te királyi uralmad másoknak az életébe is. Elsősorban a hozzánk legközelebb élők, a rokonaink lépnének be Isten országába, de mindenkinek, még az ellenségei számára is ezt kéri.
Amikor az első keresztyénüldözés megkezdődött (a Cselekedetek könyvéből tudjuk ezt), ezért imádkoznak az üldözött hívők: Urunk, a mi ellenségeink is hadd ismerjék fel, hogy te vagy a Király, te vagy az Úr, és jöjjön el a te országod az ő életükbe is, mert az veszi ki a gyűlöletet is a szívükből, az menti meg őket az ítélettől.
Aki tehát elmondhatja: beléptem az Isten országába, az azonnal elkezd munkálkodni azon, hogy általa is terjedjen az Isten országa, és az Isten királyi uralma eljusson másokhoz is. Ezért imádkozik, és új tartalommal mondja el ezt a rövid és fontos kérést. Ezért meg tud szólalni, tud beszélni Istenről és az Ő királyságáról másoknak. Az élete is egyre inkább olyan lesz, hogy önmagáért beszél, és eleven illusztrációja lesz a bizonyságtételének.
Felajánlja magát az ilyen ember a Királynak, Krisztusnak, Istennek: Uram, használj engem, hogy általam is terjedjen a te országod. Az ilyen újjászületett ember ajkán tehát ez az egyszerű, de nagy horderejű kérés: jöjjön el a te országod, a misszió eszközévé válik. A lélekmentés egyik módja, az emberek iránti szeretetnek a megmutatása. Én könyörgök azért és fáradozom azon, hogy Istent mint Királyt, mint ennek a világnak az Urát minél többen megismerjék, elismerjék, és kiszabaduljanak abból a pokolból, amivé tették az életüket, s megjelenjék az Isten országa, a mennyország már ezen a földön a számukra.
Ez mind benne van ebben a kérésben: „jöjjön el a te országod…” Kálvin ennél a helynél ezt is írja még: „Aki ezt az imádságát, amit Jézus a szánkba ad, igaz hittel mondja, azért könyörög, hogy Isten az Ő uralmát valósítsa meg igéje és Szentlelke által, hogy annak az egész világ önként alá-vesse magát.” Nem kisebb igénye és vágya lesz az ilyen embernek, hogy annak az egész világ önként alávesse magát.
Amikor ezt imádkozzuk, jussanak eszünkbe ezentúl misszionáriusok, az igehirdetők, és jussanak eszünkbe nem hívő rokonaink. Még az ellenségeinknek is kérjük ezt: jöjjön el az Isten országa az ő számukra, Isten királyi uralma terjedjen ki rájuk is.
Mi pedig magunkat szánjuk oda egyre engedelmesebben, hogy használhasson Isten ebben a szolgálatban.
3) Ezzel a kéréssel Jézus felemeli az imádkozó hívőnek a tekintetét, és megengedi, hogy ennek a világkorszaknak a végéig lássunk. Amikor idő többé nem lesz, amikor Istennek minden ígérete beteljesedik, amikor minden nyomorúságot, ami az ellene való lázadásunk következtében ránk szakadt, megszüntet, amikor az Ő királyi uralma valóban betölti az eget és a földet, mert új eget és új földet teremt, és ebben tökéletesen megvalósul az Ő uralma.
Jézusnak ez a kérése tehát a mi hívő reménységünk alapja is. Erre azért van nagy szükség, hogy ezt lássuk és komolyan vegyük, mert egyelőre rengeteg olyan jelensé-get észlelünk, amik ennek az ellenkezőjét látszanak bizonyítani. Az Isten elleni lázadás egyre nagyobb méreteket ölt. Az ember istentelen gőgjében egyre több gonoszságra ragadtatja el magát. A hazugság, az erőszak, az önzés, a kegyetlenkedés egyre újabb formákban jelenik meg. Az ördög a gonoszság új módozataira tanít bennünket, és mi roppant tanulékonyaknak bizonyulunk e tekintetben. Méltán kétségbeeshet Isten gyermeke: hova vezet ez? Mivé fajul ez? Mi lesz ennek a vége? Mi tudhatjuk, hogy noha most megengedi a gonosznak ezt a dühöngést, de mindennek a vége mégiscsak az, amit Ő elkészített és megígért. Amikor kiderül majd, hogy az igazság nagyobb hatalom, mint a hazugság. A szeretet nagyobb erő, mint a gyűlölet. Eljön az az idő, amit megígért nekünk a mi Urunk, amikor „az Isten eltöröl a szemünkről minden könnyet, és halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. Ezt mondja az, aki a királyi széken ül: Íme mindent újjáteremtek.” (Jel 21,4-5)
Egyelőre temérdek vér és könny folyik ezen a földön, és ennek nem kellene folynia. Mi eközben kérjük: jöjjön el a te kirá-lyi uralmad, és valósuljon meg ezen a földön úgy, mint a mennyben. Miközben az imádkozó hívő is szenved. Nemcsak a személyét érő nyomorúságok, veszteségek, megaláztatások, fájdalmak miatt, hanem mások szenvedése miatt is. Miközben próbáljuk egymást vigasztalni, és látjuk (mi talán sokkal jobban látjuk), hogy mily temérdek a gonoszság és milyen szörnyű következményei vannak annak, eközben mégis folyamatosan, rendületlen hittel kérjük: jöjjön el a te orszá-god, valósuljon meg a te királyi uralmad ezen a földön, ugyanúgy, mint a mennyben.
Ezt azért tudjuk kérni, mert mi úgy imádkozunk, mint akik látták a láthatatlant, ahogy Mózesről mondja a Szentírás. Mint akik ismerjük ennek a világnak a gazdáját. Mint akik komolyan vesszük, hogy akit úgy szólíthattunk meg: mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, Ő változatlan ura és uralkodója ennek a világmindenségnek. Senki és semmi nem vette ki és nem veheti ki a kezéből ennek a kormányát, mert Ő jó végre kormányozza a világot és a történelmet.
Jöjjön el a te országod — ez a hívő nép ádventi kiáltása. Ugyanaz a tartalma, mint a Jelenések könyvében hangzik: jövel, Uram Jézus. Miközben ezt kérjük, mégsem vagyunk türelmetlenek, mert tudjuk: azért ké-sik ennek az imádságnak a maradék nélküli teljesítése, mert Isten azt akarja, minél többen belépjenek az Ő országába. Minél többen vállalják az Ő királyi uralmát és így megmeneküljenek a végső ítélettől. Mert ez: jöjjön el a te országod az ítéletet is jelenti mindazoknak, akik nem akarnak belépni Isten hívására az Ő királyi uralmába. Ezt is Istenre bízzuk tehát, imádkozó gyermekei, hogy mikor hallgattatik meg a szó teljes értelmében ez a kérésünk. Bizonyosak vagyunk abban, hogy Ő már most elkészítette ennek a meghallgatását.
Azt kérdezi tőlünk először is a mi Atyánk, hogy benne vagyunk-e az Ő királyi uralmában, az Ő országában? Aztán azt kérdezi ezen az igén keresztül: munkáljuk-e, hogy minél többeknek az életébe elérkezzék az Ő országa, minél többen megismerjék Őt, megszabaduljanak a pokolból, és már itt belépjenek az Isten országába? Végül: sok szörnyűséget látva, ott van-e a szí-vünkben ez a bizonyos reménység, ami az Ő biztos ígéretére épül: egyszer ez a kérésünk is úgy teljesedik, ahogy azt Ő megígérte, ahogy egy-két mondatot az imént arra nézve olvastam is.
Amikor elmondjuk a Mi Atyánkot, mindig mindez nem juthat eszünkbe. Isten Szentlelke azonban gondoskodik arról, hogy hol az egyik, hol a másik mozzanat átfusson az agyunkon, és miközben azt kérjük: jöjjön el a te országod, tartalommal telítődik ez a kérésünk, és minket magunkat is megerősít.

A Mi Atyánkot tanulmányozzuk mondatról-mondatra. Két héttel ezelőtt azt a kedves megszólítást elemeztük, amit Jézus a szánkba ad: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy. Láttuk, hogy minden hívő az újjászü-letés által lesz Isten gyermekévé, addig nem az. Aki Jézust befogadta, azt a Mindenható befogadja az Ő gyermekeinek a nagy családjába, és ettől kezdve nevezheti joggal Atyjának egy bűnös ember az Istent. De amikor atyát kap Istenben, akkor sok testvért is kap, hiszen mindazok, akik Jézusban újjászülettek, Isten gyermekei, ezért mondja Jézus: mi Atyánk.
A folytatás pedig arra figyelmeztetett minket, hogy miközben mi is egyszerű, ő-szinte bizalommal úgy szólíthatjuk meg a világmindenség Urát, ahogy egy kisgyerek szólította annakidején az apját, mondhatjuk: Atyám, hozzá kell tennünk: aki a mennyekben vagy, és ezt a gyermeki bizalmat minden esetben ki kell egészítenie az őszinte alázatnak és a neki való feltétlen engedelmességnek. Bizalom és a Mindenható előtti igaz tisztelet az igazi imádságnak az alapja.
Folytassuk most a kérésekkel. Jézus hat kérést sorol el ezek után. Van a három te kérés és a három mi kérés.
Szenteltessék meg a te neved,
jöjjön el a te országod,
legyen meg a te akaratod,
ezzel kezdődik, mert láttuk, hogy az igazi imádság középpontja nem az imádkozó, hanem az az Isten, akihez szól. Utána jönnek a mi kérések:
A mi mindennapi kenyerünket
add meg nekünk,
a mi bűneinket bocsásd meg
és minket őrizz meg a kísértésektől
és a gonosztól.
Ma az első kérést vegyük szemügyre. Mit jelent ez: Szenteltessék meg a te neved?
1) A név az ókorban magát a személyt jelölte. Ábrahámról többször olvassuk, hogy segítségül hívta ott az Úr nevét. Ez azt jelenti, hogy magát a mindenható Istent hívta segítségül.
Jézus olyan kedvesen jelenti az Atyának a főpapi imában: én megismertettem velük a te nevedet. Ami azt jelenti, hogy Jézus kijelentette nekünk az Atyát. Elmondta és bemutatta, hogy kicsoda Isten, ha tetszik: milyen az Isten. Amikor az Ő nevét megismertette velünk, akkor Őt magát ismertette meg.
De még a hétköznapi szóhasználatban is szoktunk ilyeneket mondani: ahhoz én nem adom a nevemet. Ez azt jelenti: nem állok a mellé az ügy mellé, nem támogatom, ott ne számítsatok rám. A név tehát maga a személy. Isten neve Isten maga.
Mit jelent megszentelni Isten nevét?
A Biblia szóhasználatában szent az, amit egy meghatározott célra elkülönítettek. Amit megkülönböztetnek a profántól, az általánosan használttól, a megszokottól. Szent edények voltak a jeruzsálemi templomban azok, amiket csak istentiszteleti célra volt szabad használni. Ezért volt olyan szörnyűség az, amikor Belsazár babilóniai király a szent edé-nyekből a maga tivornyáin bort ivott. Ezzel megszentségtelenítette azokat, mert azok félre voltak téve istentiszteleti használatra. Ezért voltak szentek, egyébként ugyanúgy néztek ki külsőre, mint a többi, de megkülönböztette a többitől az, hogy Isten céljaira lehetett csak használni.
Mindig voltak szent idők. Az ünnepek, amiket az Isten-félő ember az Isten dolgaival való foglalkozásra szán. Isten maga szent — ezt mondja a Biblia —, mert Ő különbözik mindattól, amit Ő mint Teremtő alkotott. Minden teremtményétől lényegileg különbözik. Ő egészen más, és ezért szent. Ugyanakkor Ő mentes mindattól, ami szennyes, tisztátalan, e világi, mert a szent jelzőnek van ilyen erkölcsi jelentéstartalma is, hogy minden bűntől mentes, a szó erkölcsi értelmében tiszta, makulátlan.
Hogy Isten ilyen, azt a mennyben tudják, ezért magasztalják Őt örökkön örökké. Sokan ismerjük az Ézsaiás 6,3-t amit a próféta látomásában hall. Az egész mennyei világ hirdeti: szent, szent, szent a seregeknek Ura. — Isten gyermekeinek a nagy kiváltságuk és feladatuk az, hogy ezen a földön is hirdessék, hogy Isten szent, hogy megismertessék másokkal a szent Istent, és minél többeket elsegítsenek oda, hogy így viszonyuljanak Istenhez, így imádják Őt, és így engedelmeskedjenek neki. Ezáltal lesz szent az Ő neve ezen a földön is.
Ez a mondat, hogy: mint a mennyben, úgy a földön is, mind a három kérésre vonatkozik. Szenteltessék meg a te neved, mint a mennyben, úgy a földön is. Legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. Jöjjön el a te országod, mint a mennyben, úgy a földön is. Isten önmagában szent. Őt nem nekünk kell megszentelnünk vagy szentté tennünk, hanem aki felismerte, hogy Ő szent, és aki megismerte a szent Istenben a maga mennyei Atyját, annak feladata, kötelessége, lehetősége ezen a földön erről tanúságot tenni, neki magának is ennek megfelelően élni, hogy megszenteltessék az Ő neve itt a földön ugyanúgy, mint ahogy a mennyben.
Isten nevét tehát az szenteli meg, s azáltal szenteltetik meg az Ő neve ezen a földön, ha valaki ilyen hitelesen tud róla itt másoknak beszélni, hogy az emberek bízzanak Istenben, hogy csak benne bízzanak, hogy Őt Istenként ismerjék meg és ismerjék el. Isten nevét megszentelni éppen ezt jelenti, hogy egyedül Őt tekinti valaki az élő, igaz Istennek, és így imádja őt, így dicsőíti, így engedelmeskedik neki.
Az emberek ne magukban bízzanak, ne másoktól várják azt, amit csak az Atya adhat meg, és legfőképpen ne sötét szellemi erőktől várjunk segítséget, hanem egyesegyedül azt imádjuk, aki imádatra méltó, aki szent, és akinek a szentsége betölti az eget és a földet, és akit megismerni azt jelenti: minőségileg más élet kezdődik az ember életében.
Éppen ezért fontos világosan látnunk, hogy mi mindennel szentségteleníthetjük meg Isten nevét, hogy ezektől óvakodjunk és megtisztuljunk. Mik azok a konkrét lehetőségek, amik által megszenteltetik Isten neve ezen a földön úgy, mint ahogy a mennyben.
2) Mivel lehet megszentségteleníteni az Ő nevét? Meg lehet a beszédünkkel. A harmadik parancsolat megszegésének minden módja az Isten szent nevének, személyének a megszentségtelenítését jelenti. Tehát mindenféle káromkodás, a káromkodásnak finomkodó, nyafogó, városias formája is. Amikor Isten nevét valaki hiába veszi az ajkára. Megszentségteleníti Isten nevét s vétkezik az Ő szent személye ellen mindenki, aki szószátyár módon, sokszor csak szokásból ilyeneket mond: jaj, Istenem! Isten bizony! Óh Isten. Bármikor, amikor az Ő nevét nem arra használjuk, amire adta.
Mire adta? Világos a Szentírásban: Isten nevét akkor vesszük szent módon az ajkunkra, ha hozzá beszélünk, imádkozunk, és ha róla vallást teszünk másoknak, vagyis másokkal megismertetjük, kicsoda Ő. Minden egyéb esetben hiába vesszük az ajkunkra, vagyis megszentségtelenítjük ezt a szent nevet.
Fontos, hogy ma itt a megterített úrasztalánál kíméletlen becsületességgel leplezzük le az életünkben az Isten szentsége elleni vétkeinknek ezeket a változatait. Tudjuk ezeket megvallani, elhagyni, s szeretettel figyelmeztetni egymást is, valahányszor az Ő nevét nem szent módon vesszük az ajkunkra.
Ugyanilyen megszentségtelenítése Istennek mindenféle esküdözés, és az is, amikor ördögi, sötét, okkult tevékenységek során veszik ajkukra Isten szent nevét emberek. Amikor a kártyavető a szentháromság Isten nevében lát piszkos munkájához. Amikor jósok, mágusok, szellemidézők az Isten szent nevét merik ajkukra venni, és így látnak hozzá szörnyű tevékenységükhöz. Ez sajnos szokássá lett.
Megszentségtelenítjük Istent akkor is, amikor besoroljuk Őt halott emberek közé. Hol hozzá imádkozik valaki, hol pedig olyanokhoz, akiket haláluk után szentekké avattak. Ezek az úgynevezett szentek mind emberek voltak, és mind meghaltak. Ha egy halotthoz ugyanúgy imádkozik valaki, mint a szent Istenhez, az azt jelenti, hogy megtagadta az Isten kizárólagosságát. Nem csak Isten szent neki, akihez egyedül szabad és kell imádkoznunk. Nem tőle közvetlenül remél és vár segítséget, hanem különféle okokból, különféle áttételekkel próbálja Őt megközelíteni, becserkészni, holott azáltal szentelné meg az Ő nevét, ha egyenesen Őhozzá mint mennyei Atyjához menne, hiszen Jézus Krisztust ezt lehetővé tette a számunkra.
Sokszor megbújnak emberek hittudatában ilyen tévedések, és nem is vesszük észre, hogy ezzel a Szent Isten ellen vétünk. Mert ha egyedül Őt tekintjük élő Istennek, s ha komolyan vesszük a Bibliának ezt a mondatát: „egy az Isten, és egy a közbenjáró is Isten és emberek között: az ember Jézus Krisztus, aki önmagát adta érettünk” (1Tim 2,5-6), akkor nekünk egyedül a mindenható Istenhez és egyedül az Ő egyszülött Fiához, Jézushoz szabad imádkoznunk.
Mit szólna az az apa, aki utólag értesül arról, hogy hazajött a más város internátusában tanuló gyermeke, és sorra látogatta a szomszédokat. Az egyiktől enni kért, a másiktól egy kis zsebpénzt kért, a harmadiknál szállást kért, és nem tőle kérte mindezt. Amikor mi Isten helyett vagy mellett bárki máshoz is imádkozunk, akkor ugyanígy bántjuk a mi szent Atyánkat, amikor nem mindent, és nem közvetlenül neki mondunk el, tőle kérünk, és nem egyedül tőle várunk minden segítséget.
Ez nem játék, mert az Isten szent. Aki ezt nem veszi komolyan, az nem Őt szentségteleníti meg, hanem saját magát tartja távol ettől a szent Istentől, akinek a tisztasága és szentsége átjárhatná őt. Tudjátok, hogy mennyire óvakodom attól, hogy bárki, megbántsunk, főleg a hite miatt, de ha Isten igéjét komolyan vesszük, akkor ezeket is le kell lepleznünk az életünkben, és meg kell tanulnunk megadni a tiszteletet, a kizárólagos tiszteletet annak az Istennek, aki szent, vagyis egészen más, mint minden ember, még azok is, akik bármilyen kiváló erkölcsi tulajdonsá-gokkal rendelkeztek.
Meg van írva, például a Római levél első részében: aki a teremtett dolgokat tiszteli a Teremtő helyett, az milyen mélységekbe juthat. Nekünk nem szabad teremtményeket tisztelnünk a Teremtő helyett vagy mellett vallásos tisztelettel.
Ugyanígy meg kell szabadulnunk attól a talán mindannyiunkra jellemző vagy legalábbis mindannyiunkat fenyegető módjától az Isten neve megszentségtelenítésének, amikor emlegetjük Isten nevét, de az életünkön nem ragyog fel az Ő szentségéből semmi. Nem lesz láthatóvá, hogy mi a szent Isten közelébe kerültünk, és az Ő tisztaságából, szentségéből valami meglátszik rajtunk is. Amikor valaki templomba jár, de a gondolkozása nem változik meg, és nem változik folyamatosan, szüntelenül Isten igéje szerint reformált gondolkozássá. Amikor valaki talán még olvassa is a Bibliát, de a régi utálatos szokásai megmaradnak, s azokat nem látja bűnnek, pedig megterheli vele a környezetét. Amikor beszél valaki Istenről, talán a családon belül is, és büszkén elmarasztalja a család nem hívő tagjait, de az élete nem szent. Nem láthatók rajta jézusi tulajdonságok, nem ábrázolódik ki az életében Krisztus. Minden képmutatással, minden látszat keresztyénséggel megszentségtelenítjük a mi Istenünket. Az ilyenekre mondja Pál apostol: miattatok káromoltatik az Isten neve a pogányok között. (Róm 2,24)
Csak néhány formáját említettem annak, hogyan véthetünk Isten szentsége, a szent Isten ellen. Jó lenne, ha ma mindnyájan úgy úrvacsoráznánk, akik itt maradunk majd, hogy kérjük Istent: Uram, világíts bele az életembe. Ha most éppen ezt a területet érintette a te igéd, akkor itt teremts bennem rendet. Nem ragaszkodom semmihez, és nem kezdem magyarázni a bűneimet. Tisztíts meg mindattól, amivel vétkezem a te szentséged ellen.
3) Legalább ilyen fontos, vagy még fontosabb az, hogyan ragyoghat fel Isten szentsége az életünkben. Mielőtt erről mondanék valamit, hadd említsem meg, hogy nem szabad elfelejtenünk, hogy olyan korban élünk, amikor rohamosan elmosódik a határ szent és profán között. Egy általános profanizálódás korában élünk, amikor egyre kevesebben lesznek, akiknek a számára egyáltalán valami szent. Egyre többekkel beszélek, akiknek nem szent már az édesanyjuk sem, a hazájuk sem. Az a közösség sem, amelyik pedig nagy áldozatok árán felnevelte, kitaníttatta, szárnyaira bocsátotta őket. Egyre többen vannak, akik nem ismerik a hálát, a kegyeletet, a tiszteletet, az emlékezést, a ragaszkodást, a hűséget. Ha ragaszkodnak is valamihez, valakihez csak addig, amíg hasznuk van belőle. Ez tükröződik sokszor az ember külső megjelenésében is.
Nagypénteken egészen elszomorodtam itt a templomban. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban nagypéntekre, de minden ünnepre is azok az emberek, akik között éltem, készültek, és ez meglátszott az öltözékükön is. Itt most nem az a fontos, hogy nagypénteken valamikor fekete ruhában jöttek az emberek a templomba, mert ezzel is kifejezésre akarták juttatni, hogy Jézus Krisztus halálának a ténye mélyen érinti őket, de mégsem az Isten nevének a megszentelésébe fér bele az, hogy valaki úgy jön el templomba, mintha moziba menne. Úgy érkezik ide, hogy rágógumi van a szájában, hogy itt a templomban is zsebre dugja a kezét, keresztbe tett lábbal diskurál akármiről, mert nem szent neki sem a hely, sem az idő, sem az, amire itt mindannyian várunk.
A vasárnap az Isten rendelése szerint szent nap. Azt mondja: megszenteljed azt. Mit jelent ez a gyakorlatban a mi számunkra? A templom szent hely és az istentisztelet szent idő, mert itt a szent Istennek a szavát várjuk. Ezért kellene könyörögnünk, hogy ne emberi bölcselkedés hangozzék soha, hanem mindig a minket kimondhatatlanul szerető Isten élő igéjét halljuk. Ha valakiben ez a lelkület van ott, az a külsőben is megmutatkozik.
Itt most nem arról van szó, mintha a külsőnkkel szentelnénk meg ezt a napot vagy ezt a helyet, mert amikor egy templom divatbemutatóvá válik (és voltak ilyen helyek, hogy az új ruháját ott mutatta meg mindenki a többieknek), az ugyanolyan utálatos Isten előtt, mintha semmi különbség nincs a külső megjelenésünk hétköznapi meg ünnepi formája között. Itt nem arról van szó, hogy a szentség kívülről befelé hat, — van ilyen téves feltételezés némely keresztyén közösségekben: ha bizonyos külső rendeléseknek eleget teszek, akkor én az Isten előtt jó vagyok. A Biblia nem erről beszél. A szentség belülről kifelé hat. Jézus azt mondja: nem az fertőzteti meg az embert, ami a száján bemegy, hanem ami száján kijön, mert az a szívből jön. Bent kell megszentelődni, de ez a külsején is meglátszik az embernek.
Olyan szegény emberek között nőttem fel, akiknek a legjobb esetben két ruhájuk volt, de vasárnap a jobbikat vették fel, és ki is kefélték. Főleg, ha az úrasztalához jöttek, akkor a belső megszentelődésük vagy megszentelődésre való vágyuk a külsejükön is megmutatkozott.
Ne kövessük, ne majmoljuk ezt a modern, erénnyé magasztosított nyomorúságot, amelyik nem tesz különbséget szent és profán között. Az általános nagy profanizálódás ellen is szól a Mi Atyánk első kérése. Szenteltessék meg a te neved — azt is jelenti, hogy egyre mélyebbre engedjük hatolni magunkban Isten közelében élve az Ő szentségét, és ez meglátszik a külsőnkön is, s engedjük, hogy meglátszódjék, mert ezáltal is megszentelődik az Ő szent neve.
Hogyan szenteljük meg hát? A Biblia azt mondja, hogy akkor, ha imádjuk őt, akkor, ha megvalljuk őt, és akkor, ha Isten gyermekei a szent Isten közelében tartózkodva egyre inkább megváltoznak, és az Ő szentsége átjárja őket. A puszta életük is Istenre mutat, és Istenhez vezet másokat. „Látván az emberek a ti jó cselekedeteiteket, dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16)
a) Akkor szentelődik meg Isten neve az életünkben, ha imádjuk Őt. Nemcsak ha a ké-réseinkkel hozzá szaladunk. Imádni Őt többet jelent ennél. Imádni csak az tudja, aki ismeri, mert az Isten imádása azt jelenti, hogy megvallom neki, kinek ismertem meg Őt. Erre nem neki van szüksége, — nekem, az imádkozónak van rá szükségem, hogy újra és újra tudatosodjék bennem, s miközben megvallom, még mélyebben megismerjem Őt, és ez az ismeret még inkább megszenteljen engem.
Az a baj, hogy erre sokszor időt sem szá-nunk. Eltékozolt, felesleges időnek tekintjük az Isten imádását, pedig voltak, vannak és lesznek is mindig olyan hívő közösségek, amik szorgalmas munkával élnek és szolgálnak másoknak, de eközben külön időt szentelnek az Isten imádásának. Elsorolni neki, kicsoda Ő, kinek ismertem meg már eddig. Vagy nincs mit elsorolnunk? Múltkor valaki azt mondta: próbáltam imádni Istent, de nem tudtam neki semmit sem mondani. Milyen jó, hogy kiderült: nem ismeri még Istent, akkor meg kell ismerni! Vagy nem tudatosult még benne, hogy kicsoda Ő valójában, vagy maga sem hiszi, amit tud róla. Sok mindent tud róla, de az nem vált még személyes hitévé, és így nem tud személyesen vallást tenni sem. Ez maga már előbbre visz a lelki életben, ha kiderült, hogy szeretném imádni, de nem tudom. Aztán kiderülhet az is: tudom, csak még sosem próbáltam. Milyen nagyszerű dolog megvallani, ki Ő. Milyen nagyszerű dolog elsorolni az eddig kapott ajándékait. Ez már nem imádás, ez hálaadás, de annak az unokatestvére, és folytatódhat az imádásunk hálaadással. Hogy megerősíti ez az embert arra, hogy mások előtt is megvallja őt.
Szenteltessék meg a te neved: ez egyebek közt azt jelenti, hogy megtanuljuk imádni Istent. Ahhoz tehát, hogy megszentségtelenítse valaki Isten nevét, nem kell elkezdenie durván káromkodni. Elég, hogy nem imádja Őt. Ezzel ugyanúgy nem szenteli meg a nevét, mintha direkt megszentségtelenítené. Vigyázzunk, mert Jézus a mércét magasabbra emeli. Különösen itt a Hegyi beszédben, amelyikben a Mi Atyánkot is elmondta. Mert itt Isten gyermekeihez beszél. Itt őket akarja egyre közelebb segíteni mennyei Atyjukhoz. Megvan-e az Isten imádása a mi kegyességi életünkben? Tudjuk-e, mi az? Gyakoroljuk-e azt? Engedjük, hogy azáltal is maga Isten erősítse a hitünket?
b) A másik formája annak, hogy megszenteltetik az Ő neve, ha megvalljuk Őt. Hihetetlen sötét időszakban élünk, amikor kimondhatatlan tudatlanság van tömegekben Istennel kapcsolatban. Nem ismerik az emberek Istent. Viszont az ördög becsempészett a tudatukba egy csomó téves, hamis, torz, kimondottan istentelen úgynevezett ismeretet, információt, és ez hangot kap lépten-nyomon. Lépten-nyomon lehetőségünk van arra, hogy megszólaljunk és elmondjuk szelíden és tisztelettudóan (ahogyan Péter levelében olvassuk), hogy kicsoda valójában Isten. Amikor egészen elképesztő badarságokat mondanak róla, amikor olyan feltételezések röpködnek, aminek semmi valóságalapja nincs, akkor meg kell szólalnia annak, aki már tudja valamennyire, hogy kicsoda Ő. Ne haragudj, ez nem így van, hanem emígy van. Ezt onnan tudom, hogy… Isten az Ő igaz igéjében ezt mondja, és ugyanígy tapasztaltam.
Ezt csak el kell mondania valakinek, még akkor is, ha egyedül van egy társaságban, aki ezt el meri mondani. Miért félünk vállalni őt? Miért félünk kimondani az igazságot, amikor hangosan dübörög körülöttünk a hamisság és a hazugság, és ennek oly sok áldozata van? Nem kioktatnunk kell az embereket, hanem megvallanunk előttük azt az Istent, akit valamennyire már megismerhettünk, és ezáltal megszenteltetik az Ő neve. Nemcsak úgy, hogy rászólok: ne káromkodj! Miért ne káromkodna, azt sem tudja, hogy kit szid. Szeretettel elmondom neki, hogy ki az, akit te szidsz. Én ezt az Istent jobban szeretem, mint a tulajdon anyámat. Anyámat ugye nem szidnád a fülem hallatára, annyira becsülsz engem, de nekem az még jobban fáj, hogy Istenemet szidod, mert… és akkor valamit mondhatunk róla, amit már megtapasztaltunk. Ennek néha különös folytatása van ám. Elhalkul az istenkáromlás, kérdések szó-lalnak meg emberekben, ha ezt valóban szeretettel és tisztelettudóan tudjuk mondani, és ha valóban ismerjük azt az Istent, akit ez a világ nem ismer, és éppen ezért nem szenteltetik meg az Ő neve ezen a világon. Azáltal szentelteik meg, ha az Ő gyermekei szeretettel bemutatják az Atyjukat azért, hogy lehetőleg mások is az Ő gyermekeivé lehessenek.
c) A harmadik formája a Biblia szerint annak, hogy Isten neve megszenteltetik az övéinek az életében, ha az Ő szentsége egyre jobban átjár minket, és mi is egyre inkább szentek leszünk. Vagyis mások, mint a világ. Mert aki Isten szentségében jár, aki a megszentelődés útján előrehalad, az egészen másként gondolkozik, mint a világ. Az másként neveli a gyerekeit. Másként költi el a pénzét, de másként is keresi meg. Vannak dolgok, amikre azt mondja: nem, inkább ne legyen. Másként osztja be az idejét, másként él, másként hal meg. Másként beszél másokról, az ellenségeiről, jó barátairól. Mindent másként csinál. Nem azért, mert különbözni akar, hanem azért, mert megszentelődik, és a szent az más, mint a profán. A szent az Istennel van közösségben. Ilyen emberekre van nagy szüksége ennek a profanizálódó, Istentől távol élő világnak. Ezeknek az embereknek a puszta életét látva sokszor felhangzik mások ajkán is az Isten dicsőítése.
Jézus egymás után mondja a Máté 5-ben ezt: Ti vagytok a világ világossága, és gyertyán sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem hogy magasra tegyék, és világítson a házban; s közvetlenül utána mondja: úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy látván a ti cselekedeteiteket, dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. (14-16. v.)
Ha azt akarom, hogy Istent káromló vagy Istennel szemben teljesen közömbös emberek egyszer csak elkezdjék dicsőíteni Őt, akkor nem is annyira győzködni kell, hanem szentül élni. Az Isten szentségéből valamit eléjük élni, mégpedig nem görcsölve és izzadságosan, mert ez úgy sem megy, hanem úgy, hogy mindig újra félreállok Jézus Krisztus útjából, aki a hit által már az újjászületett emberben él, engedem, hogy Jézus szólaljon meg, Jézus cselekedjék, Jézus hallgasson, Ő tegye azt, amit akar bennem és általam. Ez-által megszenteltetik az Isten neve az én gyarló életem útján is a pogányok között. Lesznek, akik előbb-utóbb dicsőíteni fogják az én mennyei Atyámat.
Luther azt mondta: Isten neve azáltal szenteltetik meg, ha Isten igéje tisztán hirdettetik, és Isten gyermekei annak megfelelően szent életet élnek. Ebben sok igazság van. Igaz az is, amit az egyik magyarázó így ír: ha valaki őszintén kéri, hogy szenteltessék meg a te neved, az végső soron saját maga ellen imádkozik. Az én saját régi természetemet kell halálba adnom, az én szokásaimat kell félretennem, az én indulataimra mondok halált, ha azt akarom, hogy Isten szentsége, a bennem élő Krisztus felragyogjon ez előtt a világ előtt. Erre hívott el minket az Isten. Ez a célja a megváltatásunknak, ebben teljesedik be igazán az, egy ilyen magunkfajta egyszerű hívő ember életében, hogy szenteltessék meg a te neved.
Láttuk, hogy a név: maga a személy, a szent azt jelenti: elkülöníteni, Isten számára félretenni, az Ő kizárólagos használatára odaszentelni, s ugyanakkor jelent erkölcsi tisztaságot is. Néhány példát említettük, hogyan szoktuk megszentségteleníteni az Ő szent nevét (vagyis személyét) beszédünkkel, téves imádságunkkal, képmutató magatartásunkkal. És láttuk, mit jelent megszentelni Őt ezen a világon azzal, hogy imádjuk, hogy megvalljuk, s hogy engedjük, hogy az Ő szentsége átjárjon és átalakítson minket egészen, mígnem kiábrázolódik bennünk a Krisztus.

Múlt vasárnap elkezdtük a Mi Atyánk tanulmányozását. Láttuk az imádkozó Jézust, aki sok tennivalója között is mindig megtalálta az időt és a csendet az imádságra, mert fontos volt neki az Atyá-val való folyamatos közösség. És láttuk, hogy ezt az imádságot Ő mintának is adta, amiben összefoglalja a helyes, a jó imádkozás főbb ismérveit. Ezt az ötöt soroltuk el: alaphangja a bizalom és a tisztelet, középpontja Isten és nem az imádkozó ember, belefér az egész világ: menny és föld, belefér az egész ember testi és lelki szükségei egyaránt, és belefér a másik ember, mert mindig közel viszi az imádkozót a többiekhez.
Folytassuk most, és tartalmilag próbáljuk a Mi Atyánk egy-egy mondatát az eddiginél talán jobban megérteni. Ma csak az első mondatról lesz szó, arról, ahogyan Jézus megszólította Istent: mi Atyánk, aki a mennyekben vagy…
Szeretném mindjárt hangsúlyozni, hogy ez nem csupán megszólítás, hanem hitvallás. Gyönyörű, gazdag, bátor, mély megvallása annak, hogy kinek tekinti az imádkozó hívő Istent, hogyan járul hozzá, mit hisz róla. Benne van az a leglé-nyegesebb mozzanat, hogy mi Istent élő személynek tekintjük, aki hallja a kiáltásunkat, aki válaszol arra, aki az Ő kegyelméből nem minden kívánságunkat teljesíti, mert egyedül Ő tudja, mi jó nekünk, és Ő mindig azt akarja, ami nekünk jó.
Ebben a megszólításban három kifejezés különösen hangsúlyos. Az, hogy Isten Atya, Isten a mi Atyánk, és ez a mi Atyánk a mennyekben van. Mit jelent külön-külön ez? Az elsőről szeretnék kicsit részletesebben szólni.
1) Jézus következetesen így szólította meg a Mindenhatót: Atyám. Végignéztem az Ő imádságait, amik sokszor egy mondatosak, máskor hosszúak. Mindig így hangzik a megszólítás: Atyám. Még a kereszten is így kiált hozzá: Atyám, a te kezedbe teszem le a lelkemet. Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Erre hatalmazza fel a benne hívőket is.
Ez a megszólítás azonban némelyekben igen hamis elképzeléseket és indulatokat támaszthat, mert sok embernek negatív tapasztalatai vannak az apjáról. Sok gyerek egyáltalán nem is ismeri az apját. Sokan már kiskorukban elszakadtak tőle. Ritkán találkoznak vele. Ha együtt laknak is, oly ritkák a meghitt, bensőséges beszélgetések az apával. Sok apa nem törődik a gyerekeivel, ráhagyja a feleségére egészen a gyerekek nevelését. Magára hagyja őt ebben a felelősségteljes munkában, ami pedig közös feladat mindenképpen. Igen kevés olyan apa van, aki komolyan veszi és gyakorolja azt, amit a Szentírás az édesapák kötelességévé tesz, hogy megismertessék gyermekeikkel Isten nagy tetteit, hogy együtt imádkozzanak velük rendszeresen, és megtanítsák őket Isten igéjére.
Van sok olyan család, ahol valami módon történik ez, de a gyerekek éles szeme látja a képmutatást. Más a szöveg, és más a valóság. Mások a szavak, és mások az apa cselekedetei. Amit a gyerekeitől megkíván, azt ő maga nem veszi komolyan. Sok helyen meg egyenesen félnek a gyerekek az apjuktól, félnek még attól is, ha hazatér, mert sosem lehet tudni, milyen állapotban, vagy milyen hangulatban jön, és csak durvaságot, bántalmazást, vagy legjobb esetben közömbösséget kapnak tőle.
Ezért fontos hangsúlyoznunk, hogy Jézus nem úgy beszél Istenről mint Atyánkról, mint akit lehet hasonlítani akár a legjobb földi apához is, hanem fordítva van. Minden földi apának az Isten atyaságából lehet és kell tanulnunk minél többet, hogy valamennyire is hivatásunk magaslatán tudjunk állni.
Mi jellemzi Istent mint Atyát, Jézus szerint? Itt olvastuk a Mi Atyánkot közvetlenül megelőző mondatban: „…jól tudja a ti atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle.” Ez arra utal, ami aztán ismétlődik szakadatlanul Jézusnak az Atyáról vallott tanításában, hogy Isten gyengéd szeretettel és mindenható hatalommal veszi körül az övéit. Hatalmasan gondoskodik róluk, mert gyengéden szereti őket. Ezt fejezi ki ez: jól tudja, mire van szükségetek. Egyedül Ő tudja jól. Mi nem tudjuk, ezért kérünk sokszor butaságokat is Istentől, sőt olyasmit is, ami csak ártana nekünk. Ő mindent képes megadni nekünk, mert mindenható Atyánk, de csak azt akarja megadni, ami a javunkat szolgálja.
Minden igazi imádságnak ez az alapja, alaphangja: Isten az én Atyám, aki jól tudja, mire van szükségem. Benne van ebben az, hogy fontos vagyok neki, éppen ezért bízhatom benne. Rábízhatom nyugodtan magamat, és elmondhatok neki mindent, ami fáj, ami hiányzik, aminek örülök, amit nem értek, amiben kételkedem, ami meggyötör, amit tervezek, amit akarok, amiben csalódtam, és mint boldog gyermeke, várhatom az Ő válaszát.
Itt szólal meg azonban a fontos kérdés, amit széltében-hosszában félremagyaráznak emberek, hogy vajon minden ember Isten gyermeke-e? Ha valaki ezt állítaná, az súlyos tévedést mondana. A Biblia azt mondja, hogy minden ember Isten teremtménye, és az Ő gondviselő szeretetével körülveszi teremtményeit. Éppen itt a Hegyi beszédben mondja Jézus: felhozza az Ő napját mindenkire vá-logatás nélkül. Esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak. Amikor azonban a farizeusok egyszer azt állították Jézusnak, hogy ők is Isten gyermekei, akkor Jézus élesen azt mondta: tévedés, ti az ördögnek a gyermekei vagyok, és a ti atyátok az ördög (Jn 8,41-44). Ez abból is látszik, hogy ti a ti atyátok akaratát cselekszitek, mert gyűlöltök engem és meg akartok engem ölni. Erre persze megsértődtek, mint ahogy ma is sokan megsértődnek, ha valaki azt meri mondani, hogy te nem vagy Isten gyermeke, hiszen az ördög indulatai vannak benned: gyűlölködés, pletykálkodás, önzés, irigység, hazugság jellemez, és mindezek az ördögnek a jellemzői.
Nekünk világosan kell látnunk, hogy Istennek egyetlen öröktől fogva és természete szerint vele azonos gyermeke, fia van, és ez Jézus Krisztus. Aki azonban Jézust szereti, aki benne hisz, aki vele együtt él, azt Isten Jézusért gyermekévé fogadja. Remélem, már könyv nélkül tudjuk, olyan sokat idézzük ezt a fontos mondatot a János evangéliumából: „Akik pedig befogadták Jézust, megadta nekik azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek, azoknak, akik az Ő nevében hisznek, akik nem a férfi indulatából, hanem Istentől születtek.” (Jn 1,12)
Mi mindannyian egy férfi indulatából fogantattunk és így születtünk. Így nem vagyunk Isten gyermekei. Ahhoz, hogy valaki Isten gyermekévé váljék, még egy születésre van szükség, s ezt nevezi Jézus újjászületésnek. Erről beszélt Nikodémusnak, annak a kitűnő embernek, hogy szükséges újonnan születnetek, mert másképp ne mehettek be az Isten országába. Az újjászületés pedig akkor történik, amikor valaki Jézust befogadja az életébe.
Máig emlékszem arra, amikor először mondhattam egy idegen férfinek azt: apuka. Hogy vált ez lehetővé? Úgy, hogy megszerettem a lányát, feleségül vettem, odaköltöztem hozzájuk, és egy idő után apósom azt mondta: ne Gyurka bácsizz engem, hanem szólíts úgy, mint a lányom, ha akarod. Én meg örömmel akartam, és attól kezdve én is azt mondhattam egy idegen embernek: apuka. Mert a lányára való tekintettel a fiává fogadott. Szerettem a lányát, és ezért ő azt mondta: tekints úgy, mintha az apád lennék.
Ez pontosan így van az Istennel való kapcsolatunkban is. Aki szereti Jézust — és ennek megvannak az ismérvei, hogy mit jelent Őt szeretni —, azt Isten Őreá való tekintettel, Őérette a gyermekévé fogadja. Ettől kezdve igaz, ha valaki azt mondja: mi Atyánk. Ezt megelőzően nem igaz, nem érvényes.
A Heidelbergi Káté ezt a bibliai igazságot is kristálytiszta világossággal fogalmazza meg: „Miért neveztetik Krisztus Isten egyszülött Fiának, ha mi is Isten fiai vagyunk? Azért, mert egyedül csak Krisztus Istennek örök természet szerint való egyetlen Fia; mi pedig őérette kegyelemből fogadtattunk Isten gyermekeivé.” (HK 33)
Hadd kérdezzem ilyen személyesen: te Isten gyermeke vagy-e már? Igaz-e az ajkadon ez: mi Atyánk.
A Jézustól tanult imádság első két szava tehát nem más, mint felhívás megtérésre, hogy elmondhassuk valóban: mi Atyánk, hogy visszataláljunk Istenhez abból a messzeségből, amibe születtünk. Mert mi mindnyájan tőle távol jövünk a világra. Valahogy úgy, mint ahova a tékozló fiú került, akinek az volt a vágya, hogy minél messzebb költözzék otthonról. Aztán ott tönkrement az élete, és amikor rendbe akarta hozni, az első lépés ehhez az volt, hogy rendeznie kellett az apjával való kapcsolatot. És hogyan rendezte? Úgy, hogy otthagyta a disznóit, a disznó-ságait, hazament, és az első mondata így hangzott: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened, nem vagyok méltó, hogy fiadnak tekints, de ha lehet, itthon szeretnék maradni, s akár mint béresed, neked feltétel nélkül engedelmeskedni.
Ez a világos beszéd, és minden ember csak így válhat Isten gyermekévé, ha egyszer ezt őszintén, átgondoltan végigmondja. Atyám, vétkeztem. El is tudom sorolni, miben. Nem vagyok méltó, semmi jót nem érdemlek tőled, de ha visszafogadsz, szeretnék neked újra engedelmeskedni, mindenben, feltétel nélkül, úgy mint egy béres. Itt hangzik el az atya nyilatkozata: nem béres vagy, fiam vagy — és akkor jön a tékozló fiú példázatában is négyszeres bizonyítéka annak, hogy visszafogadta fiává: a szép ruha, a gyűrű, a saru, az ünnepi lakoma, és országvilág előtt kijelenti az apja: ez az én fiam. De ez azzal kezdődik: vétkeztem, nem vagyok méltó, kész vagyok mindenben engedelmeskedni.
Ehelyett azonban sok tékozló fiú azt akarja, hogy miközben ott ül a disznói között, onnan üzenget az apjának, hogy küldjön neki újabb eltékozolnivalót. Ezt tekintik sokan imádságnak. Ez nem imádság. Az igazi imádság alaphangja ez: vétkeztem, semmi nem jár, de veled szeretnék élni. Nem valamit kér ez a fiú, az apja közelébe kéredzkedik vissza. Tudja, hogy az mindennél többet jelent.
Akinek a szívében ez ott van, az éli át ezt a semmivel össze nem hasonlítható csodát, amikor a Mindenható újra azt mondja: gyermekem. Adja az Ő Szentlelkét a mi szívünkbe, és a Lélek az, aki ki-áltja bennünk: Abbá, Atyám! Ettől kezdve tudom Őt igazán atyámnak tekinteni és így imádkozni hozzá.
Kívánom, hogy ezt a csodát mindnyájan éljétek át, és ennél kevesebbel ne érjük be, mert minden, ami ennél kevesebb, az még kívül van az Isten országán és az üdvösségen. Lehet, hogy el lehet mondani: nem messze vagy az Isten országától, de ugyanúgy kívül vagy, mint akik messze vannak tőle.
2) Mire utal ez a kicsi szócska: mi Atyánk? Kezdődhetne így is: Atyám. Jé-zus nem véletlenül mondja ezt többes számban. Arra utal ez, hogy aki visszakapja Istent mint Atyját, az vele együtt testvéreket is kap. Az mélységesen összetartozik ezentúl azokkal, akik szintén befogadták Jézust, akik kapták az Ő Szentlelkét, akik Isten gyermekeivé lettek, akikről el lehet mondani azt, amit Pál apostol boldogan vall: egy Lélekkel itattattunk meg. Ezek egy szoros, szerves közösséget alkotnak; egy élő organizmust, aminek a feje maga Jézus Krisztus. (1Kor 12)
Itt megint egy széltében-hosszában elterjedt tévedést kell korrigálnunk, mert Jézus itt nem az egész emberiség nagy testvériségére gondol. Ír a Biblia arról is, hogy Isten az egész emberiséget egy vérből teremtette, de itt másról van szó. Itt a megváltottak közösségéről van szó. A hívőknek az összetartozásáról, akik ténylegesen együtt élnek Jézussal, és neki engedelmeskednek. Ezt a közösséget nevezi így Pál apostol: Krisztus-test. Ennek a testnek minden egyes tagja közvetlen összeköttetésben van a fővel, Krisztussal, és neki engedelmeskedik. Ennek a minek, ennek a közösségnek csak ezek az emberek a tagjai, akiknek Krisztus a fejük. Akik nem önfejűek, s akik nem tekintenek senki embert a Krisztus helytartójának, hanem közvetlenül Krisztussal mint a test fejével vannak szolgálati, engedelmességi kapcsolatban.
Ezeknek viszont meg kell tanulniuk elfogadni, szeretni egymást. Akármilyen furcsa is némelyikük. Átélni azt, hogy szükségünk van egymásra, összetartozunk. Szolgálhatja egyik a másikat, és az egész együtt szolgálja Krisztust. Ezeknek nem szabad szégyellniük egymást, hanem vállalnunk kell a többi hívőt is, mert együtt vagyunk az Isten népe. Ha Jézus nem szégyellt minket testvéreivé fogadni (Zsid 2.), akkor mi se szégyelljük egymást, és legfőképpen ne szégyelljük a mi Urunk Jézus Krisztust.
Ez nem gőgösség, mert ezek az emberek, ha valóban az Isten Lelkétől áthatottak, akkor nem büszkék, és nem vetnek meg senkit, sőt sokkal jobban szeretnek mindenkit, mint mások. Szeretik azokat is, akik még nem tagjai a Krisztus-testnek. Szeretik a névlegesen keresztyéneket, a teljesen hitetleneket, sőt az ellenségeiket is. A Biblia azonban éles különbséget tesz azok között, akik már a Krisztus-test tagjai az újjászületés által, és akik még nem azok. Azt, hogy mi Atyánk, csak az előbbiek mondhatják el igazán. Ezt a különbségtételt is azért teszi a Szentírás, hogy felingerelje azokat, akik még nem tagjai a Krisztus-testnek, hogy vágyakozzanak, és Istennek egyre többen legyenek gyermekeivé.
3) A harmadik, amit hozzátesz Jézus: aki a mennyekben vagy. Ez arra utal, hogy miközben egyszerű és őszinte bizalommal járulhatunk Isten elé mint Atyánk elé, tudnunk kell, hogy semmiképpen nem válhat ez a bizalom bizalmaskodássá. A mindenható Isten előtt, aki a mennyekben van, csak mély hódolattal és őszinte alázattal jelenhetnek meg a gyermekei is. Sőt, ők ismerik meg egyre jobban és egyre igazabban Őt, és annál könnyebb lesz nekik ezzel az alázattal megjelenni.
Miközben a gyermek őszinte, fenntartás nélküli nyitottságával bízhatunk benne, aközben nem felejtjük el, hogy Ő a világmindenség alkotója, Ő szuverén, teljhatalmú Ura mindennek, ami létezik. Nem lehet helyhez kötni, nem lehet templomba bezárni, nem lehet semmire sem kényszeríteni, mint a pogányok gondolták az imádságaikról. Nem lehet megvesztegetni áldozatokkal vagy fogadalmakkal. Nem lehet semmire rábeszélni, és nem lehet semmire felhasználni, főleg senki ellen. Nem erre való az imádság, mert Ő tökéletes szabadságában azt tesz, amit akar, és tökéletes atyai szeretetéből mindig azt teszi, ami a mi javunkat szolgálja. Az igazi Isten-ismeret erre a bizalomra és erre a tiszteletre segíti el az embert.
Aki a mennyekben vagy — ez megint csak Isten csodálatos szeretetére és mindenható hatalmára utal. Ha ezt a kettőt valaki komolyan veszi, akkor vajon van-e alapja arra, hogy aggodalmaskodjék? Hogy kétségbe vonja azt, hogy arra az Istenre, akire tegnap és ma számíthatott, holnap és holnapután is számíthat. Lehetséges-e olyan helyzet, ahol ez az Atya magára hagyja gyermekét? Támadhat-e olyan baj, amiből ez a hatalmas Isten, aki a mennyekben van, ne tudna szabadulást adni? Elképzelhető-e olyan szükség, amit Ő ne tudna gazdagon kielégíteni, aki jól tudja, mire van szükségünk, mielőtt kérnénk tőle?
Nem véletlenül szól Jézus közvetlenül a mi Atyánk után hosszan, részletesen az aggodalmaskodásról, és bátorítja azokat, akik Isten gyermekeivé lettek, hogy semmi miatt ne aggódjanak, mert Istennek gondja van rájuk. (Mt 6,25-34)
Mi azzal dicsőítjük Istent, ha nem aggodalmaskodunk. Ha merünk bízni benne, ha egyedül tőle várunk mindent, és tőle várjuk állhatatosan a szabadítást, a megoldást, az ajándékot úgy, ahogy azt Ő jónak látja. Lehetnek javaslataink, mert kiönthetjük a szívünket neki az imádságban. Elmondhatunk mindent, badarságokat is, mindent, ami eszünkbe jut. De az igazi imádság mindig ezzel a mondattal fejeződik be, amire Jézus tanított minket: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te, mert a te akaratod mindig jobb, mint az enyém. Mert a te akaratod az egyedül jó akarat.
Akiben ott van ez a bizonyosság, és ezt meg is vallja, az ezzel dicsőíti Istent, és ebből származik az a békesség, amit a világ fiai sose értenek Isten gyermekeinél: hogy lehet nyugodt ilyen helyzetben? Hogy lehet derűs ilyen sok nyomorúság között? Hogyan bízhat abban az Istenben, aki így megpróbálja még őt is — tudják sorolni a maguk bölcselkedéseit. Aki azonban ismeri az Ő Atyját, az egészen rábízta magát, az komolyan veszi azt is, hogy lehet, hogy sok mindent nem értünk, de nem azért, mert Isten valamit értelmetlenül cselekedett, hanem azért, mert mi vagyunk értetlenek sokszor, s majd Ő megmagyarázza.
Sok ember szívében ott van az a szorongás, hogy egyedül vagyok, nem értenek meg, kiszolgáltatott vagyok, játszanak velem, bizonytalan a jövőm, nem tudom a kezembe fogni és a kezemben tartani. Sokan nélkülözünk sok mindent, és olyan sokféle félelem támad pici gyerekkortól aggastyánkorig mindnyájunkban. Sokan mondjuk el sóvárogva, ha nem tudjuk is olyan szépen kifejezni, mint Jó-zsef Attila: „Fogadj fiadnak Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva”, mert így magamban „belenehezültem a sárba”, és olyan kevesen vannak, akik azt az imádságot tudják elmondani, amit az énekkarunk itt többször elénekelt már: „Fiad által fiad lenni, hozzád menni, s együtt lenni véled. Magunk, szívünk megalázni, s jóban, rosszban csak imádni téged.” — Ez az Isten gyermekének a nagy élménye.
Jézus tehát mindjárt ezzel az első né-hány szóval ajándékokat kínál. Azt a nagy ajándékot, hogy közösségbe kerülhetünk újra Istennel és Atyánkká lehet, mert kész Jézusért fiaivá fogadni. Azt a nagy ajándékot, hogy közösségbe kerülhetünk a testvéreinkkel, mindazokkal, akik Isten gyermekeivé lettek. Azt a nagy ajándékot, hogy megtanulhatunk félelem nélkül élni. Aki ezt így együtt tudja mondani: mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, az nem aggodalmaskodik.
Kezdjük el ezt az új életet, és minden félelmünk, minden aggodalmaskodunk, sokféle fenyegetettségünk közül újra és újra nézzünk a mi Atyánkra, újra és újra erősítsük meg magunkat is abban, hogy Ő a mi Atyánk, és semmi miatt nem kell aggodalmaskodnunk, mert Ő jól tudja, mire van szükségünk.

Ha Isten éltet minket, az esztendő hátralevő vasárnapjain a Mi Atyánkot fogjuk tanulmányozni. Minden vasárnap egy-egy mondatát. Méltán kérdezhetné valaki, hogy minek tanulmányozzuk azt, amit a legtöbben kívülről (vagy helyesen, magyarosan: könyv nélkül) tudunk? Éppen ezért szeretnénk tanulmányozni, hogy ne csak kívülről tudjuk, hanem belülről is. Hogy szívvel-lélekkel tudjuk mondani. Ne csak idézzük, hanem tudjuk valóban imádkozni. Hogy benne legyen a lelkünk is, és benne legyen az értelmünk is.
Olyan sokat vétünk a Mi Atyánk ellen. Nem véletlenül írta azt Luther Márton, hogy a Mi Atyánk a legnagyobb mártír: olyan sokat kell szenvednie amiatt, hogy sokszor lélek nélkül és figyelmetlenül ledaráljuk, elhadarjuk. Úgy teszünk, mintha imádkoznánk, s közben talán csak a szánk jár, de a gondolataink egészen másutt vannak.
Sok szépet el lehet mondani erről az imádságról. Ezt imádkozzák talán a legtöbben a világon. Több mint egy milliárd ember bizonyosan ismeri. Talán ez volt az az imádság, amit az édesanyánk először tanítgatott nekünk. Ennek egy-egy foszlányát még azok is ismerik, akik egyébként messze sodródtak Istentől, vagy soha nem is voltak az Ő közelében, de ha egy-egy temetésen hallják, ismerősen cseng egy-egy mondat a számukra, s talán meg is kívánják, hogy megtanulják.
Mégis, sokat vétünk ez ellen az imádság ellen. Pontosan az ellen az Isten ellen, akihez ezt imádságként mondhatnánk, de sokszor nem azt tesszük. Talán ha egy kicsit jobban értjük, hogy mit is jelent egy-egy kifejezése, egy-egy kérése, akkor jobban tudjuk majd imádkozni is. Jé-zus ezzel az imádsággal nemcsak egy imát hagyott ránk, hanem mintegy összefoglalta azokat az alapszempontokat is, amik imádsággá tesznek valamit, amit mondunk. A Mi Atyánk minta is. Modell, amiről leolvashatók azok a fontos ismérvek, amitől imádság valami, amit Istennek címezve elmondunk.
Ma még nem magát a Mi Atyánkot szeretném magyarázni, hanem egyrészt szeretném a figyelmet az imádkozó Jézusra irányítani, másrészt éppen ezeket az alapszempontokat szeretném majd elsorolni, amiket leolvashatunk a Mi Atyánkról, mint minta imádságról.
I.
Mit tudunk meg az imádkozó Jézusról? Ilyen egyszerű tényeket, amit olvastunk a bevezetőben: „Történt egyszer, hogy valahol imádkozott, és mikor befejezte, így szólt hozzá egyik tanítványa: „Uram, taníts minket imádkozni…”
Ezek szerint Jézus szokott imádkozni. Ez banális megállapítás, de mégis a gondolkozó ember felkapja a fejét: miért? Miért kellett neki imádkoznia? Az Isten Fiának, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Mire lehet neki szüksége? Mi az, amit kérnie kell az Atyától? Mert a fejünkben a legtöbbször imádság = kérés. Ha szükségünk van valamire, megyünk Istenhez és kérjük. Ha nincs szükségünk — akkor nem imádkozunk? A legtöbben nem. Ha baj van, ha már csak az imádság segít — akkor megpróbáljuk. Ártani nem árthat — mondta a múltkor valaki. Pedig árthat! Ha valaki lélek nélkül ledarálja például a Mi Atyánkot, azzal vétkezett. Képmutató. Úgy tett, mintha imádkozna, de sem a szíve, sem az értelme nem volt benne.
Jézus nem így imádkozott. Jézus úgy imádkozott, hogy megkívánták tőle. Először is úgy imádkozott, hogy lehetett látni is. Imádkozott Ő úgy is, hogy egyedül volt ott, amikor az Atyá-val beszélt. De imádkozott úgy is, hogy lehetett látni. Sőt lehetett hallani. Udvariasan megvárta ez a tanítvány, amíg befejezi, de utána azonnal odament: Uram, én is így szeretnék imádkozni, mert én nem így imádkozom. Ez sokkal több. Ha ez az imádság, aminek most tanúja voltam, akkor az, amit én művelek, nem biztos, hogy imádságnak nevezhető. Taníts engem imádkozni, mert nem tudok.
Nem tudjuk, mit kívánt meg Jézustól, de nyilvánvalóan sokkal bensőségesebb volt Jézus imája, mint ahogy azt az illető megszokta. Valami olyan többlet jelent meg az Atya és az egyszülött Fiú kapcsolatában, amire minden hívő vágyakozik, hogy ilyen kapcsolatom lehessen az egyszülött Fiúval, az én Urammal, és Őérette az én mennyei Atyámmal. Itt a gyermek imádkozott, és ez egészen más, mint amikor imaszö-vegeket mond valaki.
Olyan sokféle tévedés él a fejünkben az imádsággal kapcsolatban. Hallottam meghatározásokat. Valaki egyszer azt mondta: az imádság a tehetetlen ember próbálkozása. Nem jellemző? Egy bizonyos határig Isten nélkül egymagamban is elboldogulok, nincs Őreá szükségem. Amikor elérkezem a lehetőségeim határához, és tehetetlenné válok, akkor próbálkozom, hátha itt be lehet kapcsolni Istent, és ilyenkor imádkozom. A Biblia egészen mást mond az imádságról.
Más valaki azt mondta, hogy a vágyakozó ember illúziója. Sok mindenre vágyakozunk, amit nem tudunk elérni saját erőnkből, és akkor biztatjuk, vigasztaljuk magunkat, vagy pró-bálunk reménykedni abban, hogy esetleg túl lehet jutni a holtponton, és van egy ilyen illúziónk, vágyunk, elképzelésünk, hamis reménységünk: hátha… Hátha a jó Isten segít.
Sokan úgy gondolják, hogy az imádság a vallásos ember kötelessége. Egy derék vallásos embernek imádkoznia kell, ez magától értetődik. Ezzel szerez jó pontokat Istennél, vagy esetleg ezzel vezekel le bűnöket. Kiszabnak rá pönitenciát: ennyi meg annyi Mi Atyánkot mondj el. Nem szörnyű, amikor büntetés lesz az imádság? Úgy bűnhődöm, hogy el kell mondanom az imádságot. A Biblia egészen mást mond az imádságról. Jézus imaélete egészen mást tükröz.
A Szentírás azt tanítja, hogy az imádság nem a tehetetlen ember próbálkozása, nem a vá-gyakozó illúziója és nem a vallásosnak a kötelessége, amit teljesítenie kell, hanem a gyermeknek az előjoga. Lehetőség, amit csak az tud gyakorolni, aki már gyermek, aki Isten gyermekévé lett. És ki lett azzá? „Akik Jézust befogadták, azoknak megadja azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” (Jn 1,12) Akik az Ő nevében hisznek. Ők jönnek az Atyjukhoz, és mondják, ami a szívükben van.
Akkor is, ha éppen nincs mit kérniük? Akkor is! Jól néznénk ki mi szülők, ha csak akkor állnának szóba velünk a gyerekek, ha valamit kérnek. Ahol szeretetkapcsolat van, ott beszélgetnek. Sokszor úgy is, hogy nincs különösebben mit megbeszélni.
Amikor először beszélgettem több órán át, még akkor menyasszonyom sem volt a feleségem, csak udvaroltam neki, hazamentem és é-desanyám azt kérdezte: mit tudtatok három órán át beszélgetni? Nem tudtam hirtelen elmondani. Tényleg, miről is beszélgettünk? Egyszerűen jó volt mellette ülni, egymásra nézni, és beszéltünk erről-arról, ami nyelvünkre jött. Lehetséges, hogy magvas, nagy gondolatok nem is hangzottak el. És akkor az hiába eltöltött idő volt? Az egy szeretetbe ágyazott beszélgetés volt, amiben formálódott a kapcsolatunk, a későbbi házasságunk. Ahol szeretet van, ott beszélgetés van. Ott nem csak akkor rohanok oda, ha segítségre van szükség.
Egészen hamis és torz elképzelések élnek sokak fejében az imádsággal kapcsolatban, mert sokan nem ismerik, mit jelentene Isten gyermekének lenni, és Isten gyermekeként beszélgetni az Atyával. Minden alkalmat megragadni arra, hogy beszélgethessek vele.
Többször használja az Ószövetség az imádságra ezt a kifejezést: kiöntötte az ő szívét az Úrnak. Ami éppen benne van. Megbántottak és kesergek — elmondom az Atyámnak. Kinek mondjam el, mint annak, aki a legközelebb van hozzám, és aki a leginkább tud segíteni rajtam is, a helyzeten is, meg azokon, akik érintve vannak még. Nem várom meg a vasárnapot, de még az estét sem, hogy hazaérek, és akkor elmondom. Már útközben elmondom. Kapaszkodom a villamoson, löknek jobbról-balról és beszélgetek az Atyámmal, mert szeretem, mert a közelében vagyok, mert érdemes vele megbeszélni mindent. Ez óriási kiváltság, és élek ezzel a lehetőséggel.
Ezt jelenti imádkozni. Jézus mindig így imádkozott. Valószínűleg ezért van az is, hogy szüntelenül imádkozott, a legelképesztőbb helyzetekben. Szándékosan nem mondom, hogy sokat imádkozott, mert akkor mindjárt azt kérdezi valaki: mennyi az elég? Mintha ezt lehetne szabályozni az emberi kapcsolatokban is. Szakadatlanul imádkozott, amikor csak lehetősége volt rá. Ha egész nap nem hagyták, mert sokat dolgozott, akkor a tanítványokat aludni küldte, Ő pedig felment a hegyre, és az éjszakát az Istennel való imádságban töltötte.
Amikor nagypéntek táján újra és újra elolvasom a szenvedéstörténetet, mindig fennakadok Jézusnak ezen a szomorú mondatán, amit Péternek mondott: „Egyetlen órát nem tudtál velem imádkozni?” Mikor imádkozunk mi egy egész órát? Ez ismeretlen a legtöbb embernek.
Nem az a fontos, hogy sokat, az a fontos, hogy szüntelen. Legyen meg a helye az életünkben, amikor csak imádkozunk, egyébként pedig mindig, amikor csak lehetséges. Még munka közben is. Nem munka helyett, és nem a munka rovására. Az imádkozó ember megtapasztalja, hogyan segíti a munkáját az, hogy még munka közben is, tartja a kapcsolatot az ő Atyjával. Mert az Ő személye a legfontosabb, aki meghatároz mindent.
Jézus rendkívül elfoglalt volt. Több evangélista szinte naplószerűen leírta Jézusnak egy-egy napját, és abból kiderül, mit csinált Ő reggeltől-estig, s milyenek voltak a napjai. Korán reggel kezdte, még meg sem érkezett, már betegek sokaságát vitték oda. Azokat meggyógyí-totta, de mindenkihez volt egy jó szava is. Tanította a sokaságot, közben négyszemközt kellett beszélni valakivel, aki ugyanúgy elrontotta az életét, mint ahogy közülünk sokan. Szeretett volna félrevonulni a tanítványokkal afféle munkaértekezletre, hogy kiértékeljék a történteket, de alig hogy belekezdtek, meg kellett szakítani. Megint másokkal foglalkozott… Ez így ment reggeltől estig.
Akkor éjszaka imádkozott. Ha ahhoz nem volt fizikai ereje, kora reggel, még szürkületkor, kimenvén egy puszta helyre, imádkozott. Valahányszor élelmet adott másoknak, imádkozott. Felemelvén a kezét, vagy a kenyeret, ami benne volt, hálákat adott… Bár az asztali imádságot ezzel a szent komolysággal tudnánk mindig elmondani, hogy ebben is Jézus példáját kövessük!
A legképtelenebb helyzetekben egyszer csak megszólal és imádkozik. Kiderül, hogy miközben másokra összpontosít, és másokért dolgozik, aközben is kapcsolatban van az Atyával. Mindig közvetlen közelről szólította meg az Atyát.
Sokszor rajta kapom magamat, hogy a hatvanegyedik zsoltár érvényes rám. „Mert én szí-vem nagy ínségből, messze földről kiáltja felségedet”. Ezt is szabad. S miközben messze földről elkezdek kiáltani, s az még nem is imádság, csak kiáltás, egyre közelebb vonz magához és egyre inkább imádsággá válik, amit mondok. Messziről is el szabad kezdeni. De Jézus sosem volt messze, mindig közvetlen közelben.
Két jelenetre hadd utaljak: Lázár sírját körülállja a falu lakossága. Vannak bámész emberek, kíváncsiak, pusmogók, megjegyzéseket mondanak. Megvan a véleményük Jézusról: ha előbb érkezett volna, meggyógyíthatta volna. Most már minek jött? Már négy napja eltemettük. Jézus egyetlen mondattal imádkozik: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál engem. Tudtam is én mindig, hogy te meghallgatsz engem.” S akkor beszól: Lázár, jöjj ki! És kijön a halott. Ott is az Atya közelében volt. Nem ott kell rimánkodni, könyörögni: jaj, Atyám! Látod milyen sokan vannak, hogy rászorulnak a segítségre, ugye fogsz segíteni? Csak most az egyszer… Csak az én kedvemért. Meg amiket szoktunk mondani. Szó sincs ilyenről. Állandó közelségben van a Fiú az Atyával. Csak megköszöni, hogy az Atya cselekedni fog.
Ugyanígy van egy másik jelenet a Mt 11-ben, ahol Jézust megint jobbról-balról támadják. Mindenféle rágalmat zúdítanak rá, kényes kérdéseket tesznek fel, csapdakérdéseket. Ő válaszol a kérdésekre, nem mindegyikre, amelyik azt sem érdemli meg, arra nem. Egyszer csak megszólal törés nélkül, folyamatosan: „Atyám, hálát adok neked, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és a kisdedeknek kijelentetted. Igen, Atyám, mert így volt kedves te előtted.” Aztán folytatja tovább a sokaság tanítását.
Nem két külön dolog, hogy dolgozik és imádkozik, hogy Ő él és időnként imádkozik. Neki imaélete van. Az az élete, hogy imádkozik, és imádkozva dolgozik. Áthatja ez az Atyá-val való szoros közösség, a vele való szüntelen beszélgetés az egész életét. Ezért bír annyit, ezért lehet tőle még lopni is gyógyító erőt — gondoljunk a vérfolyásos asszonyra, aki titokban, hátulról, de hittel ér hozzá és meggyógyul. Árad Jézusból a gyógyító erő és az igaz beszéd, az üdvözítő szeretet, mert állandó a kontaktus az Atyával. Isten nekünk az imádságot erre adta. Jézus Krisztus erre ad nekünk példát.
Fontos lenne, hogy nézzünk az ige tükrébe és engedjük, hogy Isten megújítsa imaéletünket, és legyen egyáltalán imaéletünk. Szoktunk-e mi egyáltalán imádkozni? Mikor? Hogyan? Ezekre a kérdésekre adjunk ma becsületes választ. Merjük megkockáztatni azt, amit Luther Márton — aki szintén elfoglalt ember volt, legalább olyan, mint közülünk a legelfoglaltabbak — írt le, aki megtanulta, mi az imádság szerepe a hívő életében. Ha egy napon kétszer vagy háromszor annyi feladatot kell elvégeznem, akkor reggel kétszer vagy háromszor annyi ideig imádkozom.
Mi fordítva tesszük: lefaragunk az elejéből is, a végéből is, mert ma nagyon sok dolgunk van. Aztán végigrohanjuk a napot, este meg szánjuk-bánjuk, hogy mit rontottunk el és mit mulasztottunk el, pedig lehetne másként is. Jézus erre tanít minket.
II.
Szóljunk még röviden azokról az alapszempontokról, amiket Jézus a Mi Atyánkban elénk ad, amiket megtanulhatunk és alkalmazhatunk a magunk imádságaiban.
Hogy a Mi Atyánkot minta imádságnak adta, azt mutatja az is, hogy a Mt 6-ban, ahol a Hegyi beszéd közepébe ágyazva elmondja, Jézus így szól: Ti azért így imádkozzatok. Nem azt mondja: ezt imádkozzátok, — ezt is —, de így. Ha a saját szavaitokkal imádkoztok, akkor is így, ezeknek a szempontoknak megfelelően, mert az lesz igazi imádság, és az lesz áldás nektek, és szolgálja Isten dicsőségét.
Öt ilyen szempontot tudtam leolvasni a Mi Atyánkról. Most röviden említem őket. Ha Isten éltet minket, a későbbiekben kifejtjük.
Az első mindjárt az indítása: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy. Itt Jézus egy olyan szót használ, amit a kisgyerekek mondtak abban az időben az apjuknak. Tehát nyugodtan mondhatnánk: apu, apuka. Ennyire bizalmasan szabad megszólítanunk a Mindenhatót, de rögtön utána teszi: aki a mennyekben vagy. Ilyen mély tisztelettel szabad csak megszólítanunk a Mindenhatót. Bizalom és tisztelet együtt. Így kell megtanulni imádkozni. Nem kell különös ünnepélyességgel, nem kell azt gondolni, hogy csak bizonyos helyeken, bizonyos szent időkben, bizonyos kegyes fordulatokkal szabad imádkozni. Őszintén kell imádkozni. Ami a szívemben van, azt mondjam el olyan bizalommal, ahogy egy kisgyerek az őt igazán szerető, vele foglalkozó, vele együtt élő apját szólítja meg. Sokszor semmi más mondanivalója nincs, csak felnéz onnan a mélyből és azt mondja: apu. Ezzel a bizalommal, de azzal a mély tisztelettel, amit az Ószövetség így mond: a sarunkat levé-ve, magunkat Isten előtt megalázva, mint akik tudjuk, hogy ez nem természetes, hogy azt mondhatjuk: apu, — ez csoda. Erre Ő hatalmazott fel és mondjuk csak, de ezzel a mélységes mély tisztelettel, hogy tudom, ki előtt állok. Ő az Isten, és én ember vagyok. Ő a Teremtő, én teremtmény vagyok. Ő igaz és szent, én tele vagyok bűnnel, mégis maga elé enged. Az egyszülött Fiúra néz, és reá való tekintettel a fogadott fiakat is magához engedi. Bizalom és tisztelet együtt. Sokszor valamelyik, vagy mindkettő hiányzik az imádságainkból.
A másik jellemvonása Jézus imádságának, hogy központja mindig az Atya volt és nem Ő. Nem az imádkozó körül forog az imádság, hanem a címzett, a mindenható Isten a középpontja. Figyeljük meg, hogy az első és harmadik harmada Istenről szól, a középen van az úgynevezett „mi” rész: a mi kenyerünket és a mi bűneinket… De azzal kezdődik: a te neved szenteltessék meg, a te akaratod legyen meg, a te országod jöjjön el. A végén megint: legyen tied egyedül a hatalom, az uralom és a dicsőség. Amikor a kenyerünkről meg a bűneinkről van szó, akkor is a benne vetett bizalmunkat fejezzük ki. Tőle kérjük, tőle várjuk, és neki köszönjük meg.
Ebben az fontos, hogy aki csak felszínesen és sok téves gondolattól fertőzötten szokott imádkozgatni, az valamit akar Istentől kapni, de igazában nem Istent keresi. Jézus erre tanít minket, hogy az imádság Istenhez visz közelebb. Ővele hoz kapcsolatba. Ha átéli a hívő, hogy Ő magához engedett, közel vagyok hozzá, atyámnak, apunak szólíthatom tisztelettel, akkor ezek után szinte felesleges sorolni neki, hogy mit adjon meg. Meg van írva: Jól tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle. Ő jól tudja, én sokszor nem jól tudom. Oly sok butaságot kértem már életemben Istentől, és többször hálát adtam, hogy nem adta meg, amikor később láttam, mi lett volna abból, ha megadja.
Szabad azért sorolnunk a butaságainkat is, Ő azt megbocsátja. De fontosabb Ő maga, mint amit tőle kérünk. Mérhetetlenül több az Atya, mint ajándékainak az összessége.
Mi jellemzi az imádságainkat? Az-e, hogy benyújtjuk a rendelést, vagy az, hogy kinyitjuk a szívünket és telítődhetünk Ővele magával, az Ő tisztaságával, szentségével?
A harmadik jellemvonása a Mi Atyánknak, hogy belefér az egész világ. Az igazi imádságba mindig belefér az egész világ. Legyen meg a te akaratod úgy, ahogy a mennyben, a földön is. Az egész univerzum benne van, hiszen az egész univerzumnak a teremtője és tényleges uralkodója az a Mindenható, akihez én, az imádkozó most beszélek — ezt nem szabad elfelejtenem.
Sokszor olyan szűk körön belül mozognak az imádságaink. Vannak emberek, akik nem is tudnak sok mindenért imádkozni. Ugyanaz a néhány kérés ismétlődik nap mint nap az imádságaikban. Tulajdonképpen kötött imádságot mondanak, amit ők fogalmaztak meg valamikor, de aztán újra és újra mondogatják. Nem jut eszükbe Isten dicsősége, a másik ember sokféle lelki és testi nyomorúsága. Szűk körűek az imádságaik. Isten ezt ki akarja tágítani. Sokan szembe szokták állítani a mennyet a földdel. Vannak, akik azt mondják, hogy az imádkozó a mennybe függessze a szemeit, mert ez lelki dolog. Mások azt mondják: annak semmi értelme nincs, itt kell nekünk hasznosakká válnunk.
Ez nem két különböző tevékenység, ez ugyanaz. Amikor az imádkozó a mennybe függeszti a szemeit, akkor veszi észre, hogy itt a földön mire akarja használni az ő Atyja. Akkor fogadja el azokat az ajándékokat, amiket továbbadhat itt másoknak. Hányszor van az, hogy imádság közben juttat eszembe Isten olyan személyeket, neveket, címeket, feladatokat, amiknek szerinte akkor érkezett el az ideje. Hány olyan látogatásom volt, amit a magam által összeállított programot félretéve, imádság közben felismert feladatként elvégeztem. Többször úgy fogadtak ott: lelkész úr, magát az Isten küldte ide — és nem tudták, milyen igazat mondanak. Nem én terveztem el, Ő küldött, nekem is ez volt a nagy boldogság, hogy íme: érthetem az Ő szavát. Ez aközben lett világos, miközben a mennybe függesztettem a szememet.
Olyan szép az a történet az evangéliumban, mikor Jézus szintén egy átdolgozott nap után a tanítványokat átküldi a tó túlsó partjára, ő pedig még ott imádkozik. Azt olvassuk: imádsága közben látta, hogyan vesződnek az evezőkkel, mert vihar csapott le a Genezáreti tóra. Márk evangélista még azt is írja, milyen messze voltak már Jézustól. Nem fizikailag látta. Miközben imádkozott és az Atyára koncentrált, aközben lett világossá számára, hogy azokon ott mindjárt segítenie kell, és ment, segített. A hívőnek az Atyával való közössége és a többieknek való szolgálata egy dolog. Éppen akkor van áldás a szolgálatunkon, ha a mennybe függesztjük a szemünket. Belefér az egész világ.
A negyedik, hogy belefér az egész ember. Olyan szépen követi egymást a két kérés: a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk, bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk… A kenyér és a bűn, a testiek és a lelkiek. Jézus ezt sem szakította el, és főleg nem állította szembe soha. Egész nap tanítja a sokaságot, és este jól tartja a sok ezer embert kenyérrel, mert ha éhesen mennek haza, kidőlnek az úton.
Visznek hozzá egy beteget, és azt mondja: megbocsáttattak a te bűneid. Az emberek néznek egymásra. Ki beszél itt bűnről? Ez beteg, meg kellene gyógyítani. Rendben van, de Jézus itt most a lélekkel foglalkozik először, és mindjárt utána azt mondja: kelj fel és vidd haza azt a hordágyat, amin téged hoztak ide. Bűnbocsánat és gyógyulás. Evangélium, és jól tartja őket kenyérrel. Ezt a jézusi látást kapja az, aki helyesen és mélyen imádkozik. Olyan sokszor valamelyikről eltolódik a hangsúly.
Mindig a szívem szorul össze, amikor a szülők arról beszélnek, mit megtesznek a gyerekeikért, és mi mindent megadnak nekik. Ők ebben mennek tönkre, de nem baj, rááldozzák az életüket. És abban a „mimindenben” sokszor semmi lelki nincs. A gyerek tőlük soha nem hallott igét. Soha nem láthatta őket imádkozni, mint a tanítványok Jézust. Soha nem tanította őket imádkozni. Csak legyen rajta jó cucc, táplálkozzék egészségesen, építsük ki az összeköttetéseket, hogy felvegyék mindenhova. Ez minden? Nincs lelke a gyereknek? Azzal ki fog foglalkozni? Vészesen egyoldalú a szemléletünk, következésképpen a gyakorlatunk is. Jézus a Mi Atyánkkal arra tanít, hogy aki helyesen imádkozik, annak az imádságában mindig benne van az egész ember.
Végül mindig benne van a másik ember. Két részlete is kifejezi ezt a Mi Atyánknak. Mindjárt az első szava: nem azt mondja Atyám, hanem mi Atyánk. Ha valakinek én is azt mondom: Atyám, a másik is azt mondja: Atyám, vagy én is azt mondom: mi Atyánk, meg ő is azt mondja: mi Atyánk, akkor mi alighanem testvérek vagyunk. Erre figyelmeztet mindjárt az elején: mi testvérek vagyunk. És ha ő ellenségesen viszonyul hozzám? Akkor is testvérek vagyunk. A bűn állított szembe minket egymással, mint az első testvérpárt, Káint és Ábelt is, de ha elkezdek érte imádkozni, kiszorítja az imádság a szívemből a haragot, a keserűséget, a gyűlöletet. Lehet, hogy nem tudom még igazán szeretni, de abban egyre bizonyosabb leszek, hogy valahol mi összetartozunk. A magam részéről nem vagyok hajlandó ellensége maradni. Ő lehet, hogy egyelőre még az, de én nem.
Óriási fegyver az imádság a gyűlölet, a keserűség ellen is. Ezért következik később: bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk.
Mára tehát ennyit, de legyen ez tükör most előttünk. Jézus szüntelen imádkozott. Sok munkája közben is imádkozott, egyebek közt ezért lehetett olyan áldott az Ő földi élete. Erre ad nekünk példát. A Mi Atyánkból mint minta imádságból pedig megtanulhatjuk, hogy az igazi imádság alaphangja a bizalom és a tisztelet, középpontja Isten és nem mi. Belefér az egész világ — sokkal tágasabb horizontú imádságokra kell eljutnunk. Belefér az egész ember: testi és lelki dolgaink; és belefér mindig a másik ember: összekapcsol minket egymással.