JÁKÓB HAZATÉR

Ezeket a fejezeteket olvassuk most sokan bibliaolvasó vezérfonalunk szerint a Szentírásból. A Jákóbról szóló történeteket sokan már kicsi koruk óta ismerik. Ez a fejezet azonban különösen is fontos az ő életében, mert itt kezdi komolyan tanulni, mit jelent hitben járni. Ezt megelőzően történt a fordulat Jákób életében, amikor találkozott Istennel, amikor Isten egészen új termé-szettel ajándékozta meg őt. Ennek a jeleként új nevet is adott neki, és most ez az új ember tanul járni. Tanulgatja Jákób, mit jelent egészen bízni Istenben, mit jelent Őreá hagyatkozni, az Ő akaratát keresni, neki engedelmeskedni. Milyen az, amikor teljesen kiszolgáltatott és védtelen állapotában egyedül Isten az ő oltalma. Újra és újra vizsgázik a hite: rá meri-e bízni magát, családját, jövő-jét erre a láthatatlan, de hatalmas Istenre.
Egészen eddig nem ez jellemezte őt. Az jellemezte, hogy a saját eszére és saját erejére hagyatkozott. Mivel furfangos esze volt, ezért így intézte a dolgait. Meg volt győződve arról, hogy minden nehéz helyzetből kivághatja magát. Sokféle jó képessége van. Nem volt ő Isten-tagadó, de egyáltalán nem az egyértelmű, Istenre figyelő, neki engedelmes élet jellemezte őt. Nem vette komolyan, hogyan kellene élnie, ha Istennel járna. Ezért volt azután annyira befolyásolható rossz irányba is.
Röviden tekintsük át az eddigi életét, hogy lássuk, mennyire új szakasz ez, amikor elkezd Istennel járni.
Ő volt a mama kedvence. Rebeka közelében volt mindig, és édesanyja tanácsolta neki ezt a szörnyű csalást: csapják be a megvakult apjukat, lopja el az elsőszülöttnek, Ézsaunak járó áldást. Jákób tiltakozott óvatosan ellene, de Rebeka meggyőzte őt, hogy a hazugságot újabb hazugsággal lehet leplezni, hogy a kisebb csalást egy nagyobb csalás eltakarhatja. Nem gondolta, hogy csak egy ideig, és csak az emberek előtt, de Isten előtt nem.
Így került sor arra, hogy kicsikarta apjától az elsőszülöttnek járó áldást, és amikor ezt a bátyja, Ézsau megtudta, annyira elkeseredett és megharagudott, hogy meg akarta ölni az öccsét. Akkor volt kénytelen elmenekülni otthonról, és az anyja testvéréhez, Lábánhoz menekült. Ott beállt szolgálni, dolgozni. Megszerette a lányát, de tudjuk, hogy becsapták. Később derült ki, hogy nem azt adták hozzá, akit akart. Kétszer hét évig dolgozott azért, hogy megkapja feleségül Ráhelt, akit igazán szeretett. Aztán húsz év után úgy látta, elég volt abból, hogy ahogy ő becsapta az apját meg a bátyját, úgy őt többször is becsapta a nagybátyja. Most már elég felnőtt és önálló ahhoz, hogy elszakadjanak egymástól, és azt az indítást is kapta Istentől: menjen vissza az ősi földre.
Úton hazafelé kezdett egyre jobban félni attól, hogyan fogadja őt a bátyja. Azért kellett eljönnie húsz évvel ezelőtt, mert a bátyja meg akarta ölni. Elpárolgott-e már Ézsaunak a haragja? Vagy most egy gyilkos karjaiba fut, ha hazaérkezik? Egyre jobban fokozódott benne a félelem. Azt olvassuk itt a megelőző fejezetben, hogy felderítőket küldött előre, mi a helyzet, mire számíthat. Amikor azok találkoztak Ézsauval, Ézsau mindjárt elhatározta, hogy eléjük megy, de nem egyedül, hanem négyszáz férfival. Mi-ért ilyen sokan jönnek? Mit akar vele Ézsau? Lemészárolja ott a puszta közepén az egész családját? Elrabolja nyájait? Nem tudta mire vélni ezt a nagy számot. Négyszáz ember.
Azt olvassuk itt, hogy Jákóbot ekkor nagy félelem és szorongás fogta el. Munká-hoz lát. Megint beindul a „nagy esze” meg a „nagy akarata”. Majd ő megmenti a helyzetet. Két részre osztja a családot is, a nyá-jakat is, a szolgahadat is. A számára kevésbé értékeset küldi előre, hogy ha Ézsau valóban rosszat akar, és azt hiszi, hogy az Já-kóbnak a csapata, azt verje szét, de a neki értékesebbek és kedvesebbek maradjanak hátra, hogy azok megmeneküljenek.
A félelme azonban egyre fokozódik, és akkor tesz valami különös dolgot. Két kézzel kezd kapaszkodni Istenbe. Az egyik keze egy kétségbeesett kiáltás. Egy egészen sikolyszerű imádság. Nem olvassuk, hogy egyébként szokott imádkozni. Ebben a nagy szorongatásban oda jut, hogy itt csak Isten segíthet, és ehhez az Istenhez kiált. Majdnem úgy, mint ahogy hitetlen emberek szoktak: Isten, ha vagy, könyörülj rajtam! Ő azért nem így mondja, hanem így: Az én atyámnak, Ábrahámnak Istene, könyörülj rajtam! Félek, tehetetlen vagyok, kiszolgáltatott vagyok. Nekünk nincsenek fegyvereink. Apró gyerekek, asszonyok vannak, meg szolgák, akik terelgetik a nagy nyájat. Ezek nem kiképzett katonák. Ha Ézsau négyszáz férfivel közeledik, mi van a kezükben azoknak? Mit akarnak velünk? Egyre jobban belerágta magát a szívébe a félelem, és ebben a félelmében kiált Istenhez. Ez az egyik fegyvere. Egy kétségbeesett kiáltás: imádság.
A másik: eszébe jut, mit mondott neki Isten. Nemcsak neki, hanem apjának meg nagyapjának, Ábrahámnak is. Azt a földet nekik adja. Ezt mondja itt az imádságában: Uram, te mondottad, hogy… és akkor idézi Istent. Nem találjuk nyomát annak, hogy eddig foglalkoztatta volna őt mit mondott Isten. Isten azt ott megmondta, az az Ő dolga, mit mond. Jákób dolga meg az, hogy megszervezze az életét. Gyakorlatilag Isten nélkül élt. Nem tagadta meg Istent, de Isten nélkül élt. Ez a gyakorlati ateizmus. Az ateizmus nem azt jelenti, hogy istentagadó valaki, hanem hogy Isten nélkül él, nem tényező Isten az életében. Sokan élnek így ma is.
Isten sokszor egy-egy szorult helyzetet használ fel arra, hogy egy ilyen ember, aki nem tagadja Istent, de nem is számít neki, nem tiszteli, nem imádja, nem szokott arra gondolni, hogy mit mondott Isten, nem forgatja a Bibliát — csak egy szorult helyzetben Istenhez kiált. Vajon van-e ennek értelme? Vajon Isten nem mondja-e azt: most jössz, amikor bajban vagy? Amikor nem volt baj, miért nem jöttél?
Mi tudjuk a Bibliából, hogy Isten nem mondja ezt. Aki Őhozzá kiált, annak válaszol. Sőt, az, hogy egy-egy ember bajba kerül, már Isten előzetes munkájának a jele. Mert amikor jól megy sorunk, nem nagyon szoktunk Istenhez kiáltani. Viszont nélküle elpusztulunk, nélküle ez az élet is kibírhatatlan, csak tönkretesszük magunkat meg egymást. Őnélküle nincs örök életünk. Isten azonban azt akarja, hogy legyen. Hogy ez az élet is gazdag, értelmes, teljes élet legyen, és ezen semmit ne változtasson az, ha egyszer megáll a szívünk és eltemetnek bennünket, hanem aki Őbenne hisz, ha meghal is, éljen. Ő ilyen életet akar nekünk adni. Ha nem figyelünk Őreá, és nem tartjuk a kezünket ezért az ajándékért, amikor jól megy dolgunk, akkor Isten megengedi néha, hogy ehhez hasonló szorult helyzetbe kerüljünk.
Sokszor hallottam már őszinte vallomásokat szenvedő emberektől. Például egy betegágyból: Ha nem fektet ide az Isten engem, még ma is hitetlen lennék és elvesztem volna. Isten nem akarja, hogy szenvedjünk, de ha csak azt a nyelvet értjük, Ő kész a szenvedések nyelvén is beszélni velünk, hogy végre kiáltsunk, hogy sikítsunk, mint itt Jákób: Uram, Ábrahámnak és Izsáknak Istene, könyörülj rajtam, félek!
Olyan őszinte ez az imádság, amit itt elmond. Félek, Uram, és senkire nem számíthatok, csak tereád. Könyörülj rajtam! Miközben ezt mondja, eszébe jut, hogy Isten már előbb mondott neki valamit. Te megmondottad… és akkor idézi Istent. Másik kezével belekapaszkodik az igébe, amit Isten mondott. Egyedül benned bízom, csak te segíthetsz, és te megmondottad, hogy menjek haza, mert otthon lesz a helyünk. Akkor biztos, hogy hazasegítsz. De, Uram, nem öl meg engem mégis Ézsau útközben? Nem ölhet meg, mert te hazasegítesz. Így harcol a hit és hitetlenség az emberben.
Akkor történik az, hogy átkel a népség a folyón, ami előttük van, Jákób pedig egyedül visszamarad éjszakára a túlsó parton. Ott találkozik Istennel. (Nem olvastam fel ezt a hosszú részt, de a legtöbben tudjuk). Ott kell végre igazán szembesülnie önmagával. Azt kérdezi tőle Isten: mi a te neved? Erre azt mondja: Jákób. Ez a szó azt jelenti: csaló.
Egyszer megképzett előttem, hogy furcsa lenne így bemutatkozni: csaló vagyok, az a nevem. De itt ki kell mondania, mi a neve. Akkor azt mondja az Úr: mostantól kezdve ne ez legyen a te neved, hanem Izráelnek hívjanak. Mert küzdöttél Istennel, és győztél. Isten harcosa legyen a te neved.
A névadás azt jelentette, hogy aki valakinek a nevét megváltoztatta, az bejelentette az igényét rá. A rabszolgák nevét például a rabszolgatartók szabadon változtathatták. Az az ő joguk, tulajdonuk volt. Isten itt egyrészt erre hívja fel Jákób figyelmét, hogy te az én tulajdonom vagy. Akarsz-e az lenni? Nem kötelező, de említetted az előbb, mit mondtam. „Azt mondtad, hogy…” Ábrahám úgy élt, mint aki az én tulajdonom. Az új név azt is jelentette, hogy Isten újfajta gondolkozást, új tulajdonságokat ad az ilyen embernek azért, hogy használhassa, mint az Ő tulajdonát. Jákób, akarsz-e eszköz lenni Istennek a kezében? Az az áldás, amit nagyapádnak ígért: megáldalak, és áldás leszel, és megáldatnak benned a föld minden nemzetei, rajtad keresztül folytatódjék. Eddig nem nagyon lettél áldás senki szá-mára. Most visszajöttél az ősi földre, akarod-e, hogy Isten használjon, hogy Isten rajtad keresztül sok jót adjon másoknak?
Egyrészt tehát szembesülnie kell magával: ki vagyok én? Én magamban csaló vagyok, de Isten most új emberré formál. Másrészt: meg kellett ismernie, hogy ki az élő Isten. Ő is kérdezi: mi a te neved? Isten nem mondja meg a nevét, de az Ő szeretetével, hatalmával veszi körül Jákóbot, aki még mindig félig-meddig magában bízik, és ezért kell megtapasztalnia azt, hogy mintegy birkózás során lesántul. El kell jutnia odáig, hogy feladja az Istennel való harcot. Isten ellen nem akar küzdeni.
Ez nagyon érdekes gondolat a Jákóbtörténetekben. Végső soron mindig Istennel harcol az, aki nem jut el oda: leteszem a fegyvert, bízom benned, az legyen velem, amit te akarsz. Nincs igazán közbülső állapot. Van egy út, amelyik elvezet ide, de valaki vagy harcol Isten ellen sokféle módon, tiltakozik a parancsai ellen, nem érdekli az Ő akarata, kioktatja Őt, számon kéri, szemrehányásokat tesz Istennek — ez mind harc Őellene. Vagy eljut oda, amit a legszebben Jézus fogalmazott meg: Igen, Atyám, mert így volt kedves előtted. Legyen meg a te akaratod.
Ide akar elsegíteni minket a mi Urunk, mert itt válunk igazán emberekké. Itt lesz győztes élete valakinek. Itt tapasztaljuk meg, hogy ki valójában a mi Istenünk. Akkor is gyöngéden szeretett, amikor harcoltam ellene. De lehet, hogy ezen keresztül vezet, hogy beleroppanok valahol ebbe a harcba, és eljutok oda: legyen meg a te akaratod. Ettől kezdve lesz igazán élet az ember élete. Új nevet kap.
Eszembe jutott az a gyermekének, amit a kicsik szoktak énekelni olykor:
Bűnös a nevem, ám adsz te nekem új szívet,
számomra kezed új földet, eget készített.
Valóban úgy érzik ezek az Isten előtt meghódolt, Őt imádó emberek, hogy megváltozott minden körülöttem. Pedig nem kö-rülötte változott meg, hanem benne változott meg. Egy új világ nyílik ki az ilyen ember előtt. Egyszerre átéli: nincs egyedül. Ettől kezdve soha nem lesz egyedül Jákób, és ezt kell megtanulnia, miközben közeledik Ézsau a négyszáz emberrel, ő meg közeledik a bátyushoz, és fogalma sincs, hogy mi lesz ebből a találkozásból.
Meg kell tanulnia mindig Istenre nézni, meg kell tanulnia Isten jelenlétében élni, meg kell tanulnia komolyan venni, hogy tényleg az egyetlen oltalmam Isten. De hol van? Nem látom. Most nem látásban járunk, hanem hitben. Meg kell tanulni hinni. Amit Ő mondott, nem felejti el. Újra és újra emlé-keztessem magamat arra, amiket Ő mondott. Az igébe kapaszkodjam, és most már nem kell sikolyszerű kiáltásokat mondanom, hanem állandóan beszélgethetek az imádságban az én Istenemmel, hiszen az övé lettem. Elfogadott engem, új nevet adott, célja van velem. Lépésről-lépésre meg fogom látni, hogy mi az Ő terve és akarata velem.
Ez a változás azonban nem megy azonnal, egyik napról a másikra. Jellemző az is, hogy elindul Jákób ezen az úton. Csakugyan rábízza magát Istenre. Nem fordul vissza, nem is bújik el sehova. Azzal a bizalommal megy Ézsauval szembe, hogy Isten valahogy meg fogja őrizni az életünket. De azért a furfang még működik. Először előreküld egy nagy ajándékot. Az ajándékkal találkozzék először Ézsau. Miért? Azzal indokolja, hogy megengeszteljem az én uramat. Kioktatja a szolgákat, ha kérdezi Ézsau, mi ez, akkor mondjátok meg: az a tiéd, a te szolgád, a te öcséd küldi neked. Miért? Hogy megengeszteljen téged, hogy kedved találjon előtted.
Aztán megint eljátssza ezt a sorrendet: előbb mennek a számára kevésbé kedves emberek, a végére marad Ráhel és József, és itt kerül sor a találkozásra. Tele van feszültséggel ez az ember. Rendkívül szemléletes a Biblia leírása. Feltűnik a láthatáron Ézsau, egész porfelhőt ver a négyszáz ember. Mi lesz itt? Ilyenkor kezd találgatni az ember, és egyre jobban aggodalmaskodik. Amikor megállnak egymással szemtől szembe, odaugrik hozzá Ézsau. És mit csinál? Bosszút áll? Mert igaza van, van miért bosszút állni. S akkor azonban jön a meglepetés: nyakába borul, megcsókolja, és sírtak mind a ketten.
Van egy ókori írásmagyarázó, aki minden áron azt javasolta, hogy ki kell az eredeti szövegben cserélni egy betűt. Ha egy betűt kicserélnek abban, hogy megcsókolta, akkor az a szó lesz ott: beleharapott. Ilyen a mi szívünk. Nem tudom elképzelni, hogy megcsókolja. Odaugrik, átöleli és beleharap. Ez van a szívünkben. A Bibliában azonban nem ez van, mert Isten elvégezte Ézsau szívében, hogy nem harapja át az öccse torkát, hanem megcsókolja. Ráadásul őszintén csókolja meg, és sírnak mind a ketten. Já-kób pedig hétszer meghajol Ézsau előtt, ami a győztes királyok esetében volt előírva. Akit legyőztek, az hétszer hajol meg előtte. Utána megbeszélik az ajándék kérdését, és itt is megfigyelhetünk egy érdekes változást.
Kérdezi őt is Ézsau: mire való ez a nagy ajándékozás? Van nekem, öcsém. Ami a tied, legyen a tied, tartsd meg magadnak. Nem, hanem hogy kedvet találjak előtted. Aztán keleti szokás szerint unszolják egymást, és amikor másodszor szólal meg Já-kób, azt mondja: fogadd el tőlem mégis azért, mert kedvet találtam előtted.
Érdekes kibontani ezt a gondolatot, hogy az engesztelő áldozatból így lesz hálaáldozat. Azt hitte, neki kell megengesztelnie Ézsaut, és amikor kiderült, hogy nem, ezt Isten elvégezte, és csak Ő tudja elvégezni igazán, akkor átalakul az áldozat, és a háláját akarja így kifejezni Istennek is, Ézsaunak is. Hogy kedvet találjak előtted, — mert kedvet találtam előtted — megfordul a dolog.
Kedves a végén ez a kis jelenet még, hogy Ézsau azt mondja: ennek az örömére, hogy újra látjuk egymást, itthon vagy, letelepedsz, siessünk minél előbb a közös lakomára. Jákóbban megint felébred a gyanú: miért akar ennyire sietni Ézsau, miért akarja, hogy együtt menjenek? Ez most védelem, vagy ellenőrzés? Hát még amikor Ézsau azt mondja: jó, akkor nem mindnyájan, de néhány embert hadd rendeljek ide melléd. Minek az a néhány ember? Vigyáznak rájuk, vagy felügyelik őket? Még mindig ott mozog a hitetlenség Jákóbban. A szemének sem tud hinni. Látta, hogy Isten megengesztelte a bátyját, megcsókolták egymást, együtt sírtak, de sosem lehet azt tudni…
Azért érdemes megfigyelnünk az ilyeneket a Bibliában, mert nem kell kétségbeesnünk, ha a hitünkkel harcol a hitetlenségünk, csak nem szabad a hitetlenségnek teret adni, hanem újra és újra a hit mellett kell dönteni, ami azt jelenti: arra kell emlékeznünk, amit Isten megmondott, és azt vegyük komolyan, amit Isten cselekszik. Ez az Ő munkája volt, amit Ézsauban elvégzett. Ennek az egész találkozásnak a megrendezése Istennek a munkája volt. Tulajdonképpen, ha nem megy az ajándék, meg nem állítja fel a sorrendet Jákób, akkor is így történt volna. Neki ebben az égvilágon semmi szerepe nem volt. A furfangot nyugodtan otthon hagyhatta volna. Egészen rábízhatta volna magát Istenre. Elindulhatott volna úgy: Uram, kiszolgáltatott vagyok, nem tudom, mit csinál velem Ézsau. Ezt az egészet reád bízom. A végén megjelenhetett volna a há-laáldozat. De nem így történt. Így lett volna szép. Isten azonban mégis az ő győzelmét mutatta meg, és nemcsak kibékítette őket, hanem az ígéretét is beteljesítette újra. A régi földön folytatódhatott az, amibe egy hosszú szünet állt be.
Három fontos üzenetet szeretnék a testvérek szívébe vésni azon kívül, amit Isten Lelke közben elvégezhetett bennünk.
Az első: vegyük észre, hogy itt mindent Isten végzett el. A mi üdvösségünkért is mindent Ő végzett el. Nekünk egyáltalán semmi szerepünk nincs. Isten Jákóbot nem jobbá tette, nem tanácsokat vagy parancsokat adott neki, hogy miket teljesítsen és akkor ez meg az lesz. Isten őt újjáteremtette, egyébként pedig az összes többi eseményt is Ő rendezte el. Ő végezte el Ézsauban, hogy bocsásson meg, ne álljon bosszút. Ő végezte el Jákóbban, hogy őszintén meg tudja alázni magát a földig, a porig a bátyja előtt, és ez volt tulajdonképpen a bocsánatkérésnek, a bűnbánatnak a mozdulata is. Ő végezte el, hogy minden gyakorlati kérdésben is meg tudtak egyezni. Nem volt félreértés, nem erőszakoskodott egyik sem. Itt minden esemény mögött Isten, a Nagy Rendező, fedezhető fel.
És ez a mi üdvösségünk dolgában is így van. Isten rendezte el, hogy Jézus Krisztus eljöjjön erre a földre. Ő végezte el, hogy megfeszíttetett a Bárány a világ teremtése előtt — ahogy olvassuk a Jelenések könyvében. Jézus tett eleget mindannyiunk minden bűnéért. Ő rendezi, hogy egyszer elkerüljünk egy olyan helyre, ahol hallunk az Ő szeretetéről, és az Ő szeretetével vonzani kezd magához. Ő végzi a Jákóbokban, hogy ki tudják mondani: bűnös a nevem, és nem akarok ilyen maradni. Ő tesz bizonyosakká minket, hogy van bocsánat minden bűnünkre, van még értelme az életünknek. Vele új szakaszt kezdhetünk. Ő ad erőt ahhoz is, hogy elkezdjük azt a szakaszt, hogy Jákób mégis átkeljen a folyón és menjen előre. S ha van is félelem a szívünkben, meg harcol a hit a hitetlenséggel, egyre erősebb lesz a hit, és egyre erőtlenebbé válik a hitetlenség. Mindez az Ő munkája. Legyen áldott érte az Ő neve!
A másik, ami kiderül ebből a történetből: a Jákóboknak viszont, vagyis nekünk, meg kell tanulnunk, hogy teljesen tehetetlenek vagyunk. Itt bármiféle haditanács hiábavaló lett volna. Nem is volt kivel haditanácsot tartania Jákóbnak. A szolgáival beszélje meg, vagy az apró gyerekeivel, hogy mit kell csinálni? Teljesen magára maradt, teljesen erőtlen, tanácstalan volt. Még a csí-pője is kificamodott, és sántán bicegett át a folyón. Isten mindannyiunknak megmutatja, hogy önmagunkban semmit sem érünk. Erőtlenek, tehetetlenek és kiszolgáltatottak vagyunk. Ebben a helyzetben kell megtanulnunk, hogy egyedül Őtőle várunk mindent: bocsánatot a bűneinkre, megoldást a problémákra, hitet a kételkedésünk helyére. Ő hadd győzzön meg minket, hogy velünk van minden napon. Számíthatunk rá. Ehhez át kell élnie az embernek a maga erőtlenségét.
A harmadik: mindenképpen meg kell változnia az életünkben annak: ne akarjunk engesztelő áldozatokat bemutatni, de mutassunk be hálaáldozatot. Istent mi nem tudjuk megengesztelni. A Biblia világosan beszél erről. Ha megfeszülünk, sem tudunk annyi jót cselekedni, hogy azzal ellensúlyozzuk azt a sok istentelenséget, amit felhalmoztunk az életünkben. De nem is ez a megoldása a dolognak. Nem jobbaknak kell lennünk, nem törekednünk arra, hogy valahogy kiegyenlítsük, mert nem tudjuk kiegyenlíteni. De nem is kell. Miért? Mert ki van egyenlítve. Mert Jézus Krisztus, amikor meghalt a kereszten és azt mondta: elvégeztetett, akkor ott minden gazemberségünket kiegyenlítette Isten előtt. Minden tartozásunkat kifizette. Mi tartozunk neki azzal, hogy évtizedeken át nem tiszteltük, sokféle káromkodás, ilyen-olyan bűn gondolatban, cselekedetben felhalmozódott az életünkben, és mindezért elég fizetség volt neki, hogy Jézus az ő tiszta életét odaáldozta. Aki ezt hiszi, az felszabadul arra: viszont én akkor magamat akarom odaadni neked, Uram, hálából. Tégy velem, amit akarsz, én meg azt szeretném tenni, amit te akarsz.
Engesztelő áldozatra nincs szüksége Istennek. A nagypénteki áldozat tökéletes volt. De hálaáldozatot bemutathatunk. Erre sem Istennek van szüksége, hanem nekünk. Ha megtanulunk hálából élni, sokkal könnyebb lesz egymást szeretni, egymásnak megbocsá-tani, mert tudatában vagyunk annak, hogy Ő mennyit bocsátott meg nekünk. Könnyebb lesz másoknak segíteni, szolgálni, ha ezt egyre jobban megismerjük, hogy Ő hogyan segített rajtunk, és Jézus hogyan szolgált nekünk. A válasz ne maradjon el: én há-lából magamat egészen oda akarom szánni neked.
Ragyogjon fel Isten nagysága: mindent Ő cselekszik miértünk is, és minden ajándékot, ami hiányzik az életünkben, Ő kínál nekünk, akár itt most elfogadhatjuk. Lássuk meg, milyen tehetetlenek vagyunk, és merjünk olyanok lenni. Valljuk ezt be neki, ne akarjuk azt a látszatot kelteni, mintha bármit tehetnénk önmagunkért. Higgyük, hogy engesztelő áldozatra nincs szükség. Azt Jézus bemutatta. Hálaáldozatra azonban szükség van. Az egész életünket úgy élhetjük — a testben hátralevő időt —, ahogy Péter apostol írja: nem emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint.