SORREND ÉS REND

Ennek a gazdag igének egy kicsi részletét szeretném nagyító alá tenni, és ennek az üzenetét továbbadni, mert úgy érzem, rendkívül időszerű, mai ennek az igének az üzenete.
Megpróbálom először röviden összefoglalni a történetet, aztán vizsgáljuk meg, mi a jelentése ennek az egy mondatnak, amit itt a végén hallottunk, és alkalmazzuk ezt magunkra.
A történet az, hogy Ábrahám fia, Izsák éli a maga életét azon a földön, ahova Isten vezette őket. Egyszer azonban éhség támad ott az országban, és az emberek tömegesen menekülnek dél felé, ahol még van kenyér és víz. Izsák marad, mégpedig azért, mert Isten ezt parancsolta neki, és ő komolyan veszi Istennek a kijelentését.
Közben kiderül, hogy a hívők sem tökéletesek és bűn nélküliek, mert hitetlenségből azt hazudja, hogy a felesége a testvére, és ebből majdnem nagy baj lesz. Isten azonban megőrzi ettől a bajtól is, és Ábrahámra, az ő hívő atyjára való tekintettel gazdagon megáldja. Annyira meggazdagodik a nyomorúságos körülmények közepette és ellenére is, hogy félni kezdenek tőle a filiszteusok, akik között lakik.
Végül is elküldik maguk közül. Izsák nem vitatkozik, csendesen elvonul, pedig megkeserítette és megnehezítette az életét az, hogy bosszúból a filiszteusok betemették azokat a kutakat, amiket még Ábrahámnak a szolgái ástak, és amik nélkülözhetetlenek voltak ahhoz, hogy életben maradjanak. Ő azonban emiatt sem támad rájuk. Csendesen odébbáll, letelepszik egy má-sik területen, és amikor ott kezdenek berendezkedni, akkor ismétli meg Isten az Ő nagy ígéretét, és azon az éjszakán ezt mondja neki:
„Én vagyok atyádnak, Ábrahámnak Istene. Ne félj, mert én veled vagyok, megáldalak téged, megsokasítom utódaidat szolgámért, Ábrahámért!” Amikor már kijelölték azt a területet, ahol letelepednek, akkor kerül sor arra, amiről most szeretnék beszélni, és amit ebben az egy mondatban így foglal össze a Szentírás: „Ezért oltárt épített ott, és segítségül hívta az Úr nevét. Felvonta sátrát Izsák, szolgái meg kutat ástak ott.”
Ebben az egyetlen mondatban, mint cseppben a tenger, benne van egy istenfélő ember egész életszemlélete, gondolkozásmódja, hite, jelleme. Izsák nem szitkozódik, nem átkozódik, pedig megérdemelnék ezek az ellenséges indulatú filiszteusok. Nem is támad rájuk, pedig hatalmasabb, erősebb, mint ők. Nem is esik kétségbe, és nem is vonja kétségbe, hogy Isten ígérete ennek ellenére is igaz, és biztos, hogy teljesedik, hanem csendesen elmegy, berendezkedik egy másik, kevésbé kedvezőnek látszó területen, és ebben a sorrendben cselekszik: oltár épít, segítségül hívja az Urat, felvonja a sátrát, és közben meg utána folyamatosan kutakat ásnak. Erre a sorrendre figyeljünk most fel, mert az ő történetéből meggyőzően kiderül, hogy akinek az életében helyes a sorrend, annak az életében rend van.
A mi életünkben sok rendetlenség és rendezetlenség van. Naponta beszélek emberekkel, akik panaszkodnak, hogy teljes zűrzavar van az időbeosztásukban, széthullóban van a család, sokféle nyomorúság van a há-zasságukban, hogy tulajdonképpen a munkahelyükön sincs harmónia. Van, aki utálattal megy be minden reggel, miközben hálás, hogy van hova bemennie. Van, aki állandó feszültségek közepette él, és nem a munka miatt fárad el, hanem az ott vibráló feszültség miatt stb. Az életünk sok területén rendetlenségek, rendezetlenségek vannak, és Isten igéje arra bátorít minket, hogy rendeződhetnek a dolgok, ha az értékeink terén és a programunkban helyes sorrend érvényesül.
Izsák sorrendje ez volt: oltárt építek, és segítségül hívom az Urat, aztán felvonom a sátramat, és közben pedig folyik a kútásás, vagyis a napi munka.
1. Mit jelent ez, hogy oltárt épített és segítségül hívta az Úr nevét? Azt jelenti, hogy Izsáknak mindennél előbbre való volt az élő Istennel való közösségének az ápolása. Először is arra fordított gondot, hogy Istennel kapcsolatban maradjon. Ezt ne csak a szívében titkon, mint magánügyet tartsa fontosnak, hanem ezt kifejezésre és juttassa. Legyen ennek formája is. Mindenekelőtt az oltár épüljön meg, amelyiknél megáll, és segítségül hívja az Urat. Amikor új helyre költözik, az első, mindennél fontosabb, hogy Istent keresse, Őt szólítsa meg, előtte boruljon le, és róla tegyen bizonyságot az ott élő pogányoknak is.
Lehet, hogy Izsáknak talán minden oltárról eszébe jutott, hogy egyszer ő is feküdt összekötözve egy oltáron és már majdnem feláldozták őt. Isten azonban odarendelt egy bárányt és azt ölték meg helyette. Ilyen kegyelmes az Isten. Ő az élet Istene. Ő életmentő, életet gazdagító Isten. Neki terve volt még Izsákkal, és íme most is nehézségek és áldások közepette ez az isteni terv valósul meg. Milyen jó ehhez az Istenhez tartozni! Hogyne lenne mindennél fontosabb neki az, hogy ápolja az Istennel való kapcsolatát.
Csak zárójelben, de hangsúlyosan jegyzem meg, hogy ma is azoknak igazán fontos az élő Istennel való közösség, akik tudják, hogy helyettünk egy Bárányt áldoztak meg a Golgota oltárán. Az Isten Báránya halt meg ott azért, hogy nekünk életünk legyen és az életünkben Isten szép terve valósulhasson meg.
Mit jelent az a kifejezés: segítségül hívta az Úr nevét? Rendkívül gazdag jelentésű ez a héber szó. Három alapjelentése van. Az első: keresni az Istennel való találkozást. A hívő találkozni akar Istennel. Isten jelenlétében akar élni. Tudja, hogy lehet Isten jelenlétében élni, mert Isten élő személy, aki hall, lát, akit nem hiába keres az ember. Tulajdonképpen az, aki keresi Őt és vágyódik utána, az azt mutatja, hogy Isten keresi az illetőt és egészen bizonyos, hogy találkozni fognak. Tehát keresni Őt, s találkozni vele. A másik imádni Őt. Beszélni hozzá, imádkozni. Hálát adni, bűnt vallani, könyörögni. Aki segítségül hívja az Úr nevét, az mindent Istentől vár. A harmadik fontos alapjelentés: hirdetni Isten nevét, vagyis vállalni Őt mások előtt. Megvallani a hozzá való tartozásunkat azoknak a pogányoknak, akik között élünk. Általában így mondjuk: bizonyságot tenni. Az hívja segítségül az Úr nevét, aki újra és újra az Ő jelenlétébe kéredzkedik, aki állandó párbeszédes kapcsolatban áll vele, és aki nem szégyelli Őt mások előtt, hanem megvallja azt, amit már tud róla.
Tehát: oltárt épített és segítségül hívta az Úr nevét.
2. Utána felvonta a sátrát. Lakni is kell valahol, és gondoskodni kell azokról, akikért Isten felelőssé tett minket. Őrizni kell a tűzhely melegét, gondoskodni kell a házasságról, a gyerekekről, az öregekről. Van családja is a legtöbb embernek, vagy vannak mások, akikért Isten minősítetten felelőssé tette. Ezt a közösséget is ápolni, karbantartani, gondozni kell.
3. És kutakat ástak. Kiásták újra azokat a kutakat, amiket ezek a gonosz filiszteusok betemettek, és újakat is ástak. Értékmentés és új értékek létrehozása. Ez is jellemzi az istenfélő ember életét, mégpedig ilyen gonoszkodások, gáncsoskodás, nehézségek között, mint amilyenek között ezt Izsáknak kellett tennie. Víz nélkül lehetetlen élni. Enni valamit kell, ahhoz pedig jószág kell. A jószágot itatni kell, az embernek is víz kell, ássuk a kutakat. Akármilyen nehéz, ezt feltétlenül végezni kell.
S miközben ássák, valami nagy meglepetés éri őket.
„Egyszer Izsák szolgái a völgyben ástak, és ott olyan kutat találtak, amelyikben forrásvíz volt.” Ez aztán a csoda! Minden kútásó örök álma. Eltalálni a föld alatt egy olyan vízeret, amelyikből bőven és folyamatosan buzog a víz, és nem kell arra várni, hogy miután itatáskor kimerték a vizet a kútból, a talajvíz nagy nehezen beszivárogjon, és újra legyen valamicske víz a kútban, hanem mindig tele van. Kimeríthetetlen, független az időjárástól, aszály idején is lehet rá számítani, bőven van. Ez mindenkinek az álma. Ez azonban nem a kútásók tehetségétől függ, hogy elég ügyesen forgatják-e az ásót, hanem Istentől függ, hogy ott kezdenek-e ásni, ahol eltalálnak egy ilyen eret. Ez Isten ajándéka.
Ezt nevezi a Biblia áldásnak. Amikor Isten olyan többletet ad a munkálkodó embernek, amiért nem dolgozott meg, amit nem magának köszönhet, amit nem is érdemel meg, de tetszik az Istennek valami nagy ajándékot meglepetésképpen adni az övéinek. Azoknak tudniillik, akiknek az életében rendben van a sorrend. Ahol a fő helyen a fő személy van: az élő Isten. Az oltár után következik a sátorral való foglalkozás, s miközben végzik a munkát, ha néha nagyon szürke, sziszifuszi kemény munkát is, egyszer csak megjelenik az áldás, és rácsodálkozhatnak arra, hogy valóban jelen van Isten. Isten csakugyan élő Úr, s Ő ajándékokat ad az övéinek. Nem érdemeltük meg, nem fáradtunk érte, de örülünk neki, és nagy szükségünk van rá. Legyen áldott az Ő neve!
Ez tehát a sorrend ebben a történetben: oltár, sátor, kutak. Az Istennel való közösség ápolása, a legszorosabb emberi kapcsolatok ápolása, és a mindennapi munka végzése. Közben pedig időnként megjelenik az áldás.
Az ilyen ember élete vonzó lesz, és Istenre hívja fel a pogányok figyelmét is. Mert ha tovább olvastuk volna, akkor következik az a rész, ahol a régi ellenségek, akik elzavarták maguk közül Izsákot, utána mennek — bocsánatot nem kérnek azért, az derogál, rangon aluli —, s elmondják: mi figyelünk téged, és úgy látjuk, hogy Isten áldott embere vagy, szeretnénk veled szövetséget kötni. Kössél velünk szövetséget, és ígérd meg, hogy soha nem bántasz minket. Mert ha ellenünk fordulnál, tudjuk, hogy csak te maradhatsz felül. Izsák nem eleveníti fel a régi sérelmeket, nem játssza a sértődöttet, hanem megvendégeli őket, és szövetséget kötnek. Ahol jó a sorrend, ott rend van.
Milyen a sorrend a mi életünkben? Lehet, hogy azért szólított meg engem annyira ez az ige, mert felettébb sokakkal találkozom, akiknek az életében nincs is sorrend. Akiknek az életét a munka tölti ki egészen, és semmi másra nem marad idő, erő, figyelem. A sátorra, a családra, oltár meg egyáltalán nincs. Ássák a kutakat, aztán hol az egyik, hol a másik sátorban összefekszenek valakivel, ott marad egy-egy gyerek, akikre később sincsen gondjuk, mert ők elfoglalt emberek, mert dolgozni kell. Az ásó soha nem kerül ki a kezükből, és ez kiszorít minden mást az életükből. Nemcsak a Biblia mondja, hanem a gyakorlat is mutatja, hogy mennyire sivár, szegényes, ember alatti lesz az ilyeneknek az élete.
Wilhelm Busch írja egyik könyvében, hogy valakinek a gyászjelentésén ezt a mondatot olvasta: élete a munka volt. Az jutott eszébe, ha egy lónak a gyászjelentésére ezt írják, az nagy elismerés, de egy ember élete csak a munka volt?! Ennél többre teremtett minket Isten. Az a munka sem lehet áldott, ha minden egyebet kiszorít valakinek az életéből, és az uralkodik. Akkor az lesz az Isten. Akkor az bálványimádás, azon pedig semmiképpen nem lesz áldás.
Jó lenne, ha nem kezdenénk kijátszani egymás ellen ezt a három fontos dolgot: oltár, sátor és kútásás. Isten mindegyiknek kijelölte a maga helyét és megadta a maga jelentőségét az életünkben. Ezeket nem kell egymással szembeállítani, hanem helyes rendbe kell sorakoztatni őket, és akkor jönne rendbe sok minden más is az életünkben. Persze, hogy a napunknak, az életünknek a legnagyobb részét, időben legterjedelmesebb részét munkával töltjük. El kell végeznünk mindannyiunknak a munkánkat, lehetőleg örömmel. Szeretnénk eredményesen. Meg kell élni valamiből, mert mindnyájan a piacról élünk, senkinek nem adnak ingyen sem kis cipőt, sem kis cipót, ha a boltba megy. De valahol kijelölte Isten a munkának a helyét, és megadta a jelentőségét. A helyén van-e ez, és a neki adott jelentőséget tulajdonítjuk-e neki? Mert ha mindent elural, akkor — számtalan példát lehetne sorolni — abba biztos tönkremegy az ember egészsége, családi élete. Ha meg az oltár végképp hiányzik az életéből, akkor az egészen nincs áldás, nem beszélve arról, hogy ha úgy hal meg, ahogy született, vagyis Isten nélkül, akkor úgy kell töltenie az örökkévalóságot is, és ez maga a kárhozat.
Ezért óv minket Isten attól, hogy a munka töltse ki az egész életünket. Hat napon át munkálkodjál — mondja Isten —, a hetediket azonban szenteld az Úrnak, vagyis engedd, hogy akkor Ő munkálkodjék benned, és erre összpontosíts.
Akinek valóban a munka tölti ki az egész életét, az csakugyan viszi magával még az éjszakájába is a munkáját, még alvás közben is az zavarja meg a pihenését. Annak csakugyan nem marad ereje, ideje, figyelme, jó kedve a sátorban lakókra, a hozzá legközelebb állókra. Annak nem lesz meleg otthona, csak lakása, ágyrajárók laza halmazává válik a család, akiknek gyakorlatilag semmi kapcsolatuk egymással. Igazában nem sokat tudnak egymásról, sőt nem is nagyon számíthatnak egymásra.
Vigyázzunk, mert mindnyájunkat fenyeget ez a veszély! Akár egyedül él valaki, akár családban, akár ott van az oltár és van valamilyen szerepe az életében, akár teljesen hiányzik, ez mindnyájunkat fenyeget, hogy a bálvány eluralja az életünket, és szétterpeszkedik. Jó lenne, ha ma délután Isten elé állnánk, és Őt kérdeznénk: Uram, mi a helyzet az életemben a sorrenddel és a dolgok jelentőségével? Változtassunk, amin kell, és amin lehet.
Sok ember életéből teljesen hiányzik az oltár. Sokan azt sem tudják, hogy mit jelent ez a szó. Különösen az ifjabb korosztálynak egyáltalán semmit nem jelent ez. Az sem jelent semmit, amire utal, amit összefoglal. Teljesen hiányzik az életükből Isten. Gyakorlatilag ateisták, Isten nélkül élők a tömegek. Nem tényező Isten. Nem tagadják ezek az emberek, néha még bizonyos tisztelettel is nézik távolból a hívőket, de ugyanakkor megvetik őket, mondván: ők, a nem hívők szorgalmas emberek és nem érnek rá efféle hiábavalóságokkal foglalkozni. Ők kutakat ásnak, és a kútásás technikáját tökéletesítik. Fel is lehet sorolni sok szép eredményt ezen a téren, csak aztán ne nézzünk be a sátorba, hogy mi van ott, és ne keressük az oltárt. Arra sosincs idő, hogy Isten igéjére figyeljenek, vagy azt olvassák, imádkozzanak, vagy arról beszélgessenek.
Itt megint józanul kell látnunk a valóságot. A hívők is dolgoznak. A hívők nem azért töltenek időt az oltár mellett, mert nagyon ráérnek, és nem tudják mással elütni az üresen maradt idejüket. A hívőknek naponta meg kell harcolniuk azért, hogy le tudják tenni a szerszámot a kezükből arra az időre, amíg odaállnak az oltár elé. De ők már hiszik és tapasztalták azt, hogy ha az Istennel való közösségüket tudatosan ápolják, akkor az kihat az egész életükre. Akkor az meglátszik a sátornak a légkörén is. Akkor az meghatározza a házasságukat, a gyerekeikkel, az öregjeikkel, a szomszédaikkal, az ellenségeikkel való kapcsolatot is. Az meghatározza az egész gondolkozásukat. Az oltár olyan erőforrás, ahonnan meríthetnek újra és újra erőt a mindennapi kútásáshoz, és egészen másként megy a munka. Másként fogják elszenvedni a kudarcokat, és másként könyvelik el az eredményeket, a sikereket, amiket nem maguknak tulajdonítanak, hanem Istent áldják.
Az oltárnál dől el minden, és mindennek más lesz a súlya, ha rendszeresen az oltártól indulnak el a kútásáshoz is, és onnan mennek haza a sátorba is, vagy ha az oltár benn a sátorban is működik. Ha ott is hangzik imádság, ha úgy hozzá tartozik a napi bibliaolvasás a család életéhez, mint a napi étkezés, minden egészen más lesz. Nem unaloműzésből álldogálnak a hívők az oltárnál, hanem sokszor meg kell harcolniuk azért, hogy valahogy biztosítsák azt az időt, meg legyőzzék magukban is a sokféle kísértést, és fontos legyen: az első helyen maradjon az oltár, mert ők már ismerik, mi az áldás. Mi az: Istentől olyan ajándékokat kapni, amik a legértékesebbek az életben, és amit csak tőle lehet, csak ajándékként kapni. Ők ezért mindenre készek. Ha pedig nem, megszegényedik az ő életük is.
Miért csak a hívők kapnak áldást? Azért, mert ők tartják a kezüket, amibe Isten beleteheti ajándékait. Áldást az oltár mellett lehet kapni, meg az oltártól elmenve munka közben, az otthoni gondokkal viaskodva is. Az áldás forrása az élő Isten. Csak aki ott áll előtte, azt lehet megajándékozni. Ahhoz, hogy valaki áldást kapjon, feltétlenül alázat kell. Akinek nincs közössége az élő Istennel, az sokszor ezt nem ismeri. Egyenesen emberi gyengeségnek, gyarlóságnak tekinti. Aki úgy áll oda Isten elé naponta, hogy Istenem, te nagy vagy, én pedig kicsi, te gazdag vagy, én pedig szegény, rászorulok a te áldásodra, segítségedre, szánj meg engem! — annak Isten hatalmasan válaszol. — Az áldáshoz bizalom kell, el kell tudnia mondani a hívőnek: Istenem, te jó vagy, én pedig bűnös. Irgalmazz nekem! Bízom abban, hogy minden szükségemet ki tudod elégíteni, és bármit adsz, azt bizalommal fogadom. Még a próbatételeket, a nehézségeket is.
Ahhoz, hogy valaki áldást kapjon, olyanná kell lennie, mint a kisgyermek. Jézus mondja: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint kisgyermek, nem mehet be abba. A kisgyermek hogyan fogadja? Úgy, hogy elfogadja. Nem okoskodik, nem tiltakozik, nem bölcselkedik, hogy kell-e az, mi az, mibe kerül. Kínálják neki, és akiben bízik, attól örömmel elveszi. Sokszor még akkor is, ha első látásra nem tudja, mi az. Ez a gyermeki lelkület jellemző az Isten gyermekeire. Ezzel az alázattal és ezzel a bizalommal járulnak oda az ő Istenükhöz, s így kapnak áldást.
Óvakodnunk kell a két véglettől. Az egyik véglet az volt — ez inkább régebben —, hogy kivonulunk a világból, és azért, hogy az oltár körül szolgáljunk, remeték vagy szerzetesek leszünk. A másik véglet meg az: nincs erre ideje az embernek. Dolgozni kell, kutakat kell ásni, és le nem teszi a mai ember a kezéből a szerszámot. Most jelképesen értsük: ezzel a szerszámmal ül asztalhoz is, s miközben bedobálja az ételt, néha azt sem tudja megmondani, mit evett, közben is a kútásáson jár az esze. Viszi magával a szerszámait az ágyba is, és amikor a házastársa mellé fekszik, akkor is a munkáról gondolkozik. Mikor a gyerekei elcsacsognák, mi történt aznap, akkor is a munkán jár az esze, és nem figyel oda. Amikor elmegy a templomba, sokszor még akkor is azon jár az esze, és Isten sem beszélhet vele. Képtelen leállítani magát, nincs a helyén ez a tevékenység. Ezért nincs rajta áldás sem. Ezért szakadásig végzi, sokszor örömtelenül és keserűen.
A Biblia azt mondja nekünk: ha jó a sorrend, akkor rend van a sátorban is. Van a Jeremiás könyvében egy mondat, ami eszembe jutott, miközben itt Izsák sátráról elmélkedtem. Azt írja itt keserűen a próféta: „Ledöntötték sátramat, elszakították sá-torköteleimet. Fiaim elhagytak, nincsenek. Nem feszíti ki senki a sátramat, nem vonja föl senki a sátorlapjaimat” (Jer 10,20).
Szétesett a család, nincs aki megfeszítse a sátorköteleket. A sátorköteleink újra és újra meglazulnak. Ezeket újra és újra meg kell feszíteni. Karban kell tartani a házassá-got, mert magától menthetetlenül tönkremegy. Ápolni kell a család tagjaival, kivelkivel a neki megfelelő módon a közösséget, mert egyébként menthetetlenül szétesik. Fiaim nincsenek, a párom sincsen, lazák a sátorkötelek — előbb-utóbb felborítja valamelyik vihar. Aki az oltár mellett úgy áll ott, mint Isten gyermeke, annak a sátrában is Ő lesz az Úr, és akkor lesz erő újra és újra megfeszíteni a köteleket, a lazuló kapcsolatokat megfrissíteni. Akkor lesz alázata minden családtagnak a bűnbánathoz és a bűnvalláshoz. Akkor megmarad a bizalmuk ebben a hatalmas Istenben, hogy Ő rendbe tudja tenni azt, amit mi elrontottunk. És akkor egészen másként folyik a kútásás, a napi munkánk is.
Voltam olyan gyülekezetben, ahol minden reggel, minden hajnalban volt istentisztelet, és a munkába induló parasztemberek a szerszámmal, amit éppen vittek magukkal, körbetámogatták kívül a templom falát. Ott voltak a kaszák, kapák, ásók, gereblyék, és rövid könyörgés után indult a falu népe a napi munkára. Napfelkeltétől naplementéig. Egészen más volt a falu légköre. Nyitva lehetett hagyni az ajtót egész napra az üres házban, mert senki nem vitte el a másikét. Nem egykéztek, szerényen éltek, de elégedettek voltak. Vasárnap nem lehetett dolgozó embert látni, de dolgoztak egész héten úgy, ahogy Isten igéje mondja: hat napon át, a hetedik meg az Úré. El kell végezni a kútásást, mert abból élünk, de meg-állunk újra és újra az oltárnál, mert attól fog menni a kútásás is, és attól lesz rend a sátorban is, a családban is.
Szeretnélek kérni titeket: ne mondjatok le az áldásról. Ne érjük be annyival, amit magunknak össze tudunk kaparni. Az életet az teszi igazán gazdaggá, amit Isten ajándékként, kegyelemből ad. Áldást viszont csak az kap, akinek működik az oltára. Aki újra és újra, naponta, és vasárnap koncentráltan is, odaáll az oltárhoz, és segítségül hívja az Úr nevét. Aki megtanul imádkozni munka közben is, de néha csak imádkozni úgy, hogy leteszi a kezéből a szerszámot. Aki figyel Istenre és érdekli őt: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Aki nem szégyelli ezt a hatalmas Istent a pogányok előtt, hanem a pogányok iránti nagy szeretettel megvallja Őt, hirdeti Őt, Őreá mutat, bizonyságot tesz róla, és mindez annyira átjárja az életét, hogy az élete is Istenre mutat, és hozzá fog vonzani pogányokat, mint ahogy itt Izsák élete odavonzotta ezeket az embereket.
Meg lehet-e ajándékozni minket? Az öntelt embert nem lehet. Aki tele van önmagával, abban nincs hely Isten számára. Aki telerakja a kezét mindenfélével, az nem tud Istentől örök értékű kincseket elfogadni. Van-e elég alázat és bizalom bennünk ahhoz, hogy újra és újra tartsuk a kezünket, hogy Isten megajándékozzon? Van-e oltár az életünkben? Odaállunk-e minden nap Isten elé? Kinyitjuk-e a Szentírást mindennap: Uram, mára mit szólsz hozzám? Megtervezzük-e a vasárnapunkat, hogy azt tényleg arra szánjuk, hogy Isten munkálkodjék bennem. Ő beszéljen hozzám és tegye világossá, mire akar használni. Ő-e az Úr a sátorban is? Ki az úr a családban, a házasságban? Mindenki a helyére zökkenne, és ki-ki a neki megfelelő szerepet tudná betölteni, ha Isten lenne ott az első helyen tudatosan, és ezt a kapcsolatot folyamatosan ápolnánk vele. Akármilyen nehéz is sokszor a munkánk, vagy annak a körülményei, az is egészen más: Istennel.
Tegnap elballagtak a végzős diákok. Szép ünnepsége volt itt is a Baár-Madas-nak. Többekkel beszélgettem az utóbbi hetekben, és napnál világosabbá lett számomra, hogy csakugyan ég és föld az, ahol mindezt úgy élik át, hogy Isten van az első helyen, vagy ahol hiányzik az oltár. Egészen másként tervez így az ember. Egészen más, ha az első kérdés így hangzik: Uram, te mire akarsz használni engem? A nagybácsik mindenféle pénzes hivatást ajánlanak, de se kedvem, se tehetségem sincs azokhoz a tárgyakhoz meg ahhoz a munkához. Te mire akarsz használni engem, Uram?
Alig-alig találkoztam ilyen fiatalokkal. De akik így indulnak el a pályaválasztásra, azokban különös békesség van. Nekik is meg kell tanulniuk az érettségi anyagot. Az ő kezük is remegni fog holnap, amikor elkezdik az írásbeliket. Őnáluk is összeül a családi tanács, hogy most hogyan, merre, hiszen életre szóló döntéseket kell hozni. De mindez ebbe van beleágyazva, hogy Uram, eddig is te vezettél minket, és te tudod, hol a helyünk az életben. Mutasd nekünk, és mi boldogan engedünk neked. Az ilyen szívekben is van feszültség, de az egészen más feszültség. Az nem romboló, hanem serkentő adott esetben. Nem fűhöz-fához szaladgálnak, és az összeköttetéseket keresik, mert összeköttetésben vannak a világmindenség Urával. Ez nem egyfajta mulyaság, hanem ez aktív életszemlélet és gyakorlat. Figyelni kell Őreá, ehhez bátorság kell, hogy valaki engedelmeskedjék Istennek — lásd Izsákot. Mindenki menekül oda, ahol van kenyér. Neki maradni kell, mert Isten azt mondja. Ő marad, és ott kap áldást. Ott fakad fel a forrásvíz a kútból, ott lesz elég kenyerük.
Áldást az kap, akinek az életében nemcsak tényező Isten, hanem Ő az első.
Ha két szóban kellene összefoglalnom a végkicsengését ennek az igének, azt mondanám: építs oltárt! Még ma! Sok ember életéből hiányzik. Építsük, vagy újítsuk meg! Jó lenne, ha őszinte imádsággal járulnánk Isten elé: Uram, benőtte a fű az oltáromhoz vezető utat, meg körülötte is a terepet. Rendbe akarom azt hozni. Uram, meglazultak a sátorom kötelei, segíts azokat újra megfeszíteni. Uram, nincs munkám, vagy nem azt végezhetem, amit szeretnék, vagy sokféle gond van ott, segíts örömmel dolgozni. — Meglátnánk azt: ahol helyes a sorrend, ott rendeződnek a dolgok, és a végén rend lesz.