Lekció
Ez 47,1-12
Alapige
„És megmutatá nékem az élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyi székéből jővén ki az utcájának közepén. És a folyóvízen innen és túl életnek fája volt, mely tizenkét gyümölcsöt termett, minden hónapban meghozván gyümölcsét; és levelei a pogányok gyógyítására valók.”
Alapige
Jel 22,1-2

Keresztyén Testvéreim!
Ezékiel prófétának megint látomása van: évszázadokkal a Krisztus születése előtt megmutatja neki Isten mintegy látomásban az eljövendő Krisztus evangéliumának az erejét és hatását a földön. Látomása most is jelképes, mint mindig. Látja a jeruzsálemi templomot, de nem a régit, hanem egy valóságban nem is létező, új templomot lát a régi helyén, amely sokkal szentebb, tisztább, nagyobb és dicsőségesebb, mint a régi volt. Látja az oltárt a templomban, és az oltár alól látja, amint megered a víz egy kis patak formájában, folyik végig a templomon, kiömlik a kapun, végigcsordogál az utcákon, majd végighömpölyög a pusztán. A kis patak közben egyre jobban növekszik, folyóvá, majd hatalmas folyammá válik, és végül beleömlik a Holt-tengerbe. Amerre az oltár vize végigfolyik, mindenütt új élet fakad a két partján, sőt a Holt-tenger kénköves vize is meggyógyul tőle.

Ezékiel mérőzsinórral méri a víz mélységét: ezer rőfnyire a forrástól még csak bokájáig ért a víz, megint mér ezer rőföt, a víz már térdéig ér neki, újabb ezer rőfnyire már derékig gázol benne, megint ezer rőf, és már csak úszni lehet benne. Így növekszik az Isten kegyelmének a megtapasztalása is az ember életében. Amikor valaki kezd Isten felé fordulni, csak éppen megtapasztalja, hogy van kegyelem is a világon: bokáig jár az oltár vizében. Később, amikor egyre komolyabbá válik az Isten felé fordulása, azt érzi, hogy egyre jobban növekszik a kegyelem is körülötte, de még mindég eléri a lábával a szilárd talajt, még mindég a maga lábán jár: térdig vagy derékig gázol a vízben - mint a rossz úszó, nem meri magát egészen rábízni a kegyelemre, egy-egy tempót vet csak, de le-lenyújtja a lábát is, hogy eléri-e még a talajt. Ha ilyenkor nem fordul vissza valaki, hanem tovább halad, tovább imádkozik, tovább bízik, tovább hisz: akkor egyszerre az Isten kegyelme fölemeli és viszi minden terhével együtt, mint ahogyan a jó úszót fenntartja és viszi maga a víz.

Amikor valaki úszni tanul, sokáig tart az, amíg a lábát föl meri emelni, amíg rá mer feküdni, és rá meri bízni magát a víz fenntartó erejére. Így vagyunk az Isten kegyelmével is, idegesen kapkodunk, mint a vízbe dobott ember, azt hisszük, ha nem segítünk magunkon, ha nem igyekezünk a magunk lábára állni, elmerülünk. - Szóval nem merjük rábízni magunkat teljesen az Istenre. Nem hisszük el, amit Pál apostolnak mondott Isten, hogy „elég néked az én kegyelmem”. (2Kor 12,9) Sokszor hallottuk már az ilyen felhívásokat: add át magad az Istennek, tedd bele életed az Ő kezébe, bízd reá magad egészen! Valaki már többször is megkérdezte tőlem: hogyan történjék ez? Nos tehát, olyanforma mozdulat ez - csak persze lelki értelemben véve -, mint amikor az úszó ráveti magát a vízre, azzal a különbséggel, hogy az Isten kegyelmében nem lehet elmerülni, az mindig fönntartja és hordozza azokat, akik rávetették magukat. Meddig jutottál már, Testvérem, Isten kegyelmének a megtapasztalásában? Térdig, derékig, vagy fölemelt már, hordoz már? Bűneid bocsánatát, az örök életet, itt a földön örömöt és szenvedést, életet és halált egyedül Isten kegyelmétől tudod-e várni már? Engedd, hogy hordozzon, ússzál benne! Megtart!

De mást is jelképez az oltárból előtörő víz, és annak állandó növekedése, duzzadása. Azt jelenti, hogy az az evangélium, az a keresztyénség, az a Krisztus-lélek és -szellem, amit itt a templomban hirdetünk, aminek a hallgatására hetenkint ide összegyűlünk: nem maradhat elszigetelve a világtól! Hanem miként az oltárból fakadt víz kifolyik a templom kapuján és végigáradt a városon, a pusztán, beleömlött a Holt-tengerbe, akként kell az evangélium megelevenítő erejének is szerteáradni innét az emberi szívek holt tengerében. Az itt benn fakadt isteni szónak, amellyel szól hozzánk a templomban, az erejét, a hatását meg kell érezniök az embereknek odakünn a templomon kívül. Amikor itt bent folyik az igehirdetés, a szó szoros értelmében az történik, amit Ezékiel látott: az oltár alól víz fakad, megered az élet vize, amelynek az érintésétől lelki sebek gyógyulnak be, tisztátalan, bűnös lelkek válnak tisztává, nagy lelki háborgások csendesednek le. Mindnyájan jól tudjuk, hogy olyan erőforrások buzognak, amelyeknek a segítségével lehetne csak egyedül boldogabb családi életet élni, derekabb magyarokat nevelni, tisztább közéletet teremteni, súlyos válságokban megoldást találni. Mindnyájan jól tudjuk azt, hogy csak a Krisztus evangéliumával lehetne talpra állítani az elesetteket, ezzel lehetne csak eredményesen szolgálni hazánkat, megmenteni népünket, megoldani a szociális kérdéseket, boldogítani az országot és az egész emberiséget. De mit érünk vele, ha az evangéliumnak ez az éltető vize bennreked a templomban, nem jut túl a templomnak vagy a bibliaköri helyiségnek a falán?

Azt látjuk, ugye, mindnyájan, hogy emberi lelkeknek a holt tengere vesz körül bennünket mindenfelé, amerre csak járunk. Nos, hogyan elevenedhetik meg az a halott tömeg? Ezékiel próféta látomása szerint nem a Holt-tenger bűzös vize ömlött be a templomba meggyógyulni, hanem a templomból kiömlő víz áradt bele a Holt-tengerbe, és meggyógyította azt. Amikor az istentisztelet végeztével megnyílnak e templom kapui, mint egy megnyitott zsilipből kizúdul a víz, úgy ömlik ki innét az embersereg szerte mindenfelé. Te, meg én: mi vagyunk az a csatorna, az a meder, amelyben szét kellene áradnia az Isten megelevenítő erejének. Vagyunk itt néhány százan. Gondoljuk csak el, hogy mindmegannyi családi otthon, hivatal, az élet számtalan különböző területe kerülhetne így az Istenből kiáradó élő víz folyamának a sodrába, s így lassan az egész „Holt-tenger” megelevenedhetne! Emberek millióinak a holt-tengere, tudod, micsoda? Vád ellened: benned akadt meg, a te életedben dugaszolódott el az élet vize, te nem engedted tovább áradni magadon túl mások felé! Áldozatul estél a kor divatjának, a templomi keresztyénségnek, beszorítottad a keresztyénséget a négy fal közé, gátat emeltél a folyásának azzal, hogy nem vitted ki innét. Pedig öntudatlanul is erre vár a világ, és éppen tőled várja, aki itt szoktál ülni a forrásnál. Ki által válhatnék szebbé, boldogabbá, békésebbé, kiegyensúlyozottabbá ez a világ, ha nem általad, aki templomba jársz, aki merítesz az evangélium tiszta, gyógyító forrásából?!

Mert ennek a víznek az a tulajdonsága, hogy gyógyító ereje van! Így írja le Ezékiel a látomást: Meggyógyul és él minden, valahová ez a folyó bement. Jeruzsálem és a Holt-tenger között puszta, kietlen síkság terült el, és amikor Ezékiel végigment, követve a víz hömpölygését, még nem látott fákat. Amint azonban visszafordult, csodálatos változást vett észre a vidéken: a folyó két partján egyszerre buja növényzet nőtt, hatalmas, erős fák ingatták dús gyümölcsű ágaikat a szélben. Megváltozott a Holt-tenger egész környéke, sőt még a vize is. Az a víz, amelyben elpusztult minden élet, ami a közelébe ért, most egyszerre a látomás szerint megtelik nyüzsgő halakkal. Az elhagyott partvidéken most friss élet pezsdül, hálók vannak kifeszítve a fák között. Ahol azelőtt mozdulatlanság, halál volt: lüktet, dalol az élet - a templomból kiömlő víz meggyógyította, az élet vize legyőzte a halál vizét!

Az evangélium hatását írja le e látomásában a próféta. Isten beszéde, Isten Igéje új életet kell, hogy hozzon a te számodra is! Mert az nem igaz, hogy az evangélium ígéretei mind csak a síron túli életre vonatkoznak! Nem igaz, hogy csak odaát elnyerendő boldogsággal és nyugalommal vigasztalnak, mert az evangélium itt és most akar újjáteremteni és megváltoztatni embereket! Aki itt meg nem tapasztalja magában az új élet kicsírázását, annak a számára odaátra sem ígér semmi jót az evangélium! Hogy mennyire nem hiszünk az Isten újjászülő erejében, egy ember megváltozásának a lehetőségében, mutatják az ilyen szólás-mondások is, hogy: hát bizony, az ember csak ember marad, vagy kutyából nem lesz szalonna! Nem érezzük-e, Testvéreim, hogy a Krisztus evangéliumának a teljes lebecsülését jelenti az ilyen gondolkodás, magának Krisztusnak a teljes megtagadását?

Emlékeztek-e még reá, hogy négy és fél évvel ezelőtt mi volt ezen a helyen, ahol ma az Úr-asztala áll, és a zsoltár zeng, orgona szól, emberek imádkoznak? Szemétdomb, gazos buckák, pocsolyás gödrök. Aztán munkások jöttek, mérnökök, téglát hoztak, fát fűrészeltek, és ma itt áll a templom. Ímé, emberi erővel a szemétdomb helyett szép tiszta templom épülhet. Az Isten ne tudna akkor egy lelki szemétdomb helyén egy lelki templomot építeni magának?! Az Isten ne tudna egy akármilyen elvetemült ember lelkében, vagy akár a te lelkedben is tisztogatást végezni, komoly, mély alapokat ásni, és egy egészen új életet és életrendet felépíteni?!

Tudod, miért nem tudsz jobbá lenni, szentebbé, tisztábbá lenni? Mert nem hiszel az evangélium éltető erejében! Ha valaki a Krisztussal érintkezésbe kerül, nem maradhat többé ugyanaz az ember, mint aki azelőtt volt. Más ember lesz, új ember lesz. A változás éppen olyan nyilvánvaló rajta, mint a Holt-tenger vizén, amikor beleömlött az oltárból jövő víz. Akit megérintett ez a szent víz, nem maradhat tovább olyan önző, hiú, kapzsi és rosszindulatú, mint azelőtt volt. Meggyógyul és él minden, valahová ez a folyó bement. Ha pedig elmaradnak a változás jelei, akkor sohasem érintette még meg azt a lelket az evangélium. Ezért nem tudjuk az evangélium éltető erejét sem továbbvinni és beleárasztani a lelkek holt tengerébe.

Mert miért van egyház a világon, mi a célja Istennek vele? Azért, hogy egy érdekes alakulattal, egyesülettel több legyen a földön? Nem. Hanem csak azért, hogy ezt a beteg világot gyógyulttá, ezt a halott világot élővé és gyümölcsözővé tegye általa az Isten. Azért, hogy a világ sója legyen, ami ízt és konzerváló erőt ad a világnak, ami nélkül elposhadna, mint a pocsolya, és megrohadna, mint a levágott hús. Miért van a templomba járó keresztyén ember a világon? Azért, hogy a piacon a zúgolódó és káromkodó emberek között, vagy a hivatalban a cinikus kollégák között, vagy a gyárban a munkások között tegyen valamit. Nem az a dolga, hogy prédikáljon ottan, mert arra az alkalom nem mindig megfelelő; hanem az, hogy észrevétlenül, és talán öntudatlanul olyan hatások áradjanak ki belőle, amitől az őt körülvevő holt-tenger vize megelevenedik, használhatóvá válik. Amint az Ige mondja: meggyógyul és él minden, valahová a folyóvíz, vagyis az ilyen keresztyén ember bemegy.

Meggyógyul-e, életre kel-e minden, Testvérem, valahová te bemégy? Azt mondja Jézus: ha a só megízetlenül, nem jó azután semmire, hanem kidobják és eltapossák az emberek! Vajon a te keresztyénséged is erre volna már csak jó? A kidobásra? Az eltaposásra?

Templomba járó, az Ige élő vizének csobogását hallgató Atyámfiai! Nem kellene ezeknek így lenniük! Lehetne másként is! Úgy, ahogy Ezékiel látta, hogy a templomban megeredt éltető víz hullámai kihömpölyögnek az ajtón, életet visznek a pusztába és meggyógyítják a Holt-tengert. Rajtad is áll, hogy így legyen! Imádkozz érte, kérd Istent, hogy így lehessen!

Ámen.

Dátum: 1943. február 21.