Keresztyén Testvéreim! Amikor valaki áthajózik Amerikába, az út egyik legkedvesebb élménye az utolsó napi ebéd. Néhány óra múlva kiköt a hajó az újvilág partjain, mindenki el lesz foglalva a maga dolgaival, szerteszét szélednek az emberek. Ez az utolsó alkalom, amikor még egyszer együtt ülnek az asztalnál, és lelkükben az elmúlt 5-6 nap úti emlékeivel, csendesen beszélgetnek. Szóba kerül ilyenkor az együtt eltöltött idő emléke, az együtt átélt viharok és örömök élménye, vannak, akik bocsánatot kérnek vagy megbocsátanak egymásnak a közös úton okozott sebekért, egyesek búcsúzkodnak, mások jövendő terveik útját rajzolgatják egymás számára. Azután vége az ebédnek, a hajó kiköt a túlsó parton, és az utasok, akiknek egy hetes utazás alatt közös volt a sorsuk, közös az örömük és bánatuk: megérkeznek egy új élet kapujába, tele aggódó reménységgel és várakozással a jövő iránt.
Így vagyunk mostan mi is még egyszer, utoljára együtt az 1941. év nagy hajójában, egy közösen megtett esztendő úti élményeivel a lelkünkben. Néhány óra múlva befut a hajónk az új év kikötőjébe, új gondok, új arcok, új élmények várnak ott ránk. Mielőtt azonban megérkeznénk, üljünk le még egyszer, és beszélgessünk egymással életünknek erről a legutóbbi, közösen megtett útszakaszáról. A 90. zsoltár, a célhoz érkező vándoroknak ez az úti zsoltára különösen alkalmas arra, hogy eszünkbe juttassa az elmúlt esztendő legfontosabb élményeit, és ez emlékek nyomán támadó kérdéseinkre feleletet adjon.
Az első élményünk ezen a napon valami fanyar, bús, tehetetlen érzés: belefájdul a lelkembe a saját mulandóságom valósága, kénytelen vagyok megállapítani azt a kegyetlen valóságot, hogy "ismét egyik esztendeje, Istentől kimért ideje telék el a mulandóságnak." A mulandóság ténye annyira megüli az emberi lelket, hogy nyomasztó súlya alatt megjuhászkodik a legelvetemültebb ember is. Csak a mámoros jókedv áltatja magát azzal a fölkiáltással, hogy "sosem halunk meg!" De maga sem hiszi, hogy igazat mondott, sőt azért beszél így, mert erőszakkal szeretné elfelejtetni önmagával, hogy a boldog, vidám percek milyen veszedelmesen futnak, visszavonhatatlanul múlnak.
Pedig hogy szeretnénk sokszor megállítani az időt! Mennyire szégyelljük olykor, hogy mennyi esztendőt töltöttünk már el ezen a földön, mi mindennel igyekszünk azt a látszatot kelteni, mintha mit sem múlt volna az idő fölöttünk, mintha orcánk és hajunk színe most is olyan volna, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Óh, ha rajtunk állna, legszívesebben soha nem gondolnánk arra, hogy múlik az idő, s vele együtt múlik az életünk is! De vannak ilyen alkalmak, mint ez a mai este is, amikor kénytelenek vagyunk magunkkal szemben bizonyos kellemetlen megállapításokat tenni, azt, amit a 90. zsoltár is kifejez: hogy olyan az életünk, mint az álom, mint a fű, amely reggel sarjad és virágzik, estére pedig elszárad és elhervad. A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk. Abból a néhány esztendőből, ami kinek-kinek közülünk hátra van, ismét eltemetünk egyet. Lehet, hogy ez is tele volt nyomorúsággal és fáradsággal, ahogy az Ige mondja, és egészen bizonyos, hogy a még hátralévő években is sok nyomorúságban és fáradságban lesz részünk. Mégis drágák nekünk ezek a tovatűnő esztendők, görcsösen ragaszkodunk hozzájuk, ösztönösen valami fokozatos megszegényedést látunk abban, hogy öregszünk. Hiszen egyszer menthetetlenül elfogy az életünk, mint a tövig égett gyertyaszál, kialszik, és lesz nagy sötétség! Óh, ez a sötétség kibírhatatlan árnyékot vetne a most még viruló életünkre is, ha csak ennyi üzenete volna ezen a mai napon ennek az Igének. De Mózes csak azért kesergi el a mulandóság gyászénekét, hogy annál jobban tudjon örülni annak, hogy az Isten örökkévaló.
Testvéreim, van-e nekünk fogalmunk arról, mit jelent ez az Ige: az Isten örökkévaló? Talán ilyenkor, amikor ennyire érezzük magunkon a tehetetlen mulandóságot, többet megsejtünk azoknak a nehéz szavaknak az értelméből, amiket a 90. zsoltárban olvasunk: "Minekelőtte hegyek lettek és föld és világ formáltaték, öröktől fogva mindörökké te vagy Isten. Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel." Az Isten életében nincsen tegnap és ma, ott nincsen jelen, múlt és jövendő, ott nem múlik az idő, az Isten egy nagy „most”-ban, örök jelenben él. Mindezt nem azért kell tudnunk róla, hogy látva az égbekiáltó különbséget az Ő örökkévaló élete és a mi halálra szánt életünk között, annál jobban fájjon a nyomorúságunk, hanem azért, hogy tudjuk, milyen élet vár reánk odaát, az Isten mellett. Mert az egész Bibliában elejétől a végéig folyton arról beszél az Isten, hogy Ő oda, az Ő örökkévaló életébe vár bennünket. Az egész megváltás munkája, Krisztusnak az egész földi élete azt az egyetlen célt szolgálta, hogy számunkra lehetővé tegye a mulandóságból az átjutást az örökkévalóságba. Ezt akarja kifejezni Mózes a 90. zsoltárban, amikor ezt írja: "Térjetek vissza, embereknek fiai!" T.i. térjetek vissza hozzám, embereknek fiai! De ami a próféta lelkében még csak ködös látomás volt, az nekünk boldog valóság, ujjongó bizonyosság: hiszen a Krisztus halála és feltámadása éppen azt jelenti, hogy megnyílt az út innen oda, a földről az égbe, a mulandóságból az örökkévalóságba.
Nincs abban tehát semmi tragikus dolog, hogy múlnak az évek, nem kell azt leplezni és nem kell attól félni, hogy újra öregebbek lettünk egy esztendővel. Nem megszegényedés az, hogy öregszünk: hiszen az örökkévalósághoz kerülünk közelebb általa! Ki tudja siratni a tövig égett gyertyaláng világosságát, ha utána a nap kel föl? Mi szükség van gyertyalángra akkor, amikor a napsugarak ragyogják tele a világot?! Jó tehát, ha megérinti lelkünket ma a mulandóság dermesztő lehelete, de csak azért, hogy annál jobban tudjunk örvendezni az örökkévalóságnak. Meg azért, amit a 90. zsoltár így fejez ki, hogy: „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk”. Itt arról a bölcsességről van szó, amellyel tudnunk kell, hogy az örökkévalósághoz való jogot itt a földön szerezhetjük meg, vagy játszhatjuk el örökre. Mindenki jogosult az örök életre, aki elfogadta Krisztust Megváltójának és Urának.
Ennek az esztendőnek az elmúlása, életed egy darabjának ez a meghalása, figyelmeztessen most arra, hogy nem tudod, hány napot mért ki még rád az Úr, ki ne maradj az időből, hódolj meg a Krisztus előtt!!
Ez átvezet bennünket egy másik kérdésre: Az Ige nemcsak a mulandóságunkat festi elénk, nemcsak Isten örökkévalóságával biztat, hanem számadásra is hív bennünket ezen a napon. A számadásnak ezen a napján egy rettenetes ótestamentumi Ige cseng a fülembe, amit nemrégen olvastam a Bibliában, s ami különösen időszerű az 1941. esztendő utolsó estéjén. Hóseás próféta által lett az Úrtól ez a kijelentés: "Halljátok meg az Úrnak beszédét, mert pere van az Úrnak a föld lakóival, mert nincs igazság és nincs szeretet és nincsen Istennek ismerete a földön!" (Hós 4,1) Mennyire örök ez a több ezer éves prófécia, mennyire hűen, mennyire találóan fejezi ki ennek a világnak, mint egy rossz nagy gyereknek a lelkületét, a jellemét. Mennyire igaz, amit mond: nincs igazság. Valóban: soha annyit nem hazudtak, soha annyi igazságtalanságot nem követtek el a föld lakói, mint most. Nincs szeretet. Valóban: milyen határtalan gyűlölettel tudják a népek és fajok gyűlölni egymást. És nincs Istennek ismerete. Valóban: annyi istentelenség történik ma a földön, hogy szinte alig vannak néhányan csak, akik életükkel beszélnek arról, hogy ismerik az Istent!
Milyen szomorú, de milyen megdöbbentően hű képet ad ez az Ige a világ képéről az 1941. esztendőben! Nem csoda, hogy pere van Istennek a föld lakóival. Mi lesz itt, ha Isten a pert végigfolytatja, és ítélethirdetésre kerül a sor?! Az lesz majd csak igazi nyomorúság! De ne törődjünk mi most a föld lakóival, milyen jó, hogy nem nekünk kell ítéletet tartanunk fölöttük! Bbízzuk az Istenre, ez az Ő pere, nem a miénk, majd Ő ítél elevenek és holtak fölött! A számadásunknak ezen a napján most magunkba tekintsünk, és érezzük meg, hogy le vagyunk leplezve: a 90. zsoltár így folytatódik: „Elédbe vetetted a mi álnokságainkat, titkos bűneinket a te orcádnak világa elé.”
Gondolj most arra, Testvérem, hogy mi mindent tud rólad az Úr! Amit a környezeted nem is sejt, amit a házastársad sem vett még észre sohasem rajtad, amit legbizalmasabb barátaid sem tudnak rólad, amit legszívesebben önmagad előtt is titkolsz, ami miatt elpusztulnál a szégyentől, ha napvilágra kerülne, ha kitudódnék rólad: ez mind-mind ki van teregetve az Úr előtt! Össze tudnád-e írni az elmúlt esztendő bűneit? Azt, hogy mennyi könnyet, fájdalmat okoztál, mennyi ígéretet és fogadalmat nem tartottál meg? Mennyi tervvel indultál újévkor, és mennyi kudarccal zárod most ezt az évet? Hányszor voltál haragos, goromba, kíméletlen, szeretetlen? Hányszor estél áldozatul a Sátán csábításának a tisztátalan beszédben, érzésben vagy cselekedetben? Hány jó alkalmat hagytál kihasználatlanul az Isten és ember iránt való szeretet gyakorlására? - És ki tudná még mind fölsorolni a mi álnokságainkat és titkos bűneinket, amelyek most is mind ott vannak Isten orcájának világossága előtt!
Óh, ha az emberek előtt kitudódik rólunk valami álnokságunk vagy titkos bűnünk, de tudunk pironkodni miatta! Szégyelled-e magad most, amikor leleplez az Ige egy esztendő összes bűneivel az Isten előtt?! Ez a nap a számadás napja, és azzal együtt a megszégyenülés napja: Ímé, milyen hitvány voltam, milyen haszontalanul éltem, és az Isten mégis hogy megáldott minden jóval, hogy gondoskodott rólam, mennyire szeretett, hogy eltűrte az én álnokságaimat és titkos bűneimet! Lásd meg ezen a mai napon, Testvérem, hogy mennyi kegyelmet pazarolt rád az elmúlt évben az Isten, és mindezt tetézi most azzal, hogy az elmúlt esztendő minden bűnét egyszerűen meg akarja neked bocsátani.
Én azzal a megbízatással állok most itt, hogy mindazoknak, akik most komolyan számot vetnek bűneikkel, szív szerint megbánják azokat és idehozzák az Úr elé: hirdessem nékik bűneiknek a bocsánatát. Ha bűnbánó lélekkel vagy itt, Testvérem, és ha hiszel Krisztus Urunk halálának az érdemében, hadd adjam tudtul boldogan, hogy az Isten megbocsátott néked! Ímé, ez a nap nem is csak a mulandóság napja, és nem is csak a számadás napja, hanem a nagy boldog, hálaadás napja! Múlik az idő fölötted: adj hálát érte Istennek, mert így közeledsz az örökkévalóság felé! Megszégyenített a számadás? Adj hálát érte, mert megbocsáttattak a te bűneid!
Tehát áldott legyen az Úr szent neve az 1941. esztendő elmúlásáért, és áldott legyen az Úr szent neve az Ő kibeszélhetetlen kegyelme megtapasztalásáért!
Ámen.
Dátum: 1941. december 31.