Joó Sándor Dr.

Keresztyén Testvéreim!

Halkan, észrevétlenül elérkezett hozzánk az advent, a Jézus eljövetele várásának boldog, titokzatos ideje. A kisgyermek életében a legboldogabb idő az a fél óra vagy egy óra, amikor az izgalomtól remegve várja a karácsonyi angyal érkezését. Sejtelmes várakozás, izgalmas reménykedés tölti meg a lelkét: vajon mit fog találni a karácsonyfa alatt? Azt sem tudja talán pontosan, hogy mit vár, csak azt érzi, hogy hamarosan valami nagy-nagy öröm közeledik feléje, nagy-nagy boldogság várakozik rá. Amikor végre föltárul előtte az ajtó, szinte nem lehet tudni, hogy melyik csillog jobban, a földíszített karácsonyfa, vagy a kacagó gyermekszem. Boldog az a felnőtt ember, aki ilyen gyermeki lélekkel, lelkes, boldog izgalommal tudja élni az adventi várakozás titokzatos idejét. Egy menyasszony, aki távol élt a vőlegényétől, mesélte egyszer, hogy ő már hetekkel előre örül a vőlegénye látogatásának. Az igazi nagy örömre előre készülnie kell az embernek. Lehet-e nagyobb öröm egy ember, egy társadalom, egy emberiség, egy világ életében, mint Jézus Krisztusnak az eljövetele? A karácsony boldogsága nagymértékben függ attól, hogy milyen volt az adventi várakozás és előkészülődés. A lelkünkből nyomtalanul eltűnő olyan sok karácsonynak az oka igen nagymértékben abban keresendő, hogy nem készültünk elő rá eléggé.

Ennek a vissza-visszatérő adventnek van egy vissza-visszatérő alakja, aki ilyenkor megjelenik a keresztyén szószékeken, és újra és újra arra tanítja az embereket, hogy hogyan várják az eljövendő Megváltót, hogyan készítsék az utat a számára, és mit cselekedjenek, hogy az eljövendő Isten-országába bejussanak. Ez a valaki Keresztelő János, a nagy adventi próféta, összekötő híd az Ó és Új testamentum között. Most is az ő óriás alakja magasodik föl előttünk, a felolvasott történet kapcsán, és meglátjuk belőle az adventi várakozás értelmét. Mielőtt időt vesztegetnénk arra, hogy hogyan készítsük az utat az eljövendő Messiás számára, mit cselekedjünk, és hogyan várjuk Őt, tisztáznunk kell azt a nagy kérdést, hogy egyáltalán van-e értelme az Ő várásának, érdemes-e megtenni a lelki előkészületeket a karácsonyra? Ezekre a kérdésekre kapunk feleletet a felolvasott történetben, ha azt két szempontból, mégpedig Keresztelő János kérdése és Jézusnak rá adott felelete szempontjából vizsgáljuk.

1) Keresztelő János kérdése, amit Jézushoz intézett, így hangzott: „Te vagy az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?” Ebből a kérdésből a kételkedésnek, sőt a csalódásnak a hangja csendül ki. Hogyan lehet az, hogy még Keresztelő János lelkét is elfogta a kétely? Hiszen a próféták Isten különös emberei, akikkel személyesen társalgott az Isten, és Keresztelő János még a próféták között is a legelső és a legtökéletesebb volt. Lelki nagyságáról maga Jézus is bizonyságot tett egyszer, amikor azt mondotta róla, hogy azok között, akik asszonytól születtek, egy sincs nagyobb próféta Keresztelő Jánosnál. Ez a bizonyságtétel magasan fölibe helyezi őt a legnagyobb tudósoknak és legkomolyabb hithősöknek is. Még ennek a hatalmasan nagy embernek is volt gyenge pillanat az életében, amikor csalódva és kételkedve tekintett Jézus alakjára.

Tudjuk, Jánost az erkölcstelen életű Heródes király börtönbe vetette, mert föl merte emelni prófétai szavát a királyi udvar bűneivel szemben. De a börtöne vastag falain át is eljutott hozzá a híre annak, hogy Jézus föllépett és megkezdte megváltói munkáját. János boldogan hallgat meg mindent, amit Jézusról elmondanak neki, nem törődik azzal, ha ő a börtönben sínylődik is, csak az a fontos, hogy Jézus növekedjék. Jánosnak kétféle messiás-váradalom van a lelkében: egyfelől kegyelmes, másfelől büntető messiást vár. Ő úgy prédikált a Krisztusról, mint az Isten Bárányáról egyfelől, aki elveszi a világ bűneit, másfelől pedig mint örök világbíróról, akinek szórólapát van a kezében, aki megtisztítja a szérűjét, és aki örök ítéletet tart az istentelenek fölött.

János félig ótestamentumi lelke nem tudta, hogy az eljövendő Messiás nem egyszerre hoz kegyelmet és ítéletet, nem tudta, hogy a Megváltó kétszer jön el erre a földre, egyszer azért, hogy megkeresse a bűnösöket és meghaljon értük, másodszor pedig azért, hogy elítélje azokat a bűnösöket, akik az első eljövetelében nem hittek. János nem tudta, hogy a Megváltó két eljövetele között több ezer esztendő, egy egész korszak fog eltelni. Ezért aztán nem elégítette ki a lelkét, amit Jézusról hallott. Lassan-lassan egyre jobban elfogta a kétely, mert csalódott: ő nem ilyen Messiást várt, aki mindég csak kegyelmet hirdet, de sohasem érvényesíti bírói hatalmát! Ebben a Krisztusban, akiről neki a börtönbe hírt hoznak, semmi sincs a mindent elsöprő szélvihar hatalmából, a sziklákat megrepesztő földrengésből, a pusztítva lecsapódó tüzes villámból, hanem ez a Krisztus szelíd és alázatos - és ez az, amiben megütközik a Keresztelő, mint a botránkozás kövében. Ez a Jézus nem olyan, amilyennek ő elképzelte, amilyennek várja és szeretné, mert ímé, elrejti az ő világot megítélő hatalmát és küldetését. Nem bírja tovább, elküldi hozzá tanítványait, hogy kérdezzék meg tőle: „Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?”

Keresztelő János ebben a jelenetben a legemberibb. Ha máskor magasan fölöttünk érezzük is az Ő hatalmas alakját, itt egészen olyannak látjuk, mint mi vagyunk: csalódott, kételkedő, szürke embernek. Testvéreim, hadd mondjam most azt, hogy ez a kételkedés is hozzá tartozik az adventi várakozás és készülődés boldog idejéhez. Az adventi napokban különösen számot kell adnunk magunknak arról, hogy mit jelent a világ számára Krisztus. Ez a világ sokszor kételkedik és csalódik Krisztusban, és botránkozás kövének tartja Krisztust. Húsz évszázad óta hangzik már Krisztus Igéje, evangéliuma ezen a földön. Sok ezerszer hirdették már az Ő szolgái, hogy király a Krisztus, aki az egész teremtett mindenségen uralkodik. A baj csak az, hogy Krisztusnak ebből a királyságából szomorúan kevés látható, jelentéktelenül csekély rész valósult meg a földön. Ezzel szemben a bűnnek az uralma kibeszélhetetlenül hatalmas. A Sátán alakítja ki az emberek világnézetét, ő szabja meg a társadalom erkölcsét, a bűn uralma alatt áll a politikai, tudományos és művészeti élet egyaránt. A Sátán világuralmával szemben vajon mit állít szembe Jézus? Gyenge gyülekezeteket, amelyek alig-alig számítanak valamit a világ nagy életforgatagában. De még ezek a gyenge kis gyülekezetek is, ezeknek a tagjai is sokszor legalább úgy szolgálják a Sátánt, mint a Krisztust. Van ugyan misszió a pogányok között is, de amit Jézus a pogányok közül nyer, legalább annyit veszít a keresztyének közül, akik egyre jobban hullanak vissza a modern pogányság karjaiba.

Amikor azt látjuk, hogy égbekiáltó vagyoni ellentétek vannak az emberek között, hogy a társadalmi életünkben tombol a fékevesztett erkölcstelenség, hogy egyes hatalmaskodók nemcsak egyes embereket, hanem egész országrészeket és népeket akadályoznak meg abban, hogy igazságos jogaikat érvényesíthessék, amikor azt látjuk, hogy az istenhit kiirtására öntudatosan szervezkednek az emberek, amikor látjuk, hogy az emberi őrület szobrot akar emelni a Volga partján Júdásnak, mint az emberiség legnagyobb jótevőjének - igazán nem csoda, ha tanácstalanul áll meg valaki Krisztus előtt, és azt kérdi: hogyan tűrheti el mindezt az a Jézus, Akinek egyetlen kézmozdulatára rendbe jöhetne és átalakulhatna minden ezen a földön?! Ha szétnézünk magunk körül, igazán nagyon keveset láthatunk meg az Ő mindenek fölött győzedelmeskedő hatalmából és mindeneket megítélő dicsőségéből.

Ha Jézus egyszer mennydörgés-szerűen hallatná a hangját, ha egyszer emésztő tüzet bocsátana ki magából, ha egyszer dicsőségének a sugarával megvakítaná a hitetlenkedőket és gúnyolódókat - akkor megnyugodnánk, akkor rajta kívül senki másban és semmi másban nem keresnénk a bajok megoldását. Így azonban a mi köreinkben is feltámad sokszor a kétely, és Jánossal együtt mi is csalódottan kérdezzük: „Te vagy-e az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?”

2) Amikor Jézus Keresztelő Jánosnak ezt a kérdését meghallja, nem kezd bele hosszadalmas fejtegetésbe, nem akarja bebizonyítani a maga igazát, hogy igenis Ő az a megváltó, akiről a próféták jövendöltek, nem veszi elő az Írásokat és nem leckézteti a követeket, nem prédikál nekik. Egyszerűen utal a tetteire: azt mondjátok el Jánosnak, amiket láttatok és hallottatok - mondta Jézus -, hogy „a vakok szemeik világát veszik, a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak, a siketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek az evangélium prédikáltatik.” Még hozzáfűzi ezt az intést: „és boldog, aki énbennem meg nem botránkozik.” Nos, Testvéreim, Krisztus nem tehetetlen szemlélője a világeseményeknek, ha egyelőre nem lép is föl dicsőségének a teljes ragyogásában. Eltörölni minden hatalmasságot és erőt, leigázni minden ellenségét, ítéletet tartani elevenek és holtak felett majd még később jön el erre a földre, az majd csak az Ő második eljövetele alkalmával történik meg. Nem marad el tehát az sem, de most még nem érkezett el annak az ideje. Most még egyelőre csendben gyűjtögeti az övéit.

Az Ő munkája kétezer esztendő óta mind a mai napig abban áll, hogy a vakok szemeik világát veszik és belelátnak a saját lelkükbe, meglátják életük minden szennyét, látják Megváltójukat, aki érettük halt meg a keresztfán, sőt túllátnak e föld határain, mert belelátnak a menny dicsőségébe. Meglátják azt az életet, ami a síron túl kezdődik. Jézus munkája ma abban áll, hogy a sánták járnak, nem tehetetlenek többé a jóra, Isten és ember szeretésére, hanem Jézus által képesek szabadon és öntudatosan járni egy életen át az Isten törvényében. Jézus csodálatos munkája ma abban áll, hogy a poklosok megtisztulnak, a bűn halálos betegségében szenvedők meggyógyulnak, emberek kínzó szenvedélyeiktől megtisztulnak, tisztátalan életek megtisztulnak, emberi életek, kibírhatatlan természetek megváltoznak. Jézus munkája abban áll, hogy a siketek hallanak, hogy valami csodálatos belső fülszerkezet nyílik meg az emberben, és egyszerre meghallja az ember az Isten szavát, és meghallja az emberek kérő szavát. Olyan hangokat hall ezentúl, amelyek előtt eddig észrevétlenül továbbment, amelyek sohasem jutottak el eddig a fülébe. Jézus munkája ma abban áll, hogy a halottak feltámadnak, az erkölcsi halottak új életre támadnak, a gyülekezetek halott tagjai munkás, szolgálatkész új életté válnak. Jézus munkája ma abban áll, hogy a szegényeknek az evangélium hirdettetik, hogy „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, és én megnyugosztlak titeket”. A szegény gyászolók, a kétségbeesettek, az elnyomottak, a szenvedők egyedül Benne találják meg a vigasztalást és békességet.

Az evangéliumi történet nem tudósít arról, hogy János meg volt-e elégedve Jézus feleletével. De nagyon valószínűnek tartom, hogy amikor a követek visszatértek a börtönhöz, és elmondták a Keresztelőnek, hogy láttak vakokat, akiknek szemük nyílott meg, sántákat, akik járókká lettek, halottakat, akik feltámadtak, akkor Jánosnak a lelke megnyugodott a boldog bizonyosságban, hogy elérkezett végre az a Megváltó, aki eljövendő volt, és nem kell mást várni.

Testvéreim, meg vagyok győződve arról, hogy a Krisztussal szemben minden gúny, kétely és csalódás megszűnnék akkor, ha a Krisztus hatalmáról bizonyságtevő életek volnának közöttünk. Mai keresztyénségünk annak az utcai árusnak a sorsára jutott, aki tele torokkal kiabálta egyszer az utcán, hogy nagyszerű köhögés elleni szert talált fel, de alig tudta elmondani a mondókáját a fuldokló köhögési rohamok miatt. Persze, hogy az emberek nem hittek neki, és nem vették meg a „csodaszert”, hanem más szer után néztek.

Az emberek nagy többségének azért nem kell a Krisztus mint az életük megoldása, mert akik hirdetik, tehát mi, keresztyének, nem éljük a Krisztust. Ha mi is azt tudnánk mondani, hogy nézzétek, ez az ember vak volt és most lát, emez halott volt és most él, emez tehetetlen sánta volt és most jár, nézzétek, itt eddig semmi nem volt, és most kivirított az Isten országa - akkor egészen bizonyos az, hogy az emberek nem mást, hanem csak egyedül Jézust várnák. Hiszen mindenütt vannak vakok, sánták, bélpoklosok és halottak. Óh, de nagyon jó volna, ha ezek látókká, járókká, tisztákká és élőkké válhatnának! - Óh, bár ma is ilyen ereje lenne Jézusnak, de nagyon sokan tódulnának oda hozzá, de boldogan készülődnének az Ő eljövetelére! - gondolják sokan.

Nos, Testvéreim, hadd tegyek bizonyságot arról, amit én is Isten kegyelméből láthattam és hallhattam: Láttam tehetetlen bűnösöket az Isten országáért dolgozni, láttam a szenvedélyek lelki bélpoklosságából embereket megtisztulni, láttam és hallottam dúsgazdag bankárt nyitott vasszekrényei között Bibliát olvasni és imádkozni, láttam kommunista agitátort a lelki halálból új életre támadni, és hallottam őt kibeszélhetetlen hatalommal Jézus Krisztus újjászülő erejéről prédikálni. Amióta ezeket a bizonyságokat láttam, azóta tudom, hogy Jézus a Krisztus, a mi Megváltónk, az élő Istennek a Fia, aki ma is éppen olyan hatalommal jár szerte a világon, mint két évezreddel ezelőtt. Ő az tehát, aki eljövendő, Őt várjuk, és senki mást!

Amerre Ő jár, ottan csendben, de láthatóan megváltozik egy élet, hasonlóvá kezd válni Őhozzá. A legnagyobb öröm és boldogság, ha mindezt a magunk életében tapasztaljuk meg. Az adventi kétely csak így válhatik karácsonyi boldog bizonyossággá. Nem a világ életében kell nekem látnom a Krisztus munkáját, hanem a magam életében. Vajon ha más emberek életében valósággá válhatott a Krisztus, miért ne lehetne az én életemben is? Nekem is szükségem van rá, én is reménykedem, én is imádkozom: Jövel, Uram Jézus Krisztus!

Ámen.

Dátum: 1938. november 27.

Keresztyén Testvéreim!

Sokszor igen nehéz dolog a vasárnapra megfelelő Igét találni és a gyülekezet gondolatait aköré csoportosítani. Megkönnyíti ezt a munkát az, ha van valaki, aki a hét folyamán komoly lelki problémával jön a lelkipásztorhoz, és feleletet vár valamilyen kérdésre. Ilyenkor önként adódik az igehirdetés tárgya és textusa is a legtöbb esetben, mert ami egy embernek a problémája, ugyanaz rajta kívül még sok más embernek is problémája lehet.

De néha, sőt sokszor hiányzanak azok az emberek, akik lelki kérdések iránt érdeklődve hozzánk jönnek. Nem azért, mintha nem volnának minden embernek lelki problémái, hanem azért, mert a legtöbben nem szívesen foglalkoznak ilyen problémákkal. Örülnek, ha lelkileg lehetőleg békében hagyják őket, s ezért nem is nagyon szívesen beszélnek róla. Testileg, egészségileg is kényelmetlen dolog az - gondolják -, ha túlságosan komoly dolgokkal foglalkozik az ember. Ez való igaz, mert ha valaki belemerül lelki problémáinak a kutatásába, könnyen előfordulhat, hogy álmatlan éjszakái lesznek neki. Úgy gondolom azonban, hogy jobb egy álmatlan éjszaka, mint egy elaludt örökkévalóság. Akinek fontosabb a teste, mint a lelke, aki semmiért oda nem adná nyugalmát: valóban nem tehet okosabbat, mint hogy minden lelki izgalmat és nyugtalanítást elkerül. Mindenki szabadon leállíthatja az ébresztőórát, ha nem akar álmából fölriadni. Ne csodálkozzék azonban azon, ha lekésik a vonatról...

Tekintettel arra, hogy az elmúlt hetekben a gyülekezettől távol voltam, gyülekezetünk egyes tagjainak személyes kérdései, egyéni problémái hozzám el nem juthattak. Így olyan Igét választottam a Szentírásból Isten mai üzenetének az alapjául, amely egyetemes érdeklődésre tarthat számot, mert egyetemes és általános az a probléma is, amelyre vonatkozik. Ézsaiás próféta írta le ezt az igét: „Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad.” (Ézs 54,10)

Milyen csodálatosan szép ez az Ige! Azért ilyen szép, mert közvetlenül Isten szájából való, kristálytiszta, átlátszó, minden emberi toldástól mentes. Látszik rajta, hogy nem ember, hanem az Isten foglalta szavakba. Igazi isteni kijelentés. Nem emberi szavak Istenről, hanem magának az élő Istennek a szavai. Nincs benne sem szószéki stílus, sem teológiai stílus, nincs benne költészet, ezt az Igét maga az Isten, szóról szóra úgy mondotta, ahogyan halljuk.

Úgy érzem, keresztyén Testvéreim, erre az Igére mindnyájunknak szükségünk van. Hiszen mindnyájan - különösen manapság - nagyon jól ismerjük azt az érzést, hogy egyszerre elkezd inogni alattunk a talaj, mintha süllyedő hajó volna: hegyek távoznak el, szilárdnak hitt sziklák inognak meg, fölöttébb bizonytalanul érezzük magunkat, s akár szívesen, akár nem szívesen hallottuk eddig azt a szót: kegyelem, egyre jobban sejtjük, hogy nem élhetünk nélküle. Mennél jobban telik életünk ideje, mennél többet megéltünk ezen a földön, annál világosabbá kezd válni előttünk, hogy rá vagyunk utalva az irgalmas Istenre, s így van ez akkor is, ha szinte önmagunk előtt sem merjük bevallani.

Most, íme, nekünk szól az Ige: „Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad.” (Ézs 54,10) Mennyi vigasztalás van ebben az Igében! De nem szentimentális, érzelgős vigasztalás ez. Az érzelgős vigaszban vajmi kevés az igazság. Az érzelgős vigasztalás tagadja a veszedelmet, és beszuggerálja a szenvedőnek, hogy megszabadult a fájdalmaktól. Valójában azonban éppen úgy fáj és éget a seb, mint azelőtt. Alapigénk nem így vigasztal, hanem igen világosan megmondja, hogy a nyomorúságunk olyan nagy lehet, hogy akár át is csaphat a fejünk fölött; a keresztünk olyan súlyos lehet, hogy akár össze is roskadhatunk alatta; a talaj meginoghat alattunk, és minden-minden egyéni biztonságunkat elveszthetjük - de mind e világkatasztrófa közepette is két dolog minden bizonnyal megmarad a számunkra, s ez a két dolog megtart bennünket: Isten kegyelme és az Ő csodálatos hűsége.

Gyakran találkozhatunk olyan emberekkel, akiknek az élete már csak szépen fölépített váraknak a romjaival van tele. Olyan emberekkel, akik az idők viharaiban tömérdek pusztuláson mentek keresztül, akiket súlyos szerencsétlenségek értek, akik elvesztették vagyonukat, akik eltemették már sorra mind legkedvesebb szeretteiket, akiknek minden kincsük ezen a földön már csak egy pár sírhalom a temetőben. Óh, be sokszor perbe száll az ember ilyenkor az Istennel, és azt mondja: Mindent elvett tőlem az Isten, és teljesen cserbenhagyott, nem tudok többé közeledni hozzá, nem tudok többé hinni benne!

Igaztalanul vádoljuk az Istent, hiszen Ő sohasem ígérte, hogy minket és a mieinket a földi dolgokban előnyben részesít. Sohasem ígérte, hogy minden dolgunkat sikerre viszi, hogy minden veszedelemtől megóv, hogy minden szerencsétlenségtől megkímél. Isten kegyelme nem protekció, Isten kegyelme nem valami földi élvezeti állapot. Amíg itt élünk, ezen a földön, kötve is vagyunk a földhöz, vagyis a mulandóság és a halandóság törvénye alatt állunk. Amíg itt, e földön élünk, mintegy vulkanikus talajon mozgunk. Minden pillanatban megremeghet a föld alattunk és kiránthatja a talajt alólunk. Nem erre tehát, hanem egészen másra vonatkozik az Isteni vigasztalás - azt mondja: recsegjen és ropogjon bár körülöttünk minden, és pusztuljon bele ez az egész világmindenség, egy dolog megmarad a számodra: az én kegyelmem tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül!

Isten tehát minden körülmények között kegyelmes marad népe iránt. Nincs olyan állapot, amely ezen a kegyelmen változtathatna. Olyan fogadalma ez Istennek, amit minden körülmények között meg is tart és be is vált. Isten olyan messze megy a hűségben, hogy ha ugyanazt egy ember tenné, azt mondanánk rá, hogy nem számol emberi méltóságával. Ilyen, isteni méltóságot szinte megalázó módon volt hű az Isten az Ő hajdani kiválasztott népe, Izrael iránt is. Aki már átolvasta figyelmesen az Ótestamentumot, bizonyára elképedve látta és megfigyelte, hogy milyen vég nélküli türelemmel hordozta Isten az Ő népének minden gonoszságát. Izráel népe minduntalan újra és újra elbukott, idegen istenek után nyargalászott, minden magaslaton Baál-oltáron áldozott, és minden mezőn Astarté-oszlop előtt hajlongott. Szinte az a benyomása az embernek, mintha az Isten a világ leghűtlenebb népét választotta volna ki, és ezzel kötött volna szövetséget csak azért, hogy így mutassa be isteni hűségének és türelmének a végtelenségét a világnak. Végül hűségének utolsó bizonyságával sem maradt adós az Isten: Erre a hűtlen, kicsapongó népre bízta rá egyszülött Fiát. Sőt amikor még Őt is keresztre feszítették, Isten még akkor is, abból a keresztből, amelyen szent Fia függött, ebből készített orvosságot az emberiség halálos betegségének a meggyógyítására. Az, hogy Isten minden próbálkozás után is elküldötte szent Fiát, hogy megmentse népét, nagyon nagy dolog volt! Az, hogy Isten az emberiséget, miután szent Fiát keresztre feszítették, nem söpörte el egy második özönvízzel a föld színéről, ez még nagyobb dolog volt. Az azonban, hogy Isten megölt Fiának a kereszthalálából és feltámadásából vette azt a szérumot, amely a gyilkosokat tettük menthetetlen következményétől megmentette, ez már fölülmúlja minden emberi fölfogóképességünket!

Íme, ez a kegyelem. Ezek után nagyobb súlya van talán számunkra ennek az Igének: változzanak bár el a hegyek, és rendüljenek bár meg a halmok, az én kegyelmem tőled el nem távozik. Ez a kegyelem sziklaszilárdan áll, de még ez sem jó hasonlat, mert a szikla is megrepedhet és lezuhanhat a mélybe. Erre a kegyelemre vég nélkül rábízhatjuk magunkat.

Alapigénk így folytatódik tovább: békességem szövetsége meg nem rendül. Istennek más fölfogása van a szövetségről, mint az embereknek. Az örökkévaló Isten csak egyoldalú és örökkévaló szövetséget köt. Mi emberek úgy érezzük, hogy föloldoztattunk a szövetség kötelezettsége alól, ha a másik oldalon megszegték a szövetséget. Másként van az Istennél: az Ő adott szava minden körülmények között megmarad. Megmarad még akkor is, ha a másik fél - t.i. az ember - lábbal tapossa és megtöri is a szövetséget.

Milyen jó, hogy tudjuk ezt, mert ha ezt a könyvet, a Bibliánkat fölnyitjuk, nem kevesebbről, mint Isten testamentumáról van szó benne. Olyan végrendeletről, amely szorosan reánk vonatkozik. Ennek a végrendeletnek az értéke attól függ tehát, hogy kötelezőnek fogadja-e önmagára Isten, hivatkozhatunk-e rá bizonyos körülmények között, vagy pedig föltételekhez kötött-e, és visszavonható-e ez a testamentum? Békességem szövetsége meg nem rendül - mondja Isten. Istennek minden Igéje tett, és egy tettet nem lehet többé meg nem történtté tenni. Istennek ebben az Igéjében nincsen semmi "ha", semmi "de", semmi "volna", hanem ami itt meg van írva, az a valóságban is úgy van, az visszavonhatatlan tény: ami azt jelenti, hogy történjék bármi ezen a világon, Isten kegyelme mindenkor készen van azok számára, akik azt óhajtják. Nincs olyan kegyelmet kérő szó, amely válaszolatlanul maradna, sohasem utasítja el az Isten azt, aki az Ő hűség-esküjére hivatkozik és abba belekapaszkodik. Nem kell, hogy többé álmatlan és reménytelen éjszakája legyen, és nem kell kétségbe esnie annak, akinek része van ebben a testamentumban. Erre a kegyelemre vég nélkül lehet építeni.

Jegyezzük még meg azt, hogy ez a szó: „kegyelem”, a fejedelmek és királyok szótárából való. A király kegyének a megnyerése, a király kegyeibe való fogadtatás többet jelent a protekciónál - a legdrágább királyi javak élvezetét jelenti. E világ nagyjainál könnyen válhatik valaki kegyvesztetté is. Egy kis szélfordulat, és jaj annak, aki a király kegyeiből kiesett. - Másként az Istennél. Őnála ez sohasem fordulhat elő. Nála nincsen kedélyhullámzás. Az Ő kegyelme és szövetsége örökkévaló.

Íme, ilyen nagy az Isten kegyelme. Óh, szörnyű az, hogy mennyire elkoptattuk ezt a súlyos és gazdag fogalmat. Ha ezt a szót halljuk, belénk kell nyilallnia előbb a lelkünkbe: Jaj nekem, mert bűnös, nyomorult és tehetetlen ember vagyok! - De azután át kell, hogy járja a lelkünket a boldog tudat: hála az Istennek, aki engem mégis elfogadott és kiválasztott! A kegyelem azt jelenti, hogy Isten ítéletet tartott fölöttem, és mégis megmentett az elítéltetéstől. Ítélet és fölmentés - ez a tartalma az Isteni kegyelemnek. Erről a kegyelemről mondja a textusunk, hogy mindnyájunk számára készen áll.

Egyikőtök sincs bebiztosítva afelől, hogy lába alatt a föld meg ne inogjon, hogy viharos szélvész a feje fölött végig ne vonuljon, és mindent, amit eddig fölépített nagy fáradsággal, el ne söpörjön - de egy dolog felől biztosak lehetünk mind, akik ma itt voltunk: Isten kegyelme teljesen független a mi külső állapotunktól. Nem inog meg, ha minden megrendül is körülöttünk. Isten kegyelme csodálatosan ért ahhoz, hogy az élet keserűségeit is boldogsággá, és a sötétséget is világossággá változtassa.

Boldog az az ember, aki életének a romjai fölött is békés, nyugodt lélekkel tudja énekelni:

„...Azért a mi szívünk nem félne,
Ha az egész föld megrendülne,
És a hegyek a tengernek
Közepébe bedűlnének.”

(46. zsoltár 1. vers)

Ámen.

Dátum: 1938. augusztus 27.

Keresztyén Testvéreim!

Isten Igéjével is sokszor úgy van az ember, mint egy-egy ismerős emberrel: gyakran látjuk egymást, találkozunk egymással, köszöntjük egymást, régóta ismerjük egymást. Ha azonban egyszer egy ilyen ismerősömmel úgy találkozhatom, hogy komoly, mély beszélgetést kezdhetek vele, akkor kezdem őt igazán megismerni, és akkor elcsodálkozom, hogy mennyi, eddig ismeretlen gazdagság és mélység van ebben az emberben!

Így vagyunk a felolvasott Igével is. Nagyon sokszor hallottuk már: Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall?! (Mt 16,26) Azt hiszem, mindnyájunk előtt ismerős ez az Ige. De vajon belemerültünk-e valaha ebbe az Igébe, és megragadtuk-e azt a halálos komolyságot és végtelen gazdagságot, ami benne van? Éreztük-e valaha, hogy milyen hallatlanul nagy dologról van itt szó? Egyik oldalon a világ - nemcsak a bűnös világ, nemcsak az anyagi, az érzéki világ, hanem az egész világ, minden korlátozás, körülhatárolás nélkül. A másik oldalon a lélek - nem minden lélek, hanem csak egyetlen lélek, csak az enyém, csak a tied. És még itt sem az egész lélekről, hanem a léleknek csak valamilyen káráról, megkarcolásáról van szó, úgy, mint ahogyan egy porcelán dísztárgy megsérül: alig látható módon megreped, amiért azonban még továbbra is ott maradhat a szobában, hogy díszítse azt. Micsoda ellentétet fejez itt ki Jézus: az egész világ az egyik oldalon, és a másik oldalon egy megsérült emberi lélek. Köztudomású, hogy Jézus szeretett paradoxonokban beszélni. Szinte azt lehet mondani, hogy szándékosan túlozta az ellentéteket, hogy annál nagyobb nyomatékot adjon egy-egy igazságnak. Például, amikor azt mondja, hogy "könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint gazdagnak a mennyek országába bejutni" (Mt 19,24); vagy például hogy még a hajunk szálai is meg vannak számlálva a fejünkön. (v.ö. Lk 12,7) Az azonban bizonyos, hogy a felolvasott Igében nem szónoki túlzásról van szó, ezt az Igét szó szerint kell értenünk. Eszerint tehát Jézus valóban meg van győződve arról, hogy az emberi lelket ért kicsiny sérülés rosszabb, mint az egész világnak az elvesztése.

Ez a túlzásnak látszó állítás be is bizonyítható. Emlékezzünk csak Jézus megkísértésének a történetére. A Sátán csak egy egész kicsiny helyet kért Jézus lelkében, csak arra akarta rávenni, hogy változtassa a köveket kenyerekké - ez az egyéni érdeket szolgáló csoda alig látható eltérést jelentett volna az isteni vonaltervtől, alig látható repedést jelentett volna Jézus lelkén. Jézus azonban a végsőkig küzd ellene. És amikor a kísértő az egész világot fölajánlja Jézusnak, így űzi el magától: távozz tőlem, Sátán! Ha tehát a Sátánnak olyan drága az a kis repedés a lelken, hogy egy egész világot hajlandó érte fizetni, akkor az a lélek bizonyára sokkal értékesebb, mint az érte fölkínált ár! Íme, már itt a pusztában, megváltói pályájának a kezdetén megtapasztalta Jézus azt a nagy igazságot, hogy „mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall?”

Ne gondoljuk, hogy Jézus mentes lett volna ilyen kísértő gondolatoktól, ó nem, sőt éppen ez volt az Ő tulajdonképpeni küzdelme. A felolvasott bibliai történet is egy ilyen esetet beszél el. A történetben Jézus öntudatosan, igen határozott lépésekkel halad a Golgota felé. Amikor - hogy úgy mondjam - dicsőségének a magaslatán áll, amikor tanítványai éppen fölismerték benne a Krisztust, az Isten Fiát, amikor még ellenségei sem tudták, hogy tulajdonképpen mit is kezdjenek vele: Jézus már kezdte jelenteni tanítványainak, hogy néki Jeruzsálembe kell mennie, és sokat szenvedni a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, és megöletni, és harmadnapon feltámadni. Ekkor Péter elébe áll Jézusnak a maga emberi aggodalmaskodásával: Mentsen Isten, Uram, nem eshetik ez meg veled! - Ha ezek a szavak nem fejezték volna ki olyan nagyon találóan a már Jézus lelkében lappangó kísértést, bizonyára nem utasította volna el Pétert ilyen erélyesen: Távozz tőlem, Sátán, bántásomra vagy nékem! - Íme, csak egy hajszálnyi kísértő gondolat, és az üvegharang, amely eddig kristálytisztán csengett, vékony, alig látható módon megrepedt volna. Ha pedig az üvegharangon repedés van - még ha akármilyen kicsiny is az a repedés -, soha nem fog többé egészen tisztán csengeni. Valóban a legnagyobb veszteség az, ha valaki kárt vall lelkében. Ez nemcsak Jézus lelkére vonatkozik, akit Isten azzal a különös megbízatással küldött erre a világra, hogy mennyei üvegharang legyen a földön, hogy Isten országának a kristálytiszta hangjait belezengje a világba, és együtt-zengésre bírja a mi lelkünket is. Nemcsak Jézusra, hanem mindnyájunkra nézve érvényes az, hogy a lélek többet ér, mint az egész világ.

Keresztyén Testvéreim, úgy hallatszik ez a megállapítás, mint valami kegyes szólam, amilyenhez már hozzá vannak szokva az emberek a pap szájából a szószékről. De mi történik akkor, ha ez nemcsak frázis, hanem valóság? Mi történik akkor, ha ez nemcsak úgy általánosságban, hanem az én számomra is érvényes? Ez azt jelenti, hogy akkor olyan valami van bennem, ami annyira drága és értékes, hogy valóban gazdagabb vagyok egy olyan valakinél, aki az egész világot bírja. Az egész világ - roppant sok értéket jelent ez! Megvan benne mindaz, amit legmerészebb álmainkban valaha is láttunk: a gazdagság, a tisztelet, a szerelem, egészség, szépség, hatalom, élvezet és még nagyon sok minden. Ha most visszatekintünk az életünkre, szomorúan meg kell állapítanunk, hogy nem az egész világ volt az ár, óh nem - sokkal alacsonyabb, sokkal silányabb valami, amiért lelkünket sokszor kockára tettük! Egy kis idegjáték, állati ösztönök elszabadulása - és odalett az ártatlanságunk, a tisztaságunk. Egy kis kényelmet hazugsággal vásároltunk meg magunknak, egy kis üzleti nyereséget a tisztesség határain alig túlmenő eljárással. Egy szórakozást lelkiismereti furdalásokkal fizettünk meg, egy tréfát esetleg bosszúsággal. Fölháborodunk, ha az újságban azt olvassuk, hogy egy elvetemült gonosztevő képes volt meggyilkolni egy öreg, védtelen asszonyt azért, hogy néhány forintját elrabolhassa tőle. Képes gyilkolni valami egészen csekély összegért! De vajon nem sokkal többet kockáztatunk-e mi, amikor a lelkünk néhány forint miatt, vagy valami még értéktelenebb dolog miatt kárt vall? Ne feledjük el, hogy ha valaki a pénzét elveszti, az elvesztett valamit; aki az életét veszti el, az sokat elvesztett - aki azonban a lelkét veszti el, az mindent elvesztett!

Jézusnak a legfőbb gondja életében az volt, hogy lelke tisztán maradjon. Ha valami csábította a világban, azt a valamit hozzámérte a lelkéhez, és rögtön tudta, hogy mit kell tennie. Mi sokszor könnyelműen bánunk a lelkünkkel, úgy gondolkozunk, hogy hiszen úgysem tiszta a ruhánk: egy-két folttal, pecséttel több már igazán nem számít semmit! Így aztán a ruhánk mindig piszkosabb lesz, lelkünk életereje egyre csökken, az üvegharang hangja egyre fakultabb lesz, mert a repedés mind mélyebbre hatol benne. Nem csoda azután, ha a vallásunk nem elégít ki bennünket, ha imáinkra nem kapunk választ, ha nincs béke és boldogság a lelkünkben. Hiszen valami bagatell dologért hajlandóak vagyunk feláldozni a legnagyobb értékünket. - Nem így vagyunk-e mindnyájan, Testvéreim? Bár jól tudjuk, hogy örök értékű a lelkünk, mégis vajon meglátszik-e rajtunk valami abból, hogy olyan értéket hordozunk magunkban, amellyel az egész világ sem ér föl? Jól jegyezzük meg pedig: igenis, ilyen hallatlan érték van bennünk, mindnyájunkban külön-külön! Olyan gazdagságnak vagyunk a birtokában, amelyhez semmiféle más gazdagság nem fogható.

A gazdagság azonban kötelezettséggel is jár. Akire ekkora érték van reá bízva, mint ránk, annak sokkal jobban kellene vigyáznia magára, annak egyszerűen másként kellene élnie. Ha egy bankszolgára súlyos százezreket bíznak rá, hogy vigye el valahová, az bizonyára nem fog a reá bízott értékkel a vásári tolongásban sétálgatni. Vagy aki drága kristályvázát tart a kezében, nem megy vele a tömegbe, vagy a jégre csúszkálni. Mi pedig, akikre megmérhetetlen értéket bízott az Isten - egy örökkévaló lelket -, nyugodtan sétálgatunk mindenfelé, nem félünk a vásár tolongásában, sem a sokféle síkos úton. Minden zsebtolvajtól őrizkedünk, de a legveszélyesebb tolvajok előtt, akik a lelkünket akarják ellopni, ajtót-ablakot nyitunk, akik azután jól ki is használják gondatlanságunkat! - Pedig micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért? Ugyebár, aki egyszer elvesztette az ártatlanságát, agyongyötörheti magát, mégsem nyerheti vissza többé soha. Könnyeknek a tengerét sírták már el emiatt a világon - hiába. Hát még a lélek! Vajon van-e egyáltalán váltságdíj érte a világon?

Ha valaki valamit mindenáron meg akar szerezni, arról egy német közmondás azt mondja: úgy odavan érte, mint az ördög a szegény lélekért. Valóban: nincs csábítóbb zsákmány a Sátán számára, mint az emberi lélek. Ezért minden árat megfizet a Sátán. Éppen ezért nem tudom többé soha visszavásárolni a lelkemet. Mit adhat az ember váltságul a lelkéért? - az egyetlen válasz csak az lehet, hogy semmit, egyáltalán semmit! Ha nem volna valaki, aki még sokkal magasabb árat tudna fizetni, aki még értékesebb váltságdíjat tudna letenni, akkor menthetetlenül el volnánk veszve. Íme, ezért kellett neki a keresztfán meghalnia és alászállania a poklokra: ezért, mert kevesebb ár nem lett volna elég az emberi lélekért! Roppant nagy árat fizetett értem Jézus, az Ő vére volt az ára a lelkemnek. „Mert nem hiábavaló értéken, ezüstön vagy aranyon váltott meg bennünket az Isten, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Jézus Krisztusén.” (1Pt 1,18-19) Érzed-e, Testvérem, hogy milyen végtelenül sokba kerültél te, és kerültem én az Istennek? Íme, ilyen drága és ilyen értékes ez a lélek itt, bennünk!

Meg vagyok győződve, hogy a keresztyénség azért marad olyan kétségbeejtően eredménytelen és hatástalan az emberek életében, mert a mai ember egyáltalán nem veszi komolyan sem a maga, sem pedig a másik ember lelkét. - Emlékezzünk csak vissza, amikor Jézus egy-egy beteggel találkozott, először azt mondta neki: a te bűneid megbocsáttattak néked. Azaz először a lelkét gyógyította meg, és csak azután mondta ezt: kelj föl és járj! Jézus nagyon világosan látta, hogy ahol a lelki betegség meg van gyógyítva, ott a testi betegség már semmi szerepet nem játszik. Mi éppen az ellenkező véleményen vagyunk: Azt hiszem, ha a betegek és szenvedők többségét döntés elé állítanánk, hogy válasszanak a bűnbocsánat vagy a testi gyógyulás között, a többség gondolkodás nélkül az utóbbit választaná, és a bűnbocsánatot nyugodtan elhalasztaná, abban a reményben, hogy később még lesz rá alkalom. Ebből is láthatjuk, hogy mennyire nem vesszük komolyan a lelkünket.

Jézus egész működését, tanítását, cselekedeteit, halálát csak úgy tudjuk igazán megérteni, ha nem felejtjük egy pillanatra sem, hogy Ő az emberi lélek értékét mindenek fölé helyezte. Ezért a lélekért halt meg a Golgotán. Ha ez így van, akkor halálosan komolyan kellene vennem a magam és a mások lelkét, és minden kárt, ami azt érheti! És akkor nem mehet az tovább, hogy egy pohárra jobban vigyázok, hogy meg ne pattanjon, mint a magam vagy a mások lelkére. - Ha ez így van, akkor minden emberben egy örökkévaló értékű léleknek a hordozóját kell meglátnunk, és bárki legyen az illető, éreztetnünk kell vele, hogy komolyan vesszük őt a lelke miatt. Mert ez a lélek Isten örök világának egy darabja, megfelelő tisztelettel kell tehát előtte viseltetnünk. Éreztetnünk kell a másik emberrel, hogy komolyan vesszük Jézus szavát, és az emberi lelket többre értékeljük az egész világnál! Ahol tehát egy léleknek a javairól van szó, ott háttérbe kell szorulnia miatta az egész világnak.

Lelkeknek a javát akarja szolgálni egyházunknak minden törekvése, és különösen a méltó, megfelelő gyülekezeti ház építésének a terve. Keresztyén Testvérem, ha megértetted Isten Igéjét, akkor ebben a munkában neked is részt kell vállalnod. Az innen kiszorult kétezer református lélek ügyével szemben háttérbe kell helyezned egyéni kényelmedet és nyugalmadat, hiszen abból a kétezer lélekből egyetlen lélek nagyobb érték, mint az egész világ! - Nem a magunk számára akarunk nagyobb házat építeni - hiszen mi, akik itt vagyunk, elférünk itt is -, hanem azok számára kell építenünk, akik távol vannak. Meg vagyok győződve, hogy ha a nyáron fölépül a gyülekezeti házunk, ennek az épületnek a puszta látására is nagyon sok emberben megmozdul a lélek. Nagyon sok ember, aki eddig nem törődött a saját lelkével, elcsodálkozik és így gondolkodik majd magában: ha az én lelkemet ilyen komolyan veszik, és ilyen sokra értékelik idegen emberek, akkor az én lelkemnek nagyon-nagyon értékesnek kell lennie!

Bár mindnyájunkat meggyőzne Isten Szentlelke arról a nagy igazságról, amely szerint: „mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall?” Hiszed-e te ezt, keresztyén Testvérem? Ha hiszed, akkor fogod tudni, hogy mit kell cselekedned!

Ámen

Dátum: 1938. március 20.