Joó Sándor Dr.

Keresztyén Testvéreim!

Valahányszor teli templomot látok, mindannyiszor ujjong a lelkem, hogy mily szép számmal vagyunk együtt mind, akik összetartozunk egymással és az Istennel. Mily boldogság hívő lelkek gyülekezetében együtt dicsérni az Istent! De azután önkénytelenül elborul a lelkem, mert azoknak a még sokkal nagyobb számára kell gondolnom, akik közénk tartoznának ugyan, de hiába várjuk őket - nincsenek itt, és nem is szoktak itt lenni sohasem. Vannak ilyenek a mi gyülekezetünkben is éppen elegen. Kb. 2300-an vagyunk reformátusok a Pasaréten, és ha bőven számítjuk, 600-an vannak a rendszeresen templomba járók. Ez azt jelenti, hogy gyülekezetünkben több mint 1500 református testvérünk kerüli rendszeresen az Istennel való találkozást hetenkint a templomban. Ebben a pillanatban is több mint 1500 testvérünk hiányzik, nincs itt - hát hol van? Milyen érdekes lenne szemlét tartani közöttük, megnézni, hol vannak és mit csinálnak most, mialatt az Isten várja őket.

De szűkítsük le még jobban a kört. A hetenkint megismétlődő bibliaórákon és egyéb belmissziói alkalmakon kb. összesen 100 lélek vesz részt. Ez pedig azt jelenti, hogy a rendszeres templomlátogatók közül 500-an vannak olyanok, akik a hétköznapok szürkeségében vagy robotjában egyszer sem üdülnek föl hívő testvéri közösségben. Gyülekezetünk tagjaival való ismeretségem közben egyre több olyan testvért ismerek meg, aki saját bevallása szerint még nem látta az új templomot, mármint ezt a templomot. Tehát az illető legalább másfél esztendeje egyáltalán nem volt templomban! Mi lehet ennek az oka? Az okot kutatva nagyon ritkán találok híveink lelkében nyílt ellenszegülést, tudatos hitetlenséget az Istennel szemben. Azok is nagyon kevesen vannak, akik megharagudtak valamiért az egyházra vagy valamelyik hivatalnokára, és most durcás passzivitás álláspontjára helyezkednek vele szemben. Még kevesebben vannak, akik azért nem jönnek ide, mert más templomokba járnak, vagy azért, mert szektárius, okkult közösségek tagjai, és képzelt lelki fölényük magaslatáról lenézik az egyházat. Nem a hitetlenség, nem a nyílt ellenséges érzület, nem a duzzogás vagy szekta tartja távol a református tömegeket az egyháztól, hanem mindezeknél egy sokkal rettenetesebb, sokkal nagyobb és veszélyesebb ellenség: a közömbösség.

Ma talán sokan azzal a divatos kifogással mentenék magukat, hogy sok a dolguk és nem érnek rá. Testvéreim, ez a legnagyobb önáltatása a modern embernek, mert akármennyire igaz is, hogy nagy hajsza és nagy rohanás ma az élet, az is igaz mégis, hogy mindenki arra ér rá, amire akar. Őszinte bűnbánattal ismerjük el, Testvéreim, hogy a nem református keresztyén testvéreink, akármilyen fontos és nagy elfoglaltsággal járó méltóságot töltenek is be, ráérnek minden vasárnap misére járni, sőt a kongregációk ezerféle munkájában is részt venni, csak a református nagyjaink, vagy akár a református kicsinyeink nem tudják úgy beosztani idejüket, hogy hetenkint egy-két órájuk maradjon Jézusnak és az Ő anyaszentegyházának. Hála Istennek, nemcsak ilyen reformátusok vannak. Már láttam olyan magyar református miniszterelnököt, államtitkárt, részvénytársaság-igazgatót, gyári munkást vagy sok-gyermekes családanyát is, aki rendszeresen eljárt az istentiszteletre, vagy ha éppen arra nem tudott, akkor valamelyik bibliaórára vagy presbiteri ülésre, tehát töméntelen munkája közben is tartotta a kapcsolatot az egyházával, mert akarta. Amikor valaki az elfoglaltságát emlegeti, majdnem minden esetben - sőt ne féljünk megmondani az igazat: minden esetben - a közömbösségét takarja vele, akár tudatosan, akár tudatlanul.

Ilyen közömbös református van a legtöbb. Gyülekezetünkben több mint ezerötszáz léleknek mindegy az, hogy Krisztus és az ő anyaszentegyháza mit csinál itt a Pasaréten, mindegy az, hogy van-e templom, szól-e az igehirdetés, jár-e oda a gyermeke, nem érdekli őket, hogy milyen munkák folynak az egyházban, hogy Jézus őket is hívja, érettük is meghalt, hogy a túlvilág két részből áll: mennyországból és pokolból. Ezek azok a langymeleg keresztyének, akikről a Szentlélek beszélt János apostolnak a felolvasott igében: „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév.” Nagyon nyomorúságos lelki állapot az, amit a Szentírás a hideg szóval jelez: ilyen a kihűlt, kőszívű ember, ilyen a kegyetlen, az Isten ellen lázadó lélek.

De még ennél is nagyobb nyomorúság a langymeleg lelkiállapot, amelyik hideg is meg meleg is, és éppen ezért sem nem hideg, sem nem meleg. Ha hideg és meleg találkoznak egymással, akkor kölcsönösen elveszik egymásnak az erejét. A hideg közömbösíti a meleget, és a meleg közömbösíti a hideget. A langymeleg, a közömbös lelkek nem istentagadók, nem pogányok, de rosszabb az állapotuk, mintha azok volnának. Ha Krisztusról, keresztyénségről, egyházról beszélgetünk velük, úgy hallgatják, mint akik régi ismerősei az ügynek, barátságosan mosolyognak, helyeslőleg bólogatnak hozzá, illedelmesen érdeklődnek, udvariasan, de semmitmondóan ígéretet tesznek, ha kell. De sohasem lelkesednek, semmit nem tesznek, szemük nem csillan meg egy drága ígéret vagy egy nagyszerű terv hallatára. Kimértek, józanok, ún. „normálisak” maradnak, sőt talán titokban lenézik a „rajongókat”. Testvéreim, úgy érzem, három olyan élményterülete van életünknek, ahol a józanság, a bölcs mérséklet, rideg tárgyilagosság szegénységet és halált jelent inkább, mint dicséretet: a művészet, a szeretet és a vallás - csak az kerül velük bensőséges viszonyba, aki a tárgyilagosság és józanság hideg börtönéből kilép, és elfogult rajongójává lesz a művészetnek, vagy a szeretetnek, vagy az Istennek.

Azt gondolnánk, hogy a langymeleg átmenetet képez a hideg és a meleg között. Lehet, hogy a fizikában így van, de a lélek világában a langyosság messzebb van a melegtől, mint a hideg. Ezért olvassuk az Igében: inkább hideg volnál! Nem úgy van, hogy a lelkiállapot a hidegből útban van a meleg felé, hanem megfordítva: a melegből halad a hideg felé! A közömbösség tehát egy kihűlési folyamatnak az állapota. Azt jelenti a langyos, hogy valamikor meleg volt, hívő volt, de már nem az. A közömbös lelkű embernek tehát a múltjában találunk melegséget. Van, akinek a lelkét egy konferencia, egy bibliaóra, egy prédikáció lobbantotta egyszer régen lángra, de azóta egyre jobban veszít ez a láng a fényéből és melegéből. Van, aki az esküvőjén vagy a konfirmációján érezte úgy, hogy áttüzesíti a lelkét az egyszerű hit melegsége, de elfeledte azóta szítani a tüzet. Van, aki gyermek-emlékei között talál valami melegséget, ami megszépítette a gyermekkorát, de sajnos, csak azt. Vannak, akiknek még csak az édesatyjuk vagy édesanyjuk volt hittől áttüzesedett lelkű ember, vagy még messzebb menő nagynevű ősei sugároztak szét sok áldott melegséget az egyházi közéletben, és ímé, a késői utódok azért válnak közömbössé, mert megelégszenek annyi melegséggel, amennyit az ősi református családból való származás sugároz reájuk.

A Sátánnak nem az a legnagyobb diadala, amikor egy lelket Isten ellenségévé tett, hanem amikor közömbössé tette. Ez a művelet pedig észrevétlenül történik, és mi magunk vesszük észre a legkevésbé, hogy a közöny belopakodott a szívünkbe. A közöny úgy kezdődik, hogy elhiszem, amikor a Sátán meggyőző érveket kezd fölsorakoztatni arra, hogy tulajdonképpen a vasárnap megszentelését nem is kell olyan nagyon komolyan venni, hiszen más jó keresztyének is vannak, akik dolgoznak vasárnap. Azután kezdem észrevenni, hogy vagyok valaki, nem kell nekem olyan koldus-lelkülettel megállnom az Isten előtt. Olvasom a Bibliámat, járok még az istentiszteletekre is, de hovatovább mindez üres formasággá kezd válni számomra. Azután lassan el-elhanyagolom a bibliaolvasást is, az imádkozást is, a szüntelen vigyázást is, elmegyek még néha-néha a templomba azért, de most már csak látszat-keresztyén vagyok. Ímé, tehát nemcsak azok lehetnek közömbösek, akik most nincsenek itten, hanem mi is. A külső vallásos gyakorlat mellett is lehet valaki közönyös, langymeleg lélekben. Mentes vagy-e tőle egészen, Testvérem?

Megdöbbentő az Igében ez a mondás: inkább hideg volnál! Igen, mert a nyílt ellenség sohasem olyan veszélyes, mint a titkos. Az ateistákkal és a pogányokkal szemben tudja az egyház, hogy védekeznie kell, de a közönyösekről mindenki azt hiszi, hogy az egyház gyermekei. A szervezett istentagadás, kommunizmus vagy modern pogányság elleni küzdelemben csak erősödik, megedződik az egyház, a langymelegek között pedig lassan kialszik az egyház élete, mint a szétzüllött családban a házi tűzhely lángja. Ezenkívül könnyebb egy pogányt Krisztushoz vezetni, egy kőszívet meglágyítani és megmelegíteni, mint egy langymeleg keresztyént a közömbösségből fölrázni. Ezért van az, hogy Krisztusnak és az Ő egyházának a közömbös lelkek a legnagyobb ellenségei, mert ez nem külső veszély, hanem az egyház testén belül tátongó seb, amelyen át lassan elvérzik az egyház. Ezért mondja Jézus a vele szemben közömbös emberre, hogy „mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból”. Ami azt jelenti, hogy az egyház Ura kirekeszti ezeket az Ő életközösségéből, kitörli neveiket az élők könyvéből, lemetszi őket az Ő törzséről, mint a végtagot az emberi testről. A lemetszett, kihűlő végtag is langyos még egy ideig, élnek még a test szövetei, de már halálra van ítélve. Éppen a közömbösség, éppen a langymelegség a lelki halálnak is az előhírnöke.

A felolvasott Igében idáig Krisztus beszéde nagyon éles és metsző, szinte azt mondhatnánk: könyörtelen. De ahogy minden metsző éle mellett is egyetlen szándék vezeti Őt mindenkor, úgy ennél a résznél is: mégpedig a bűnös ember megmentése. A szigorú büntetés és éles fegyelmezés minden szava mögött ott áll az Úr aggódó szeretete. Kis is fejezi ezt abban az igében, ami következik: Mindazokat, akiket szeretek, megfeddem és megdorgálom. Légy hát buzgó, és térj meg. Csak azért, mert olyan nagyon szereti Jézus a gyülekezetét, csak ezért dorgálja meg a közönyös lelkeket ilyen élesen. Az ítélet után azonban kegyelmet is hirdet! Így szól Jézus: „Az ajtó előtt állok és zörgetek”. Nem is csak kopogtat Jézus, hanem zörget, dörömböl, és éppen azért teszi ezt, hogy a közömbösségből fölriasszon, az itt egykedvűen hallgató lelkeket fölrázza. Minden igehirdetés, minden bibliaóra, minden egyházi összejövetel nem egyéb, mint egy ilyen nagy zörgetés a lelkeken. A közönyből csak egyetlen szabadulás van: végre egyszer már igazán bebocsátani Krisztust az életünkbe, engedni, hogy ott maradjon és a hatalmába vegyen bennünket, berendezkedjék nálunk. Megszűnt a közöny, ha egyszer kinyílt előtte a lelkem.

Most is itt áll előtted Krisztus, és zörgeti a lelked ajtaját. Nem lehet mindegy számodra, hogy Krisztus vagy a Sátán, az egyház vagy a világ jelenti-e számodra az életet! Ahogy a Bibliában olvastuk az imént: mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak, mi közössége a világosságnak a sötétséggel, és mi egyessége Krisztusnak Béliállal, vagy mi köze hívőnek hitetlenhez egy-ugyanazon embernek a lelkében? Jézus azt mondta: nem szolgálhattok két úrnak! Lehetetlen, fizikai képtelenség. Vagy - vagy! Nem oszthatom ketté a lelkemet. Nem lehetek közömbös, mert az azt jelenti, hogy mindegy nekem, hogy Krisztus vagy a Sátán, a menny vagy a pokol győz-e?

Válassz, dönts Testvérem, de még ma! És ha teljes lélekkel Krisztus mellett döntöttél, ha Őt bebocsátottad magadhoz: álljunk össze mindnyájan és induljunk el szerte, és engedjük, hogy Krisztus a mi kezünkkel zörgessen más lelkek ajtaján, és a mi szavunkkal hívogassa döntésre azokat a százakat, akik rendszeresen hiányoznak innen. Ne szégyelljünk minden héten rendszeresen bezörgetni egy háznak a kapuján és egy léleknek az ajtaján, és hívni őt istentiszteletre, bibliaórára, református testvérek közösségébe. Rázzuk föl az ismerőseinket, rázzuk föl azt a pasaréti ezerötszáz református testvért a rettentő közöny dermedt álmából, és mondjuk meg nekik, hogy ne szégyelljenek égő szívű református keresztyénnek lenni és közénk állani!

Testvéreim, Jézus szól, fogadjuk be szívünkbe és adjuk tovább másoknak is: „Ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem. Aki győz, megadom annak, hogy az én királyi székembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyi székébe.
Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.”

Ámen.

Dátum: 1940. október 27.

Keresztyén Testvéreim!

A felolvasott ige nyomán az Újtestamentum egyik legérdekesebb jelenete elevenedik meg előttünk. Pál apostolt, amikor harmadik térítői útjáról visszatért Jeruzsálembe, elfogták és bebörtönözték az ellenségei. Odabocsátották az apostolt a római helytartó, Festus elébe, akinél éppen ott időzött vendégségben a zsidók alkirálya, Agrippa is. Ilyen előkelő, fényes hallgatóság előtt mondhatta el az apostol védőbeszédét, ami nem volt más, mint igen határozott és erőteljes bizonyságtétel a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus mellett. Ennek a beszédnek a hatása alatt mondja Agrippa király Pálnak ezeket a jellemző szavakat: majdnem ráveszel arra, hogy keresztyén legyek. A nem keresztyén Agrippa király életében tehát volt egy olyan alkalom, amikor keresztyénné lehetett volna. Volt életének egy pillanata, amikor majdnem keresztyénné lett. Alig-alig hiányzott valami ahhoz, hogy bekerüljön ő is azoknak a seregébe, akiket Jézus Krisztus megváltott az örök haláltól, majdnem örökösévé lett ő is az örök életnek. Miért csak majdnem, és miért nem egészen? Hol volt az a mozzanat, vagy hol voltak azok a mozzanatok, amelyek miatt a „majdnem” nem válhatott „egészen”-né? Ezt keressük meg ebben a történetben a mai délelőttön. Annyival inkább is érdemes fáradni ezért, mert ma is nagyon sokunknak az a legnagyobb hibánk, hogy majdnem keresztyének vagyunk. Nézzünk szembe most azzal a kérdéssel, hogy miben áll ez a majdnem-keresztyénség, és hogy hogyan változtathatunk rajta?

Pál nyíltan fölteszi a kérdést Agrippa királynak: Hiszel-e, király, a prófétáknak? És anélkül, hogy választ várna, rögtön folytatja is tovább: Tudom, hogy hiszel. Hiszen a prófétai könyvek ismerete nélkül nem is lehetett volna királya annak a népnek, amelyiknek nemzeti mivolta egyet jelentett a vallásával. Azok a prófétai könyvek pedig - a mai Ótestamentum - az első betűtől az utolsóig arról a Jézusról beszélnek, akiről Pál tett az imént bizonyságot. De nemcsak a prófétai iratokból, hanem hírből is ismerhette a király az a Názáreti Jézust, akiről az egész országban, széltében-hosszában, szalonokban és kunyhókban egyaránt beszéltek az emberek. A Jézus sírját őriző római katonáknak lehetett pénzt nyomni a markukba, hogy hallgassanak afelől, amit húsvét reggelén láttak, ezzel azonban Krisztus föltámadása hírének nem lehetett az útját elállni. Agrippa tehát olvasta a Szentírást, ismerte Jézusnak az életét, a vele történt eseményeket, mégsem lett Krisztus soha élő valósággá az életében. Miért?

Azért, mert nem elég ismerni a Szentírást, nem elég ismerni Jézust ahhoz, hogy valaki keresztyén legyen. A hit sokkal több a puszta megismerésnél. Kétségtelen tény az, hogy a hitben is van ismeret. Ahhoz, hogy hinni tudjon valaki a Krisztusban, mindenekelőtt ismerni kell Őt. Ismerni kell az Ő életét, az Ő tanításait és cselekedeteit. De ez még csak az egyik része, a talapzata a tulajdonképpeni hitnek. A hit szónak kettős értelme van: egyfelől azt jelenti, hogy elhiszem, ami történt, igaznak tartom, amiről szó van, megismerem a dolgokat úgy, ahogyan vannak vagy voltak. Azt jelenti ez, hogy elhiszem, hogy igaz mindaz, ami Jézusról föl van jegyezve az Ő élettörténetében, az evangéliumokban, éppen úgy, mint ahogyan elhiszem mindazokat az eseményeket, amelyek föl vannak jegyezve Nagy Lajosról vagy Mária Teréziáról a krónikákban. Mindezt elhiheti Jézusról egy mohamedán is, elhitte mindezt Agrippa is, és elhiheti közülünk is ma akárki, anélkül, hogy ez a hit bárkit is keresztyénné tenne. Mert ez a hit csak ú.n. történeti hit. Aki ezzel a hittel hisz a Krisztusban, annak éppen úgy hidegen hagyja az életét Jézus élete, mint Nagy Sándornak vagy bármely más történeti nagyságnak az élete.

Mert a hit nemcsak egyszerűen elhívést jelent, hanem bizalommal való elfogadást is. Az igazi, keresztyén, üdvözítő hit tehát azt jelenti, hogy azt a Jézus Krisztust, akiről elhiszem, hogy meghalt a keresztfán és feltámadott, ezt a Jézust elfogadom az én Megváltómnak, Istent elfogadom az én Atyámnak, és a Szentlélek kiáradása előtt kitárom az én lelkemet. A majdnem keresztyén ismeri a Bibliát, az egészen keresztyén táplálkozik a Bibliából. A majdnem keresztyén hisz az Istennek, az egészen keresztyén éli a Krisztust. A majdnem keresztyénnek a fejében van a Krisztus, az egészen keresztyénnek pedig a szívében. Ez a „majdnem” akkor válik „egészen”-né, ha a történeti hit üdvözítő hitté lesz, ha a Krisztus-ismeret Krisztus-élménnyé válik, ha a keresztyénség a fejünkből a szívünkbe száll alá.

A majdnem keresztyén ember egy másik jellemző ismertetőjegyét láthatjuk Agrippa király magatartásában akkor, amikor a nagy védőbeszéd elhangzása után az egész udvar visszavonulva, Agrippa tanácsot tartott környezetével és megállapította, hogy tulajdonképpen semmi halálra vagy fogságra méltó dolgot nem talált ez emberben. Agrippának el kell ismernie, hogy Pál prédikációjában nem volt semmi kivetni való, maga a prédikátor is kedves, rokonszenves egyéniség, szépen és igazat beszél - és mégis Agrippa elengedi a füle mellett az egész prédikációt. Nem teszi azt, amire a beszéd fölszólította, és továbbra is ugyanúgy él, mintha semmi sem történt volna. Jó a prédikáció, kedves ember a prédikátor - csak éppen nem fogadja meg a szavát, pedig igazat beszél.

Szinte minden esetben így van ez ma is. Vannak prédikátorok, akikért valósággal rajong egy-egy gyülekezet, akinek lesik a szavait, akinek tódulnak a prédikációira, igazat adnak minden szavának - és mégsem fogadják meg a szavát. Ha valaki most kívülről bejönne ebbe a helyiségbe és azt mondaná, hogy ég a ház, nem gyönyörködnénk az illetőnek a hangjában vagy a szónoki képességeiben, ahogyan ezt az üzenetet elkiáltja, hanem igyekeznénk minél hamarább kijutni innét. Ha pedig valaki arról beszél, hogy Isten büntető haragja olyan pusztító vészként közeledik erre a világra, mint a tűzvész egy házra, tehát meneküljünk előle a megtérésnek az útján - akkor mi gyönyörködünk a prédikációban, ahelyett, hogy megtérnénk.

Sokszor és sok gyülekezetben megfigyeltem már azt, Testvéreim, hogy amikor a lelkipásztor, pl. nagypénteken úgy beszél Krisztus szenvedéseiről, hogy az egész lelke benne van, sőt az Isten Szentlelke benne van a szavaiban, sokan a meghatódottságtól a könnyeiket törölgetik, látszik, hogy mindenki odafigyel, és mindenkit magával ragad az Ige. Mégis amikor vége az istentiszteletnek, a lelkész kap egy-két gratulációt a szép beszédért, de a Megváltó hiába vár, senki sem megy oda hozzá, hogy átadja neki magát, hogy leboruljon a lábai előtt. A legmegrázóbb prédikáció után is, a templomból távozva az első utcasarkon túl már kifújta a szívünkből az Ige magvát a politika vagy a háztartás vagy a divat szele. Szörnyű dolog az, Testvéreim, amikor valaki meghallgat egy prédikációt - se nem száll szembe a hallottakkal, se nem áll neki vitatkozni, se nem lázad föl ellene, sőt, ha nagyon őszinte tud lenni, akkor igazat is ad a prédikátornak - és mégis egyszerűen elereszti a füle mellett az egészet, és úgy él tovább, mintha semmi sem történt volna, mintha semmit sem hallott volna. Szomorú dolog, amikor valaki úgy cselekszik, mint Agrippa király, aki szinte megveregette Pál vállát és megdicsérte, hogy derék fickó, ügyes szónok, szépen beszél, nincsen semmi kivetni való a szónoklatában - csak éppen nem fogadja meg a szavát.

Milyen jó volna, Testvéreim, ha istentisztelet után nem beszélnénk politikáról, divatról, háztartásról, hanem a hallott üzenetről, Jézusról. Hazasietnénk, és imádságainkkal öntözgetnénk a lelkünkbe elvetett Ige-magvat, vagy itt maradnánk, mondjuk a tanácsteremben, és tovább beszélgetnénk a prédikációban fölvetett nagy kérdésekről. Ne engedjük, hogy csak majdnem meghasson bennünket egy prédikáció, hanem igyekezzünk, hogy egészen a miénk legyen az üzenet.

Végül Agrippa király abban is hasonlít a „majdnem” keresztyénekhez, hogy majdnem tett valamit, mondjuk úgy: tehetett volna valamit az Isten országáért, de nem tett semmit. A tanácskozások végén így szólt Festushoz: Ezt az ember szabadon lehetett volna bocsátani, ha a császárra nem apellált volna. Neki mint királynak mindenesetre meg lett volna a hatalma ahhoz, hogy szabadon bocsássa a fogoly Pált, és így ő folytathatta volna áldásos missziói tevékenységét a pogányok között. Agrippa tehát közvetve tehetett volna valamit az Isten országa további terjedéséért, de nem tette. Így került Pál fogolyként Rómába, így szenvedett hajótörést, kétéves börtönt Rómában és mártírhalált a Néró-féle üldöztetések alatt.

Mindezt nem lehet elintézni azzal, hogy így akarta Isten, és hogy a római fogságban való tartózkodásnak köszönhetjük Pál apostol leveleit - mert ez a dolgoknak az Isten szemszögéből, nem pedig a mi szemszögünkből nézett oldala. Az más dolog, hogy Isten még abból is jót hozott ki, amit az ügyetlen Agrippa elrontott. Mireánk, emberekre csak az tartozik, amit Agrippa, királyi hatalmánál és befolyásánál fogva tett, vagy nem tett. A majdnem keresztyének az Isten országáért is csak majdnem tesznek valamit. Aki azonban csak majdnem tett valamit, az ugyebár nem tett semmit. Ez a végzetes „majdnem” azt jeleni, hogy meg lett volna hozzá a lehetőség, megvolt az alkalom és megvolt a képesség arra, hogy az ember tegyen valamit, de nem tette.

Testvéreim, az a tapasztalatom, hogy szinte kétségbeejtően ilyen kihasználatlan lehetőségek között pazarlódik el az időnk, a pénzünk, a tehetségünk. Isten mindnyájunknak adott egy csomó időt, egy csomó képességet és több-kevesebb pénzt - vajon szolgáltuk-e ezekkel a lehetőségekkel az Isten országát úgy, ahogyan szolgálhattuk volna? Jó volna erről egyszer nagyon komolyan számot adnunk, és ha ennek a számadásnak az lenne az eredménye, hogy majdnem szolgáltuk, vagy akár majdnem úgy szolgáltuk, ahogyan tehetségünkhöz mérten lehetett volna, akkor nem vagyunk különbek Agrippánál, akiről az imént igen lesújtó volt a véleményünk. Lehet, hogy tévedek, de nekem az a meggyőződésem, hogy egyikőnk sem szolgálta az Isten országát tehetségéhez mérten az idejével, a képességeivel és a pénzével. Megerőltetés nélkül tudtunk volna még nagyobb áldozatot hozni. Tehát mindnyájan ezek szerint majdnem keresztyének vagyunk.

Testvéreim, amikor Agrippa így nyilatkozott Pálnak: Majdnem ráveszel engem, hogy keresztyénné legyek - ezzel önmaga mondta ki az ítéletet maga felett. Ebben a majdnem-ben nagy adag tragikum rejlik. Olyanforma ez, mintha egy hajótörött majdnem megmenekülne. Nem valahol messze a hullámok között, hanem közvetlenül a mentőcsónak mellett merülne el örökre. Olyan ez, mintha valaki, egy éhező nyomorgó koldus majdnem jóllakna, majdnem kapna valakitől ebédet, de nem kapott szerencsétlen, és éhen halt. A mi életünkben még az is fokozza a tragikumot, hogy mi megelégszünk ezzel a majdnem keresztyén élettel. Pedig ugye, Testvéreim, aki majdnem kiért az állomásra a vonathoz, és csak egyetlen percet késett, az éppen úgy lemaradt a vonatról, mint aki egy órával később ért ki az állomásra. Aki majdnem elérte az Isten országát, az még nincsen Isten országában, aki majdnem követi a Krisztust, az nem követi Őt sehogy sem.

Hasonlít-e életed valamelyik ponton, Testvérem, Agrippa király életéhez? Jer velem együtt, kérjük Istent, hogy szállítsa le a mi hitünket a fejünkből a szívünkbe, és hogy legyen erőnk és bátorságunk mindent megtenni, ha kell, az Isten országáért. Kérjük Istent, hogy a „majdnem” „egészen”-né válhassék az életünkben.

Ámen.

Dátum: 1939. július 30.

Keresztyén Testvéreim!

A felolvasott Ige az első keresztyén gyülekezet életének egy darabját mutatja be a gyülekezetté alakulás legelső idejében. Azért érdekes ez a kép, mert ekkor még nem volt ideje és alkalma az egyháznak megromlani, emberi toldalékokkal megfertőződni, tehát ekkor még egészen olyan volt a Krisztus anyaszentegyháza, amilyennek Jézus elgondolta, amilyenné a Szentlélek alakította. A hívők lelke még tele volt a legfrissebb Krisztus-élménnyel, hiszen még alig pár héttel azelőtt maga Jézus is ott volt a tanítványok között, az Ő tettei, tanításai és szenvedései még nagyon élénken ott éltek mindazoknak az emlékezetében, akik csak látták és ismerték Jézust. A leghatalmasabb vallásos élmény, a Szentlélekkel való megteljesedés csodája pedig csak éppen alig pár nappal azelőtt történt, és ezen az élményen a gyülekezetnek minden tagja átesett. Nem csoda tehát, hogyha az egyházi közösség, amely ilyen emlékekre és élményekre épült föl, minden idők legeszményibb, legbiblikusabb egyházi közössége volt. Ehhez az ősmintához tért vissza az egyház mindenkor, amikor meg akart újulni, erre a mintára akarták az egyházat Kálvin és Luther és a többi reformátorok visszaalakítani. Érdekes és tanulságos ez a kép a mi számunkra, mert a nagy üdvtörténeti események és a pünkösdi Lélek-áradás emelkedett ünnepi hangulatai után egy eszményi gyülekezet hétköznapjait mutatja be előttünk.

Magasztos ünnepi hangulatból belezökkenni a hétköznapok eseménytelenségébe nem könnyű feladat. Pedig a mi gyülekezetünk is ez előtt a feladat előtt áll mostan. Pünkösddel lezárult az egyházi félév, amely adventtel kezdődve, végigvitt bennünket Krisztus születésének, életének, szenvedésének, halálának, feltámadásának és mennybemenetelének a magasztos ünnepi eseményein. Bibliaórák, vallásos esték, előadássorozatok mind-mind segítették telerakni a lelkünket egy csomó drága Krisztus-élménnyel. Végül az ünnepi hangulat, a boldog és hálás örvendezés az Isten előtt tetőpontra hágott szívünkben az elmúlt vasárnapon, amikor először jöhettünk be ide, ebbe a rég óhajtott Isten-házába. Drága volt nekünk az a nap, de azzal a nappal lezárult számunkra egy időre az ünnepek sorozata, és megkezdődnek a hétköznapok, az ünnep nélküli egyházi félév „szürke” egyformasága.

Egy öreg lelkész, aki már több templomot is épített életében, azt tapasztalta, hogy egy templomépítő gyülekezet lelkesedése, lelki élete fejlődésének a lendülete a tetőpontján tombol a templomszentelés napján, a következő napon egyszerre visszazuhan, a fölfelé haladó ív egyszerre megtörik és lehanyatlik. Nos, Testvéreim, mi azért tágítottuk ki az istentiszteleti épület falait, hogy tágabb tért nyerjen közöttünk az Isten országa, jobban terjedhessen a Krisztus királysága. A nagy ünnepek és drága élmények után következő hétköznapok éppen nem arra valók, hogy elszürküljön és elsekélyesedjék egy gyülekezet lelki élete, hanem arra, hogy elmélyüljön és megerősödjék. A hétköznapok csendességében kell gyümölcsérésre nevelgetni az ünnepek magvetését. Ezért jó, ha megtanuljuk az ősgyülekezettől, hogy milyen legyen a hétköznapunk.

1) Az ősgyülekezet életét elénk vetítő bibliai versből meglátjuk azt, hogy mivel foglalkoztak Krisztus legelső hívei és követői. Legelső helyen ez áll: foglalatosak valának az apostolok tudományában. Nincs ebben valami nagyzás? Hát micsoda tudományuk lehetett a tanítványoknak? Hiszen egyszerű, tanulatlan halász- és mesteremberek voltak, korábbi mesterségükre, a halfogásra és adószedésre vonatkozó akkori ismereteket pedig talán csak nem lehetett tudománynak nevezni! Nyilvánvalóan az evangéliumra vonatkozik ez a kifejezés. Az apostolok egész tudománya ebben a két szóban foglalható össze: Krisztus érettem. Minden napon újra, újra elmondották a hívők körében annak a csodálatos három esztendőnek a tömérdek drága élményét, amiket cselekedett, és amik vele történtek: hogy Ő meghalt és feltámadott, azután pedig a mennybe ment - mint szem- és fültanúk bizonyságot tettek mindarról, amit hallottak és láttak. Egy-egy mondásnak, egy-egy jelenetnek többszöri ismételgetése által lassan kijegecesedett az egész evangéliumi történet. Máté, Márk, Lukács és János nevű tanítványok írásba foglalták az emlékeket. Íme, így maradt reánk a négy evangélium, amely Jézus életéről és tanításairól szól. Ez volt az apostolok tudománya, amely tehát nem egyéb, mint Istennek írott Igéje, Kijelentése.

Az ősgyülekezet tagjai foglalatosak voltak az apostolok tudományában, ami azt jelenti, hogy úgy foglalkoztak vele, mint a tudós a maga tudományával. A tudós, amikor valami tudományos problémával foglalkozik, akkor abba belemélyed, kikapcsolódik a világból, és csak arra az egy kérdésre gondol éjjel és nappal, szinte azt lehetne mondani, hogy azért az egyetlen kérdésért él. Tudományos eredmény még sohasem származott felületes, elhamarkodott kutatásból, hanem mindenkor csak alapos, egy-egy kérdéssel való szakadatlan foglalkozásból.

Foglalatosak vagyunk-e mi az apostolok tudományában? Más szóval: tanulmányozzuk-e behatóan az Isten Igéjét? A kérdés tehát nem az, hogy olvassuk-e a Bibliát, mert erre nagyon sokan igennel válaszolnának, de ez még nem elegendő, hanem az, hogy belemélyedünk-e a Szentírás tanulmányozásába? Érdemes volna egyszer komolyan beszámolnunk önmagunknak az egész napi olvasmányainkról. Mi-mindent összeolvas egy átlagember egy napon keresztül?! Egészen bizonyosan hosszabb időt fordítunk naponta egy újság híreinek az áttanulmányozására, vagy egy ponyvaregény vagy képes újság elolvasására, mint az örökkévaló Isten üzenetének a tanulmányozására. Gondoljuk most el ebben a percben: mennyit foglalkozunk naponta a Bibliánkkal? Ugye, milyen nyomorúságosan kevés perc jut egy napnak a 24 órájából az Istennel való találkozásra? Az a pár vers, amit reggel vagy este gyorsan, félig álmosan átfutunk, igazán nem mondható az apostolok tudományában való foglalatosságnak! Pedig a Szentírás igen alapos használata nélkül egyszerűen nincsen komoly lelki élet, még kevésbé növekedés a lelkiekben. Ha hiányos a Szentírás-ismeretünk, hiányos a Jézus Krisztusról való ismeretünk is. Ha Jézusról való tudásunk fogyatékos, a láthatatlan Istenről való tudásunk sem teljes. Az az ember tehát, aki Isten után komolyan vágyakozik, kell, hogy vágyakozzék alaposabb bibliaismeretre is, mert enélkül soha sem ismerheti meg az Istent.

Legutóbb egy asszony mindenáron el akarta hitetni velem, hogy ő egyike a legkomolyabb istenhívőknek, és mindenkor az Isten akarata és útmutatása szerint cselekszik, de nem hittem el neki, mert saját bevallása szerint nem ismeri a Bibliát. Honnan ismerhetné valaki az Istent és az Ő akaratát, ha nem az Ő Igéjéből, amit a kezünkbe adott, mint egy személyre szóló levelet?
Ne csodálkozzék senki, ha még soha sem találkozott Jézus Krisztussal, ha egyszer nem ott kereste, ahol megtalálható: a Szentírásban. Azt tapasztaltam, hogy ahol komoly lelki élet indult meg, ott minden egyes esetben a Bibliával való komoly foglalkozásnak volt ez az eredménye. Ha most valaki elhatározza, hogy ezentúl nagyon alaposan és komolyan foglalkozik az Isten üzenetével, bizonyos lehet benne, hogy nem marad el az eredménye: lelki életének a meggazdagodása. Próbáljuk meg csak egy héten át! Ha a Biblia tanulmányozása hétköznapi, mindennapi foglalkozásunkká válik, akkor ne féljünk attól, hogy lelki szürkeségben telnek az ünnep nélküli félév hétköznapjai!

2) Az ősgyülekezetről azt olvassuk továbbá, hogy foglalatosak voltak a közösségben, mégpedig a kenyérnek megtörésében és a könyörgésben, vagyis az úrvacsorai és imádkozó közösségben. A vallásos közösség jelentőségét az utóbbi időben egyre jobban kezdik felismerni az emberek. A hegymászásnál mindenki tisztában van a közösség jelentőségével. Ha valaki egyedül indul neki a sziklás hegyóriásnak, a gleccserek és a megfagyott hóréteg alatt meghúzódó több száz méteres szakadékok között könnyen bajba juthat, és sohasem ér el a csúcsra, hanem ott vész nyomtalanul és észrevétlenül. Ha azonban többen egymással összekötözve indulnak el a csúcs felé, egymást lelkesítik, egymást fönntartják, egymást erősítik.
A vallás mindennél erősebben közösséget teremtő hatalom a lelkek között. Akik egyugyanazon Istenben egyformán hisznek, azok külsőleg is, egymással is közösséget alkotnak. A közösség olyan háromszöget jelent, amelynek egy-egy szögében az Isten, én és a másik ember van. Az a közösség, amiről az első gyülekezet életében olvasunk, Istennel és egymással való közösséget jelent. Akik komolyan közösségben vannak Istennel, azok egészen bizonyosan egymásra sem haragudhatnak sohasem. A legtökéletesebb összekötő kapocs az emberek között az Istenhez való kapcsolódás. Két lélek, akármilyen távol áll egymástól, annál közelebb kerül egymáshoz, minél közelebb megy Jézus Krisztushoz. Ha két lélek között viszály és meg nem értés támad, az annak a jele, hogy megszakadt a két lélek közössége, kapcsolata az Isten felé is.

A közösség hatalmas jelentőségének az újra-felfedezése a háború után egy egész országot tett naggyá. Az az ősi elgondolás, hogy egy vesszőszálat egyedül egy gyermek is eltörhet, de sok vesszőszálat összekötözve egymással semmi földi hatalmasság el nem repeszthet, a közelmúltban szemünk láttára hihetetlenül nagy politikai eredményekre vezetett. Így van ez az Isten országa politikájában is. Az igazságon nem változtat az, hogy egy vagy több ember hiszi-e azt. De a hit, amellyel az emberek hiszik az igazságot, erősebb akkor, ha többen hiszik, mint ha kevesebben. Könnyebb a teher, ha többen hordozzák, nagyobb az öröm, ha többen örülnek neki, erősebb az imádság, ha többen mondják, nagyobb a lelkesedés, ha többen lelkesednek: ugyanígy erősebb a hit, ha többen hiszik. Jézus a maga jelenlétét is nem egy embernek, hanem legalább kettőnek, tehát egy közösségnek ígérte akkor, amikor így szólt: Ahol ketten-hárman összejönnek az én nevemben, én ott leszek közöttük. (Mt 18,20) Ezzel azt is megmondta, hogy két-három vagy több embernek az együttléte hogyan válik közösséggé. Úgy t.i., ha Jézus nevében jönnek össze, ha Jézus ott van közöttük. Ilyen, egymást hitében támogató közösséggé kell válnia minden családnak, minden házasságnak, minden baráti körnek, hogy végül ilyen közösséggé válhassék minden egyház-közösség.

Ez a legtökéletesebb szociális alakulata az embereknek egymással, amikor a lelkek Istenben kapcsolódnak össze egymással egy minden földi válaszfalon fölülemelkedő egységgé.
Ennek a közösségnek remek kifejeződése a „kenyér megtörése”, vagyis az úrvacsora, aminek sok egyében kívül abban is kidomborodik a jelentősége, hogy az egy asztalnál, egy ételből-italból való részesedés testi-lelki közösséget teremt a vendégek között egymással és a házigazdával, a hívek egységbe kapcsolódnak általa egymással és Krisztussal. Ennek a nagy eseménynek kifejezésére és erősebbé tételére kezdetben minden napon kiosztották az Úrvacsorát, később pedig hetenként részesedtek benne. A lelki megerősödéshez, egy gyülekezetnek egységbe való kovácsolódásához kiváló kegyelmi eszköz az úrvacsora, ott válunk igazán testvérekké, Krisztus testének és vérének a részeseivé, aminek az elhanyagolása a közösségi életből való kiszakadást idézi elő.

3) Végül azt olvassuk az első gyülekezetről, hogy foglalatosak valának a könyörgésben, mégpedig ez alkalommal az együttes, közös imádkozásról van szó. Testvéreim, semmit sem ismerek a világon, ami két vagy több embert jobban közösségbe kovácsolna egymással, mint a közös imádkozás. Az együttes könyörgés megaláz, ilyenkor veszi észre az ember, hogy milyen alacsony vágyak is vannak a lelkében, amiket szégyell a másik ember jelenlétében kifejezni. A közös imádság segíti magányos könyörgéseinket is, elmélyíti az ima utáni vágyakozást, tárgyakat ad a magányos könyörgésre, feltárja, hogy mások miképpen imádkoznak, kiszélesíti az ember imádkozó életét. Az együttes könyörgés közös szolgálatot is szokott eredményezni. A szívből fakadó közös imádságból mindég felfrissülve és megerősödve kerül ki a lélek. Az imádkozó életünkben is az a legnagyobb bajunk, hogy elsietjük, hogy sajnáljuk rá az időt. Aki az imádságnál az idővel takarékoskodik, az elvesztegeti az idejét. Aki viszont az Istennel való közösségen vesztegeti el az idejét, megnyeri azt az önmagán tapasztalt fokozott áldásban.

Az ünnepek után jönnek a hétköznapok, Testvéreim. Hogy ezek a hétköznapok el ne szürküljenek, hogy gyülekezeti életünknek az eddig vett lendülete vissza ne essék, hogy a kitágult falak között táguljon az Isten országának a határa is közöttünk - mindezért felelősek vagyunk. Aki növekedni akar a hitben, aki fejlődni akar a lelki életében, az kövesse az első gyülekezet példáját, akik „foglalatosak valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben.”

Ámen.

Dátum: 1939. június 18.

Keresztyén Testvéreim!

Ezt a zsoltárt, ami most elhangzott közöttünk az Isten Igéjéből, kezdettől fogva a zarándokok zsoltárának tartották a zsoltárokat ismerő és éneklő emberek. Olyan, Isten Lelke által ihletett embernek a lelkéből fakadhatott ez az Isten-dicsérő ének, aki viszontagságos vándorlásai, küzdelmes földi zarándokútján komoly és mély tapasztalatokat szerzett arról, hogy Isten az emberek leghűbb és leghatalmasabb őrizője.

Attól kezdve kedvenc zsoltárává vált ez mindazoknak, akik megtapasztalták már éltükben, hogy jó az Isten. „Az Úr megőrzi a te ki- és bemeneteledet mostantól fogva mindörökké.” Ezt a zsoltárt odacsomagolta az édesanya leánya kelengyéjébe, amikor az elhagyta a szülői házat és bement az új otthonba. - Ezt a zsoltárt énekelték a zarándokok, amikor forró napsütésben és szikrázó holdsütéses téli éjszakákon napokig vándoroltak a szent helyen, a Sion hegyén épült templom felé.

Sok hívő református család ma is úti zsoltárnak tekinti ezt a zsoltárt, itt nyitja föl a Bibliáját és ezt olvassa föl a családapa, amikor a fiú kikerül a szülői házból, amikor a család valamelyik tagja messze idegenbe távozik, vagy amikor az örökkévalóságból egy várva-várt kis új jövevény megérkezik.

Úgy érzem, Testvéreim, hogy most, amikor ezen a helyen a mai vasárnapon utolsó istentiszteletünket tartjuk, amikor pár nap múlva kimegyünk ebből a házból, és mához egy hétre ünnepélyesen bevonulunk az Isten kegyelméből immár felépült új gyülekezeti házunkba, ezzel gyülekezetünk a földi zarándokúton nagy lépést tesz előre.

Mielőtt tehát megtennénk ezt a lépést, álljunk meg egy pillanatra, vegyük elő a zarándokok úti zsoltárát, és nézzük meg, mi mondanivalója van gyülekezetünk múltja és jövendője számára: „Megőrzi az Úr a te ki- és bemeneteledet, mostantól fogva mindörökké!” Ebből a zsoltárversből hálaadást, ítéletet és ígéretet hallok mostan kicsendülni. Lássuk mármost mind a hármat egyenkint.

1.) Hálaadást jelent ez a zsoltárvers, ha a múltra vonatkoztatjuk. Gondoljunk csak vissza, Testvéreim, hogy hogyan is jutottunk idáig. Milyen csodálatosan rövid idő alatt testet öltöttek azok a vágyakozások és törekvések, amelyek még alig két esztendővel egy elemi iskolai tanterem gyermek-padjai között olyan elérhetetleneknek és olyan végtelen távoliaknak látszottak.

Gondoljunk arra, hogy hány és hány imádságunkat hallgatta meg az Isten sokkal kegyelmesebben, mint reméltük vagy megérdemeltük volna. Amikor másfél évvel ezelőtt végre elhagyhattuk az elemi iskolát és beköltözhettünk ide, amikor mint önálló gyülekezet 1937 karácsonyán megtartottuk itt ezen a helyen az első istentiszteletet, már akkor úgy éreztük, hogy tele van a szívünk azzal a boldog és hálás tapasztalattal, amit ez a zsoltár így fejez ki: „Az Úr megőrzi a te ki- és bemeneteledet mostantól fogva mindörökké.” Zsolt. 121.8

Mert valóban Ő őrizte, Ő fedezte a mi kimenetelünket onnan és bejövetelünket ide már akkor. Mennyivel inkább megtelik a szívünk hálaadással mostan, amikor újra kimegyünk ebből a helyiségből is, és bemegyünk a másikba, a sokkal nagyobba és jobba.

Az alatt a másfél esztendő alatt, amíg itt voltunk, ez a kis ház Isten háza volt, templom volt, Isten országában az egyik országúton olyan állomás, ahol összetalálkoztak, megpihentek és új erőt merítettek a vándorok a továbbhaladásra. A gyarló földi épületek között is a legfogyatékosabbak egyike volt ez a helyiség. Sokszor megtörtént, hogy kívül maradtak belőle sokan, akik pedig szerették volna megfüröszteni a lelküket a többi testvérekkel és az élő Istennel való közösség áldásaiban.

Sajnos, sokan nem fértek hozzá Istennek a prédikációban testet öltött Igéjéhez. Nekünk mégis kedves és áldott marad ez a villalakás, mert egyházközségünknek ebben a szobában ringott a bölcsője, és majd későbben is úgy fogunk visszatekinteni mindenkor erre a szerény kezdetre, mint a felnövekedett és az önmagát jó sorsba felküzdött férfi a központi fűtéses, modern lakásból arra a szegényes, fehér falú szülői házra, amelyből kikerült, ahol felnövekedett.

Testvéreim, ne feledkezzünk meg mostan hálát adni Istennek azért, hogy rendszeresen megszólaltatta közöttünk az Ő Igéjét, hogy Szentlelke által olyan sokszor ellátogatott ide, amikor az Ő nevében összegyülekeztünk itt, hogy másfél éven keresztül pazarolta közöttünk az Ő lelki kincseit, és irányítást adott mindnyájunknak, akik vasárnapról vasárnapra ellátogattunk ide Őhozzá.

Másfél éven keresztül sok és áldott lelki táplálékot kaptak itt vasárnapi-iskolás gyermekeink. Itt erősödtek lelkükben és hitükben ifjaink és leányaink, innen áradt ki Krisztus könyörülő szeretete szegény és beteg atyánkfiai felé a különböző nyomorúságok enyhítésére.

Itt terítette meg a számunkra Jézus Krisztus a kegyelem asztalát, hogy a megtöretett kenyér és kitöltött bor jegyeivel is erősítse hitünket mindannak elfogadására, amit hirdetett és halálával megszerzett a számunkra. Ki tudná még fölsorolni mindazt a sok kegyelmet és áldást, ami ehhez a helyiséghez fűződik, amit itt bocsátott reánk az Isten, és ami a zarándokzsoltár boldog bizonyságtételét adja a mi szánkba is: „Az Úr megőrzi a te ki- és bemeneteledet mostantól fogva mindörökké”!

2.) Másodszor ítéletet jelent ez a zsoltárvers a számunkra, ha Isten gazdag áldásaira gondolunk. Isten kegyelme nemcsak megment, hanem elítél is. Megmenti azokat, akik alázatosan elfogadják, de elítéli azokat, akik elmulasztották kinyújtani érette kezüket.

Az elmúlt másfél esztendő alatt nagyon bőven pazarolta Isten az Ő kegyelmét. Ha mostan számot kellene adnunk róla, vajon megváltást vagy ítéletet jelentene ez a kegyelem a számunkra? Kihasználtuk-e, elfogadtuk-e Istennek a sokszor fölkínált kegyelmét? - Gondoljuk csak el, ha ma a hetvenötödik vasárnap délelőtti istentiszteletre jöttünk ide össze, még ennél is több azoknak az összejöveteleknek a száma, amelyet az itt megtartott vasárnap délutáni istentiszteletek és bibliaórák közösen alkotnak.

Ez azt jelenti, hogy több mint kétszázszor hangzott el Istennek a hívása - több mint kétszázszor állott meg Jézus Krisztus a szívünk ajtaja előtt, és több mint kétszázszor bekopogtatott rajta. Micsoda türelme van az Istennek velünk szemben, Testvéreim!

Ha társaságban valaki nem figyel oda, amikor valami történetet elbeszélünk, megsértődünk; ha valaki nem akarja elfogadni a jó tanácsot, amit adni akarunk, hátat fordítunk neki és hagyjuk a maga útján vesztébe rohanni az illetőt; ha valaki nem ad hitelt valamilyen kijelentésünknek, becsületsértésnek vesszük.

Velünk pedig százszor meg százszor megtörténik az, hogy máshol jár az eszünk, mialatt Isten beszél, nem figyelünk oda, mialatt Isten a legizgalmasabb történetet, a saját megváltásunknak a történetét akarja elmondani nekünk. Elfutunk előle, amikor a hónunk alá akar nyúlni, és ki akar emelni bennünket a bűnből és a nyomorúságból. Nem adunk hitelt a szavának, amikor örök kijelentéseket tesz az Ő bűnökből megszabadító hatalmas erejéről, jóságáról, gondviseléséről.

Testvéreim, ha egy dúsgazdag ember odaállana a pénzes kamrája nyitott ajtajába, és az arra menő koldusokat megszólongatná és azt mondaná nekik: Gyertek be és rakjátok meg a zsebeteket drágagyöngyökkel, és azok nem engednének a hívásnak, hanem közönyösen továbbmennének a maguk útján, vajon rossz néven lehetne-e venni attól a gazdagtól, ha bezárja a kincseit, és másodszor már nem hív senkit?

Ímé, az élő Istennek a kincsesháza, a mennyeknek országa és annak minden java tárva-nyitva állt előttünk másfél esztendőn át, ennek a kincses kamrának egyik ajtaja volt ez a helyiség. Isten több mint kétszázszor kiszólt ezen az ajtón és hívogatta az itt elmenőket. - Meghallottad-e az Ő hívását, Testvérem, és teleraktad-e a lelkedet az Ő ajándékaival?
Én úgy érzem, megérdemelném azt, hogy ennyi eredménytelen hívás után elzárkózzék az Isten előlem, és hagyjon engem a magam útján, magamra hagyjon engem, és ne törődjék velem többé. Hányan vagyunk itt olyanok, akik most bűnbánóan kell, hogy bevalljuk, hogy Jézus hívott engem, de én mást követtem, megüzente, hogy el akar jönni hozzám, de én nem nyitottam ki előtte szívemet, sokszor mondotta, hogy nagy dolgokat akar véghezvinni ebben a gyülekezetben, de én nem adtam oda neki a pénztárcámat és az időmet.

Sokszor kérte tőlem ezt vagy amazt a bűnömet, rossz szokásomat, de én nem engedtem ki a kezemből. Minden úrvacsoravétel után megígértem neki, hogy ezentúl szentül és Őnéki élek, de sohasem tartottam meg. Óh, igazán nem Ő volna a hibás, ha most meghalnék, és el kellene kárhoznom, mert valóban semmi egyebet nem érdemlek.

Itt volt egy csomó alkalom Isten kegyelmének a megragadására, és én azt elszalasztottam. Íme, így vádol az Isten kegyelme, így ítél el az áldása. Milyen jó most belekapaszkodnunk Istennek abba az ígéretébe, amit a zarándokzsoltár így fejez ki: „Az Úr megőrzi a te ki- és bemeneteledet mostantól fogva mindörökké.”

3.) Mert ez az Ige harmadszor ígéretet jelent a számunkra, ha a jövendőbe tekintünk. Az Úr nem sértődött meg, az Úr nem fordított hátat, az Úr nem hagyott magunkra - mert újra felcsendül, ki tudja már hányadszor a kegyelmi üzenete: Megőrzi a te ki- és bemeneteledet mostan is, és mostantól fogva mindörökké.

Azt jelenti ez, hogy Isten az Ő kegyelmes jóakaratával bocsát el bennünket innen, és fogad be bennünket az új gyülekezeti házunkba. Ő ottan is éppen olyan közel lesz hozzánk, mint itt volt. Tőlünk függ, hogy több eredményét lássuk az Ő közelségének az életünkben, mint eddig.

A régi ótestamentumi zarándokok, amikor a napsütötte országúton énekelték a zarándokok zsoltárát, amely így kezdődik: „Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem” "Zsolt121:1", akkor lelki szemeik előtt megjelentek a jeruzsálemi szent hegyek: a Mórija és a Sion, itt épült föl az a templom, amely az Ótestamentum hite szerint Isten valóságos jelenlétének a szentélye volt. Azért kellett minden embernek minden évben legalább egyszer oda elzarándokolni, mert csak ott lehetett valóságosan találkozni az Istennel.

Milyen jó az, hogy életünknek a zarándokútján nekünk is van olyan helyünk, ahová az Istennel való találkozásra eljárhatunk, ahonnan a mi segítségünket reméljük. Az Istennek épített házunk bejárata fölött ez a fölírás lesz majd: Jézus hív téged.

Ha az élet tikkasztó vagy dermesztő országútján nekünk is megjelenik majd a lelki szemünk előtt ez az Isten-háza, jusson eszünkbe róla az is, hogy Jézus még mindég vár bennünket: várja, hogy kövessük, hogy életünk fölött uralkodói igényét elismerjük.

Jusson eszünkbe nekünk is, mint azoknak az ótestamentumi zarándokoknak, hogy egész földi vándorlásunkat, egyik napból ki- és a másik napba való bemenetelünket az Úr kegyelme őrzi mostantól fogva mindörökké.

Isten szájából való drága ígéret ez a számunkra, ami tehát azt jelenti, hogy Ő nem engedi, hogy lábaink inogjanak, nem szunnyad el a mi őrizőnk. Az Úr a mi őrizőnk, az Úr a mi árnyékunk jobb kezünk felől. Nappal a nap meg nem szúr minket, sem éjjel a hold. Az Úr megőriz bennünket minden rossztól, megőrzi a mi lelkünket.

Testvéreim, az elkövetkezendő héten kiköltözünk e szűk és szerény keretek közül, és beköltözünk egy tágasabb, megfelelőbb, fényesebb és dicsőségesebb helyiség falai közé. Így költözünk ki egykor ebből a világból is, hogy elhagyva a szűk, nyomorúságos földi életkereteket, beköltözzünk a sokkal dicsőségesebb, tágabb, szebb és boldogabb mennyei hajlékokba.

Aki vándorútján oda tudja fölemelni a lelki szemeit, annak valóban segítség jön a számára onnan. Milyen jó, hogy erre a nagy költözködésre különösen is nagy erőt jelent a zarándokzsoltár vigasztalása: „Megőrzi az Úr a te ki- és bemeneteledet mostantól fogva mindörökké.”

Vonuljunk hát, Testvéreim, át a régi gyülekezeti házunkból az újba, földi zarándoklásunk egyik állomásáról a másikra, földi életünkből az örökkévalóságba az úti zsoltárt énekelve és így könyörögve:

Őrizd meg, Uram, az én ki- és bemenetelemet, mostantól fogva mindörökké!

Ámen.

Keresztyén Testvéreim!

A régi református teológusok Jézusnak a földdel kapcsolatos életében kétféle állapotot különböztettek meg: a megaláztatás és a felmagasztaltatás állapotát.

Megaláztatása akkor kezdődött, amikor a betlehemi éjszakán megzendült a karácsonyi angyalok öröméneke, amikor az öröktől fogva való és örökkévaló Ige, a Logos, Jézusnak a földi személyében testté vált - és tartott mindaddig, amíg a golgotai kereszten el nem hangzott az utolsó szó Jézus ajkán: Atyám, a te kezedbe ajánlom lelkemet.

A felmagasztaltatás állapota pedig ama első húsvét reggeltől mind az örökkévalóságig tart. Ebben a felmagasztaltatás állapotában Krisztus mennybemenetelének a napja, az áldozócsütörtök egyik legdiadalmasabb ünnepe a keresztyénségnek. Ezen a napon foglalta el Jézus újra az Atya jobbján azt a királyi széket, amely az egész teremtett világ fölött való uralkodást jelenti.

Mindeddig Jézus szegény volt, nem volt fejét hová lehajtania, ellenségei azt tehettek vele, amit akartak, szerény, egyszerű tanító volt, akivel való barátságot szégyellték a hatalmas főpapok előtt még legjobb barátai is. Volt életének olyan szakasza is, amikor Ézsaiás szavai szerint utált és az emberektől megvetett volt, olyan, akitől elfordítjuk az orcánkat.

Ez a szerény, szenvedő-szolga, Messiás-alak ma is sokakat visszariaszt a követésétől. Sőt valljuk be, a mi lelkünkben is sokkal népszerűbb lenne az alakja, ha diadalmas vezérnek, hatalmasan uralkodó királynak ismerhetnénk. Egy korlátlanul uralkodó vezérnek nagyobb a népszerűsége, mint egy szegény meg nem értett tanítónak.

Nos, Testvéreim, áldozócsütörtökön azzá vált Jézus, aminek sokan látni szeretnénk Őt ebben a világban: vezérré, uralkodóvá, egy egész világot kormányzó királlyá. Megfordult a helyzet: nincs most már mit szégyenleni rajta, sőt a világ legmagasabb kitüntetése éppen az, ha ez a hatalmas Úr és Király valakit a barátságával kitüntet.

Testvéreim, ha ujjong a mi szívünk Jézus születésének az ünnepén, ha magasztaljuk az Istent Krisztus feltámadása emlékének a napján, mennyivel inkább illik szánkba Istent dicsőítő víg ének és boldog örvendezés a mi lelkünk királyának trónra lépése napján! Királynak és alattvalóknak egyaránt örömünnep a trón elfoglalásának ez a napja.

De nemcsak Jézus gazdagodott meg áldozócsütörtökön, hanem mi is. Első gondolatra éppen megfordítva látszik a dolog: az áldozócsütörtök inkább megszegényedést jelent a számunkra, mint meggazdagodást. Hát nem veszteség-e az, hogy Jézus elment erről a földről és most már nincsen itt?

Sok, Krisztust szerető embernek a lelkében feltámadt már az a vágy, hogy bárcsak akkor élt volna, amikor Jézus itt járt ezen a földön. Milyen jó lett volna hallani az Ő szavát, látni gyógyításait, együtt járni vele faluról falura. Milyen felséges élmény lehetett volna letelepedni a Genezáret tavának a partján, amikor a csónakból tanította a sokaságot, vagy odaheveredni a domboldalba a többiek közé, amikor a Hegyi beszédet mondotta.

Vagy milyen jó volna, ha mostan történnék mindaz, ami kétezer esztendővel ezelőtt történt, ha t.i. most volna az idők teljessége, és most járná Jézus a falvakat és városokat, hirdetve az Isten országának eljövetelét. Mennyi vigasztalást jelentenének számunkra az Ő isteni szavai, mennyi gyógyító erő sugároznék ki isteni személyéből, ha végigmenne a hatalmas kórházak óriási termeiben a vég nélküli ágysorok között. Milyen jó volna, ha a belőle kiáradó isteni áldásokban részesedhetnénk olyanformán, hogy mi is odatartanánk a fejünket, áldásokat osztogató két kitárt keze alá.

De gondoljuk csak el, hogy valóban jó volna-e, ha itt volna valahol a földön Jézus, földi alakban, úgy, ahogyan kétezer évvel ezelőtt volt. Hol lenne a székhelye, melyik földrészen, melyik országban, melyik városban?

Ha Amerikát választaná tartózkodási helyéül, akkor Európából csak a leggazdagabb emberek juthatnának abba a kedvező helyzetbe, és még ők is csak egyszer vagy legfeljebb kétszer életükben, hogy találkozzanak vele, hogy meghallják a szavát, hogy vegyék az áldását.

Ha pedig Európa városait járná sorra, akkor meg a többi földrész lakói lennének kénytelenek nélkülözni a jelenlétét. Mialatt az egyik kórház betegeit látogatná, azalatt a másik kórház haldoklói nélküle vívnák meg harcukat a halállal. Ha egy templom szószékére menne föl prédikálni, annak a gyülekezetnek jó volna ugyan, de a föld kerekségén az összes többi templomban Krisztus nélkül tartanának istentiszteleteket az összegyülekezett hívek, vagyis az egész istentiszteletük nem érne semmit.

Ha Krisztus ma élne ezen a földön, a föld kerekségén élő emberek közül minden milliomodiknak adatna meg az a kedvező helyzet, hogy találkozhassék vele, állandó kapcsolatban pedig azon a tíz-húsz emberen kívül, akik a kíséretét alkotnák, senki sem lehetne vele. Ha Krisztus ma járna testileg ezen a földön, nagyon-nagyon kevés hasznunk lenne belőle, nagyon-nagyon kevesen részesedhetnénk az áldásaiban.

De hát vajon jobb-e a helyzet most, hogy Ő a mennyben van? Lukács evangélista a róla elnevezett evangéliumban, mint szemtanú így írja le Jézus mennybemenetelét: Jézus kivitte a tanítványokat Bethániáig, és kezeit felemelve megáldotta őket. És történt, hogy mialatt áldotta őket, eltűnt előlük és felvitetett a mennybe. Luk.24,50-51

Azt látjuk tehát, hogy Jézus két kezét áldásra emelve távozott el a földről, emelkedett föl a menny felé. Amíg itt járt a földön, áldása bizonyos helyekre és bizonyos személyekre korlátozódott csak. Aki meg tudta közelíteni, az érezte fején áldó kezét, a többieknek várniok kellett, sokszor vég nélkül várni, mert az az áldás nem volt mindenütt jelenvaló.

Amint azonban ott Bethánia mellett az Olajfák hegyéről elkezdett emelkedni, az áldásra kitárt karok egyre szélesebb területet árnyékoltak be. Mennél magasabbra emelkedett, annál jobban tágult az a kör, amelyet áldó kezével uralt. Miután áldásra emelt kezekkel egészen a mennybe vitetett fel: az egész világ és az egész emberiség Krisztusnak az áldó keze alatt áll. Most már ezentúl nem fordulhat elő az, hogy ha Budapesten jelen van Krisztus, hiányzik New Yorkban, ha az egyik templomba elmegy, hiába várják a másikba, mert most már mindenütt és mindenkor egyformán jelen van, áldását mindenki, mindenütt és mindenkor egyformán kérheti és meg is kaphatja.

Milyen nagyon jó nekünk, Testvéreim, hogy tudhatjuk azt, hogy Jézus áldó keze mindenütt e föld kerekségén egyformán a fejünk fölött van! Ezek az áldásra kitárt kezek lebegnek a fejünk fölött most, amikor összegyülekezünk ezen a helyen az Ő trónra lépésének az örömünnepén. Ezek az áldó kezek lebegnek fölöttünk, mialatt imádkozunk, mialatt sírunk vagy sóhajtozunk, mialatt egy nyitott sír mellett megállunk, hogy lebocsássuk oda azt, aki a legkevesebb a számunkra, mialatt gondterhelt arccal a világban járkálunk, mialatt szenvedünk és a sátán ellen küzdünk, mialatt munkálkodunk és dolgozunk.

Milyen jó nekünk tudnunk azt, hogy bármit cselekszünk és bármi történjék velünk, Jézusnak az áldásra kitárt hatalmas keze alatt folyik le az életünk! Mindez azóta van így, mióta Jézus a mennybe ment. Ugye milyen nagy okunk van rá, hogy örvendezzünk és ünnepeljünk a mennybemenetel emléknapján, áldozócsütörtökön?

Még egy olyan mozzanata van a mennybemenetelnek, amit érdemes megfigyelni. A Cselekedetek Könyvében ezt olvassuk: Jézus a tanítványok szeme láttára felemeltetett, és felhő takarta őt el a szemük elől. Tehát nem úgy történt, hogy Jézus emelkedett mindig föntebb és föntebb, amint nőtt a távolság közte és a földön maradtak között, hanem amint egy kissé fölemelkedett erről a földről, Isten felhőt bocsátott közé és a tanítványok közé, és az eltakarta őt a szemeik elől. Ebben a felhőben eltűnt Jézus, és földi alakja mindaddig láthatatlanná vált, amíg majd újra visszajő erre a földre az utolsó ítéletkor.

Azt jelenti ez, Testvéreim, hogy Jézus a mennybemenetelkor nem valami elérhetetlen távolságba távozott a földről, hanem csak olyan állapotba ment át, ahol nem látható. A felhő csak eltakarja Krisztust a gyülekezet szeme elől, de nem választja el a gyülekezetet és Krisztust egymástól.

Egy gránitfal, vagy egy darab deszka, sőt egy függöny is elszigeteli, elválasztja egyiket a másiktól, a felhő ezzel szemben csak olyan légies takaró, ami csak az emberi tekintetnek, a szemmel való látásnak állja az útját, kezünket azonban minden ellenállás nélkül átnyújthatjuk rajta és találkozhatunk a túlsó oldalon lévőnek a kezével. A hang, a szó, a mozdulat, minden könnyedén áthatolhat a felhőn, csak éppen a tekintet nem.

A menny és a föld, Jézus és az ember tehát nincsenek messze egymástól, nem valami hatalmas tenger vagy hegylánc, vagy fényévekkel mérhető távolság választja el az egyiket a másiktól, hanem csak egy felhő - nem kell nagyot kiáltani, hogy meghallja Jézus a hangunkat.

Nem kell messzire kinyújtanunk hitünknek a karját, hogy elérjük őt. Ez a felhő Jézust csak földi, látható, testi alakjában takarja el a szemünk elől, de sohasem a hitünk és szívünk elől. Ennek a felhőnek az a tulajdonsága, hogy csak innen oda nem lehet átlátni rajta, de onnan ide, tehát Jézus oldaláról tekintve át lehet rajta látni, úgyhogy tehát Ő tökéletesen lát bennünket. Nemcsak a mi szavunk hatol át ezen a felhőn Őhozzá, hanem az övé is mihozzánk. Átengedi ez a felhő Jézus hatalmát, Jézus hűségét, Jézus kegyelmét és minden áldását mireánk.

Azt mondottuk istentiszteletünknek az elején, Testvéreim, hogy Jézus felmagasztaltatásának az állapotában egyik legdicsőségesebb lépcső a mennybemenetel, az Ő trónra lépésének ez az örömünnepe. Úgy érzem azonban mostan, hogy vele együtt a mi számunkra is dicsőséges felmagasztaltatást jelent ez a mai ünnep: a trónját elfoglaló Királyunkkal együtt nekünk, az alattvalók dicsősége és boldogsága is növekedett.

Nem nagy dicsőség és boldogság-e a számunkra, hogy olyan Királyunk van, aki szüntelenül áld bennünket az Ő hatalmas kezével, és itt van mellettünk, közvetlen közelünkben, úgy, ahogyan Ő mondotta: „… ímé, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Mt28,20

Dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás térjen az Ő szent és nagy nevére!

Ámen.

Keresztyén Testvéreim!

Húsvét a keresztyénség legnagyobb örömünnepe. Hogy a nagypénteknek a gyásza, Jézus Krisztus életének az a látszólagos csúfos befejeződése nem a Sátán diadalát és a megváltói munka kudarcát jelentette, hanem éppen megfordítva: a legdicsőségesebb győzelmet minden gonosz hatalmasság felett: az húsvétkor vált valósággá, arról a feltámadás győz meg mindenkit.
Húsvét nélkül a nagypéntek valóban leverettetés, tragikus bukás, amit el kellene rejteni, el kellene titkolni az emberek elől, amivel el kellene bújni, nem pedig szakadatlanul előállni vele és mindég újra csak azt hirdetni. Feltámadás nélkül az egész keresztről való beszéd valóban bolondság, úgy, ahogyan a művelt görögök ítéltek felőle mosolyogva. De nemcsak a gondolkodó elme, hanem a hívő lélek számára is a legnagyobb bolondság volna, mert amint Pál apostol írja egy helyen a Korinthusi gyülekezethez: ha a Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is, mert még bűneitekben vagytok. (1Kor 15,14)

Az a megnyílt és üres húsvéti sír azonban azt jelenti, hogy Jézus tökéletesen eleget tett érettünk Isten előtt minden mi bűneinkért, hogy úgy mondjam: megfizetett érettünk az Isten igazságosságának az utolsó fillérig mindent, amivel mi tartoztunk, és az Isten elfogadta ezt a fizetést, ezt az elégtételt. Jézusnak a feltámadása győz meg bennünket továbbá arról, hogy a bűn és a halál felett való diadalmaskodás, melyet a keresztyénség olyan boldogan tanít, nemcsak egyszerűen illúzió, elképzelés, vágyakozás vagy csak tanítás, hanem komoly valóság, amelynek ereje és hatalma van. Jézusnak a feltámadása kezesség-nyilatkozat az Istentől arra nézve, hogy Istennek ama ígérete, amelyet a bűn és a halál felett való győzelem felől tett, igaz és ámen. Kezesség, amely szemmel látható módon azt bizonyítja, hogy ímé, van szabadulás a bűnnek és halálnak az ölelő karjai közül, mégpedig nemcsak Jézusnak, hanem mindazoknak is, akik Őhozzá tartoznak. Szóról szóra igaz az, amit Jézus a testvérét sirató Máriának mondott: én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz énbennem, soha meg nem hal! Már csak ennyiből is látható, hogy Krisztus föltámadása az alapja az egész keresztyén hitvallásnak, az alátámasztója mindazoknak a drága igazságoknak, amelyek olyan megnyugtatóvá és boldoggá teszik a keresztyén életet. Krisztus feltámadásával áll tehát, vagy bukik az egész keresztyén anyaszentegyház, az egész keresztyén hitvallás, az egész keresztyén élet.

Azt hiszem, Testvéreim, ezen a ponton sok gondolkodó ember lelkébe belecsúszik önkénytelenül is egy kételkedő kérdés halvány árnyéka: vajon valóban feltámadott hát Jézus? Érdemes ennek a kérdésnek jobban a mélyére nézni, mert hiszen végtelenül sok függ tőle, sőt azt is mondhatnám, minden ettől függ. Hitem számára nem kétséges, mert én sokkal természetesebbnek tartom azt, hogy Jézus föltámadott, mint azt, hogy meghalt. Nem az a csoda, hogy Ő feltámadott, hiszen Ő Isten, Ő maga a feltámadás és az élet. Sokkal nagyobb csoda az, hogy ez az Élet meghalhatott. De ezenkívül a Szentírás mint történeti okmány is tele van bizonyítékokkal. Nézzünk egy ilyen bizonyítékot a mai ünnepen közelebbről: A húsvéti tény valódisága mellett a sok közül az is egy bizonyíték, hogy akkor is voltak kételkedők, hitetlenkedők. Az ő kételkedésük egyfelől bizonyíték, másfelől vigasztalás a számunkra a húsvéti ténnyel szemben. Akármennyire tanulmányozzuk is a Szentírást, nem találjuk meg benne sehol sem, hogyan támadott fel Jézus. Maga ez a felséges tény számtalanszor említtetik benne, minduntalan szó van a megfeszített és feltámadott Jézusról, de a „hogyan” kérdésre, amely pedig különösen érdekelné a kutató embert, semmiféle magyarázat nincs a Bibliában.

Krisztus feltámadásának a részleteit nem ismerjük úgy, mint pl. kereszthalálának a részleteit. Ott pontos leírást találunk arra, hogy miként történt Jézus megfeszítése, melyek voltak az utolsó szavai, kik és milyen indulattal vették körül a keresztjét. Halálát egy egész csomó ember végignézte. Azt azonban, hogy miként kelt föl a lepedőkből, hogyan lépett elő a sírüregből, senki emberfia nem látta. Sem a fegyveres őrök, akiket a főpapok odaállíttattak a sír őrzésére, nem lehettek szemtanúi a legdicsőségesebb jelenetnek, mert hiszen az angyal megjelenése halálra rémítette őket; sem a szent asszonyok, akik korán reggel, napfölkeltekor a sírhoz közelgettek, mert ők már csak az üres sírt találták maguk előtt. Jézus megdicsőült lelkének és halott testének az újra való egyesítése, tehát a feltámadás pillanata bizonyára olyan munkái közé tartozik az Istennek, amit az ember nem bír elviselni, mert megvakítaná a mennyei dicsőségnek ez a kisugárzása.

Ha a feltámadás pillanatának nem volt is szemtanúja, de volt a feltámadott Krisztusnak! Akinek megjelent, mint az eszelős, futott szerte az ismerőseihez, hogy hírül adja a nagy eseményt. Nem kis megdöbbenéssel olvashatjuk azután az evangéliumi tudósításokban, hogy milyen hitetlenkedve fogadták a tanítványok Jézus feltámadása hírét. Szinte azt mondhatnánk, hogy Jézus ellenségei, a főpapok és az írástudók voltak az egyetlenek, akik rögtön hitelt adtak a feltámadásnak, amint meghallották azt. Pedig ők maguk nem is látták a feltámadott Jézust, és a maguk igazolására igyekeztek olyan nagy buzgalommal elhitetni az emberekkel azt, hogy az egész feltámadás mese, mert csak a tanítványok lopták el Krisztus holttestét, hogy elhitethessék a világot. Érdekes az evangélium megjegyzése ehhez, amely szerint el is terjedt ez a hír a zsidók között mind a mai napig. Nem különös dolog az, hogy azok a tanítványok, akik három évig éjt-napot együtt töltöttek a Mesterükkel, akik hallották, amikor azt mondotta, hogy az Emberfiának át kell adatnia a főpapok kezébe, azok meg fogják őt ölni, de harmadnapra föl fog támadni, ezek a tanítványok a legkétségbeesettebben siránkoznak, sőt, többször egymás után, amikor egy-egy tanítványcsoport valamelyik szemtanútól meghallotta, hogy Jézus él, egyszerűen nem hitték el neki?! Nem rendíti-e meg a mi hitünket a feltámadásban az, hogy még Jézusnak a legközvetlenebb tanítványi köre is hitetlenkedik a feltámadás hírével szemben?

Testvéreim, én úgy érzem, hogy a tanítványoknak ez a hitetlenkedése nemcsak hogy nem gyengíti, hanem éppen ellenkezőleg: igazolja, bizonyítja a húsvéti tény valódiságát! Íme, ha nem lett volna igaz a feltámadás ténye, beigazolódhatott volna, mert voltak, akik pert indítottak ellene. Én hálás vagyok ezeknek a kételkedő tanítványoknak, mert így nem mondhatja senki, hogy csalás lett volna a feltámadás. Nem lehet azt állítani, hogy mindenki annyira a hatása alatt állott volna a nagypéntek fájdalmának, hogy a fájdalom elvette volna a tanítványok eszét, és áldozatul estek volna valami beteges rajongásnak, és csak puszta vízió, látomás lett volna a feltámadott Krisztussal való találkozásuk. Nem lehet azt mondani, hogy az utolsó napok eseményeinek és meglepetéseinek a hatása alatt senki sem vetette fel a józan észnek a kérdéseit - mert ímé, felvetették, mindnyájan, akikhez csak elérkezett a feltámadás hihetetlen híre! A húsvéti hír hírüladására minden tanítványnak az volt az első gondolata, hogy: nem lehet! Csak azután kezdték mind egymás után elhinni a feltámadás csodáját, amikor hol itt, hol ott megjelenik előttük a feltámadott Krisztus, amikor tehát a saját szemükkel győződhetnek meg a húsvéti tény valóságáról. Testvéreim, csak örülhetünk annak, hogy a tanítványok ilyen hitetlenek voltak, mert ha nem lettek volna azok, könnyen rájuk lehetne fogni, hogy rajongók és álomlátók voltak, akiknek a bizonyságtételét nem lehet történelmi hiteles okmányként elfogadni. Ha azonban egy kételkedő győződik meg valaminek a valóságáról, annak a bizonyságtételét azután minden fenntartás nélkül elfogadhatjuk.

Képzeljük csak el, milyen hatalmas erővel prédikálhatott Tamás apostol a föltámadott Jézusról, amikor a kételkedőkkel szemben így érvelhetett: Én is hitetlen voltam, nemcsak a mások beszédének nem hittem, de a saját szemeimnek sem tudtam elhinni, hogy Jézus föltámadott, de amikor mutatta nekem a sebek helyét, akkor térdre borultam előtte, és imádtam az én föltámadott Uramat! Pál apostol is ezzel érvelt és ezzel hatott mindenütt, amerre csak járt, hogy elmondta, hogy hitetlen volt, és most hisz, mert látta a föltámadott Jézust. Az apostolok és az egész keresztyén anyaszentegyház kezdettől fogva egész életét erre az egyetlen igazságra tette föl, hogy Jézus Krisztus föltámadott.

Testvéreim, jól tudom, hogy a teljesen hitetleneket ma nem lehetne meggyőzni ilyen ész-okokkal, de nekünk, akik hiszünk, jólesik a hitünket alátámasztani olyan érvekkel, amelyekről eddig talán azt hittük, gyengítik a hitünket, pedig ímé, erősítik - t.i. a tanítványok hitetlenségével. A tanítványoknak ez a hitetlenkedése nemcsak bizonyít, hanem vigasztal is bennünket a magunk hitetlenségével szemben. A mi hitetlenségünk Jézus föltámadásával szemben más, mint a tanítványoké volt. Mi elhisszük nekik, a szemtanúknak, hogy Jézus föltámadott. Mi elhisszük azt, hogy Jézus él. Mégpedig nem is csak úgy, mint ahogyan pl. Arany Jánosra mondjuk, hogy él. Arany „él” a műveiben, amelyeket megírt, abban az irodalmi társaságban, amelyet nevéről neveztek el, azokban az utcákban és terekben, amelyek a különböző városokban a nevét hordják. De ő maga halott, már régen! Mi tudjuk azt, hogy Jézus másképpen él, mint Arany János. Kálvin János is „él”, él a halhatatlan műveiben és abban az egyházban, amelybe követői tömörültek, de a jeltelen sírja ott van valahol a genfi temetőben - Jézusnak pedig nincsen sírja sehol sem. Mindezt mi nagyon jól tudjuk, sőt fogjuk rá, hogy hisszük már régtől fogva, mégis azt kell mondanom, Testvéreim, hogy sokszor nem igazi a mi hitünk a feltámadott Krisztusban! Nem a szavaink és a hitvallásunk, hanem az életünk a cáfolata a Krisztus feltámadásába vetett hitnek.

Különösen megnyilatkozik ez életünknek a legfájdalmasabb pontján, a családunkban történő haláleset alkalmával. Én, aki hivatásomnál fogva több száz temetésen vettem már részt, azt tapasztaltam, hogy az embereknek igen kicsiny százaléka tud keresztyén módon, keresztyén lélekkel gyászolni. A legtöbb esetben annyira letör bennünket a gyásznak a fájdalma, mintha sohasem hallottunk volna a lélek megdicsőüléséről, a test feltámadásáról, a viszontlátás lehetőségéről, egyszóval Krisztusnak a halál fölött aratott húsvéti győzelméről! Egy-egy haláleset alkalmával a nagypéntek gyásza annyira beborítja a lelkünket, hogy szinte semmit sem látunk és hallunk miatta a húsvéti győzelem vigasztalásából. Hiába hirdetik nekünk akkor a feltámadást, mi csak tépelődünk és szomorkodunk tovább, mint akiknek nincsen reménységük. Pedig a húsvét éppen azt jelenti, hogy mi sem hajtjuk a fejünket örök álomra a sírba, szeretteink sem alusszák örök álmukat ottan, mert amiként Jézus sírja üres lett húsvét reggelére, úgy a miéink is üresek lesznek az utolsó napon a feltámadáskor. Az már azután a világot semmiből teremtő Istennek a dolga, hogy ez hogyan lesz lehetséges - mi nyugodtan hihetjük azt, hogy amiként lehetséges volt Jézusnál, úgy lehetséges lesz majd nálunk is!

A Krisztus feltámadásának a cáfolata az életünk továbbá akkor, amikor teljes szívünkkel-lelkünkkel ehhez a földhöz tapadunk hozzá. Egészen úgy rendezzük be ezt a földi életünket, mint akik csak ezt tartjuk biztosnak. Sok embernek még az istentisztelete, az Isten-tisztelése is csak azért van, mert úgy érzi, hogy ez hozzátartozik a testi-lelki jólét és nyugalom állapotához itt a földön. Figyeljük csak, hogy egészen önkénytelenül milyen értelemben tartunk valakit, akár önmagunkat, akár másokat szerencsésnek és gazdagnak: ugyebár földi, testi, anyagi értelemben! Ha jólétnek örvendünk, akkor éppen a jólét miatt, ha pedig nyomorúságok között hánykódunk, akkor pedig éppen a nyomorúságok miatt feledkezünk meg arról a nagy igazságról, hogy „nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük”. (Zsid 13,14) Ez az egész földi életünk csak jelentéktelenül rövid előkészületi idő arra a sokkal tökéletesebb és sokkal gazdagabb életformára, ami a sírunk után következik a számunkra.

A Krisztus feltámadásának a legnagyobb cáfolata végül a lelki életünk, a keresztyén életünk. Ha tőlünk mostan hitetlen emberek megkérdeznék, hogy miért ünnepelünk, és elmondanánk nekik, hírül adnánk nekik, hogy azért, mert Jézus föltámadott, vajon elhinnék-e nekünk? Félek, hogy ha azok az emberek ismernék a mi mindennapi életünket, ugyanúgy hitetlenkednének, mint a tanítványok az első húsvéti hír hallatára, és azt mondanák: nem hisszük el nektek, mert nem látszik meg az életetekben. Pedig Krisztus feltámadásának a komoly elfogadása ezt is jelentené a számunkra, hogy látnák az emberek az életünkben, a beszédünkben, a gondolatainkban, az indulatainkban, a jó cselekedeteinkben kiábrázolódva a feltámadott Jézus Krisztust.

A mai istentiszteletünk kezdetén feltettük a kérdést, hogy feltámadott-e hát valóban Jézus. - Kétezer évvel ezelőtti tanítványai kételkedtek benne, nem akarták elhinni, de a bizonyítékok hatása alatt annál teljesebben és tökéletesebben meggyőződtek róla, és hirdették mindhalálig, hogy az ő Mesterük él, mert föltámadott. Vigasztaló ez mireánk, Jézus mai tanítványaira, akik bár hisszük, de az életünkkel cáfoljuk az Ő föltámadását: a mi cáfolatunk is boldog bizonyossággá válhatik még, a mi életünk is félreérthetetlenül hirdetheti még, hogy Krisztus valóban feltámadott!

Óh, add Urunk, hogy a mi Megváltónk dicsőséges feltámadásának a hite a mi fejünkből a szívünkbe szállhasson alá!

Ámen.

Dátum: 1939. április 9.

Keresztyén Testvéreim!

Újra elérkeztünk a nagyhétnek a küszöbére, és újra megelevenednek a lelkünkben azok a jól ismert események, amelyek a világ legnagyobb tragédiáját, az emberek legégbekiáltóbb gonosztettét juttatják az eszünkbe. Bizonyára sokan voltunk már úgy, hogy valahányszor végigkísértük Jézust a szenvedések útján virágvasárnaptól nagypéntekig, mindannyiszor ugyanaz a megoldatlan és érthetetlen kérdés meredt elénk: hogyan lehetséges az, hogy Jézust nem fogadták be az emberek, hogy Őt elvetették, hogy megölték? Talán már nagyon megszoktuk, hogy ez lett a sorsa Krisztusnak. Talán már nagyon tudjuk, hogy mindennek így kellett történnie. Mégis, ha úgy olvassuk el az evangéliumi történeteket, mintha először olvasnánk, hogy az újság ingerével hasson ránk, akkor önkénytelenül ez a kérdés támad föl a lelkünkben: hogyan lehetséges az, egyáltalán hogyan történhetett meg az, hogy az emberek közül a legjobbat, a legnemesebbet, Istennek a szent és szerelmes Fiát itt közöttünk ilyen sorsra juttatták az emberek? Mi ennek a magyarázata?

Ha most valaki erre a kérdésre azt válaszolná, hogy az emberek gonoszsága, vagy egyetlen szóval: a bűn a magyarázata mindennek, akkor mindnyájan beleegyezhetnénk abba, hogy tökéletesen igaz, hogy úgy van - de ez a magyarázat még magában véve nem sokat mond. A „bűn” szóval olyan hatalmas, általános, gyűjtőfogalmat jelölünk, amelynek bármi alája fér, amely alatt nyugodtan gondolhatunk bármit, amelynek azonban éppen emiatt megvan az a nagy kísértése, hogy ne gondoljunk alatta semmit. Ha csak egyszerűen azt mondjuk, hogy Jézust az emberek bűne juttatta a keresztfára, akkor igen valószínű, hogy önmagunkat kihagyjuk a bűnrészességből. Azt kell tehát megnéznünk, hogy milyen bűn, melyik bűn vitte Jézust a keresztre, mert csak így állapíthatjuk meg, hogy nekünk személy szerint van-e valami közünk a dologhoz, vagy pedig nincs.

Természetesen a bűnnek igen gazdag változata színezi a szenvedés történetét. A tragikus véget előkészítő okként szerepel ott a főpapok irigy hatalomféltése éppen úgy, mint Pilátusnak a gerinctelensége, vagy a tanítványok hitetlensége. De van még egy bűn, ami a legáltalánosabb, de ami a legjelentéktelenebbnek látszik: a virágvasárnapi hozsánnázó embertömegnek a bűne, amelyet éppen az a hozsánna-kiáltozás árul el, amit pedig a királyi bevonulását tartó Krisztus dicsőítésére szánt a tömeg. Mámoros boldogsággal így köszöntötték a bevonulót: Áldott, aki jő az Úrnak nevében, áldott a mi atyánknak, Dávidnak országa, amely jő az Úrnak nevében! - De hát micsoda bűn nyilatkozik meg ebben? Nézzük meg!

Mindenekelőtt állapítsuk meg azt, hogy kevés kivétellel ugyanaz a tömeg ordítozta nagypénteken a feszítsd-meg-et, mint amelyik pár nappal előbb virágvasárnapon a hozsánnát énekelte. Ez a tömeg pedig nem volt egyéb, mint Jeruzsálemnek és környékének a népe. A nép tehát nagy általánosságban - amely pedig annyi sok jót, olyan rengeteg áldást élvezett Jézustól - elvetette őt. De miért vetette el a nép Jézust? A virágvasárnapi tömeg látszólag éppen az ellenkezőjét teszi, amit a nagypénteki, mint ahogyan a virágvasárnapi események éppen az ellenkezőjét jelentik annak, amit a nagypénteki történések. A felolvasott történetben éppen nem arról van szó, hogy a nép elveti Jézust, hanem arról, hogy szenvedélyesen ujjongva dicsőíti. Ha azonban közelebbről nézzük az eseményt, azt látjuk, hogy Jézusnak ez a nép által való dicsőítése és elvetése nem is állanak olyan ellentétben egymással, mint ahogy az látszik. Sőt, a dicsőítés és az elvetés szorosan összetartoznak egymással. Ha tehát egy emberi társaság, egy gyülekezet tiszteli Jézust mint Urát és Királyát, és vallást tesz róla - egyszóval dicsőíti Őt -, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy semmi köze ne volna Jézus elvetéséhez, keresztre feszítéséhez. Jézus dicsőítésének abban a módjában, ahogyan ezt a virágvasárnapi nép ajkáról halljuk, már benne volt az Ő elvetése is. Mert mit akart a nép kifejezni azzal, hogy úgy üdvözölte Jézust, mint aki jő az Úrnak nevében, és mit értett az alatt, hogy áldott a mi atyánknak, Dávidnak országa, amely jő az Úrnak nevében?

Az ótestamentumi nép egész történelmének a legfénylőbb pontja, a legdicsőségesebb időszaka volt a Dávid országlása, a Dávid király uralkodása, amelyre olyan nemzeti büszkeséggel tekintett vissza a nép, mint mi Nagy Lajos vagy Mátyás király dicsőséges uralkodásának az idejére. Az akkori nagysággal és hatalommal szemben milyen szomorú ellentétben állott a Jézus időszaka, a rettegett ellenség, a gyűlölt római birodalom igájában a nemzeti megaláztatásnak ez a szomorú ideje! Az elnyomás súlya alatt a nép minden tagjának a lelkében ott élt a vágy a hajdani nemzeti dicsőség után. Minden imádságukban a Dávid-korabeli hatalomnak és dicsőségnek a visszatérése után áhítoztak. Titokban már régóta ott élt a lelkek mélyén a sejtelem, hogy talán Jézus lesz az, aki elfoglalja majd Dávid királyi trónját, és visszahozza a régi fényt. Mostan pedig, amikor Jézus a szent városba bizonyos fajta királyi bevonulást rendez, a régi vágyakozás egyszerre nyíltan is kitör a lelkekből: fölujjong a nép, hogy végre itt van ő, az áldott, aki jő, és áldott az ország, Dávidnak az országa, amely jő az Úrnak nevében!

Nos, Testvéreim, akármennyire úgy érezzük is, hogy tőlünk távoli és rajtunk kívül álló eseményekről van itten szó, amit ma már nem is tartunk egyébnek, mint egy nép kétezer évvel ezelőtti politikai küzdelmeinek, a valóság mégis az, hogy ennek a történetnek a tanulsága egészen közel van hozzánk. Az ótestamentumi nép nemzeti váradalmában általános emberi vágyakozás jut kifejezésre: mégpedig az emberiség általános vágyódása a szerencse, a boldogság után. Mint ahogyan az a nép a maga módján vágyott a boldogulásra, úgy tesszük mi is mindnyájan a magunk módján. Talán egyetlen ember sincsen a világon, aki ne szeretne boldog lenni. Vizsgáljuk csak meg a saját lelkünket, hogy mi vezeti, mi irányítja az életünket napról napra, óráról órára, és akkor megtapasztaljuk, hogy micsoda hatalmas mozgatóerő az életünkben a boldogság utáni törekvés! A komoly munkának éppen úgy, mint a legféktelenebb szórakozásnak és szenvedélyeknek a legmélyebben fekvő hajtóereje egyaránt a boldogulás, a boldogabb lét utáni törekvés. Egyre megnyugtatóbb, egyre kielégítőbb, egyre boldogabb állapot elérésére igyekszünk akár magánéletünkben, akár pedig a közéletben.

Mármost Jézusról mindnyájan tudjuk azt, hogy Ő egyenesen azért jött le erre a földre, hogy bennünket szerencséssé tegyen, boldogítson. Ezt fejezi ki már a neve is. Ez a szó: „Jézus” azt jelenti magyarul, hogy Üdvözítő, vagy más szóval: boldogságot hozó. Íme, tehát az emberek keresik a boldogságot, Jézus pedig hozza a boldogságot - milyen tökéletes egyetértésnek kellene tehát lenni Jézus és az emberek között! Hogyan lehetséges hát mégis, hogy ezek a boldogság után vágyó emberek juttatják éppen a keresztre a boldogságot hozó Jézust? Ez csak úgy lehet, hogy Jézus másféle boldogságot kínál, mint amilyent az emberek kívánnak. Jézus tanításának a központjában az Isten országának az eljövetele állott, a nép is az Isten országát élteti a virágvasárnapi menetben. (Mert a Dávid országa jelképesen ugyanazt jelenti, mint az Isten országa.) Ezt a kifejezést azonban kétféleképpen lehet hangsúlyozni: vagy úgy, hogy az országra, vagy úgy, hogy az Istenre helyezzük a hangsúlyt. A népnek az ország volt fontos, az Isten országát is földi, politikai határokkal, földi boldogsággal és dicsőséggel képzelték el. Istenre ebben az elképzelésben csak annyiban van szükség, amennyiben mindezt segít megvalósítani. Amikor pedig Jézus beszél az Isten országáról, akkor Ő olyan állapotra gondol, amelyben az emberek az Istent királyuknak és Édesatyjuknak fogadják el, ahol minden az Istenből, Isten által és Istenért történik. A nép tehát külső, testi boldogság után óhajtozik, az a boldogság pedig, amit Jézus hoz, mindenekelőtt, legmélyebben lelki boldogság.

Íme, itt ütközik össze Jézusnak és a népnek a fölfogása a boldogságról. Ez az összeütközés nemcsak egyszer történt, hanem nagyon sokszor ismétlődik azóta is a világban. Ez a világ keresi a boldogságot, az evangélium pedig a legnagyobb boldogságról szóló örömüzenet. A baj csak ott van, hogy más a világnak és más Jézusnak a boldogság-fogalma. Mind a ketten boldogságot emlegetnek, de mást-mást értenek alatta. Ez a virágvasárnapi nép egyáltalán nem ellenséges indulattal közeledik Jézushoz, sőt ellenkezőleg: benne látja régi vágyainak a valóra váltóját, és az egész dicsőítés nem egyéb, mint egy utolsó könyörgés, amellyel unszolja a nép Jézust, hogy jöjjön már, valósítsa meg az a boldogságot, amelyre vágynak, foglalja már el a trónt és állítsa vissza a hajdani dicsőséget! Jézus azonban nem engedte magát félrevezetni. A végsőkig kitartott amellett, hogy semmivel sem adhat kevesebbet a legnagyobb, az örök boldogságnál az embereknek. Ezért vettetett el Jézus. Ha azt mondotta volna: jó, hát megvalósítom nektek a Dávid királyságát, amelyre olyan nagyon vágyakoztok, akkor királyi trónra került volna. De mivel így gondolkozott: többet és jobbat akarok nektek adni annál, mint ami után vágyódtok, Isten országát akarom megalapítani a szívetekben - ezért került a keresztfára.

Nos, Testvéreim! Kivétel nélkül mindnyájan keressük a boldogságot, most már csak az a kérdés, hogy a virágvasárnapi tömeg módján, vagy Jézus módján keressük-e? Mi a legfontosabb a számunkra: a földi, a testi, a külső boldogulás-e, - vagy a belső, lelki, örökkévaló boldogság?

Ma is nagyon sokan vannak, akik csak azért tisztelik Istent, mert úgy vélik, hogy ezzel a félelmetes zsarnoki hatalommal mindenkinek a saját, jól felfogott érdekében ajánlatos jó viszonyban lenni, hogy kegyeit a maga számára biztosíthassa. Az ilyen embereknek azért van szükségük az Istenre, mert Tőle függ a maguk és szeretteik egészsége és jóléte. Az ilyen embereknek annyiban van szükségük Istenre, amennyiben az Isten segíthet a földi boldogság megszerzésében és megtartásában. Nagyon sokan azért jönnek ma is Jézus Krisztushoz, azért emlegetik és hirdetik az Ő nevét, mert azt gondolják, hogy ma az Őhozzá való tartozás bizonyos előnyöket jelent az emberek szemében, hogy ez ma jó reklám egy üzlet kirakatának, mert azt gondolják, hogy a keresztlevél erkölcsi bizonyítványul számít egy állás elnyerésénél. Nem ugyanazzal a lelkülettel üdvözlik-e az ilyen emberek Jézust, mint az a virágvasárnapi nép, amelyik földi, testi, érzéki, anyagi megváltóját látta közeledni a szamárháton bevonuló Krisztusban? Akkor vajon ér-e valamit az ilyen lelkületből fakadó hozsannázó hódolat és dicsőítés a Krisztus előtt? Bizonyára semmit! Mert most már a szenvedés történetéből világosan látjuk, hogy ha a külső, földi boldogság keresése a lélek legfőbb vágya, akkor az azt jelenti, hogy az a lélek a maga életében elvetette Jézust.

Kétségtelenül igen nehéz helyzetben vagyunk mi emberek itt a földön. Itt élünk a világ birodalmának és az Isten országának a határán. A világ alatt értem most azt az állapotot, amelyből hiányzik az Isten. A világ alatt értem azt a világot, amelyet a Sátán a hegy tetejéről így mutatott be Jézusnak: mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem. A világ alatt értem tehát a Sátán szolgálatát, a Sátán imádatát. Mi minden pillanatban, minden cselekedetünk közben válaszút előtt állunk: döntenünk kell a világ vagy az Isten felé vezető út között. Az a nagy kérdés, hogy melyik irányban keressük a boldogságunkat? Itt el kell ismerni, a világnak kétségtelenül nagy előnye van a másik úttal szemben: szélesebb, többen járnak rajta, látszólag könnyebb, közvetlenebb és közelebbi, mint amaz. Azzal, hogy valaki a világot választja, elveti az Istent. Az tehát, hogy az Isten elvettetik, nemcsak a passióban történik meg, hanem minden napon újra. Mert ugyebár, aki cselekedeteinek a válaszútján az Isten felé indul el, az elveti a Sátánt; ugyanígy, aki a Sátánnak a világa felé indul el a válaszúton, az elveti az Istent. Arra a kérdésre tehát, hogy miért vetik el az emberek általában Jézust, így válaszolhatunk: a világi lelkületük miatt, a világ szeretete miatt. Ez az első oka annak a szakadéknak, amely Krisztus és az emberek között tátong. A világi boldogság után való általános vágyakozásnak volt Jézus mindenkor az áldozata, nemcsak akkor, az első nagypénteken, hanem azóta is mindenkor, valahányszor egy lélek a világ mellett dönt.

Úgy érzem, Testvéreim, nem megoldatlan kérdés már többé, hogy miért vetették el az emberek Jézust, a legjobbat, legszentebbet, legigazabbat. Sőt, ismerve az emberi természetet, a világhoz való olthatatlan szerelmünket, egészen magától értetődő, hogy ez történt Jézussal. Ha ma jönne Jézus, úgy, mint akkor, ugyanúgy történne vele minden, mint akkor. Mit kell tehát tennünk? A legelső és legfontosabb az, hogy a súlypontot eltoljuk az Isten felé. Virágvasárnapi istentiszteletünk, hozsánnázásunk és Krisztus-dicsőítésünk nem ér semmit, ha a lelkünket fölül nem vizsgáljuk igen komolyan. Vizsgáljuk meg azt, hogy alapjában véve milyen boldogságra törekszünk? Olyanra-e, amelyet Ő szeretne adni nekünk, vagy olyanra, amelyet mi szeretnénk kapni Tőle? Ha a vizsgálat során úgy állapítottuk meg, hogy a világ szeretete erősebb az Isten szereteténél, akkor meg kell változtatnunk az irányt, át kell tolnunk a hangsúlyt az Istenre! Ez az irányváltoztatás és hangsúly-eltolás azonban nem történhetik egyszer s mindenkorra, hanem egy egész életen át tart. Ne a virágvasárnapi nép lelkületével, hanem szívünk legmélyebb hódolatával kiáltsunk az érkező felé: Áldott, aki jő az Úrnak nevében, áldott az Isten országa, amelyet hoz a mi életünkbe!

Ámen.

Dátum: 1939. április 2. Virágvasárnap.

Keresztyén Testvéreim!

Kedves, jól ismert jelenet mindnyájunk előtt az, amiről mai Igénk szól: Jézus a gyermekek között. Gyakran fölhasználjuk ezt az Igét kereszteléskor, vagy kisgyermek temetése alkalmával, és arra igyekezünk ilyenkor, hogy a nyitott sírt a könnyes szemű szülők elől takarja el Jézusnak az alakja, aki kitárt karokkal így szól a szülőkhöz: engedjétek hozzám jönni a gyermekeket!

Ritkán építünk azonban erre az Igére rendes templomi prédikációt, mert hiszen a templomban fölnőtt, nagy emberek ülnek, ez a történet pedig gyermekekkel foglalkozik, ebben az Igében Jézus a gyermekeket hívogatja magához. Mi pedig már nem vagyunk gyermekek. Pedig Jézus ebben a történetben, és ezekkel az Igékkel mindenekelőtt a fölnőttekhez fordul, mert a fölnőttek számára mutatja meg benne a mennyország kulcsát, amikor ezt mondja: „Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába.” (Mt 18,3)

Mindnyájan találkoztunk már 2-3 éves gyermekekkel, akik magától értetődő bizalommal igyekeztek az ölünkbe mászni, és minden hátsó gondolat nélkül olyan csodálatos nyílt és tiszta tekintettel néztek ránk, hogy azt, míg élünk, sohasem felejtjük el. Ilyenkor mindég eszembe jut, hogy Isten is az ilyen viszonyt akarja közöttünk és őközötte. Semmivel sem okozhatunk neki nagyobb örömet, mint akkor, ha minden hátsó gondolat nélkül igyekezünk a közelébe jutni, ha egyszerűen megfogjuk a kezét, és nyíltan, félelem nélkül úgy tekintünk rá, mint aki barátunk, mint akire föltétel nélkül rábízhatjuk magunkat. Ezért vonatkozik Jézusnak a gyermekekkel kapcsolatos tanítása elsősorban fölnőttekre.

Jézus egyszer azt mondotta tanítványainak: Aki engem lát, az Atyát látja. Azt hiszem, ezt a kijelentést fölöttébb komolyan kell vennünk mindnyájunknak, mert hiszen ugyancsak Ő maga mondotta egy másik alkalommal, hogy "én és az Atya egy vagyunk". Ugyancsak Jézustól való ez a mondás is: „a Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát, mert amiket az cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképpen a Fiú is cselekszi.” (Jn 5,19) Amikor mostan látjuk Jézust gyermekekkel körülvéve, és azt olvassuk róla, hogy ölébe vette őket, és kezeit rájuk vetve megáldotta őket, akkor ebből bizonyára arra következtethetünk, hogy ezt is az Atyánál látta, hogy t.i. az Atya is így cselekszik. Jézusnak ez a képe a gyermekekkel valóban az Istennek a képmása, aki tehát úgy bánik a gyermekekkel, az ő fölnőtt, nagy gyermekeivel, mint Jézus. Isten azt akarja, hogy az emberek olyanok legyenek hozzá, mint ezek a gyermekek, akik itt Jézus ölébe másztak föl, tiszta, bizalmas tekintettel meredtek rá, mert tudták, érezték, hogy a legjobb barát ölébe kerültek.

Ott vannak azonban Jézusnak a tanítványai, akik csupa jó szándékból igen nagy hibát követtek el, amikor meg akarják kímélni Jézust a fölösleges fáradalmaktól, és el akarják küldeni a gyermekeiket hozó szülőket. Bizonyára, ha valami híres farizeus vagy írástudó jött volna vitatkozni Jézushoz, annak utat nyitottak volna, hiszen a mesterük is tudós rabbi volt, és fő feladata a tanítás volt. Ha fölnőtt emberek jöttek volna hozzá, hogy hallgassák a prédikálását, vagy ha mélyenszántó beszélgetést akart volna valaki vele folytatni pl. a szombat kérdéséről, akkor nem kellett volna kímélni Jézust annyira... De (szerintük) Jézus nem a gyermekek számára jött, méghozzá olyan gyermekek számára, akik nem is tudnak még csak járni sem, hanem úgy hozzák őket. Ilyesmire nem lehet pazarolni a drága időt! Haza kell küldeni a gyermekeket, és megmondani a szülőknek, hogy majd akkor hozzák ide Jézushoz, ha értelmük eléggé kinyílott már Jézus tanításainak a befogadására.

Íme, milyen téves fogalmaik voltak a tanítványoknak Jézusról! Ma már mindnyájan jól tudjuk, hogy Jézusnak éppen nem a tanai, éppen nem a prédikációi, éppen nem az elméletei a döntő fontosságúak a számunkra, hanem Ő maga, az Ő személye. Az igaz, hogy olyan írástudó volt Jézus, amilyen nem volt még egy a világon, és ha prédikált, úgy tette azt, mint akinek hatalma van, nem pedig, mint az írástudók. Mégis, nem annak van döntő fontossága, amit hozott és amit tanított, hanem annak, aki volt. Hogy Ő jelen volt és jelen van, hogy Ő a testté vált „Isten Igéje” volt. Az Ő jelenléte egyszerűen azt jelentette, hogy jelen van az Isten, és a közelségében megszentelődik az ember. Ha valakire ráveti áldólag a kezét, ez többet ér, mint a legfelségesebb prédikáció, mint az egész Hegyi beszéd.

Az Ő tanítványai közül igen sokan sajnos ma sem különbek, mint akkor voltak. Ma is a tanítások és az elméletek közlésére helyezik mindenekelőtt a legfőbb súlyt. Az előadások, a prédikációk, a könyvek ma is fontosabbak, mint maga Jézus személyesen. Sokan úgy képzeljük, hogy ahhoz, hogy jó keresztyének legyünk, fölnőtt, értelmes, okos embereknek kell lennünk, akik igyekszünk megérteni és másokkal is megértetni a predestináció tanát, akik mindenáron értelmes, okos magyarázatokat igyekszünk találni a Szentháromság örök titkának a megértésére. Pedig egyáltalán nem az a fontos, hogy Jézus egész teológiáját jól megértsem, nem az a fontos elsősorban, hogy bizonyos keresztyén ismeretekről vizsgát tegyek, hanem az, hogy gyermek módjára odaüljek az ölébe, és ha ott vagyok mellette, és Ő karjaival körülfog engem és megáld, akkor kezdem el őt igazán személyesen ismerni, és akkor kezdem tapasztalni megszentelő hatását az életemben.

A tanítványok abban tévedtek, és abban téved velük együtt ma is sok ember, hogy nem vették észre, hogy egyáltalán nem szükséges nagynak, okosnak és fölnőttnek lenni ahhoz, hogy részesüljön valaki abban a lelki áldásban, amiért Jézus a világba jött. A tanítványok és sokan velük együtt azt gondolják, hogy nekünk magunknak kell valami rendkívülit tennünk, öntudatosan kell kegyeseknek lennünk, és valamiféle előírásoknak eleget tennünk. Ehhez természetesen fölnőtt kor és megfelelő értelem szükséges, a gyermekekkel itt nincs mit kezdeni. Ezért akarták elküldeni Jézustól a kicsinyeket. Pedig mindez, amit itt említettem, csak akadályozza az igazi kegyességet. Mert nem úgy van a dolog, hogy kegyesnek kell lennem ahhoz, hogy Jézushoz, hogy Istenhez odamehessek, hanem éppen megfordítva: oda kell mennem Jézushoz, együtt kell lennem Istennel, hogy kegyes életet élhessek. Sőt, a kegyesség abban áll, hogy ott állunk az Isten mellett. Ha mi nagyon okosak, nagyon értelmesek, nagyon erkölcsösek, nagyon fölnőttek és ünnepélyesek akarunk lenni, hogy hozzá mehessünk, sokkal kevésbé találjuk meg Őt, mint ha csukott szemekkel egyszerűen csak belevetjük magunkat a karjai közé, mint a gyermekek, akik odaültek Jézusnak az ölébe. A jó tanítványok akkor és most azt gondolják, hogy a kegyesség valami görcsös erőfeszítést, erőlködést jelent egy bizonyos irányban, a legjobb képességeknek a megerőltetését jelenti. Pedig, éppen ellenkezőleg: a kegyesség önmagunknak az átadását, az Isten ölébe való odahelyezését jelenti, amiből azután önként, minden erőfeszítés nélkül adódik mindaz, amit kegyességnek nevezünk.

A gyermek leteszi a kanalat a kezéből és engedi, hogy az édesanyja etesse, engedi, hogy levetkőztesse vagy felöltöztesse és az ágyba lefektesse. Édesanyja szemei előtt játszik, alszik és épít homokvárakat, ha megütötte magát, odaszalad az édesanyjához és engedi, hogy fölszárítsa a könnyeit, ha bepiszkolódott a keze, föltartja az édesanyja elé, hogy mossa meg. Ha beszennyeződött vagy elszakadt a ruhája, odaviszi az édesanyjához, mert tudja, hogy az anyja mindent be tud foltozni, mindent helyre tud hozni, és meg is teszi mindezt. Ímé, ezt jelenti az igazi kegyesség is az Istennel szemben: engedni, hogy az Isten úgy bánjon velünk, mint az anya a gyermekével.

Isten olyan gyermekbarát, amilyen nincsen még egy rajta kívül; és azért ha felnőtt, nagy emberek jönnek oda hozzá, szép rendben, tökéletesen begyakorolt ünnepélyes mozdulatokkal és kifejezésekkel, egészen bizonyosan nem örül úgy neki, mintha azok a fölnőttek úgy jönnének hozzá oda, mint a kisgyermekek Jézushoz. Mert a fölnőtt, ünnepélyeskedő magatartásban mindég van valamelyes rutin, természetellenesség, a teljes őszinteség hiánya, valami képmutatás vagy számítás - a kisgyermeki magatartásban pedig nincsen meg. Bizalommal felénk forduló gyermek-lelkeknek csalódást okozni, ez még a goromba és szívtelen ember számára is fájdalmas dolog, Isten számára pedig egyenesen elviselhetetlen volna. Azt hiszem, hogy Istennel szemben legtöbb csalódásunknak az oka abban volt, hogy hiányzott belőlünk a gyermeki lelkület. Azt kell egyszer nagyon komolyan megértenünk, hogy Istennel szemben gyermekek vagyunk mindnyájan, ne akarjunk hát fölnőtteknek látszani Előtte. Mint ahogyan nekünk sem tetszik az olyan gyermek, akit a szülei természetellenes nagyos szokásokra, mozdulatokra nevelnek, úgy az Istennek sem tetszik, ha az ő gyermekei gyermekhez nem méltó módon viselkednek. Ezért nem szereti Isten azokat, akik a saját érdemeikre akarnak hivatkozni előtte, akik a saját jó cselekedeteikből akarnak igaznak látszani előtte. Egy gyermek semmit sem azért kap, mert megérdemelte, hanem mert szeretik. Ezért nem szereti Isten a kegyes lelki tetszelgést és hiúságot sem. Ha a gyermek mindenáron kecses, bájos és kedves akar lenni, éppen az ellenkezőjét éri el vele, mert a kecsesség és bájosság csak addig tart, amíg akaratlanul, tudatlanul és számítás nélkül történik. Semmi sem szép, ami erőszakolt, legkevésbé a vallásosság.

Még valamit: néha olyan gyermekeket is láthatunk, akik nem gyermekek már többé: koravének, túl okosak, ijesztően sokat láttak és hallottak. Külsőleg még gyermekeknek látszanak, de nincs már meg a gyermeki naivság, elfogódottság és ártatlanság a lelkükben. Nagyon hamar benéztek a jó és rossz tudásának a függönye mögé, és úgynevezett fölvilágosultakká váltak. Azt hitték, nyernek valamit ezáltal, pedig csak veszítettek. Nincs szomorúbb és gonoszabb dolog, mint amikor gonosz kezek a reggel friss harmatába piszkos földi port szórnak bele. Ez a legsúlyosabb dolog, és éppen ez történt akkor Isten kedves gyermekeivel a Paradicsomban, amikor a jó és gonosz tudásának a fájáról szakították le az első gyümölcsöt. A kígyó, a Sátán ezzel egyszerűen mindent elrontott, és éppen azt rombolta szét, ami az Istennek a legtisztább, a legmélyebb öröme volt. Az fájt az Istennek, hogy gyermekei nem voltak többé gyermekek.

Ímé, most már megértjük, hogy miért olyan végtelenül fontos az Isten számára az, hogy újra gyermekekké váljunk, miért helyez olyan nagy súlyt mindarra, ami a gyermeki lelkületből fakad: mert mennél inkább gyermekké tudunk lenni, annál inkább közeledünk újra az elvesztett Paradicsom felé. Valahányszor hátsó gondolat nélkül, gyermeki bizalommal odamenekülünk az Isten karjai közé, és mindent tőle várunk, valahányszor a gyermeki lélek újra föltámad bennünk, és bajainkkal nem valami idegen emberhez, hanem mennyei Édesatyánkhoz menekülünk, mindannyiszor a legnagyobb örömet okozzuk az Isten édesatyai szívének. Istennel szemben ez a gyermeki állapot jelenti a visszatérést az elvesztett Paradicsomba, vagy ahogyan Jézus mondja: az Isten országába. „Ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a gyermekek, semmiképpen sem mehettek be az Istennek országába.”

Igen ám, de hogyan lehet újra gyermekké az, aki már egyszer fölvilágosodott? Hiszen az elvesztett ártatlanságot nem lehet már többé el nem vesztetté tenni sohasem! Igen, ez valóban lehetetlen, hacsak Istennek a csodálatos újjáteremtő munkája újjá nem szül bennünket. Erre gondolt Jézus is, amikor Nikodémusnak így válaszolt: „ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát.” (Jn 3,3) Az újjászületés olyan valami, ami nem tőlünk függ, amit el sem tudunk mondani, hogy micsoda; amit mi nem hajthatunk végre, ami Istennek a csodája rajtunk. Tény az, hogy Isten a fölvilágosodott fölnőttnek is adhat új gyermeklelket, egészen új, gyermeki lelkületet. Tény az, hogy Isten Szentlelke olyan hatalmasan munkálkodhat valakinek a lelkében, hogy az illető teljesen átváltozik, hogy az Istennel szemben való gyermekségnek minden ismertetőjegye jelen van a lélekben: a bizalom, az ártatlanság, minden-minden.

Ezt az új, gyermeki lelkületet mindenesetre igen drágán vette meg Jézus a számunkra. Hogy bűneink és engedetlenségünk ellenére is nem kell elrejtőznünk az Isten elől, mint tette az első emberpár a bűneset után, hanem újra Atyának nevezhetjük az Istent: ez Jézus Krisztusnak a műve. A Golgota az alapja az újra elnyert gyermeki állapotnak. Ezért van az, hogy csak azok a keresztyének, akik nagyon komolyan veszik Krisztus keresztjét, csak azok élvezik a gyermeki állapot minden áldását: a békét, az ártatlanságot, a derűs boldogságot. Az újjászületés csodája csak a keresztre feszített Jézus lábainál történhetik meg.

Testvéreim, a mai Ige Istennek igen mély titkaiba vezetett be bennünket. Nemcsak arról van itt szó, hogy Isten országa a gyermekek számára is nyitva áll, hanem arról, hogy csak egyedül gyermekek számára áll nyitva: „Ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen sem mentek be a mennyeknek országába” - mondja Jézus igen-igen komolyan a tanítványoknak.

Mit tegyünk tehát? Aki ilyen isteni titok előtt áll, mint mi ebben az órában, nem tehet mást, mint szíve szerint így imádkozik: Atyám a Jézus Krisztus által, részesíts engem is az újjászületés csodájában, és tégy engem a Te gyermekeddé!

Ámen.

Keresztyén Testvéreim!

Az egész újtestamentumi történetnek Jézus után Pál apostol a legkiemelkedőbb alakja. Az ő missziói útjaival foglalkozik az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvnek több mint a fele. Az Újtestamentum nagy részének a leírásában ő volt az írótoll Isten kezében, ő írta a legtöbb missziói levelet. Jézus Krisztus tanításait ő fűzte először össze, ő foglalta először rendszerbe, ő volt a keresztyénség első és legnagyobb teológusa. Ő törte szét először a szűk zsidó nemzeti korlátokat, ő értette meg először a keresztyénség egyetemességét, vagyis azt, hogy mit jelent tanítvánnyá tenni minden népeket. Ő vitte az evangéliumot először a pogányok közé, nyugatra, ő volt az első keresztyén misszionárius Európában. A most felolvasott történet is az ő nagy, csodálatos megtérési történetében képez egy láncszemet.

Pál megtérési története ismerős. Legutóbb egy héttel ezelőtt elmélkedtünk fölötte. Láttuk, amint vallásos elfogultságában bosszútól lihegve sietett Damaszkusz felé, hogy a jeruzsálemi keresztyénüldözés elől odamenekült Krisztus-követőket elfogdossa és visszahurcolja Jeruzsálembe. Mielőtt azonban még célhoz ért volna, hirtelen megjelent előtte és elébe állt Jézus, akinek éppen az üldözésére indult. Ez a váratlan, megrázó találkozás testben, lélekben összetörte Pált. A mennyei látástól testi szemeire is megvakulva vitték be a városba, ahol a Szentírás szerint három napig nem látott, nem evett és nem ivott. Áldott alkalom volt ez a testi vakság arra, hogy csendes magányban elmélkedjék élete romjai fölött, és igyekezzék lélekben minél jobban megismerni Krisztust, aki kijelentette magát neki. Végre Isten megkönyörült rajta és elküldött hozzá egy tanítványt. Ezután következik a most felolvasott történet. Ennek a történetnek megvan az a kísértése, hogy Pál apostol hatalmasan kiemelkedő alakja mellett észrevétlenül marad a másik szereplőnek, Anániásnak az alakja. Pál viharos élményekben gazdag megtérésének a története egészen elhomályosítja azt a csendes, névtelen szolgálatot, amit ez a Krisztus-tanítvány végez. Szóljon hát hozzánk a mai alkalommal az Ige nem a hatalmas Pál apostol, hanem a kis, jelentéktelen tanítvány alakján keresztül, annyival is inkább, mert igen áldott üzenetet hordoz élete példája a számunkra.

Ma, amikor elméleteket dolgoznak ki arra, új meg új politikai pártokat szerveznek abból a célból, hogy ezt az összetört lelkű, beteg társadalmi- és közéletet előresegítsék a gyógyulás felé, amikor a magyar emberek százai és ezrei igazán önzetlenül buzgólkodnak azon, hogy minél tökéletesebben és eredményesebben szolgálják a nemzet újjászületését, akkor nagyon jó látnunk Anániás példájából azt, hogy mit jelent a Krisztus nevében végzett legszerényebb szolgálat a beteg lélek felsegítésére. Az egész történet tartalmát és jelentőségét ebben a pár szóban foglalhatjuk össze: Az Úr Jézus küldött egy tanítványt. Kit küldött Jézus? Egy tanítványt. Aszerint, hogy a két szó közül melyiket hangsúlyozzuk ki, két különböző megvilágításban tárgyalhatjuk az Igét:

Ki volt ez a tanítvány? A Bibliában csak itt fordul elő az alakja, tehát a Szentírás nem sokat mond róla. Ismerjük a nevét, ezenkívül pedig csak azt tudjuk róla, hogy Krisztusnak egyik követője, tanítványa volt, egyike azoknak a keresztyéneknek, akik az István vértanú halála után kitört keresztyén-üldözések elől Jeruzsálemből Damaszkuszba menekültek. Anániás tehát nem volt sem misszionárius, sem gyülekezeti elöljáró, sem evangélista, sem apostol vagy próféta, hanem - egy helytelen mai kifejezéssel élve - egyszerű, laikus hívő ember, a sok közül egy tanítvány. Isten erre a fontos szolgálatra, amely Pál életében olyan döntő befolyást eredményezett, éppen ezt az egyszerű, névtelen Anániást választotta ki. Miért nem Pétert, a híres apostolt, vagy Filepet, az evangélistát, vagy Jakabot, a Jézus testvérét? Ilyen nagy szolgálatra, mint ez, és ilyen nagy emberhez, mint Pál apostol, ez lett volna méltó... Van az Isten részéről valami céltudatosság és programszerűség abban, hogy magasztos isteni terveinek a megvalósítására jelentéktelen embereket használ föl. Jézus e világba való bejövetelének az előkészítésére olyan népet választott ki magának, amelyet kezdettől fogva utált és megvetett az emberiség. Embereket megváltó, üdvözítő munkáját olyan eszköz által végezte el, akinek istállóban kezdődött és vesztőhelyen végződött földi élete. Krisztus a maga munkájának a folytatására olyan embereket használt föl, akik a legegyszerűbb foglalkozást, a halászatot, vagy a leggyűlöltebb helyet, a vámszedő asztalt hagyták ott érte. Itt is az Úr küldött egy tanítványt, egy egyszerű embert, hogy vigye el az üzenetet a világ legnagyobb misszionáriusa számára.

Mi emberek talán másképpen tennénk, Istennek azonban szinte állandó gyakorlata az, amit Ő maga így jelentett ki a számunkra a Bibliának egy másik helyén: „Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket.” (1Kor 1,27) Azért van ez, hogy egyfelől senki, aki magában rátermettséget, tehetséget és készséget érez, el ne bízza magát, hanem jusson eszébe, hogy ő csak eszköz az Isten kezében, mint a toll az író kezében. De azért is van másfelől, hogy senki, aki a maga alkalmatlanságát és kicsinységét érzi az Isten küldetésében való szolgálatra, az vissza ne vonuljon a szolgálattól. Mindnyájan tudjuk azt, hogy keresztyén mivoltunkkal kötelező módon együtt jár a térítés, a missziói parancs, hogy tegyünk tanítványokká minden népeket. Tudjuk azt, hogy ideális értelemben véve minden egyes keresztyén ember Jézus Krisztusnak egy követe, küldötte, aki azért van ott, ahol van, hogy terjessze maga körül az Isten országát, hogy a Szentlélek tüzével lángra lobbantsa a környezetét.
Sok ember azonban azt hiszi, hogy ő erre a szolgálatra képtelen, nincsenek meg a képességei hozzá. Nos, testvéreim, az egyszerű damaszkuszi tanítványnak a példája azt a nagy igazságot fejezi ki, hogy a legáldottabb lélekmentő szolgálathoz, az Isten küldetésében való eljáráshoz nem nagy emberi képességek, nem rátermettség vagy valami különös képzettség, hanem egyszerűen készség, engedelmesség kell. Istennek nem okos emberekre, hanem hű szolgákra van szüksége ahhoz, hogy nagy feladatok elvégzését bízhassa rájuk. A gyengének, az erőtlennek hihetetlen erőt és öntudatot ad a küldetéstudata, vagyis az a tudat, hogy isteni küldetésben jár, isteni megbízatást hordoz. A hajdani római birodalomnak a követe egymagában is be mert menni a legveszedelmesebb ellenség táborába is, mert tudta, mögötte az egész római birodalom hadserege áll. Aki az Istentől jár követségben ezen a földön, amögött magának az élő Istennek a hatalma és ereje áll. Nos, Testvéreim, akármilyen nehéz és akármilyen kockázatos is Isten küldötteként járni olyan világban, amely szívesebben hallgat a Sátán küldötteire, mint az Istenéire, az a tudat, hogy az Isten küld bennünket, mégiscsak erőt ad a példaadó, bizonyságot tevő keresztyén élethez. Ne féljünk tehát Isten követeiként fordulni a másik ember felé, ne féljünk tehát az Istent képviselni minden helyen és minden időben.

Anániás ezzel a köszöntéssel fordult Saulhoz: „Saul, atyámfia, az Úr küldött engem, Jézus, aki megjelent néked az úton” - ( ApCsel 9,17) - és ezzel átadta neki Jézus üzenetét. Hogy mennyire várt már erre az összetört lelkű Saul, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy ennek az üzenetnek a hatása alatt testileg, lelkileg rendbe jön, megkeresztelkedik, megtelik Szentlélekkel, és tulajdonképpen ekkor válik Saul Pál apostollá. Testvéreim, el sem képzeljük, hogy mennyire várják az emberek Jézus üzenetét, hogy mennyire ráéhezett ez a világ Jézusra, az evangéliumra. Anélkül, hogy tudnák és akarnák, végtelenül sokan vágyakoznak Jézus után, csak talán önmaguk előtt sem tudatos ez a vágyakozás. Valóban úgy van, ahogyan a Bibliában olvashatjuk, hogy a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. Saulnak hiába vitt volna Anániás puha, meleg kalácsot, hiába adott volna át neki arannyal megtömött erszényt, hiába íratott volna a nevére néhány száz hold földet, mindez semmi, de semmi segítséget nem jelentett volna neki - egyedül a Jézus üzenetétől gyógyult meg a lelke.

Bár belátnánk már egyszer mindnyájan, hogy az elesett lélek megmentése evangélium nélkül lehetetlenség! Bár belátnák mindazok, akik hivatottak a segítségre, az elesettek felemelésére, hogy csak úgy remélhetnek eredményt, ha a Krisztus követeként az ő üzenetét terjesztjük. A koldus, aki elibénk áll az utcán, sokkal hálásabb egy jó szóért, a szeretet leghalványabb megnyilatkozásáért, mint a tenyerébe nyomott pénzdarabért. A kórházban elhagyatottan fekvő beteg ember számára örökre elfelejthetetlen drága élmény az, ha valaki megáll öt percre az ágya mellett és üzenetet ad át neki Jézustól. Egyházközségünk területén itt van a közelben egy hatalmas kórház, - sok testvérünk fekszik ottan heteken át és várja, várja - mint Saul Anániást -, hogy egyszer csak belép hozzá valaki, aki az Úr Krisztustól jön követségben - és hiába várja, ha nem megy senki. Sokszor megfigyeltem már, hogy a postás egyike azoknak a keveseknek, akiket minden házban várnak és titkos örömmel fogadnak, akinek a megjelenése titkos, boldog izgalmat kelt a lélekben, hátha valami jó hír érkezik valahonnan. Nos, Testvéreim, Krisztus követségében járni azt jelenti, hogy olyan postásai legyünk minden helyen és időben a Krisztusnak, akit mindenütt örömmel várnak. Ezt kívánja tőlünk Krisztus, és ezt várja tőlünk a világ.

Érdekes mármost Anániás példájából megvizsgálni azt is, hogy hogyan történik erre a postai szolgálatra való megbízatása az egyes embereknek. Jézus néven szólítja Anániást, mire ő így válaszol: „Ímhol vagyok, Uram!” Íme, ilyen katonailag megy a dolog azoknál, akik Krisztus szolgálatában állanak. Fő a készség, az állandó készenlét, mert itt éjjel-nappal szolgálati idő van. Készen kell lenni mindég Jézus szavának a meghallására és parancsainak a véghezvitelére. E nélkül a készség nélkül nincsen isteni küldetés, enélkül nincs isteni vezetés. Ezért kell nekünk nagy súlyt fektetnünk a naponkénti csendes-idő pontos megtartására, mert ilyenkor a készenlét állapotát gyakoroljuk, a külső és belső lárma kikapcsolásával Isten útmutatására vigyázunk. Bizonyára ilyen lelki elcsendesedés közben kapta Anániás is a megbízatást. Imádság közben jelent meg előtte egy utcanév, és megértette, hogy oda kell elmennie, az ún. Egyenes utcába. Megcsendült a lelkében egy név is: Saul, a tarsusi Saul. Bizonyára hallotta már azelőtt is ezt a nevet, és tudta, hogy Jézus ügyének egyik igen veszedelmes ellenségéről van szó. Azután látja lelkében az imádkozó Sault. Íme, így vezeti Isten az embert. Így tudta meg Anániás is, hogy föl kell keresnie Sault, és kezeit reá kell vetni, hogy újra lásson. Mindenki megkaphatja Istentől ezt a lelki vezetést, aki keresi, és hajlandó az engedelmességre.

Ebbe az Isten által való vezettetésbe rendszerint beleavatkozik a Sátán is, és igyekszik megzavarni és félrevezetni a lelket. Ez is jól látható Anániás példájában. Anániás elkezd kételkedni: vajon valóban Istentől van-e egy olyan megbízatás, amely valósággal az oroszlán barlangjába vezet? El is mondja Istennek a kifogásait: Én, Anániás, menjek el Saulhoz, én legyek hozzá gyengéd, segítő szeretettel őhozzá, aki a legnagyobb durvasággal és legvakmerőbb elszántsággal üldözött téged, Uram, és a te híveidet? Hát te nem tudod, ki ez az ember, és hogy miért jött ide is? Isten üzeneteinek, útmutatásának ez a legválságosabb pillanata. Jól halljuk mi az Isten szavát, jól tudjuk mi az Ő akaratát, de… és jönnek a kifogások. Tudjuk mi azt, hogy többet kellene áldoznunk az Isten dicsőségére időben és pénzben egyaránt, de egyikből sincs elég. Tudjuk mi azt jól, hogy többet kellene törődnünk a szegényekkel, látogatnunk kellene a betegeket, Krisztus követeként kellene élnünk, de hát ki képes minderre? Beszédünk úgy tele van tűzdelve „de”-kkel, mint a sündisznó tüskékkel, melyeknek az a hivatásuk, hogy elhárítsák a kívülről jövő, énünk nyugalmát háborító kellemetlenségeket. Mindenki kapna Istentől megbízatást, csak nem mindenki veszi komolyan, és nem mindenki fogadja el. Micsoda szörnyű következménye lett volna annak, ha Anániás engedett volna a kísértésnek, és nem fogadta volna el az Isten vezetését! Isten a kifogások után is újra csak azt mondotta: Menj el! - és Anániás elment.

Végül, ha valaki az Isten követségében jár, attól sem kell félnie, hogy eredménytelen marad a munkája. Sokszor megkísérti az Ige szolgáit is az, hogy látszólag semmi kézzelfogható eredménye nincsen a prédikálásuknak. Kár. Mireánk csak az tartozik, hogy Isten szólott hozzánk, reánk bízta az üzenetét, hogy továbbítsuk. A postásnak nem az a feladata, hogy megírja a levelet, hanem az, hogy a már megírt levelet a címzettnek átadja. Krisztus postásaira is csak az tartozik, hogy az üzenetet továbbítsák - az üzenet tartalmáról és eredményéről majd az gondoskodik, aki küldi azt az üzenetet.

Egy dolog bizonyos: Anániás teljesítette a parancsot - és csodát látott: Saul szemei megnyíltak, és lelke betelt az Isten Lelkével. Saulból Pál apostol lett. Ha ezzel a szóval fordulunk mások felé: „Atyámfia, az Úr küldött engem”, akkor utunk csodáról csodára, dicsőségről dicsőségre vezet. Tanítvány vagy? - Kötelez az Ige: az Úr küldött téged. Tanítvány vagy? - Erőt ad az Ige: az Úr küldött téged.

Ámen.

Dátum: 1939. január 22.

Keresztyén Testvéreim!

Rohanó korunknak egyik jellegzetes sajátossága az aktualitások hajszolása. Irodalmi, művészeti, társadalmi, nemzeti, világnézeti élet területén csak az érdekli igazán a mai átlagembert, ami időszerű. Ez természetes is, mert hiszen kinek volna ideje és tudományos felkészültsége ahhoz, hogy az élet egyes kérdéseinek a felszíne alá is behatolva elmélkedjék a problémákon.
Így van a mai ember a Szentírással is. A Bibliával szemben is új értékmérő fogalom alakult ki: időszerűség. Isten Igéjének csak az a része tarthat számot a modern ember érdeklődésére, amelyben a mának legakutabb kérdéseire feleletet talál. Amikor pl. egy egész ország fegyverben áll, hogy bosszút álljon régi ellensége fölött, ki kíváncsi akkor Jézus régi, egyáltalán nem időszerű tanítására, amely az ellenségnek a szeretéséről szól? Amikor nagy, egyetemes nemzeti kérdések várják a feleletet és keresik a megoldást, kit érdekelnek akkor a legegyénibb lelki kérdésekkel pepecselő bibliai részek? Az aktualitások hajszolása közben azután a Bibliának legalapvetőbb tanításai és a keresztyén élet legtermészetesebb gyakorlatai mennek feledésbe és csúsznak át észrevétlenül a szekták kezébe. Ha azután mégis előbukkannak ezek az „időszerűtlen” szavak és fogalmak, úgy állunk velük szemben, mint valami ókori művészeti emlékkel a múzeumban, amelynek ismerjük már képekről az alakját és nevét, csak azt nem tudjuk pontosan, hogy mit ábrázol.

Úgy érzem, Testvéreim, ilyen „időszerűtlen” az a kérdés, amelyről pedig ma beszélni szeretnék: a megtérés. Amikor ezt a szót a feledés homályából napvilágra hozzuk, azt hiszem, igen sokan idegenül állunk vele szemben, mint akiknek nem sok közük van egymáshoz. Hogy most, amikor - úgy tűnik - ezer más kérdésünk a nemzeti és társadalmi élet terén időszerűség tekintetében messze fölülmúlja a megtérés kérdését, mégis a megtérésről akarok szólani, az azért van, mert hiszem, hogy a Szentírás időszerűsége önmagában van, vagyis független az időtől és a körülményektől. Ami azt jelenti, hogy nem az Igét kell szabni az emberhez, hanem az embert kell alkalmazni az Igéhez, mert az ember és minden kérdése változó és mulandó, az Ige pedig változhatatlan és örökkévaló. Isten Igéjében pedig legalább negyvenszer előfordul különböző formákban a megtérésre való fölhívás, ami azt mutatja tehát, hogy az Isten szemszögéből bizonyára igen időszerű a kérdés!

Mielőtt még Jézus elhagyná a názáreti családi kört és a műhelyét, Keresztelő János már szertejárja az országot és elkiáltja mindenütt a hívó szót: Térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa! És amikor Jézus először lép a nyilvánosság elé, megváltói munkájának ez a nyitánya: Térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa! Jézus és utána az apostolok tanításának és munkásságának a fő motívuma mindenkor később is a megtérés és a térítés maradt. Sőt, Jézus egyszer ilyen félreérthetetlen nyilatkozatot tett: Ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a gyermek, semmiképpen nem mehettek be a mennyeknek országába. - Hiába közelgetett el tehát a mennyeknek országa, megtérés nélkül semmi hasznunk abból.

Pál apostol életének abban a részében, amit az imént felolvastam, igen szemléltető leírását, példáját láthatjuk a megtérés lefolyásának. Ebben megláthatjuk azt is, hogy a mi megtérésünkben micsoda szerepe van az Istennek, és micsoda szerepünk van nekünk magunknak.

1) A megtérésnek tehát mindenekelőtt maga Isten a mozgatója, a munkálója. Nem úgy áll tehát a dolog, hogy a bűnös ember egyszerűen elhatározza egy szép napon, hogy mostantól fogva megtér és leveti a bűneit egyszerűen csak úgy, mint szombaton este a szennyes ruhát, és ezentúl lelki ünneplőben járja a világot. Az ember tehát nemcsak úgy magától tér meg, sem nem az egyik ember téríti meg a másik embert, hanem a megtérés akkor igazi, ha maga az Isten munkálja azt a lelkünkben. Ezt látjuk Pál megtérésének a történetében is. Az ő megtérése is a saját akaratától függetlenül ment végbe. Ő nem akart megtérni, sőt meg volt győződve arról, hogy nincs is rá szüksége, hiszen kora legvallásosabb szerzetrendjének, a farizeusok rendjének volt egyik legkiválóbb tagja. Most is a legjobb lelkiismerettel indult éppen a keresztyének üldözésére abban a szent hitben, hogy Istennek tetsző dolgot művel, hogy vallásos és nemzeti kötelességét teljesíti. Nem volt ő gonosz ember, nem volt ő istentagadó, sőt nagyon is istenfélő akart lenni, csak megvakította az elfogultság, és így nem vette észre, hogy nagy vallásos buzgalmában nem követte, hanem éppen üldözte az Istent, nem szolgálta, hanem éppen rombolta az Isten dicsőségét.

A nagy rohanásban, a nagy igyekezetben nem vette észre, hogy milyen lélekszakadva rohan saját vesztébe. „És amint méne, lőn, hogy közelgete Damaszkuszhoz, és nagy hirtelenséggel fény sugárzá őt körül a mennyből”. Nagy igyekezetében egyszer csak utána kiáltott az Isten, megállította a lejtőn, belenyúlt az életébe, megragadta rohanásában, fölfogta zuhanásában, kijózanította, és megláttatta vele, hogy az az út, amelyen nagy buzgalommal igyekszik előre, nem a mennybe, hanem a kárhozatba vezet. Egy szempillantás alatt olyan lelki világosságot gyújtott Isten Pálnak az elfogultságtól sötét lelkében, hogy elkábult tőle, összerogyott, és még a testi szeme is elvakult tőle egy időre. Megjelent előtte Jézus, elébe állt, és nem engedte tovább. Erre most azt mondhatná valaki, hogy neki még sohasem volt ilyen hatalmas élménye. Ő is megtérne, ha Isten hasonló módon belenyúlna az életébe. Azt felelhetnénk erre, hogy nincsen is minden embernek olyan megtérésre szüksége, mint Pál apostolnak. Isten eljárását az egyes lelkekkel szemben nem lehet kaptafára húzni, Isten minden lélekkel az illető léleknek megfelelő, különleges módon bánik.

Van olyan lélek, amely annyira elvakultan, annyira megrögzötten rohan a kárhozat felé, hogy csak ilyen, Páléhoz hasonló viharos jelenet térítheti meg útjában. Találkoztam már ilyen emberekkel is. Ezek az emberek el tudják mesélni, hogy mikor és hogyan történt meg életüknek ez a nagy pálfordulása. Ez azonban a ritkább és a rendkívülibb eset. Sokkal általánosabb - különösen keresztyének között - az, hogy valaki már gyermekkorától fogva hallotta Isten hívását, boldogan gondolta magát Jézus juhának, időnként azonban el-elkalandozott a nyájtól és a Pásztortól, majd újra vissza-visszatért hozzá. Az ilyen ember nem tudna határozottan beszámolni arról, hogy hogyan és mikor tért meg. Legföljebb rá tudna mutatni az életében egyes jelenetekre, élményekre, eseményekre, amikor úgy érezte, hogy Isten közelebb volt hozzá, mint máskor, és ilyenkor hangosabban hallotta a hívását, mint máskor, és mintha ilyenkor olyan lendületet kapott volna az élete az Isten felé, mint amilyent máskor nem. Isten szerepe tehát a mi megtérésünkben abban áll, hogy az Isten utánunk kiált, megállít és megláttatja velünk, hogy eltévedtünk, hogy elkalandoztunk, esetleg, hogy üldözzük Őt, mint Pál, nem pedig szolgáljuk. Ezt az Isten úgy teszi, hogy valamilyen formában elibénk állítja Jézust, és Jézus elállja az utunkat, mint Pál életében láttuk. Nem szabad azonban arra várnunk, hogy Jézusnak ez az elibénk állása a mi életünkben is hasonló viharos formában történik meg, mint Pál életében. Én már sokszor tapasztaltam a magam életében, hogy egy könyvnek olvasása, vagy a Bibliának a tanulmányozása közben állott elébem Krisztus, és fölszólított, hogy térjek meg, forduljak meg, mert nekem nem arra kell mennem.

Nemrégen látogattam meg a kórházban egy fiatal leányt - aki majd’ fél esztendőt töltött ottan élet és halál között lebegve -, aki egészen határozottan mondotta, hogy őt a betegsége térítette meg ahhoz az Istenhez, akivel azelőtt bizony nem sokat törődött. Ismerek olyan házaspárt, akik bizonyságot tettek arról, hogy nyolc esztendős kis fiacskájuknak a halála fordította oda a tekintetüket egészen komolyan az Istenhez. Akinek a lelki szemei nem vakok a látásra, az nemcsak a Bibliában vagy a templomi igehirdetésben, hanem még életének a kudarcaiban és csapásaiban is meglátja Jézust, aki azért áll elébe, hogy visszatérítse a nem neki való útról.

Közülünk, akik itt vagyunk, senki nem mondhatja tehát, hogy ha olyan élménye lenne, mint Pálnak volt, ő is megtérne, mert az Isten mindenkinek az életébe belenyúlt már valamilyen módon, legfeljebb nem ügyeltünk rá, nem elégedtünk meg vele. Többet igazán nem tehet Isten, mint hogy elibénk állítja valamilyen formában Jézust, és tudtul adja, hogy az az irány, amely felé haladunk, az Ő megbántásának és a mi kárhozatunknak az iránya. De tudtul adja azt is, hogy Ő mindezért nem haragszik ránk, megbocsátott mindent, amit ellene vétettünk, szabad tehát a visszafordulás útja. Mindazok a lelki javak: a bűnbocsánat, az örök élet, az Istennel és az emberekkel való békesség, a lelki nyugalom, amit összefoglaló néven Isten országának nevezünk, itt van mellettünk, Isten egészen közel hozta hozzánk, itt van a hátunk mögött, és hogy bejussunk oda, hogy az a miénk legyen, csak vissza kell fordulnunk, csak meg kell térnünk. Ezért a sürgető felszólítás Jézus ajkán: Térjetek meg, mert elközelgetett hozzátok az Istennek országa.

2) Ha tehát az Isten szerepe a megtérésben abban áll, hogy hív és megadja a lehetőséget a visszatérésre, akkor a mi szerepünk nem lehet más, mint hogy kihasználjuk ezt a lehetőséget: végrehajtjuk a nagy hátra-arcot.

Minden ember életének az útja két irányban haladhat csak: vagy közeledik Istenhez, vagy pedig távolodik Istentől, más szóval tehát: az Isten felé, vagy a Sátán felé. A megtérés az ember részéről abban áll, hogy az ember az Istentől távolodó útján megáll, visszafordul, és elindul az Isten felé. Akármilyen közel vagyok is az Istenhez, de ha egyszer hátat fordítok neki és akár csak egy lépést is távolodom tőle, már kiléptem az Isten országából, és megtérésre van szükségem. Viszont akármilyen távolra kerültem is, akármilyen mélyre züllöttem is le az Istentől, de ha egyszer hátat fordítok a Sátánnak, 180 fokos fordulatot hajtok végre, és akár csak egy lépésnyit is közeledem az Istenhez, már beléptem az Isten országába. Megtérésre tehát mindannyiszor szüksége van az embernek, valahányszor életének az útján nem közeledik, hanem távolodik az Istentől. Ez eddig nagyon szép, és fölöttébb egyszerű - a nehézség azonban abban van, hogy a legtöbb ember maga sem tudja, hogy bizonyos cselekedetei végzése közben közeledik-e az Istenhez, vagy pedig távolodik tőle? Pál is meg volt győződve róla, hogy az Isten dicsőségét szolgálja, ha üldözi és kiirtja a Krisztus követőit. Használni akart az Isten ügyének, szolgálni akart az Istennek, és elfogultságában nem vette észre, hogy mindennek éppen az ellenkezőjét tette.

A napokban olvashattunk mindnyájan az újságokban egy amerikai tudósról, aki olyan nagyítókészüléket talált fel, amellyel a lencse alá kerülő tárgyakat milliószoros nagyításban lehet látni. Az illető tudós állítólag még ezzel sem elégedett meg, hanem a készüléke teljesítőképességét még tízszeresére akarja fokozni. Vannak az emberi testnek olyan apró, pici ellenségei, a bacilusok, amelyeket tízmilliószorosra kell felnagyítani, hogy sikerrel lehessen felvenni ellenük a küzdelmet. Érdekes, hogy lelki életünk területén éppen az ellenkező módon igyekszünk eljárni. Lelkünk ellenségeit, még ha a legnagyobb bűnökről van is szó, igyekszünk minél kisebbeknek és jelentéktelenebbeknek látni. Ha egyszer valami lelki mikroszkópon keresztül vizsgálnánk a lelkünket, meg vagyok győződve, hogy elszörnyülködnénk a sok lelki baktérium és veszedelmes bacilus láttán. Akkor látnánk meg, hogy az elfogultság milyen vakká tett bennünket, hogy mikor a legjobban „használtunk” a keresztyénségnek, a legjobban „szolgáltuk” az Istent és az egyházat, akkor okoztuk a legnagyobb kárt! Van ilyen lelki mikroszkóp, az Isten törvénye, a Tízparancsolat és annak a magyarázata, a Hegyi beszéd: ha valaki keresztül tekint ezen, mindent meglát a lelkében.

A megtérés mármost abban áll, hogy elfordulok mindattól, amit az életemben mint Istennek nem tetsző dolgot, tehát mint bűnt fölfedeztem, hátat fordítok annak, amivel eddig szemben voltam, és elindulok az Isten felé, akitől eddig távolodtam. Pál apostol megtérési példája azt is megmutatja, hogy mit jelent az Isten felé haladni, az Istenhez közeledni. Pál apostol a látomás súlya alatt összetörve, így szól Jézushoz: „Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?” - tehát belátta azt, hogy amit ő akart cselekedni, bár a legjobb szándékból fakadt, de nem az Isten akarata szerint való cselekedet volt. Belátta, hogy legjobb igyekezete és a legbecsületesebb törekvése is az Isten ellen irányult. Megfordult tehát, hátat fordított eddigi törekvéseinek, mindannak, amit ő akart, és kész volt ezentúl azt tenni, amit az Isten akart.

Az Isten felé való közeledésnek az útját ma is ez a kérdés mutatja: „Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?” Tehát ezentúl nem az a fontos, hogy mit parancsolnak a körülmények, mit kívánnak az ösztöneim és indulataim, mit kíván a jól felfogott érdekem, vagy a hiúságom, vagy a karrierem, hanem: Mit akarsz Uram, te, hogy cselekedjem? A megtérés legvégső fokon azt jelenti, hogy az akaratomat teljesen alárendelem az Isten akaratának. Vagy képben kifejezve: a meg nem tért ember azt szeretné, hogy élete csónakjának az evezőlapátjai Jézus kezében legyenek, a kormányt pedig ő maga kezelné; a megtért ember ezzel szemben kezébe veszi az evezőlapátot, és a kormányt átadja Jézusnak. Ezt jelenti az, hogy "mit akarsz Uram, hogy cselekedjem"?

Azt mondottuk az imént, hogy időszerűtlen ma, amikor sok más sürgős kérdésünk megoldásra vár, a megtérésről beszélni. Meg vagyok azonban győződve arról, hogy csak az az ember nyúlhat hozzá a válságok megoldásához, aki az Isten felé halad, aki megtért ember. Mert az Isten felé haladás életet jelent, a távolodás pedig halált. Ha valaki úgy szolgálja hazáját vagy egyházát, hogy közben távolodik Istentől, az akármilyen jót akart is, akármennyire igyekezett is használni, mégis romlásba és pusztulásba viheti csak azt.

Éppen azért, mert ilyen akut társadalmi és nemzeti kérdések várják a megoldást, éppen ezért nincsen időszerűbb kérdés ma a megtérésnél. Nem én mondom tehát, hanem az én Uram, Jézus Krisztus kiált utánunk és kér mindnyájunkat: „Térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa.” (Mt 4,17)

Ámen.

Dátum: 1939. január 15.