Joó Sándor Dr.

Az Úrtól tanult imádságnak olyan lelki magaslatára emel bennünket ez a részlet, ahonnét két irányba tekinthet az imádkozó ember: visszafelé a múltba és előre a jövőbe. Tegnap este az elmúlt évre visszatekintve mondtuk: „Legyen meg a Te akaratod”, hogy megbékélten és hálás szívvel zárhassuk le az Úrnak 1968. esztendejét, most pedig a kezdődő új évre előretekintve mondjuk: „Legyen meg a Te akaratod”, hogy nyugodt és örvendező lélekkel indulhassunk el az Úrnak 1969. esztendeje felé.

A Te akaratod! - A klasszikus teológia szerint Isten akaratának két oldala van: az Ő elrejtett akarata és az Ő kinyilatkoztatott akarata. Isten akaratának nagy része tehát el van rejtve előlünk. Nem tudjuk a tartalmát, de nem is fontos. A titkok az Úréi (5Móz 29,29) - mondja az Ige. Hogy mit akar Isten veled, meg velem, meg az egész világgal az elkövetkezendő esztendőben: titok. Ő tudja, mi nem! Hogy közülünk, akik most itt vagyunk, ki éri meg ennek az esztendőnek a végét is, hogy kinek-kinek miként alakul majd az eljövendő hetekben és hónapokban a sorsa: egyikünk se tudja, csak Ő. Egy biztos: az, hogy Őneki veled is, velem is, mindenkivel meg van a maga célja, végzése. Tehát nem egy titokzatos, kiszámíthatatlan végzet szabja meg a sorsunkat, hanem - bár titokzatos és kiszámíthatatlan, de - nagyon szerető Isteni végzés. És ez nagy különbség! Mert a végzet mögött egy vak esetlegesség van, a végzés mögött pedig egy édesatyai szív dobog! Ezzel az imádsággal tehát, hogy „Legyen meg a Te akaratod!” - mintegy gyermeki bizalommal tesszük bele a sorsunkat a mi szerető mennyei Édesatyánk kezébe. De hát akkor tegyük is bele igazán! Azért hangsúlyozom ezt, mert tapasztalatból tudom, hogy nem is olyan könnyű ezt őszintén megtenni a mindennapi élet gyakorlatában. Mert nekünk magunknak is vannak elképzeléseink, vágyaink, terveink a jövőt illetően, ami korántsem biztos, hogy beleillik abba a tervbe, végzésbe, amit Isten akar velünk. Figyeljétek csak meg a saját imádságaitokat: sokszor még csak nem is törődve azzal, hogy vajon Isten mit akarhat, mi csak mondjuk a magunkét, szeretnénk befolyásolni Istent, beállítani Őt a saját elképzeléseink és vágyaink vonalába. Sok-sok kiáltásunk, ami Isten trónja elé jut, olyan, mint egy neveletlen, makrancos gyermeknek a követelőzése, amelyik semmiképpen sem akar alkalmazkodni szülei akaratához, hanem mindenképpen a saját akaratát igyekszik érvényesíteni. Mondjuk ugyan, hogy „legyen meg a Te akaratod”, de valójában így érezzük: Tedd meg, Uram, amit én akarok! Vagy: Segíts meg abban, amit én elterveztem!

Egy holland regényben olvastam egyszer, hogy valaki, egy hívő ember, egy kedves betegének az ágya mellett nagy szánakozó részvéttel üldögélt és ilyen gondolata támadt: „Csak 5 percig lehetnék az Isten! Tudom én, hogy Ő jót akar velem, de én valahogy jobban érvényre juttatnám azt a jót!” - Elgondolkoztam ezen a mondáson. Sok-sok embernek az isteni gondviseléssel való titkos elégedetlensége fejeződik ki benne. Valahogy így: ha mi lennénk az Isten helyében, rögtön meggyógyítanánk azt a fiatal leányt, aki évek óta fekszik már bénán az ágyban. Akkor azt mondanánk: ha ma meg kell halnia valakinek, akkor inkább az az öreg bácsi legyen az, aki régóta önmagával tehetetlenül csak üldögélni tud egy széken, akinek igazán megváltás lenne már a halál! Ha mi lennénk az Isten helyében, megadnánk végre a gyermeket annak a házaspárnak, amelyik olyan régen könyörög érte! Elfújnánk, mint a port, a sok félreértésnek azt a hegyét, amelyik olyan sok férj és feleség közé emelkedett. Nem váratnánk olyan sokáig azt a sok-sok imádkozó embert, hanem valahogy hamarabb teljesítenénk a kéréseiket. Igen, ha mi az Isten helyében lennénk... És tudjátok, milyen szerencse, hogy Isten nem mondja erre: na jó! Gyere hát ide, vedd át Tőlem egy időre! Tudjátok, mi történnék akkor? Ha mi öt percig Isten lehetnénk, kiszaggatnánk a konkollyal együtt a tiszta búzát is. Ha mi Isten helyében csak öt percig minden könyörgést, kérést meghallgatnánk, sohase szállna fel több imádság a földről. Ha mi csak öt percig Isten lehetnénk, örökre elegünk volna az emberekből. Hű, de összezavarodnék ez a világ! Talán még a csillagok is kitérnének a pályájukról és összeütköznének! Jobban, mint az emberek!

De folytassuk: ha mi öt percig Isten lehetnénk, le tudnánk mondani akkor a saját egyszülött gyermekünkről is, hogy megváltsuk vele a világot?! Igen: amint az isteni gondviseléssel való elégedetlenségnek ez a gondolata felmerül valakiben, hogy „ha én lennék az Isten helyében”, akkor álljon oda Jézus keresztje mellé, a kárhozat mélységének a szélére, és ott ismételje el még egyszer: ha én lennék 5 percig Isten helyében... Biztos vagyok benne, hogy soha nem gondolna többé ilyet! Hagyjuk meg hát Istent a maga helyén, maradjon csak Ő az Isten! Legyen meg csak az Ő akarata, és jaj, ne az enyém! Ne a miénk! Hiszen Ő látja az összefüggéseket, Ő a mindentudó, Ő az egyedül bölcs és szerető hatalom! Ő tudja, mire rendelt bennünket, milyen végzést hozott felőlünk... Igen, igen Uram, csak „legyen meg a Te akaratod”! Az biztosan jó! És aki ezt az imádságot igazán hívő bizalommal mondja, annak a számára az Istennek ez az elrejtett akarata, végzése a sorsát illetően nem póráz, nem fenyíték, sem rezignáció, hanem biztos oltalom. Higgyük el, hogy Ő messzebbre lát, karja hatalmasabb, szíve szeretőbb, segítsége biztosabb, Ő jobban tudja, mire van szükségünk, mint mi magunk! Bízzuk hát rá minden holnapunkat és mondjuk csak el nyugodtan minden nap újra: „Legyen meg a Te akaratod!”

De eddig Isten akaratának csak az elrejtett oldaláról beszéltünk. Azt mondottam az elején, van egy másik oldala is az Isten akaratának: az Ő kinyilatkoztatott akarata. Ha az Ő elrejtett akarata foglalja magában az Ő végzéseit, amelyekkel sorsunkat meghatározza, az Ő kinyilatkoztatott akarata magában foglalja az Ő parancsait, amelyekkel a cselekedeteinket irányítja. Ezzel a kéréssel tehát: „Legyen meg a Te akaratod”, nemcsak belenyugszik a hívő ember abba, amit az Isten akar, hanem mintegy aktívan is részt akar venni maga is annak az életformának a kialakításában, amit az Isten akar. Végzéseibe belenyugodni, parancsainak engedelmeskedni tartozik! És itt éppen azt kérjük, hogy tudjunk engedelmesek lenni, a mindennapi életünket az Ő parancsai szerint, az Ő akarata szerint élni! Tehát Isten akaratát nemcsak elismerni tanít Jézus ezzel az imádsággal, hanem cselekedni is. És ez talán még nehezebb, mint az, amiről eddig beszéltünk! Mert nekünk is van akaratunk. És ez az akarat nagyon öntudatos funkciója az énünknek. Furcsa természete van az énünknek. Amikor egy másik akarattal találjuk szembe magunkat - tehát amikor Isten parancsol valamit, hogy tedd, ezt ne tedd, erről le kell mondanod, vagy ezt el kell szenvedned -, akkor derül ki, hogy a mi akaratunk képes nem engedelmeskedni, vagy pláne: képtelen engedelmeskedni, tehát akár dacból, akár gyávaságból, akár erőtlenségből, egyszerűen ellenáll az Isten akaratának. Nem magától értetődő az, hogy mi is azt akarjuk cselekedni, amit az Isten parancsol! Sőt! De hát éppen ezért kell könyörögni érte.

Engedelmesség: talán ebben az egy szóban lehetne összefoglalni az egész keresztyén élet lényegét gyakorlatilag. Mert Jézus nem új morált hirdetett meg, hanem új életlehetőséget teremtett: az Isten akaratának való engedelmesség lehetőségét. A keresztyén élet nem abban áll, hogy mindenféle szép és jó cselekedetet kigondolok magamnak és annak megvalósításához Isten áldását kérem: Jézus tanításait csak morális értelemben felfogni a legnagyobb tévedés. Jézusnak nem az a törekvése, hogy az ember jó legyen, vagy akár jobb legyen, hanem az, hogy az Istentől való függetlenség állapotából az Istentől való függés állapotába juttasson; olyan állapotba hozzon, amelyben Isten akarata érvényesül. A megváltott élet az Isten akaratához engedelmességben alkalmazkodó élet. Tehát nem elég az, hogy a saját elgondolásom szerinti jót akarom cselekedni, hanem az Isten felismert akaratát akarom cselekedni. És ehhez nemcsak útmutatóra van szükségem, aki elmondja, mit tegyek, mit nem, hanem útitársra, aki velem is jön azon az úton, megfogja a kezemet, vezet - tehát Megváltóra, Jézusra! Olyan Megváltóra, Aki a hajlandóságot és a képességet is megadja ahhoz, hogy mindig, mindenféle helyzetben a földön azt cselekedjem, amit Isten parancsol, amit akkor, abban a helyzetben Isten vár tőlem. Tehát így „legyen meg a Te akaratod!”

Persze, ez nem megy küzdelem nélkül. De hiszen még Jézusnak is meg kellett küzdenie érte a Gecsemáné kertjében, amíg teljes engedelmességre jutva el tudta mondani azt, amire minket is tanított. Emlékeztek? Micsoda véres tusakodás volt az, amíg emberi érzését teljesen alávetette Isten akaratának! Szinte beleimádkozta magát az Isten akaratába. „Legyen meg a Te akaratod” - azt jelent ez, hogy akarom teljesíteni az Isten akaratát. Nem azért, mert muszáj, hanem azért, mert tudom, hogy ez a jó! Isten akaratával egybehangzóan akarok cselekedni. Itt az ember a saját maga akaratát mintegy feláldozza Isten akaratának az oltárán. És az a csodálatos, hogy ha azt valóban meg is teszi, akkor válik igazán szabaddá! Mert Isten a Néki odaadott emberi akaratot éppen nem megtöri, hanem felszabadítja. Ebben is igaz az, amit Jézus mondott, hogy “Aki elveszíti az ő életét énérettem, megtalálja azt!"

„Legyen meg a Te akaratod”: ezzel a kéréssel mintegy összehangolódunk az örök isteni akarattal, amint amikor a hegedűt és a zongorát összehangolják egymással. Ezzel a kéréssel mintegy ajtót nyitunk a lelkünk legbensőbb mélyéig Jézus előtt, hogy az Ő lelkének az erői áramoljanak be oda, és töltsenek meg egészen.

Mi hát a program, ami ebben a kérésben van? Az, hogy azzal az elhatározással kezdjük ezt az új évet és annak minden napját, hogy keresni és követni akarjuk Isten akaratát. Hogy a családi életünket Isten uralma alá rendelve éljük tovább. Hogy úgy indulunk a munkába, úgy végezzük a mindennapi dolgainkat, úgy szólunk az emberekhez, hogy közben mindig arra figyelünk, mit akar most az Isten? - Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?!

Tudjátok, mi lenne, ha ezt igazán meg is valósítanánk?! Mennyei atmoszférával telítődnék meg körülöttünk a föld. Mert ímé, így mondja Jézus: „Legyen meg a Te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen a földön is”. A mennyben tökéletes engedelmesség van Isten iránt, tökéletes egyakaratúság az Atyával! Ahol valaki Istennek engedelmes életet él: ott egy darab menny van a földön. Így kerülhet már e földi életünk is a mennyei világ békességének és boldogságának a fénykörébe.

Induljunk hát bátran előre az előttünk lévő esztendő ismeretlen útjai felé ezzel a kéréssel a szívünkben:

Legyen a Te akaratod;
Ami jó, s rendes, Te tudod;
Azért mi akaratunkat
Tetszésed után hordozzad,
Hogy amit szeretsz: szeressük,
Amit te gyűlölsz: gyűlöljük.

Engedjünk néked mindenben,
E földön, miként mennyekben:
Ha velünk keményen bánsz is,
Szenvedjük békével azt is;
Tiéd mind testünk, mind lelkünk,
Teremtőnk, szabad vagy velünk.

(483. ének 6-7. vers)

Ámen.

Dátum: 1969. január 1. Újesztendő

Hálaadó istentiszteletre gyűltünk össze ennek az esztendőnek az utolsó estéjén. Mit is tehetnénk egy tovatűnő év utolsó óráiban egyebet, mint hogy megtelítjük lelkünket hálával Isten iránt és kiöntjük előtte az Ő dicsőségére. A hálaadás nemcsak azt jelenti, hogy összekulcsolom a kezemet és köszönetet rebegek - több annál: magatartás, az egész lényemet átjáró lelki melegség, a szív hőmérséklete, amit ha azután az ember köszönet formájában is ki akar fejezni, úgy érzi, hogy csak nagyon kis töredéke fér bele a kimondott szavakba. Az Isten iránti igazi hálának ezt az érzését fejezi ki a Jézustól tanult imádságnak ez a most felolvasott szakasza. Nem is szeretnék ezzel az igehirdetéssel semmi mást elérni, mint azt, hogy mindnyájan, akik itt vagyunk, őszintén, megbékélten, hálás szívvel tudjuk elmondani ma este, visszatekintve az 1968-ik esztendőre: „Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.”

Mi volt az Isten akarata, mit akart Isten veled, meg velem, meg mindnyájunkkal ebben az elmúlt esztendőben? Azt, amit mindig is akar, röviden és egyszerűen: jót! A legjobbat! A javunkat! Mindenképpen azt, ami kinek-kinek a javára való! Istennek az akarata mindig jótétemény az ember számára. Elképzelem, milyen jó lenne most papírral-ceruzával ülni itten és felírni, számba venni, mi mindenféle jótéteménnyel halmozott el az Úr, a szerető Édesatya, életünknek csak ezen a legutolsó 365 napján! Ha ezt most itt valóban meg is tennénk, akkor derülne ki, mennyire nem tartjuk számon Isten jótéteményeit, talán nem is emlékezünk már rá pontosan - ami azt mutatja, hogy milyen könnyen napirendre tudunk térni fölötte! A szenvedést, a szomorú órákat már nem felejtjük el ilyen hamar, még évek múlva is felpanaszoljuk, pedig Isten jótéteményeinek az elfelejtése hálátlanság az ajándékozó Istennel szemben. Ő semmi mást nem vár az Ő jótéteményeiért tőlünk, mint hálát. Azt akarja, hogy az Ő kezéből fogadjuk el azokat, lássuk meg benne az Ő kegyelmes akaratát. Ezt sem Önmagáért akarja, hanem érettünk, a mi érdekünkben.

Az Ő dicsősége semmivel sem lesz szegényebb a mi hálánk elmaradásával, de a mi örömünk az Ő jótéteményei felett annál inkább! És de sokszor megfosztjuk magunkat ettől az örömtől! Sok ember éppen azért nem tudja igazán örvendező hálával mondani: „Legyen meg a Te akaratod”, mert nem látja elég világosan Isten akaratában ezt a jótéteményt. Igen, mert ez is attól függ, hogy tudjuk-e a hit szemével látni az életünk dolgait, eseményeit. Aki nem, az nagyon hamar készen lehet az Isten jótéteményeinek a felsorolásával, mert akkor csak azok a kimagasló, kivételes, nagy események tartoznak ide, amik örömet, kellemes jóérzést jelentettek, mint apró oázisok a sivatag egyhangúságában. Akkor csak az számít jótéteménynek, hogy pl. fölépült valaki, akinek a gyógyulásáért imádkoztál, vagy beteljesült valami régi óhajod, ami után vágyakoztál, vagy talán éppen valami olyan nem-várt szépben és jóban részesültél, amiben kárpótolva érezted magad sok más csúnya és rossz útszakaszáért az életednek, és más effélék. Bizony sokszor csak az számít isteni jótéteménynek, amit általában a világ is jószerencsének nevez.

Könnyű ezekre azt mondani: legyen meg, Uram, a Te akaratod, látom, érzem, milyen jót akartál velem, megajándékoztál, megáldottál! Örömmel, hálával elfogadom. De próbáld meg egyszer azokat a dolgokat is, amiket olyan természetesnek és magától értetődőnek tartunk, nem is olyan természetesnek és magától értetődőnek látni: egyszerre megszaporodnak lelked előtt Isten jótéteményei! Mert nem magától értetődő ám pl. az a puszta tény, hogy most itt lehetsz ebben a templomban és nem kórházi betegágyon, vagy éppen koporsóban! Az se magától értetődő, hogy hangzik az Isten Igéjének a hirdetése és zenghet a hálaadó zsoltárének, az se, hogy kabát védi a testedet és cipő van a lábadon, az se, hogy ma ebédeltél és nem maradtál éhesen, az se magától értetődő, hogy amikor megnyitod a vízcsapot, iható, üdítő tiszta víz jön belőle, az se, hogy a gyermeked rád kacag, és így folytathatnám tovább a végtelenségig. Nos, amit olyan magától értetődőnek tartunk az életünkben, az mind ajándék, egy jóságos Valakinek az akaratából való. Óh, hogy mennyi jóakarattal volt hozzád az Isten, akkor vennéd észre igazán, ha egyszer elvenne valamit abból, amit olyan magától értetődőnek tartasz az életedben! Amikor azt mondod: „Legyen meg a Te akaratod“, legyen benne az a hálás csodálkozás is afölött, hogy mennyi meg nem érdemelt jótéteménnyel áldott meg az Isten! Ha mind fel akarnád jegyezni, nem volna már elég az idő, ami ebből az évből még hátra van és ha mindezért áldani akarnád az ajándékozó Istent: a sok hálálkodás miatt soha sem jutna többé időd a panaszkodásra!

De az elmúlt esztendőben nyilván nemcsak ilyen hálára késztető események voltak... Mit csináljon most az az ember, aki valami nagy csalódással lett gazdagabb az óévben? Hogyan teljék meg hálával az a lélek, aki életének talán a legszomorúbb élménye fűződik ehhez az évhez, akitől elvette a gyermekét, vagy az életét kiegészítő másik felét, a párját? Vagy akire elviselhetetlennek látszó keresztet rakott az Úr? Óh, pedig de sokan jönnek ezen az estén valamilyen új kereszttel a templomba! Ki-ki maga tudja, mi van a batyujában, milyen fájdalmak, milyen be nem teljesült remények, milyen aggodalmak valakiért, milyen lelki ütések, sebek, mennyi könny, sóhaj...! Óh, de nehéz néha azt mondani, méghozzá hálás szívvel: „Legyen meg a Te akaratod!”

Nos Atyámfiai, hadd mondjam nagyon alázatosan, de nagyon határozottan, hogy Isten a sokféle kereszttel, bajjal is mindig a jót akarja! A javunkat! - „Legyen meg a Te akaratod”: ez a hívő ember bizalmi nyilatkozata az iránt a szerető Édesatyának megismert Isten iránt, Aki inkább Önmagát áldozza fel a Jézusban, inkább Maga hal meg a keresztfán, semhogy engedne téged vagy engem a halálba menni. „Legyen meg a Te akaratod”: ezzel mintegy erőt kérek ahhoz, hogy úgy tudjam, merjem látni a sorsomat, hogy mögötte és fölötte ott látom mindig Isten irányító hatalmát, az eseményeket mozgató hatalmas kezét, bölcs és kegyelmes akaratát.

Hívő ember ha visszatekint a múltba: a megtörtént eseményekből összeállíthatja magának Isten örök eleve elrendelésének egy darabját, és azzal a bizalomteljes hittel könyveli el, hogy ímé, így akarta az Isten, ez volt számomra az Isten akarata! Még a Sátán és annak munkája fölött is ott van valahogyan a mindenható Isten megengedő, vagy büntető akarata! Nos, hát ezzel a kéréssel: „Legyen meg a Te akaratod”: vállalom és elismerem Isten mindenható uralmát az életemben, azt, hogy nem vaksors, hanem egy vezérlő, gondviselő isteni akarat van fölöttem, hogy Valaki vezet, irányít, terel, uralkodik életem minden mozzanatában! - Nem csavargói vagyunk az életnek, akik hányódnak-vetődnek össze-vissza, mint a ping-pong labda a két ütő meg az asztal lapja között, hanem vándorai, akiknek megszabott utunk van, akik előtt Isten által kitűzött cél van! Tehát ha nehéz is egy-egy útszakasz, csak bátran tovább, ne félj, jót akar veled az Isten! Ne feledjétek, hogy annak, Aki így tanított bennünket imádkozni: „Legyen meg a Te akaratod”, annak ez az imádság az életébe került! Mióta Jézus ott, a Gecsemáné kertben kimondta a nagy nyilatkozatot: „Ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te” - tehát: legyen meg a Te akaratod -, és mióta ez az akarat meg is történt, érvényesült is a Golgotán: azóta egyet egészen határozottan tudhatunk: azt, hogy Isten akarata üdvözítő akarat, megváltó akarat. Nem egy zsarnoknak, kegyetlen hatalmasságnak az akarata, Aki a maga abszolút fölényét érezteti a teremtményeivel szemben, hanem egy szerető Édesatyának az akarata, Aki a legnagyobb áldozatot is vállalja, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett a számára. Ha Ő akar valamit, az csak jó lehet, az csak javunkra lehet, ha nem látszik is annak esetleg! Ne úgy mondd hát: „Legyen meg a Te akaratod”, mint aki kénytelen kelletlen beletörődik a változhatatlanba, ne fogcsikorgatva és a túlerővel szemben érzett tehetetlenségben könnyeket nyelve, ne neheztelve vagy titkos lázadással a szívedben, hanem úgy, mint aki egy nálad bölcsebb, szerető hatalom kezében tudja magát, a családját, a világot! Persze, hogy nem érted sokszor, miért akarja Isten így, de ha Ő így akarja, akkor bizonyosan így van jól! Így kell lennie az érdekedben.

Majd egyszer, a végén kiderül minden. Majd onnan, az út legvégéről visszatekintve világosodik meg az egész útszakasz, minden, az is, ami most talán olyan fájdalmas, ijesztő vagy sötét. Próbáld hát már most úgy látni, érzékelni és értékelni mindazt, ami olyan nehéz, hogy ezt mind egy kicsit már most is onnan felülről, a végéről, az isteni megoldás bizonyosságának a perspektívájából látod. Rousseau mondta egyszer: minél kevésbé értem meg Istent, annál jobban imádom Őt! - Tehát így is lehet! És akkor mérhetetlen vigasztalás, erő van ebben az öt szóban: „Legyen meg a Te akaratod!” Ha akármilyen fájó emléket hordozol is tehát magaddal az óesztendőből, adj most érte hálát ezzel a bizalmi nyilatkozattal. Minden fájó, lázadó szív megtalálja békességét a hálaadásban! Próbáld meg, majd meglátod, milyen boldog élet a hálás élet! Adj hálát magáért az Isten akaratáért!

Tudjátok, mi az egyetlen, ami így óév utolsó estéjén elronthatná a hálaadásunk örvendező hangulatát?! Az, ha az egész év folyamán elkövetett bűneinkre és mulasztásainkra gondolunk! Óh, de tele van ezekkel ez az elmúlt esztendő is! De sok mindent rosszul csináltunk, nem úgy, ahogy kellett volna, de sok mindent nem csináltunk, amit pedig kellett volna! Ki tudná felsorolni azokat a szavait, cselekedeteit, gondolatait és érzéseit, amelyek kerek megcsúfolását jelentették ennek a nagy parancsolatnak: Szeresd az Istent és szeresd felebarátodat, mint magadat!? Legtöbbjét már ennek is elfelejtettük, de a terhét különösen így óév utolsó estéjén akkor is, szinte önkéntelenül is érezzük, hiszen újra egy egész esztendő múlt el az életünkből: ki tudja mekkora lépéssel közeledtünk ahhoz a pillanathoz, amikor majd meg kell jelenni a Krisztus ítélőszéke előtt a nagy számadásra! Hiába menekül valaki ilyenkor a szilveszter-est vidám mámorába, sok mókájába: borral, jókedvvel nem lehet lemosni azokat a bűnöket, amiket egyszer mint mennyei adósságot mindnyájunktól számon kérnek. De ha igazán nyom valakit ez az adósság, ha igazán szabadulni akar tőle, akkor hadd mondjam: van valami, ami nem csak a te emlékezetedből töröl minden terhelő adatot, hanem ami ennél sokkal fontosabb: az Úr emlékezetéből is! Igen, egyszerűen töröl, mint amikor egy táblát szivaccsal letörölnek, úgy hogy helye sem létezik többé. Ez a valami pedig: Jézus vére! Meg van írva: „az Ő vére megtisztít bennünket minden bűntől!” Egyedül érette, Jézusért lehetséges az, hogy Isten most megbocsássa minden bűnödet. Hallod? Minden bűnödet! Azt is, amire már nem is emlékezel, az egész bűnös természetedet! Mintha soha semmi adósságod nem lett volna! Ez az Isten legjobb, legkegyelmesebb akarata! Igen: AKARATA! Mert meg van írva: "Hát kívánva kívánom én a gonosz halálát? - ezt mondja az Úr Isten; nem, inkább azt, hogy megtérjen útjáról és éljen?!" (Ez 18,23) Isten meg akar bocsátani, mindenkinek, aki a Jézusban való hit által ezt most igazán bűnbánattal el akarja fogadni! Ha Istennek most erre az akaratára igazán őszinte hálával tudnád azt mondani: „Legyen meg a Te akaratod”, akkor ezzel együtt minden más problémája, kérdőjele, miértje is megoldódik az elmúlt esztendőnek. - Íme, így nyújtja most feléd Isten az Ő megváltó akaratát, szeretetét, bűnbocsátó kegyelmét: fogadd el, egyszerűen csak fogadd el, nagy, alázatos hálával mondván: „Uram, legyen meg a Te akaratod!”

Azt mondtam az elején, semmi mást nem akarok elérni ma este, csak azt, hogy mindnyájan, akik itt vagyunk, őszintén, szívből tudjuk elmondani ma este, hogy „Legyen meg a Te akaratod!” Nos hát, aki ezt most valóban így tudja elmondani, az megbékélten, hálás szívvel zárhatja le az Úrnak 1968-ik esztendejét és indulhat tovább az új esztendő felé!

Ámen.

Áldjad Őt, mert az Úr mindent oly szépen intézett!
Sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett.
Nagy irgalmát
Naponként tölti ki rád:
Áldását mindenben érzed.

(264. ének 2. vers)

Dátum: 1968. december 31. délután, Szilveszter

Ez az Ige egy boldog édesapa Istent dicsérő hálaadásából való; azt köszöni meg, hogy késő vénségére megáldotta Isten a házasságát egy fiúgyermekkel. Keresztelő János édesapja áldja itt az Urat és éneke a meghatott hála gyönyörű próféciájává szélesedik ki. Ránéz az újszülött gyermekre és szeme előtt megjelenik egy másik Gyermek, aki meg fog születni. Őbenne teljesedett be az, hogy “meglátogatott bennünket a naptámadat a magasságból, hogy megjelenjék azoknak, akik a sötétségben és a halál árnyékában ülnek." Az evangélium arról beszél, hogy az Isten meglátogat. Azután arról is beszél, hogy mi célból látogat meg bennünket az Isten. Először Isten irgalmasságát említi, amellyel meglátogatott minket a naptámadat a magasságból. Vegyük ezt most egész szó szerint. Valami egészen felséges gondolat van abban, hogy Isten meglátogat valakit, hogy meglátogatja az embereket.

Talán többet megérzünk ennek az egyébként nagyon megszokott hírnek a szenzációjából, ha utalunk valami egészen másra, mondjuk legyen az illusztráció a repülő csészealjak problémája. Újabban a világsajtót ismét kezdi foglalkoztatni az a titokzatos probléma a csészealjakkal. A gondolkozást megmozgatja az a lehetőség, hogy egy másik bolygóról titokzatos lények érkezhetnek látogatóba erre a földre. Vannak, akik lehetetlennek tartják, vannak akik kíváncsian várják a szaktudósok eredményeit. Maga az a gondolat is szenzáció, hogy valamelyik másik világból jöhetnek titokzatos látogatók hozzánk, emberekhez. Ami ebben ma még csak eshetőség, nem is tudjuk, mi lesz belőle, az valósággal megtörtént azon a bizonyos karácsonyi éjjelen. Nem egy nagy, világűrben keringő égitestről jött a titokzatos, érthetetlen jeladás a földre, hanem magából az égből, az egész látható világmindenség láthatatlan hátteréből, egy egészen másik világból jött valaki, egy minden értelmet felülhaladó titokzatos lény, egy isteni látogató abban a Gyermekben, Aki Betlehemben született. A szó szoros értelmében az történt, hogy meglátogatott bennünket a naptámadat a magasságból.

Tényleg úgy van, hogy Jézus szenvedése, halála, feltámadása, földi élete, az a harminchárom esztendő a földön, mind-mind nem egyéb, mint az irgalmas Isten látogatása itt a földön. Jézus személyében transzformálódott le Isten hallatlan magasfeszültségű lénye emberközelségűvé, megérthetővé, felhasználhatóvá, megélhetővé. Az a drága név: “Jézus" azt az ujjongó nagy örömhírt jelenti, hogy: emberek, eljött közénk az Isten, meglátogatott bennünket az Isten! Örömhír? A mi emberi szóhasználatunkban úgy emlegetjük Isten látogatását, mint valami nagy szerencsétlenség, csapás bejelentését. Ismerjük mindnyájan ezt a szólást: “Jaj, de meglátogatott az Isten! - Egyik nap az autóbuszon beszélgettem valakivel, akivel már régen nem találkoztam. Megkérdeztem tőle, mi van vele? Így kezdte: “Hát bizony bennünket nagyon meglátogatott az Isten! Elkezdte felsorolni mindazt a bajt, ami az utóbbi időben történt vele. Tudom, ilyenkor csak szimbolikus a szóhasználat, de gyakorlatilag komolyabb valóság, mint gondolnánk. Valóban Ő látogat meg, a baj csak az, hogy félünk tőle. Isten sohasem akar bántani valakit, akit meglátogat, hanem mindig segíteni akar rajta, akkor is, ha sújt, ha csapásokkal látogat meg valakit. Az Ő látogatása mindig segítség, irgalom, mert mindig Jézusban történik. Sohasem olyan valami, amivel ijeszt, amivel rémít, hanem éppen amivel felemel, megáld. Életünknek a különféle bajai olyanformák, mint a zörgetés, a kopogtatás: azt jelzik, hogy ott áll valaki az ajtó előtt, még beljebb akar jönni az életünkbe, meg akar látogatni Isten. Persze nemcsak a bajok, szenvedések jelzik Isten látogatását, hanem a derűs napok, az örömök is, a karácsonyi ünnep is, a megterített úrasztala is. Mert amióta Isten egyszer meglátogatta ezt a földet, azóta mindig jön újra, látogatni akar, kopogtat, csak az a kérdés, mennyire vagyunk készen.

Nem utasítottál tegnap vissza egyetlen ajándékot sem, amit kaptál? A legnagyobbat se utasítsd vissza! A többi csak jelképe ennek. Ne utasítsd vissza magát Jézust, Ő akar jönni, találkozni akar veled, mondani valamit neked. Talán úgy jön, hogy számon akarja kérni tőled bűneidet. De csak azért, hogy tudjuk meg egyszer végre, mekkora adósságot fizetett ki a keresztfán. Ő mindenkinek a baját legjobban tudja, mindig áldást hoz. Miért félünk Tőle? Szeretném odakiáltani mindenkinek, hogy akik már hallották a szívük ajtaján az isteni látogató kopogtatását, ne féljenek Tőle, nyissanak Neki ajtót! Irgalmasságot jelent, mert nem a számon kérő, nem a haragvó Isten, hanem a könyörülő Isten, a Megváltó Isten jön. Az Ő látogatása mindig öröm, mint ahogy a betlehemi angyalok énekelték: Hirdetünk néktek nagy örömöt, mely az egész népnek öröme lészen, mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Jézus Krisztus, a Dávid városában. Tehát meglátogatja az Isten azt - ahogy az Ige mondja -, ki sötétségben és a halál árnyékában ül.

Hogyan történik ez a látogatás? Mint a naptámadat a magasságból, mint mikor a felkelő nap aranyos sugarai ragyogják be azokat, akik a sötétségben és a halál árnyékában ülnek. Vegyük most ezt is egészen szó szerint, úgy, ahogy nekem volt egy élményem ezzel kapcsolatban, amikor a múlt napokban meglátogattam egy nagyon öreg beteg embert egy nyomorúságos viskóban. A sötét, fűtetlen lyukban fizikailag és lelkileg sötétségben, a halál árnyékában ült. Elkezdtünk beszélgetni. Persze Jézus haláláról, feltámadásáról, az örök életről. Egyszerre valóban, mintha a felkelő nap sugarai ragyogták volna be azt a kis nyomortanyát, egyszerre mennyei fény tündökölt az öregember arcán. Csodálatos boldog mosollyal mondta: Most már tudom, hogy ha meghalok is, élni fogok! Úgy elgondolkodtam ezen a megható látványon: micsoda hatalom Jézus, milyen mennyei fény, egy ilyen nyomorult embert milyen boldoggá tud tenni a kijelentés, rajta keresztül engem is. Ezt más nem tudná elvégezni. A nagyon okos, a nagyon gazdag nagy hatalmú ember mit tudna tenni? Semmit a világon. Ezt az embert, aki tényleg ott a sötétségben, a halál árnyékában feküdt, valóban csak az Isten tudja meglátogatni, mint naptámadat a magasságból.

De abban a sötétségben nemcsak ilyen öreg haldoklók ülnek, hanem fiatalok, életerősek, gondtalan emberek, szinte azt mondhatnám: mindenki ebben ül, aki még nem a világ Világosságában, aki nem él az élő Jézus jelenlétében. Csak azért nem vesszük észre a sötétséget, mert nem ismerjük az igazi Világosságot. Csak akkor döbben rá az ember, amikor Jézust meglátja, hogy milyen kibírhatatlan Jézus nélkül! Jézus szavai, cselekedetei, tanításai, halála, feltámadása mennyei világosságot áraszt e földi élet sokszor olyan zavaros sötétségében. Őbenne világosodnak meg a legalapvetőbb kérdések: hogy ki vagyok, hogy honnan jöttem, hová megyek, hogy mi a bűn, mi az örökkévalóság, mi a halál? A Jézusból kiáradó fényben nemcsak pillanatnyi örömöket látunk, amelyek ott kínálkoznak előttem, hanem a mögöttük meghúzódó kísértőt is esetleg, és azt a veszedelmet, ahová juttatni akar általa.

Jézus fényében nemcsak a szenvedést látja az ember, amely a testét, vagy a lelkét emészti, hanem az értelmét is, meg az áldását is, amit rejt magában. Jézus jelenlétében nemcsak a halált látom kérlelhetetlen komor fényében, hanem azt is, ami mögötte van, amit eltakar: az örök életet. Ahol Jézus világossága fénylik, ott egyszerre észrevesszük, hogy mennyi szépség van körülöttünk ebben a világban, amelyben élünk. Nem vettük észre, hogy egy-egy Igén át, ami igazán közel hozta Jézust, egyszerre mennyi fény gyulladt ki? És ámulva látja az ember, hogy a szolgálatban, a máskor olyan nyomasztó, szürke, unalmas életben, a betegségben, a csalódásban, a szenvedésben mennyi nagyszerű alkalom, lehetőség van a jóra, a szeretetre, a másokon való segítségre ebben a gyűlölködő, rideg embervilágban. Amikor a lámpa fényénél olvasol és nem látsz, akkor mit csinálsz? Közel viszed a könyvet a világossághoz. Tedd ezt a magad életével is! Én is azt szeretném tenni, közelebb vinni életemet a világossághoz, ahogy Jézus ragyogtatja előttünk az evangéliumot. Tedd ezt és vidd közelebb a Világossághoz a bűneidet, gondjaidat, szenvedéseidet, családi életedet, meg mindent, ami fáj, ami nyom, ami roskaszt, ami érthetetlen, ami zűrzavaros, ami problematikus! Vidd mind oda, hogy benned is, körülötted is megvilágosodjék minden, ami sötét volt! Mert Isten úgy látogatott meg minket, mint a naptámadat a magasságból, hogy megjelenjék azoknak, akik a sötétségben és a halál árnyékában ülnek.

Arról is beszél Igénk, hogy mi célból történik ez az isteni látogatás. Azt mondja a prófécia, hogy igazgassa lábainkat a békesség útjára. Meg vagyok győződve, hogy semmi sincs a világon, amire olyan nagyon nagy szükségünk volna, és szüksége volna ennek a világnak, ennek a mai emberiségnek, és amire vár minden valamirevaló ember, mint éppen erre: a békességre. Ne csodálkozzunk a világ feszülő ellentétein, amikor a legelemibb emberi együttélésben, mint a családban, az öregek és fiatalok viszonyában, vagy a szomszédságban annyi feszültség, kirobbanó ellentét és háborúság van. Az atomháború elleni küzdelem azt hiszem itt kezdődik, ebben a legkisebb körben megpróbálni a békesség, az igazság útjára mindennap újra és újra ráállni, ráigazítani lábainkat erre a nagyon nehezen járható útra. De kellene egyszer valaki, aki képes lenne tényleg az emberiség lábait ráigazítani erre a nagyszerű útra. Ha pedig van valaki, aki képes, az egyedül Jézus lehet. Figyeljétek meg ennek a kétezer évvel ezelőtt született Jézusnak a hatását, hogy karácsony táján még azokra is kiterjed, akik nem is gondolnak Ő reá, nem is hisznek Őbenne. Emberek milliói rohangásznak üzletről üzletre, sorba állnak, hogy nehezen összegyűjtött pénzüket kiadhassák, sokszor tízszeresét, százszorosát olyan összegeknek, melyeknek kiadását máskor százszor meggondolták volna, és azért adják ki, hogy valakinek örömöt szerezhessenek, vagy egy arcon mosolyt fakasszanak. Talán Jézus neve el sem hangzott, és mégis Isten első karácsonyi mozdulata mozdult a kezükben akkor, mikor ajándékoztak, örömöt szereztek, akár akarták, akár nem, akár hittek, akár nem, a jókedvű pazarlásuk, ajándékozásuk, örömszerzésük mind arról beszél, hogy Jézus egyszer megszületett. Akaratlanul is Jézus hatása rezdült át az emberek szívén, annak a Jézusnak a hatása, Aki azért jött, hogy igazgassa lábainkat a békesség útján.

Úgy gondolom, kik most itt vagytok, többen vannak köztetek olyanok, akik nemcsak ajándékot adtak, hanem egy jó szót is akarattal vagy anélkül, és az a szó, amit szóltatok, talán az első, egész biztosan jobb szó volt, kedvesebb, mint a szokásos, amiket ejteni szoktatok. És ha abból a jó szóból mosoly született egy komor vagy szomorú arcon, tudjátok meg, hogy ebben a mosolyban benne volt egy kicsike Jézusból is, mert ez csak azért történhetett, mert Valaki azért látogatta meg a mennyből az emberiséget a földön, hogy lábainkat a békesség útjára igazgassa! Milyen csodálatos dolog, hogy a kézmozdulat, a szó karácsonykor egy kicsit más, mint szokott lenni. Tehát íme, lehetne másképpen is, mint ahogy szokott lenni, lehetne több szeretettel, több jóindulattal, megértéssel mozdítani ezt a kezet, vagy kimondani ezt a szót. Miért csak éppen ezen az egy napon, estén? Hisz Jézus itt van most, sőt velünk marad az Ige szerint mindennap a világ végezetéig. Olyan nagy dolog az, hogy a karácsony Jézus születésének a napja, annak az isteni látogatónak a születésnapja a világban és úgy vált közismertté, mint a szeretet ünnepe! De ha Jézus ott van, miért ne tágulhatna ki a szeretet napokká, hetekké, évszakokká, évtizedekké, megszentelt életté?

Vidd hát ki a karácsonyesti szeretet melegét, fényét esetleg olyan valakinek, aki még mindig a sötétség, a halál árnyékában ül, aki azért nem hisz talán Istenben, mert nem hisz már az emberekben sem. Higgyétek el, ez a világ sóvárogva várja azokat, akiknek a lábait ez az isteni szeretet igazgatja a békesség útjára.

Ámen

Dátum: 1967. december 25. Karácsony

Legközelebb a karácsonyi ünnepekre gyűlünk itt össze a templomban, és régi szokás szerint, az Úr megterített asztalához sokkal többen oda akarunk járulni, mint egyébkor... Jó lenne hát, ha méltóképpen fölkészülnénk reá. Ezért szeretném, ha ez a mai istentiszteletünk kifejezetten úrvacsora-előkészítő alkalom lenne a számunkra. Ebben az Igében, amit fölolvastam, nem úrvacsoráról van ugyan szó, de mindenesetre szó van asztalról és evésről - sőt asztal alatti evésről. Amikor az asszony olyan nagy hittel és buzgósággal mondja: “De hiszen az ebek is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsalékából - Jézus nem szól ellene semmit. Mintegy jóváhagyja, igazat ad az asszonynak. Sőt, megerősíti hitében. - Úgy érzem, a mi úrvacsorázásunkra vonatkoztatva is nagy jelentősége van ennek az “asztal alatti" evésnek.

Ne rettenjünk vissza ettől a gondolattól! Első pillanatban talán méltatlannak látszik az, hogy a kutyáknak az asztal alatti evése és az úrvacsora között bármi összefüggést, kapcsolatot akarjon valaki látni. Hogy kerülnek ebek az úrvacsorához? Hiszen ez a fiak lakomája, a gyermekek ünnepe! És a gyermekek nem az asztal alatt esznek, hanem ott ülnek szépen, illedelmesen az asztalnál. Ott van a helyük. Jézus is így ült annak idején a tizenkettővel az asztalnál. Érthető hát, ha tiltakozás van bennünk az ellen a gondolat ellen, hogy az ebeknek valami közük legyen a "fiak asztalához". Maga Jézus is először - látszólag legalábbis - elutasította ezt a gondolatot, amikor ennek a pogány asszonynak, aki a segítségét kérte, ilyen kemény szavakat mondott: "Nem jó a fiak kenyerét elvenni és az ebeknek adni!" - De éppen az a csodálatos, hogy ez az asszony nem riadt vissza, nem tágított! Csodálatos dolog a hit, igaz az a mondás, hogy a hit sohase várhat túl sokat. A hit még a kutyák számára is mer igényelni, kérni, várni valamit a fiak asztaláról! Ezt teszi ez a pogány asszony: kér az úrvacsorából morzsalékokat a kutyák számára: "de hiszen az ebek is esznek az asztal alatt..." Ha a kutyák nem ülhetnek is ott úgy az asztalnál, mint a fiak, de az asztal alatt legalább ott lehetnek ők is! Arról az olyan gazdagon megterített asztalról jut valami nekik is. Uram, nem is akarok többet, csak ami egy kutyának jut... - mondja az asszony! - Jézust meghatotta ennek az asszonynak a hite. "Óh, asszony, nagy a te hited, legyen neked a te akaratod szerint." Ezt mondta neki Jézus. Tehát szabad a kutyának is részesülni az asztalról - az asztal alatt! A kutya is megkapja a magáét! Igen! Érezzük, hogy mekkora biztatás van ebben?

Amikor itt az Igében kutyáról van szó, semmiképpen se azokra a jólfésült, hetenként kétszer fürdetett, elkényeztetett, kedves szobakutyákra gondoljunk, amelyeknek sokszor jobb a sorsuk, mint némely helyen a fiaknak. Nem olyan jól gondozott kutyákról van szó, amelyekért gazdáik ebadót fizetnek, amelyekhez állatorvost hívnak, amelyek fűtött szobában laknak, amelyeket mint a kis gyereket, sétálni visznek... Jézus idejében Izráelben ilyen kutyák nem voltak. De még olyanok sem, amelyeket falusi házakban vagy tanyákon látunk. A mi mai szóhasználatunkban talán ez a szó érzékelteti legjobban az akkori kutya fogalmát: kivert kutya! Igen, a kutyák akkoriban - mint ma a farkasok - vadon kószáltak, gazdátlanul. A kutyát mint káros és tisztátalan állatot lehetőleg agyonverték, ha tudták. Elkergették! A kutya fogalmával együtt járt a tisztátalanság, a méltatlanság fogalma, a gazdátlanság, hazátlanság fogalma. Itt az Igében is a kutya, az eb, jelképesen olyan valakit jelöl, aki nem való az asztalhoz, amelyiknek nincs joga, nincs része a fiak eledelében. Jézus Maga is a kananeusi asszonyhoz intézett válaszában igen éles különbséget tesz a fiak és a kutyák között: az egyiknek van joga a kenyérhez - egyenesen a fiak kenyerét emlegeti Jézus -, a másiknak nincs. Nem lehet a fiak kenyerét elvenni és a kutyáknak vetni.

Persze ez úgy érthető igazán, ha tudjuk, hogy az Ótestamentum idejében a pogányokat nevezték ebeknek. Isten választott népe voltak viszont a "fiak", akiket Isten érthetetlen kegyelme az Ő asztalához ültetett. A fiak részesedhettek az Istennel való szövetség drága eledelében és italában, Igéjében és áldásában. Isten végül az Ő szövetségének a kegyelmi asztalára föltálalta a főételt, a mennyei kenyeret: egyszülött Fiát! Ezért mondja Jézus: “Az én testem bizony étel, az én vérem bizony ital." Én vagyok az életnek kenyere, ama mennyei manna! A fiak kenyere! Isten kedves családjának a mennyei étele! - Igaz, hogy Jézus áldozatában ez a mennyei lakoma túlnőtt egy nép keretein, és az az asztal, az Úr asztala megnyílt az egész világ számára, ahova hivatalos minden nép és nemzet, mert Jézus az Ő testét és vérét mindenkiért adta, de akkor is érvényes, hogy "nem jó a fiak kenyerét elvenni és a kutyáknak adni"! Ez az asztal szent asztal, ez a vendégség szent vendégség, nem lehet akárhogyan és akárkinek jönni és részesülni az áldásaiban! A fiaknak van, nem az ebeknek!

De félre ne értsük: az ebek itt most nem a pogányok! Az Ige nekünk szól, akik itt vagyunk a templomban: Itt vajon nincsenek ebek? Egyszer egy nagyon mélyen hívő ember, egy zsoltárköltő, tudjátok, minek nevezte magát? Oktalan állatnak. Íme a Zsolt73, 21-22. Nincsenek ilyenek a legkomolyabban hívő emberek között is néha? Nincsenek ilyenek közöttünk is? Nem vagyunk mi magunk is olykor ilyenek: oktalan állatok az Úrral szemben? Ebek? Vagy itt csupa nagyszerű, tiszta, kedves, engedelmes fiak, gyermekek vannak?! Sohasem fordul elő olyasmi, hogy Istennek egy-egy gyermeke - "elkutyul"? Olyanná válik, mint a gazdátlan eb? Dáviddal előfordult. Péterrel is! Pál apostol is így kiáltott fel egyszer: "Óh, én nyomorult ember!" Bizony, sokszor vagyunk ilyen nyomorult emberek, akik a fiúi, a gyermeki méltóságunkat, jogainkat eljátszottuk, kockára tettük - a fiak asztalánál ülhetnénk együtt Jézussal, és mégis, mint egy kivert kutya, elcsavargunk, szemétdombon kapargatunk. Emlékezzetek: Jézus is beszélt egyszer egy fiúról: fiú volt, otthona volt, gazdag édesatyja volt, és hova jutott? A disznók vályújához! És bizony igaza volt, amikor ott a mélyben kialakult benne a szomorú gondolat: "Nem vagyok méltó, hogy a fiadnak hívassam!" Sohasem érezted még ennél az asztalnál, hogy nem vagy méltó a fiak kenyerére, mert nem vagy méltó, hogy Isten gyermekének hívattassál? És ha karácsonykor újra megteríttetik ez az asztal a fiaknak, mi legyen azokkal, akik maguk is érzik, hogy nem méltók, hogy fiaknak hívattassanak? Mi legyen a kóbor ebekkel?

Most képzeljünk el éhes kutyát, amelyik kerülgeti a házat. Ott ólálkodik órákon át a küszöb előtt, és egy óvatlan pillanatban besurran a szobába, ahol a fiak asztalnál ülnek, vacsoráznak, és vágyakozó, kolduló szemekkel lesi: jut-e néki valami? Valahogy ilyenforma lehetett annak a pogány asszonynak a könyörgése, amikor odaborult Jézus lábaihoz, mondván: "Uram, könyörülj rajtam..." Ez az, aminek Jézus örül: amikor a tékozló fiú, aki egészen a disznók vályújáig jutott, mégis hazavágyik, ráéhezik az otthoni asztalra! Amikor egy kóbor, éhes eb éhesen, nyomorultul, kolduló szemekkel néz föl a fiak asztalára, hátha hullik az ő számára is valami morzsa! Hát nem nagyszerű az, amikor valaki újra vágyik Isten Igéje után, az Istennel való közösség után, az Isten bűnbocsátó kegyelme után?! Nem nagyszerű az, amikor valakinek igazán a szíve legmélyéből tör fel a sóhaj: "Mint a szarvas a vízre, úgy kívánkozik az én lelkem Hozzád óh, Isten! Szomjúhozik lelkem Istenhez, az élő Istenhez!"

Talán van itt valaki, aki elkóborolt, messze került a gazdájától, de most mégis utánafut Jézusnak, mint ez a pogány asszony. Talán azt érzi, hogy a fiak asztalánál nincs helye, méltatlan reá, mint ez az asszony, aki nem ellenkezik, amikor Jézus az ebekről beszél, ráhagyja, azt mondja: igen, én vagyok, de mégis vágyik legalább arra a morzsára, ami a fiak asztaláról az ebeknek jut! És így kiált: Uram, legalább mint egy kutyán, úgy könyörülj rajtam! Elég egy morzsányi is a Te gazdagságodból, a Te kegyelmedből! Igen, ez a nagyszerű, amikor valaki így éhezik és szomjúhozik Krisztus után! Nem az, amikor valaki jól van lakva, turkál az ételben, válogat, finnyáskodik, hanem amikor kiéhezetten, vágyakozva, a saját méltatlanságának a tudatában, de mégis azzal a reménységgel jön, hogy hátha mégis kapok valamit: de jó lenne egy morzsányi akár arról az asztalról! Igen, sokkal jobb az, ha valaki az élet kenyerének a lehulló morzsái után kap éhesen, mint ha valaki a terített asztalnál ülve válogat... Az éhes ebek néha megszégyenítik a jóllakott fiakat, akik olyan közömbösen tudnak ott ülni annál az asztalnál! És lám, az ebeknek is jut, az ebek is jöhetnek, az ebek is kapnak!

Morzsát kér az asszony! "Hiszen az ebek is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsalékaiból." Micsoda nagyszerű, felséges asztal lehet az, ahol még a morzsa is ilyen drága! Hogyne volna végtelenül gazdag ez az asztal! Hiszen maga Jézus Krisztus ül a főhelyen! Az Élet kenyerét és italát, Önmagát tálalja föl rajta, azzal kínál, azzal táplál! Azt mondja: Vegyetek, egyetek, ez az én testem, tiérettetek töretett meg, ez az én vérem, ti érettetek ontatott ki, a ti teljes megváltástokért, a ti bűneiteknek a teljes megbocsátásáért, a ti életeteknek a teljes megújulásáért, a ti békességetekért! Ezt kapjátok ennél az asztalnál! Vegyétek, egyétek! Igyátok! Nincs még egy ilyen gazdag lakoma a világon! - Igaza van ennek az asszonynak: ha csak morzsalék jut is belőle valakinek, az is sok! Az is nagyszerű! Ő ebből a bőségből maga és leánya részére csak egy morzsányit kért. Nem az egészet, nem sokat - arra méltatlannak tartotta magát. Csak egy morzsányit! Ezzel is boldog! Neki, meg a beteg lányának ennyi is elég! Az a kicsi, amit mások talán észre sem vesznek: ami lehullik, amit összesöpörnek, azután kidobnak, hacsak - igen, hacsak az ebek föl nem kapkodják! Ilyen szerényen, ilyen alázatosan kér ez az asszony! Épp úgy, mint az a másik asszony a bibliai történetben: a vérfolyásos, aki boldog volt, ha Jézusnak csak a ruhája szegélyét megérinthette! Neki ez is elég volt! Ilyen nagy hite volt ennek az asszonynak! Egy morzsa csak jut az ebeknek is! - Igen, jut! Sőt, azok kapnak legtöbbet, akik a morzsával is megelégednek! Akik a morzsákat is megbecsülik.

Ügyeljetek az elkövetkezendő úrvacsorázásnál a morzsákra! Próbáljatok örülni a morzsalékoknak is! Aki a kicsit nem becsüli, nem méltó a nagyra sem! Igazán áldásos úrvacsorában részesülni nagyon nagy dolog! Nem is sikerül mindig. Talán éppen azért, mert a morzsákat nem vesszük figyelembe. Bizonyára értitek: nem arról van szó, mintha ezzel az úrvacsora nagyságát és gazdagságát kisebbítenénk. Az Úrvacsora hatalmas, felséges nagy dolog! Hiszen arról van benne szó, hogy Jézus testét és vérét esszük és isszuk a hitünk szájával. Jézussal egyesülünk! És ez semmiképpen se jelent morzsát! Ez a legnagyobb, amit Isten adhat. És mégis azt mondom: ügyeljünk a morzsákra. Egy igazán megtört szív, amelyik nem tartja méltónak magát arra, hogy Isten fiának neveztessék, örülni tud a morzsáknak is. Ez az asszony morzsát kért, de sokkal-sokkal többet kapott! És éppen az a nagy, örvendetes biztatása ennek az Igének a számunkra, hogy a legméltatlanabb is jöhet, ha vágyik a szíve erre a vendégségre!

Ha van itt valaki, aki úgy érzi magát, mint egy kóbor kutya, amelyik nem érdemel egyebet rúgásnál, verésnél; amelyik attól fél, hogy elzavarják, annak is azt mondja Jézus: Gyere ide - ne félj -, megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! Láttatok már félénk, éhes kutyát, amikor valaki barátságosan, szeretettel hívta? Milyen boldog tud lenni egy ilyen szerencsétlen állat! És milyen hálás! A morzsáért is hálás! - Óh, ha tudnánk örülni a morzsáknak! Talán egy szónak a liturgiai formulában, ami pontosan nekünk szól, vagy a közösen elmondott imádság egy részletének, ami a szívünk legmélyén szunnyadó gondolatot önti szavakba, vagy egy zsoltárversnek, amiben épp a mi érzésünk fejeződik ki... Vagy akárcsak annak az egyetlen megható ténynek, hogy pár nap múlva újra együtt vehetünk úrvacsorát; hogy most mindnyájan személyre szóló meghívót kaptunk Jézus nagy királyi vendégségére! Hogy ott nekünk is jut az Élet kenyeréből! Ezek azok a morzsák, amiket sokszor észre sem veszünk, de aminek egy igazán éhes lélek olyan nagyon tud örülni! - Ne várjunk valami nagyot, különöset, lelki magasfeszültséget! Elég, ha csak morzsát, de azt igazán! Mint ez az asszony, aki csak morzsát kért, és sokkal-sokkal többet kapott!

Így tegye Urunk gazdaggá számunkra a legközelebbi úrvacsorát! Jöjjön hát mindenki abban a boldog bizonyosságban, hogy Jézus nem fogja elküldeni - hiszen az ebek is kapnak a morzsákból! Így vegyük komolyan:

Örülj, szívem, Vigadj, lelkem,
Ékességed lett a hit;
Vacsorához, Mégy Jézushoz,
Hivatalos vagy te itt.

Hát jöjjetek, Bűnös lelkek,
Orvosságot kik vártok!
Jézus lelke, Szent kegyelme,
Kiárad ma reátok.

(436. ének, 1. és 7. vers)

Ámen.

Dátum: 1965. december 19.

Martin Luther King 1967-ben, a New Roverside Churchben tartott igehirdetésében hangsúlyozta, amit most én is nagyon szeretnék kihangsúlyozni: hogy számára a vietnámi háború elsősorban erkölcsi probléma! És ha erkölcsi probléma, akkor mindenféle politikumtól függetlenül, mindenekelőtt keresztyén probléma is! Tehát mindnyájunk problémája... Ezt szem előtt tartva, így most egészen konkrét gyakorlati jelentőséget nyer az az Ige, amit felolvastam: „Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét!”

Úgy mondja ezt Pál apostol, mint egy nagy felszólítást minden Jézusban hívő ember felé. De próbáljuk meg úgy hallani, mintha nem felszólítás lenne, hanem csak egyszerűen ténymegállapítás, kijelentés volna: „Egymás terhét hordozzátok” - akkor így is megállná a helyét. Így is igaz lenne, mert ma valóban az a helyzet, hogy akarva-akaratlanul is hordozzuk egymás terheit! Ma már a hírközlés, meg a közlekedés hihetetlen arányú fölgyorsulásával annyira közel kerültek egymáshoz a legtávolabbi földrészeken élő emberek, népek, hogy szinte kényszerű élettörvénnyé lett az egymás terheiben való részesülés. Egyre jobban érezzük, hogy népek, országok nem élhetnek úgy ezen a földön, mintha külön bolygón, a világűr különböző pontjain, egymástól függetlenül élnék a maguk életét. Ha sok-sok ezer kilométerre innen pár száz ember egy bombatámadás miatt kidől a nagy ember-rengetegből: zuhanásába beleremeg az egész erdő! Egyre jobban megtanuljuk, hogy az egész emberiség egyetlen összetartozó egészet alkot. Amit Pál apostol egy keresztyén gyülekezetre nézve mondott a test tagjainak az összetartozásáról, az ma világméretű távlatban is érvényes és igaz. Pál hasonlata szerint egy emberi testben különböző tagjaink, testrészeink vannak, mégis a sok különböző tag annyira egy testet alkot, hogy ha egy tag szenved, például fáj egy fog, vele együtt szenvednek a tagok mind. (vö. 1Kor 12,26) Ilyen test például a család. Minden szülő tudja, hogy nem az a legnagyobb szenvedés, ha neki magának fáj valami, hanem ha a gyermekét látja szenvedni. Nem örülhet az egyik, ha szenved a másik, nem élvezheti az élet gazdagságát az egyik, mialatt a másik nyomorog. Vagy ha mégis: akkor ez már súlyos erkölcsi defektus! Egy családban minden öröm és minden bánat csak közös lehet, akár az egyikben, akár a másikban, kölcsönösen részesülnek a tagok mind. Ez az élet törvénye. És ma már szinte egyetlen nagy családi közösséget alkot nemcsak egy nemzet, vagy világrész, hanem az egész emberiség. Olyan sorsközösségben élünk mi, mindenféle emberek ezen a planétán, ezen a Földön, mint a nagy óceánon egy hajóban utazók sokasága. És azt mondtam egyszer, hogy ha valahol alul léket kap a hajó, az a fedélzeten utazók számára is az életveszedelmet jelenti! A hajó utasainak egy a sorsa, akár akarják, akár nem!

Tehát hordozzuk egymás terheit. Távoli, idegen népek terhének a súlya akarva, nem akarva ránk is nehezedik, mert Isten ezt az emberiséget úgy teremtette, hogy egyik ember élete láthatatlan szálakkal össze van kötve a másikéval, egyik ember sorsa függ a másikétól is! Emberi sorsközösségünkből következik, hogy ha egy tag, egy emberréteg, egy nép szenved, vele együtt szükségszerűen szenvednie kell a többinek is! De a mások terheinek ez a kényszerű, szükségszerű hordozása még nem jelenti a Krisztus törvényének a betöltését, a szeretetet! Csak az, ha ez a kényszerűség önkéntessé válik az életünkben! Tehát ne azért hordozzam a mások terhét, mert úgyis rám nehezedik, mert nem tudom kivonni magam alóla, hanem azért, hogy segítségére lehessek annak a másiknak, hogy megkönnyítsem az ő terhét. Pál apostol is így értette, amikor fölszólító módban adta ki szinte a parancsot: „Egymás terhét hordozzátok és így töltsétek be a Krisztus törvényét!” Röviden és egyszerűen: segítsetek egymáson, emberek!

Egy embernek a legnagyobb kiváltsága és méltósága, ha másokon segíthet. Majdnem azt merném mondani, hogy egy ember annyit ér, amennyit másokon segít. És az ilyen másokon való segítésre minden ember képes, még az is, aki mindenestől fogva mások segítségéből él. Meglátogattam egyszer olyan valakit, aki négy évtizede feküdt mozdulatlanul egy helyben az ágyban, a legelemibb életszükségleteit csak mások segítségével tudta elvégezni, és mégsem volt haszon nélkül az élete, rengeteg emberen segített: százával keresték föl ezt a beteget komoly, bizalmas lelki beszélgetésre. Sokan kaptak tőle biztatást, vigasztalást, tanácsot; én is. Persze, sajnos ennek a fordítottja is van: minden lehetősége megvolna valakinek arra, hogy hasznosítsa magát mások javára, és mégsem veszi senki sem hasznát annak, hogy él egyáltalán. Ez a legszörnyűbb ebben a társadalomban: az önmagának való élet. Az, amikor nem akar tudni valaki a másik emberről, nem tud együtt örülni az örülővel, együtt sírni a síróval. Körülfalazza magát, befelé való életet él, nem törődik másokkal, és azt sem engedi, hogy a másik ember beleláthasson az ő szívébe. Nem szívesen avatkozik bele más ügyeibe, vagy pedig ha beleavatkozik, nincs benne köszönet, mert ez a beleavatkozás rendszerint nem a másik terheinek a könnyítése érdekében történik, hanem a hibáiban való turkálásra, szégyenének a kipellengérezésére, gyarlóságainak a fölnagyítására! - Pedig nincs semmi a világon, ami annyira meggazdagítaná lelkileg az ember életét, mint éppen a másik emberért való felelősségnek szeretettel való vállalása. Csodálatos módon a hívő ember akkor nyer legtöbbet, amikor ad. Ad az idejéből, pénzéből, ad egy kis figyelmességet, jóságot, megértést, szeretetet - valaki másnak! Talán azért is vagyunk lelkileg sokszor olyan szegények, mert olyan kevéssé ismerjük a lelki meggazdagodásnak azt a módját, amelyiknek az a jelszava, hogy: adok!

Ismertem egy idősebb, magányos asszonyt, aki a szó szoros értelmében azért élt, hogy másokon segítsen! Valami különös módon majdnem mindig hálátlanok voltak iránta azok, akiken segített. Egyszer megkérdeztem tőle, miért áldozza föl szinte magát másokért? Feleletül egy kis gyűrött papírt vett elő az íróasztala fiókjából és felém nyújtotta. A régi, sárgult levélkén az a mondás volt nyomtatásban: „Csak egyszer megyek végig ezen az életen. Ha tehát találkozom valakivel, akivel valami szívességet, vagy bármi jót tehetek, nem halogatom, rögtön megteszem, mert talán sohasem jövök többé ezen az úton és talán sohasem találkozom vele többé!” Ennek az asszonynak az életében szinte megtestesülve láttam ezt az Igét: „Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be a Krisztus törvényét!” Jól tudom, hogy Pálnak a felszólítása ellen sokan azzal védekeznének: hogyan hordozzam én a mások terhét, amikor nekem magamnak is épp elég van belőle, a magamét is alig bírom?! Hordozzák azok, akiknek a vállán még van hely, az enyémen már nincs, a magamé is több a kelleténél! - Igen, lehet, hogy valóban így van. De! Valami érthetetlen módon mégis úgy van az, hogy saját életünk terhei csak addig olyan súlyosak és elviselhetetlenek, amíg csak azt, tehát csak a sajátunkat hordozzuk. Egyszerre könnyebbé válnak terheink, ha valaki másét is hozzávesszük! És annak a másiknak a terhe szinte kedvessé válik a számunkra, amint magunkra vesszük. Csak egy kis példával hadd illusztráljam ezt. Valaki egyszer meglátott egy kislányt, aki a még kisebb testvérkéjét vitte a hátán. Megszólította: „Nem túl nehéz terhet cipelsz te, kislányom?” A lányka így felelt: „Ez nem teher, ez a testvérem!” Valahogy így vagyunk a mások terheivel, amint magunkra vesszük: nem teher az, hanem sokkal inkább áldás, ahogy az elébb mondtam: meggazdagodás!

Vagy egy másik, nagyon közismert, de nagyon szemléltető hasonlatot hadd mondjak: Nagyon hideg télen egy vándor fáradtan, kimerülve, dideregve leült az út szélére, már elzsibbadtak a tagjai, szemét az álom kerülgette, ha elalszik, menthetetlenül megfagy... Egyszerre nem messze önmagától meglátott valakit, egy még fáradtabb vándort, a hó már félig betemette. Erre utolsó maradék erejével odavonszolta magát hozzá, elkezdte dörzsölni, megmenteni azt a másikat a biztos fagyhaláltól. És addig dörzsölte, melengette, míg maga is kimelegedett bele, újra életre kelt és most már ketten folytatták tovább az utat vígan. Valahogy így van az is mindig, amikor valaki kész segíteni egy másik valakin. Mások terhének a magunkra vállalása csodálatos módon nem hogy szaporítaná, súlyosbítaná a terheket a saját vállunkon, hanem inkább a sajátunkat is könnyíti. Ha valaki nem akar összerogyni a terhek alatt, amiket rárakott az élet, vegye magára másokét, segítsen hordozni mások terhét: majd meglátja, hogy milyen új erőre kap maga is, és hogy fölfrissül benne az elbágyadt lélek! Ez a parancs, hogy egymás terhét hordozzátok: kiderül, hogy nem is parancs, hanem áldás, ajándék, kiváltság. Persze hogy az, hiszen éppen ezért nevezi ezt Pál apostol a Krisztus törvényének!

Ez a szó: hordozni - gyakorító ige, folyamatos cselekvést jelent, nemcsak pillanatnyi aktust. Benne van a huzamos, a kitartó, a meg-megújuló cselekvés. Ez a hordozás sokféle formában történhetik: mások terhének a hordozása minden olyan cselekedetünk, amelyből a másik megérzi, hogy nem közömbös számunkra a baja, a szenvedése, hanem foglalkoztat bennünket, segíteni akarunk rajta. Lehet az egy komoly beszélgetés vagy vigasztalás, egy részvétteljes, meleg tekintet vagy kézszorítás, talán egy kis karácsonyi csomag a betegágyon, vagy mint ma: anyagi áldozással való hozzájárulás ahhoz, hogy komoly segítséget kapjanak ismeretlen, távoli embertestvéreink rengeteg mindenféle szenvedéseik enyhítésére, testi és lelki sebeik gyógyítgatására! És mindezeken felül az imádság. Naponkénti imádságainkban a legtávolabb élő emberek terheit is eredményesen hordozhatjuk.

„Egymás terhét hordozzátok!” - egyetlen Valaki töltötte be ezt a törvényt maradék nélkül ezen a földön, az, Aki adta: Jézus! Ő volt az, Aki mindnyájunk legnagyobb terhét, bűneink súlyát Magára vette és a végsőkig, egészen a keresztfa haláláig elhordozta. Ezt a terhet már sem nekünk, sem másnak nem kell többé hordoznunk, és ehhez a teherhez képest minden más terhe az életnek már csak elenyésző csekélység... Ez az Ő teherhordozása nemcsak példa a számunkra, hanem erőforrás, ebből merítve lehet nekünk is betöltenünk eredményesen, áldást jelentő módon a Krisztus törvényét! Őfelé, a nagy Teherhordozó felé fordulva kérjük hát most Tőle magától:

„Nevelj minket egyességre,
Mint Atyáddal egy te vagy,
Míg eggyé lesz benned végre
Minden szív az ég alatt;
Míg Szentlelked tiszta fénye
Lesz csak fényünk és napunk,
S a világ meglátja végre,
Hogy tanítványid vagyunk!”

(395. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1969. december 14.

Azzal a reménységgel és óhajtással szeretném hirdetni most az Igét közöttetek, hogy ez a régi, majdnem 2500 éves adventi evangélium a mi számunkra is örömüzenetet jelentsen! - Tudom, hogy ma a világ váradalma általában nem Jézus felé irányul, Akiről ebben az Igében szó van. Az atomkorszakban élő ember nem Jézust várja, hanem sok minden egyebet: talán a világban lévő sok nyugtalanságnak a lecsendesedését végre, vagy az életszínvonal még magasabbra emelkedését, vagy talán egy kis nyugodt örömöt a mindennapi élet hajszájában, vagy egy kis nyereményt a lottón, vagy ezer mindenféle kívánságnak a beteljesülését... De egy olyan hír, hogy jön Jézus: egy kis csalódást okoz, nem dobogtatja meg a szíveket, nem jelent olyan nagy örömöt, mint ahogyan a hírmondó kiáltja, hogy „örülj nagyon!”. Nem igen támad bennünk az az érzés, hogy jaj de jó, de nagyszerű! Pedig Isten ezt az üzenetet örömhírnek szánta, akkor is, most is! - És ha Isten annak szánta, akkor az is: örömhír, valami nagyon jó hír!

Mert nézzétek, akármekkorát is változott a világ azóta, amióta ez a hír a babilóniai fogságban a szabadulást váró zsidók között elhangzott: maga az emberi szív azóta is pontosan ugyanolyan maradt! - Milyen? - Békételen, nyugtalan, önző, szomorú, keserű, elégedetlen, mindig többre és jobbra vágyó! Ilyen volt régen is, és ilyen ma is. Mindnyájunk szíve! Most négy különböző idegen országban jártam, s újra megtapasztaltam, hogy akármennyire különbözünk is mi emberek egymástól, akármilyen különbségek is vannak közöttünk nyelvi tekintetben, meg életforma, meg szokások, meg történelmi helyzet tekintetében: alapjában véve, legbelül, a szívünk mélyén teljesen egyformák vagyunk! És akármennyire elfordulóban van is ez az egész világ Istentől, annak az emberi szívnek mégis Istenre van elsősorban szüksége!

Mindaz a kielégítetlen vágy ott a szívünk mélyén a jobb után, a békesség után; mindaz az őrült hajsza - különösen nyugaton - a pénz után, nem egyéb, mint egy nagy, fájdalmas jajkiáltása a szívnek, a meggyötört, az öntudatlanul is megváltásra vágyó szívnek az Isten után! Az elvesztett Isten után! Mert azt azután most igazán közelről megtapasztaltam és sokaktól személyesen is hallottam, hogy hiába van gazdagság, jólét, reklámfényes csillogás, minden két évben újabb típusú autó, hiába van annyi pénz, hogy szinte semmiről sem kell lemondani, amit megkíván az ember magának: a szíve békességét, megelégedett, igazi örömét nem tudja megvásárolni vele magának! Többet látva, most szinte jobban hallom a világ öntudatlanul is sóvárgó vágyakozását az Isten után!

És mit gondoltok, ha én, és sok más ember ezt így hallja, mennyivel inkább hallja ezt a sóvárgó nyögését a világnak Isten! - És éppen ezért hirdetteti, egészen bizonyosan nemcsak itt, ebben a templomban, hanem ebben az adventi időben nagyon sokfelé a világon ugyanezt az Igét, hogy „Örülj nagyon, örvendezz... ímé jön néked a te királyod!” Jézusra mondja az üzenet, hogy Király! Az egyre jobban terjedő köztársasági államforma mellett már maga ez a szó is, hogy király, egy kicsit régiesnek, elavultnak tűnik. De ne is úgy értsük ezt a szót, mint ahogyan a történelemkönyv vagy az újságcikk olvasása nyomán megképzik bennünk, - szimbolikus szó ez, a legfőbb hatalmasságot, a mindenek fölött való Urat jelenti, jelképezi. Mint ahogyan egy hatalmas, erős királynál nincs nagyobb úr egy országban, úgy jelképezi ez a szó: Király, a világmindenség Urát, a legmagasabb hatalmasságot! Az Istent! A mindenható Isten megjelölésére, megnevezésére nincs szavunk, nem tudjuk körülírni, meghatározni az Ő egészen más lényét. Ez a szó: Király, nem megjelölése Isten méltóságának, hatalmának, hanem csak rámutatás, csak utalás a kifejezhetetlenre, a megfoghatatlanra! És az adventi Királyban, Jézusban ez az Isten jön hozzánk, emberekhez! - Jézusban jön!

Mert nézzétek, ha azt mondanám, hogy jön az Isten, akkor ez elképzelhetetlen, megfoghatatlan, valószínűtlen fogalom maradna csak a számunkra! Ki tudná realizálni magában azt, hogy Isten - Akit még megnevezni sem tudunk, annyira más, mint mi vagyunk -, hogy az Isten becsönget egy ajtón, hogy az Isten leül az ebédlőasztalunkhoz és késsel-villával együtt eszik velünk, mint egy kedves vendég, hogy az Isten megsimogatja gond barázdálta arcunkat este, mikor az ágyban fekszünk már és azt mondja: Most pedig jó éjszakát kívánok, aludj nyugodtan, én virrasztok melletted?! Ki tudná azt realizálni magának, hogy az Isten - Akit még soha senki nem látott, sőt akit az ember el sem tud képzelni, mert ha már elképzeli, hogy milyen, máris hamis képet alkotott magának Róla -, tehát hogy ez az Isten, ez a legfőbb Hatalom, odaül egy betegágy szélére, mint egy jó barát és azt mondja: Ne félj, én veled vagyok!? De azt már el tudod ugye képzelni, ha mindezt egy ember teszi, egy valóságos ember, Akinek neve van: Jézus a neve, el tudod képzelni akkor is, ha nem látod, ha láthatatlan, hiszen valóságosan megtette, hogy bekopogtatott egy-egy ajtón, leült egy-egy asztalhoz, késsel és villával evett, elbeszélgetett emberekkel... Sőt fájdalmakat érzett, kínok között vergődött, vére csurgott, halálra sebeződött! - És mindezt azért tette, hogy realizálni tudd, ne maradjon csak elméleti, levegőben lógó fogalom, szép gondolat, hogy jön az Isten, hogy ilyen valóságosan itt van az Isten közöttünk! Ajtót lehet nyitni előtte, néven lehet szólítani, letegezve, mint egy jó barátot, így: Jézus! Te! Ebben a Jézusban jön hozzánk az Isten, a Király! Ímé jön néked a te Királyod! Tehát egy ilyen Király jelenti be a jövetelét, az érkezését!

Említettem, hogy ez a szó: Király, csak jelkép. Azt jelenti, hogy az a valaki, aki jön hozzád, meg hozzám, gazdag Valaki, mindene van, ami neked, meg nekem nincs! De amire mindnyájunknak olyan igen nagy szükségünk van! Persze külsőleg nem látszik ez a fény és gazdagság. Akkor is kigúnyolták, ma sem hiszik sokan, hogy valóban a mindenség Ura lenne! Világi mértékkel mérve valóban igen szegényes a külseje. Meg is jegyzi az üzenet, hogy szegény - ti. külsőleg -, szamárháton ül! És most is ilyen szegényes, dísztelen külsőben jön, mint egy darab kenyér, meg korty bor az Úr asztalánál, vagy mint egy tudomány által már sokszor kigúnyolt könyvnek, a Bibliának egy-egy mondatán keresztül, vagy egy igehirdető együgyű emberi szavainak a szamarán ülve, de e szegényes külsőben Ő jön, a Király! Az Isten! Jézus! Az a legfőbb Uraság, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön! Olyan hatalom, hogy egyetlen szavára örvénylő vihar csitul le a tengeren, meg az emberi szívben, egyetlen kézmozdulatára meggyógyul a halálos beteg, ha akarja, jelenlétében felszáradnak a könnyek a gyászoló arcán, bűnök bilincsei hullanak le és kifehéredik újra egy bemocskolt lélek! Akinek a jelenlétében az anyagi szegénység is olyan bőséggé válik, hogy jut belőle másoknak is!

Ez a Király jelenti be ma nálad a látogatását! Ímé, jön néked a te Királyod! Egyszer egy híres külföldi karmester koncertezett Budapesten. Mindenki izgatottan várta. Kislányom, akkor még 10-12 éves gyerek, tudtunkon kívül írt neki egy levelet, amelyben kedves gyermeki módon meghívta hozzánk a számunkra teljesen idegen, ismeretlen nagy művészt uzsonnára. Egyszer csak kaptuk az üzenetet, hogy a nagy művész köszöni a meghívást és másnap délután eljön! Megígérte, hogy eljön! Nagy volt az izgalom! Nem is hittük igazán, hogy valóban eljön. Egy gyerek hívására! És másnap egy nagy fekete állami autó állt meg a ház előtt és kiszállt belőle a nagy karmester. Eljött! Nagy volt a meglepetés, az öröm! - Nos, most minden nagyságnál nagyobb és híresebb valaki üzeni, ígéri, hogy jön! Eljön hozzád, hozzánk! Ímé, jön néked a te Királyod!

Vagy te nem is hívtad?? - Így van: most döbbenünk rá, hogy hiszen nem is hívtuk! Sőt, talán nem is akarjuk igazán, hogy ez az adventi Király valóban eljöjjön hozzánk! „Maradj Uram, én csak távolról szeretlek látni, hallani Rólad! Úgy, hogy Te valahol a mennyben, a messzi bizonytalanságban, én meg itt a magam hatáskörében! Ne gyere, csak csomagot küldj, vagy csak egy szép karácsonyfát, alatta televízióval, olyan régen szeretnénk már egyet, vagy jó hangulatos szentestét...” Ugye, valahogy így gondoljuk, ha nem is mondjuk?! Mert tudjuk mi azt igen jól, hogy ha Ő igazán eljönne és leülne az asztalunk mellé, valahogy másképpen kellene sok mindent csinálnunk. Egy Király jelenlétében mégsem lehetne úgy viselkedni, olyan indulatosan beszélni, emberekkel bánni, ahogyan már megszoktuk... Feszélyezne!! Át kellene talán rendezni az egész életünket, nagy lelki nagytakarítást kellene végezni, ami pedig már régen volt... Talán vissza kellene adni valakinek egy könyvet, pénzt, ami már régen esedékes volt... Talán mégis meg kellene bocsátani valakinek, ki kellene békülni valakivel, mert így mégsem lehet ilyen Valakit, egy Királyt a házba befogadni... - „Ne gyere, Uram!” De Ő mégis jön! Nem azért, mert hívtad - Ő akar jönni! Ímé, megüzeni: „Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya! Ímé jön néked a te Királyod!” Mióta ott a Golgotán azt a nagy véres áldozatot meghozta érettünk: joga van minden emberhez, reád is, reám is! Örömhírrel jön, azzal, hogy meg vagy váltva! Szeret az Isten! Személy szerint neked mondja: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” - Ő mondja, nem én! Én csak tolmácsolom! Felelősségem teljes tudatában mondom: Akárki vagy, Isten megváltó szeretetéből senki sincs kizárva, senki, hacsak valaki maga nem zárja ki magát belőle! Nem a bűn az - akármekkora is az -, ami kizár valakit Isten kegyelméből, hanem az, ha valakinek nem kell az a kegyelem! Ha valaki nem fogadja el azt, amit hoz! Amiért jön!

Imhol jön a te Királyod! Várhatna, míg te jössz oda hozzá, de nem vár! Ő jön hozzád! Hívatlanul is jön! Egyszerűen bejelenti, mint Zákeusnak: „Ma nálad akarok vacsorázni!” - Hozzád jön, igen hozzád, aki most itt ülsz, és hallod az üzenetet. Vedd egészen személyesen! Hidd el, hogy neked is Jézusra van szükséged, épp úgy, mint nekem és minden embernek! Ha nem így lenne, nem jönne Jézus. Gondolod, hogy csak egy szép gesztus volt Istentől a betlehemi jászol, a golgotai kereszt, ha nem lennél, ha nem lennénk mindnyájan ráutalva?! Mint a szemnek a fény, a tüdőnek a levegő: úgy kell a szívnek Jézus! Itt a Földön legalábbis így van! Bizonyosan vannak más naprendszereknek is bolygóik, bizonyosan van azokon is valamiféle öntudatos, emberihez hasonló lét, - hogy ott miként van ez a dolog, azt igazán csak az Isten tudja. De hogy itt csak Jézus által lehet igazán élni, úgy hogy az ember nem csak egzisztál, hanem él, azt én most újra megtapasztaltam! A Jézussal való közösségben teljesedik ki az életünk, Jézusban talál az ember az igazi önmagára. Még eddig mindenkitől azt hallottam, aki komolyan vette Jézust, hogy Benne talált igazi önmagára, azóta találta meg a helyét igazán a világban, azóta boldog - azóta él! Nos, ezért olyan nagy örömhír ez az üzenet: „Ímé, jön néked a te Királyod!”

Hozzád jön, aki talán nagyon egyedül vagy, talán nem is azért, mert mind előrementek már, akiket szerettél és magadra maradtál, hanem talán még inkább lelkileg vagy egyedül, magányos. Vagy valóban olyan egyedül vagy, hogy csak a rádió kíván neked jó éjszakát és ezért hallgatod éjfélig. Ímé, nem kell tovább ilyen egyedül lenned a nagyvilágban. „Ímé, jön néked a te Királyod!” Egy Király társaságában élhetsz! Tőle magától hallhatod esténkint, hogy: jó éjszakát, aludj békében, majd én virrasztok! Egy Király lehet a barátod, neked, akit talán elkerülnek, nem értenek meg, nem szeretnek. - Maga az adventi Király törli le a könnyeidet, aki sírsz! Ő vigasztal személyesen! Megért téged és melletted akar maradni ezentúl! Lehet, hogy belefáradtál a sok munkába, hajszába, küzdelembe, gondjaid miatt álmatlan éjszakáid vannak - talán valami bűn emléke szorongatja a lelkiismeretedet -, nos halld hát, neked üzeni: „Ímé, jön néked a te Királyod!” Akárki vagy - jobb módú, vagy szegényebb sorsú, fiatal, vagy öreg, boldog vagy szerencsétlen -, ma neked szól az adventi üzenet: „Ímé, jön néked a te Királyod!” Neked szól személyesen. Ez a szócska: Ímé, az eredeti szövegben tulajdonképpen egy nagy felszólítás, mintha azt mondaná valaki: Nézd! Lásd csak! - Tehát arra biztat, hogy ne arra a sok bajra, szomorúságra, nyomorúságra, problémára nézz most, ami körülötted van! Irányítsd a tekintetedet a közelgő Királyra, Aki hozza a világosságot a sötétségbe! Vedd le a tekintetedet mindarról a gondról-bajról, ami megigéz, és nézd: Jön néked a te Királyod! A te segítőd, a te Megváltód! Jézus!!

De! Király ám az, Aki jön! És ez előtt a Király előtt kapitulálni kell, meg kell hódolni, térdre kell esni, térden állva lehet igazán méltóképpen fogadni! Több mint Király, de nem tudok nagyobbat mondani, azért mondom: KIRÁLY! Próbáld meg egyszer igazán így várni: térden állva - egészen bizonyosan jön. Eljön hozzád az Isten! Igen, térden állva, mint aki tudod, hogy méltatlan vagy rá, mint aki tudod, hogy semmit nem adhatsz neki, csak MAGADAT! Jön hozzád és átölel az Isten!

És akkor majd ott, az Ő karjai között megtalálsz mindent, amire vágytál - boldog és áldásos lesz majd az életed!

Ámen.

Lelki örömmel megújulva
Imádjuk szent Felségedet,
Hogy ismét mireánk fordulva
Szemléljük régi kedvedet.
Megnyitjuk szívünket,
Tárjuk kebelünket,
Hogy Jézusunkat
Ekképpen fogadjuk,
Híven általadjuk
Néki magunkat.

(308. ének, 4. vers)

Dátum: 1965. december 5.

Kedves Testvéreim! Emlékeztek talán reá, a múlt vasárnap bejelentettem, hogy szeretném folytatni ennek az Igének a magyarázatát, mert múlt vasárnap csak az egyik részéről beszélgettünk. Ott szeretném most folytatni, ahol abbahagytam. Arról volt szó, hogy miként ez a tíz nyoszolyóleány várta a vőlegény megérkezését a menyegzőbe, valahogy olyanformán él az Istennek a népe is nagy váradalomban. Nem a modern ember optimista vagy pesszimista váradalmában, hanem a mi váradalmunk, a mi adventi váradalmunk arra irányul, hogy Valaki jön szembe velünk, Valaki érkezik. Olyan Valaki, Aki az egész történelem horizontján fog majd megállni egyszer, és Akinek a lábai előtt ér majd véget minden út. A saját életünknek az útja is, meg a történelemnek az útja is. Tehát Valaki már útban van, csak még nem érkezett meg. Az, hogy jön, bizonyos, csak az a bizonytalan, hogy mikor fog majd megérkezni. Talán már holnap, lehet, hogy van közöttünk olyan valaki is, akinek a számára már ma megérkezik. Lehet, hogy egy hét múlva, esetleg 10 esztendő múlva: nem tudjuk! De éppen ezért kell minden pillanatban a várakozásnak az állapotában lennünk, éppen ezért kell készen lenni arra a nagy pillanatra, amikor szemtől-szembe fogunk majd állni azzal, Aki jön! Éppen ezért minden óra, amit megérünk, minden esemény annak az egyetlen egy pillanatnak a jegyében telik, amikor majd szemtől-szembe meg fogunk állni egyenként a mi Urunk előtt. Tehát a múlt vasárnap arról beszéltem, hogy várunk, hogy váradalomban élünk, most pedig folytatva a történetet, arról szeretnék beszélni, hogy miként várunk.

Nos Testvérek, ezek a nyoszolyólányok hogyan vártak? Az első, ami feltűnik ebből az Igéből, az, hogy meglehetősen hosszúra nyúlt a vőlegény megérkezése. Elfáradtak mindnyájan, "elszunnyadának és elaluvának". És az az érdekes, hogy Jézus ezt a tényt, hogy elaluvának, minden szemrehányás nélkül említi meg, mintegy magától értetődő dolgot: hogy az ember amikor elfárad, akkor elalszik. Tehát egyáltalán nem rója fel nekik mintegy hibául azt, hogy elaludtak várakozás közben. És én nagyon örülök ennek az Igének, mert ebből is azt látom, amit Jézusnak egyébként mindenféle cselekedetéből látok: hogy határtalanul emberi, határtalanul jóságos és mintegy magától értetődőnek tartja Jézus is azt, hogy a pihenés, az alvás, a kikapcsolódás hozzátartozik az emberi élethez. Emlékeztek, van egy olyan jelenet is leírva a Bibliában, amikor Jézus Maga hívta a tanítványait, hogy gyertek el csupán ti magatok, gyertek el egy puszta helyre és pihenjetek egy kevéssé. Nem lehet a legbuzgóbb tanítványnak sem állandóan felhúzott állapotban élni. Kell lenni olyan időszaknak, amikor egy kicsit kikapcsolódik. Én meg vagyok győződve, Testvérek, hogy ha a modern ember Jézusnak ezt az egyetlen kedves szavát komolyabban venné, kevesebb lenne ebben a világban a szívtrombózis, meg az agyvérzés. Tehát Jézusnak a várása, amiről beszéltünk, az nem azt jelenti, hogy az ember egész nap imádkozik és közben semmi egyebet nem tud csinálni, és hogy minden gondolata csak arra irányul, hogy vajon mikor jön, melyik pillanatban jön Jézus?

Tehát ne így képzeljük el azt az adventi várakozást, amiben élünk, hogy az ember csak vár, vár és közben semmi mást nem csinál. Vár, akár türelmesen, akár türelmetlenül, vár akár imádkozva, akár zsoltárokat énekelve, Bibliát olvasva, csak vár és minden gondolata mindig csak azon jár, hogy mikor jön a vőlegény. Nem, Testvérek! Egy hívő édesanyának pl. nagyon is ott kell hogy járjon az esze, hogy milyen ebédet főzzön a családjának, mert ha nem ott jár az esze, akkor könnyen odaégeti a rántást. És nagyon is azon kell gondolkodnia, hogy ne hagyja rendetlenül járni a gyermekeit, mert az az ő szégyene lesz. És egy hívő munkásnak nagyon is ott kell hogy legyen minden gondolata és minden figyelme azon a gépen, amelyiken dolgozik, mert különben rosszul mennek a csavarok és selejtet fog készíteni és ez az ő szégyene lesz. Tehát az érkező Jézus elé menni nem annyit jelent, hogy mindent, mindent ezen a világon elhanyagolni. Sőt, éppen nem ezt jelenti! De mindenesetre azt látjuk ebből az Igéből, hogy Jézus nem méricskéli úgy szakadatlanul az Ő benne hívő embereknek a lelki hőfokát, ahogyan általában nagyon sok kegyes ember mindig önmagával bíbelődik és szakadatlanul azt méricskéli, hogy mennyit fogyott, mennyit nőtt, mennyivel forróbb ma a lelki állapota, hanem Jézus hagyja az Övéit néha pihenni is, hagyja aludni az Övéit.

Egyáltalán nem veszi zokon Jézus azt, hogyha egy-egy tanítványa, élvezve a decemberi napsütést, kisétál a Szabadsághegyre. És ott, sétálás közben nem okvetlenül és nem szakadatlanul azon gondolkodik, hogy hogy is lesz majd akkor, amikor Ő visszajön. Egyáltalán nem veszi zokon, ha egy-egy tanítványa, amikor fáradt, este álomra hajtja a fejét és 6-7-8 órán keresztül semmi mást nem csinál, csak alszik. Csak pihen. Sőt, azt hiszem, kedves Testvérek, hogy éppen egyik bizonyítéka az Istenben való bizalomnak és az igazi tanítványságnak az, hogy valaki olyan nyugodtan le tud feküdni és olyan nyugodtan ki tud kapcsolódni mindenféle gondjából, bajából, mint ahogyan ezek a szüzek tették, amikor a várakozás közben elaludtak. Siettetni úgysem tudjuk azt a nagy pillanatot, amikor majd fölharsan a kiáltás, hogy „ímhol jő a vőlegény, jöjjetek elébe"! Eljön az a pillanat minélkülünk is, anélkül is, hogy mi nyüzsögnénk, vagy különösebben buzgólkodnánk. Sőt, az akaratunk ellenére is el fog jönni egészen bizonyosan. Nos tehát, ezért feküsznek le olyan nyugodtan és olyan békésen ezek az eszes szüzek, akikről itt a példázatban szó van. Persze előbb elkészítik a lámpásaikat, előbb gondoskodnak az olajtartalékról. De talán az utolsó gondolatuk még az ébrenlétben éppen az az öröm, ami majd a felébredésnél vár reájuk, meg talán az a bizonyosság, hogy a holnapi nap megint közelebb visz bennünket a nagy boldog pillanathoz, a találkozásnak a pillanatához, és az a nyugalom, az a tapasztalat, hogy meg-megújul minden reggel az Istennek a nagy irgalma, alhatunk nyugodtan. Én azt hiszem, Testvérek, hogy nagyon sok álmatlanul átvergődött éjszakánk válnék nekünk is nyugodtabbá és pihentetőbbé, ha jobban mernénk bízni Abban, Aki akkor is ébren van és akkor is itt jár, amikor mi alszunk. Hogyha jobban át mernénk adni Őnéki a dolgainkat, vagy magunkat a pihenésnek és le mernénk tenni mindenféle gondunkat, bánatunkat és problémánkat az Ő kezébe, miközben alszunk. Aludjunk, aludjunk csak nyugodtan! Úgy, ahogyan ezek a szüzek. Hiszen Jézus azonközben is készítgeti tovább az Ő visszajövetelét. Boldog az, aki olyan nyugodtan tud aludni, mint ez a tíz szűz. És az ilyen embert nem fogja majd kellemetlenül érinteni, amikor álmából riasztja fel a kiáltás, hogy „ímhol jő a vőlegény, jöjjetek elébe”. Csak ki ne fogyjon az olaj a lámpásunkból!

Mert Testvérek, éppen ebből a történetből látszik, hogy van másféle alvás is, nemcsak ilyen nyugodt alvás, nemcsak ilyen. Ebben a történetben kétféle társaságról van szó. És a társaságnak a másik része is, akikről eddig még nem beszéltünk, azok is aludtak. De valahogy másképpen aludtak. Talán éppen a hosszúra nyúlt várakozásba fáradtak bele, talán éppen a reménytelen várakozás miatt aludtak el. Mindenesetre ők már nem számítottak igazán komolyan arra, hogy még jöhet a vőlegény, s ezért aludtak el. Ez látszik, erre lehet következtetni abból a tényből, hogy nem gondoskodtak olajtartalékról. Bizonyára nem mulasztották volna el a gondoskodást, hogyha ők is komolyan számolnak azzal, hogy az ő váradalmuk nem hiábavaló és hogy a vőlegény egészen bizonyosan meg fog érkezni. És ők így aludtak, és ők ezért aludtak. Kedves Testvérek, én attól félek, hogy ilyen módon alusznak ma is nagyon sokan, méghozzá éppen azok közül, akik pedig már hallották a nagy figyelmeztetést, hogy „vigyázzatok, mert nem tudjátok, hogy mely órában jő el a ti Uratok”! Éppen ezek közül is alusznak nagyon sokan. Persze nem szó szerinti értelemben véve, úgy, hogy ágyban lefekve, öntudatukat kikapcsolva alusznak és semmi mást nem csinálnak. Hanem nagyon is aktívak közben és nagyon sok mindent csinálnak, de mégis alusznak. Valahogy éppen a Krisztus-várásukat, éppen a hitüket, a reménységüket, a lelkiismeretüket ringatták álomba közben, míg ez a váradalom olyan hosszúra nyúlt. Annyira belevesztek a földi élet, a mindennapi élet sok mindenféle tennivalójába, gondjába, bajába, hogy a nagy adventi váradalomnak az ébrentartására már nem maradt semmi lelki energiájuk. Valahogy úgy, mint az özönvíz napjaiban, Noé idejében: akkor is aludtak az emberek, nem gondoltak egyáltalán a közelgő isteni ítéletre. Ahogyan meg van írva: ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek, mindenfélét csináltak. Ez mind helyes, de mindez a nagy adventi váradalom nélkül. Ez a félő, Testvérek, hogy így alusznak sokan.

Hogy is szokták ezt mondani? Úgy dolgozzál, mintha örökké élnél és úgy élj, mintha holnap meghalnál! Van ebben valami nagyon nagy igazság, Testvérek. Egész biztos, hogy bibliai eredetű, ha nem is szó szerint, de tartalmilag ez az igazság. Mert tényleg rengeteg sok mindenféle tennivaló van ebben a földi világban mindnyájunk számára, amiben nekünk, hívő embereknek ugyancsak meg kell állnunk a helyünket becsülettel. De ha valaki ezt a sok minden tennivalót úgy csinálja, nem az adventi váradalomban, nem abban a szakadatlan váradalomban, készenléti állapotban csinálja ezt a sok mindenfélét, amit tenni kell, hogy bármelyik pillanatban Maga elé szólíthatja őt az Úr, ugye ezt tudjátok, hogy minek nevezi azt Jézus éppen ebben a példázatban: bolondnak! Esztelennek. És vajon nincs igaza? Hát nem esztelenség nem számolni a legbizonyosabbal, ami egy embert érhet? Mert minden más bizonytalan, de ez az egy bizonyos, hogy egyszer szemtől-szembe meg kell állnia az érkező Jézussal, hogy ott végződik az Ő lábai előtt az én életemnek is az útja. Ez az egy bizonyos, és éppen ezzel nem számolnak. Nem esztelenség ez?

Ebben a példázatban a tíz szűz közül öt eszes volt, ahogy mondja Jézus, és öt esztelen, bolond. Fele-fele arányban voltak tehát. Én attól félek, hogy a ma élő hívők között ez az arány sokkal kedvezőtlenebb lenne. És hogyha majd azután mégis elhangzik a nagy kiáltás, hogy serkenjetek fel, mert jön a vőlegény, jöjjetek elébe, akkor talán a legtöbb ember nem az éjszakai nyugalmából serken fel, hanem halálra rémülve lép elő, ugrik ki a munkapad mellől, vagy az íróasztal mellől, vagy az autó volánjától, vagy egy moziból, vagy talán éppen egy templomból, vagy a betegágyból. Azért halálra rémülve, mert erre az eget-földet megreszkettető jeladásra, hogy jön a vőlegény, már régen nem számított. És az örökkévalóságnak az egész kérdése fölött már régen napirendre tért. Ezek a fölserkenő és fölriadó emberek fognak majd akkor kapkodni a lámpásaik után. Akkor talán majd eszébe fog jutni egyiknek-másiknak, hogy hiszen persze, hát én is ugyanannak az Úrnak a nevére vagyok megkeresztelve, Aki jön föltartóztathatatlanul mostan! Talán vissza fog emlékezni akkor, hogy ott volt valamikor egy nagypénteki istentiszteleten, vagy arra, hogy minden karácsonyt ő is nagy áhítatos hangulatban töltött el családja körében, fennhangon elmondott Miatyánkkal az ajkán. Hátha használ ez valamit! Tehát riadtan kapkodnak a régi emlékeknek a lámpása után. De akkor döbbennek rá arra, hogy az a lámpás már nem világít, csak egy kormos kanóc maradt még benne. Pedig valamikor volt benne olaj, pislákolt benne valami világosság. Valamikor régen, amikor ők is elindultak együtt a többiekkel várni a vőlegényt, kimentek a vőlegény elé, de azután olyan soká tartott a várakozás, hogy közben kialudt a lámpás, elfogyott az olaj. És most a nagy sötétségben azt sem tudják, hogy mitévők legyenek. Lám, a sok minden tennivaló között, ami pedig fontos volt, elfeledkeztek egy nagyon fontos dologról: elfelejtettek olajat vinni magukkal a lámpásaikban.

Kedves Testvérek, sokat vitáztak már az évszázadok folyamán, hogy mi is az az olaj, aminek ebben a példázatban olyan nagy szerepe van. Nos tehát, én nem akarnám tovább bonyolítani ezt a vitát, de mindenesetre a legegyszerűbbre gondolok. Olyan valamire, ami a keresztyénül élésünk közben mindig fölhasználódik és amit éppen ezért mindig pótolni kell. Mi az hát, ami a keresztyénül élésünkhöz az energiát szolgáltatja, amit tehát mindig újra fölélünk és amit mindig újra meg kell újítani? Nagyon egyszerű dolgokról van itt szó. Az egyik ilyen olaj, ilyen megújítandó valami, amiből fény lesz, ami azt a bizonyos keresztyén világosságot táplálja az életünkben, ez az imádság. Ha valaki nem él rendszeres imaéletet, föltétlenül kialszik az életéből előbb-utóbb az a bizonyos keresztyén világosság, mint ahogyan a lámpából a fény, amelyikből kifogyott az olaj. Imádság nélkül, nagyon komoly és nagyon rendszeres imádság nélkül, minden hívő ember csak a sötétben tapogatózik. És ez azt jelenti, hogy csukva marad fölötte az ég. És a mi imaéletünknek az olajtartalékát oly végtelen hamar föléljük! Én nem tudom eléggé hangsúlyozni az imádságnak a szükségességét a keresztyén embernek az életében. Mert tudjátok, a hirtelen, vagy megszokásból elmormolt imádságokból, meg olyan ledarált Miatyánkokból sohasem lesz ám világosság! Legfeljebb egy kis füstölgő kanóc. Olyan az imádság az életünkben, mint az olaj a lámpásban. Enélkül senki nem tudja elérni azt, amit Jézus így mondott: „úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” Nos, tehát amelyik szívből kifogy, elfogy az imádság, annak az életéből lassan kialszik az a bizonyos fény, amiért érdemes keresztyénnek lenni.

Ugyanilyen olaj a Biblia is. Itt sem elég az, hogyha akár naponként is kezébe veszi az ember és kötelességszerűen, csak úgy megszokásból, hogy na gyorsan elolvasom, hogy mi is a mai adag. Mert fénnyé és világossággá az az olvasott Igeszöveg csak akkor lesz, ha magának Isten Szentlelkének a segítségül hívásával megpróbálom megérteni, hogy itt most nekem mit akar mondani az Isten, mire figyelmeztet, mit ítél meg, merre vezet. Tehát enélkül az egész Biblia a kezemben, vagy az egész bibliaismeretem a fejemben annyit ér, mint egy egyébként értékes lámpás, amelyik azonban már nem világít, mert nincs benne olaj. És még valamit: Jézus egyszer azt mondotta a tanítványainak: „az én eledelem az, hogy cselekedjem Annak akaratát, Aki elküldött engem”. Tehát az Isten akaratának a cselekvése, az emberek között való szolgálat Jézus számára olyan volt, mint a test számára a táplálék. És valóban így van, az Isten akaratának a cselekvése, az emberek között való minden jó szolgálatnak a végzése, az erősíti, táplálja a mi keresztyén életünket. Mi hasznát veszik az emberek körülötted, hogy te ismered az Istent, hogy te ismered Jézus Krisztust? Végzel valami igazán speciális keresztyén szolgálatot a körülötted élő emberek felé? Családodnak, barátaid körében, ismerős-ismeretlen embereknek a javára, épülésére, emberibb emberré válására? Mert ez is olaj, mert mi nemcsak a szeretetből fakadó szolgálatért vagyunk keresztyének, hanem az ilyen szolgálatból mindig újra erőt merítve lehetünk keresztyének. És jaj annak az embernek, akinek az életéből elfogyott az ilyen olaj! Nos hát, Testvérek, az imádság, a Biblia és a szolgálat - ezek teszik világítóvá azt a bizonyos lámpást. Ennek a világosságnak a fényénél már látszik valami a visszatérő Krisztus dicsőségének a ragyogásából.

Tudjátok, minden egyes igazán elmélyült imádság, minden élővé vált Ige és minden komolyan vett szolgálat olyan, mint egy nagy fényjel az éjszakában, amelyikről Jézus látja, hogy hol vannak az övéi. És minden ilyen igazi imádság és minden ilyen igazi Ige, amit megértett az ember, és minden igazi keresztyén szolgálat egyúttal jeladás is arról, hogy még mindig ébren vár a vőlegény. És egyúttal olyan világosság is, amely bennünket, magunkat ébren tart, a készenlét állapotában. Az imádság, az Ige, a szolgálat olyan világosság, ami bennünket a készenlét állapotában tart. Még akkor is, hogyha alszunk, tudván, hogy közel van a mi megváltásunk.

Nos, tehát kedves Testvérek, mi van a lámpásainkkal? Ég a te lámpásod vagy már kialudt? Adunk mi olyan fényjeleket, amelyekről ránk talál majd az, Aki jön? Vigyázzatok, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok, amikor az Embernek a Fia eljő!

Tudom, hogy közel Mesterem,
Az óra fut, a nap közel;
Elébe állok csakhamar,
Megváltó Jézusom, jövel!
Bár a világ gúnyol, nevet,
A honvágy tölti lelkemet,
Mert nemsokára hív az Úr:
Jöjj haza, jövel gyermkem!
Kitárt karjával vár az Úr:
Jer, pihenj, nyugodj keblemen!

(421. ének 4. vers)

Ámen.

Dátum: 1966. december 4.

Kedves Testvéreim! Amint tudjátok, advent első vasárnapjára gyülekeztünk most össze. Tehát újra ránk köszöntött az az időszak, amikor a keresztyén embernek a figyelme úgy irányul Jézusra, ahogyan Ő azt meg is ígérte, amikor itt járt közöttünk: hogy visszajön erre a földre nagy hatalommal és dicsőséggel, ítélni eleveneket és holtakat. Ezért olvastam fel advent első vasárnapján Jézusnak ezt a nagyszerű adventi szózatát, amelyben a jellegzetes adventi váradalomról van szó. Ma ennek a példázatnak csak egyik részletével szeretnék foglalkozni, és hogy ha Isten is úgy akarja, a jövő vasárnap szeretném majd folytatva elmondani ennek a példázatnak a többi tanulságát.

Íme, tehát azt olvastuk erről a tíz nyoszolyóleányról, hogy kimenvén, elővették lámpásaikat és kimenének a vőlegény elé. Várták a vőlegény megérkezését a menyegzőre. Szinte az egész magatartásukat ez az egyetlen szó határozza meg, hogy vártak valamire. Vártak valakit, vagy vártak valamit. És én azt hiszem, hogy éppen ez az, amiben ez a tíz lány a legjobban hasonlít a ma élő emberiségre. Mert várni jellegzetesen emberi tulajdonság. Az ember mindig vár valakit vagy valamit. Már egészen fiatalon várja azt, hogy majd felnő, ha nagy lesz. Azután később várja azt, hogy majd ha megnősül vagy férjhez megy. Azután megint később, ha majd gyermekei lesznek, vagy ha már a gyermekei is felnőnek. Azután megint később, hogy majd ha nyugdíjba vonul. Volt idő, amikor rettegve vártuk a háború kitörését és azután volt idő, amikor reménykedve vártuk a háborúnak a befejezését és a békés időszaknak a bekövetkezését. Mindig várunk valamit, mert általános emberi tulajdonság, hogy mindig várunk valamire. Mert a váradalom ad valami értelmet és valami célt az ember életének. És tudjátok, a legnagyobb baj, amikor már valaki nem vár semmit. Amikor csak úgy rezignáltan mered maga elé, és úgy gondolja, hogy most már neki nincs mit várni ettől az élettől, hacsak nem a halált. Igen, Testvérek, aki úgy érzi, vagy úgy gondolja magában, hogy mire várjak én még, az tulajdonképpen arról tesz tanúságot, hogy az életnek az ő számára már semmi értelme nincsen. Elfogyott már minden reménysége.

Nos, az általános emberi váradalom az utóbbi időben meglehetősen összekuszálódott. Még a múlt században, tehát az 1800-as esztendőknek a második felében valahogyan úgy optimistán, Jókai és Verne Gyula fantáziájával várta az emberiség azt a világot, amelyet a sokat ígérő technikai fejlődés fog majd megvalósítani. A ma élő írók utópisztikus regényei azonban már tele vannak a legrettenetesebb szörnyűségek látomásaival. Míg régebben az emberiség a technikai fejlődés beláthatatlan lehetőségeivel számolt, ma szinte minden erejét arra koncentrálja, hogy éppen a technika fejlődésével immár lehetővé vált és megvalósítható lehetőségektől hogyan tudna megmenekülni. Ma éppen ezért sokat foglalkoztatja az emberek fantáziáját az, hogy mit várjunk, mire várjunk? Tényleg, mire várjunk? A 2000. esztendőre? Amiről olyan sok utópisztikus közleményt olvashattunk már újságokban, vagy a Huxley által megálmodott új világra, ami már magában is rettenetes? Vagy pedig egy mindennél borzalmasabb atomrobbanás által okozott egyetemes pusztulásra, amelyre szintén képes ma már az emberiség? Ez a kérdés, hogy mire várunk, ma már lassan szinte kezd átformálódni és így mered az emberiség elé, hogy: mi vár ránk? Vajon milyen ismeretlen partok felé halad az emberiségnek a hajója? Igen, a régebbi reményteljes várakozás helyett ma már egyre inkább szorongó várakozásban él az emberiség.

Testvérek! Amint hallottátok a felolvasott történetben, Jézus is várásról beszél. Ez a tíz nyoszolyóleány szintén várt, a várakozás állapotában élt. De az ő várakozásuk valahogy lényegileg más volt, mint az emberiség mai váradalma. Az ő várakozásuk jellegzetesen adventi váradalom volt. Nem arra irányult a váradalom, amit az emberi bölcsesség, vagy a technika képes megvalósítani, vagy akár elhárítani. Sem nem arra, amit az idő múlása szinte természetesen hoz majd magával, pl. a megöregedést vagy a halált, sem pedig arra, ami az események ilyen vagy olyan alakulásából kikövetkeztethető vagy előre látható. Tehát ez a tíz szűz nem a modern ember akár optimista, akár pesszimista utópisztikus váradalmában élt. Nem! Itt valami egészen másról van szó! Itt arról van szó, hogy Valaki jön! Valaki érkezik, Valaki szembejön velük a túlsó oldalról. És ezek az emberek, akikről a példázatban van szó, semmit nem tehetnek azért, hogy ennek a Valakinek az érkezését és a Vele való találkozást akár siettessék, vagy késleltessék, vagy akár elhárítsák. Mert itten nem arról van szó, hogy ők akarnak elérni valamit, valami olyan célt, amit ők kitűztek maguk elé, hanem itt arról van szó, hogy másnak van célja ővelük. Mert Valaki útban van feléjük, Valaki már elindult szembe velük, csak még nem érkezett meg. De jön! És ők erre várnak. Ők ezért várnak, ők ebben a bizonyos váradalomban élnek.

Ez a mi adventi váradalmunk is, Testvérek! Ez a jellegzetes adventi váradalom. Várni a beteljesedését annak az ígéretnek, amelyet Jézus tett, amikor azt mondotta, hogy Ő visszajön. Tehát mit is várunk akkor, amikor Jézus visszajövetelére várunk, mikor arról beszélünk? Ez mindenekelőtt azt a feltétlen bizonyosságot jelenti, hogy az a sokszor kusza, össze-vissza, összefüggéstelennek látszó eseménysorozat, amit mi történelemnek nevezünk, egyszer bizonyosan célba fog futni! El fogja érni az értelmét. Nem értelmetlenül és nem véletlenül történnek az események. És nem azért fog célba futni, minthogyha mi, emberek képesek lennénk akár a történelem folyását, akár a magunk életének a folyását valamilyen cél felé irányítani, ó dehogy! Mi mindig csak sötétben fogunk tapogatózni, sőt még a világnak a hatalmasai is, akik a történelmet csinálják, azok se tudják előre kiszámítani, hogy merre fog majd tovább futni az a vonat, amelyiknek a váltóit kezelik most. És így vagyunk mindnyájan a saját egyéni életünknek a folyásával. Melyikőnk tudná megmondani azt ma, hogy mi vár rá holnap, vagy holnapután? Hanem azért fog célba futni minden, mert ezt a célt valaki más szabja meg a számára azáltal, hogy Ő maga ott lesz majd a célnál. Hogy Ő maga lesz majd a cél. Hogy meg fog jelenni a világnak a horizontján. Ezt fejezi ki tulajdonképpen ez az Ige, ami a szüzekről van megírva, hogy „vevék az ő lámpásaikat és kimenének a vőlegény elé”. Tudjátok Testvérek, hogy milyen nagyszerű dolog így élni?! Abban a bizonyosságban élni, hogy Jézus jön! Tehát az éltető, a visszatérő Jézus elé mintegy kimenve élni. Hiszen másképp él az, aki tudja, hogy mire vár, és aki tudja, hogy mire várhat. Minden eseménynek, ami történik - akár kellemes, akár kellemetlen, akár örvendetes, akár tragikus az az esemény -, mindennek egyszerre megváltozik az értelme, megváltozik a jelentősége abban a pillanatban, hogyha tudom, hogy egy áldott, hatalmas és engem nagyon szerető Valaki jön szembe velem, jön elém és én megyek Felé. Az egész történelem az Ő lábai elé torkollva fut célba és ér véget.

Testvérek, ha tudom, hogy hol végződik egy út és miként végződik egy út, akkor a közbül lévő útszakaszokat is egészen más lélekkel és egészen más reménységekkel élem át és teszem meg. Hol végződik az út? Jézus lábainál. És hogyan végződik az út? Nos - jelképesen - menyegzővel! Tehát valami kimondhatatlanul nagy, örvendetes eseménnyel, amire mi meg vagyunk híva. Pascal mondotta egyszer azt, hogy felséges dolog lehet egy olyan hajón utazni, amelyet bár ide-oda dobál a vihar, és amelyen bár át meg átcsapnak a hullámok, mégis biztosan tudom azt, hogy be fog futni a kikötőbe. Nos, Testvérek, szokták mondani, hogy az élet kaland. Valóban van benne valami. Micsoda a kaland? Olyan eseménysorozat, amelyiknek ismeretlen a kimenetele. Ki tudná megmondani közülünk azt, hogy milyen lefolyása lesz a saját életének? Hogy milyen örömök vagy milyen szenvedések, hogy milyen magány vagy milyen reménységek beteljesülése vár még reá az életben? Egyikőnk sem tudná megmondani! Tehát ilyen értelemben kaland az életünk. De az adventi váradalomban hívő és váró ember nem úgy éli meg az életének ezt a kalandját, mint ahogyan a detektívregényekben van megírva. A jó detektívregény is kalandoknak a sorozata. De a feszültség éppen abban van, hogy az ember az első laptól a legutolsó lapig nem tudja, hogy mi lesz a kimenetele a regénynek, hogyan fog bevégződni. De másféle kaland is van. Vannak nagy kalandos regények, vannak nagy tragédiák, amelyekben az olvasó már előre tudja, talán az író már az alcímben jelzi, hogy milyen tragédiával vagy milyen optimista véggel fejeződik be ez a történet. És itt a feszültség nem abban van, hogy na hova fog végül kilukadni, hanem sokkal inkább abban, hogy mi minden fog még történni addig és azért, hogy a történet elérje azt a végcélt, amit az olvasó már előre tud.

Nos, Testvérek, Pascal az előbbi hasonlatával éppen azt akarja mondani nekünk, hogy Isten a mi életünket nem detektívregényszerű kalandnak szánta. Nem olyan összefüggéstelen és értelmetlen eseménysorozatnak, amelyiknek nem tudjuk a végét, hanem az első lapjától kezdve már - igen a Biblia első lapjától, meg az életünk első lapjától, amikor elhangzott a keresztségi áldás - tudta, hogy hova fog vezetni az életünknek az útja. Tudtul adta, hogy egyedül Jézus marad a győztes. És hogy a történelemnek, meg az életünknek a látóhatárán ott áll Valaki, Akinél minden út véget ér. Lehet, hogy útközben még sok mindenféle furcsa kaland fog érni, de akkor is tudod, hogy Jézus áll az út végén. És lehet, hogy viharok tépáznak meg, az is lehet, hogy napsütötte vidékeken fogsz majd végigmenni, de utad mindenképpen Jézus felé vezet, a Vele való négyszemközti találkozás felé. Isten részéről az életem olyan, mint egy pontos szabályok szerint megkomponált fúga, amelyiknél mindig megmarad a téma. Én ugyan sokszor ezt úgy hallom, mintha összefüggéstelen hangok zűrzavara lenne. De akkor is tudom, hogy a legnagyobb mester játszik az Ő hangszerén, és hogy az életemben minden a nagy fináléra irányul. Tehát bizonyos fázisaiban lehet, hogy kaland az élet, de a végkifejlődésében semmiképpen nem az. Más szóval úgy is lehetne ezt mondani, hogy az adventi váradalomban élő ember sohase csavargója az életnek, hanem mindig vándora. A csavargónak nincsen végcélja. Teljesen esetleges és alkalomszerű az, hogy az adott pillanatban éppen hol van, a vándor pedig életének minden szakaszában tudja, hogy útban van a végcél felé. A csavargót viszi a lába, de maga sem tudja, hogy hová, a vándor pedig, ha esetleg nem látja is az utat, mert sötét van, de tudja, hogy hol a cél. Ezért van értelme minden jó szándékú emberi törekvésnek, amelyik igazán a javát akarja az emberiségnek. Ezért van értelme annak a nagy összefogásnak, amelyik ezen a földön a békességet munkálja az emberiség számára.

Olvastam egyszer valahol, hogy valaki Amerikába utaztában egy kutyát is látott a hajón. Egy nagy juhászkutya volt, amelyiket a gazdája rábízott a hajó legénységére, míg ő maga repülőgéppel utazott. A kutya ebben a nagy, idegen környezetben kutya-rosszul érezte magát! El sem tudta képzelni, hogy hol van. Szokatlan volt a számára minden szag, minden helyzet, az egész imbolygó világ. Szegény kutya el sem tudta képzelni, hogy mi az a hajózás és hogy van iránytű és van végcél és van egyszer megérkezés. Mintegy nagy, állati nihilizmusban élt. Nem is lehetett megvigasztalni az egész úton. Visszafelé utazóban megint volt a hajón egy kutya, egy kis öleb, de annak ott volt a gazdája. Ez a kutya is idegenül érezte magát ebben a teljesen szokatlan környezetben, ez sem tudta elképzelni, hogy mi történik ottan vele, ez is szűkölt és ez is félt, de amikor már nagyon hangosan dobogott a kis kutyaszíve a félelemtől, akkor nagy kutyabizalommal ránézett a gazdájára, mintha csak azt mondotta volna: ha te is itt vagy, akkor nem is lehet olyan reménytelen ez a helyzet! És ebben megnyugodott. Meg van írva valahol a Bibliában, hogy a csecsemők szája által szereztél magadnak dicsőséget. Hát én úgy érzem, hogy a kutyák tekintete által is szerez az Isten magának dicsőséget. Mi sem tudjuk azt, hogy a nagy hajózási terv milyen törvényszerűségei szerint történik ez vagy az az életünkben. De ismerjük azt a Valakit, Aki ott áll a parancsnoki hídon, és Aki ott vár a túlsó parton, a kikötőben. Mert Jézus a kapitány, akinek a hullámok és szél engednek, Aki jár a vízen, és egyúttal Ő az a Valaki is, Aki a túlsó parton, a kikötőben vár ránk. Minden bizonytalan, csak ez az egy Valaki a bizonyos: Aki velünk hajózik és Aki felé hajózunk, és Aki elé meg fogunk érkezni. És ha valaki elfordul ettől az egyetlen szilárd ponttól ebben a világban, leveszi róla a tekintetét, az úgy érezheti magát, mint az a kutya a hajón: tétován, félelmektől körülvéve, értetlenül egy nagy, idegen térben. De hogyha újra Őrajta nyugszik meg a tekintetünk, akkor megbátorodunk. Nem azt jelenti ez, hogy akkor már többet fogunk érteni majd a hajózásnak a titkaiból, nem - de ismerjük a kapitányt!

Ezek a szüzek olyan emberek voltak - az "eszes" szüzek -, akiknek az élete egyetlen nagy pillanatnak a jegyében telik. Annak a pillanatnak a jegyében, hogy jön a vőlegény és találkoznak vele. A találkozás pillanatának a jegyében. Vették az ő lámpásaikat, kimenének a vőlegény elé. Mert az, hogy a vőlegény jön, az biztos, csak az nem biztos, hogy mikor. Lehet, hogy még ma, az is lehet, hogy egy hónap múlva, lehet, hogy csak 10 év múlva. De éppen a megérkezés időpontjának ez a bizonytalansága az, ami a végletekig felfokozza az éber váradalmat. Tudjátok, valahogyan olyanformán, mint ahogyan az iskolában volt, hogy mindig el kellett készülni a leckével, mert sohasem tudtuk, hogy melyik pillanatban fog felszólítani a tanár felelésre. Tehát mindig készen kellett lenni. Éppen így nem tudjuk azt sem, hogy mikor jön elénk, vagy mikor szólít bennünket Maga elé. Nem tudjuk azt a pillanatot, amikor minden, amit olyan nagyon fontosnak, nélkülözhetetlennek tartottunk ebben a földi életben, tehát minden a világon: a sikereink, a kudarcaink, az eredményeink, az eredménytelenségeink, az egészségünk, a betegségünk, a boldogságunk, a boldogtalanságunk, minden egyszer úgy elmerül a hátunk mögött, és senki más nem marad, aki érdekel még majd bennünket, egyedül Jézus!

Ezért kell vigyázni és ezért kell minden pillanatban számítani Reá. Mert minden óra, amit megérünk, annak az órának, annak az egy pillanatnak a jegyében áll, amikor majd egyedül fogunk megállni szemközt Jézussal. És hogyha valaki úgy tesz, mintha ez a pillanat nem érkezne el az életében, az éppen a csúcspontját hibázza el az életének. Éljünk hát úgy, ahogyan ez a tíz szűz, akik elővették a lámpásaikat és kimentek a vőlegény elé. „Vigyázzatok, mert nem tudjátok, hogy melyik napon, vagy melyik órában jön el az Embernek Fia.”

Könyörögjünk hát:

Hinni taníts Uram, kérni taníts!
Jézus, te visszajössz, várni taníts!
Majd ha kegyelmesen nézed az életem:
Állhassak csendesen, hinni taníts!

(479. ének 4. vers)

Ámen.

Dátum: 1966. november 27.

Keresztyén Testvéreim!

Mióta Krisztus megszületett, ritkán volt a karácsonyi igehirdetés nehezebb helyzetben, mint ma, az 1941. esztendő karácsonyán. A világesemények láttára most nagyon sok lélekben kezd inogni a karácsonyi evangélium hitele. Hogyne, mikor olyan égbekiáltó ellentét van a boldog karácsonyi üzenet és a szomorú valóság között. Krisztus megszületése kibeszélhetetlen örömüzenet az égből a földre, melyet a hírvivő angyalok így adnak tudtul: "Hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész földnek öröme lészen" (Lk 2,10) - és ezzel szemben a valóság az, hogy ma annyi gyötrelem és gyász szomorítja szerte a földön az embereket, amilyenre talán még nem volt példa a világ életében. A betlehemi angyalok a békesség himnuszát zengik, a valóság pedig az, hogy mind az öt földrészen kigyulladt már a háború borzalmas tüze. A karácsonyi üzenet jóakaratot hirdet a földön mindenféle népnek és nemzetségnek, a valóság pedig az, hogy a rosszindulat, a kegyetlenség és az elszabadult sátáni erőszak sohasem tombolt talán még olyan eszeveszettül, mint éppen most.

Ha a földi eseményekre tekintünk, lehetetlen észre nem vennünk, hogy Isten haragjának a búsulása van most ezen a földön - ha pedig a betlehemi jászolra tekintünk, lehetetlen meg nem értenünk a karácsonyi evangéliumot, amelyik Isten örök, végtelen szeretetének a kiáradását hirdeti a földön. Azért van ma nehéz helyzetben a karácsonyi igehirdetés, mert a haragvó Isten szeretet-üzenetét kell tolmácsolnia a megriadt emberiségnek.

Azok az idők, amiket ma élünk, különösen alkalmasak arra, hogy megérthessük a karácsonynak azt a kettős jelentését, amit alapigénk is kifejez: Krisztus „az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be Őt. Valakik pedig befogadák Őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek”. Ebből az Igéből azt látjuk, hogy a karácsony nemcsak örömöt hirdet a világnak, hanem rettenetes jajt és gyötrelmet is. Mert a Krisztus eljövetele erre a földre két nagy csoportra választja szét az embereket: az Őt befogadókra, és az Őt elutasítókra. Ez a mai karácsonyi ünnep tehát ítélet azok ellen, akik nem fogadták be a Krisztust, és kegyelmet hoz azok számára, akik helyet adnak néki életükben.

Az elmúlt napokban több emberrel is beszéltem, és egyre gyakrabban tapasztaltam, hogy sok embernek a hite válságba jutott. Nem tudják összeegyeztetni a jelenlegi világhelyzetet az Isten gondviseléséről és szeretetéről vallott keresztyén tanítással. Ha az Isten szeret bennünket - mondják -, sőt, ha egyáltalán van Isten, hogy engedheti ennyire összekuszálódni az emberi érdekeket? Nemrégen egy hívő ember jött haza a frontról - hitetlenné válva. Olyan élményei voltak, hogy egészen megrendült a hite tőle Istenben: aki ha van egyáltalán, épp olyan szemlélője csak a sátáni eseményeknek, mint bármelyik jó szándékú ember.

Sok ember előtt nagyképűségnek látszik az, hogy mi most mégis karácsonyt ünnepelünk, és a Világmegváltó szeretetéről zengünk lelkes, dicsérő himnuszokat. Hát volt értelme annak, hogy az Isten személyesen megjelenjék a földön, ha 1941 esztendővel az Ő születése után is még így néz ki ez a világ?! Önkénytelenül belelopózik ma egy csomó lélekbe a csendes vagy hangos vád az Isten ellen, a karácsony ellen: vádolják Krisztust, hogy ímé, nem volt elég ereje megváltani a világot!

Mint egy nagy tiltakozás, úgy áll most elénk ez az Ige: ne ítéljünk az Isten jósága fölött, mert Ő ítél most felettünk! Ne vádoljuk a karácsonyt, mert a karácsony vádol most bennünket: hiszen Krisztus eljött az övéi közé, de az övéi nem fogadták be Őt! Az Isten igazán megtett mindent, ami rajta állott: eljött közénk, bezsugorodott egy emberi testbe, végigjárta itt a földön, közöttünk az utat, amelyen eltávolodtunk, eltévelyedtünk az Ő közelségéből. Utánunk jött, megszólított, elmondta, hogy az Isten visszavár bennünket, megbocsát; unszolt, hogy induljunk el vele és utána, Ő visszavezet bennünket az Édesatyánkhoz, Ő visszahelyez bennünket a bűneset előtti szent és ártatlan állapotunkba. És hogy mindez a drága ajánlat ne maradjon csak szó, hanem konkrét valósággá váljék számunkra: magára vette bűneinkért a büntetést, eltűrte, hogy isteni dicsőségtől sugárzó fejére töviskoronát nyomjanak, szent testéről a ruhát leráncigálják, ártatlan lényét kigúnyolják és megkorbácsolják, áldást osztó gyógyító kezét átszögezzék, gonosztevőként kivégezzék. Mindez azért, hogy ne csak szóval mondja, hanem véres tettekkel is bebizonyítsa, hogy az Isten szeret, nem haragszik, megbocsátott, ímé, a Krisztus által mindenki előtt szabad az út visszafelé, az Atyához. Ezért jött Jézus, ezen ujjongunk karácsonykor, és amiért jött, azt maradék nélkül, tökéletesen el is intézte!

Csak egy nagy baj történt: az, hogy az övéi nem fogadták be Őt - amint olvassuk az Igében! Úgy érzem, Testvéreim, a mai ünnepen ezt a szörnyű vádat hirdeti leghangosabban a karácsonyi üzenet. A visszautasított isteni szeretet vádolja most ezt a világot, amely, hogy mennyire nem fogadta be Jézust, éppen abból látszik legjobban, hogy ide jutott. Ha egy beteg nem veszi be a fölkínált orvosságot, amitől meggyógyulhatna: nem az orvos lelkén szárad, ha belepusztul a betegségébe. Ha egy vízben fuldokló visszautasítja az utána dobott mentőövet, ne mást okoljon, hogy miért nem segítettek rajta.

A karácsony azt jelenti, hogy Isten mindent megtett ezért a világért, de a világnak nem kellett a Krisztus, visszautasította az utána nyúló isteni kezet - és ez az az állapot, amin tovább már nem lehet segíteni. Jézus „eljött az övéi közé, és az övéi nem fogadták be Őt”. (Jn 1,11) Igaz tehát az Isten szent szeretetéről szóló karácsonyi üzenet, de mit tehet még az Isten akkor, amikor az ember bedugja a fülét, ha szól hozzá, elfordítja a tekintetét, ha közeledik feléje, és elzárkózik előle, ha bebocsátást kér nála az Úr?!

Valaki egyszer azt kérdezte tőlem, miért nem bánik az Isten ezzel a nyakas, makacs emberrel erőszakosan? Akarata ellenére, isteni hatalmával miért nem kényszeríti rá az embert a meghódolásra? Miért nem töri be az Úr az embert a maga akarata teljesítésére? - Aki így gondolkodik, nem ismeri még igazán az Istent. Ő az embert nem azért teremtette, hogy rabszolgái legyenek neki a földön és haláluk után az égben - hanem az Ő édesatyai szíve gyermeki szeretetre vágyik. Rabszolgákat csak a sátán tart - Isten a gyermekeivé akar tenni. Szolgai engedelmességet csak a sátán követel, az Isten fiúi engedelmességet vár tőlünk. Éppen ez az, amire nem lehet kényszeríteni. Senkit sem lehet kötelezni a szeretetre. Az erőszakkal kikényszerített szeretet semmit nem ér! Ezért nem bánhatik velünk az Úr akaratunk ellenére. Ezért van most ilyen válságban a világ. Ezért ég most ágyútűzben az egész föld kereksége. Ezért tombol most éppen az ellenkezője mindannak, amit a karácsony az örömről, a békességről és a jóakaratról hirdet. Ezért vádolja és ítéli meg ez a mai ünnep a világot!

Testvéreim, a mi emberi együttélésünknek Krisztus nélkül szükségképpen ide kellett jutnia, sőt, ha továbbra is Krisztus nélkül marad, akkor még ennél is sokkal mélyebbre kell zuhannia. Azt szoktuk mondani, hogy Isten bünteti a világot az ilyen viharos történelmi időkkel. Ez túlságosan emberi elképzelés. A valóság pedig az, hogy az ember bünteti önmagát azzal, hogy nem fogadja be a Krisztust, mint ahogy a fuldokló önmagát bünteti azzal, ha ellöki magától a mentőövet - hiszen Krisztus nélkül minden út a pokolba vezet. És így van ez nemcsak a világ és az emberiség életével, hanem a tiéddel és az enyémmel is. Krisztus eljött, és ha nem fogadod be Őt, már most, már itt a földön kezded érezni a lelkedben vagy az otthonodban a pokol leheletét. Nem az Isten büntetése a pokol, hanem a magad-választotta út természetes vége. Sőt, az Isten még abból is jót szokott kihozni, amikor egy ember vagy egy nép, vagy az egész emberiség olykor már egészen közel jut a pokolhoz, mert ilyenkor történik meg az, hogy az emberek megundorodnak önmaguktól, megrémülnek a pokoltól és visszafordulnak. Isten sokszor rettenetes nagy mélységek megjáratásával ébresztgeti az emberi szívekben a vágyakozást az Ő szeretete után. Vádolja a karácsony ezt a világot - óh, de amikor az Isten vádol, mennyi kegyelem van akkor még a vádban is!!

És itt nyer jelentőséget a mai karácsony másik nagy üzenete. Mert ez a nap nemcsak vádol, hanem kegyelmet is hirdet, teleszór az Isten végtelen szeretetével, megajándékoz valami drága nagy ajándékkal. Az Ige így folytatódik: „Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az Ő nevében hisznek.” (Jn 1,11-12) Ha befogadom Krisztust, valami alapvető változás áll be az Istenhez való viszonyomban: fiává leszek az Úrnak! Általában azt tapasztaltam, hogy nagyon sokan közülünk igen helytelenül képzelik el az Istenhez való viszonyukat. Pogány módon valami kényúrra gondolunk, aki uralkodik félelmetes hatalommal felettünk, aki felelősségre von, mint bíró, aki előtt rettegve és fogvacogva kell beszámolnunk apró-cseprő ügyeinkről, aki lesújt ránk és megver bennünket, aki dresszíroz, mint a kutyát az idomító. Ezért nem is tudjuk aztán igazán szeretni az Istent, mert ilyen félelmetes urat nem lehet igazán szeretni.

Krisztus nélkül az Isten a világ legfélelmesebb hatalma marad mindig a számunkra. Aki azonban befogadja Krisztust, az egyszerre megérti, hogy ez a félelmes hatalom az ő édesatyja! És ennek az édesatyának minden gondja arra irányul, hogy megéreztesse veled az Ő édesatyai szeretetének a melegét, és minden vágya csak az, hogy viszont-szeretetet kapjon tőled! Akik befogadjuk Krisztust, Isten fiaivá leszünk általa. A fiú örökös, örökségül bírja atyjának minden gazdaságát, vagyonát. Mi, Testvéreim, nem valami szegény atyának lettünk a gyermekeivé, hanem a mi Atyánk kibeszélhetetlen gazdagsága túlterjed e földi élet határain, sőt ott kezdődik csak igazán! Ez az a gazdagság, amire Jézus azt mondja, hogy sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, sem a tolvajok ki nem ássák és el nem lopják. Vagy mai nyelven: amit sem a világháború, sem semmi más nyomorúság el nem vehet tőlünk. Rád is vár ez a mennyei örökség, Testvérem, tudsz-e örülni neki teljes szívedből?

Isten fiaivá tesz Jézus, tehát gyermekké, újra gyermekké! Karácsony estén, amikor a karácsonyfa körül apró gyermekeket látunk, akiknek a boldog izgalomtól csillog a szemük - mit törődnek ők háborúval, beszerzési nehézségekkel, apokaliptikus időkkel, a felnőttek ezer gondjával, zavartalanul tudnak örülni, gátlás nélkül tudnak lelkesedni -, önkénytelenül fölsóhajtunk: milyen jó is a gyermeknek, ilyen boldog, ilyen vidám csak egy gyermek lehet. Nos, Testvérem, a karácsony éppen azt hirdeti, hogy te is, őszülő fejeddel is újra gyermekké lehetsz, isteni Atyánk gondtalan, vidám gyermekévé. Mert akik befogadják Jézust, hatalmat ad azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek. Nem arra ad hatalmat, hogy ezentúl ne történjék semmi bajom, elkerüljék életemet a viharok és betegségek, hanem arra, hogy minden helyzetben számíthatok az Ő édesatyai gondviselésére és segítségére. Ez a mi legnagyobb karácsonyi ajándékunk, hogy ímé, újra gyermekké lehettünk. Ez azt jeleni, hogy senki sincs egyedül. Különösen karácsonykor van szükségünk a családi közösségre, magányos emberekre ilyenkor nehezedik legsúlyosabban a magány.

Ha befogadod Krisztust, Ő hatalmat ad arra, hogy az Isten gyermekévé légy, és ez azt jelenti, hogy a szíved és a lakásod egyszerre csodálatos módon átváltozik szülői házzá, mennyei Édesatyánk hajlékává, és te magányosan is a legszentebb családi közösségben érzed magad. Mindnyájan így válhatunk igazán örvendező, boldog, karácsonyi gyermeksereggé. Az Ige szerint erre nekünk Krisztus ad hatalmat. Más szóval úgy is mondhatnám, hogy erre Krisztus hatalmaz fel bennünket. Ha tehát Isten gyermekévé akarsz válni, Testvérem, ne várj semmi különösebb csodát, ne gondold, hogy valami rendkívüli dolognak kell történnie veled, mert ez egyszerűen csak felhatalmazás alapján történik. Neked csak be kell fogadnod Krisztust, és Ő máris felhatalmaz, és Te máris gyermeknek tekintheted magad, úgy viselkedhetsz, úgy járhatsz-kelhetsz és úgy közeledhetsz Istenhez, mint az Ő édes gyermeke.

Testvéreim, az első karácsony estén is, amikor az angyalok megjelentek a betlehemi mezőn, tele volt a föld jajszóval, sok bajjal és szenvedéssel, és mégis mindez az angyalokat nem zavarta, mégis ujjongva adták tudtul a boldog karácsonyi üzenetet. Az angyalokat ma sem zavarja az öt földrészen dúló háború, a karácsonyi üzenet ma is kibeszélhetetlen boldog örömhírt hoz: benned van a hiba, ha mégsem tudsz örülni neki.

Vádol-e téged a karácsony, vagy boldogít? Befogadod-e az érkező Krisztust, vagy elutasítod? Ettől függ számodra nemcsak a karácsonyi ünnepek, hanem az egész életed boldogsága is!

Jertek, Testvéreim, kérjünk a mi Atyánktól Krisztussal megteljesedett, boldog karácsonyt!

Ámen.

Keresztyén Testvéreim!

Fenségesen szép kép tárul elénk a felolvasott Ige nyomán: a gyönyörű Genezáreti-tó partján ott áll Jézus egyedül, talán imádkozik, talán gyönyörködik a táj szépségében, talán elmélkedik. S egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy nagy tömeg áll körülötte, emberek, akik csapatosan jöttek utána mindenfelől, és az emelkedő parton tisztelettudóan megálltak és várták, hogy Jézus megszólal. Akkor Jézus beszállott egy éppen ott veszteglő kis halászbárkába, és a tó sima tükrén, a kis csónakban ülve tanította a parton szorongó sokaságot. Óh, micsoda felemelő pillanat, a hétköznapok robotjában micsoda kivételes ünnep lehetett az Ige után vágyó emberek számára letelepedni Krisztus köré, és felüdíteni a fáradt lelket az Ő isteni tanításainak a gyógyító fürdőjében!

Tulajdonképpen ez a gyönyörű jelenet ismétlődik mindenkor, valahányszor egy gyülekezet megtölt egy templomot, és letelepedik a szószékről elhangzó Ige köré, hogy hallgassa a Krisztus beszédét. A Genezáreti-tónál lefolyt fenséges jelenet ismétlődik meg minden istentiszteleten, sőt a mi gyülekezetünkben legutóbb ez a jelenet ismétlődött meg minden este egy héten át. Óh, milyen jó volt a hétköznapok zajában elcsitulni, letelepedni itt a templomban Jézus köré, és felüdülni abban a lelki fürdőben, amit az Ő Igéje készített a számunkra. Nem éreztük-e már, Testvéreim, amikor igazi igehirdetést hallunk, vagyis amikor Jézus lábai elé telepszünk le, hogy igen, erre van nekünk szükségünk, erre vágyik a mi lelkünk már régóta, jólesik a lelkünknek, mint a sebnek a balzsam, mint a lázas ajaknak a hideg víz?!

Ma általában helyes az a megállapítás, hogy őszinte szomjúság van a lelkekben az Ige után, az emberek vágyódnak a komoly lelki táplálékra. Templomaink aránylag eléggé megtelnek, az evangelizáló esték szerte az országban mindenfelé nagyszámú hallgatóság előtt folynak - és mégis, Testvéreim, mindennek a nagy buzgóságnak olyan csekély kézzelfogható eredménye van! Alig mutatható fel komoly lelki ébredés valahol, alig lehet találni igazán megtért embert, alig fordul elő, hogy valakinek azután valóban meg is oldódjék az élete. Mi lehet ennek az oka?
Az, hogy az istentiszteleten vagy az evangelizáción teli templomok nagyon hasonlítanak ahhoz a sokasághoz, amely alapigénk szerint körülvette Jézus csónakját: miután nagy áhítatosan hallgatta Jézust, szétoszlott, egy ideig még hatása alatt volt a hallottaknak, azután - hogy úgy mondjam - kiheverte a hatást. Ez történik velünk is egy-egy istentiszteleten, még inkább egy olyan egyhetes evangelizáción, mint a múlt héten volt itt is, hogy áldott hatások alá kerülünk, lelkileg fölüdülünk, meglágyulunk, elgyönyörködünk az Isten felséges gazdagságában és kegyelmében - és azután szétoszlunk: a lelkünk kezd újra kihűlni, kezd újra megkeményedni, a sok egyéb hatás kezdi a Krisztustól kapott hatásokat kiegyensúlyozni, ellensúlyozni, és újra ott vagyunk, ahol voltunk! Ez a történet éppen azt mutatja be, hogy nem elég nekünk csoportosan letelepednünk a Krisztus lábai elé és hallgatni az Ő beszédét - ne értsük félre, ez is nagy áldás -, hanem Krisztus még ennél sokkal több áldást tartogat a számunkra!

A parton lévő sokaság csak hallgatta Jézust, azután eltávozott. Péter azonban, és akik vele egy csónakban voltak, egész kézzelfogható módon megtapasztalták Krisztus hatalmát, és szinte roskadoztak az Isten áldása alatt. Az történt ugyanis, hogy Jézus utasítására beeveztek, kivetették hálójukat, és soha nem látott mennyiségű halat fogtak, úgyhogy szakadozott a hálójuk, és segítséget kellett kérniök, oda kellett hívniok a másik csónakot is, hogy segítsen elvinni az Isten bőséges áldását.

Ímé, ezt akarja Jézus mindenkivel. Azt, hogy az élete áldásokban gazdag élet legyen. Ilyen, Istenben gazdag élete volt Pál apostolnak, erről ír Timóteusnak, amikor így szól: „Szerfelett megsokasodott pedig a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel.” (1Tim 1,14) Várakozáson fölül, értelmen fölül elárasztja Isten az Ő gyermekeit az Ő jóságával, szeretetével, minden áldásával. Isten azt akarja, hogy ne csak egyszer-egyszer tapasztald meg az imádságaid meghallgatásának a csodáját, hanem minden egyes alkalommal, valahányszor imádkozol, legyen nagy gazdagságod az imádságot meghallgató Isten megtapasztalásában. Isten azt akarja, hogy ne csak mindig a bűntudat, a bűnbánat emésszen a sok kudarcba fulladt jó szándék miatt, hanem tele legyen az életed a bűn fölött vívott diadalokkal, te magad is gazdag légy a bűn fölött győzedelmeskedő Krisztus megtapasztalásában. Isten azt akarja, hogy ne csak elvétve tapasztald meg az Ő segítő kezének életedbe való belenyúlását, hanem tele legyen az életed olyan csodákkal és megoldásokkal, melyek az Isten hatalmáról és szeretetéről tesznek bizonyságot. Isten úgy meg akarja tölteni, telíteni az életedet az Ő kegyelmének, szeretetének a bizonyítékaival, drága hittapasztalatokkal, élményekkel, hogy szinte roskadozzál az Ő áldásának a bősége alatt, hogy ne is bírd elviselni egymagadban, hanem hívjál segítségül másokat. Mi rendszerint akkor fordulunk máshoz segítségért, ha gyengék, elesettek, nyomorultak vagyunk - de a bőségnek is van olyan állapota, amikor már nem bírjuk egyedül, már nem fér belénk, már szakadozik a hálónk alatta: meg kell osztanunk másokkal is. Volt-e már olyan élményed, Testvérem, Isten áldásának olyan hatalmas megtapasztalása, hogy úgy érezted, nem fér benned, úgy megtölti a lelkedet, hogy kibuggyan belőled, el kell mondanod másnak is, részeltetned kell benne más embereket is? Nos, az Isten így akar megáldani mindennap újra. Tele akarja rakni a kezedet az Ő gazdagságával.

Megtapasztaltad-e már Isten kegyelmének ezt a bőséges gazdagságát? Ez egészen más, ez sokkal több, mint csak egyszerűen ülni a Jézus lábainál, gyönyörködni az Ő tudományában, szomjas lélekkel beinni az Ő fenséges tanítását, szavait. Azt jelenti, hogy tapasztalom mindannak az igazságát, amit a Krisztus beszél, élem mindazt, amit Ő mond, megkapom valóban és bővölködöm mindabban, amit Ő ígér. Isten országának ne csak a partján állj tehát, Testvérem, és ne csak hallgassad onnan a szép beszédet, hanem Jézussal együtt evezz a mélyre, keresztyén református hitünknek juss el a mély vizeire, és akkor tapasztalod meg Krisztus igazi, isteni hatalmának az igazi gazdagságát!

Jézus azt mondta Péternek: Evezz a mélyre! És Jézus most neked is, nekem is azt mondja: Evezz a mélyre! Tapasztalta-e már valaki, milyen különbség az, ha felületesen vagy alaposan megismerünk egy embert? Sokszor előfordul, hogy az első látásra értéktelen, semmitmondó egyéniséget a többszöri találkozás után egyre jobban megszeretjük, egyre többre tartjuk és becsüljük. Jézussal is lehet futó ismeretséget kötni. Tulajdonképpen minden Krisztus-ismeret így kezdődik - de nagy baj, ha meg is marad valaki ennél, és sohasem akarja Őt jobban megismerni. Egy igehirdetés vagy egy evangelizáció nem tehet többet, mint hogy egy embert bemutat Jézusnak. Ha valaki azután tovább akar haladni a bemutatkozásnál, akkor már neki magának kell a mélyre eveznie.

Ha vannak itt felébredt lelkek, ha vannak itt olyanok, akiket már megérintett a Krisztus hívása: azoknak most különösen szól a parancs: Evezz a mélyre! Ahhoz, hogy meg is teljék az életed az Isten megtapasztalt áldásaival, az kell, hogy evezz a mélyre. Vedd elő naponta a Bibliádat és tanulmányozd, de ne olyan felületesen és elhamarkodva, mint talán eddig tetted, hanem evezz a mélyre, mélyedj el benne, olvasd bele magad, merülj bele! Sok ember olvas Bibliát, de azért nincs haszna belőle, mert elsieti, mert olyan a számára a bibliaolvasás, mintha valami külső vallásos formaság lenne, amelyen minden nap át kell esnie. Nos tehát, valahányszor kinyitod a Bibliádat, csengjen ott a füledben Jézus ösztönzése: evezz a mélyre! Lehet, hogy az első olvasásra semmit nem mond az Ige, de a harmadik, vagy az ötödik, vagy a hatodik olvasásra megnyílik az Isten gazdagsága, és olyan eredménnyel jutalmazza Isten a fáradságot, amit nem is mertünk volna remélni.

A Szentírás tanulmányozásával együtt jár mindenkor az imádság is. A Bibliában Isten szól hozzád, az imádságban te válaszolsz Neki. Itt is ugyanaz a jelszó vezessen, amiről az elébb beszéltünk: valahányszor összetesszük a kezünket imádságra, csengjen a fülünkbe Jézus ösztönzése: evezz a mélyre! Mélyedj bele az imádságba úgy, ahogyan Jézus tette, aki sokszor egész éjszakákon át virrasztott imádkozva - imádkozd bele magad az imádságba! Vizsgáld meg, Testvérem, a magad imaéletét, eléggé behatoltál-e már az imádság lehetőségeinek a mélységeibe, vagy még mindig csak olyan sekélyes egy helyben topogás az imádságod, mint régen?

Jézus azt mondja Péternek: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálóitokat fogásra!” Mintha ezt mondaná: Minden reményedet fölülmúló Isten-áldás vár reád, de előbb evezz a mélyre, ott megtalálod az áldást. - Mi pedig előbb a kezünket akarjuk kinyújtani Isten áldásai után, anélkül, hogy valóban a mélyre eveztünk volna. Miért vagyunk lelkileg olyan nagyon vérszegények, miért nem ismerjük Isten országának a nagyszerű szépségeit, miért ismeretlen előttünk Isten kegyelmének a gazdagsága? Azért, mert rettenetesen felületes a bibliaolvasó és imádkozó életünk. Pedig Testvéreim, a világ legnagyszerűbb előadása sem pótolja azoknak a perceknek és óráknak a gazdag áldásait, amiket négyszemközt tölt egy emberrel az Isten. Úgy, ahogyan Jézus mondta: titkon, ajtódat behajtva, a te belső szobádba elzárkózva, magános imádságba és Biblia-tanulmányozásba merülve, a mélyre evezve és a hálókat a fogásra kivetve: ezek azok az alkalmak, amikor a legtöbb áldást kaphatja egy ember az Istentől. Ezt nem pótolhatja sem a bibliaóra, sem az istentisztelet, sem az evangelizáció - nem a gyülekezetnek, hanem az egyes személynek, neked és nekem szól a parancs: evezz a mélyre! Ha nem akarod, Testvérem, hogy akár az evangelizáció, akár valamelyik istentiszteleten kapott áldásos hatások nyomtalanul törlődjenek ki az életedből egy idő múlva: fogadd meg Jézus parancsát, és evezz a mélyre! A felébredés, a megtérés csak kezdet, haladj tovább, befelé az Isten országában!

És még valamit meg kell tenned. Ha igazán felébredtél, ha igazán megtértél, ha igazán elindultál a Krisztus nyomdokain: akkor a más emberekhez való viszonyod is gyökeresen meg kell, hogy változzék! A történet szerint Jézus így szól Péterhez: „Ne félj; mostantól fogva embereket fogsz halászni.” Ahhoz, hogy egy ember Isten közelében megmaradjon, föltétlenül szükséges az, hogy más emberi lelkeket halászó munkát végezzen szakadatlanul. A Krisztus-követő embert minden másik ember, de kivétel nélkül minden másik ember csak egyetlen szempontból érdekel: hogy azt a másik embert is meg kell nyernie mindenáron a Krisztus számára. Tekintsd az embereket úgy, mint akik halak módjára úszkálnak, fickándoznak az élet nyomorúságainak a tengerében, és rád, a halászra van bízva, hogy ezeket az embereket a Krisztus hálójába befogjad. Ha nem tudod, hogyan fogj hozzá, fordulj az egyházhoz, segítségedre lesz, alkalmat ad a szolgálatra. Mindenki megtalálhatja itt bent a gyülekezetben az a helyet, ahonnét a Krisztus hálóját a legjobban kezelheti. Máté evangéliumában le van írva ez a jelenet, hogy Jézus így szól a hajóban lévő halászokhoz: „Én azt mívelem, hogy embereket halásszatok.” (Mt 4,19) Bízzad tehát rá magad Jézusra, majd Ő míveli veled is azt, hogy embereket halássz!

Egyszer Péter és János a Tábor hegyén tanúi voltak Jézus csodálatos elváltozásának: előttük állt a Megváltó teljes isteni hatalmában és dicsőségében. A két apostolt elkábította a mennyei fény, el is feledték a földet, és kérték Jézust, hadd maradjanak most már örökre itt, ne kelljen visszatérniök a sok nyomorúsággal teljes földre a mennyei békesség és ragyogás e gyönyörűségéből. Jézus azonban mégis leszállt velük a völgybe, és folytatta velük a mindennapi munkát. A mi életünkben is vannak olyan elragadtatott pillanatok, amikor nagyon fájdalmas dolog az ünnepi érzések ragyogó magasságából a hétköznapi munka árnyékos völgyébe leszállani. De mégis meg kell tennünk, mert az életünk nem elragadtatásból, hanem munkából áll. De ha azt akarod, hogy az elragadtatott, ünnepi percek hatása megmaradjon, sőt fokozódjék a munkanapok völgyében is, akkor fogadd meg Jézus tanácsát: evezz a mélyre, és halássz embereket az Ő dicsőségére! Éppen így lesz részed az igazi Isten-áldásban úgy, hogy már magadban el sem bírod, meg kell osztanod másokkal is.

Tehát evezz a mélyre, és indulj el embereket életre halászni!

Ámen.

Dátum: 1941. november 9.