Adventi váradalom

Kedves Testvéreim! Emlékeztek talán reá, a múlt vasárnap bejelentettem, hogy szeretném folytatni ennek az Igének a magyarázatát, mert múlt vasárnap csak az egyik részéről beszélgettünk. Ott szeretném most folytatni, ahol abbahagytam. Arról volt szó, hogy miként ez a tíz nyoszolyóleány várta a vőlegény megérkezését a menyegzőbe, valahogy olyanformán él az Istennek a népe is nagy váradalomban. Nem a modern ember optimista vagy pesszimista váradalmában, hanem a mi váradalmunk, a mi adventi váradalmunk arra irányul, hogy Valaki jön szembe velünk, Valaki érkezik. Olyan Valaki, Aki az egész történelem horizontján fog majd megállni egyszer, és Akinek a lábai előtt ér majd véget minden út. A saját életünknek az útja is, meg a történelemnek az útja is. Tehát Valaki már útban van, csak még nem érkezett meg. Az, hogy jön, bizonyos, csak az a bizonytalan, hogy mikor fog majd megérkezni. Talán már holnap, lehet, hogy van közöttünk olyan valaki is, akinek a számára már ma megérkezik. Lehet, hogy egy hét múlva, esetleg 10 esztendő múlva: nem tudjuk! De éppen ezért kell minden pillanatban a várakozásnak az állapotában lennünk, éppen ezért kell készen lenni arra a nagy pillanatra, amikor szemtől-szembe fogunk majd állni azzal, Aki jön! Éppen ezért minden óra, amit megérünk, minden esemény annak az egyetlen egy pillanatnak a jegyében telik, amikor majd szemtől-szembe meg fogunk állni egyenként a mi Urunk előtt. Tehát a múlt vasárnap arról beszéltem, hogy várunk, hogy váradalomban élünk, most pedig folytatva a történetet, arról szeretnék beszélni, hogy miként várunk.

Nos Testvérek, ezek a nyoszolyólányok hogyan vártak? Az első, ami feltűnik ebből az Igéből, az, hogy meglehetősen hosszúra nyúlt a vőlegény megérkezése. Elfáradtak mindnyájan, "elszunnyadának és elaluvának". És az az érdekes, hogy Jézus ezt a tényt, hogy elaluvának, minden szemrehányás nélkül említi meg, mintegy magától értetődő dolgot: hogy az ember amikor elfárad, akkor elalszik. Tehát egyáltalán nem rója fel nekik mintegy hibául azt, hogy elaludtak várakozás közben. És én nagyon örülök ennek az Igének, mert ebből is azt látom, amit Jézusnak egyébként mindenféle cselekedetéből látok: hogy határtalanul emberi, határtalanul jóságos és mintegy magától értetődőnek tartja Jézus is azt, hogy a pihenés, az alvás, a kikapcsolódás hozzátartozik az emberi élethez. Emlékeztek, van egy olyan jelenet is leírva a Bibliában, amikor Jézus Maga hívta a tanítványait, hogy gyertek el csupán ti magatok, gyertek el egy puszta helyre és pihenjetek egy kevéssé. Nem lehet a legbuzgóbb tanítványnak sem állandóan felhúzott állapotban élni. Kell lenni olyan időszaknak, amikor egy kicsit kikapcsolódik. Én meg vagyok győződve, Testvérek, hogy ha a modern ember Jézusnak ezt az egyetlen kedves szavát komolyabban venné, kevesebb lenne ebben a világban a szívtrombózis, meg az agyvérzés. Tehát Jézusnak a várása, amiről beszéltünk, az nem azt jelenti, hogy az ember egész nap imádkozik és közben semmi egyebet nem tud csinálni, és hogy minden gondolata csak arra irányul, hogy vajon mikor jön, melyik pillanatban jön Jézus?

Tehát ne így képzeljük el azt az adventi várakozást, amiben élünk, hogy az ember csak vár, vár és közben semmi mást nem csinál. Vár, akár türelmesen, akár türelmetlenül, vár akár imádkozva, akár zsoltárokat énekelve, Bibliát olvasva, csak vár és minden gondolata mindig csak azon jár, hogy mikor jön a vőlegény. Nem, Testvérek! Egy hívő édesanyának pl. nagyon is ott kell hogy járjon az esze, hogy milyen ebédet főzzön a családjának, mert ha nem ott jár az esze, akkor könnyen odaégeti a rántást. És nagyon is azon kell gondolkodnia, hogy ne hagyja rendetlenül járni a gyermekeit, mert az az ő szégyene lesz. És egy hívő munkásnak nagyon is ott kell hogy legyen minden gondolata és minden figyelme azon a gépen, amelyiken dolgozik, mert különben rosszul mennek a csavarok és selejtet fog készíteni és ez az ő szégyene lesz. Tehát az érkező Jézus elé menni nem annyit jelent, hogy mindent, mindent ezen a világon elhanyagolni. Sőt, éppen nem ezt jelenti! De mindenesetre azt látjuk ebből az Igéből, hogy Jézus nem méricskéli úgy szakadatlanul az Ő benne hívő embereknek a lelki hőfokát, ahogyan általában nagyon sok kegyes ember mindig önmagával bíbelődik és szakadatlanul azt méricskéli, hogy mennyit fogyott, mennyit nőtt, mennyivel forróbb ma a lelki állapota, hanem Jézus hagyja az Övéit néha pihenni is, hagyja aludni az Övéit.

Egyáltalán nem veszi zokon Jézus azt, hogyha egy-egy tanítványa, élvezve a decemberi napsütést, kisétál a Szabadsághegyre. És ott, sétálás közben nem okvetlenül és nem szakadatlanul azon gondolkodik, hogy hogy is lesz majd akkor, amikor Ő visszajön. Egyáltalán nem veszi zokon, ha egy-egy tanítványa, amikor fáradt, este álomra hajtja a fejét és 6-7-8 órán keresztül semmi mást nem csinál, csak alszik. Csak pihen. Sőt, azt hiszem, kedves Testvérek, hogy éppen egyik bizonyítéka az Istenben való bizalomnak és az igazi tanítványságnak az, hogy valaki olyan nyugodtan le tud feküdni és olyan nyugodtan ki tud kapcsolódni mindenféle gondjából, bajából, mint ahogyan ezek a szüzek tették, amikor a várakozás közben elaludtak. Siettetni úgysem tudjuk azt a nagy pillanatot, amikor majd fölharsan a kiáltás, hogy „ímhol jő a vőlegény, jöjjetek elébe"! Eljön az a pillanat minélkülünk is, anélkül is, hogy mi nyüzsögnénk, vagy különösebben buzgólkodnánk. Sőt, az akaratunk ellenére is el fog jönni egészen bizonyosan. Nos tehát, ezért feküsznek le olyan nyugodtan és olyan békésen ezek az eszes szüzek, akikről itt a példázatban szó van. Persze előbb elkészítik a lámpásaikat, előbb gondoskodnak az olajtartalékról. De talán az utolsó gondolatuk még az ébrenlétben éppen az az öröm, ami majd a felébredésnél vár reájuk, meg talán az a bizonyosság, hogy a holnapi nap megint közelebb visz bennünket a nagy boldog pillanathoz, a találkozásnak a pillanatához, és az a nyugalom, az a tapasztalat, hogy meg-megújul minden reggel az Istennek a nagy irgalma, alhatunk nyugodtan. Én azt hiszem, Testvérek, hogy nagyon sok álmatlanul átvergődött éjszakánk válnék nekünk is nyugodtabbá és pihentetőbbé, ha jobban mernénk bízni Abban, Aki akkor is ébren van és akkor is itt jár, amikor mi alszunk. Hogyha jobban át mernénk adni Őnéki a dolgainkat, vagy magunkat a pihenésnek és le mernénk tenni mindenféle gondunkat, bánatunkat és problémánkat az Ő kezébe, miközben alszunk. Aludjunk, aludjunk csak nyugodtan! Úgy, ahogyan ezek a szüzek. Hiszen Jézus azonközben is készítgeti tovább az Ő visszajövetelét. Boldog az, aki olyan nyugodtan tud aludni, mint ez a tíz szűz. És az ilyen embert nem fogja majd kellemetlenül érinteni, amikor álmából riasztja fel a kiáltás, hogy „ímhol jő a vőlegény, jöjjetek elébe”. Csak ki ne fogyjon az olaj a lámpásunkból!

Mert Testvérek, éppen ebből a történetből látszik, hogy van másféle alvás is, nemcsak ilyen nyugodt alvás, nemcsak ilyen. Ebben a történetben kétféle társaságról van szó. És a társaságnak a másik része is, akikről eddig még nem beszéltünk, azok is aludtak. De valahogy másképpen aludtak. Talán éppen a hosszúra nyúlt várakozásba fáradtak bele, talán éppen a reménytelen várakozás miatt aludtak el. Mindenesetre ők már nem számítottak igazán komolyan arra, hogy még jöhet a vőlegény, s ezért aludtak el. Ez látszik, erre lehet következtetni abból a tényből, hogy nem gondoskodtak olajtartalékról. Bizonyára nem mulasztották volna el a gondoskodást, hogyha ők is komolyan számolnak azzal, hogy az ő váradalmuk nem hiábavaló és hogy a vőlegény egészen bizonyosan meg fog érkezni. És ők így aludtak, és ők ezért aludtak. Kedves Testvérek, én attól félek, hogy ilyen módon alusznak ma is nagyon sokan, méghozzá éppen azok közül, akik pedig már hallották a nagy figyelmeztetést, hogy „vigyázzatok, mert nem tudjátok, hogy mely órában jő el a ti Uratok”! Éppen ezek közül is alusznak nagyon sokan. Persze nem szó szerinti értelemben véve, úgy, hogy ágyban lefekve, öntudatukat kikapcsolva alusznak és semmi mást nem csinálnak. Hanem nagyon is aktívak közben és nagyon sok mindent csinálnak, de mégis alusznak. Valahogy éppen a Krisztus-várásukat, éppen a hitüket, a reménységüket, a lelkiismeretüket ringatták álomba közben, míg ez a váradalom olyan hosszúra nyúlt. Annyira belevesztek a földi élet, a mindennapi élet sok mindenféle tennivalójába, gondjába, bajába, hogy a nagy adventi váradalomnak az ébrentartására már nem maradt semmi lelki energiájuk. Valahogy úgy, mint az özönvíz napjaiban, Noé idejében: akkor is aludtak az emberek, nem gondoltak egyáltalán a közelgő isteni ítéletre. Ahogyan meg van írva: ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek, mindenfélét csináltak. Ez mind helyes, de mindez a nagy adventi váradalom nélkül. Ez a félő, Testvérek, hogy így alusznak sokan.

Hogy is szokták ezt mondani? Úgy dolgozzál, mintha örökké élnél és úgy élj, mintha holnap meghalnál! Van ebben valami nagyon nagy igazság, Testvérek. Egész biztos, hogy bibliai eredetű, ha nem is szó szerint, de tartalmilag ez az igazság. Mert tényleg rengeteg sok mindenféle tennivaló van ebben a földi világban mindnyájunk számára, amiben nekünk, hívő embereknek ugyancsak meg kell állnunk a helyünket becsülettel. De ha valaki ezt a sok minden tennivalót úgy csinálja, nem az adventi váradalomban, nem abban a szakadatlan váradalomban, készenléti állapotban csinálja ezt a sok mindenfélét, amit tenni kell, hogy bármelyik pillanatban Maga elé szólíthatja őt az Úr, ugye ezt tudjátok, hogy minek nevezi azt Jézus éppen ebben a példázatban: bolondnak! Esztelennek. És vajon nincs igaza? Hát nem esztelenség nem számolni a legbizonyosabbal, ami egy embert érhet? Mert minden más bizonytalan, de ez az egy bizonyos, hogy egyszer szemtől-szembe meg kell állnia az érkező Jézussal, hogy ott végződik az Ő lábai előtt az én életemnek is az útja. Ez az egy bizonyos, és éppen ezzel nem számolnak. Nem esztelenség ez?

Ebben a példázatban a tíz szűz közül öt eszes volt, ahogy mondja Jézus, és öt esztelen, bolond. Fele-fele arányban voltak tehát. Én attól félek, hogy a ma élő hívők között ez az arány sokkal kedvezőtlenebb lenne. És hogyha majd azután mégis elhangzik a nagy kiáltás, hogy serkenjetek fel, mert jön a vőlegény, jöjjetek elébe, akkor talán a legtöbb ember nem az éjszakai nyugalmából serken fel, hanem halálra rémülve lép elő, ugrik ki a munkapad mellől, vagy az íróasztal mellől, vagy az autó volánjától, vagy egy moziból, vagy talán éppen egy templomból, vagy a betegágyból. Azért halálra rémülve, mert erre az eget-földet megreszkettető jeladásra, hogy jön a vőlegény, már régen nem számított. És az örökkévalóságnak az egész kérdése fölött már régen napirendre tért. Ezek a fölserkenő és fölriadó emberek fognak majd akkor kapkodni a lámpásaik után. Akkor talán majd eszébe fog jutni egyiknek-másiknak, hogy hiszen persze, hát én is ugyanannak az Úrnak a nevére vagyok megkeresztelve, Aki jön föltartóztathatatlanul mostan! Talán vissza fog emlékezni akkor, hogy ott volt valamikor egy nagypénteki istentiszteleten, vagy arra, hogy minden karácsonyt ő is nagy áhítatos hangulatban töltött el családja körében, fennhangon elmondott Miatyánkkal az ajkán. Hátha használ ez valamit! Tehát riadtan kapkodnak a régi emlékeknek a lámpása után. De akkor döbbennek rá arra, hogy az a lámpás már nem világít, csak egy kormos kanóc maradt még benne. Pedig valamikor volt benne olaj, pislákolt benne valami világosság. Valamikor régen, amikor ők is elindultak együtt a többiekkel várni a vőlegényt, kimentek a vőlegény elé, de azután olyan soká tartott a várakozás, hogy közben kialudt a lámpás, elfogyott az olaj. És most a nagy sötétségben azt sem tudják, hogy mitévők legyenek. Lám, a sok minden tennivaló között, ami pedig fontos volt, elfeledkeztek egy nagyon fontos dologról: elfelejtettek olajat vinni magukkal a lámpásaikban.

Kedves Testvérek, sokat vitáztak már az évszázadok folyamán, hogy mi is az az olaj, aminek ebben a példázatban olyan nagy szerepe van. Nos tehát, én nem akarnám tovább bonyolítani ezt a vitát, de mindenesetre a legegyszerűbbre gondolok. Olyan valamire, ami a keresztyénül élésünk közben mindig fölhasználódik és amit éppen ezért mindig pótolni kell. Mi az hát, ami a keresztyénül élésünkhöz az energiát szolgáltatja, amit tehát mindig újra fölélünk és amit mindig újra meg kell újítani? Nagyon egyszerű dolgokról van itt szó. Az egyik ilyen olaj, ilyen megújítandó valami, amiből fény lesz, ami azt a bizonyos keresztyén világosságot táplálja az életünkben, ez az imádság. Ha valaki nem él rendszeres imaéletet, föltétlenül kialszik az életéből előbb-utóbb az a bizonyos keresztyén világosság, mint ahogyan a lámpából a fény, amelyikből kifogyott az olaj. Imádság nélkül, nagyon komoly és nagyon rendszeres imádság nélkül, minden hívő ember csak a sötétben tapogatózik. És ez azt jelenti, hogy csukva marad fölötte az ég. És a mi imaéletünknek az olajtartalékát oly végtelen hamar föléljük! Én nem tudom eléggé hangsúlyozni az imádságnak a szükségességét a keresztyén embernek az életében. Mert tudjátok, a hirtelen, vagy megszokásból elmormolt imádságokból, meg olyan ledarált Miatyánkokból sohasem lesz ám világosság! Legfeljebb egy kis füstölgő kanóc. Olyan az imádság az életünkben, mint az olaj a lámpásban. Enélkül senki nem tudja elérni azt, amit Jézus így mondott: „úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” Nos, tehát amelyik szívből kifogy, elfogy az imádság, annak az életéből lassan kialszik az a bizonyos fény, amiért érdemes keresztyénnek lenni.

Ugyanilyen olaj a Biblia is. Itt sem elég az, hogyha akár naponként is kezébe veszi az ember és kötelességszerűen, csak úgy megszokásból, hogy na gyorsan elolvasom, hogy mi is a mai adag. Mert fénnyé és világossággá az az olvasott Igeszöveg csak akkor lesz, ha magának Isten Szentlelkének a segítségül hívásával megpróbálom megérteni, hogy itt most nekem mit akar mondani az Isten, mire figyelmeztet, mit ítél meg, merre vezet. Tehát enélkül az egész Biblia a kezemben, vagy az egész bibliaismeretem a fejemben annyit ér, mint egy egyébként értékes lámpás, amelyik azonban már nem világít, mert nincs benne olaj. És még valamit: Jézus egyszer azt mondotta a tanítványainak: „az én eledelem az, hogy cselekedjem Annak akaratát, Aki elküldött engem”. Tehát az Isten akaratának a cselekvése, az emberek között való szolgálat Jézus számára olyan volt, mint a test számára a táplálék. És valóban így van, az Isten akaratának a cselekvése, az emberek között való minden jó szolgálatnak a végzése, az erősíti, táplálja a mi keresztyén életünket. Mi hasznát veszik az emberek körülötted, hogy te ismered az Istent, hogy te ismered Jézus Krisztust? Végzel valami igazán speciális keresztyén szolgálatot a körülötted élő emberek felé? Családodnak, barátaid körében, ismerős-ismeretlen embereknek a javára, épülésére, emberibb emberré válására? Mert ez is olaj, mert mi nemcsak a szeretetből fakadó szolgálatért vagyunk keresztyének, hanem az ilyen szolgálatból mindig újra erőt merítve lehetünk keresztyének. És jaj annak az embernek, akinek az életéből elfogyott az ilyen olaj! Nos hát, Testvérek, az imádság, a Biblia és a szolgálat - ezek teszik világítóvá azt a bizonyos lámpást. Ennek a világosságnak a fényénél már látszik valami a visszatérő Krisztus dicsőségének a ragyogásából.

Tudjátok, minden egyes igazán elmélyült imádság, minden élővé vált Ige és minden komolyan vett szolgálat olyan, mint egy nagy fényjel az éjszakában, amelyikről Jézus látja, hogy hol vannak az övéi. És minden ilyen igazi imádság és minden ilyen igazi Ige, amit megértett az ember, és minden igazi keresztyén szolgálat egyúttal jeladás is arról, hogy még mindig ébren vár a vőlegény. És egyúttal olyan világosság is, amely bennünket, magunkat ébren tart, a készenlét állapotában. Az imádság, az Ige, a szolgálat olyan világosság, ami bennünket a készenlét állapotában tart. Még akkor is, hogyha alszunk, tudván, hogy közel van a mi megváltásunk.

Nos, tehát kedves Testvérek, mi van a lámpásainkkal? Ég a te lámpásod vagy már kialudt? Adunk mi olyan fényjeleket, amelyekről ránk talál majd az, Aki jön? Vigyázzatok, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok, amikor az Embernek a Fia eljő!

Tudom, hogy közel Mesterem,
Az óra fut, a nap közel;
Elébe állok csakhamar,
Megváltó Jézusom, jövel!
Bár a világ gúnyol, nevet,
A honvágy tölti lelkemet,
Mert nemsokára hív az Úr:
Jöjj haza, jövel gyermkem!
Kitárt karjával vár az Úr:
Jer, pihenj, nyugodj keblemen!

(421. ének 4. vers)

Ámen.

Dátum: 1966. december 4.

Kedves Testvéreim! Amint tudjátok, advent első vasárnapjára gyülekeztünk most össze. Tehát újra ránk köszöntött az az időszak, amikor a keresztyén embernek a figyelme úgy irányul Jézusra, ahogyan Ő azt meg is ígérte, amikor itt járt közöttünk: hogy visszajön erre a földre nagy hatalommal és dicsőséggel, ítélni eleveneket és holtakat. Ezért olvastam fel advent első vasárnapján Jézusnak ezt a nagyszerű adventi szózatát, amelyben a jellegzetes adventi váradalomról van szó. Ma ennek a példázatnak csak egyik részletével szeretnék foglalkozni, és hogy ha Isten is úgy akarja, a jövő vasárnap szeretném majd folytatva elmondani ennek a példázatnak a többi tanulságát.

Íme, tehát azt olvastuk erről a tíz nyoszolyóleányról, hogy kimenvén, elővették lámpásaikat és kimenének a vőlegény elé. Várták a vőlegény megérkezését a menyegzőre. Szinte az egész magatartásukat ez az egyetlen szó határozza meg, hogy vártak valamire. Vártak valakit, vagy vártak valamit. És én azt hiszem, hogy éppen ez az, amiben ez a tíz lány a legjobban hasonlít a ma élő emberiségre. Mert várni jellegzetesen emberi tulajdonság. Az ember mindig vár valakit vagy valamit. Már egészen fiatalon várja azt, hogy majd felnő, ha nagy lesz. Azután később várja azt, hogy majd ha megnősül vagy férjhez megy. Azután megint később, ha majd gyermekei lesznek, vagy ha már a gyermekei is felnőnek. Azután megint később, hogy majd ha nyugdíjba vonul. Volt idő, amikor rettegve vártuk a háború kitörését és azután volt idő, amikor reménykedve vártuk a háborúnak a befejezését és a békés időszaknak a bekövetkezését. Mindig várunk valamit, mert általános emberi tulajdonság, hogy mindig várunk valamire. Mert a váradalom ad valami értelmet és valami célt az ember életének. És tudjátok, a legnagyobb baj, amikor már valaki nem vár semmit. Amikor csak úgy rezignáltan mered maga elé, és úgy gondolja, hogy most már neki nincs mit várni ettől az élettől, hacsak nem a halált. Igen, Testvérek, aki úgy érzi, vagy úgy gondolja magában, hogy mire várjak én még, az tulajdonképpen arról tesz tanúságot, hogy az életnek az ő számára már semmi értelme nincsen. Elfogyott már minden reménysége.

Nos, az általános emberi váradalom az utóbbi időben meglehetősen összekuszálódott. Még a múlt században, tehát az 1800-as esztendőknek a második felében valahogyan úgy optimistán, Jókai és Verne Gyula fantáziájával várta az emberiség azt a világot, amelyet a sokat ígérő technikai fejlődés fog majd megvalósítani. A ma élő írók utópisztikus regényei azonban már tele vannak a legrettenetesebb szörnyűségek látomásaival. Míg régebben az emberiség a technikai fejlődés beláthatatlan lehetőségeivel számolt, ma szinte minden erejét arra koncentrálja, hogy éppen a technika fejlődésével immár lehetővé vált és megvalósítható lehetőségektől hogyan tudna megmenekülni. Ma éppen ezért sokat foglalkoztatja az emberek fantáziáját az, hogy mit várjunk, mire várjunk? Tényleg, mire várjunk? A 2000. esztendőre? Amiről olyan sok utópisztikus közleményt olvashattunk már újságokban, vagy a Huxley által megálmodott új világra, ami már magában is rettenetes? Vagy pedig egy mindennél borzalmasabb atomrobbanás által okozott egyetemes pusztulásra, amelyre szintén képes ma már az emberiség? Ez a kérdés, hogy mire várunk, ma már lassan szinte kezd átformálódni és így mered az emberiség elé, hogy: mi vár ránk? Vajon milyen ismeretlen partok felé halad az emberiségnek a hajója? Igen, a régebbi reményteljes várakozás helyett ma már egyre inkább szorongó várakozásban él az emberiség.

Testvérek! Amint hallottátok a felolvasott történetben, Jézus is várásról beszél. Ez a tíz nyoszolyóleány szintén várt, a várakozás állapotában élt. De az ő várakozásuk valahogy lényegileg más volt, mint az emberiség mai váradalma. Az ő várakozásuk jellegzetesen adventi váradalom volt. Nem arra irányult a váradalom, amit az emberi bölcsesség, vagy a technika képes megvalósítani, vagy akár elhárítani. Sem nem arra, amit az idő múlása szinte természetesen hoz majd magával, pl. a megöregedést vagy a halált, sem pedig arra, ami az események ilyen vagy olyan alakulásából kikövetkeztethető vagy előre látható. Tehát ez a tíz szűz nem a modern ember akár optimista, akár pesszimista utópisztikus váradalmában élt. Nem! Itt valami egészen másról van szó! Itt arról van szó, hogy Valaki jön! Valaki érkezik, Valaki szembejön velük a túlsó oldalról. És ezek az emberek, akikről a példázatban van szó, semmit nem tehetnek azért, hogy ennek a Valakinek az érkezését és a Vele való találkozást akár siettessék, vagy késleltessék, vagy akár elhárítsák. Mert itten nem arról van szó, hogy ők akarnak elérni valamit, valami olyan célt, amit ők kitűztek maguk elé, hanem itt arról van szó, hogy másnak van célja ővelük. Mert Valaki útban van feléjük, Valaki már elindult szembe velük, csak még nem érkezett meg. De jön! És ők erre várnak. Ők ezért várnak, ők ebben a bizonyos váradalomban élnek.

Ez a mi adventi váradalmunk is, Testvérek! Ez a jellegzetes adventi váradalom. Várni a beteljesedését annak az ígéretnek, amelyet Jézus tett, amikor azt mondotta, hogy Ő visszajön. Tehát mit is várunk akkor, amikor Jézus visszajövetelére várunk, mikor arról beszélünk? Ez mindenekelőtt azt a feltétlen bizonyosságot jelenti, hogy az a sokszor kusza, össze-vissza, összefüggéstelennek látszó eseménysorozat, amit mi történelemnek nevezünk, egyszer bizonyosan célba fog futni! El fogja érni az értelmét. Nem értelmetlenül és nem véletlenül történnek az események. És nem azért fog célba futni, minthogyha mi, emberek képesek lennénk akár a történelem folyását, akár a magunk életének a folyását valamilyen cél felé irányítani, ó dehogy! Mi mindig csak sötétben fogunk tapogatózni, sőt még a világnak a hatalmasai is, akik a történelmet csinálják, azok se tudják előre kiszámítani, hogy merre fog majd tovább futni az a vonat, amelyiknek a váltóit kezelik most. És így vagyunk mindnyájan a saját egyéni életünknek a folyásával. Melyikőnk tudná megmondani azt ma, hogy mi vár rá holnap, vagy holnapután? Hanem azért fog célba futni minden, mert ezt a célt valaki más szabja meg a számára azáltal, hogy Ő maga ott lesz majd a célnál. Hogy Ő maga lesz majd a cél. Hogy meg fog jelenni a világnak a horizontján. Ezt fejezi ki tulajdonképpen ez az Ige, ami a szüzekről van megírva, hogy „vevék az ő lámpásaikat és kimenének a vőlegény elé”. Tudjátok Testvérek, hogy milyen nagyszerű dolog így élni?! Abban a bizonyosságban élni, hogy Jézus jön! Tehát az éltető, a visszatérő Jézus elé mintegy kimenve élni. Hiszen másképp él az, aki tudja, hogy mire vár, és aki tudja, hogy mire várhat. Minden eseménynek, ami történik - akár kellemes, akár kellemetlen, akár örvendetes, akár tragikus az az esemény -, mindennek egyszerre megváltozik az értelme, megváltozik a jelentősége abban a pillanatban, hogyha tudom, hogy egy áldott, hatalmas és engem nagyon szerető Valaki jön szembe velem, jön elém és én megyek Felé. Az egész történelem az Ő lábai elé torkollva fut célba és ér véget.

Testvérek, ha tudom, hogy hol végződik egy út és miként végződik egy út, akkor a közbül lévő útszakaszokat is egészen más lélekkel és egészen más reménységekkel élem át és teszem meg. Hol végződik az út? Jézus lábainál. És hogyan végződik az út? Nos - jelképesen - menyegzővel! Tehát valami kimondhatatlanul nagy, örvendetes eseménnyel, amire mi meg vagyunk híva. Pascal mondotta egyszer azt, hogy felséges dolog lehet egy olyan hajón utazni, amelyet bár ide-oda dobál a vihar, és amelyen bár át meg átcsapnak a hullámok, mégis biztosan tudom azt, hogy be fog futni a kikötőbe. Nos, Testvérek, szokták mondani, hogy az élet kaland. Valóban van benne valami. Micsoda a kaland? Olyan eseménysorozat, amelyiknek ismeretlen a kimenetele. Ki tudná megmondani közülünk azt, hogy milyen lefolyása lesz a saját életének? Hogy milyen örömök vagy milyen szenvedések, hogy milyen magány vagy milyen reménységek beteljesülése vár még reá az életben? Egyikőnk sem tudná megmondani! Tehát ilyen értelemben kaland az életünk. De az adventi váradalomban hívő és váró ember nem úgy éli meg az életének ezt a kalandját, mint ahogyan a detektívregényekben van megírva. A jó detektívregény is kalandoknak a sorozata. De a feszültség éppen abban van, hogy az ember az első laptól a legutolsó lapig nem tudja, hogy mi lesz a kimenetele a regénynek, hogyan fog bevégződni. De másféle kaland is van. Vannak nagy kalandos regények, vannak nagy tragédiák, amelyekben az olvasó már előre tudja, talán az író már az alcímben jelzi, hogy milyen tragédiával vagy milyen optimista véggel fejeződik be ez a történet. És itt a feszültség nem abban van, hogy na hova fog végül kilukadni, hanem sokkal inkább abban, hogy mi minden fog még történni addig és azért, hogy a történet elérje azt a végcélt, amit az olvasó már előre tud.

Nos, Testvérek, Pascal az előbbi hasonlatával éppen azt akarja mondani nekünk, hogy Isten a mi életünket nem detektívregényszerű kalandnak szánta. Nem olyan összefüggéstelen és értelmetlen eseménysorozatnak, amelyiknek nem tudjuk a végét, hanem az első lapjától kezdve már - igen a Biblia első lapjától, meg az életünk első lapjától, amikor elhangzott a keresztségi áldás - tudta, hogy hova fog vezetni az életünknek az útja. Tudtul adta, hogy egyedül Jézus marad a győztes. És hogy a történelemnek, meg az életünknek a látóhatárán ott áll Valaki, Akinél minden út véget ér. Lehet, hogy útközben még sok mindenféle furcsa kaland fog érni, de akkor is tudod, hogy Jézus áll az út végén. És lehet, hogy viharok tépáznak meg, az is lehet, hogy napsütötte vidékeken fogsz majd végigmenni, de utad mindenképpen Jézus felé vezet, a Vele való négyszemközti találkozás felé. Isten részéről az életem olyan, mint egy pontos szabályok szerint megkomponált fúga, amelyiknél mindig megmarad a téma. Én ugyan sokszor ezt úgy hallom, mintha összefüggéstelen hangok zűrzavara lenne. De akkor is tudom, hogy a legnagyobb mester játszik az Ő hangszerén, és hogy az életemben minden a nagy fináléra irányul. Tehát bizonyos fázisaiban lehet, hogy kaland az élet, de a végkifejlődésében semmiképpen nem az. Más szóval úgy is lehetne ezt mondani, hogy az adventi váradalomban élő ember sohase csavargója az életnek, hanem mindig vándora. A csavargónak nincsen végcélja. Teljesen esetleges és alkalomszerű az, hogy az adott pillanatban éppen hol van, a vándor pedig életének minden szakaszában tudja, hogy útban van a végcél felé. A csavargót viszi a lába, de maga sem tudja, hogy hová, a vándor pedig, ha esetleg nem látja is az utat, mert sötét van, de tudja, hogy hol a cél. Ezért van értelme minden jó szándékú emberi törekvésnek, amelyik igazán a javát akarja az emberiségnek. Ezért van értelme annak a nagy összefogásnak, amelyik ezen a földön a békességet munkálja az emberiség számára.

Olvastam egyszer valahol, hogy valaki Amerikába utaztában egy kutyát is látott a hajón. Egy nagy juhászkutya volt, amelyiket a gazdája rábízott a hajó legénységére, míg ő maga repülőgéppel utazott. A kutya ebben a nagy, idegen környezetben kutya-rosszul érezte magát! El sem tudta képzelni, hogy hol van. Szokatlan volt a számára minden szag, minden helyzet, az egész imbolygó világ. Szegény kutya el sem tudta képzelni, hogy mi az a hajózás és hogy van iránytű és van végcél és van egyszer megérkezés. Mintegy nagy, állati nihilizmusban élt. Nem is lehetett megvigasztalni az egész úton. Visszafelé utazóban megint volt a hajón egy kutya, egy kis öleb, de annak ott volt a gazdája. Ez a kutya is idegenül érezte magát ebben a teljesen szokatlan környezetben, ez sem tudta elképzelni, hogy mi történik ottan vele, ez is szűkölt és ez is félt, de amikor már nagyon hangosan dobogott a kis kutyaszíve a félelemtől, akkor nagy kutyabizalommal ránézett a gazdájára, mintha csak azt mondotta volna: ha te is itt vagy, akkor nem is lehet olyan reménytelen ez a helyzet! És ebben megnyugodott. Meg van írva valahol a Bibliában, hogy a csecsemők szája által szereztél magadnak dicsőséget. Hát én úgy érzem, hogy a kutyák tekintete által is szerez az Isten magának dicsőséget. Mi sem tudjuk azt, hogy a nagy hajózási terv milyen törvényszerűségei szerint történik ez vagy az az életünkben. De ismerjük azt a Valakit, Aki ott áll a parancsnoki hídon, és Aki ott vár a túlsó parton, a kikötőben. Mert Jézus a kapitány, akinek a hullámok és szél engednek, Aki jár a vízen, és egyúttal Ő az a Valaki is, Aki a túlsó parton, a kikötőben vár ránk. Minden bizonytalan, csak ez az egy Valaki a bizonyos: Aki velünk hajózik és Aki felé hajózunk, és Aki elé meg fogunk érkezni. És ha valaki elfordul ettől az egyetlen szilárd ponttól ebben a világban, leveszi róla a tekintetét, az úgy érezheti magát, mint az a kutya a hajón: tétován, félelmektől körülvéve, értetlenül egy nagy, idegen térben. De hogyha újra Őrajta nyugszik meg a tekintetünk, akkor megbátorodunk. Nem azt jelenti ez, hogy akkor már többet fogunk érteni majd a hajózásnak a titkaiból, nem - de ismerjük a kapitányt!

Ezek a szüzek olyan emberek voltak - az "eszes" szüzek -, akiknek az élete egyetlen nagy pillanatnak a jegyében telik. Annak a pillanatnak a jegyében, hogy jön a vőlegény és találkoznak vele. A találkozás pillanatának a jegyében. Vették az ő lámpásaikat, kimenének a vőlegény elé. Mert az, hogy a vőlegény jön, az biztos, csak az nem biztos, hogy mikor. Lehet, hogy még ma, az is lehet, hogy egy hónap múlva, lehet, hogy csak 10 év múlva. De éppen a megérkezés időpontjának ez a bizonytalansága az, ami a végletekig felfokozza az éber váradalmat. Tudjátok, valahogyan olyanformán, mint ahogyan az iskolában volt, hogy mindig el kellett készülni a leckével, mert sohasem tudtuk, hogy melyik pillanatban fog felszólítani a tanár felelésre. Tehát mindig készen kellett lenni. Éppen így nem tudjuk azt sem, hogy mikor jön elénk, vagy mikor szólít bennünket Maga elé. Nem tudjuk azt a pillanatot, amikor minden, amit olyan nagyon fontosnak, nélkülözhetetlennek tartottunk ebben a földi életben, tehát minden a világon: a sikereink, a kudarcaink, az eredményeink, az eredménytelenségeink, az egészségünk, a betegségünk, a boldogságunk, a boldogtalanságunk, minden egyszer úgy elmerül a hátunk mögött, és senki más nem marad, aki érdekel még majd bennünket, egyedül Jézus!

Ezért kell vigyázni és ezért kell minden pillanatban számítani Reá. Mert minden óra, amit megérünk, annak az órának, annak az egy pillanatnak a jegyében áll, amikor majd egyedül fogunk megállni szemközt Jézussal. És hogyha valaki úgy tesz, mintha ez a pillanat nem érkezne el az életében, az éppen a csúcspontját hibázza el az életének. Éljünk hát úgy, ahogyan ez a tíz szűz, akik elővették a lámpásaikat és kimentek a vőlegény elé. „Vigyázzatok, mert nem tudjátok, hogy melyik napon, vagy melyik órában jön el az Embernek Fia.”

Könyörögjünk hát:

Hinni taníts Uram, kérni taníts!
Jézus, te visszajössz, várni taníts!
Majd ha kegyelmesen nézed az életem:
Állhassak csendesen, hinni taníts!

(479. ének 4. vers)

Ámen.

Dátum: 1966. november 27.