Joó Sándor Dr.

Kedves Testvérek! Egy-egy nagypénteki ünnepen érzem igazán, hogy milyen súlyos felelősség az Ige hirdetése - különösen a nagypénteki Igének a hirdetése. Hiszen egy Igehirdetés által egy gyülekezetet el lehet vezetni Jézushoz a golgotai kereszt alá! Nem azért olyan nehéz ez a feladat, mert borzongató dolog olyan közel lenni egy akasztott emberhez, és olyan rettenetes végignézni egy haldokló szenvedéseit és végighallgatni egy haldokló kiszáradt, égő torkából elő törő kiáltásokat, hanem sokkal inkább azért olyan nehéz feladat, mert a mi szemünk, meg fülünk már túlságosan hozzászokott mindenhez, ami azon a bizonyos nagypénteken történt.

Nagyon megszoktuk már, hogy úgy beszéljünk ezekről a dolgokról, mintha nekünk nem is igen lenne sok közünk hozzá! Például figyeljétek meg, mikor egy festményt látunk a Megfeszítettről, rendszerint annak a művészi értékét szoktuk megbírálni, mérlegelni, hogy hogyan oldotta meg a problémát, a témát a mester, jól-e vagy pedig rosszul? És hogyha egy szép passiózenét hallgatunk, akkor is rendszerint inkább csak annak a zenei élményét élvezzük, mintha azért feszíttetett volna meg Jézus, hogy ezzel adjon alkalmat a műélvezethez, vagy hogy egy szép képhez, vagy zenéhez motívumot szolgáltasson. Ezért olyan nehéz a nagypénteki igehirdetés, mert a legnagyobb feladat, hogy a műélvezetből, az esztétikából újból elmélyült vallásosság és alázatos hit legyen, és hogy az a kétezer esztendő óta agyonidealizált kereszt újból a maga valóságában meredjen elénk, hogy tulajdonképpen ne is mi beszéljünk a keresztről, hanem inkább a kereszt beszéljen hozzánk. Ezért választottam alapigéül azokat a szavakat, amelyekben Ő maga beszél a saját keresztre feszítésének jelentőségéről. Mert ezeknek a szavaknak az alapján próbáljuk meg mi is látni ezt a golgotai keresztet, ahogy Jézus látta. Jézus teljesen tudatában volt mindannak, ami Őreá azon a rettenetes nagypénteken várt: "Most az én lelkem háborog; és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától!”

Nem tudom, érzitek-e, Testvérek, hogy ezeknek a szavaknak a nyomán szinte bepillantást nyerünk Jézus szívébe, hogy mit is érezhetett Ő a saját keresztjével szemben? Egy kis ízelítőt kapunk a kereszthalál iszonyatából, meglátunk valami kicsiséget abból, hogy mit jelenthetett az Ő számára a nagypéntek, amelynek az eseményeit sokszor olyan tárgyilagos közömbösséggel tudjuk végighallgatni egy-egy nagypénteki istentiszteleten. Íme, azért mondja Jézus: „Az én lelkem háborog.” A tenger szokott háborogni a viharban. A háborgás több, mint a hullámzás, a háborgásban örvények vannak, a háborgásban veszedelem van, a háborgás rettenetes dolog. Micsoda rettenetes vihar dúlhatott abban a drága lélekben! Sőt, az egyik magyar fordításunk egyenesen így adja vissza Jézusnak ezeket a szavait: „Most meg van rendülve a lelkem.” Érzitek, értitek, mit mond Jézus? Egészen belerendült a lelke a közelgő kereszthalál gondolatába. Amikor erről beszélt a tanítványainak, annyira megrendült a lelke és egész valója, hogy egy pillanatra szinte a menekülés gondolata is felvillant benne. Ne kérje-e inkább, hogy „Atyám, ments meg ettől az órától”?! El tudjuk mi egyáltalán képzelni, át tudjuk-e mi egyáltalán érezni ezt a rettenetes gyötrelmet, a viharos háborgását a léleknek, amit a keresztnek a gondolata Jézus lelkében felidézett?! És annak a háborgásnak, amiről Jézus beszélt, nagyon nagy jelentősége van, mert épp ebből a háborgásból látszik az, hogy ez a halál ott a Golgotán egészen másféle halál volt, mint bármelyik más halál, mint egy akármilyen tragikus emberi haláleset, nem közönséges halál, egészen más! Jézus már előre tudta, amit mi csak utólag tudunk, hogy ez a halál igazán halál volt a szónak legrettenetesebb értelmében, olyan értelmében tehát, hogy az Isten bűnt büntető ítélete, a bűnért való haragjának teljes súlya nehezedett reá.

Tehát ez átkozott halál, a kárhozatnak a halála, maga a pokol. Jézus tudta igazán, hogy mit jelent ez a halál, ami Őreá vár, és ezért háborog, amikor rágondol, és ezért gyötrődik ott a Gecseméné kertjében. Emlékezzünk reá: térden állva vért verítékezett, amikor lelkileg felkészül reá. De hát most azt mondhatná valaki: Miért, hiszen Ő ártatlan volt, Ő volt az egyetlen szent, az egyetlen bűn nélküli ember ezen a világon! Neki aztán semmi oka nem volt arra, hogy rettegjen az Isten bűnt büntető ítéletétől! Ha valaki, akkor Ő az egyetlenegy, aki igazán felemelt fővel állhatott oda akármilyen szigorú isteni ítélet elé! Testvérek, ez igaz, valóban, Néki semmi bűne sem volt. De volt és van neked, meg nekem. Ő épp ezt vette magára, és épp ez a háborgás mutatja azt, hogy nemcsak képletesen, hanem valóságosan is megtörtént az, amit hat évszázaddal azelőtt a régi próféta így mondott: „Az Úr mindnyájunk vétkét Őreá tette.” Feltétlen volt oka a gyötrődésre, a háborgásra, testi kínok érzésére, mert az egész embervilág bűneivel megrakodottan lépett az Isten ítélete alá. Persze, nem háborogva, hanem bűn nélkül mehetne akármilyen szigorú isteni ítélet alá, és akármilyen rettenetes, szörnyűséges halálba. De Rajta van, igazán Rajta van a te bűnöd is, meg az én bűnöm is, mind-mind az a hitványság, mindaz a hazugság, mindaz a szeretetlenség, rosszindulat, ami tőlünk egyáltalán csak kitelik, és azért háborog. Szinte megrendítő módon hitelesíti azt a tényt ez a háborgás, hogy az Úr mindnyájunk vétkét Őreá vetette. És ha valakinek kétsége lett volna önmagát illetően, hogy vajon az ő vétke is rajta van-e Krisztuson, győzze meg most ez a háborgás, ez a megrendülés.

De testvérek, Jézus nemcsak a rettenetes végét látja az Ő keresztjének, hanem látja a dicsőségét is. Hiszen ezért jött erre a világra: a szenvedésnek, a megaláztatásnak, a kárhozat halálának ezért a szörnyűséges órájáért, mert így lett emberré az Isten. Akármilyen szörnyűséges is ez az óra, mégis a megváltás győzelmének a teljes bizonyosságával mintegy kijelenti: „Most van a világ kárhoztatása, most vettetett ki a világ fejedelme!” Ennél a két nagyon különös, de nagyon hatalmas kijelentésnél is álljunk meg egy pillanatra! „Most van e világ kárhoztatása...” Úgy hangzik ez, mintha egy nagy ujjongó, diadalmas felkiáltás lenne. És valóban az is, mert ez azt jelenti, hogy most, a kereszthalálnak az órájában valami új kezdődik a világban: a megváltás. Ez a szó: „kárhoztatás” a Biblia eredeti nyelvén így hangzik: „krízis”. Tehát az egész beteg embervilág ott, a Krisztus keresztjénél jutott el a krízisre. Ott van a nagy fordulópont, ahol eldől számára az élet, vagy a halál problémája. És valóban, testvérek, ilyen krízis, ilyen kritikus pont ebben a világban ez a golgotai kereszt, ahol minden ember számára tényleg az élet, vagy halál kérdése dől el. Mert, testvérek, az a kereszt ebben a világban egy nagy isteni ítéletet jelent, egy egyetemes, nagy isteni ítéletet; mégpedig kétféle értelemben: vagy felmentő ítélet, vagy pedig elmarasztaló ítélet. Attól függ, hogy ki hogyan viszonyul hozzá. Attól függ, hogy ki hogyan látja ezt a keresztet. Csak az emberi oldaláról, mint egy megható, tragikus mártírhalált, vagy pedig az isteni oldaláról, mint a megváltó Isten szeretetének a végső, nagy kísérletét az ember megmentésére.

Tehát tényleg ez a nagy kérdés: tudjuk-e mi is most, ebben a pillanatban, vagy egyáltalán úgy látni Krisztus keresztjét, ahogy Ő látja? Tudniillik az Ő elítéltetésében a magunk felmentését, az Ő bűnhődésében a magunk bűneinek a bocsánatát, az Ő megaláztatásában a mi felmentésünket, az Ő halálában a magunk számára egy egészen új életnek a születését. Tényleg ez a nagy kérdés, tudunk-e azzal a nagy hittel feltekinteni a golgotai keresztre, hogy ott, a kereszten nyúlt le értem az Isten, hogy engem is megragadjon, meg téged is, és mibennünk is valami újat, szépet, igazat, jót, mások számára is hasznosat, örökkévalót kezdjen.

És hogyha az igaz, hogy ott a Golgotán az Isten szeretete cselekszik, és hogyha az igaz, hogy ott az Isten mentő keze nyúlik felénk a kereszten át, akkor testvérek, ez nem olyan színjáték, amelyikben csak nézőközönségként lehetnénk jelen, nem olyan előadás, vagy rendezvény, amelyiken megint részt vehetünk egyszer, mert hát épp nagypénteken van, hanem akkor itt most történni kell valaminek bennünk és velünk. „Most van e világ kárhoztatása” - tehát most, a te számodra is, most, ebben a pillanatban, amikor te magad is hittel megragadod a keresztfán feléd nyúló isteni mentő kezet! A te életedben is akkor dől el a nagy krízis, a nagy fordulópont, amikor megpróbálod úgy látni a Krisztus keresztjét, ahogy Ő látta.

Volt egyszer egy nagyon híres ember, minden idők egyik legnagyobb királya, úgy hívták, hogy Dávid. Nagyon gazdagon megáldotta Isten, és mégis a más feleségére vágyakozott. Meg is szerezte magának, a megcsalt férjet pedig ravaszul eltette láb alól, megölette. Bűnt bűnre halmozott, és így indult el az élet egyik legveszedelmesebb lejtőjén. A bűnös viszonyból egy ártatlan, édes kisgyermek született. Azt olvassuk a leírásban, hogy "az Úr megveré a gyermeket - Kit? Nem Dávidot? Nem, a gyermeket! - a Dávid vétkéért. Azután megbetegedék a gyermek ..." - nem Dávid, a gyermek, és hiába volt minden, meghalt a gyermek a Dávid vétkéért. A gyermek halálában ítélte meg Isten az atya bűnét. Ez a halál volt Dávid életének a nagy krízise, ez volt az a pont, az a kritikus pont, ahol megfordul az egész életének az iránya, ahol összetört annak az akaratos embernek az a kemény, gőgös szíve. Egy kicsinyke sírhalom két jól megkülönböztethető részre választotta szét az életét.

Máskor is előfordult már, hogy szülők életében egy drága kicsiny gyermeknek a halála olyan kritikus ponttá válik, ahol megfordul minden, ahonnét kezdve egészen új irányt vesz az egész élet. Testvérek, Jézusnak a halála az igazi krízis minden embernek az életében, az a pillanat, amikor hitben felismerik, hogy Isten a Jézus halálában megítélte az eddigi életedet, mert Őt büntette a te vétkeidért. És meghalt Jézus, az ártatlan - miattad, a bűnös miatt. Mintha mindazt a hitványságot Ő követte volna el, amit te valaha elkövettél. Ugye csodálatos, testvérek, hogy innen, ettől a hitbeli felismeréstől kezdve valóban egy egészen új szakasz fog kezdődni egy ember életében: a megváltott élet, a kegyelem hatálya alatt álló élet; egy Istennel, emberrel, világgal és önmagával megbékélt élet. Tehát „Most van e világ kárhoztatása...”

És hozzáfűzi Jézus: „Most vettetik ki e világ fejedelme.” E világ fejedelme... ugyanezt mondhatjuk így is, másképp, még egyszerűbben, hogy: az a titokzatos rossz a szívedben, meg a világban, az a titokzatos gonosz erő, ami miatt nem tudunk jók lenni, tiszták maradni, jót cselekedni - ez vettetik ki most, a Jézus keresztre feszítésének az órájában. És épp ez a csodálatos, ott, akkor, hogy a gonosz látszólag a legnagyobb diadalt aratja, mert hiszen sikerült megölni az egyetlen ártatlant: Jézust. Akkor kapja mégis ezáltal önmaga a halálos döfést. Épp a Krisztus kereszthalála törte meg a gonosznak a hatalmát úgy, hogy nem vagyunk többé kiszolgáltatva neki.

Nézzétek: Jézus úgy látja a maga keresztjét, hogy egy kereszthalál által vettetik ki eddigi hatalmi pozíciójából a gonosz. A gonosz, a bűnre csábító hatalom detronizáltatott, nem a legfőbb úr többé az emberek életében, meg lehet tagadni neki az engedelmességet, szembe lehet szállni vele, át lehet pártolni tőle, a vesztestől Krisztushoz, a győzteshez. És ha Jézus így látja a maga kereszthalálának a jelentőségét, hogy ezáltal vettetett ki a világ fejedelme, akkor hidd el Neki, és mondd bátran: Igen, Uram, az én szívemből is most vettetett ki minden harag, minden gyűlölet, minden tisztátalanság, minden rosszindulat, minden, ami nem méltó Hozzád! Mert ez csodálatos, hogy annak a golgotai keresztnek valóban ilyen ereje van: a gonoszt kivető és a megkötözöttségek alól felszabadító ereje.

Még további biztatást ad Jézus, ezekkel a szavakkal: „És én, ha felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok.” Nézzetek körül, milyen csodálatos vonzása van a keresztfára felemelt Jézusnak! Ilyenkor vagyunk itt is és minden más templomban a legtöbben, mert ilyenkor valamiféle titokzatos isteni vonzás hatása alatt vagyunk, és megyünk Isten felé. Még a közömbösek is nekibátorodnak, még a csüggedők is kitárulkoznak, a bűnösök megenyhülnek, és a haragosoknak megenyhül a szívük, mert megéreznek valamit az isteni szeretetnek abból a csodálatos vonzásából, amelyik Krisztus keresztjén át hat ebben a világban.

Jöhettek tehát mindnyájan, akik itt vagyunk, bárkik vagyunk, testvérek, hiszen nem egy festett figura fekszik ott a keresztfán, hanem a mi Megváltónk. Ő vonz bennünket most is Magához, téged is, engem is, mindnyájunkat. Ő vonz, csak hagyjuk, hogy vonzzon! Bár úgy belekerülnénk az Ő isteni vonzásának erőterébe, hogy ne is tudnánk megszabadulni tőle, belőle.

Íme, testvérek, így beszélt Jézus a saját keresztre feszítéséről, és így áll ott most is a Krisztus szent keresztje, és mi megállhatunk előtte. Próbálja most ki-ki igazán, szíve teljességéből elmondani az ének szavaival ezt az imádságot:

Jézusomra föltekintek a kereszt alatt,
Nincs szívemnek nyugodalma vétkeim miatt;
Ó, ne büntesd, Uram, azt, kit megtört a bánat:
Szálljon reám irgalmadból béke, bocsánat!

345. ének 3. vers

Ámen.

Dátum: 1965. április 16. Nagypéntek

Kedves Testvéreim! Jézusnak ez a példázata, amit most felolvastam, annyira egyszerű és magától értetődő, hogy szinte nem is volna szükséges magyarázni. Egy gyermek is megérti, mert annyira tiszta és világos benne minden. Valóban, nem lenne jobb meghagyni ezt a történetet a maga monumentális egyszerűségében? Úgy, ahogyan maga Jézus mondta a tanítványainak és ahogy ez elhangzott most itt is miközöttünk. Kétségtelenül sokkal jobb lenne, ha éppen ennek a történetnek a nagyon is közismert volta miatt nem értenénk félre a mondanivalóját.

De Testvérek, nemcsak úgy áll ám a dolog, hogy az a farizeus minden további nélkül a gőgnek a jelképe, és az a vámszedő pedig az alázatnak a jelképe! Ha közelebbről megnézzük ezt a történetet, akkor azt látjuk, hogy ez a farizeus nem is olyan gőgös ám, amilyenek általában gondolni szoktuk. Mert amit ő az imádságában elmond önmagáról, igaz. És abból az derül ki, hogy ő aztán igazán komolyan veszi a maga vallásosságát, amiben él! És valóban, szinte kínos pontossággal ragaszkodik az Isten törvényéhez. Igyekszik azt pontosan betölteni. Böjtöl, áldoz, tehát a gyomrát és a pénztárcáját is alárendeli az Isten akaratának, ami már magában véve is igen nagy dolog, mert nagyon sok hívő embernek éppen a gyomránál meg a pénztárcájánál szokott megszűnni a keresztyénsége. Tehát ez a farizeus köztiszteletben álló és igen nagy tekintélyű ember volt a maga társadalmában. Az a vámszedő pedig, akiről szintén olvasunk abban a történetben, már puszta foglalkozásánál fogva is általánosan megvetett ember volt, akinek a lelkiismeretét nagyon-nagyon sok hitványság terhelte. Nagyon sok hamisan megszerzett pénznek a súlya nehezedett reá, érthető, hogyha még önmagát is utálta ez az ember. Mindenki más is utálta őt. Tehát egyáltalán nem olyan magától értetődő az, hogy Jézus mégis ezt dicséri, ezt a vámszedőt dicséri a farizeussal szemben. Hiszen Jézus számára sem lehet közömbös az, hogy valaki tisztességesen éli le az életét, vagy pedig becstelenül. Legalábbis mindaddig a pontig, ahol a történet kezdődik.

Azután azt sem lehetne csak úgy minden további nélkül mondani, hogy ez a farizeus dicsekszik a maga kiválóságával, a maga erényeivel, a vámszedő pedig a bűnét vallja meg az Isten előtt. De nézzétek, ez a farizeus tulajdonképpen hálát ad Istennek! Hálát ad azért, hogy megőrizte őt az Isten rengeteg sok ocsmány bűntől, ami van ebben a világban. Hálát ad azért, hogy megtartotta Isten az ő életét, megtartotta a hitnek, az engedelmességnek, az Istennek való szolgálatnak az útján. És tudjátok, nagyon jó dolog ám az, hogyha a hívő ember azt a megbecsülést, ami az emberek részéről kijár neki, és azt a tisztességet, amiben az életét leélheti, nem önmagának tulajdonítja, hanem megköszöni az Istennek. Valóban úgy van az, hogy csak az Isten nagy kegyelme, hogy te, meg te, meg én nem vagyunk olyan hamisak és tolvajok és paráznák és züllött életű emberek, mint nagyon sokan mások. És ha valaki ezért hálát érez a szívében az Isten iránt, és ezt el is mondja Néki, ez még magában véve nem jelent dicsekvést. És hogyha a vámszedőt - nem ezt a vámszedőt, hanem általában a bűnvallást - nézzük, sajnos abban sincs mindig igazán alázat. A bűnvalló imádság sem egyenlő mindig az alázattal. Van olyan jelenség is, amit így kellene neveznünk: "vámszedői gőg". Tehát amikor valaki folyton, folyton arról beszél, hogy ő ilyen bűnös, meg ő olyan bűnös. Folyton csak a saját nyomorúságait emlegeti, azt gondolván, hogy így tetszik jobban az Istennek és így lehet - bocsánat - jobban felvágni az Isten előtt. Tehát az alázatnak ez a gőgje, ez az, amikor valaki érdemnek tekinti a maga bűnbánatát. Amikor valaki kérkedik a saját maga hitványságának a tudatában. És éppen a hívők között vannak, akik így imádkoznának, hogyha úgy szavakba foglalnák ezt az érzésüket: Hálát adok néked Istenem, hogy én nem vagyok olyan beképzelt, mint például ez vagy amaz a farizeus. Látod Isten, én alázatos vagyok. Látod, Isten, én bűnös vagyok, én semmirevaló vagyok, én ezt nagyon jól tudom. És bár mások is bűnösök, de én legalább tudom is, hogy bűnös vagyok. És ezért már egy kicsikét talán fölötte állok azoknak, akik még önmagukat sem ismerik. - Ez az, ami nem tetszik az Istennek. Az alázatnak ez a gőgje. Tehát a kérkedő alázat, a kirakat bűnbánat.

Ó, de rengeteg Istent kereső embert riasztott már el ez a keresztyénségtől! Hol van hát akkor mégis a különbség e két ember között? Hogyha a vámszedő is lehet gőgös és a farizeus is lehet alázatos? Mert nem ez a fő különbség, hogy az egyik gőgös és a másik alázatos, hanem valahol mélyebben van a különbség itt a kettő között.

Nézzétek, mindkét ember imádkozik, az Isten házában imádkozik. Mindkét ember hálákat adva imádkozik. Ez a vámszedő is tulajdonképpen, ha kérés formájában fejezi is ki az imádságát, de mégis hálát ad azért, hogy az Isten kegyelmes Isten. És hogy még egy olyan semmirevaló, igazán hitvány ember is, mint ő, odajárulhat egyáltalán az Isten elé. Nincs kirekesztve a gyülekezeti közösségből, még ő is beléphet a szentélybe. Ma így mondanánk, hogy még ő is jöhet az úrvacsorához. Tehát ezért ad hálát a vámszedő. A farizeus pedig azért ad hálát, hogy Isten nagy dolgot cselekedett az ő életében. S hogy megtartotta őt a hitben, meg az engedelmességben, az Isten törvényének való engedelmességben, az Isten törvényében való járásban. És, Testvérek, hogyha valaki igazán hálaadással lép az Isten elé, akkor ez már magában véve is annak a jele, hogy az Istennel való közösségének nagyobb mélységeit tapasztalja meg. Már nemcsak úgy a felületen jársz, hanem most már elmélyedsz az Istennel való közösségben. Nagyon sok imádkozó ember van, aki mindig csak a kérésig jut el. Folyton kér, mindig kér, pláne ha valami baj van az életében. És azután, amikor megszűnik az a baj, akkor megszűnik a hálaadás is, Istenre való gondolás és kérés is. Az egész nem volt egyéb, mint imapánik, amelyikben odamenekült az Istenhez. De aki már hálát is tud adni, az Testvérek, éppen azt bizonyítja ezzel, hogy most már nemcsak pillanatnyi segítségére akarja felhasználni az Istent, hanem neki maga az Isten a fontos, a Vele való kapcsolat. Az Isten békessége és az Isten dicsősége.

De mi hát akkor a különbség a két ember között? Az a különbség, ami miatt mégis Jézus az egyiket elfogadja, a másikat pedig elveti? Nos, Testvérek, ennél a farizeusnál csak egy baj van, egyetlen egy baj van. De az végzetes nagy baj! Az a baj, hogy egy másik emberhez viszonyítva vizsgálja önmagát. Így imádkozik, hogy „Uram, hálát adok Neked, hogy nem vagyok olyan, mint mások. Paráznák, bűnösök, hamisak, mint ez a vámszedő is itten." Tehát önmagától úgy lefelé veszi a mértéket. És ezért utálatos az ő imádsága az Isten előtt. Mert, Testvérek, mindig, amikor egy alacsonyabb erkölcsi fokon állóval hasonlítjuk össze magunkat, akkor mindig elbizakodottá és mindig gőgössé válunk.

Tudjátok, miben látszik ez különösen nagyon jól? Abban a nagyon szomorú és nagyon általános szokásban, amit így nevezhetnénk, hogy pletykálkodási szenvedély. Vagy ahogyan Jakab apostol a fölolvasott előbbi részben így mondja, hogy megszólni a másik embert. Figyeljétek csak meg, Testvérek, hogy milyen csámcsogva tudtunk beszélni más embereknek a hibáiról és gyengeségeiről. Kollégák a hivatalban, emberek egy vendégségben, társaságban, asszonyok egy kártyaparti mellett, vagy egy feketekávés csésze fölött szinte akkor érzik igazán jól magukat, hogyha megszólhatnak valakit. Persze olyan valakit, aki nincs jelen. Valami csudálatos élvezettel tudjuk boncolgatni a másik embernek a hibáit, vájkálni a másik embernek a bűneiben. És megbotránkozva beszélni X-nek vagy Y-nak a bukásáról, a botrányáról, a gyengeségeiről, a titkos kalandjairól. És tudjátok, hogy miért olyan általános szokás ez az emberek előtt, ez a megszólás? Azért, Testvérek, mert miközben én megszólok valaki mást, abban a pillanatban, amikor megszólom azt a másik embert, én magam legalább egy kicsit jobbnak érezhetem magamat nála. Meg egy kicsit jobbnak érezhetem magam, mint amilyen vagyok. Másokat befeketítve olyan önelégülten mondja az ember önmagában, hogy hát én azért ilyet nem tennék, én azért erre nem lennék képes! Velem azért ilyen nem fordulhatna elő! Tudjátok, a saját kiválóságunknak a tudatában úgy erősödünk meg a legkönnyebben, ha botránkozva és méltatlankodva beszélünk egy másik embernek a hibájáról és utálatosságáról. Aki lefelé orientálódik, aki a más gyengeségével méri önmagát, az mindig gőgössé válik. Azért olyan jó befeketíteni a másik embert rágalmakkal vagy megszólással, mert ebből a fekete háttérből a saját magunk nem egészen fehér tisztasága sokkal jobban előtűnik. Fehérebbnek látszik, mint amilyen. Fekete háttérből kevésbé látszanak a rajtunk lévő foltok. És ez hízeleg az öntudatunknak, az önérzetünknek. Hálát adunk, hogy nem vagyunk olyanok, mint más emberek, tolvajok, gyilkosok, paráznák, hamisak. Nos, igen, a tolvajokhoz, a gyilkosokhoz, a hamisakhoz viszonyítva még mindig magasan állva érezhetem magam. A múltkor valaki éppen nagy világfájdalmas sóhajtással mondta, hogy milyen rosszak az emberek! De milyen rosszak! Gyilkosok, paráznák, hamisak, tolvajok, ahogy a példázatban is szó van róluk. De, Testvérek, milyen jó, hogy ilyenek! Mert, ha nem volnának ilyenek, akkor nem lenne kihez mérni magunkat! Mert az általános gonoszsághoz mérve magam - én még mindig jó vagyok.

És látjátok, ezen a ponton imádkozik a vámszedő másképpen, mint a farizeus. Amikor valaki igazán megterhelt lelkiismerettel lép oda az Isten elé, akkor nem a másik embert nézegeti, nem a másik embert vizsgálgatja, hanem csak egyedül Istenre van irányítva minden figyelme. Ennek a vámszedőnek itt a történetben nyilván eszébe sem juthatott így imádkozni, hogy Uram, ez a farizeus más fából van faragva, mint amiből én vagyok. Tudom, össze sem hasonlíthatom magamat vele. De azért egészen bizonyosan neki is van valami a füle mögött, ő is egészen bizonyosan bűnös. Ez igaz lehet, de amikor az ember négyszemközt van az Istennel, akkor nem szokott tekintgetni másokra, nem szokott széjjelnézni és méricskélni önmagát másokhoz. Ezért tiszta és ezért becsületes ennek az embernek az imádsága. Ő a mértéket önmagától felfelé veszi. Neki Isten a mértéke, egyedül az Isten. És így támad benne a fájdalmas felismerés, hogy milyen távol van ő az Istentől! De éppen ezért van viszont Isten egészen közel őhozzá.

És mostan hogyha volna valaki itt Testvérek, aki úgy érzi, hogy az ő lelkiismeretét is nagyon megterhelte valami: talán éppen vétkezett valaki ellen, talán szerencsétlenné tett valakit, talán nem állta meg a helyét akkor, amikor helyt kellett volna állni. Önmaga előtt is szégyenli magát és nem tud tisztába jönni önmagával. Föl sem meri emelni a tekintetét és csak azt érzi, hogy ő aztán igazán méltatlan ahhoz, hogy ide járuljon az Ő vendégségéhez, nos, ha van ilyen valaki közöttünk, ne azzal vigasztalja magát, hogy más ember még nála is bűnösebb, hogy még nála is vannak bűnösebb emberek ezen a világon. Mert ez igaz lehet ugyan, de ez nem használ, ez nem segít. Hanem azzal vigasztalja magát, hogy neki olyan kegyelmes Istene van, Aki még őt sem küldi el innét! Hanem jótetszéssel szemléli az ő alázatát, a kesergését önmaga bűnei felett. És éppen az ilyet hívogatja ehhez az asztalhoz. Mert az Isten az alázatosaknak kegyelmet ád, a kevélyeknek pedig ellenük áll.

Ha valaki igazán önismeretre akar jutni, sohase a gyilkosok és tolvajok és más, alacsonyabb színvonalú emberekhez hasonlítsa önmagát és ne velük mérje össze magát, hanem mindig az Isten szentségéhez mérje magát. Ez a vámszedő semmi jót nem tudott magáról mondani. Őrajta már igazán csak Isten kegyelme segíthetett és ezért az ő imádsága sokkal mélyebbről sokkal magasabbra szállt, mint az a másik imádság. Ezért távozott ez az ember megigazultan abból a templomból, sokkal inkább, hogynem az a másik. Persze, ne értsük félre a dolgot. Igazán nem mindegy most már az, hogy valaki becsületes-e vagy pedig becstelen, hogy valaki igyekszik-e megtartani az Isten törvényeit vagy pedig nem. Az emberi síkon nagyon is megvan a különbség az egyik és a másik ember között, nagyon nagy különbség van a rossz és a jó között, és egyáltalán nem mindegy, hogy valaki igyekszik-e önmagát tisztán megtartani, vagy pedig nem is igyekszik és bemocskolja magát mindenestől. De vigyázzunk, ezek az emberi, ezek a társadalmi különbségek majd ott az utolsó napon, a végső, nagy leszámolásnál nem lesznek érvényesek. Az Isten ítélőszéke előtt másképpen fogunk megméretni. És hogyha most majd az istentisztelet végeztével egy igazán köztiszteletben álló, igazán tiszta életű ember, akire mindenki tisztelettel tekint föl, idejárul majd az Úr asztalához, ne ijedjen meg, hogyha egy hitvány vámszedő ugyanabból a kehelyből iszik, amelyikből ő. Sőt, dicsérje érte az Istent, hogy ilyen kegyelmes. Hogy még egy ilyen mélyen elbukott embert is kegyelmébe tud fogadni, és ki tud emelni a nyomorúságból.

Ne ítéljük el a vámszedőt, mint az a farizeus. Ki tudná azt megmondani, hogy mi mehet végbe egy igazán nagyon nyomorult vámszedőnek a lelkében akkor, amikor Isten elé járul?! Hogyha meglátsz egy ilyen nyomorultat, hogy ő is Isten elé járul, akkor ne támadjon benned az a gondolat, hogy ó, hogyan is merészel ez a nyomorult idejönni, milyen képmutatás ettől az embertől, hogy úrvacsorát vesz? Hanem inkább örülj azért, hogy ez az ember, akármilyen hitvány is, már eljutott odáig, hogy az Isten kegyelméért tud könyörögni. Mit tudjuk mi azt, hogy mi van a másik ember lelkében? És mit tudjuk azt, hogy hogyan fogunk majd mi magunk is kinézni ott az utolsó napon a Krisztus ítélőszéke előtt, ahol mindnyájan egyformán bűnösökként vagyunk elkönyvelve! Minden embernek az Istenhez való viszonyulása külön titok, amit csak az Isten tud. Ne ítélkezzetek hát! Se lefelé, se felfelé. Senki felé. Ki-ki csak önmaga felé!

És még valamit ezzel a történettel kapcsolatosan meg kell említeni. Mégpedig: mit gondoltok, Testvérek, vajon ez a vámszedő, amikor elmondotta az ő bűnvalló imádságát és Jézus azt mondotta, hogy ez az ember megigazulva ment alá a templomból, vajon azzal az érzéssel jött-e ki ez a vámszedő, hogy no, ezt most könnyen és jól megúsztam? Folytathatom most már tovább minden hitvány praktikámat, meg az emberek becsapását, mert az Isten úgy is megbocsát majd nekem! Én nem gondolom, Testvérek, hogy így gondolkozott volna ez a vámszedő, mert akkor Jézus nem dicsérte volna az ő bűnbánó imádságát. Az Isten kegyelmével nem lehet visszaélni. És mikor valaki itt, az úrasztalánál kapott bűnbocsánat után ugyanazt a bűnt folytatja tovább, az visszaél az Isten kegyelmével. Ez a vámszedő, akiről itt szó van, egészen bizonyosan valami nagy-nagy, túláradó boldogsággal a szívében ment el, ámulva az Istennek a jóságán és azt érezve, hogy nem tudná többé a szívére venni, hogy megbántsa azt az Atyát, Aki néki mindent megbocsátott. És talán képzeljük el, hogy egy év múlva ugyanez a vámszedő megint feljön a templomba és megint imádkozik, és akkor talán így imádkozik, hogy: Uram, amióta megbocsátottál nekem, nem csaptam be senkit. Igyekeztem jóvátenni mindenkivel szemben, amit vétettem. Nem tudnám összeegyeztetni a lelkiismeretemmel azt, hogy bántsalak a bűneimmel. Köszönöm a kegyelmedet, köszönöm, hogy új erőt adtál és köszönöm, hogy új lehetőségeket adtál nekem egy új életre!

Érzitek a nagy különbséget a vámszedő imádsága és a farizeusnak az egy évvel később elmondandó imádsága között? Nagyon kicsike a különbség, de ezen a kicsike különbségen egy egész örökkévalóság nyugszik. Mert egyetlen gőgös pillantás a másikra elronthat mindent és hatálytalanítja az Isten bűnbocsátó kegyelmét a számunkra. El tudom képzelni, Testvérek, hogy most mindennek a hallatára, a mi szívünkben is feltámad az a kérdés, amivel a tanítványok mentek egyszer oda Jézushoz: kicsoda üdvözülhet tehát, ha ilyen könnyen el lehet játszani a kegyelmet? Hiszen mindig újra és újra rajtakapjuk magunkat azon, hogy már megint gőgösen néztünk le valakire és gondolatban legalább már megint megszóltunk valakit. Erre a kérdésre, hogy "Kicsoda üdvözülhet tehát?", én is csak azt tudnám mondani, amit Jézus mondott annak idején a tanítványainak, hogy „Ami az embereknél lehetetlen, az lehetséges az Istennél!”

Mai farizeusok és mai vámszedők! Mi mindnyájan, velem együtt, menjünk őszinte szívvel, bátran, gyertek bizalommal. Mindnyájunknak egyaránt kegyelemre van szükségünk. És mindnyájunkat egyformán az a Jézus vár az Ő vendégségének asztalánál, Aki azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, aki elveszett. Így menjünk hát együtt az Ő színe elé, mondván együtt, hogy:

"A töredelmes szívet,
Te, Uram, szereted,
Az engedelmes lelket
Soha meg nem veted.
Ezzel a reménységgel
Tehozzád óhajtunk,
Légy, kérünk, segítséggel
És könyörülj rajtunk."

(180. ének)

Amen

Dátum: 1966. március 27.

Akik a bibliaórákra járnak, nagyon jól tudják, hogy az utolsó csütörtöki órán is erről a történetről volt szó. Akkor inkább csak abból a szempontból, hogy Ábrahám életének ez, a legnagyobb hitélménye hogyan kapcsolódik bele az isteni kijelentés-történet teljességébe. Tehát a nagy összefüggést, az isteni kijelentés-történetben való összefüggését vizsgáltuk akkor. Ma is erről a történetről szeretnék beszélni, de most már arról, hogy milyen vonatkozásai vannak ennek a történetnek a mindenkori hívő ember hitéletére vonatkozóan. Mert ez a megrendítő élmény volt Ábrahám életében a legnagyobb hitélmény. Ebben az eseményben jutott el Ábrahám hite a legmagasabb csúcsra. Ebben az élményben vált szinte kézzel fogható módon valósággá számára Isten gondviselése, minden értelmet felülhaladó szeretete. Az a csodálatos ebben, hogy Ábrahám hite erre a legmagasabb csúcsra éppen egy megpróbáltatás által jutott el. Tehát nem akkor volt Ábrahám legerősebb a hitében, amikor zavartalan békességben és nyugalomban élt, amikor éppen a megérkezett ígéret, Izsák megszületésének olyan nagyon örvendezett. Nem akkor volt legerősebb hitében, amikor minden jól ment, és amikor olyan problémamentes volt az élete, amikor Isten áldásainak a bősége sugározta körül az életét, hanem akkor volt és akkor lett legerősebb a hitében, amikor Isten a legnagyobb áldozatot kívánta tőle. Amikor az elképzelhető legnagyobb szomorúság kétségei szorongatták a szívét. Olyan csúcsra, magasságra vagy mélységre érkezett a hite, hogy csak félelemmel és rettegéssel lehet róla beszélni. Próbáljunk meg tehát nagyon alázatosan reá hallgatni, hogy mit mond ezen a történeten keresztül Isten nekünk a hit próbájáról. Mert itt arról van szó, az Istenben való hit legnagyobb próbatételéről.

Így kezdődik ez a történet: „Lőn ezeknek utána, hogy az Isten megkísértette Ábrahámot”. Úgy érzem, hogy már ezen a szón is hangsúly van: Ezeknek utána. Rögtön fölmerül a kérdés: miknek utána? Hiszen ez az "ezeknek utána" utal valamire, amik után ez a dolog történt, ez a nagy megpróbáltatás. Miknek utána történt ez? Bibliaolvasó emberek nagyon jól tudják, hogy mi mindenen ment át Ábrahám addig, amíg eddig a pontig eljutott. Igazán nem volt az élete valami nagyon nyugalmas, problémamentes, küzdelemmentes. Sőt, rengeteg küzdelemmel, rengeteg nehézséggel és megpróbáltatással teli élete volt eddig is. Különösen pedig azóta, mióta az Úr vezetése alá került: mennyi bajon és küzdelmen kellett keresztülmennie! El kellett szakadnia a hazájától, régi megszokott környezetétől. Isten hívására elindult egy olyan idegen föld felé, pogány területre, ahol azt sem tudta, hogy mi fog rá várni, ahol még soha sem volt. Valóban, ha nem tudná az ember azt, hogy Isten vezeti őt a hitén keresztül, azt gondolhatná, hogy úgy sodródik ennek az embernek az élete, mint egy pehely, amelyiket fölkapott a szél, és viszi szeszélyesen ide-oda. Végre megérkezik arra a földre, amit az Úr mutat neki. De alighogy letelepszik, a nagy éhínség elől el kell menekülnie. Tovább vándorol Egyiptomba, ott bajba jut, feleségét elszakítják tőle. Visszakapja ugyan, de mint erkölcsi hajótörött, kárvallott, megszégyenült ember, pirulva tér vissza arra a földre, amelyet csak ígéretként bír még. Ott azonban megint újabb bajok és szomorúságok érik. Megint újabb harcok a saját szívével, a pogány fejedelmekkel, a feleségével, a családi körülményeivel, a törvénytelenül született fiával. Megint újabb zökkenők, megpróbáltatás. Soha nincs megállás, egy percnyi pihenés, soha egy pillanatnyi elcsendesedés. Mindig újabb akadályok, küzdelmek, amelyekkel hitének meg kellett küzdenie.

Ezeknek utána, ennyi küzdelem után végre nem derűs, békés boldog öregkor következik számára, nem olyan idő, amikor egy fáradt harcos végre megpihenhet, és amikor egy hosszú élet sok küzdelmét derekasan végigharcolt katona végre obsitot kaphatna: „ezeknek utána monda az Isten Ábrahámnak: Áldozd fel a te fiadat, a te egyetlen egyedet azon a helyen, amelyet én mutatok neked.” Tehát mindezek után a sok küzdelem után egy minden eddiginél sokkal nagyobb megpróbáltatás következik Ábrahám életében.

Ezt nem azért íratta meg Isten Szentlelke a Bibliában, hogy elcsodálkozzunk rajta: Ó, de borzasztó, ó, de csodálatos hite van ennek az embernek, hogy ezt mind kibírta és végigharcolta! Milyen kitűnő ember lehetett! -, hanem azért, hogy megmutassa nekünk, ilyen az a keskeny út, amelyikről Isten azt mondja, hogy ez az örök életre vezet. Ilyen, mint Ábrahám útja. Itt van előttünk egy hosszú emberi élet. Méghozzá Isten Lelke által vezetett, igazán hívő embernek az élete, Isten választottjának, Isten barátjának az élete. És mégis, ennek ellenére, mennyi baj és megpróbáltatás éri! Ennek ellenére? Nem! Éppen ezért! Mert éppen ez a sok baj, ez a sok küzdelem mintegy a bizonysága annak, hogy Isten igazán kezébe vette ezt az embert, és formálja, alakítja az életét. És hogy igazán nagy gondja van reá, igazán megkülönböztetett módon törődik vele.

De hát igazán így bánik Isten az Ő legkedvesebb gyermekeivel? - kérdezhetné a kishitű ember. Megint csak félelemmel és rettegéssel hadd mondjam: Hát így! Így bánik Isten, és éppen a legkedvesebbekkel! Éppen azokkal, akiket valami nagyra hívott el, éppen azokkal, akiket nagyon ki akar tüntetni kegyelmével. Éppen arra figyelmeztet ez az Ige, hogy ne legyünk olyan túlságosan érzékenyek, és ne sokalljuk azokat a terheket, amiket reánk rak. És ha Ő egyszer úgy látja jónak, hogy megint újabb megpróbáltatáson vigyen keresztül, próbáljuk nagyon alázatosan azt mondani, amit Ábrahám mondott: Ímhol vagyok, Uram. Tehát mintegy felajánlani magunkat az Úrnak. Ne tartsuk azt valami hallatlan dolognak és valami őrültséges lehetetlenségnek, hogy Isten már megint megpróbál bennünket. Alighogy megharcoltuk még az előző harcot, már megint egy újabb megpróbáltatás előtt áll az életünk. Ne igényeljük, hogy bocsásson már végre szabadságra a szolgálatából, ne törődjön már ennyire velünk. Lazítsa már egy kicsit a gyeplőt. Belefáradtunk már a küzdelembe, hadd térjünk egy kicsit magunkhoz. Ne is gondoljunk ilyet, mert Isten talán éppen azzal akar magunkhoz téríteni, és éppen ezáltal akar megerősíteni, hogy még súlyosabb próbának veti alá a hitünket. Merném mondani, hogy mennél jobban előrehalad valaki a hit útján, annál súlyosabb próbák alá veti Isten a hitét. Hiszen az öreg katona is többet elbír, mint az újonc, aki még azt sem tudja, miből áll az a szolgálat. Tehát amikor Isten tovább akar vezetni valakit a hit útján magasabb hitbeli élmények felé, és amikor súlyosabb áldozatokat kíván valakitől, mint eddig, és olyan áldozatokat kíván, hogy az ember azt hiszi, mint Ábrahám, hogy beleszakad a szíve, akkor ne mondjuk ezt: Uram, nem volt még elég? Mit akarsz még velem? Mert Isten tudja, hogy mit akar velünk. Akkor is tudja, ha ilyen szörnyűségesnek látszó kívánsága van, mint itt Ábrahámnál: „Áldozd meg a te fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, énérettem.”

Ábrahám, amikor elindult ezen az úton, egyáltalán nem tudta, hogy hova vezet. Azt sem tudta, hogy mi célja van Istennek ezzel az úttal. A legvégén azonban megtudta. Csak amikor ezt a háromnapos, rettentő gyötrelmes Morija-hegyi utat végigjárta, akkor derült ki a titok, hogy miért is volt ez az egész, Istennek ebből a szavából: „Most már tudom, hogy istenfélő vagy, Ábrahám, mert nem kedveztél a te egyetlenegyednek énérettem.” Ezért volt az egész. A szívét próbálta meg Isten.

Valaki egyszer azt mondta, hogy a legmegtisztelőbb helyzet, amibe egy hívő ember belekerülhet, az, amikor maga az Úr próbálja meg a hitét. Mert más próbatételek is lehetnek. A Sátán is megpróbálhat valakit. Életünk körülményeinek az alakulása is sok próbatétel elé állíthat. Meg a bűneink, az engedetlenségünk miatt de sokszor kerülünk problematikus helyzetbe, nagy próbák elé! De az a legmagasabb fokú megpróbáltatás, ami közvetlen Isten kezéből jön. Amikor Isten mintegy olvasztó kemencébe teszi bele gyermekét, hogy kipróbálja a hitét, hitének a valódiságát. Olyan nagyon könnyen szoktuk mondani: Uram, Uram! Testvérek, nem elég ezt mondani: Uram, hanem Isten ki akarja próbálni, hogy mit jelent ez a gyakorlatban. Nem mintha Neki lenne erre szüksége, mert Ő a szíveknek és veséknek vizsgálója, és nagyon jól tudja, hogy a szívekben mi van. A mi szemünk elé akarja állítani azt, ami mélyen bent, a szívünkben meghúzódik. Ilyen próbák alatt szokott kiderülni, mennyi hitetlenség, vagy mennyi kishitűség, mennyi képmutatás, mennyi lázadás, mennyi bizalmatlanság, mennyi félelem húzódik meg a hívő embernek is a szíve legmélyén. Ilyenkor, a próbák alatt szokott ez kiderülni.

Az Ótestamentumban van egy ilyen Ige: „Add a te szívedet énnékem.” Ez a legnagyobb, amit Isten az embertől kívánhat. Nem ezt mondja: Add ide a fejedet, az értelmedet, a tehetségedet, pénzedet. Ez sokkal egyszerűbb lenne. Ezt mondja: A te szívedet add ide nekem. A legteljesebb odaadás az, amikor valaki a szívét adja oda Istennek. Ezt is olyan könnyű mondani: Itt van a szívem, odaadom! Emlékeztek talán még reá, mintegy 15 esztendővel ezelőtt, az ébredések idején, volt egy ilyen énekünk: „Itt van szívem, neked adom...” Olyan szívesen, boldogan énekeltük, szerettük énekelni ezt az éneket. Ezt olyan könnyű kimondani, de az Úr néha megpróbálja ennek az odaadásnak az őszinteségét azáltal, hogy ráteszi a kezét valamire, ami az ember szívéhez a legközelebb van. Ezt mondja: „Vedd a te egyetlenegyedet, akit szeretsz, és áldozd meg nekem.” Isten a bizonyságát akarja néha kérni az embertől annak, hogy valódi-e a szeretete Isten iránt. Mert nagyon könnyű szeretni Istent, amikor az semmi áldozatba nem kerül. De vajon tudjuk-e szeretni Istent akkor, amikor kér, amikor áldozatot kér, és nemcsak akkor, amikor ad és megáld. Tehát amikor ezt mondja Isten: Most pedig tedd oda az én oltáromra azt, akit a legjobban szeretsz, onnan a szíved közepéből áldozd fel nekem. Tedd oda oltárom közepére a gyermekedet vagy a hitvesedet, vagy a szerelmedet, vagy az otthonodat, a dédelgetett vágyadat és reménységedet. Amikor ezt mondja: Ne az áldásaimhoz ragaszkodj, hanem hozzám! Ne abba vessed bizalmadat, amit már adtam, hanem abba, ami én magam vagyok. Mert egészen más dolog Isten ajándékaiban megnyugodni, és egészen más magában Istenben megnyugodni. Ezt kérdi Isten most tőlünk: Tudsz-e bízni bennem akkor is, amikor minden más, ami bizalmadat alátámaszthatná, elvész számodra, és csak egyedül én maradok, a láthatatlan Isten? Elég szilárd pont-e Isten maga? És elegendő, tényleg élő valóság-e ez az Isten maga, amikor mindent elvesz, amit esetleg adott, és csak Ő marad meg egyedül? Ezt láttatják meg az ilyen próbák, amelyek Isten kezéből jönnek. És ezt akarja megtudni Isten, hogy szeretjük-e Őt igazán úgy, ahogy Jézus mondta: teljes szívből, teljes lélekből és minden erőből - vagy pedig csak azt szeretjük, amit ad. Mert az nagyon gyarló szeretet. Nem hazugság-e a hitvallásunk, nem illúzió-e az egész hitünk, és nem önáltatás-e az, amikor olyan könnyen és gyakran mondjuk: Bízom Istenben!? Nem jöttél még rá arra egy-egy próbatétel alkalmával: nem igaz, hogy bízom Istenben?

Ábrahám engedelmeskedett. Nem könnyű szívvel. Nem is tudom, volt-e még valakinek ilyen gyötrelmes és szívet marcangoló útja, mint Ábrahámnak föl a Mórija hegyére, együtt a fiával. Mert itt nemcsak arról van szó, hogy Isten elveszi az embertől azt, akit a legjobban szeret. Itt ennél is többről van szó. Arról, hogy maga az ember áldozza fel Istennek azt, akit szeret. Ő maga tegye a kést a nyakára, és ő maga oltsa ki az életét annak, aki a legdrágább a számára. Olyan szörnyűség ez, amiről beszélni is alig lehet. Hogyan kívánhat egyáltalán Isten ilyet? Képzeld bele magad a helyzetébe, hogy a saját kezeddel kellene kioltani valakinek az éltét, akit a legjobban szeretsz. Meg tudnád ezt tenni, kész lennél rá? Itt azután igazán lehetett volna tiltakozni, panaszkodni, sírni: Uram, miért? Valóban, hogyan kívánhatsz ilyet tőlem? Hogy lehet az, hogy ugyanaz az Isten egyszer örömet ad, és egyszer pedig bánatot ugyanannak az embernek? Hogy lehet, hogy az egyik kezével megáld gazdagon, bőségesen, a másikkal pedig elvesz mindent, amit adott? Ez az a pont, testvérek, ahol nagyon sok ember hite összetörik és összetört már. De sokan vannak, akik ilyen módon szenvedtek hajótörést a hitükben! Az átélt borzalmakat, egy-egy kedvesüknek az elvesztését vagy a családjuk kiirtását sehogyan sem tudták összeegyeztetni Isten szeretetével. És a rájuk hulló csapások súlya alatt görnyedve így szóltak: Nem tudok többé hinni Istenben! De nem is érdemes hinni, ha ilyen az Isten, ha ilyet kíván és ilyet enged! Ilyenforma kétségek viharozhattak Ábrahám szívében is, amikor mentek ketten együtt; és mégis ment, mégis elindult, hittel vállalva a legfájdalmasabbat is. De elképzelhetjük, hogy milyen borzalmasan nehéz szívvel. Mennyi könnye folyhatott befelé, milyen irtózatos harcot vívhatott önmagával. Ott haladt mellette a fia, az egyetlene, akit a legjobban szeret. Hátára odakötve a rőzse, ami mindjárt a máglyája lesz. Ábrahám kezében pedig a kés, amelyikkel mindjárt az életét fogja kioltani. És a drága fiú gyanútlanul megszólal: „Atyám!” Hogy meg nem szakadt a fájdalomtól az édesatyai szíve ennek a megszólításnak hallatára! „És mennek tovább ketten együtt.” És Ábrahám nem fordul vissza, megy tovább együtt a fiával.

Az ember szíve beleremeg, hogy milyen rettentő messzire el tud menni Isten egy-egy emberi szív megpróbálásában. És mégsem kell félni! Mert sohasem próbál fölöttébb, mint ahogyan az ereje elbírja valakinek, és lépésről lépésre adja mindig az erőt hozzá Isten. Ábrahám ment tovább, együtt a fiával, azt sem tudván, hol fog végződni ez a rettenetes út. És csak amint végigment rajta, ott, a legvégén látta meg, hogy Isten szeretetének, gondoskodásának eddig soha nem tapasztalt dicsősége várja az út végén. Nem várt módon oldódik meg a megoldhatatlannak látszó probléma. Isten visszaad mindent, amiről úgy gondolta Ábrahám, hogy már el is vette tőle. Mindent visszaad! Mert ez mindig így van. Minden hitben vállalt sötét és fájdalmas út végén az ember egyszer csak megtapasztalja, hogy Isten minden értelmet felülhaladó szeretetének a fénye áttör a sötétségen. Nem kell tehát félni senkinek az ilyen úttól, a Mórija-hegyi utaktól nem kell félni, mert kegyelmes Istenünk van. Olyan hatalmas Istenünk van, Aki akkor a legkönyörületesebb, amikor a legkönyörtelenebbnek látszik. Aki ott a legkegyelmesebb, ahol a legkegyetlenebbnek mutatja magát. Hát nem úgy szokott történni, hogy éppen a nagy próbatételek visznek legközelebb Isten atyai szívéhez? Nem ott érezzük meg legjobban szíve melegét? Mennyire igaza van Jakab apostolnak: „Boldog ember, aki a kísértésben kitart.” Tehát aki végigmegy, aki vállalja hitben az utat, nem áll meg, végigjárja az egész utat.

Nekünk már sokkal könnyebb végigmenni egy ilyen úton, mint ahogyan Ábrahámnak volt. Mert Ábrahám Mórija-hegyi útja fölött ott borong a nagypéntek sötétsége, mint egy sűrű viharfelhő, amelyiket már kezd áttörni a közelgő húsvét hajnalfénye. Mint egy transzparens, amelyen átsugárzik már az Újtestamentum, úgy hatnak a mi számunkra, az Újtestamentum népe számára ezek a kifejezések: „Vedd a te fiadat, egyetlenegyedet, akit szeretsz. Áldozd meg egy hegyen. Mondja Ábrahám a szolgáknak: ti maradjatok itt, én pedig és ez a gyermek elmegyünk és imádkozunk. Vevé a fát, és feltevé a fiára. Monda a fiú: Atyám!” Mintha egy ablakon át messze-messze kitekintenénk, és látnánk az egyszülöttet, Akit az Atya szeret, amint megy végig a szenvedések útján az Olajfák hegyétől a Gecsemáné kerten keresztül a Golgotára. Mintha látnánk az Isten Bárányát, Aki elveszi a világ bűneit.

Mert nézzétek, mi már tudjuk, hogy Isten attól a fájdalomtól, amitől megkímélte Ábrahám atyai szívét, a saját édesatyai szívét nem kímélte meg. Mi már tudjuk, hogy volt egy másik hegy is, az Újtestamentumi Mórija hegye, a Golgota. Oda is ketten együtt mentek: Atya és Fia, valami borzalmas, fájdalmas, véres áldozatot bemutatni. És ott is a Fiú vitte a fát, amelyikre rá fogják szegezni, fel fogják feszíteni. Mit érezhetett? És a pokol kínjai között ott is felsóhajtott a Fiú: „Atyám!” És az Atya hagyta, nem oldotta el a kötelékeit, Ő maga adta halálba a legdrágábbat. Feláldozta a saját szívét egészen, érettünk. Tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta. És tudjátok, miért? Azért, hogy legyen erőnk végigjárni a mi Mórija-hegyi utainkat, és azért, hogy merjük hinni, hogy minden ilyen útnak a végén az Ő minden értelmet felülhaladó szeretetének a ragyogása fogad!

Lelkem, teljes üdv a részed,
Hagyd a bút s a gondot el;
Légy vidám, ha meg-megérzed:
Tenni kell még, s tűrni kell.
Gondold el: ki Lelke éltet,
Milyen Atya mosolya;
Megváltód meghalt teérted:
Mit bánkódnál, menny-fia?

(426. ének 3. vers)

Ámen.

Dátum: 1965. március 21.

Kedves Testvérek! Az ősi egyházi esztendő szerint elérkezett az úgynevezett „nagyböjt” ideje. Ez a húsvét előtti hat hetes időszak nem abban találja a lényegét, hogy valamiféle módon böjtöljünk, hanem a Jézus szenvedéseiben való elmerülésben. Tehát Jézus megváltó szenvedésében, abban, ami az Ő tulajdonképpeni küldetésének a célja volt. Hogy ne csak egy napon, Nagypénteken foglalkozzanak Vele a hívők, hanem mintegy kísérjék végig Jézust azon az úton, amely végül a Golgotához vezet. Ezért választottam ezt a nagyböjti történetet.

Talán tudjátok, hogy az egyik legszomorúbb történet a Bibliában, az egyik legfájdalmasabb tövis abban a szenvedéssorozatban, amelyet Jézusnak végig kellett járnia. Itt nem Jézusnak valami ellenségéről van szó - akkor nagyon érthető lenne -, hanem talán a legkedvesebb tanítványáról, tehát olyan emberről, aki igazán nagyon komolyan szereti, szívvel-lélekkel Övé akar lenni, az egész életét a szolgálatra szánta oda. Tehát valóban komoly hívő emberről van szó, amilyenek mi is szeretnénk lenni. Lám, mégis előfordulhatott - ma is előfordulhat -, hogy még egy ilyen ember is megtagadta Azt, Akit szeret, Akiben hisz. Egy ember, aki látta Jézust a tengeren járni és a vihart lecsendesíteni, aki végighallgatta a Hegyi Beszédet, sok minden más tanítását az ő Urának, aki ott volt, amikor Jézus előhívta a sírból a meghalt Lázárt, aki együtt volt Vele a megdicsőülés hegyén - épp ilyet mond, hogy „nem ismerem Őt, semmi közöm hozzá...”

Ez a rettentő szomorú Ige nagyon nagy figyelmeztetés egyfelől arra, hogy még egy ilyen bukott lélek számára is van bocsánat. Ezt a figyelmeztetést és ezt a vigasztalást szeretném ma elmondani. Látható a történet egyes részleteiben, hogyan kerülhet egy hívő ember ilyen veszedelmes kísértésbe. Leírja, hogy szinte észrevétlenül, sőt majdnem azt mondhatnám: jóhiszeműen épp erre a kínos tagadásra vitte oda a kísértő a főpap udvarába. Mégis, bár Jézus megmondta, hogy olyan kísértéseknek lesz kitéve, amelyeknek nem tud majd ellenállni, előre megmondta: „Mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem!” - mint a mai Péterek is általában, Péter sem vette igazán komolyan Jézus szavát. Minden bajunk mindig abból ered, hogy nem vesszük igazán komolyan Jézus szavát. Mert ha tényleg komolyan vette volna, nem tette volna ki magát annak a veszélyes, a hite számára veszélyes kísértésnek. Az éjszakát egy biztonságos helyen, elzárkózva valami zugban, imádságban töltötte volna el. De ha valaki a hitének a pici lángocskáját beleviszi a szélvészbe, mi lesz akkor ott? Füstöl és kioltják. Ez történt Péterrel is.

Már gyakran észrevettem: Hívő embereknek az egyik nagy veszedelmük, hogy olyan könnyelműen veszik a kísértéseket! Azt gondolják, hogy tudják - mint az óvatlan hegymászó a szakadék szélén -, hogy meddig lehet elmenni, hol van az a határ, ahol meg kell állni. Pedig dehogy tudják! Fogalmuk sincs róla! Jobb nem menni a szakadék szélére! Hányszor elimádkozzuk, hogy „Ne vígy minket a kísértésbe”! Úgyis olyan hallatlan meggondolatlansággal tudjuk kihívni a Sátánt! Akárhogy értelmezzük, mindig lesben áll a sátáni hatalom. Jézus azt mondja: „Mint ordító oroszlán szertejár, keresve a prédát, hogy elnyelje”. (vö. 1Pt 5,8) És a legkedvesebb prédája a Krisztus-keresők seregéből kerül ki. A legnagyobb öröme, ha egy Krisztus-követőt tud elbuktatni. Mindnyájunknak megvan az életünknek a gyenge pontja: talán a pénz, vagy a testi vágy, vagy hiúság, vagy a fantázia, vagy a mártírkomplexus, vagy a kisebbrendűségi érzés, vagy az ital, vagy talán éppen a túltengő önbizalom, mint éppen Péternek. Tehát mindnyájunk életében van egy olyan rés, ahol a kísértés akadálytalanul behatol, ahol a testünk, a lelkünk legkönnyebben sebezhető. És az az ősi ellenség, a kísértő, sokkal jobban ismeri az életünknek ezt az Achilles-sarkát, mint mi magunk. Hát ha tudod, hogy az életedben van egy ilyen gyenge pont, ahol nem tudsz ellenállni a kísértésnek, ne tedd ki magadat neki! Ne játssz vele, ne közeledj oda, a tűzhöz! Ide ment Péter melegedni. Akármilyen jól esik is, nem neked való, Péter! Csak bukást jelent a számodra, eléghet benne az egész életed!

Ó, de sokkal komolyabban kellene nekünk kérnünk, hogy tartson meg bennünket Isten Lelkének a vezetése alatt, ne engedje túllépni a saját lehetőségeinket, képességeinket, mértékünket. Soha se feledjük el, hogy milyen gyengék vagyunk mi, emberek, különösen a hitben. „Aki áll, meglássa, hogy el ne essék!” (1Kor 10,12) Ímé, a legnagyobb hit és a legkeményebb bukás így vannak egymás mellett közvetlenül egy ugyanazon szívben. Csak egy előre nem látható körülmény van közöttük. Ímé, a legnagyobb erő és a leghitványabb gyengeség ennyire közel vannak egymáshoz, ennyire határosak. A legbátrabb hitvallás egy odavetett szó következtében - ami talán nem is volt rosszindulatú -, háromszoros tagadássá válhat, és ahhoz, hogy valaki elbukjék, nem is kell valami megrendítően nagy dolognak történnie. Elég egy pillanatra elereszteni Istennek a kezét - nem kell ahhoz veszedelem vagy üldöztetés, hogy füstté és párává váljék egyszerre Krisztus iránt való hűségünk. Elég ahhoz egy durva szó, ami sért, kiborít, egy lángoló tekintet, ami szenvedélyeket gyújt, elég egy kellemetlen hír vagy esemény, ami fáj, valami kicsi lemondás, önmegtartóztatás, amibe a hűség kerülne és máris odavan a hűség, máris megtagadjuk, hogy valami közünk lenne Jézushoz.

Megtagadjuk - nem olyan éles, drámai módon, mint ahogy Péter tette a főpap udvarában, hanem sokkal észrevétlenebbül történik ez nálunk. Nem úgy tagadod meg, hogy mikor Őróla van szó, nyíltan kijelented, hogy „Nem ismerem, semmi közöm Hozzá”. Bár, ki tudja - ez sem biztos. Ha hasonlóan veszedelmes, kritikus helyzetben volnánk, mint Péter volt, nem tudom, melyikünk mondaná ki, hogy ez a megcsúfolt, divatjamúlt, sokak által lenézett Jézus az én Uram és az én Istenem. Mert sokkal könnyebb lapulni az ilyen helyzetben, mint megnyilatkozni. De most nem is erről van szó. Hanem sokkal inkább úgy tagadod meg Jézust, amikor nem Róla van szó, hanem a politikáról, vagy társaságban olyan valakiről, aki épp nincs jelen, vagy egy sérelemről, ami sért vagy bánt, vagy másról - az egész magatartásunk, lényünk tagad, mind bizonyság, hogy „Nem ismerem Őt, semmi közöm sincs Hozzá...”, mint Péternek. Gondolj most egy csúnya bukásodra, mikor olyan módon viselkedtél valakivel szemben, mintha tényleg soha nem is hallottál volna Jézusról. Te talán magad észre sem vetted magadon, de mások talán megrökönyödve néztek rád, azt gondolták magukban, hogy ez az ember épp úgy beszél, épp úgy működik, kétségeskedik, másokat megszól, mások baja mellett közömbösen elmegy, mintha nem is hallott volna soha arról, amiért Jézus élt és meghalt és amit Jézus tanított. Pedig ez az ember templomba jár, Biblia-olvasó és imádkozó ember.

Ó, mi nem olyan kereken tagadjuk meg Jézust, mint Péter tette, hanem sokkal rosszabbul. Nem a szavainkkal: az egész lényünkkel, emberekhez, ellenségekhez viszonyuló egész magatartásunkkal! Tudjátok, mindig megtagadjuk Jézust, mikor az életünk nem hirdeti félreérthetetlenül, még ha nem Jézusról van is szó, hogy Ő él. Mindig megtagadjuk, mikor a lényünk valamiféle megnyilatkozásából nem érződik meg kétségbevonhatatlanul, hogy mi Őhozzá tartozunk. Mikor nem érződik rajtunk az a bizonyos plusz, amit csak Jézus adhat. És ó, jaj, de hiányzik ez a plusz! Péter csak háromszor tagadta meg Krisztust, te és én pedig naponta többszörösen túlszárnyaljuk őt ebben a nyomorúságban!

Figyeljük csak meg, milyen meghatóan folytatódik tovább. Péter még javában bizonygatja, hogy semmi köze sincs ehhez az emberhez, akit vádolnak. És így folytatódik: „És azonnal, amikor ő még beszélt, megszólalt a kakas!” Igen, a kakas, a magyar református templomtornyok ismertetőjele, az alvó világ természetes ébresztője, a sötétséget elűző világosságnak az előhírnöke - tehát a kegyelem jele. Mintha Istennek a kegyelme figyelmeztetne, hogy: Péterek, vigyázzatok! Ébredjetek, lássátok meg, hová jutottatok! Ilyen ébresztő kakaskukorékolás az életünkben mindig a betegség, baj, megpróbáltatás - minden olyan helyzet, ami szorít; minden egyes templomi Igehirdetés. De vajon észrevesszük-e, milyen sokféle módon szólongat Isten, hogy vegyük már egyszer észre, milyen lejtőre jutottunk?! A világ nagy kakaskukorékolásán keresztül mintha erre figyelmeztetne: „Ember, vigyázz! Aki a Krisztus-tagadás lejtőjén megindult, egyre mélyebbre süllyed! Végre olyan feneketlen mélységben találja magát, hogy maga is megborzad!" Nem panaszkodni kellene a bajok miatt, hanem inkább kihallani belőle Isten kegyelmének ezt a figyelmeztető szavát!

És különösen azt vedd észre, hogy Valaki egy láthatatlan világból rád tekint. Így szól az Ige: „Hátrafordulván az Úr tekinte Péterre.” Biztosan nem véletlenül fordult épp akkor hátra. Szándékosan kereste a tekintetével a tanítványt. Ó, ha el tudnám mondani, hogy mi lehetett abban a tekintetben! Szomorúság: „Hogy tehettél ilyet, Péter?!” Vagy vád? „Ó, te nyomorult, hitvány tanítvány!” Vagy szeretet? „Ha te nem akarsz is engem ismerni, én akkor is ismerlek téged. Ha te meg is tagadtál az emberek előtt, akkor is vallást teszek rólad az én mennyei Atyám előtt!” Szomorúság, vád, vagy szeretet? Azt hiszem, mind a három. Talán azért tudok ebből valamit megsejteni, mert gyermekkoromban gyakran találkoztam így az édesapám tekintetével, mikor valami rosszat tettem. Vártam a büntetést. És ha megbüntetett, úgy éreztem, hogy ki van egyenlítve a baj. De ha nem büntetett, hanem úgy odaállított maga elé és lelkem mélyéig átható tekintetével, ami együtt sugárzott szomorúságot, vádat és mérhetetlen szeretetet, rám nézett, akkor azt nem lehetett kibírni, akkor az alatt csak összeroskadni lehetett, csak keservesen sírni amiatt, hogy megbántottam azt, aki ilyen mérhetetlenül szeret! Ha most rád nézne Jézus, vagy ha épp akkor, amikor kirobban belőled valami csúnya indulat, ha akkor nézne rád Jézus - mit olvasnál ki a tekintetéből? Talán hangtalanul is azt mondaná neked ez a tekintet, hogy „Te ember, akiért az életemet adtam, akit a megtöretett testemmel és a kiontott véremmel olyan sokszor tápláltam, etettem, itattam, akinek az imádságait olyan halálosan komolyan vettem, meghallgattam - hát te csak ennyire szeretsz engem? Csak ennyit érek én neked? Te ilyen könnyen meg tudsz rólam feledkezni? Én akkor sem mondok le rólad! Akkor is, így is, ezek után is szeretlek!”

Péterre minden esetre úgy hatott ez a tekintet, mint a nap a tavaszi hóra, a márciusi hóra, amit olvaszt, vagy mint a napsugár az áprilisi bimbóra, amit bontogat édesen. Lám, egyszerre minden eszébe jutott Péternek. „És kimenvén, keservesen sír vala.” Megrendítő dolog, mikor egy férfi sír, mikor egy viharban, napsugárban, tengereken szélvésszel viaskodó, abban megedződött férfi, egy kemény férfi keservesen sír! De én megértem. Mert a megszégyenülésnek, a megsemmisülésnek azt a szörnyű érzését, viharát, amit Jézus lesújtó és mégis felemelő tekintete kavart fel benne, szavakkal úgysem lehet kifejezni, hanem csak keserves sírással. Ez a szomorúság, amikor nem a bűnei következményétől fél, hogy „jaj, megtudják az emberek, hogy milyen hitvány vagyok!”, hanem mikor maga a bűn fáj, mert érzem, hogy fáj Jézusnak. Amikor azért vagyok szomorú, mert Őt szomorítottam meg és az Ő szenvedését növeltem. Ez az a szomorúság, amiből új élet, felemelkedés támad, megtérés lesz. Ez az a könnyes szomorúság, amire már kész is van a bocsánat.

És végül még valamit: Olyan kegyelmes az Isten, hogy még az ilyen hitványságot is jóra tudja fordítani. Talán arra is jó az ilyen csúnya bukása a hívő embernek, hogy annak az emléke azután mindig a kellő alázatban tartsa, hogy el ne bízza magát soha többé és hogy megértővé váljék más embernek a gyengeségeivel szemben. Egy régi legenda szerint Péter apostol szemében sohasem száradtak fel egészen ezek a könnyek, később is mindig egy kicsit fátyolos volt a tekintete a könnyektől. Nem tudta elfeledni azt a fájdalmat, amit a Mesterének okozott. De ez arra nagyon jó, hogy az ember rájöjjön, hogy nem arról van szó, hogy megbízhat-e bennem Jézus, hanem arról, hogy megbízhatom-e Jézusban én? Mert keresztyénnek lenni nem azt jelenti, hogy soha többet nem követni el a bűnt, nem bukni el, nem vétkezni... Ó, de mennyire nem! - De tudom, hogy mindezek nem szüntetik meg számomra Istennek a szeretetét! A keze utánam nyúl, és a tekintete követ oda is, ahol sírok.

Testvérek! A múltkor azzal fejeztem be a prédikációt: „Ha mindent elfelejtesz is, amiről itt szó volt egy fél óra alatt, egyet ne felejts el: Nézz Jézusra!”

Most megint azzal hadd fejezzem be, hogy valóban, ha mindent elfelejtesz is, amiről itt szó volt, ezt az egyet kérlek, ne felejtsd el: Érezd magadon mindig Jézus tekintetét! Gondolj rá, ha bármit csinálsz vagy nem csinálsz: Valaki néz, lát - a tekintete rajtad van. Ez a csodálatos, drága mennyei energiával telített tekintet kísér úgy, hogy bele lehet kapaszkodni. Érezd magadon Jézus tekintetét! Erről tegyünk most mindnyájan vallást, amikor elénekeljük:

Szelíd szemed, Úr Jézus,
Jól látja minden vétkemet,
Személyemet ne vesse meg
Szelíd szemed Úr Jézus.

Szelíd szemed, Úr Jézus,
Tekintsen rám, ha roskadok,
Adjon békét, bocsánatot
Szelíd szemed, Úr Jézus.

Szelíd szemed, Úr Jézus,
Tudom, hogy vádat is emel;
Vétkeztem én, ítéljen el
Szelíd szemed, Úr Jézus.

Szelíd szemed, Úr Jézus,
Elitél bár, lásd, én megint
Csak várom, hogy majd rám tekint
Szelíd szemed, Úr Jézus.

(465. ének 1-4. versek)

Amen

Dátum: 1968. március 10.

Megint elérkeztünk az egyházi évnek abba a szakaszába, amikor szinte az egész világon mindenféle keresztyén templomban Jézus szenvedése felé fordul az összesereglett hívők figyelme és áhítata. Ezért nem folytatom most a római levél soron következő részét, hanem a passiótörténetnek egy kis epizódját hozom ide, ami azonban éppen elég arra, hogy jobban megismerjük belőle önmagunkat és Jézust, a magunk gyengeségét, esendő voltát, és Jézus hűségének az erejét...

Ebből a kis beszélgetésből, ami Jézus és Péter közt folyik, először az döbbent meg engem, hogy milyen kevéssé ismerjük mi, emberek önmagunkat, mennyire fogalmunk sincs róla, mi mindenre vagyunk képesek! Már nem egyszer tapasztaltam, hogy valaki, amikor valami nagyon csúnya dolgot művelt, szinte önmagán megbotránkozva mondta: igazán magam előtt is rejtély, hogyan voltam képes ilyet tenni?! Bizony, a saját szívünk labirintusában sokszor magunk sem ismerjük ki magunkat. Ezért kerülünk sokszor a saját életünkben is teljesen váratlan meglepetések elé. Mindig újra olyan cselekedeteken, gondolatokon, szavakon kapjuk magunkat rajta, amit talán soha nem vártunk volna önmagunktól. Íme, itt van Péter apostol esete: milyen lendülettel, lelkesedéssel ígérte és fogadta meg: „Uram, teveled kész vagyok mind tömlöcre, mind halálra menni”. - Sőt, Máté evangélista még többet is feljegyzett Péter ünnepélyes nyilatkozatából: tőle tudjuk, hogy ezt is mondta még: „Ha mindnyájan megbotránkoznak is tebenned, én soha meg nem botránkozom!” (Mt 26,33) Az egyik legnagyobb szó, ami egy ember ajkát elhagyhatja, ez, hogy: Soha! Én sohasem leszek Hozzád hűtlen! És Péter annyira meg volt győződve a Mestere iránti szeretetéről, hogy igazán jóhiszeműen mert ilyen nagy kijelentést tenni. Mennyi magabiztos erő van ezekben a szavakban!
És ugyanez a Péter, még ugyanezen az éjszakán - megtagadta Jézust! Háromszor egymásután bizonygatta, égre-földre esküdözve, hogy semmi köze Hozzá! Kereken kijelentette: "Nem ismerem ezt az embert!”

Hihetetlen! - mondhatná valaki. Pedig nem! Sőt, nagyon is általános és megszokott jelenség. Egyszerűen arról van szó, hogy az ember nem ismeri saját magát, a saját képességeit, még a saját hitét sem és buzgóságát sem! Hogy az ember sokkal gyengébb, mint ahogyan önmagáról gondolja, és olyan mélységek vannak a belsejében, amit nem is sejtett. Fogalma sincs arról, hogy mi minden van a szívében! Egymás mellett a bátorság és a gyávaság, a hűség és a hűtlenség, a hit megvallása és megtagadása... Ezért kell vigyázni a nagy szavakkal, a nagy ígéretekkel, a nagy fogadkozásokkal! Hány vőlegény mondta már a menyasszonyának, hogy „imádlak, a tenyeremen foglak hordozni, mindent megteszek érted, hogy boldog légy, jobban szeretlek a saját életemnél is...” - és pár év múlva, vagy évtized múlva talán még az a mozdulat is bosszantja, ahogyan a felesége az orrát fújja... Vagy például mi is igencsak mindnyájan tettünk egyszer valamelyik templomban egy ünnepélyes fogadalmat a konfirmáció alkalmával, hogy „Jézus Krisztusnak igaz követői, református egyházunknak holtig hűséges tagjai leszünk”. Vagy egy úrvacsora meghitt áhítatában, megható hangulatban tényleg komolyan vettük talán azt a választ, amit arra a kérdésre adtunk, hogy „Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy ti e kegyelemért hálaadással egész életeteket az Úrnak kívánjátok szentelni és Szentlelke segítségével a bűnnel harcba szálltok, és az Ő dicsőségére akartok élni?!” Én nem kétlem, hogy amikor az ember kimondja egy ünnepélyes, áhítatos, átlelkesült pillanatban, hogy „Imádlak, szeretlek”, meg: „Ígérem, fogadom”, nem kétlem, hogy akkor igazat mond, nem áltatja se magát, se mást, valóban így gondolja, de azután jönnek a hétköznapok, az élet a maga ezerféle gondjával-bajával és a szép nagy szavak - csak szavak maradnak! Alig valósul meg belőlük valami, legtöbbször éppen az ellenkezője! Péter nagy szavai is teljes belső meggyőződésből fakadtak, annak a felemelő pillanatnak a hatása alatt, hogy ott állt Jézus mellett. De azután megváltoztak a körülmények, és ő már akkor nem Jézus mellett állt, hanem gúnyolódó római katonák, nevetgélő rabszolgalányok között: ott már Péter is más volt, ott már ő is az a gyakorlati érzékű ember lett, aki nem szereti a kockázatot, ki akarja vágni magát a bajból, ösztönösen keresi a kibúvót, a könnyebb megoldást, a menekülést - segít magán egy kis hazugsággal: „Nem ismerem azt az embert, semmi közöm hozzá!”

Hát bizony, ilyen állhatatlan az ember! Te, meg én! Ilyen keveset ér a lelkesedő jó szándék. Ilyen gyenge lábon áll a mi hűségünk! Elég ennyi, hogy úgy alakuljanak a körülmények, hogy nem jó üzlet Jézushoz tartozni, azt hiszi, gyanússá válik, ha megvallja az Istenben való hitét, vagy valaki ráfogja, hogy maradi gondolkodású, ha még mindig hisz a túlvilágban: máris megbukik az a nagy szavakkal fogadott hűség! Ó, de hitvány tud lenni az ember! Ne ítéld el az ilyen Pétereket, sőt a Júdásokat, meg a Tamásokat se, meg senkit, aki elbukott a hűség vizsgáján, mert holnap veled is megtörténhet ugyanez! Sohase tudhatod, mi jön még elő a szívednek a misztikus rejtelmeiből. Sohase mondd, hogy te ilyen vagy amolyan hitványságra sohase volnál képes! Dehogynem! Nagyon is! Csak talán még nem jutottál olyan szituációba, amiben a másik elbukott! Hogy is hangzik az egyik legszívbemarkolóbb figyelmeztetése Isten Igéjének: „Aki áll, meglássa, hogy el ne essék!” (1Kor 10,12)

Könnyű nagy szavakat mondani, nagyot ígérni, megható kijelentéseket tenni, elképzelni valami impozáns szerepet, hősi pózt, drámai nagyjelenetet, és azt képzeletben végigjátszani, de más dolog azután a mindennapi életben hűnek bizonyulni. Ne add te Péter az életedet Krisztusért, ez csak frázis, adjál csak sokkal egyszerűbbet, kevésbé mutatósat: adj egy jó szót, szerető mozdulatot annak, aki szerinted nem érdemelné meg ezt, adj naponként egy félórácskát úgy az Istennek, hogy minden mást kizárva a tudatodból, csak Vele beszélgetsz a Bibliádra hajolva, adjad bele a teljes figyelmedet és igyekezetedet abba a munkába, amit hétköznapokon a világban végzel, adj hátsó gondolat nélküli jóakaratot a körülötted élő embereknek... És majd meglátod, hogy nem a tetszetős nagy dolgokban, de még az ilyen mindennapi apróságokban is milyen gyenge lábon áll a hűségünk!

De nemcsak a magunk állhatatlan természetével és a szívünk ismeretlen rejtelmeivel nem számolunk, hanem egy másik tényezővel sem, pedig Jézus erre is figyelmeztetett. Azt mondta Péternek: „Simon, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát!” Jézus itt bepillantást enged egy titokba, abba, hogy életünk láthatatlan hátterében egy démonikus világ küzdelme is közrejátszik és mindent elkövet, hogy Jézus híveinek a hűségét megingassa. Most mindegy, minek nevezzük ezt a hatalmat, ördögnek, Sátánnak, ősellenségnek, a lényeg az, hogy van ilyen erő, szellemi hatás, amelyik tudatosan igyekszik arra, hogy Jézus hívei kompromittálják magukat, hogy a jó és szép elhatározásokból, ígéretekből ne legyen semmi, hogy aki imádkozni szokott, vesszen össze csúnyán a szomszédjával vagy a hozzátartozójával, hogy aki Jézust Urának vallja, hozzon szégyent a cselekedeteivel erre a szent névre, hogy aki ma itt áhítatban hallgatja az Igét, holnap bukjék el valami rút bűnben... Ennek a démonikus világnak roppant nagy öröme és diadala, amikor arra hivatkozhat, hogy lám, még egy Péter is milyen hitvány tud lenni, íme csak ennyit ér az egész vallásossága. Ennyit ér a szava, az ígérete, a buzgósága. Sokkal-sokkal komolyabban kellene számolnunk azzal, amit Jézus itt mond, hogy „A Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát!”

De hát akkor ne merjen az ember semmi jóhoz hozzáfogni, semmi igaz ügyre odaszánni az erejét, a buzgóságát, a hűséges munkáját, mert íme, úgyis reménytelen az eredmény?! Nos, valóban fölöttébb rosszul állna a dolgunk, ha nem mondott volna még valami egyebet is Jézus Péternek: „De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited!” Tehát igaz, hogy nagy, sötét labirintus a szívünk, igaz, hogy titokzatos démonikus világ működik láthatatlanul az életünk hátterében, de ugyanakkor akcióban van egy másik hatalom is: Jézus! Jól figyeljük csak meg: Jézus nem azért imádkozott, hogy az Ő Péterjei ne kerüljenek bele a Sátán rostájába, hanem hogy a rostában való rázás következtében el ne fogyatkozzék a hitük!

Amíg egy Péter úgy bukik el, hogy közben megmarad a hite, addig mindig nyitva van a számára a bukásból való felkelés és újrakezdés lehetősége is. Nem mindenki veszett el Isten számára, aki elbukott valami csúnya bűnben! Amíg a hitét - ha akármilyen szégyent hozott is rá - el nem veszti, tehát amíg fájni tud a hűtlensége, amíg sírni tud a bűnbánatban, mint Péter később: addig bukottan is Krisztusé, addig hűtlenül is Isten gyermeke! És Jézus ezért imádkozott, azért, hogy meg ne fogyatkozzék a hited!

És még valamit: Jézus még a Sátánnak ebből a rostát rázó praktikájából is jót tud kihozni. Hiszen gondoljátok csak el: a búzát azért rostálják meg, hogy kihulljon belőle a konkoly: a rostálással kitisztítják a gabonát. A Sátán rostázása közben is ez történik: tisztul az ember hite, kihull belőle a pelyva: a gőg, az önigazultság érzése, az önmagunk erejében való bizalom, minden hamis bizonyosság, de megmarad az alázatos hit: rájövünk, mennyire rá vagyunk utalva a kegyelemre, a bűnbocsánatra: Jézus megtartó erejére. Rájövünk arra, hogy az egész keresztyén életünk titka és ereje nem az, hogy én pedig sohasem leszek hűtlen Jézushoz, hanem egyedül az, hogy Jézus sohase lesz hűtlen hozzám! Milyen jó is az, hogy az Istenhez való viszonyunkat, meg az üdvösségünket nem a mi hűségünk és szeretetünk határozza meg, hanem Jézus irántunk való hűsége és szeretete!

A magabiztos Péter is ott, a Sátán rostájában tanulta meg az alázatot, azt az alázatot, amelyik alkalmassá tette őt egyfelől az Isten bűnbocsátó kegyelmének az elfogadására, másfelől arra, amit Jézus így mondott neki: „Te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed”. Ki tudná jobban, gyengédebben, hitelesebben erősíteni, vigasztalni a bukdácsoló, mindig újra hűtlenné váló hívőket, mint az, aki már önmagán tapasztalta meg Jézusnak a bukásból is felemelő mentő szeretetét?

„És imádkoztam érted” - mondja Jézus. Tudod, mit jelent ez? Azt, hogy nemcsak a Sátán küzd érted, hanem valaki más is: Jézus! Kiáll érted a mennyben! Vigyáz rád, számon tart, mennyei segítséggel erősít! Sose abban bízzunk, hogy lesz elég erőnk kitartani a hitben, hanem abban, hogy Jézusnak lesz elég ereje megtartani bennünket a maga bűnbocsátó szeretetében; sose magunkra nézzünk, hanem Őreá, Jézusra, Aki könyörög a hitünkért! És így majd igaz lesz még Péter nagy fogadkozása is. Mert később valóban kész volt börtönt is, halált is vállalni Jézusért. Olyan szépen mondta egyszer valaki: előbb Jézusnak kellett Péterért meghalnia, hogy Péter meg tudjon halni Jézusért. Amíg el nem fogadta valaki alázatos hálával, hogy Jézus érette meghalt, addig annyit ér minden buzgósága, áldozata, hite, lelkesedése, mint Péter előbbi fogadkozása. Egyikünk sem kerüli el a Sátán rostáját, de ha majd nagyon rázza ezt a rostát, gondoljunk arra, hogy végig hangzik a nevünk a mennyben, Jézus imádkozik érettünk! És az Ő imádságának az oltalma alatt mégis lehet győzni, kitartani, megmaradni a hitben, a hűségben, végig minden harcon, kísértésen át, mind az örökkévalóságig!

Ámen.

Sok szép ígéretem ó hányszor megtagadtam,
A nagy fogadkozást, hogy csak tiéd szívem.
A bűnös gyengeség bús rabjának maradtam,
És törvényed szerint nem éltem semmiben.

Más nem tanít meg rá, csak égi bölcsességed,
Hogy bölcsen bízzak és szolgáljak úgy neked.
Mit érek nélküled? Add, hogy imádva téged,
Bús, gyarló bűnös én, hadd légyek gyermeked.

445. ének 2. és 5. verse

Dátum: 1969. március 9.

Hónap utolsó vasárnapja lévén, gyülekezeti rendünk szerint megint egy feltett kérdésre szeretném ráirányítani Isten Igéjének a fényét. A kérdés, mely hozzám érkezett, így hangzik: „Kívül harc, bennem félelem. Igen, azt tudom, hogy a hívő élet harc és ezt vállalni kell. De örök félelem is? Ezt nem lehet kibírni. A templomba járó ember félelmét állandóan ébren tartja az Ige tükre, ami kétségtelenül mindig a bűnünket mutatja és a magunkkal való elégedetlenséget éleszti. De az emberek is számon kérik tőlünk - sokszor vádlóan -, hogy hát a hívő emberek is csak ilyenek? Sokszor megfélemlítenek az igényükkel. Nem támasztanak-e túlzott igényt a hívőkkel szemben? Hol van hát a határ az igény és a megfélemlítés között?”

Ezzel a kérdéssel kapcsolatban most az Igéből mindössze két gondolatot szeretnék kiragadni, két dolgot nagyon erősen kihangsúlyozni. Az egyik, amit Pál apostol így mond önmagáról, hogy: „Nem gondolom, hogy már elértem volna, nem mondom, hogy tökéletes volnék.” A másik pedig ez: „Célegyenest nekidőlvén.” Tehát egyfelől az a félelem, amiről ebben a levélben szó van, kétségtelenül jogos. Mert valóban úgy van az, ahogyan Pál apostol is vallja önmagáról, hogy a Krisztust legkomolyabban követni akaró ember hitélete sem tökéletes. A nem tökéletes azt jelenti, hogy gyarló, mégpedig rettenetesen gyarló és nagyon-nagyon keveset valósít meg a gyakorlatban a keresztyén életnek a szépségéből és valóságából. És amit megvalósít, az is nagyon gyarló és nagyon tökéletlen, és az is nagyon messze elmarad még attól, ahogyan kellene. És tapasztalja minden hívő ember, hogy mindig újra és újra kezdődik a harc az életében a régi bűneivel, föl-föllobbanó haragjával, hiúságával, önzésével, sok mindenféle veleszületett és már természetévé váló rossz tulajdonságával. És ebben a harcban bizony sokszor maradunk vesztesek és nagyon kevésszer tudunk győzelmesek lenni.

Én nagyon jól tudom azt, hogy transzparenseknek kellene lennünk nekünk, hívő embereknek, akikről sugárzik az Isten szeretetének a melege és a fénye. Tudom azt, hogy a cselekedeteinkben és a szavainkban szinte láthatóvá kellene válnia annak a Léleknek a jótékony hatásaiból, Akit Jézus hozott erre a földre, és Jézus is megmondotta, hogy sóvá kellene lennünk ebben a világban, akik a bennük lévő tisztaság és jóság következtében jó ízt adnak, és a további romlástól konzerváló módon volnánk benne az emberi közösségben. És vajon mi valósul meg mindebből? Valljuk be őszintén, nagyon-nagyon kevés, alig-alig valami és az is csak néha-néha. Ha arra gondolok, hogy én mint hívő ember, képviselem Jézust ebben a világban, Jézusnak a szeretetét, az Ő tisztaságát, az Ő békességét és szelídségét, akkor valahogyan az az érzés fog el, amit Pál apostol is leír, nyilván a saját maga gyarlóságának a teljes tudatában, amikor a korinthusiaknak is azt írta: Én erőtelenség, félelem és rettegés között jelentem meg közöttetek. (1Kor 2,3) Isten követének lenni, Jézus evangéliumát képviselni ilyen embereknek, amilyenek mi vagyunk, te is meg én is, valóban félelmetes feladat.

Tehát indokolt az a félelem, amiről a levélben szó van. Indokolt az a félelem, hogy a mi hitéletünknek rettenetesen töredékes és gyarló mivoltával bizony nagyon-nagyon sokszor megbotránkoztatjuk a körülöttünk lévő embereket és nagyon sokszor szégyent hozunk arra a szent névre, amelyet mint keresztyén emberek viselünk. Félelem és rettegés fog el annak az igének a hallatára, ami így van megírva: „Miattatok káromoltatik az Istennek a neve a pogányok között.” (Róm 2,24) És én úgy érzem, méltán ítélnek meg és méltán ítélnek el bennünket a kívülállók, ha nem jól képviseljük Krisztusnak az ügyét közöttük. Márpedig valljuk meg őszintén, hogy nem jól képviseljük. Nem vonzó módon, hanem sokkal inkább eltaszító módon, elrettentő módon. Ó, de sokszor igazuk van azoknak a kívülvalóknak, akik látván a mi cselekedeteinket, nem dicsőítik a mi mennyei Atyánkat, hanem inkább talán lemondóan és vádlóan legyintenek, hogy: Ó, hát a hívők is csak ilyenek! Minden hívő ember elmarasztalható életének valamely pontján. És én valahányszor beletekintek Isten igéjének a tükrébe, én magam is elmarasztalom magamat nagyon sokszor. Mélységesen átérzem Pál apostolnak ezt a vallomását: „Nem mondom, hogy már elértem volna, és nem mondom, hogy tökéletes vagyok!” Ó, dehogy mondom!

De ugyanekkor azt is hadd mondjam meg, hálás is vagyok Pál apostolnak ezért a vallomásáért, mert úgy érzem, hogy vigasztalás is van benne, nemcsak vád. Hiszen gondoljuk csak el, hogy ki ez a Pál apostol, aki ennyire tökéletlennek érzi magát a hitéletben, a Krisztus követésében? Mégis a Jézus apostola! Tehát minden gyarlóságával és tökéletlenségével együtt a leghatalmasabbnak a kezében olyan eszköz, akin át rengeteg áldás árad szét ebben a világban. Tehát annak is megvan ám valami módon az értelme, hogy az Isten gyermekei minden hitványsággal, gyarlósággal és gyengeséggel megterhelt emberek. Sokszor szinte az az érzésem, mintha - ne értsük félre a dolgot, egymás között vagyunk, hívő emberek -, maga Isten vigyázna arra, hogy az Ő gyermeke, az Ő szolgája, aki által maga Isten akar valamit elvégezni ebben a világban - márpedig mindnyájan ilyenek vagyunk -, ne is legyen minden tekintetben tökéletes. Szinte Isten maga hagyja, hogy az Ő gyermekei az életnek valamelyik pontján hajótörést szenvedjenek, hagyja, hogy hibázzanak, hogy valamiféle emberi gyarlóságban vagy gyengeségben megrekedjenek. Talán azért, ami meg is van írva: hogy ne dicsekedjék Ő előtte egy test sem. Vagy talán azért, hogy más embereknek a bizalma, a váradalma ne őrajtuk rekedjen meg, a hívő embereken, hanem tovább áradjon Krisztus felé. Talán azért, hogy az embereknek a hite ne egy másik embernek a hitén nyugodjék, hanem az Istennek az erején. Talán azért, hogy az Ő dicsőségét semmiféle más emberi dicsőség el ne homályosítsa. Lehetséges. De kétségtelen az, hogy mindenkinek megvan a maga egyéni gyarlósága, mindenkinek megvan a maga gyenge pontja: mindenki ember!

A hívő ember is csak ember, rettenetesen gyarló ember. És minden hívő emberben, ha egy kicsit közelebbről megnézzük, van valami kiábrándító. És higgyétek el, hogy ez talán még jó is. Vagy ha nem is jó, de szükséges, kell, mert éppen a saját tökéletlenségünknek az ismeretével kényszerít rá az Isten bennünket, hogy el ne bízzuk magunkat, hanem maradjunk meg nagyon alázatos embereknek. Képzeljétek el, hogyha tökéletesek lennénk, de hamar lelki sztárrá válnánk, legalább is a saját magunk szemében, de talán még más ember szemében is. A legszentebb szolgálatnak a végzése közben is ott kísért mindig a hiúság, és az ember egy kis lelki vállveregetéssel gondol arra, hogy: no, ezt jól csináltad! Micsoda ragyogó csillár vagy te az Isten országában. Pedig nincs utálatosabb valami, mint a hívő gőgje.

Tehát ha jogos is a félelem a saját gyarlóságunknak a tudatában, ez ne váljék megfélemlítéssé, hogy tehát akkor én már nem érek semmit, hanem fogadjuk el magunkat úgy, ahogyan Pál apostol is magáról vallotta, hogy nem mondom, hogy már elértem, nem mondom, hogy tökéletes volnék, de ez nem lehet akadálya annak, hogy Isten még egy ilyen tökéletlen eszközt is fel ne tudna használni az Ő nagy céljai szolgálatára. Sőt Isten különösen a saját maguk tökéletlen mivolta miatti alázatos embereket keresi és ezekre van Neki szüksége. De még tovább: ha magunkat elfogadjuk így, ahogyan mondottam, akkor fogadjuk el egymást is ugyanígy! Az a másik hívő ember se tökéletes, éppúgy, mint ahogyan én nem vagyok tökéletes. Legalább mi itt, hívő emberek, ne támasszunk túlzott igényeket egymással szemben. A kívülálló világ támasszon velünk szemben olyan igényt, amilyet akar, ez az ő dolga, legalább alázatra indít bennünket, de legalább mi itt belül lévők legyünk elnézőek egymással szemben. Ne kritizáljuk mi itt belül egymás hitéletének a fogyatékosságait és főleg ne botránkozzunk meg rajta. Megmondom őszintén, nekem mindig fáj az, amikor azt hallom, hogy az egyik hívő ember a másik hívő testvérére ilyet mond - persze a háta mögött -, hogy hát a hívők is csak ilyenek! Hát te, aki megítéled egy másik hívő testvéredet, a te saját életedből, a te saját életednek a gyarlóságaiból nem tudod, hogy milyenek a hívők? Én tudom.

Hallottam már például olyan kifogást is, hogy valaki azt mondta: kérem, én azért nem járok Bibliaórákra, mert azok az úgynevezett bibliás szentek, azok olyan nagyképűek, olyan farizeusok és nem szeretem az álszent embereket. Nézzétek, ez lehet igaz, sőt egészen biztos, hogy igaz, sőt még azt is hadd tegyem hozzá: nem tudtok nekem olyan rosszat mondani a hívő emberekre, aminél még rosszabbat ne tudnék én mondani rájuk, egyszerűen azért, mert én is annak tartom magam és így a saját életemből tudom azt, hogy milyen taszító és milyen csúnya tud lenni egy ilyen ember. Ez mind igaz! De! Mit tudod te, aki megítéled a másik testvérednek a gyarlóságait, hogy mennyi küzdelme lehet annak a szerencsétlen embernek a saját maga gyarlóságával, a saját maga rossz tulajdonságával, a saját régi bűneivel és mindenféle nyavalyájával? És mit tudod te, hogy mit formált már rajta Krisztus, amióta hisz benne, hogy mi mindent győzött már le az ő életében Krisztus. Kérlek, gondolj mindig arra, amikor egy másik hívő embert megítélsz, hogy hát akkor milyen utálatos lenne, ha még nem is hinne. Ha még az a kicsike támasz és segítség is hiányoznék az életéből a saját gyarlóságaival és hibáival szemben, amit a Krisztusban lévő akármilyen tökéletlen és fogyatékos hite jelent a számára? Te sem vagy tökéletes, hát a másiktól se várd azt, hogy tökéletes legyen! Legalább mi, itt belül lévők, ne félemlítsük meg egymást szeretetlen ítélkezéssel, és túlzott igények támasztásával. Hanem sokkal inkább próbáljuk segíteni egymást a kölcsönös igyekezetben. Ez a másik szó, amit szeretnék kihangsúlyozni az igében.

Nézzétek, Pál apostol nagyon jól tudja, hogy ő nagyon-nagyon messze van attól, hogy tökéletes legyen. De ez éppen nem bénítólag és megfélemlítőleg hat reá, hanem ellenkezőleg: serkentőleg és buzdítólag. Ezért mondja azt, hogy célegyenest igyekszem. Szinte én úgy érzem ezt a szót, mintha azt mondaná, hogy annál jobban igyekszem. Tehát ne nyugodjunk bele abba, hogy mi ilyen gyarlók és tökéletlenek vagyunk, mint amilyenek, hanem annál jobban igyekezzünk! Az igyekvés azt jelenti, hogy valaki nem elmélázva andalog és szemlélődve hagyja magát vitetni, hanem valami határozott előretörést jelent valamilyen célnak az elérésére. Aki fényképezett már életében, az nagyon jól tudja, hogy a fényérzékeny lemezen vagy filmen a felvett tárgynak vagy személynek a képe megrögződik. Ezt azután bizonyos eljárással elő kell hívni, aminek a során ez a láthatatlan kép egyszerre előjön, láthatóvá válik, kirajzolódnak a vonások. Tehát fáradságos munkával ki kell dolgozni. Nos, Isten is készített mindnyájunkról egy képet Jézusnak a személyében. Nézz Jézusra, sohasem a másik hívő embernek az életére, hanem mindig csak Jézusra, az Ő tiszta, ártatlan, szeretetteljes, áldozatos életére, és gondolj arra, hogy ez a te fényképed. Ez a te fényképed, úgy, ahogyan az Isten elkészítette rólad, meg rólam is. Csak ez a kép most még láthatatlan, csak az Istennek a szeretete látja. De most Isten ezt a leexponált filmet a kezedbe adja és azt mondja, hogy itt van, hívd elő, dolgozd ki, tedd a cselekedeteiddel egyre jobban láthatóvá a szent drága vonásokat, Jézusnak a vonásait. Tehát erre vonatkozik az, hogy igyekezz. Erre igyekezz! Kell hozzá a kezed, a lábad, a szíved, a szád, a gondolkodásod, kell hozzá a zsebed, a lakásod, a szolgálatod, egész önmagad mindenestől úgy, ahogyan van, hogy egyre jobban kiábrázolódjék benned Krisztus, láthatóbbá váljék a te életedben Jézusnak az élete, az Ő szeretete és az Ő áldozata. Mert az Isten az Ő megváltottainak nem kész jellemeket ad, hanem a megváltásnak a részleteit nekünk kell gyakorlatilag láthatóvá tennünk és megvalósítanunk. Erre mondja az apostol, hogy célegyenest igyekszem és erre igyekezzünk mi is!

Sőt, az apostol így mondja: „Célegyenest igyekszem a Krisztus Jézusnak onnét felülről való elhívása jutalmára.” Tehát ne ragadjunk le ott, hogy tökéletlenek vagyunk, se ott, hogy a körülöttünk lévő többi hívő ember is olyan nagyon tökéletlen a hitéletben. Ezzel együtt elhívottak vagyunk! Kezdjük minden reggel úgy a napot, abban a tudatban, hogy Isten hív. Isten hív azon a napon valamiféle szolgálatnak az elvégzésére. Tehát próbáljunk minden munkát a mindennapi életben, ami éppen aznap reánk vár, úgy tekinteni és úgy végezni, mintha magától Istentől kaptunk volna megbízást reá, tehát igazán hivatásszerűen. Mint akik tudjuk, hogy magának Istennek vagyunk felelősek érette és Neki fogunk elszámolni vele. Ne sajnáld a segítséget, a szeretetet, a jóindulatot valamelyik embertársadtól, aki talán csak éppen egy kis jó szóra vár! Tekintsd úgy, hogy Isten küldte őt oda hozzád, azért, hogy gyakorolhasd magadat abban, ami szebbé teheti ezt a világot, ami egyedül teheti szebbé ezt a világot: a szeretetben! Ott van a családod, mi minden tennivaló van még ott, hogy az a család igazán keresztyén család legyen, hogy a vérségi kötelékek Jézusban megszentelt és elmélyült lelki kötelékké váljanak. Itt vannak a lelki testvéreink, a gyülekezet. A te igyekezetedtől függ, hogy mi, akik itt vagyunk, igazán egymást megértő, egymást segítő olyan lelki közösséggé váljunk, ahol egymás hite által épülnek a tagok mind. Nem megfélemlítik egymás hitét, hanem építik. És azután ott van a munkahelyed: tekintsd úgy, hogy azért vagy ott, mert a becsületesen végzett munkádban, a munkatársaidhoz való viszonyodban, a mosolyodban, a tekintetedben, a szavaidban, az egész magatartásodban Jézus Krisztus jelen akar lenni. Ha csak egy nagyon kicsit is igyekeznénk erre, haj, de nagyon szép lenne az élet körülöttünk!

És végül az apostol még jutalomról is beszél. Az ilyen igyekezetnek mindig megvan a jutalma. Tudjátok, hogy mi a mi legnagyobb jutalmunk? Az, hogyha olyan valamit tehetünk valakiért, aminek az örökkévalóság szempontjából is haszna van. Erre igyekezett Pál. Bukdácsolva, el-lemaradva, messze-messze a tökéletességtől, de igyekezett. Nekidőlve, célegyenest. És azt mondja, hogy ha valaki tökéletes akar lenni, akkor ilyen értelemben legyen. Az igyekezetben. Tehát ne csüggesszen és pláne ne félemlítsen az, hogy még nem értem el és hogy nem vagyok tökéletes. Persze, hogy nem vagyok, óh de mennyire nem vagyok! Sőt, éppen ez ösztönözzön, hogy amik hátam mögött vannak, elfelejtvén, amik előttem vannak, nekidőlvén, célegyenest igyekszem a Krisztus Jézusnak onnét felülről való jutalmára. Persze, én nagyon jól tudom, és ti is tudjátok, hogy ez nem megy másképpen, csak hogyha igazán nagyon-nagyon komolyan könyörgünk minden nap újra és újra. Könyörögjünk most is, így:

Csak vezess, Uram végig és fogd kezem,
Míg boldogan a célhoz elérkezem,
Mert nélküled az én erőm oly kevés,
De hol te jársz előttem, nincs rettegés.

Ha gyarlóságom meg nem is érzené:
A vak homályból te mutatsz ég felé;
Csak vezess, Uram, végig, és fogd kezem,
Míg boldogan a célhoz elérkezem.

(462. ének 1. és 3. versszak)

Dátum: 1970. február 22.

Kedves Testvéreim! Hadd kezdjem azzal, hogy általában az egész teológiai irodalomban, mind a katolikusban, mind a protestánsban, egyre jobban tapasztalható egy örvendetes jelenség. Mégpedig az, hogy egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a teológusok a laikusoknak, az egyház laikus elemének. Arról van szó, hogy a laikusokban éli ki és éli meg az egyház azt a funkcióját, azt a szolgálatát, amire az egyház ebben a világban hivatva van. Tehát a laikus semmiképpen sem az egyháznak a tudatlan eleme, a képzett és felszentelt lelkészekkel szemben, hanem a laikus az az ember, aki az egyházat a világban reprezentálja. Mert kint a világban, tehát a templomon kívüli világban, a hétköznapoknak a világában igenis a laikusok reprezentálják az egyházat. Így is hadd mondjuk: Krisztust! Mert minden hívő ember, akárhol van, Jézus Krisztust reprezentálja. És az egyházban a palástos ember és a nem palástos ember, vagy mondjuk úgy, a lelkész és a nem lelkész között tényleg csak az a különbség, hogy az egyik palástban reprezentálja Krisztust, a másik palást nélkül. De ugyanúgy Krisztust reprezentálja. És azok a helyek és azok az alkalmak, ahol ma Krisztust palástban lehet reprezentálni, egyre jobban leszűkülnek. Viszont azok a helyek és alkalmak, ahol Jézust palást nélkül lehet reprezentálni, a végtelenségig kitárulnak. Gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy nincs olyan hely, és nincs olyan alkalom, ahol egy hívő ember nem lehetne Jézus reprezentánsa.

Nos, Testvérek, ezért olyan nagy jelentőségű dolog lenne az, ha olyan élő hitű emberek lennénk, akik valóban Jézust reprezentálnánk minden helyen és minden alkalommal. Más szóval úgy mondhatnám, olyan élő hitű emberek lennénk, akiknek a révén Jézusnak a csodatévő erői áradnak széjjel ebbe a világba. Mert erre buzdít bennünket ez az Ige. Figyeljétek csak meg, itt arról van szó, hogy egy kétségbeesett, szomorú szívű édesapa hozza oda az egyetlen fiát Jézus tanítványaihoz. A leírásból meg lehet állapítani - mai nyelven úgy mondhatnánk -, hogy ennek a fiúnak epilepsziája volt. Holdkórosnak nevezi a Szentírás, sőt egy másik helyen néma ördögöt mond, amelyik megszállta és szaggatta őt és gyakorta vetette tűzbe, vízbe. Tehát azt lehetne mondani, hogy epilepsziás volt. Az édesapja mindent elkövetett a gyermekéért. Vitte fűhöz-fához, a legnagyobb tudósokhoz, rengeteget költött rá hiába, végül amikor meghallotta Jézust, akkor elvitte a tanítványaihoz. Azt kérte tőlük, hogy gyógyítsák meg. És a tanítványok nem tudták meggyógyítani. Olyan fájdalmasan hangzik ez a csalódott panasz ennek az apának az ajkán: Mondta a tanítványoknak, hogy űzzék ki az ördögöt, és nem tudták. Ők nem tudták! Megdöbbentő, milyen igénye van ennek az apának Jézus tanítványaival szemben: olyat vár tőlük, olyat kér, olyat remél tőlük, amit a korának legnagyobb tudósai, legnagyobb orvosai sem tudtak megcselekedni, hogy űzzék ki a betegséget a gyermekéből. Röviden azt lehetne mondani, hogy azt várta, tegyenek csodát. Valami különleges csodát, olyat, amilyet a Mesterük tesz és olyat, amire a Mesterük felhatalmazta őket.

Hallottátok az Igét. Talán nagyon felfokozott igény ez olyan egyszerű emberekkel szemben, mint amilyenek Jézus tanítványai voltak? De Testvérek, nagyon nagy figyelmeztetés is! Illusztrálja bizonyos mértékig azt, hogy mit várna ez a világ Krisztus tanítványaitól. Ez a világ azt várná, hogy az emberiség, az emberi élet sok-sok millió bajára és nyomorúságára adjanak valami segítséget, hogy segítsenek gyógyítani az életet. Ezt várja ez a világ a Krisztus tanítványaitól. Tudjátok, ez az igény, ez a váradalom sokszor nem is ilyen pozitív és nem is ilyen tudatos formában nyilatkozik meg a Krisztus tanítványaival szemben, hanem sokkal inkább egy csalódott panasznak a formájában. Például, talán ismeretes az a tény, hogy Gandhi annak idején még egészen fiatal korában csatlakozni akart volna valamelyik keresztyén felekezethez, és Afrikában, ahol éppen akkor járt, be akart lépni egy keresztyén templomba. De meglátott az ajtón egy kiírást, amelyik így szólt: „Négereknek tilos a bemenet”. És bár Gandhi nem volt néger, nem ment be abba a templomba, nem is akart bemenni, és attól kezdve nem is akart többé bemenni olyan helyre, ahova négereknek tilos a bemenet. Mert ő azt várta, hogy Jézus követői Mesterük példájának a nyomán gyógyítani akarják azokat a sebeket, amelyeket az emberiség testén a faji és társadalmi megkülönböztetés ütött. Ezt várta! S csalódott!

És nagyon sok ember csalódott már. De Testvérek, az a sok-sok csalódás mind-mind azt mutatja, hogy vártak valamit a keresztyénektől, vártak valamit a keresztyénségtől. Azt várták tőlük, hogy a keresztyén emberek másfajta emberek legyenek, mint a többiek. Valahogy olyanok, akiken megtörik a gonoszság ereje, olyanok, akik a mennyei világnak a szépségét, jóságát árasztják bele a földi világnak a csúnyaságába és förtelmességébe. Valahogy olyanok, akik igazán küzdenek, a Krisztus szellemében küzdenek a szegénység ellen, az embertelenség és az igazságtalanság ellen. És a keresztyén fiataloktól azt várta ez a világ, hogy segítséget nyújtsanak a vér és ital szenvedélyével szemben a többi fiatalnak is. És a keresztyén házasságoktól azt várta, hogy azok olyan Krisztusban megszentelt, áldott közösségek lesznek, ahonnan gyógyító erők áradnak ki más családoknak a fájó sebeire is. Valami ilyenformát várt a világ, és csalódott. Tudjátok, Testvérek, hogy a sok csalódás után még mindig van valami váradalom a keresztyénséggel szemben? Az abból derül ki a legjobban, hogy ugyanazt a bűnt, ugyanazt a bukást, amelyet egy nem hívő embernél magától értetődőnek vesz a világ, egy hívő embernek nem tudja megbocsátani. Rettenetesen zokon veszi tőle. Mert a hívő embernek a bukása jobban botránkoztató, mert attól többet várnak, attól mást várnak. És ilyenkor azt mondja a világ, hogy ha azoktól sem lehet valami szebbet és valami tisztábbat várni, akik a legszebb és legtisztább elveket hirdetik, akkor ugyan kitől? Akkor senkitől.

Érzitek, Testvérek, hogy a világnak - ha nem mondja is ki - valami nagy-nagy igénye lenne velünk szemben? Nem hiába van megírva a Római levélben, hogy ez a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak a megjelenését. Sóvárogva vár ez a teremtett világ olyan embereket, akik irányt mutatnak, a szexuális zűrzavarból kivezető útnak az irányát mutatják meg, akik a szépnek és becsületességnek és a megbízhatóságnak a példáit mutatják, akikbe kapaszkodni lehet, akik segítenek. Ilyeneket vár a világ! Sóvárogva várja Isten igazi fiainak a megjelenését. S mi lenne Testvérek, ha ez a világ nemcsak öntudatlanul, hanem tudatosan is kifejezné egyszer azt az igényét velünk szemben? S azt mondaná, hogy te keresztyén ember vagy, te annak a Jézusnak vagy a követője, Aki betegeket gyógyított, Aki halottakat támasztott fel, Aki a szeretetet hirdette: adj valami gyógyírt a fájdalmamra, adj valami segítséget az életem küzdelmeiben, adj valami tisztaságot az életembe, adj erőt a kísértéseimhez!

És mi lenne akkor, hogyha valóságosan is gyógyíthatatlan betegeket hoznának ide be, azután leraknák itt, úgy, ahogyan az az édesapa a beteg fiát, s azt kérnék tőlünk, hogy vessük rá a kezünket, és gyógyítsuk meg őket? Ahogy a mi Mesterünk csinálta, hiszen mi az Ő tanítványai vagyunk és mi Őtőle ilyen meghatalmazást kaptunk. Azt hiszitek, hogy ez valami túlzott igény lenne a keresztyénekkel szemben a világ részéről? Ha ez a világ tudná, hogy micsoda ígéreteket, Jézusnak milyen ígéreteit sikkasztottuk mi el, akkor ez a világ még jobban utálna bennünket, mint ahogyan utál! Az a baj, hogy el sem tudjuk hinni, hogy ilyen lehetséges, hogy ilyen csodák egyáltalán történhetnek. S ez baj! Az, hogy magunk sem hisszük el - mint ahogyan a tanítványok sem hitték el -, hogy a Krisztus lelkének a gyógyító hatásai átáradhatnak egy hívő emberen, bele a társadalomba és bele a másik embernek az életébe, és ott gyógyítólag hathatnak és csodák történhetnek. Pedig ó, de várják az emberek, ó de várják! Most a kórházban is megtapasztaltam, hogy ahol csak egy egészen picikét megtapasztalnak a Krisztusból valamit egy emberben, tapadnak hozzá a többi emberek, föltárják előtte a szívüket, elmondják a problémáikat, várják a segítséget, várják!

Egy ilyen esetnek a kapcsán, mint itt, hogy egy apa a fiának a gyógyulását a tanítványoktól várta, derült ki, hogy mennyire összezsugorodott bennünk az a valami, amit úgy nevezünk, hogy hit. Mennyire deformálódott bennünk, mennyire semmivé vált. Hogy még csak el sem tudjuk hinni, hogy történhetnek a Krisztusban hívő ember által is csodák. Az emberi élet millió nyomorúságát enyhítő és gyógyító csodák. Igen, el sem tudjuk képzelni. A tanítványok sem tudták elhinni, s amikor megkérdezték Jézustól, hogy miért nem tudták meggyógyítani ezt a beteget, akkor azt mondta Jézus: „A ti hitetlenségetek miatt!” Hát azért, mert nem hisznek. Azért csalódik a világ a keresztyénségben, mert mi nem hiszünk. Mert mi nem hiszünk az Isten hatalmában, hogy az Isten nagyobb, mint a megoldandó probléma és mint a legyőzendő bűn és kísértés és nyomorúság. Tehát nem hiszünk az Isten hatalmában. Olyan szokatlanul erős Jézusnak ez a kijelentése, amikor azt mondja: „Óh, hitetlen és elfajult nemzetség, meddig szenvedlek még titeket, meddig maradok még közöttetek!” Bár megéreznénk belőle Jézusnak a fájdalmát! Mert Jézusnak sokkal nagyobb fájdalom a saját híveinek a kishitűsége, mint az ellenségeinek a hitetlensége, gúnyolódása, áskálódása. És miután így kiderül a csőd, akkor Jézus olyat mond a hitről, ami egészen lélegzetelállító, amit megint nem hiszünk. Az egyik ilyen kijelentése ez: „Minden lehetséges a hívőnek!” A másik pedig: „Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, semmi sem volna lehetetlen néktek!” Illusztrálja is, hogy mi minden volna lehetséges. Micsoda ígéret, micsoda felhatalmazás, micsoda hatalom! És micsoda ajándék, milyen lehetőség a hit! Arra utal Jézusnak ez a szava, hogy a hit Istennek az erőit realizálja. Azáltal, hogy önmagát eszközül adja, hogy az Isten erői manifesztálódjanak, megvalósuljanak, működjenek, hassanak. Az Isten erői működjenek és hassanak. Mert a hit által, a hiten keresztül működik és hat az Istennek az ereje. Tehát nem a maga erejével cselekszi a hitnek a csodáit, hanem a hit kapcsolatba hoz azzal az Istennel, Aki előtt semmi sem lehetetlen.

Tehát nem a hit a nagy és az erős, hanem akire irányul. Az Isten a nagy és az erős. És a mindenható. Ezért hasonlítja a hitet éppen a mustármaghoz, amelyikről azt mondja Jézus, hogy a legkisebb a magvak között, de mégis elég arra, hogy általa megvalósuljon Istennek a hatalma, realizálódjék Istennek a hatalma. De nem azon van a hangsúly, hogy nagy legyen vagy erős legyen az a hit, hanem azon, hogy mint mag, élő legyen! Tehát élő kapcsolatot jelentsen köztem és az Isten között! Akkor azután mindegy, hogy kicsi vagy nagy! Mint ahogyan egy drótnál sem az a fontos, hogy vastag vagy vékony, hanem hogy vezeti-e az áramot. A hit minőségénél is az a döntő, hogy vezesse a mennyei energiát, bele a szívekbe, s hogy részesévé tegyen a megváltásnak, a bűnbocsánatnak, az Istennel való kapcsolatnak. Bekapcsolódjon az Istenbe! És akkor Istennek mindenféle munkája, amit az emberi hit közegében végez, az mind csoda. S így történhetnek csodák a Krisztusban hívő ember által ma is. Ezért fordul Jézus kérdéssel az apához a hite felől, amikor azt kérdi: hiheted-e ezt? És akkor elhangzik az apa ajkán a hitetlen hit paradoxona: „Hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek!” Milyen furcsa! Tudniillik mikor megtudja az apa, hogy neki csak hinni kell, akkor kapva-kap rajta és azt mondja, hát persze hogy hiszek Uram, hiszen mi sem könnyebb ennél! S abban a pillanatban, amikor kimondja, máris érzi, hogy, ó, dehogyis hisz, dehogyis hisz! Hiszen ez a legnehezebb! Hiszen még hinni sem tudok magamtól! Hát az a hit, ami bennem van, az alig több a hitetlenségnél! S ezt tapasztalták a tanítványok is. Ők is azt gondolták, hogy ők hisznek, azután kiderült, hogy dehogyis hisznek! Így igaz ez mindnyájunknál. Az is igaz, hogy hiszünk és az is igaz, hogy nem hiszünk. De milyen jó, hogy még a hitetlenségünkben is kérhetjük a segítséget! Hogy hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek. Nem az én hitemben, hanem az én hitetlenségemben. Hitetlenül is odaállhatunk az Isten elé és könyöröghetünk a segítségért.

Befejezésül még csak annyit hadd mondjak, hogy Luther Márton a XVI. században így fogalmazta meg a század nagy kérdését: Hogyan találok irgalmas Istent? A XVI. századnak ez volt a nagy kérdése. Ma így lehetne megfogalmazni ennek a századnak a nagy kérdését: „Hogyan találok irgalmas embert?” Embert! Mert ezt keresi a világ. Hogy hol található ma irgalmas ember? A segíteni kész és tudó ember. A jó ember, a megbízható ember, az emberséges, a tisztaszívű és tisztakezű, tiszta tekintetű, igaz ember hol található? Hol hát, ha nem a Krisztus követői között? Hát érezzétek magatokon mindig a világnak ezt a ki nem mondott igényét és váradalmát! Mert ez a világ sóvárogva várja, hogy segítsétek az emberi élet milliónyi nyomorúságát a Krisztus lelkének az erejével enyhíteni és gyógyítani. És ha akármilyen nagy is ez az igény, nem képtelenség! Azt mondja Jézus: „Minden lehetséges a hívőnek!” Tehát Testvérek, az Isten által ajándékozott hitnek ezért a csodájáért és az Isten által cselekedett csodáknak ezért a hitéért, ezért könyörögjünk együtt, így:

Hinni taníts, Uram, kérni taníts!
Gyermeki, nagy hitet kérni taníts!
Indítsd fel szívemet,
Buzduljon fel, neked
Gyűjteni lelkeket! Kérni taníts!

(479. ének 1. vers)

Ámen.

Dátum: 1966. február 13.

Kedves Testvéreim! Ezen a mai istentiszteleten egyszerűen arról szeretnék beszélni, hogy miért hiszünk mi tulajdonképpen, akik hiszünk. Elgondolkoztatok-e már azon, miért is hiszünk? Tulajdonképpen mire is való nekünk a hit - vajon valami olyan váltó-féle, amit egyszer az örökkévalóságban benyújtunk és kapunk rá valamit? Vagy olyan valami, mint régen a nádpálca volt a tanító bácsi kezében, tehát olyan fegyelmező eszköz, hogy mégis aránylag rendesen és tisztességesen éljünk? Vagy talán olyan valami a hit, ami csak arra való, hogy ezen át meg tudjunk nyugodni, ha valami baj éri az életünket? Vagy emberi tákolmány az egész, mert az embernek mindig szüksége van valamire, valakire, akiben hinni tudjon? Valami ideál? Vagy menekülés az élet keserű valósága elől?

Azt hiszem, ez az Ige közelebb visz bennünket ezeknek a kérdéseknek a megvilágosításához. Így kezdődik: „Mi azért, akiket a bizonyságnak ily nagy fellege vesz körül...” Hadd mondjam el, hogy ezt a képet a zsidó levél írója - akiről nem tudjuk pontosan, hogy ki volt, de mindegy is - az ókori olimpiai játékok stadionjáról veszi mint hasonlatot az előbbi kis részlethez. Egész csomó embert sorol fel az előbbi részben, akik mind hitben éltek, küszködtek és haltak meg. Azt mondja a levél írója: ezek mind ott ülnek már a tribünön, miközben mi itt a stadionban futjuk a magunk pályáját, versenyezünk, küzdünk. Ez a láthatatlan nagy stadion színültig meg van telve. Szép költői képpel mondja, hogy a bizonyságoknak - tehát a nézőknek - egész fellege vesz körül bennünket. Mi így futunk, így futjuk meg az előttünk lévő küzdőteret.

Nos hát, miért hiszünk? A zsidó levél írója először azt mondja: Azért, mert a bizonyságnak ily nagy fellege vesz körül bennünket. Mert előttünk már évszázadokon, évezredeken keresztül nagyon sok ember hitt. Hiszen az ő közvetítésükkel jutott el hozzánk Énoh, Noé, Ábrahám, Mózes, Bálák, Sámson, Dávid és lehetne még tovább folytatni. Augustinus, Aquinói Tamás, Luther, Kálvin, Bethlen Gábor, Lorántffy Zsuzsanna, hugenották, gályarabok, őseink, apáink - talán a szüleink. Igen, már mindenki ott ül azon a láthatatlan tribünön és néz bennünket. Tehát, aki azt mondja, hogy „hiszek”, ezt nem úgy mondja ki, mint aki egyedül áll a maga hitbeli meggyőződésével, hanem azért, mert évszázadokon át voltak rengetegen olyan emberek, akik ugyanebből a hitből éltek, ugyanezért harcoltak, szenvedtek és haltak meg. Tehát, aki ezt mondja, hogy „hiszek”, az együtt mondja évszázadok, évezredek egyházával, mint akit ebben a hitben a minden időknek az egyháza hordoz. Pál apostolnak a hite is, Assisi Szt. Ferenc hite is, meg talán az édesapádnak vagy a hívő nagyanyádnak a hite is hordoz, körülvesz. Senki sincsen egyedül a maga hitével, hanem mindenki benne van sok-sok hívő embernek, minden idők minden hívőjének a hatalmas, nagy közösségében. „A bizonyságnak ily nagy fellege vesz körül bennünket”, az Istenről, a Jézusról bizonyságot tevőknek milyen óriási fellege vesz körül, amikor hiszünk, amikor hitben járunk, és néznek bennünket.

Rögtön egy korrektúrát hadd fűzzek hozzá az előbbiekhez: Nagyon jól jegyezzük meg, hogy nem azokban az emberekben hiszünk, akik ott ülnek a tribünön. Nagyon rosszul járnánk, pórul járnánk, hiszen ezekben az emberekben, ezeknek a hívőknek a sorában olyanokat is felemlít a levél, akiket ma nyugodtan egyházfegyelem alá lehetne vonni. Például Jákób, aki közönségesen, aljasul becsapta a saját édesapját meg a testvérét, vagy Sámson, aki igazán nagyon viharos életet élt, vagy Ráháb, aki közönséges prostituált volt. És hogyha még tovább nézzük ezeket a lelkeket, akik még később kerültek oda a tribünre, egészen elcsodálkoznánk ezen a vegyes társaságon, amely ott van és néz bennünket. És ha egy ma élő hívő gyülekezetre nézünk, vajon nem ezt látjuk-e, hogy de különös társaság, de furcsa szerzetek is ezek! Bármelyikről el lehetne valami rosszat, valami csúnyát mondani. Hát sohase higgyünk a hívőkben, még a legmintaszerűbb hívőben sem! Soha ne mondjuk azt, hogy ez vagy az a professzorunk igazán nagyszerű koponya, mégis, ő is hitt - ha ő hisz, hát én is hiszek! Ilyet soha ne mondjunk, mi nem a hívőkben hiszünk, hanem együtt hiszünk a hívőkkel, minden idők hívőivel. Azoknak az embereknek a végtelen hosszú sorával, akik minden hitványságuk, gyöngeségük ellenére, minden emberi bűnösségük ellenére Jézusba vetették a hitüket, Jézust vallották Uruknak. Akár évszázadokra szólóan ezt foglalták gyönyörű hitvallásokba, akár pedig éppen a halálos ágyukon elrebegett bizonyságtételükkel.

Nos hát, én nagyon jól tudom, hogy a hitnek akadályai is vannak. Épp erre utal a levél írójának ez a kifejezése, hogy „félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt”. Ezek az akadályok legtöbbször intellektuális akadályok, értelmi akadályok. Gondoljunk olyanra, hogy például azt mondja valaki: azért nem tud hinni, mert olyan fantasztikus történetek vannak a Bibliában. Nem tudom hinni, hogy Jézus a vízen járt, hogy lecsendesítette a háborgó tengert és hogy szavára elült a szél. Vagy más efféle. A másik ezt mondja: azért nem, mert nem tudom összeegyeztetni a világban lévő rengeteg szenvedést a szerető Isten fogalmával. Nos, Atyámfiai, én már rájöttem arra, hogy az ilyen intellektuális kifogások, akadályok valami mást takarnak: valami titkos bűnt a lélek mélyén, aminek a hatalmában van az illető ember. Amit nem is akar tudatosítani magában, mert tudja, hogy úgysem képes szabadulni tőle és tudja azt, hogyha egyszer őszintén és igazán megtenné a hit döntését, akkor ezzel a bűnnel le kellene számolnia. Inkább azt mondja: „én nem tudok hinni”. Természetes hogy nem, hát ki tud a versenypályán úgy futni, hogy a cipőjéből egy szeg áll ki és minden lépésnél szúrja a lábát?! Vagy ki tud a versenypályán úgy küzdeni, hogy súlyos hátizsákot cipel magával? Hát persze, hogy nem tud futni, küzdeni, nem tud harcolni az ilyen versenyző! Rendszerint leül a versenypálya szélén, kritizálja a többi futót, hajótörést szenved a hite. Miért? Mert nem fogadja el a versenyszabályt, amit így mond az Ige: „Félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt...” fuss! Ne törődj az akadályokkal, fuss!

Vagy egy másik nagy terhe, ami nagyon erősen akadályozza sokszor a hívésben az embert, a saját magunk kedves, dédelgetett „én”-je. Sok embert ez akadályoz a hívésben, hogy vagy nagyon rossznak, hitványnak, utolsónak, méltatlannak érzi magát, vagy pedig nagyon jónak, kifogástalannak. Vagy kétségbeesik önmaga felett, vagy nagyon meg van elégedve önmagával. Vagy túl gonosznak érzi magát, vagy túl rendesnek ahhoz, hogy hinni tudjon. Hadd mondjak el egy egészen rövid kis történetet: egy novellát olvastam valamelyik holland könyvben. Röviden a lényege az, hogy egy javakorabeli, 35-40 év körüli férfinek, aki meglehetősen zavaros életet élt, hullámzott az élete, mint általában minden embernek, volt egy furcsa szokása: mindent, amit cselekedett, pontosan, precízen leírt egy könyvben. Ez a könyv volt a mindene. Ennek a könyvnek azt a címet adta: Életem. Történt egyszer, hogy egy kisebb folyón egy meglehetősen rozoga hídon kellett átmennie. Elvesztette az egyensúlyát és belezuhant a vízbe. Nem tudott úszni. Már-már fuldoklott. Halászok kimentették csónakkal. Amikor először magához tért, ez volt az első szava: hol van a könyvem? - amibe a kevés jó cselekedetet és a sok rosszat feljegyezte. Nagy örömére ezt is megmentették a halászok. Mohón kapott utána, elkezdett benne lapozni, lapozott, lapozott - de a víz, amelybe esett, minden lapot tisztára mosott. Hiába kereste a jó cselekedeteit, a rossz cselekedeteit, mind kimosta a víz, nem talált semmit sem. Tiszta, fehér lapok voltak csak. A borítólapon látszott csak szép betűkkel a felírás: „Életem.”

Testvérek! Ez az, amit az apostoli levél így mond: „Nézvén a hit fejedelmére és bevégzőjére.” Tudniillik hinni nem is egyéb, mint hittel elmerülni Jézus szellemében, Jézus szellemének abban a tengerében, amelyik mindent lemos: a jót is, meg a rosszat is, a szépet is, meg a csúnyát is, az erényeidet, meg a bűneidet is. Elmerülni ebben a szellemben és azután újra élni - de most már úgy, mint akinek az élete könyvét tisztára mosta teljesen Jézus vére, amelyikről meg van írva, hogy „megtisztítja a lelkünket minden bűntől”. Ezért kell - ha hinni akarunk - Jézusra néznünk. Tehát, aki hinni akar, sohse a többi hívőre nézzen, mert el fog menni a kedve a hittől; sohse az akadályokra, mert vissza fog torpanni; ne nézzen önmagára sem, mert okvetlenül elbukik, hanem egyedül Jézusra nézzen. Arra, Aki keresztet szenvedett és Isten királyi székén ül. Nem csodálatos dolog ez? A a Zsidókhoz írott levél szerzője egyenesen erre hívja fel a figyelmünket, hogy Jézusra nézzen, aki hinni akar, aki hitben akar megküzdeni az élettel, az Jézusra nézzen! Nem azt mondja, hogy Istenre nézzen - próbáljon valaki Istenre nézni, Őt nem látja, Jézusra nézzen! Ezzel minthogyha valami lelki katasztrófától akarna az Ige megmenteni bennünket.

De sokszor előfordul, hogy azt gondolja valaki, hogy hisz Istenben, pedig kiderül, hogy dehogy Istenben hisz, hanem egy bálványba veti a bizalmát, kapkod a hitével! A legtöbb ember elképzeli magának az Istent, hogy van, milyennek kellene lennie. Elképzel valami olyat, hogy „az Isten szeretet” - igen ám, de ha szeretet, hogyan engedheti meg, hogy ez vagy amaz történjék velem? A másik ember elképzeli, hogy „Isten mindenható”. Igen ám, de ha mindenható, miért nem akadályozza meg azt a rengeteg vérontást, gonoszságot, ami ezen a földön van? Nagyon logikusnak látszó okoskodások, mégis hadd mondjam, hogy ez a tipikus példája annak, mikor valaki nem az élő Istenbe, hanem egy saját maga által megkonstruált, elképzelt bálvány-istenbe kapaszkodik a maga hitével. Egyet nagyon jól jegyezzünk meg, amit nem győzök 30 esztendeje hirdetni ezen a szószéken, hogy Istenről még csak beszélni sem lehet Jézus nélkül! Mert Ő Jézusban jelenti ki magát! Isten nem úgy szereti ezt a világot, hogy a rajta lévő, élő fiait megkíméli minden szenvedéstől, hanem úgy, hogy az Ő Egyszülött Fiát egyenesen beleadja a legnagyobb testi-lelki szenvedésekbe azért, hogy mi el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen!

Istennek a mindenhatósága nem olyan hatalom, mint az emberi hatalom az „n”-dik hatványon, Istennek a mindenhatóságát egyedül Krisztus keresztjében és feltámadásában lehet látni, érzékelni. Isten olyan hatalmas, hogy le tud mondani minden hatalmáról, mikor Jézust keresztre feszíti. Isten olyan hatalmas, hogy Jézus képes nem megszabadítani Önmagát a keresztfa gyalázatától és kínjától. Ebben a teljes kiszolgáltatottságban benne van Isten mindenhatósága. És Krisztus húsvéti feltámadásában, melybe belemerül a hit, benne van a bűn, a halál és minden rossz felett való végső isteni győzelem bizonyossága. Hadd mondjam így, ha megértitek: anticipációja, előlegezett bizonyossága. Tehát a mi versenypályán való futásunk közben jaj, nehogy valamiféle magunk csinálta isten-képben reménykedjünk, nehogy erre nézzünk, mert az az élet mélységeiben, sőt, magasságaiban is cserben hagy bennünket! Hanem Jézusnak, mint hitünk fejedelmének és bevégzőjének Atyjára - vagy még szemlélhetőbben: Jézusra nézzünk, Akin keresztül belelátunk Istennek a szívébe! Arra a Jézusra, Akiről a bizonyságok fellegei is tanúskodnak, Akiben a tribünön ülők is hittek és reménykedtek.

Tudjátok, valahogy úgy van a dolog, hogy ha Jézus nem járt volna közöttünk, nem vette volna magára mindazt a nyomorúságot, ami akadályoz bennünket a hitben való járásunkban, a futásunkban, ha Jézus nem járna köztünk úgy, hogy mi szakadatlanul ránézhessünk a hitünkkel, akkor nem is volna érdemes hinni, nem volna lehetősége, nem is érne semmit. De Jézus már előttünk járt és előttünk jár. Őreá szegezve hitünk tekintetét, most már kitartással futhatjuk meg az előttünk lévő küzdőteret, mert az élet bizony küzdelem, nem könnyű dolog... Nagyon nehéz dolog a küzdelem a külső világgal magunk körül és a küzdelem a magunk saját belső világával. Olyan szépen mondja az író, hogy „Az előttünk lévő küzdőteret”. Az eredeti görög szöveg pontosabb fordítása szerint úgy lehetne mondani, az elénk szabott, a számunkra kimért, megállapított küzdőteret. Tehát nem magunk választjuk meg a pályát, vagy a pályának ezt a szakaszát, amit nekünk be kell futnunk, egyénileg kinek-kinek. Mindannyiunk számára meg van állapítva - az egyik pálya rövidebb, a másik hosszabb. Az egyik nehezebb terepen fut, a másik könnyebb terepen, az egyik útja hegyeken-völgyeken visz keresztül, a másiké majdnem sík vidéken. Ezen nem érdemes rágódni - ki van szabva. Valaki, Aki téged az örökkévaló célhoz akar befuttatni, pontosan kimérte a te pályád szélességét, hosszúságát, mélységét és magasságát, kezdetét és végét és minden méret pontosan akkora, amekkora a te biztos célba érésedhez feltétlenül szükséges és elégséges!

Tehát meg van szabva a pályád, éppen, pontosan a te képességeidet kibontakoztató, téged az örökkévalóságra megedző küzdőtér. Ne akarj letérni róla: ezt kell vállalnod, meg kell futnod. Mi ezt a versenyt meg akarjuk nyerni. Nem valaki más elől, mert itt nem úgy van, mint a többi versenynél, hogy ki lesz az első: nem fontos, ki az első. Itt mindenkinek egyénileg kell győznie. Miért hiszünk? Azért, hogy győzelmesen futhassuk meg az előttünk lévő küzdőteret! Győzni megint csak úgy lehet, hogyha hitünkkel Jézusra nézünk, a mi hitünk fejedelmére és bevégzőjére. Próbálj meg, Testvér, csak egyedül Jézusra nézve küzdeni, élni! Ma csak ennyi az üzenete Isten Igéjének hozzád, hogy NÉZZ JÉZUSRA!

Ha a különböző bűnök terhe nyom - nézz a megfeszített Jézusra! Ha kísértések vesznek körül, nézz a kísértő felett már győzelmet aratott Jézusra! Ha bántanak, nézz a megcsúfolt Jézusra! Ha fáradt vagy, vagy szomorú vagy elesett, nézz az éretted a mennyben könyörgő Jézusra! Ha fáj a lelked a világban lévő sok gonoszság miatt, nézz az ítéletre visszajövő Jézusra! Hogyha a halál közelsége árnyékot borít rád, nézz a feltámadott Jézusra! Hogyha egyáltalán komolyan akarod, vállalod, eredményesen akarod végigküzdeni a krisztusi életet, ha jól akarod megfutni a versenypályát, nézz Jézusra! A pályán így nézzünk Jézusra!

És ha mindent elfelejtesz is egy óra múlva, amiről itt ma szó volt, ezt az egyet ne felejtsd el: Jézus üzeni: NÉZZ! NÉZZ! ÁLLANDÓAN NÉZZ JÉZUSRA!

Legyen az eljövendő héten a heti énekünk:

Rád tekint már hitem,
Megváltóm, Istenem,
a Golgotán:
Halld könyörgésemet,
És vedd el vétkemet;
Mostantól hadd legyek
Tied csupán.

(466. ének 1. vers)

Ámen.

Dátum: 1968. február 11.

Az Ótestamentumnak megint egy igen jellegzetes, sőt azt mondhatnám, hogy roppant érdekes alakja áll itt előttünk ennek a legendás hírű Sámsonnak a személyében. Nagyon jól tudjuk bizonyára mindnyájan, hogy ez a hatalmas tragédia, amelyiket itt most felolvastam, meglehetősen sokszor és sokféleképpen ihlette már a különböző művészeket. Gondoljunk csak pl. Miltonnak a Sámsonjára, vagy Saint Saens-nak az operájára, vagy Händelnek az oratóriumára, vagy éppen Németh Lászlónak a nagyszerű Sámson Tragédiájára, hogy csak a legnevezetesebbeket említsem. De bennünket most nem mint egy érdekes történet, vagy mint a világirodalom szerelmi költészetének egy gyöngyszeme érdekel, hanem úgy, mint Istennek az Igéje. Tehát mint Istennek az üzenete, amelyen át maga az élő Isten figyelmeztet bennünket és szólít meg.

Miről szól ez az üzenet? Talán a legrövidebben így foglalhatnám össze: Egy Istennek odaszentelt élet és nagyra hivatott ember bukásáról és megtéréséről szóló történet. Az egész történetnek igazán komolyan vételét gyöngíti az a gondolat, ami úgy felületes olvasásra a legtöbb embernek a szívében támad, hogy Sámson hajának ilyen nagy jelentősége volt. Hogy lehet az, hogy amíg megvolt a haja, addig az erejének is a birtokában volt, és a hajával együtt elveszítette az erejét is? Így egy kicsit szinte a bizonytalan mondák világába tevődik el ez az egész történet. Nos, tehát tudnunk kell ehhez azt, hogy Izráelnek az ősi korában voltak ilyen Istennek különösen odaszentelt életű egyének, az úgynevezett nazírok, akik fogadalmat tettek arra, hogy egy bizonyos hosszabb vagy rövidebb időre teljesen elkülönítik magukat az Isten szolgálatára, és ennek külső jeleképpen ez alatt az idő alatt nem vágatják le a hajukat, és nem borotválják a szakállukat. Talán emlékeztek reá, Pál apostol is tett annak idején ilyen fogadalmat, amikor a harmadik nagy útjáról visszatért Jeruzsálembe. Ez csak olyan ideiglenes nazírság volt, bizonyos időre szólt, ameddig a fogadalomnak az ideje tartott.

Volt azonban olyan is, hogy a várt gyermeket már születése előtt egész életére Istennek szentelték, ajánlották fel a szülei. Ilyen nazír volt Sámson, sőt ha jól emlékszünk rá, Sámuel próféta és Keresztelő János is, sőt minden valószínűség szerint maga Jézus is. És ennek a nazírságnak, ennek a teljesen odaszentelt mivoltnak volt a külső kifejezője az a bizonyos hosszú haj, amelyiket születésétől fogva nem volt szabad hogy érintsen olló, vagy a szakállát beretva. Nos, tehát Sámsonnak nem a hajában volt az ereje lényegében véve, hanem abban a tényben, hogy ez az ember Istennek volt mindenestől fogva odaszentelve. Istennek odaszentelt mivoltában az a hosszú haj csak jelkép volt. Jelképe annak, hogy ez az ember az Isten jegyese, az élő Istennek az eszköze, különlegesen is az Isten rendelkezésére álló ember.

Egy hasonlattal talán úgy tudnám kifejezni ezt, hogy olyanforma volt Sámsonnak a hosszú haja, mint a lelkészen a palást. Nem a palást tesz valakit az Ige szolgájává, ez a palást mindössze csak jelképezi, mintegy külsőleg is kifejezésre juttatja azt, hogy akinek a vállára reáborul, az a valaki különlegesen is az Isten szolgálatára odaszentelt ember. De még közelebb menjünk. Végeredményben mindnyájan, akik itt vagyunk, ti is, nemcsak én, mindnyájan hordunk magunkon egy láthatatlan palástot. A keresztvízben kaptuk ezt. Mert az a tény, hogy meg vagyunk keresztelve, végeredményben éppen annak a jele, sőt pecsétje, hogy kivétel nélkül mindnyájan Istennek felajánlott, Istennek odaszentelt életű emberek vagyunk, vagy legalábbis kellene lennünk. Így azután sokkal inkább érthető az, hogy Sámson a hajával együtt az Istennek való odaszentelt mivoltát is feláldozta, és végeredményben mindezt egy szenvedélyért. Éppen az a tény, hogy akkor veszítette el az erejét, mutatja azt, hogy mennyire nem önmagában és pláne nem a hajában volt az ereje, hanem az Istenben. Az Istennel való különleges kapcsolatában. Mert amint Istennel való kapcsolata megszűnt, abban a pillanatban ez a hérosz nyomorult emberré vált, kiszolgáltatottá, tehetetlenné, megszűnt minden rendkívülisége.

Félelmetesen mutat reá ez a történet egy nagy igazságra. Mégpedig arra, hogy minden embernek megvan a maga egy vagy két fő bűne, amelyik végigkíséri az egész életét, amelyiket ha legyőzött is egykor, mindig újra föltámad és mindig újra kísért. Amelyik soha nem válik véglegesen elintézett üggyé életében, amelyik mindig újra visszatér és szakadatlanul föl kell venni vele szemben a harcot és amelyikkel szemben, ha az ember nincs résen és nem vigyáz, akkor bukásba sodorja az embert és kiszakítja az Istennel való közösségéből. Minden ember életének megvan a maga bizonyos Achilles-sarka. Az a bizonyos gyenge pontja, ahol a leghamarább sebezhető és a legjobban érheti a támadás. Sámsonnak az esetében a túlzott szexualitás volt ez. Sok más egyéb nőügye is volt ennek a Sámsonnak - történetét ismerjük -, de mégis mindegyikből valahogy kilábolt, ebbe az utolsóba azonban végérvényesen belebukott. De nemcsak a szexualitás ilyen veszedelmes, lehet ez más egyéb is, sokkal egyszerűbbnek látszó dolog. Lehet ez a testnek más egyéb kívánsága is, mint például a lustaság, vagy az öltözködés, vagy a léleknek valamiféle megrögzött tulajdonsága, mint például az apró hazudozás: van olyan, hogy valaki észre sem veszi, hogy állandóan ferdít egy kicsit a valóságon. Vagy mint például a hiúság: nem is gondolja az illető, hogy mennyire mindent és mindenkit ennek a szolgálatába állít. Vagy talán a többnek látszani akarás, amelyik állandó görcsös erőfeszítésbe merevíti bele az embert. Vagy a zsarnoki természet, amelyik még ha jót akar is, szerencsétlenné tudja tenni az egész családját, a hozzátartozóit. Vagy talán az éles nyelv, amelyik nem is tudja, hogy mennyi fájó sebet váj más embereknek a lelkében. Vagy akármiféle apró, titkos bűn, amelyik úgy húzódik meg a léleknek a mélyén, hogy senki nem veszi észre, senki nem látja, senki nem tud róla, amitől még nagyon rendes embernek látszhat valaki kívülről. Vagy talán az élénk fantázia, amelyikkel bizonyos ártatlan játékot űz az áldozata, annyira, hogy végül egészen elmerül benne és már teljesen csak a fantáziák világában él. Vagy talán egy gyűlölködő gondolat: nem is gondolja az illető, mennyire görcsbe rándul néha az arcán egy-egy vonás, amikor valakiről, vagy valakikről szó van, akit az illető engesztelhetetlenül gyűlöl. Vagy talán a zsörtölődő természet, amelyikkel akaratlanul olyan sok keserűséget tud árasztani maga körül az ember. Nehogy azt képzeljétek, hogy én ezeket csak úgy találomra mondtam. Konkrét személyeket tudnék megnevezni mindegyikre nézve, szinte rá tudnék mutatni közöttetek egyikre, másikra ezekkel kapcsolatban. És különösen azt ne higgyétek, hogy ezek kisebb bűnök, mint a Sámsoné. Legföljebb csak egy kicsit elegánsabbak, nem látszanak olyan csúnyának, de éppen olyan veszedelmesek. És még jó dolog az, ha valaki tudja, hogy az ő életének mi a fő bűne, hogy hol van az ő életének az a bizonyos gyenge pontja, az a legjobban sebezhető, mert akkor legalább tudja, hogy hol vigyázzon a betörésre, mert ha nem vigyáz, úgy eluralkodik rajta ez a bűn, hogy észrevétlenül letéríti az Istennek odaszentelt útról és képes elárulni miatta a legszentebb titkát, a hivatását, és tönkretenni önmagát.

De hányszor előfordul ma is, hogy valaki egy komolyan nem vett bűnével mennyire tönkreteszi a családi életét! Vagy valaki egy szenvedélyéért hogy föl tudja áldozni az egészségét, vagy valaki egy kedvenc bűne miatt elszakad az Istentől, elveszíti az Istennel való kapcsolatot. És ez mindig így van ám: hogyha valaki ilyen bűnével nem akar szakítani, akkor vegyük tudomásul, hogy vagy te győzöl a bűn fölött, vagy az győz tefölötted! A legtragikusabb fordulata ennek a történetnek abban van, hogy amikor Sámson fölébredt, már levágott hajjal, amint máskor, s újból le akarja rázni magáról a filiszteusokat, így van megírva: „még nem tudta, hogy az Úr eltávozott tőle”. Annyira mélyen merült bele a bűnnek az élvezetébe, hogy észre sem vette, hogy Isten már rég elhagyta őt. És ez a le nem győzött bűnnek a következménye. Ezt teszi a megtűrt bűn, az a bűn, amivel játszik az ember, amivel szemben nem veszi fel komolyan a küzdelmet. És jaj nekünk, hogy ha egyszer elhagy az Úr! Mint ahogyan jaj volt Sámsonnak: amikor ráébredt, amikor fölocsúdott, akkor már késő volt. Persze túlságosan nagy volt a kísértés, ami behálózta, én elismerem. Azt mondhatná valaki: de hát Isten nem tudta volna őt kimenteni ebből a kísértésből? Hiszen még ígéret is van a Bibliában arra, hogy megadja az Úr a kimenekedést a kísértésből. (1Kor10,13) Igen, de nem akkor, ha valaki maga megy bele abba. Akkor nem. Isten tud adni győzelmet a legnagyobb kísértésekben is és ki tud menteni a legveszedelmesebb helyzetből is, ha Ő küld valakit oda. De nem lehet megállni a legkisebb kísértésben sem, ha az ember maga adja bele magát abba. Ilyenkor Isten segítségére számítani valóban Istenkísértés. És ha valaki komolyan imádkozza azt, hogy ne vígy minket a kísértésbe, akkor az maga se menjen bele a kísértésbe.

Higgyétek el, sokkal több győzelem lenne az életünkben, hogyha többet gondolnánk arra, hogy ne jussunk bele olyan szituációkba, ahol tudjuk, hogy az életünknek valamelyik gyenge pontját támadás érheti. Aki tudja, hogy például valakinek a társasága nincs reá jó hatással, hát akkor kerülje el, ne menjen oda. Aki tudja, hogy neki az ital a gyengéje, az legyen teljesen absztinens. És aki tudja, hogy az éles nyelvével és zsörtölődő természetével már nagyon sok bajt és keserűséget okozott a környezetének, az ne keressen minden kákán csomót. Soha nem felejtem el annak az öreg német parasztnak az imádságát, akit egyszer így hallottam könyörögni: „Uram, ha kedvem van valami bűnre, ne engedd, hogy alkalmam legyen hozzá. És hogyha alkalmam van reá, ne engedd, hogy kedvem legyen reá.” Az is nagyon jellemző, amit itt a krónikás Deliláról mond: „Mikor azután őt minden nap zaklatta szavaival és gyötörte őt, halálosan belefáradt a lelke.” Ez a bűnnek a tulajdonsága, hogy zaklatja, gyötri az embert, úgy, hogy halálosan belefárad a lelke. És a csodálatos az, hogy mégse rázza le magáról az ember, mégse akar elmenekülni, nem fut el tőle. Mert ez a zaklatás fáj is, meg jó is azért. Mert ez a gyötrés szép is, meg csúnya is, mert ezt a zaklatást és ezt a gyötrést szereti is meg utálja is az ember.

Te Sámson, menekülj, amíg nem késő! Mert az a bűn nem fogja abbahagyni a mindig megújuló zaklatást és gyötrést, és van olyan futás, ami nem szégyen, ami nem gyávaság, hanem éppen erő és hősiesség. Hogyha Sámson jobban félt volna Delilától és elfutott volna tőle félelmében, akkor el tudott volna bánni a filiszteusokkal is úgy, mint azelőtt. De belsőleg már meg volt kötözve. És ezért természetes, hogy erőt vettek rajta azok az ellenségei, amelyekkel máskor könnyedén el tudott bánni. Mert hogyha valaki belsőleg meg van kötözve, akkor a léleknek az apróbb ellenségei is könnyen diadalt vesznek rajta, és az ember könnyen áldozatul esik. Ennyire nem tréfa dolog a bűn, hanem megtréfálja alaposan azt, aki tréfál vele. Rettenetes lenne, ha ez a történet csak eddig tartana. De nem eddig tart, folytatódik tovább. Mégpedig azzal folytatódik, hogy Sámsonnak ott a börtönben újra elkezd nőni a haja. Ez persze megint jelkép. Azt akarja érzékeltetni, hogy Sámsonnak a szíve egyre mélyebb bűnbánatban egyre jobban visszafordult az Istenhez. Most ugyan vak volt mind a két szemére, de most kezdett igazán látni. Most ugyan keze-lába láncokba volt verve és mégis most kezd igazán felszabadulni. A jólétben Delila személye eltakarta előle a saját hivatását és népének való szolgálatát, de mindez most újra ébredezik benne. A legnagyobb nyomorúságban is hatalmasabbá és erősebbé és szabadabbá vált, mint volt valaha.

Ilyen a bűnbánat, az igazi bűnbánat. Mert a bűnbánat olyan, mint az ajtónyitás, amelyen át beengedem a lelkembe Istennek a kegyelmét és az Ő Lelkének a tisztító áramlatát, levegőjét. Valaki egyszer olyan szépen mondta, hogy annak az ajtónak a zárja, amelyen Istennek a segítsége meg a kegyelme beáradhat az embernek az életébe, nem az Isten felőli oldalon, hanem az ember felőli oldalon van. Nem kívülről, hanem belülről van. Egyetlen valami képes ezt a zárat félretolni, a bűnbánat! Ez teljesen rajtunk áll. Ezt még az Isten sem tudja elvégezni helyettünk. De amelyik pillanatban megnyílik egy lélek igazi bűnbánatban, abban a pillanatban árad az áldás és a segítség a számára. Íme, a legmélyebbre bukott bűnös előtt is nyitva van az út az Isten felé, amelyik pillanatban igazi bűnbánatban fordul a bűnös Isten felé megalázkodva. Nagy volt a bűne Sámsonnak, rettenetesen mély volt a bukása, de íme, ott a mélységben megtanult újra imádkozni. Azt mondja: „Uram Isten, emlékezzél meg énrólam és erősíts meg engem csak még egyszer, Ó Istenem!” És amint imádkozik, megint hős. Isten visszatér hozzá, az az Isten, Aki megalázta, most felemeli és még jobban megerősíti. A bohócnak szánt, megvakított rabszolga átöleli az egész épületet tartó két nagy oszlopot és úgy megrázza, hogy összedől az egész. Maga alá temet mindenkit, akik ott voltak, őt magát is. Meg is jegyzi a krónikás: többet megölt halálával, mint amennyit az életében. Akármilyen rettenetes ez a történet, ne felejtsük el, hogy az Ótestamentumi kornak is csak a legelejéről szól ez az egész. A lényege tulajdonképpen ennek az utolsó jelenetnek abban van, hogy Sámson az ő népe érdekében ellenségeivel szemben való utolsó szolgálatát a saját élete föláldozásával végezte el. Akármilyen furcsa és különös alak is ez a Sámson, ezen a ponton mégis a Golgotára mutat. Mert az a Sámson, aki a halálával nagyobb szolgálatot tett, mint az életével, rámutat arra a Jézusra, Aki a halálával tette a legnagyobb szolgálatot. Aki a saját élete feláldozásával vívta ki a legnagyobb győzelmet, de amíg Sámson azért adta az életét, hogy az ellenségei elpusztuljanak, addig Jézus azért adta halálra Önmagát, hogy az ellenségei is megmeneküljenek és éljenek! Isten bűnbocsátó kegyelmébe menekülve örökké élhessenek! Tehát ez a másik halál, ez a golgotai, ez az egyetlen igazi győzelem minden titkos, vagy nyílt ellenségünk fölött. Tehát a bűnnek és a halálnak minden hatalma fölött. Jézus győzelmébe vetett hit által szabadulhatsz meg te is, én is életünknek attól az egy-két fő és oly sok más mellék bűnétől, amelyik már olyan nagyon sok bajt okozott az életünkben.

És most ki-ki gondoljon életének arra a bizonyos Achilles-sarkára, arra a gyenge pontjára, ahol a legkönnyebben sebezhető. Életének arra a fő bűnére. Nevezze néven, és lélekben vigye most oda a golgotai győzelmet aratott Jézus elé. Tehát ki-ki gondoljon a saját gyengeségére, nyomorúságára, vigye oda Jézus elé és könyörögjön a 469. ének verseivel:

Bűnöm láncát oldja fel Kegyelmed s a hit;
Törjed össze balga szívem bálványait!

Szabadságot adj nekem És tiszta szívet,
Vonj magadhoz, Jézusom, hogy járjak veled!

Vezess engem utadon: Magad légy az út,
Melyen lelkem a halálból életre jut.

Jézus, nyájas és szelíd, Láss meg engemet:
El ne engedd, hű Megváltóm, már kezemet!

(469. ének 2-5. versszak)

Ámen.

Dátum: 1970. január 18. Evangélizáció

Kedves Testvéreim! Ebben a történetben olyan nagy, lélegzetelállítóan nagy csoda történt, hogy szinte nem is tudom másképp felfogni, csak úgy, hogy ez már az előrevetítődő sugara annak az utolsó napnak, amelyben a halottak meghallják a dicsőségben visszatérő Jézusnak a hatalmas nevét és feltámadnak a halálból. Mint ahogy nem értjük meg sohasem ezt a naini esetet, úgy nem értjük azt sem, ami ott fog történni. Úgy érzem, hogy Jézus már itt bemutatja az örök élet diadalát a halál felett, hogy nem a halálé az utolsó szó, hanem az Övé, az Élet fejedelméé! Minthogyha már előre odakiáltaná ezzel az Igével minden gyászolónak, hogy „Ne bánkódjatok, mint akiknek nincs reménységük, mert nektek van!” (vö. 1Thessz 4,13) Így lesz akkor is, mint ahogyan itt, hogy a gyász örömre változik. Így lesz majd akkor is, mint itt, hogy boldogan ölelhetik majd egymást azok újra, akiket ideiglenesen szétválasztott a halál. De most ne ezt a mondanivalóját keressük ennek az Igének. Én most ennek a történetnek a másik főszereplőjével, azzal a fiát sirató özvegyasszonnyal kapcsolatban szeretnék beszélni Jézusról.

Mi történik akkor, amikor a szomorú ember és Jézus összetalálkoznak egymással? Tehát nem a halott-támasztó Krisztus, hanem a vigasztaló Jézus drága arca néz ránk ezen a történeten keresztül. Végtelenül szomorúan kezdődik ez a történet. Egy gyászmenet vonul ki Nain kapuján keresztül a temető felé. A koporsót vivők mögött egy kis öreg asszony, egy özvegyasszony tipeg bánatosan, magába roskadva. Egyetlen reménységét, egyetlen támaszát, a földi életének a folytatását temeti, a fiát... Ez a síró öregasszony ott a koporsó mögött szinte minthogyha az emberi bánatnak volna a megtestesítője. Az a lelki batyu, ami alatt roskadozik, csupa bánattal van tele: bánat a múltjában, bánat a jelenében és mérhetetlen bánat a jövőjében. Hiszen nincs már senkije, akiért küzdjön, teljesen magára maradt. „Mi értelme és mi célja lehet még az életének?!” - gondolja bizonyára magában. Igazán nem csoda, hogyha az Ige szerint is olyan nagy részvét veszi körül, ha olyan sokan mennek vele együtt ebben a szomorú menetben, a temetőbe.

Amikor ennek az özvegyasszonynak a képe megképződött előttem, eszembe jutott egy másik özvegyasszony, aki ép a napokban sírta el nagyon-nagyon messze földről a bánatát egy levélben, amit hozzám írt. A levélben többek között ilyeneket ír: „Minden lelkierőm elment drága férjemmel. Most érzem, hogy szinte meg lehet halni a bánattól. Majd egy éve, hogy meghalt... nem tudok belenyugodni, hogy nincs többé. Nem tudja elképzelni, mennyire szenvedek, tenger önvád emészt, hogy miért vittem abba a kórházba... Épp úgy vezetem a háztartást, mint azelőtt, de a lelkem beteg. Mondja, lehet még rajtam segíteni?” - Ó, de sok hasonló beteg lélek van itt közöttünk is, szomorú emberek, akik mintha egy nagy, láthatatlan halotti menetben vonulnának... Keserű emlékek húzódnak meg sokszor a jól nevelt, jól fegyelmezett arcvonások mögött. Sokan hordanak valami titkos tövist, ami valamikor belefúródott a lelkükbe. Most nem tudnak szabadulni többé tőle, kilátástalanná, reménytelenné teszi a jelenüket és a jövőjüket is. Ha egy titkos lelki mikrofonnal bele lehetne hallgatni az emberek lelkébe, de sok sóhajtás válnék hallhatóvá! Itt siratnak, ott hazavárnak valakit... Amott csapások súlya alatt roskadoznak... Emitt talán valami családi boldogtalanság hullámai között fuldoklik a lélek. Rengeteg sokféle bánat van, ami az emberek lelkét emészti. Nem használ semmiféle emberi, semmiféle világi értelemben vett vigasztalás. Hiába keres enyhülést a gondtalan szórakozásokban, jókedvű emberek között. Mindez hozhat számára egy bizonyos ideig tartó érzelemváltozást, kikapcsolódást ideig-óráig, de nem vigasztalást. Amint az ilyen lélek magára marad, vagy esetleg elmúlik az ital vagy a vér mámora, ezek a szomorú gondolatok még nagyobb erővel támadnak rá a lélekre.

Bizonyára ismeritek nagyon azt a régi történetet - én is elmondtam már többször -, hogy egyszer egy nagyon szomorú, búskomor ember keresett fel egy világhírű pszichiátert. Elmondta neki a baját. És az orvos mindent elkövetett, hogy segítsen a betegén. Megmondta, hogy mit csináljon, mit szedjen... A beteg bánatosan legyintett, hogy már mindenen túl van - nem használt semmi semmit sem. Egy ötletes gondolata támadt a pszichiáternek, azt mondta: „Épp itt van a mi városunkban egy híres komikus. Estéről-estére fellép az egyik kabaréban. Mindenkit megnevettet, felderít... Menjen el, kacagja ki egyszer jól magát!” Mire a búskomor ember csak annyit válaszolt: „Igen, tudom, az a komikus - én vagyok!” Hát Testvérek, ilyen a világ vigasztalása. Lehet olyan, amit úgy szoktak mondani: „Majd az idő...” Mintha az idő gyógyítani tudna! Dehogy tud, csak elfásít, hozzászokunk ahhoz a teherhez, amitől épp szabadulni akartunk, de nem vigasztal, mert nem tud. Sőt, mi egymást megvigasztalni sem tudjuk.

Hogyan oldja meg hát Jézus az emberi szomorúság problémáját? Mi történik, amikor a szomorú ember és Jézus találkoznak egymással? Megáll a két menet. Összetalálkoztak Nain kapujában. Szembejöttek egymással. Amikor találkoztak, a két menet megállt. Jézus előtt megállt a szomorú menet. Bizonyára valami csend támadhatott - talán a sírás is elhallgathatott és ebben a csendben Jézus hozzákezdett a vigasztaláshoz. Úgy érzem, minden mozzanata nagyon fontos, van mondanivalója. Ennek talán az, hogy az első teendő a szomorúság útján, amit napról-napra rovunk: megállni Jézus előtt, mert Jézus mindig szembejön a szomorú emberrel. Minden szomorú embert számon tart. Csak ép az a baj, hogy sok ember épp a szomorúsága miatt nem venné észre, elmenne mellette. Ő azt akarja, hogy szemtől-szembe álljunk Vele. Épp ez a veszedelme a szomorúságnak, hogy ráborul a lélekre, mint egy sötét lepel, megüli az ember lelkét, lefoglalja - hiába szólna Jézus, elnyomja a szavát a lélek háborgása, zaja. Mielőtt továbbmegy valaki a szomorúság útján, álljon meg igazán lélekben Jézus előtt - olyan igazán, olyan valóságosan, mint ez a menet! Mert Jézus épp olyan valóságosan szembejön minden szomorú emberrel, mint ezzel a menettel. Tehát álljon meg, nézzen Rá, várja meg, amíg valamit mond, amíg megszólítja. Mert egészen biztos, hogy van valami mondanivalója a számodra, amikor így megállsz a magad szomorúságával, bánatával. Megérzed azt, hogy „látván őt az Úr, megkönyörült rajta” - amint itt van leírva. Mai nyelven így mondanók: „részvéttel volt iránta”. Részvétet érez a szomorú emberekkel szemben és ez azt jelenti - mindig arról szoktam beszélni -, hogy „olyan Istenünk van, amilyennek Jézusban látjuk”. Olyan Istenünk van, Akinek egyáltalán nem közömbös a mi szomorúságunk. Istennek is fáj, ami neked fáj és ezért részvéttel van az Isten irántad. Az emberi részvét is, hogyha igazán szívből jön, ha őszinte, milyen jólesik egy bánatos léleknek... Azt érzi belőle: nincs egészen egyedül a szomorúságában, mások is osztoznak benne, mintegy segítenek elhordozni. Aki osztozik tiszta szívvel, őszintén a szomorúságunkban, mintegy részt vesz annak a hordozásában, átvállal önmagára egy részt, megkönnyíti valamelyest számunkra. Ha még az emberi részvétnyilvánítás is ilyen hatással van, ilyen megkönnyebbülést hoz, mit jelenthet, ha Isten van részvéttel valaki iránt?! Aki a legfőbb terhet tudja részvétével levenni rólunk: mégpedig Jézus!

Szeretném minden szomorú embernek a lelkébe vésni ezt az Igét: „Nem olyan főpapunk van, Aki meg ne tudna indulni a mi gyarlóságainkon, hanem megkísértetett hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.” (Zsid 4,15) Tehát meg tud indulni. Emlékeztek reá? Lázár sírjánál úgy megindult, megrendült Jézus, hogy maga is sírva fakadt, együtt sírt a sírókkal. Gondolj arra, hogy Jézus veled együtt sír. Igen, együtt sír veled Jézus! Nem olyan kis dolog! Akkor jöttem rá, mikor egyszer egy nagyon szomorú ember jött hozzám, akire tényleg szakadtak a csapások, a kétségbeesés határán volt. És éreztem, hogy hiába mondok bármit is. Nem is voltam képes semmit sem mondani. Azt éreztem, hogy minden szó hiábavaló, mert nincs semmi ereje. Hanem amikor elmondta, elsírta a bánatát, odamentem, megöleltem, együtt sírtam vele. És ez volt számára a legnagyobb vigasztalás. Jézusnak az egész magatartása, úgy ahogy a Bibliából megismerhető, azt igazolja, hogy Istennek valami egészen különös gondja van a szomorú emberre. Gondolj arra, hogy az Ő meleg tekintete sugárzik rád, együttérző részvéte vesz körül. Így, a puszta együttérzésével is már terhet vett le rólad.

De azután nemcsak megkönyörült, együttérző részvéttel volt az özvegy iránt, hanem meg is szólította. Mindössze csak ennyit mondott neki: „Ne sírj!” Mi is szoktunk ilyet mondani, amikor vigasztalni akarunk valakit, de rögtön érezzük: ez bizony semmi. Mert könnyű is azt mondani: „Ne sírj!” - de nem szokott használni. Nem ám - a mi szánkból! De egészen másképp hat, ha Jézus szájából hallja valaki, hogy „ne sírj!” Mert Jézus szavaiban nemcsak a szó értelme van benne, hanem a szó ereje - isteni ereje - is. Épp azért képes Jézus pusztán a szavával a legreménytelenebb sötétségből is kiemelni és megvigasztalni valakit és ezért is figyelj Reá, ezért is keress imádságban, Biblia-olvasásban találkozást Vele, mert egyszer valami olyat mond, ami döntő, ami teljes vigasztalást fog adni. Ismertem egy délceg, erős, nagyvilági életet élő 50 év körüli férfit, aki egyszer egy villamosbaleset következtében megbénult. Elkeseredve üldögélt naphosszat egy karosszékben. Ővele is szembejött Jézus egy nagyon-nagyon hívő, kedves barátja és annak felesége személyében. Ez a hívő házaspár elkezdett beszélgetni ezzel a béna emberrel. Sok jó szót mondtak neki, de valahogy ők maguk is érezték, hogy ez a sok jó szó, ha jó szó is, de nem gyógyít. Akkor azután egyszerre eszükbe jutott Jézus egy szava. Igazán Jézus Szentlelkével megtelve mondták a béna barátjuknak: „Jobb néked az életre sántán, vagy bénán bemenned, mint két lábbal veszni el az örök tűzön!” Ez a béna ember nagyot sóhajtott, feloldódott, mert megérezte, hogy többet kapott jó szónál: gyógyító Igét kapott! Egy Igét Jézus szájából, amibe bele lehet kapaszkodni, meg lehet általa lelkileg gyógyulni. És ez a béna ember lelkileg meggyógyult. Tudom, mert az utolsó napjaiban nagyon gyakran álltam a betegágya mellett.

Nem tudom mit akar neked mondani Jézus - magadnak kell kihallgatnod a Bibliából, a Vele való csendességben. Neked magadnak kell meghallanod! Lehet, hogy talán egy drága, nagy ígéretet ad, lehet, hogy magyarázatot egy „miért”-re; lehet, hogy egészen új úton fog elindítani; lehet, hogy meg fog győzni valami eddig soha sem hallott, nem ismert nagy igazságról. Csak egy nem lehet: az, hogy néma maradjon, hogy ne szóljon, ne mondjon semmit sem - ez nem lehet. Várd meg hát, amíg meghallod szavát!

És mindezek után következett csak be a csoda: a halott ifjú feltámasztása. Odament a koporsóhoz, megérintette, rászólt: „Ifjú, néked mondom, kelj fel!” - És az felült, elkezdett beszélni. És akkor odaadta az édesanyjának... Szinte el sem lehet képzelni, hogy ezek a szomorú arcok hogyan változtak át egyszerre csodálkozó, örömtől, hálától ragyogó arcokká. A Jézusból kisugárzó isteni fény elnyelte a szomorúságot, és a szomorú halotti menet megfordult és boldogan vonult be Nain városába.

Drága Testvérek! Biztos vagyok benne, hogy ma is ilyenformán történik, ha nem is szó szerint úgy, de Jézus ma is létrehozza benned azt a vigasztaló csodát, hogy eddigi szomorúságod új örömre és gazdag élmények forrásává, sok áldás forrásává válik számodra. Azt tudom, hogy Istennek mindenféle szomorúságra egyetlen hathatós vigasza van: ez pedig Jézus golgotai halála és húsvéti feltámadása. Aki megérti, hogy mindez érette történt, meggyőződik Isten ingyen való kegyelméről és az örök élet bizonyosságára jut, az máris részesült ebben az isteni vigasztalásban. Szenvedését felhasználta arra, hogy lelkében hamarabb megfoganjon, meggyökerezzék az evangélium vigasztalása.

Tehát azért bármi szomorúságod van, szemléld annál áhítatosabban Jézus véres keresztjét és az Ő üres sírját, mert most a legfogékonyabb a lelked ennek az isteni vigasztalásnak a befogadására! És amiképpen Jézus feltámasztotta a meghalt ifjút, úgy támasztja fel új erőre, új életre a te elcsüggedt lelkedet is, hogy azután legyen majd erőd hordozni tovább, ha kell, a keresztedet. Rengeteg áldás forrásává válhatik a számodra a saját szomorúságod Krisztus keze érintésétől. Csak hagyd, hogy megérintsen!

És még egyet. Ha valakit így megerősített már, menjen el és vigasztaljon meg másokat is, más szomorúakat, mert a leghálásabb szolgálat a vigasztalás szolgálata. Mindig visszahat magára az emberre, aki ezt a szolgálatot végzi. Tehát hogyha újra elfogna a keserűség és úgy érzed, hogy nincs ember a világon, aki meg tud vigasztalni, akkor tégy valakivel valami jót: próbálj letörölni egy könnyet egy még szomorúbb ember arcáról és meglátod, hogy mindjárt jobb lesz.

Két menet találkozott össze Nain kapujában: egy szomorú gyászmenet és egy Jézus vezette diadalmenet... Te melyikbe tartozol? És melyik menetben szeretnéd folytatni tovább életed útját?! Jézus hajlandó téged is bevenni az Ő hálás, boldog seregébe, hogy azután majd a többi szembejövő szomorú embernek a te példád is mutathassa, hogy milyen bőséges Istennek a vigasztalása!

Így könyörögjünk:

Uram, a nyomorultat,
A gyöngét el ne hagyd,
Az árvát, elhagyottat
Gyámolítsd te magad!
A szegényt, ki remélve
Csak reád néz az égre:
Úr Isten, el ne hagyd!

(276. ének 5. vers)

Ámen.

Dátum: 1968. január 14.