Joó Sándor Dr.

Kedves Testvéreim! Ezen a mai vasárnapon olyasmiről szeretnék beszélni, ami mindenkinek van, vagy legalább is lehet, amit valamilyen formában mindenki ismer. A szomorúságról. Nagyon, nagyon sok szomorú ember jár ezen a földön, ebben a világban. Nagyon sok mindenféle szomorúság van, sőt nagyon sokszor előfordul az, hogy még a derűs külső mögött is, lent a léleknek a mélyén valami titkos, mély szomorúság, bánat lappang. Vagy van olyan ember, akinek egy egész életre szóló nagy szomorúsága van, és van olyan ember, akinek apró, mindennapos szomorúságai vannak, csak éppen olyan ember nincs, aki ezt az egyik legmélyebb emberi érzést nem ismeri. Rengeteg sok mindenféle oka lehet a szomorúságnak, amint csak úgy hirtelenjében visszaemlékszem egy-egy szomorú emberre. Csak néhány ilyen okot hadd soroljak fel, amit nagyon sokan ismerünk és amit nagyon sokszor látunk magunk is és találkozunk vele. Például egy lappangó, titkos betegség tudata, amit talán nem tud senki, csak ő maga, de megüli a lelkét és szomorúvá teszi az életét. Mert szomorúnak látja a kilátást. Vagy talán az, hogy összehasonlítja magát az ember másokkal és érzi önkéntelenül is a saját tehetségének a hiányát, és ez teszi szomorúvá. Vagy talán éppen megfordítva: saját tehetségét érzi ugyan, de ugyanakkor azt is kénytelen tapasztalni, hogy nem kap elismerést azért a tehetségért, ami neki esetleg több van, mint másnak, aki pedig jobban megkapja az elismerést érette. Vagy talán lehet oka a szomorúságnak egy boldogtalan, áldatlan házasság, a családi élet boldogságának a hiánya, a meg nem találása. Lehet oka a szomorúságnak egy gyermek, aki nem született meg, vagy egy gyermek, aki megszületett. Mert nemcsak örömet tud okozni egy gyermek a szüleinek, hanem mérhetetlen szomorúságot is. Vagy talán egy bűn, ami eluralkodik az embernek a lelkén és tudja, hogy bűn, de nem tud uralkodni rajta, nem tudja levetni, nem tud megszabadulni tőle, s ez szomorúvá teszi. Vagy egy nagy tragédia, ami lesújtott az életére.

Rengeteg szomorúság van ezen a világon. Tele van ez a földi élet mindenféle szomorúsággal. Szinte azt lehetne mondani, hogy minden embernek megvan a maga egyéni szomorúsága. Tehát nagyon sokféle oka lehet a szomorúságnak, de minőségileg - azt mondja az Ige - kétféle szomorúság van: az Isten szerint való szomorúság és a világ szerint való szomorúság. És ezt azért jó így megkülönböztetni és világosan látni, mert eszerint válik ugyanaz a szomorúság vagy fölemelő, vagy lesújtó hatásúvá az életünkben. A világ szerint való szomorúság legmélyebb alapja pedig a bibliai gazdag ifjúnak a példája. Ismeritek bizonyára mindnyájan. Az történt, hogy egyszer egy jómódú, szimpatikus fiatalember föllelkesedett Jézusért. De mikor meghallotta Jézustól, hogy mi az ő követésének a föltétele - hogy tudniillik adja el minden vagyonát és ossza szét az szegények között -, hát egyszerre lelohadt a lelkesedése, és így olvassuk tovább az Igében: „Az ifjú pedig e beszédeket hallva, elméne megszomorodva”. Milyen különös: egy szomorú gazdag! Mert ilyen is van. És hogy miért volt szomorú? Olyan különösen hangzik az indokolás az Igében: „Mert sok jószága vala”. Így olvassuk tovább szóról szóra. Tehát ilyen is van. Tudniillik nem tudott megválni tőle. Nem tudta letenni Jézusnak a kezébe, annyira ragaszkodott hozzá. Tehát Testvérek, ebből látszik, hogy a vagyon - legyen az akár öröm, akár bánat, akár gazdagság, akár szegénység, valami, amit nem tudok letenni Jézusnak a kezébe - előbb-utóbb megszomorítja az életemet. És a gazdag ifjú eddig nem is volt egyáltalán szomorú. Sőt, nagyon valószínű, hogy nagyon vidám volt és nagyon jókedvűen élvezte a gazdagságának az előnyeit és lehetőségeit. De most, amikor egyszerre szinte mintegy villanásra nyilvánvalóvá vált, hogy ez az, ami őt Jézustól elválasztja, most már a vagyon nem öröm többé a számára, hanem éppen a szomorúságnak a forrása.

Mert ez a csodálatos Testvérek, hogy minden, de igazán minden, ami vagy aki elválasztja az embert Jézustól, az valahogyan szomorúvá teszi az embert. Mert tényleg úgy van, akár akarjuk, akár nem, akár hisszük, akár nem, hogy Jézus az Élet. Jézus az örömnek a teljessége. Ahogyan egy Igében meg van írva, hogy „Teljes öröm van Tenálad”. Tehát minden, de igazán minden, ami olyan drága az embernek, hogy nem akarja letenni Jézusnak a kezébe, az előbb-utóbb megszomorítja az életét. Most derült ki, hogy ennek a bibliai gazdag ifjúnak bálványa volt a vagyona. Tudjátok, hogy mi a bálvány? Minden bálvánnyá lehet az ember életében, amihez annyira ragaszkodik, hogy semmiképpen nem hajlandó lemondani róla. Ami betölti a szívét, lefoglalja a lelkét, a gondolatait, az érzésvilágát. Tehát ami egészen betölti az életét. Ez a bálvány! A bálvány pedig mindig szomorúvá teszi az embert! S vajon nem azért vagy te szomorú, mert valami az életedben bálvánnyá lett? Talán egy régi-régi emlék, ami annyira belevésődött az életedbe, hogy akárhová nézel, mindig csak azt látod magad előtt? Vagy talán egy nagy csalódás? Emberekben, világban, ami még mindig úgy megüli a lelkedet, hogy nem tudod túltenni magadat? Vagy talán az a fájdalom, hogy nem úgy alakult az életed, ahogyan azt te valamikor elképzelted? Vagy talán egy drága halott, akit az Isten már elvett, de te még nem adtad vissza, és még mindig nem akarod kiengedni a kezedből? Vagy talán egy bűn, ami eluralkodott rajtad, vagy talán egy álom, ami nem akart megvalósulni soha? Mert ez mind lehet bálvány és a bálvány mindig szomorúvá teszi az embert!

Ugye, érzitek Testvérek, hogy az ilyen szomorúság tulajdonképpen a saját önző szívünknek a szomorúsága. Leleplezi azt, hogy mi van a szívben. Mert nagyon igaz, hogy semmiről nem lehet jobban megismerni egy embernek a belsejét, mint arról, hogy min szomorkodik. Hogy mi az, ami szomorúvá teszi? A gazdag ifjúnak az esetében a szomorúságban fordul ki az, ami eddig benne volt a szívében, valahogy úgy leplezve volt. Benn, mélyen. A bálványa most lepleződött le. Eddig Ő maga sem tudta. Ő azt remélte, hogy Jézust is követheti, meg a saját önző szívét is. És azután most jön rá arra, hogy ezt nem lehet. Ezt nem lehet így csinálni. Ezért olvassuk róla, hogy: „Elméne megszomorodva!” Ez tulajdonképpen a ki nem elégített önzésnek a szomorúsága. Figyeljétek meg a szomorúságaitokat: majdnem mindig ilyen önző szomorúság az, ami megüli az embernek a lelkét. Ami pedig nem egyéb, mint önsajnálat. A saját elképzeléseid beteljesülésének a hiánya.

Pontosan az ellentéte ennek az úgynevezett szent szomorúság. Ilyenről is van szó a Bibliában. Amikor Jézus közeledett Jeruzsálemhez „látván a várost, síra azon”. Így olvassuk Lukács evangéliumában. Látván a várost, síra azon. Ez is szomorúság, de egészen másfajta. Ez jellegzetesen Isten szerinti szomorúság. Jézus nemcsak a temetőben sírt, nemcsak egyik legjobb barátjának, Lázárnak a sírjánál sírt, ahogyan meg van írva róla. Jézus az ellenségének a sírjánál is sírt. Látván a várost, azt a várost, amelyikről tudta, hogy meg fogja Őt ölni, "síra azon"! Nem magát siratta, nem magát sajnálta. Ezt a várost siratta. Mi szomorította meg ennyire? A várost fenyegető isteni ítéletnek a közeledése és annak a feltartóztathatatlansága. Az egész népet fenyegető rettenetes büntetésnek az előre látása. Sírt azért, mert látta, hogy emberek esztelenül rohannak a vesztükbe. Fájt a vakság és fájt az a büntetés, ami rájuk vár, és fájt az a pusztulás, ami őket fogja érni, és fájt a kárhozat.

Testvérek, nekünk ezt a fajta szomorúságot kellene megtanulni. Ezt a szent szomorúságot, a másokért való szomorkodást. A mások baján való sírást. Figyeljük csak meg, hogy mi szokott bennünket bántani? Mikor sírtunk utoljára? És akkor miért? Vajon valaki másért? És amikor valaki másnak a nyomorúságán sírtunk, akkor is vajon nem úgy volt-e inkább, hogy beleképzeltük magunkat annak a másik embernek a sanyarúságába és tulajdonképpen akkor sem őrajta sírtunk, azon a másikon, hanem akkor is önmagunkon sírtunk? Tudnál-e sírni például a szomszédon, aki olyan rettenetes, sokszor megbántott már és felbosszantott? Tudnál-e sírni azért, hogy az a szerencsétlen még mindig nem ismeri Jézust és a vesztébe rohan a nyomorult? Tudnál-e sírni ezen? Vagy nem úgy van-e, hogy hamarabb sírunk egy csésze miatt, ami eltörött, mint egy emberi lélek miatt, amelyik eltörött? Ó, de rettenetesen önző a mi szomorúságunk! Még a mások nyomorúságán érzett szomorúságunk, még a részvétkönnyeink is mind azt hirdetik, hogy önmagunkat szeretjük csak. És önmagunkat sajnáljuk és önmagunkat féltjük az esetlegesen bekövetkezhető hasonló veszedelmektől, mint amiben az a másik ember van.

Természetes dolog, hogy vannak az életben olyan tragédiák is, és vannak olyan események, amelyekben teljesen indokolt a szomorúság, magától értetődő a szomorúság. Erre is van eset a Bibliában, de rengeteg van az életben különösen. Mert a Bibliában az az ősi jeremiási prófécia, amelyik a betlehemi gyermekmészárlásban teljesedett be, így hangzik: „Szó hallatszik Rámában, sírás és rívás, Rakhel siratta az ő fiait és nem akart megvigasztaltatni az ő fiai felől, mert nincsenek.” Borzasztó sok tragédia történik ebben az életben. És éppen a lelkipásztorok - akiknek az emberek nem annyira az örömüket, mint inkább a szomorúságukat szokták odavinni - tudnak nagyon sok esetet elmondani, hogy milyen mérhetetlen szomorúság emészti egy-egy embernek a szívét. Nos, drága Testvérek, ilyenkor kell különösen nagyon vigyázni a lélekre, mert a szomorúság olyanná teszi az embernek a lelkét, mint a frissen szántott föld, s most az a nagy kérdés, hogy milyen mag hull bele? A szomorúság tulajdonképpen egy nagy lelki éhség, és éppen az a nagy kérdés, hogy mivel akarja valaki kielégíteni ezt az éhséget, mert az nem mindegy. Jaj, annak, aki a szomorúság elől különböző illúzióknak a világába menekül! Drága Testvérek, ne mondjatok nagyon könnyű ítéletet azok fölött, akik például a talponállókban tántorognak! Mert azoknak is talán a legtöbbjük valamilyen titkos szomorúság elől menekült oda. Az alkohol mámorába menekült az elviselhetetlennek vélt élet valósága elől. Mi sem könnyebb, mint felhajtani egy-két féldecit, s az ember máris ott van egy másik világban. Egy szép, de veszedelmes világban. Az illúzióknak a világában. És hogyha valaki nem tud az Istenhez menekülni, vagy nem akar az Istenhez menekülni a maga szomorúsága elől, hát mondjátok meg nekem, hogy hova meneküljön? Legközelebb és legkönnyebben a pohárhoz. Vagy egy másik valaki talán a munkába temetkezik bele. Vagy talán illegális örömökbe, vagy talán ábrándozásba, ábrándvilágba. A megcsalt feleség például a gyermekei esztelen rajongó szeretetébe. Vagy a boldogtalan férj talán irreális ambíciók hajszolásába. Mindegy, hogy hová! Menekülni az elviselhetetlen valóság elől! De az illúziók mindig becsapnak. És sohasem vigasztalnak, hiszen éppen ezért illúziók. És így válik azután a szomorúság előbb komorsággá, azután elszigeteltséggé, azután keserűséggé, majd elkeseredettséggé és végül kétségbeeséssé. És hogy a kétségbeesés hova vezet, azt mindnyájan tudjuk.

Mennyire igaza van az Igének, amikor ezt mondja, hogy: „A világ szerint való szomorúság halált szerez!” Éppen a Rákhelnek egyébként nagyon indokolt szomorúságánál van egy rettenetes mondat. Így hangzik: „Nem akart megvigasztaltatni az ő fiai felől, mert nincsenek!” Tehát nem az van benne, hogy nem tudott megvigasztaltatni, hanem az, hogy nem akart. Vigasztalhatatlanul szomorú volt. Nem fogadta el a vigasztalást és meg sem hallotta a vigasztalást. Mert nem akarja hallani a vigasztalást. Beletemetkezik a szomorúságába. És ez a legveszedelmesebb menekülés a szomorúság elől. Amikor valaki a saját szomorúságába menekül bele, és abba ássa bele magát teljesen. Pedig, az ilyen Rákhelek számára is van ám vigasztalás! Volna. Sőt, nemcsak hogy volna, hanem van is. Van vigasztalás mindenféle szomorúságra! Micsoda? Különös, de így van, hogy a világ legmélyebb szomorúsága, vagy talán így mondhatnám helyesebben: a világ legszentebb szomorúsága. Az a Gecsemáné-kertbeli mélység, amelyben ezek a szavak hangzottak el: „Felette szomorú az én lelkem.” Ilyen szomorúság még nem volt a világon! És ebben a szomorúságban benne van minden. Jézus szomorú Júdásnak az árulása miatt, Péternek a hittagadása miatt, tanítványainak a legkritikusabb pillanatban való elalvása miatt, a népe miatt, amelyiket vak vezetői istengyilkosságba hajszolnak bele, az egyházi bíráskodás miatt, amelyik az Isten nevében ítéli el az Isten Fiát, a világi bíráskodás miatt, hogy a híres római jogszolgáltatás az egyetlen igazán ártatlan embernek nem nyújt védelmet - és főleg az elhagyatottság miatt, mert mindenki elhagyja, még az Isten is!

Ilyen szomorúság még soha nem emésztett, nem gyötört ezen a világon emberi lelket. És mégis, milyen különös, hogy ez a mindhalálig való szomorúság az egyetlen igazi gyógyítója a mi szomorúságunknak. Ez a szomorúság az egyetlen igazi forrása minden vigasztalásnak. Mert ez azt jelenti, hogy a mi legmélyebb szomorúságunkban is ott van velünk az Isten! És hogyha valaki menekülni akar a szomorúsága elő, hát meneküljön az Istenhez, Aki mindenkinél jobban tudja, hogy mit jelent a szomorúság és mindenkinél jobban ismeri - a saját tapasztalatából ismeri, abból a Gecsemáné-kertbeli mélységből, amit az előbb felolvastam a Bibliából. És én tudom, hogy éppen a szomorúság az a lelki állapot, ahol legközelebb van az ember az Istenhez.

Gondolj tehát a Jézus szomorúságára! Engedd be a magad szomorúságába Jézus Krisztust. Ő közelebb van hozzád, Ő van a legközelebb hozzád! Közelebb, mint a pohár, közelebb, mint a munka, vagy mint az illegális öröm, vagy mint az álmodozás, vagy mint bármi más ezen a világon. Ezt soha nem fogod megbánni! „Az Isten szerint való szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez!” - azt mondja az Ige. Én nem tudnám annak a lélektani folyamatát leírni, ahogyan egy emberi lélek Jézus közelében megvigasztalódik. De van úgy, ahogyan az előbb is idéztem már és most újra visszatérek reá, meg van írva a Bibliában, hogy: „Teljes öröm van Tenálad!” És azt tudom, mert tapasztalatból ismerem, hogy aki igazán odafordul Istenhez - de igazán, ahhoz az Istenhez, Aki a Názáreti Jézusnak a személyében végigjárta ennek a mi furcsa földi életünknek minden szomorú útját -, aki igazán odafordul ehhez az Istenhez, megtapasztalja, hogy igaz, hogy valóban Őnála van a teljes öröm. És akkor még a szomorúságain is átsüt valami felülről jövő tiszta derű. Azt mondottam, én nem tudom, hogyan történik az, hogy Jézus jelenlétében megvigasztalódik az ember, de azt tudom, hogy Jézus valahogy határt szab az ember egyébként határtalan és parttalan szomorúságának. Mégpedig valahogy olyanformán szab határt, hogy a Rákhel már nemcsak a fiai elvesztését látja, tehát már nemcsak a rosszat látja - azt is persze, de valami jót is. Valami olyan jót, ami be van burkolva abba a rosszba. Mert minden rosszban van valami jó. De ezt azután, ezt a jót igazán csak a Jézus kezét fogva, és csak Jézusba kapaszkodva lehet felismerni! Láttam én már hálát adni embert az élete tragikus sorsfordulatáért!

Végül tehát az a helyzet, hogy ugyanaz a szomorúság lehet Isten szerinti szomorúság és lehet világ szerinti is. Csak attól függ, hogy közelebb visz-e az Istenhez, vagy eltávolít az Istentől. Tehát tulajdonképpen nem is az a legdöntőbb az életünkben, hogy mi történik - még ha akármi történik is -, sokkal döntőbb az, hogy mivé formál engem az, ami történt? Mit teszek vele, vagy az mit tesz velem? És mire használom föl? És akkor kiderül, hogy ugyanaz a szomorúság, ami Jézus nélkül lever, Jézussal együtt nagy magasságokba emelhet föl. És ugyanaz a szomorúság, ami Jézus nélkül gúzsba köt és megbénít, Jézussal együtt meggyógyít és jobb emberré tesz. Ha valaki nem búnak adja a fejét, hanem Jézusnak, akkor még a szomorúságát is hasznára fordíthatja, hiszen meg van írva az is, hogy „minden javukra van azoknak, akik az Istent szeretik”! Minden! Tehát akkor a szomorúság is! Hogyan? Ezt csak Jézus tudja megmondani. Meg is mondja. De csak közvetlenül, de csak személyesen mindenkinek. Én csak azt tudom, hogy az az Isten, Aki húsvétkor a legreménytelenebb halálból is életet tudott kihozni, teremteni, ez az Isten a legnagyobb szomorúságból is tud jót kihozni. És hogyha átadod szomorúságodat Istennek, akkor már az Ő Lelke kezd munkálkodni abban a szomorúságban, s akkor egyszerre érvényessé válik az, amit Jézus mondott: „Boldogok akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak!”

Nem azt mondja, boldogok lesznek majd, ha ez vagy az történik, majd ha ez vagy az elmúlik, vagy beteljesedik. Nem! Azt mondja: „Boldogok!” Most! A szomorúságban is boldogok. Mert akkor már a szomorúságuk megvigasztalt szomorúsággá válik. És akkor, ha marad is még fájdalom, de nincs benne többé szomorúság.

Minden szomorú embernek a gyönyörű énekét énekeljük most el:

Én lelkem, mire csüggedsz el:
Mit kesergesz ennyire?
Bízzál Istenben s nem hágy el,
Kiben örvendek végre.
Ki nekem szemlátomást
Nyújt kedves szabadulást,
Nyilván megmutatja nekem,
Hogy csak ő az én Istenem.

(42. zsoltár 6. vers)

Ámen.

Dátum: 1966. november 13.

Amint sokan tudjátok, ennek a hétnek az eddig eltelt napjain Luther Márton közismert énekének az egyes sorai képezték az igehirdetés tárgyát. Így először az, hogy „Erős vár a mi Istenünk”, azután: „Ha Ő velünk, ki ellenünk”, majd: „Erőnk magában mit sem ér”, - most pedig arról lesz szó, hogy „Az Úr a mi oltalmunk!” Ez így magában mint jelszó is sokat ér, megbátorít, vigasztal... Az Úr Isten oltalma: ez az, amiben a legtöbb ember részesülni szeretne. Nincs a világon jobb érzés, mint valamilyen szerető nagyhatalomnak az oltalmában rejtve lenni, biztonságban érezni az embernek a maga kicsi életét, tudni azt, hogy Valaki őrködik felettem, gondol rám, véd, oltalmazó karjával körülvesz. Hiszen annyi mindenféle baj, veszedelem leselkedik körülöttünk, olyan kiszolgáltatottnak, tehetetlennek éreznénk magunkat, ha nem volna egy oltalmazó Valaki felettünk - szinte az egész élet csak valami értelmetlen zűrzavar, szeszélyes játék lenne, ha nem bízhatnánk abban, hogy „Az Úr a mi oltalmunk!” Igen: akinek csak van valami sejtelme Istenről, az mindenekelőtt az Ő oltalmazó kegyelmében szeretne részesülni. De azután előbb-utóbb szinte minden ember rájön arra, hogy hinni az Isten oltalmában: nem is olyan könnyű dolog, nem is olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Nos, ez a történet, amit most felolvastam, nagyszerűen illusztrálja, mit jelent a gyakorlatban az ősi reformációi éneknek ez a sora: „Az Úr a mi oltalmunk.”

Ahhoz, hogy ezt valaki igazán hitelesen tudja elmondani, úgy, hogy erőt meríthessen belőle: mindenekelőtt úgy kell hinnie Istenben, ahogyan ez a történetbeli három férfi hitt. Az ő hitük nem racionális értelemben vett hit volt, tehát nem bizonyos doktrínáknak, hittételeknek az értelmi elfogadásában állott. Az igazi hitben nem arról van szó, hogy megértettem és igaznak tartok bizonyos állításokat Isten létéről, hatalmáról, szeretetéről... Mit ért volna Sidrák, Misák és Abednégó abban a szorult helyzetben, a hatalmas pogány király fenyegetései között akármilyen szép és igaz elméletekkel, mit segített volna rajtuk az, ha csak tudják az igazságot, ha csak értelmi meggyőződés él bennük arról, hogy az ő hitük és világnézetük a helyes, az igaz, az Istentől való?! Ilyen hittel nem sokra mentek volna. Az ő hitük sokkal személyesebb, egzisztenciálisabb valami volt, mint a csak elméleti meggyőződés. Tehát ha csak a fejedben van mint egy szép mondás, hogy Isten a mi oltalmunk: ez még nem részesülés is benne.

De nem is csak olyan romantikus hitük volt, ami bizonyos magasztos, szép érzelmekben nyilvánul meg. A hitet gyakran szokták összetéveszteni az érzelmekkel, magasabb rendű hangulattal. Sok ember úgy gondolja, akkor hisz igazán, ha valami fenséges, mennyei érzés tölti el a szívét, ha Isten oltalmazó szeretetének a közelségét szinte élményszerűen érzi a szívében... Nos: nem gondolom, hogy amikor ez a három ember ott állott Nabukodonozor előtt és meghallotta az ítéletet, hogy a tüzes kemence vár reájuk: nem gondolom, hogy ebben a földi pokolban bármiféle magasztos és mennyei érzés hullámzott volna át a szívükön. A hit nem mindig érzelem. Sőt, a hit más, mint az érzelem.

Az is világosan kiderül a három ember példájából, hogy a hit nem is csak egy bizonyos fajta cselekedetek ügye. A hit és a cselekedetek nagyon szorosan egymás mellett állnak, sőt, egymásba olvadóan viszonyulnak egymáshoz, de ebből még nem következik, hogy a jó cselekedet magában véve egyenlő lenne a hittel. Azt a három embert ott a tüzes kemencében mindenféle akcióban megbénította a kötél, amivel össze voltak kötve, még ha akartak volna sem tehettek volna semmi jót sem egymással, sem másokkal, de akkor is, ott is hittek. A hitüket sem fenyegetéssel, sem kegyetlenséggel, sem kötéllel, sem égő tűzzel nem lehetett megbénítani.

Tehát a hit legmélyebb lényegében nem az értelemnek a funkciója, mert hiszen néha minden értelmet felülhaladó módon is hiszünk, nem is az érzelmi élet dolga, mert hiszen Isten jelenlétének az érzése nélkül is hiszünk, nem is a jó cselekvésének az akciója, mert hiszen néha minden akcióban megbénítva is hiszünk, hanem valami más: személyes viszonyulás Valakihez, személyes kapcsolat Valakivel. Hiszek: ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy élő közösségben vagyok Valakivel, egy magasabb rendű összefüggésben létezem. Mint ahogy baráti viszonyban sem létezhet valaki csak egymagában, a barátság fogalma magában foglalja azt a viszonyulást, amiben valakivel vagyok, azt, hogy valamilyen meghitt kapcsolatban vagyok valakivel. Ugyanígy a hit is ilyen kapcsolat, titokzatos lelki közösségbe jutás az Istennel. A hit az a minden értelmet és sokszor érzelmet is fölülhaladó összeköttetés, összekötöttség, aminek a révén a láthatatlan Isten megragadja és kezébe veszi az életemet. Aminek a révén Isten, konkrétabban Jézus, az életem középpontjába kerül, Ő az Úr fölöttem. Ebből azután persze, hogy következik, de éppen csak következik mint következmény az, hogy az ilyen módon hívő ember másképpen gondolkodik, másképpen érez és másképpen cselekszik. De a hitben az első és legfontosabb ez a kapcsolat, ez a lelki összeköttetés.

Mármost, aki így hisz az Istenben, így kapcsolódik össze Istennel, így tartozik hozzá az ő Urához: az kétségtelenül számíthat ennek az Úrnak az oltalmára. Ebben a hitben tudott ez a három ember olyan rendíthetetlen nyugalommal szembenézni a veszéllyel és ebben a hitben mert ilyen vakmerőséget mondani a rettegett királynak: „Ímé, a mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemencéből, és a te kezedből is, ó király, kiszabadít minket.” A mai napon önkéntelenül is eszünkbe jut a 450 éves múltból egy híres jelenet: 1518-ban egy szürke kis szerzetes, dr. Luther Márton a félelmetes hatalmú Kajetán bíbornok elé van idézve. Azzal a tudattal megy, hogy most meg kell halnia, hiszen Rómában már befejezettnek tekintették, hogy a kárhoztatott eretneket máglyán égetik el. Kajetán előbb kérte, majd fenyegetéssel próbálta rávenni Luthert, hogy vonja vissza tanait. „Ha csak annyit mondasz: revoco (visszavonom), úgy megmenekülsz. Csak hat betű (Re-vo-co), könnyen kimondhatod." Luther tisztában volt vele, hogy az élete forog kockán, hat betűt kell csak kiejtenie és megmenekül... Azután nagy lélegzetet vett, mélyen belenézett az inkvizítor szemébe és halkan, de határozottan így szólt: ”Nem vonhatok vissza semmit, hacsak valami helyesebbre meg nem tanítanak, mert a Szentírástól el nem térhetek!" - Majd amikor két évvel később a wormsi birodalmi gyűlésre idézték meg, barátai könyörögtek neki, ne menjen el és ne tegye ki magát ilyen veszélynek, ő pedig - már úton lévén - így üzent nekik: „Ha annyi ördög lenne Wormsban, mint cserép a háztetőn, akkor is elmennék.” - Mintha Sidrák, Misák és Abednégó szavai visszhangzottak volna az évezredek távolában! Nem akkor történt velük az igazi csoda, amikor épen kerültek ki a tüzes kemencéből, hanem amikor a legválságosabb helyzetben eltűnt szívükből minden félelem! Ezért tudtak a veszedelemmel szemben is bizakodók maradni. Nem azért, mert a hitük volt ilyen erős és rendíthetetlen, hanem mert Valaki másnak a rendíthetetlen ereje győzte le, vette hatalmába és tartotta őket, annak az Istennek az ereje, Akivel ott is, akkor is kapcsolatban voltak.

Az Úr a mi oltalmunk! Igen. Valahol Erdélyben egy székely kapu fölött van ez a fölirat: „A kapu véd, Isten őriz!” És annyira így igaz, hogy ha a kapu már nem véd is, Isten akkor is őriz! Rengeteg képpel adja ezt tudtunkra Isten a Bibliában, mintha csak unszolni akarna, hogy merjünk bízni Benne. Ilyeneket mond Istenről: kővár, oltalom, menedék, igen bizonyos segítség, pajzs, páncél, szárny, ami befedez..., mind-mind azért, hogy a fenyegető bizonytalanságban, a leselkedő veszedelmek között is bátor, derűs, bizakodó, reménykedő maradhasson a Benne hívő ember! Ezért üzeni a Bibliában Isten olyan nagyon sokszor azt is, hogy: „Ne félj!” És nem azt mondja sohasem, hogy ne félj, mert nincs okod félni, hanem mindig így: Ne félj, mert én... mert én vagyok, mert én itt vagyok, és mert te az enyém vagy! A félelem: bizonytalanság, a hit pedig teljes bizonyosság! Az a bizonyosság, hogy mellettem, vagy fölöttem, vagy mögöttem: ott van az Isten, és én az Övé vagyok! Így tudom megérteni a zsoltárírót, amikor - nyilván szintén valami szorongatott helyzetben így kiált fel: „Mikor félnem kellene is, én bízom Tebenned!” (Zsolt 56,4) Ez a bizalom az Isten oltalmában: ez a félelem egyetlen ellenszere! „Amikor félnem kellene is, én bízom Benned!”

De itt vigyázzunk: mert az az oltalom, amit olyan nagyon áhítunk, nem mindig olyan ám, amilyennek mi szeretnénk elképzelni, megvalósulva látni. Ne felejtsük el, hogy az Úr a mi oltalmunk! Tehát nem valami a mi oltalmunk, hanem Valaki. A valamivel mi bánunk: például lehet nagy segítség és oltalom a fegyver, vagy a pénz, vagy a tudomány is, ezzel úgy oltalmazhatjuk magunkat, ahogyan mi magunk akarjuk. De az Úrral így nem bánhatunk, Őt a magunk kedve, akarata szerint nem használhatjuk föl: Ő bánik velünk! Ezért történhetik meg az Úr oltalmában bízó emberrel, hogy mégis bevettetik az égő tüzes kemencébe. De Sidrák, Misák és Abednégó ezzel az eshetőséggel is számolt. Előre meg is mondták a királynak: Megmenthet az Úr, de ha nem tenné is, akkor sem szakad meg Vele a kapcsolatunk, akkor is Benne bízunk, akkor is csak Néki szolgálunk! Igen: bízni az Isten oltalmában azt jelenti, hogy rendelkezésére bocsátom magam az Úrnak, kiszolgáltatom magam az Ő akaratának! Az igazi hit nem fennhéjázó elbizakodás, hanem alázatos főhajtás az Úr előtt. Bonhoeffer, a német evangéliumi egyházak nagy mártírja 1944-ben így imádkozott a náci börtönben: „Szabadíts ki Uram, de ha a Te nevedet jobban megdicsőíti a halálom, azt is elfogadom. Nem az a legfontosabb, ami velem történik, hanem a Te dicsőséged!”

Az Úr oltalma néha olyan, hogy bizony nehéz rá igent mondani. Tudod-e mindig, mindenféle helyzetben azt mondani, hogy "igen, Uram"? De nem könnyű fejbólintással, nem is kétségbeesett megadással, beletörődéssel a változhatatlan sorsba, hanem az Úr hatalma előtt való készséges meghajlással, még ha ítéletet mond is fölötted! Tudsz-e hinni Isten oltalmában akkor is, az Ő győzelmében, erejében, ha mindennek éppen az ellenkezője látszik is körülötted? Ha nem azt tenné az Úr, amit vársz és remélsz Tőle: ímé, akkor sem kell összeroskadni, kétségbeesni, panaszkodni, hogy lám, hiába bíztam, hiába könyörögtem, mert Isten akkor is Úr és te akkor is az Övé vagy! Nem mindig kudarc és reménytelen vereség az, ami annak látszik. A világ legszörnyűbb kudarca, ahol az emberi igazságtalanság és gonoszság a tetőpontjára hágott, Jézus golgotai keresztje volt. De csak látszólag! Mert ez a vereség valójában a legnagyobb győzelem volt: Isten győzelme a világ fölött! Azóta is minden fáradt, szomorú, aggódó lélek ott szívja tele magát újra az Isten jelenléte éltető erejével, ott újul meg a hitében, onnét merít biztatást és győzelmet a maga küzdelméhez. Tehát ha nem azt tenné is, amit várok és remélek, akkor is tele van a sorsom - akár szenvedésem és nyomorúságom is - az Ő féltő szeretetével és kegyelmével! Akkor is az Úr a mi oltalmunk.

Az Úr oltalma tehát néha azt jelenti, hogy az övéit, mint itt Sidrákot, Misákot és Abednégót is, nem a tüzes kemencétől őrzi meg, hanem a tüzes kemencében őrzi meg! Igen, mert ott is velük volt egy titokzatos negyedik... Ki más lett volna, mint az a hatalmas Valaki, Aki megígérte, hogy ahol ketten, hárman... És ahol Jézus jelen van, ott minden veszedelem, ott a halál, sőt a pokol tüze is elveszti hatalmát! Isten népe az egész történelme folyamán, a reformáció egyházai 450 éven át de sokszor kerültek már abba a tüzes kemencébe! Gondoljunk csak a régi cirkuszi játékokra, máglyákra, évszázados elnyomatási korszakokra, inkvizícióra, gályarabokra, hugenottákra, zarándok atyákra, hitük miatt üldözöttekre - és mégis, vagy talán éppen azért lehetünk mi is most itten és zenghetjük az ősi hitvallást: „Az Úr a mi oltalmunk.”

Végül e három ember hitének nem is az volt a legnagyobb győzelme, hogy épen kerültek ki a tűzből, hanem az, hogy a király is megrendült és térdre kényszerült az ő Istenük hatalma előtt. Hárman vallották rendületlenül, hogy az Úr a mi oltalmunk - és egy király jutott általa más belátásra... Az igazi hitnek mindig ilyen nem várt, nem is remélt eredménye van. Azt jelenti ez, hogy a te hited nemcsak a te lelkednek Istennel való négyszemközti magánügye, hanem az én hitemmel, meg a többiek hitével együtt mintegy a mennyei Király földi bázisa, stratégiai támpontja, ahonnét Ő maga fejti ki a maga lelki hadmozdulatait e világban a célból, hogy végül minden térd meghajoljon Őelőtte és minden nyelv vallja, hogy Úr a Jézus Krisztus az Atya Isten dicsőségére! - Ezért olyan döntő jelentőségű egy gyülekezet hite, az, hogy a mi ajkunkon is igazán hittel zengjen tovább az ősi ének:

Erős vár a mi Istenünk,
Jó fegyverünk és pajzsunk,
Ha ő velünk, ki ellenünk?
Az Úr a mi oltalmunk.
Az ősellenség
Most is üldöz még,
Nagy a serege,
Csalárdság fegyvere;
Nincs ilyen több a földön.

Erőnk magában mit sem ér,
Mi csakhamar elesnénk,
De küzd értünk a hős vezér,
Kit Isten rendelt mellénk.
Kérdezd: ki az?
Jézus Krisztus az,
Isten szent Fia,
Az ég és föld Ura,
Ő a mi diadalmunk.

(390. ének 1-2. verse)

Ámen

Dátum: 1968. október 31. Reformáció (délután)

A legutolsó alkalommal Saul királyról beszélgettünk, hogy milyen tragikus sorsú volt Izráelnek ez az első királya. A második király Dávid volt. Most az ő életéből is vegyünk elő egy jelenetet, amely 1Sámuel 17. részben van leírva. Az a híres jelenet, ahol a hatalmas és félelmetes Góliáttal küzd meg a kis, fiatal Dávid. De nemcsak erről szeretnék beszélni, hanem először is magáról Dávid királyról. Saul királlyal találkoztunk az előbbi alkalommal, láttuk tragikus végét. Most Saul korszaka után Dávid korszakát olvasva olyanféle érzése van az embernek, mintha egy nagyon sötét, nyomasztó levegőjű szobából egyszerre napfényre lépne. Dávid olyan király volt politikailag és vallásilag is, amilyet csak kívánhatott magának Izráel népe. Dávid uralkodása a nép számára valóban aranykorszak volt. Céltudatos, erős kormányzás, nagy politikai érzék jellemezte uralkodását, amely alatt a nép soha nem álmodott boldogságban élt. Dávid olyan király volt, akit népe is rajongásig szeretett, aki mindenféle nehéz helyzetből - akár magánéletében, akár az országot érintősúlyos problémákból - a csodával határos módon találta meg Isten segítségével a kiutat. Nemcsak nagyszerű államférfi volt, hanem művészhajlamú ember is lehetett. A zsoltárok, melyeket ma is éneklünk, nagyrészt tőle valók, a felírásokban némely helyen az is jelezve van, hogy milyen alkalommal szerezte Dávid a zsoltárt. Azt is tudjuk róla, hogy maga is zeneértő, lantot pengető, zeneileg képzett ember volt, és abban a korban magas fokon. Csupa erő, megejtő bűvölet és öröm árad ennek az embernek a személyéből. És ha voltak is hibái - mert ő sem lehetett mentes az emberi gyengeségektől -, mindenesetre ennek ellenére is ő volt a legjelentősebb király Izráelben, akinek nagyszerű egyénisége Izráelt naggyá és hatalmassá tette. Dávidból áradt a fény. Nem véletlen, hogy a néphagyományban, Izráel vallásos hősi époszaiban is az ő neve maradt fenn mind a mai napig. Valahogy olyanformán lehetett Dáviddal az ő népe, mint a mi népünk Mátyás királlyal, akinek legendás alakját ma is őrzi a szájhagyomány és a történelem, és aki a mi országunkat is valóságos nagyhatalommá emelte. Dávid is ezt tette Izráellel.

Sámuel első könyve foglalkozik Dávid uralkodásával. Sámuel második könyve is még az elején. Felemelkedése, királysága, dicsősége mintegy három fázisban van leírva. Először is mint fiatal pásztorgyerek kerül Saul udvarába. Itt különösen rendkívül megható leírás van a gyönyörű szép barátságról. Talán az első a világirodalomban. Dávid és Jonathán barátságáról van szó. Csak éppen utalok rá, hogy az 1Sám18-ban részletesen foglalkozik a Biblia ezzel az ideális, megható érzéssel, amely összekötötte Dávidot és Jonathánt. Dávidnak ebbe az első korszakába tartozik első házassága Saul leányával. A második fázisa Dávid felemelkedésének nem is emelkedés, hanem inkább kicsit süllyedés. Saulban, a királyban feltámad a féltékenység az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Dáviddal szemben. Titkon, orvul életére tör, meg akarja semmisíteni riválisát. Utódját látja benne. A Saulban elementáris erővel feltámadt féltékenység miatt Dávidnak menekülnie kell. Ez a korszak szintén tele van nagyszerű jelenetekkel, nagyon tanulságos történetekkel. A harmadik fázis Dávid életében az a korszak, amikor Saul halála után ő lesz a király. Először csak Júda törzse fölött uralkodik, de hamarosan az ország északi része is behódol önként és kéri Dávid hatalmának kiterjesztését az egész Izráelre. Ha végigolvassuk ezeket a gyönyörű és igen tanulságos történeteket, ezek közül a leghasznosabb, a legjelentősebb mozzanat, az összefüggő magyarázat szempontjából talán a legfontosabb az, hogy Dávid elhatározza, hogy templomot épít az Úrnak. (2Sám 7) Közli Náthán prófétával, hogy Istennek akar házat építeni. Érdekes, hogy először Náthán próféta biztatja őt: „És mondá Náthán a királynak: eredj, és valami a te szívedben van, vidd véghez, mert az Úr veled van.” (3.vers) És a következő nap látást kap és utólag leinti, hogy ne csináljon házat az Úrnak. Dávid vette ezt az üzenetet és már meg is fordult a szándéka. Az eredeti szövegben ez a szó, hogy "ataim" nemcsak házat, de családot is jelent. Tehát ez az isteni üzenet azt is jelenti, hogy Dávid családjának majd Isten ad örök fennmaradást, örök érvényt. Tehát az ígéret Dávid házának, családjának örök királyságára vonatkozik. Érdekes ennél a résznél azt is megfigyelni, hogyan kapcsolódnak össze a királyok és a próféták. Itt Dávid és Náthán.

Itt kapcsolódik Dávid személye nagyon erősen bele az egész üdvtörténetbe, annak vonalába. Azon megint egy lépéssel tovább konkretizálódik a Messiásra vonatkozó ígéret, amely az egész Ótestamentumon végighúzódik. Először tudtuk azt, hogy Izráel népéből fog származni az a bizonyos Megváltó, Akit az Úr megígért. Másodszor azt is tudtuk, hogy Júda törzséből. Most már azt is tudjuk, hogy Dávid családjából. Szinte jelzi Isten ezzel az üzenettel, hogy az lesz az igazi király, aki majd Dávid házából, családjából fog születni erre a földre. Így szűkül egyre jobban az ótestamentumi ígéret. Egyre világosabbá, egyre konkrétabbá válik az ígéret a beteljesedéshez való közeledésben. Először még csak azt olvastuk, hogy az asszony magvából, ami azt jelenti, hogy az emberiségből majd születik egy Valaki. Később, mikor az egész emberiség két ágra szakad, meg van adva, hogy a Sém ágán konkretizálódik tovább az ígéret. A harmadik lépcsőfokkal világossá lesz, hogy ennek a sémita ágnak egyetlen népéből, Ábrahám népéből fog születni a Messiás. Később azt is megtudjuk, hogy Jákób családjából, és most már azt is tudjuk, hogy a Júda törzséből, Dávid családjából. Az Ótestamentum utolsó lapjain még azt is olvashatjuk, hogy annak a családnak melyik tagjától: egy szűztől. Mi már tudjuk, hogy ki az: Szűz Mária, aki Józsefnek jegyeztetett feleségül. Tőle származott az, Akiben az ígéret beteljesedett, a mi Megváltónk, az Úr Jézus Krisztus. Így konkretizálódik mind jobban és világosabban az Ótestamentumban végig a megváltás ígéretének beteljesedése.

Dávid személyével még részletesebben is fogunk foglalkozni. Most szeretnék visszatérni a 1Sámuel 17. részben már előbb is érintett jelenetre, amely egyike a legismertebb történeteknek, amelyet már gyermekkorunktól ismerünk. Szinte a Biblia legismertebb története ez, a Dávid és Góliát története. Góliátról, az óriásról a modern embernek rögtön az a gondolata van, hogy az óriások és a törpék inkább csak a mesék világában élnek. Én most nem szeretnék arról vitázni, hogy a filiszteus mennyiben volt óriási. Nyilván nagyon erőteljes ember lehetett. Ha voltak is ilyen túlzottan erős és nagytermetű emberek abban a korban (a Biblia említést tesz ilyenekről), nem ez a fontos! Izráel történetének egy részletéről van itt szó. Olyanformán, mint ahogyan a magyar történelemben is vannak ismert epikai alakok. Ilyen például Toldi Miklós. A hozzá kapcsolódó történetek egészen bizonyosan történeti hitelességűek. Itt is bizonyára valamilyen régi-régi emléknek a felelevenítéséről van szó. Itt nem a történeti hitelesség a fontos. Semmiképpen nem! Nem fontos, hogy antropológiailag próbáljuk elemezni, hogy milyen ember lehetett Góliát. Sokkal érdekesebb, hogy mi közünk nekünk, a XX. század derekán élő embereknek Dávid és Góliát küzdelméhez. Hát én azt szeretném mindjárt elöljáróban mondani, hogy nagyon sok! Végtelenül sok közünk van hozzá! Azt nem akarom találgatni, hogy ez a Góliát hogyan nézett ki, mi volt a jellegzetessége, ez számunkra most nem érdekes. De, hogy Góliátok ma is vannak, olyan Góliátok, akikkel nekünk, kicsi Dávidoknak meg kell küzdeni, ez kétségtelen! Sőt, szinte azt lehetne mondani: ma is vannak ilyen félelmetes ellenségek, amelyekkel szemben mi olyan parányok, semmik vagyunk, mint akkor azzal a Góliáttal szemben az a kis, jelentéktelen, fegyvertelen, még majdnem gyerek Dávid. A mi Góliátunk nem mindig hatalmas emberi testben fenyeget bennünket, életünket. Például ilyen hatalmas ellenség a korszellem. Ez az a hatalmas Góliát, amely fenyegetően szemben áll velünk napról-napra. Nehogy arra gondoljunk, hogy csak itt, a mi hazánkban van ez a félelmetes ellenség. Az egész földkerekségen, mindenütt ott van, keleten és nyugaton, északon és délen.

Nagyszerű írást olvastam a napokban erről, Kiss Ferenc professzor előadásának a szövegét. Ő most tért vissza egy hosszú külföldi útról. Egy előadásban beszámolt a külföldön szerzett tapasztalatairól. Az egyik legmegdöbbentőbb állítása az, hogy az egész világon észlelhető hatalmas, nagy erkölcsi bomlási folyamatnak vagyunk a tanúi. A családi élettől kezdve ez a folyamat kiterjed az egész kulturális, vallási és erkölcsi életre, gondolkodásra. Kiss Ferenc egy nagy káoszba való visszaesést lát az egész világon. Más szóval a szekularizációt, azaz elvilágiasodást, Istentől egyre jobban elszakadást. Maga a gondolkodási készség lett és lesz kevesebb az emberekben. A lélek elsatnyulásáról van szó. Korántsem az ateizmusról, hanem egy sokkal veszedelmesebb tünetről, a teljes elközömbösödésről az emberi gondolkodásban. Ez a korszellem ma az egész földkerekségen egyformán tapasztalható. Az Istenben hívő ember ilyen korszellemben élve úgy érzi, mintha szakadatlanul az árral szemben kellene úsznia. És a valóság az, hogy ma a hívő ember valóságosan és szakadatlanul az árral szemben úszik. Lelkületünkkel ellentétes az általános gondolkodás. Ha valaki megpróbált már a Dunában árral szemben úszni, tapasztalhatta, hogy az milyen nehéz és megerőltető. Nagy erőfeszítés árán is alig halad előre valamit, mindig újabb küzdelmet kell folytatnia, hogy az ár el ne sodorja. Valahogy ilyenformán vagyunk benne a mai korszellem sodrában. Semmi nem segít minket a hitéletünkben, csak akadályoz. Mi, akik szeretnénk konzekvens keresztyén életet élni, minduntalan beleütközünk ebbe a korszellembe, sokszor a család és baráti kör zártabb körén belül is. Ki ne érezte volna már ezt? És persze ilyen esetben igen nehéz szembehelyezkedni a félelmetes Góliáttal, a korszellemmel. Akinek gyermekei vannak, nagyon jól tudja, milyen nehéz ma a fiatalokat Krisztus követésének útjára vezetni, és ott segíteni a megmaradásban. Nagy küzdelem ez a szülők részéről, és ebben a küzdelemben sajnos mindig kevesebb eredményt érünk el. Azután sokszor felmerül a mai emberben a gondolat is (én már sokszor találkoztam vele), hogy van-e egyáltalán értelme az igehirdetésnek? Milyen jelentéktelenül apró dolog az igehirdetés ügye egy olyan világban, ahol egy futballmeccsre százezrek mennek el, és egy igehirdetésre ha százak, már örvendezünk. Egy-egy mozidarab vagy más kulturális esemény milliókat mozgat meg, és az igehirdetés milyen kevés emberhez jut el! És ha összemérjük az erőket, valóban olyanforma a lehetséges arány, mint az állig felfegyverzett Góliáttal szemben ott álló kicsi, védtelen, de tiszta szívű gyermek, Dávid. Mi lesz ebből a küzdelemből? Van-e értelme ennek a harcnak? Van-e értelme az igehirdetésnek? Van-e értelme a keresztyén bizonyságtételnek, van-e egyáltalán tere a keresztyén bizonyságtételnek akár szavainkkal, akár életünkkel? Nem olyan-e egy bizonyságtevő szó a világban, mint ha a kályha forró lapjára egy csepp víz rápereg? A vízcsepp pillanatok alatt elpárolog a forró kályhán, semmi lesz. Nem ilyen-e minden törekvésünk, amelyekkel Krisztus tanításait terjeszteni és megélni szeretnénk? Minden ilyen irányú elgondolásunk és tevékenységünk olyan ellenállásba ütközik, mintha egy óriási mozdonyba ütközne egy picike kis szúnyog. Igen! Ilyen óriási, mozdíthatatlan, félelmetes, fenyegető Góliát, amely hitéletünkben minduntalan elénk áll, és megsemmisítéssel fenyeget: a korszellem!

Azután egy másik nagyon általános és ezért indokolatlanul lebecsült Góliát: a saját bűneink. Ezek el nem hagynak, mindig újabb veszélybe sodornak, hitéletünket állandóan fenyegetik. Miattuk nem lehetünk nyugodtak. Én nem tudom, hogyan vannak vele a kedves Testvérek, de én mennél inkább előre haladok a hitben, mennél jobban öregszem, annál hatalmasabban látom a bűn erejét. Hányszor tapasztalja azt az ember önmagán is és másokon is, hogy régi bűnök, amelyeket már elintézettnek vélt az ember, és azt hitte, hogy azok már legyőzött óriások az életében, egyszer csak újra felelevenednek, támadnak, talán nagyobb erővel, hatalommal, mint valaha! Sohasem kész ezzel a küzdelemmel az ember, sohasem mondhatja, hogy most már ezt elintéztem, be van fejezve, ez már nem probléma. Amerre csak nézek, önmagamban is és hívő testvéreimben is azt látom, hogy mindenkiben felmerül a gondolat, van-e értelme küzdeni a bűn ellen? Hiszen úgy is hiábavaló... Rossz természetünkkel, rajtunk eluralkodó szenvedélyeinkkel szemben úgy is tehetetlenek vagyunk, úgy állnak előttünk, mint Góliát Dávid előtt. Úgy érezzük, ez az óriás leteper bennünket. Mit tehetek én, a senki, a védtelen, a nyavalyás, a nyomorult ember a saját bűneimmel szemben?! Ez is egy ilyen nagy, nagy Góliát, amely fenyegetőleg mered elém.

És itt van maga az élet a maga ezer gondjával, bajával, bánataival és problémáival. Sokszor elámulok, hogy mi minden terhet kell hordoznia egy embernek. Megoldhatatlannak látszó problémákkal kell családilag, anyagilag és lakásilag megküzdenie az embernek. Hozzám általában nem az örömeiket hozzák az emberek, hanem a gondjaikat, bajaikat, bánataikat. Tehát mindenkinek egyénileg megvan a maga Góliátja, akit maga a puszta élet állít eléje, ami szakadatlanul fenyegeti az életét úgy, ahogy Góliát fenyegette Dávid életét. Valahogy ilyen szavakkal: nahát, te híres hívő ember, mit ér az Istenben való hited? Ezeket a gunyoros és szidalmazó szavakat talán már ti is hallottátok valahol belül a ti saját Góliátotoktól. Ezek a szavak valóban próbára teszik az embert és sokszor úgy érezzük, hogy a velünk szemben álló ellenséges erő meghaladja lelki és testi, anyagi és szellemi erőinket, és nagyon félő, hogy megtöri minden ellenállásunkat. Kicsinek, gyengének és kiszolgáltatottnak, védtelennek érezzük magunkat a mi mai Góliátunkkal szemben. Hiszen lehetne folytatni a mai Góliátok felsorolását, de ennyi is elég ahhoz, hogy lássuk, az erőviszonyok ma is látszólag igen egyenlőtlenek, kedvezőtlenek, éppen azért, mert a mai Góliátok sokkal hatalmasabbak, mint a Dávidok.

A felolvasott bibliai részben is arról hallottunk, hogy a filiszteus milyen páratlan, legyőzhetetlen hős, mennyi csatát nyert, dicsőségével, harci babéraival ő maga kérkedik, ezenkívül állig fegyverben van, hatalmas, erőteljes óriás, ijesztő méretű ember. Az a Dávid pedig gyermek, aki most jött a nyáj mellől, mert pásztorgyerek volt, aki a fegyverhez nem ért, legfeljebb énekelni és lantot pengetni tud. Teljesen fegyvertelen. Mert a parittyáját, amellyel eddig inkább csak játékosan szórakozott, fegyvernek nem nevezhetjük. Teljesen tanulatlan a harcban, viadalban gyakorlatlan. Tehát igazán kedvezőtlen helyzetben van az erőviszonyok szempontjából. De ez csak látszólagos! Ha a hit szemével nézzük ezt az erőviszonyt, éppen megfordítva látjuk, hogy az a Góliát egyedül áll ott. Magányos ember, aki semmi másban nem bízhat, nem reménykedhet, csak a saját erejében és ügyességében. A másik oldalon pedig ott van valaki, mindegy, hogy kicsoda, csak az a lényeges, hogy nem egyedül van ott! Az Úrral van ott! Az Úrral együtt van ott! Tehát az egyik oldalon egy ember áll ott a saját erejével, amely lehet, hogy nagyon kivételesen sokra képes erő, a másik oldalon vele szemben ott van valaki az Úr nevében, nevével. Ugyanaz, amit Pál apostol így fogalmazott meg: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Ha Isten van velem, mögöttem, ha Ő fedez, ha Isten küld, akkor egészen biztos, hogy én vagyok a nagyobb! Nagyobb, mint akármilyen Góliát, ijesztő ellenség. Góliát magában véve csak egy ember, egy nulla. Dávid magában is csak egy ember, a másik nulla. Az egyik egy nagy nulla, a másik egy kicsi. De ha ez a kis nulla odaáll egy egyes mögé, akkor már tízet jelent! Valahogy ilyenformán alakulnak itt is az erőviszonyok. Ha mi, a kis nullák, a mi hitünkkel odaállunk Jézus mögé, Isten mögé, az erőviszonyok azonnal megváltoznak, sokszorosan, nem csak tízszeresen a mi javunkra. Ezt nekünk soha nem szabad elfelejteni! Pál apostol előbb idézett szavai szerint: ha mi Istennel együtt vagyunk, nincs az a Góliát, korszellem, gond, betegség, probléma, bűn és kísértés, ami felett ne tudnánk úrrá lenni, győzni.

Érdekes, hogy a Bibliában egyetlen ígéret sem fordul elő olyan gyakran, mint az: „Megsegít az Isten!” Rengeteg mindenféle szó van ezzel kapcsolatban: az Isten bástya, erősség, torony, pajzs, szikla, kővár, és még folytathatnám, de felesleges. Mind, mind azt jelenti, hogy oltalom, segítség. Persze ezt szeretjük hallani. Istennek ezt a kihangsúlyozott megsegítését, oltalmát a legtöbb ember szeretné igénybe venni, amivel kisegíti az embert a kátyúból, segít a problémák megoldásában, meggyógyít a betegségből, felemel az elesettségből, amellyel győzelemre viszi a nyavalyás embert gyengeségében, küzdelmében. Nagyon természetes az embernek az a törekvése, hogy segítséget keres Istennél. Csak arról szoktunk megfeledkezni, hogy ennek van egy nagyon komoly előfeltétele is. Arról az alapvető momentumról, hogy Dávid az Úré volt! Az ő szíve az Úr iránti szeretettel volt tele. Ha Dávid zsoltárait végignézzük, még a bukásban, a szenvedésben, az üldöztetésben is mindig ez az alaphang: Kész az én szívem. És Pál apostolnál is azt látjuk, hogy ő is teljesen az Úré volt. Tehát nem lehet (bocsánat a kifejezésért) potyázni! Mindenekelőtt való volt Dávid számára is, Pál számára is az Úr! Tehát nem úgy megy, hogy szívemben, életemben sok-sok minden fontosabb nekem, mint az Úr, az Ő neve, parancsa nem kell, de segítsége kell! Tehát ez így megy, Testvérek! Pál apostolnak ezt a mondását nagyon szeretjük idézni: „Mindenre van erőm a Krisztusban!” Ebben a kijelentésben ezen a szón van a hangsúly, hogy "minden". Mi az, hogy minden? Az, hogy a szenvedésben, az éhezésben, az üldöztetésben is van ereje a Krisztusban. És mikor ezt mondja: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”, akkor azon van a hangsúly, hogy „ha”. Mert ahhoz, hogy Isten velünk legyen, az szükséges, hogy mi is Istennel legyünk, a szívünkben, az egész életünkben. Ha ez így van, akkor igaz a mondat másik fele is: „Kicsoda ellenünk?”

Azt kell nagyon komolyan megértenünk ebből az Igéből, hogy az Úr nem adja az Ő erejét abba az élet-edénybe, amelyet előbb meg nem tisztított önmagának! Előbb a szívünket igényli, szállást akar venni abban, magáévá akar tenni bennünket. Tehát legfontosabb az élő kapcsolat, a zavartalan, személyes kapcsolat magával az Úrral. Erre próbáljunk törekedni, mert akkor a többi majd megadatik. Ahogy Jézus mondta: „Keressétek először Isten országát, a többi majd megadatik néktek!” Ki nem tapasztalta meg, hogy ha tényleg az Úré volt az ő szíve, problémái egyre-másra megoldódtak csodával határos módon. Nehézségeink sorra megoldódnak, minden szinte kisimul, kitisztul. Egyéni életünkben, a családunkban, a hivatalunkban. Akkor a Góliátok meghunyászkodnak, akkor van győzelem. Pál apostolnak van egy nagyon diadalmas felkiáltása: „A ti munkátok nem hiábavaló az Úrban!” De az Úrban! Akkor nem hiábavaló a bizonyságtevő szó, és pláne nem hiábavaló az igehirdetés és minden cselekedet, mozdulat, amit az Ő nevében teszünk. Az Úr nevében a magvetés feltétlenül kikel és gyümölcsöt terem.
Talán már nem érhetjük meg, de bizonyos, hogy egyszer, valamikor majd láthatóvá lesz, hogy munkánk nem volt hiábavaló. Nem hiábavaló a küzdelem a bűneinkkel szemben sem, csak fordulj bátran hozzá a küzdelemben! És adjon erőt ez a legfontosabb Ige az egész történetben: „Dávid pedig mondta a filiszteusnak: te karddal, dárdával, paizssal jössz ellenem, félelmes fegyverekkel, én pedig Izráel Istenének nevével és nevében megyek ellened!”

Ámen.

Dátum: 1965. október 7. Csütörtök du. bibliaóra

Jézus néha meglepően merész hasonlatokat használ. Íme, ebben a példázatban is egy igazán kétes erkölcsi érzékű bíró alakját mutatja fel, hogy általa érzékeltesse, miként viszonyul Isten a mi imádságainkhoz. Próbáljuk hát megérteni belőle Jézus tanítását.

Az az özvegyasszony, aki a példázatban szerepel, nem más, mint az imádkozó gyülekezet. Képzeljünk el - pláne a régi világban - egy özvegyasszonyt! Nincs védtelenebb valaki nála. Ki van szolgáltatva mindenki kénye-kedvének. Jelentéktelen valaki, akit el lehet hanyagolni, akit félre lehet tenni, aki nem játszik szerepet már a társadalomban. És a gyülekezet? Ilyen védtelen valaki ebben a világban, jelentéktelen tényező a világ hatalmasai, befolyásosai között, elhanyagolható tényező a társadalomban. Nincs senki, aki a pártját fogja, akire számíthatna, aki mellé állna... És mégis, amikor ez a védtelen, elhagyatott özvegyasszony - a gyülekezet - összeteszi a kezét imádságra: a szó szoros értelmében nagyhatalomként szól bele a világ sorsának az intézésébe. Mert Isten az imádkozó gyülekezetet jogosította föl arra, hogy részt vegyen abban a kormányzásban, amit Isten gyakorol a világ fölött. Ismeritek ugye azt a régi ótestamentumi történetet, amelyikben Sodoma és Gomora sorsa tíz igaz embertől és egy imádkozótól függött? Vagy azt a másikat, amelyben arról van szó, hogy Mózes imádkozott a hegyen, míg népe csatát vívott az amálekitákkal a völgyben, és a csata kimenetele aszerint alakult, hogy hogyan tartott ki, vagy hogyan fáradt bele Mózes az imádság szolgálatába?! Ezek a régi történetek is arról beszélnek, hogy az imádságnak, az imádkozó gyülekezetnek történelmet formáló hatása lehet... Ebben a példázatban is erről van szó. Íme, így vonja le a tanulságot: „Hát az Isten nem áll-é bosszút az ő választottaiért, kik őhozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszú tűrő is irántuk! Mondom néktek, hogy bosszút áll értök hamar.”

Nem túl merész állítás ez? Hát nem úgy van-e a világban, hogy az erőviszonyok döntik el a kérdéseket, a gazdasági és katonai erőviszonyok formálják a történelem alakulását? Ezek szoktak lenni azok a lényeges tényezők, amelyek a történelem sakktábláján a döntő szerepet játsszák, meg azok a kimagasló egyéniségek, akik ezek fölött az erők fölött rendelkeznek. Igen, ezt látjuk. És Jézus mégis azt mondja, hogy Isten az imádkozóknak ad részt a világ kormányzásában, hogy az imádkozó gyülekezet az, amelyik legfelső fokon beleszólhat a maga könyörgéseivel a népek sorsának az alakulásába, a világ békességének a problémájába. Ha ez tényleg így van - márpedig Jézus komolyan gondolta, amit mondott -, akkor szinte hátborzongató felelősség van minden imádkozó emberen és minden imádkozó gyülekezeten.

Jézus gyülekezete ebben a világban olyan jelentéktelen tényező, mint egy védtelen özvegyasszony; nincs katonai és politikai hatalma, gazdasági ereje. Nem is volna jó, ha volna, nincs is rá szüksége, mert Isten a gyülekezet kezébe egészen másfajta fegyvert adott: az imádságot. Azt a csodálatos eszközt, amivel közbenjárhat a legfőbb hatalomnál, Annak a trónusánál, Aki egyedül dönt legfelsőbb fokon a világdráma alakulásában, kibontakozásában, a háború és a béke, az áldás és az átok, a büntetés és a jutalmazás kérdésében! Egy nagy teológus szavai szerint: az a szegény özvegyasszony - a gyülekezet - foglalja el a stratégiai kulcspozíciót a világ eseményeinek az alakításában. A gyülekezet különlegesen is Isten szívén fekszik. És a gyülekezetnek ígérte Isten, hogy ez a szív nem lesz süket azok iránt, akik Őhozzá kiáltanak éjjel és nappal. És aki az Isten szívére befolyással van: az kormányozza a világot.

Az a szegény özvegyasszony tehát valóban világhatalom! Az az imádságra összekulcsolt kéz valóban félelmetes, de áldott fegyver ebben a világban. Tudjuk-e ezt? Nem kellene-é ezt a fegyvert sokkal tudatosabban belevetni például a vietnami háború megoldásnak az alakításában? Meg az atomerő békés célokra való felhasználásának a nagy ügyében? Nem lenne-e békésebb és nyugalmasabb az élet ezen a Földön, ha ez a védtelen özvegyasszony, ez a „nagyhatalom” jobban betöltené a neki szánt feladatot, a szerepét a világ sorsának az intézésében? Ha valóban elhinné, amit Jézus így mondott: „Hát az Isten nem szolgáltat-e igazságot az ő választottaiért, akik Ő hozzá kiáltanak éjjel és nappal?” Lehet ennél nagyszerűbb szolgálata a gyülekezetnek ezért a világért, mint Istenhez kiáltani érte éjjel és nappal? A legtöbb és legsúlyosabb imatémát a napilapok kellene, hogy szolgáltassák az imádkozó embernek. Indított már téged valaha imádságra, könyörgésre az újságolvasás? Ennek az Igének az alapján azt merném állítani, hogy sok minden másként alakulna ezen a csillagzaton, amelyen élünk, ha a gyülekezetek imagyűrűje fonná körül. Merjünk hát élni tudatosan ezzel a nagyhatalmi pozíciónkkal és merjük használni ezt a csodafegyvert!

Nézzétek: ez az özvegyasszony itt a példázatban szinte terhére volt annak a bírónak, annyit molesztálta. Nem fáradt bele, mindig újra visszament hozzá, mindig újra elétárta a problémáját. Ezért mondja Jézus: mindig imádkozni kell és meg nem restülni. Isten nem veszi zokon a zaklatást. Sőt, éppen azt látja benne, hogy komolyan vesszük az Ő ígéreteit. Nem illetlenség és nem alkalmatlanság az, ha valaki „éjjel-nappal” kiált Hozzá. Sőt, éppen ebben látja a gyermeki bizalmat. Jó az, ha valaki ostromolja az eget! Talán éppen az a baj, hogy nem ezt tesszük. Nézzétek, ha Jézus nem élt volna ezen a Földön, ha az Ő keresztje nem lett volna bizonysága annak, hogy Isten szeret bennünket, hogy Ő a szívét hagyta értünk széttépni ott a Golgotán, akkor valóban gőgös beképzeltség lenne azt hinni, hogy csak úgy egyszerűen odaállhatunk eléje a kéréseinkkel, hogy zaklathatjuk Őt, a mindenség Urát a mi apró csillagunk ügyes-bajos dolgaival. Hogyan is juthatna egy ember valaha arra a gondolatra, hogy Istent érdeklik az ő problémái? De most, hogy Jézus itt járt: jöhetünk, méghozzá Jézus nevében! És Isten örül neki, mert erről látja, hogy hiszünk Benne, hogy komolyan vesszük Őt, hogy gyermeki bizalommal vagyunk iránta. Jézus arra buzdít, hogy „mindig imádkozni kell és meg nem restülni”, azaz bele nem fáradni, nem elveszíteni a kedvet, a reményt, a bizalmat, hogy nem hiába!

Nos, erre nézve különösen jó példa ez az özvegyasszony. Ő azután igazán kitartóan járt a nyakára ennek a bírónak, úgy, hogy végül a bíró azért segített rajta, mert amint mondta: „terhemre van ez az özvegyasszony, megszabadítom, hogy szüntelen rám járván, ne gyötörjön engem.” Az asszony kitartása azzal függ össze, hogy az a bíró alapjában véve hitvány ember volt és kőből volt a szíve, sokáig kellett ostromolni, míg elért nála valamit az asszony. De éppen ez a közömbösség mögé rejtett igazságosság sarkallta az asszonyt a végsőkig való kitartásra. Ebben is komoly tanítása van Jézusnak hozzánk. Mert néha éppen ilyen keményszívűnek, érdektelennek látszik Isten is! Mintha egészen hiába kiáltana hozzá az ember! Az imádságunk néha olyan telefonáláshoz hasonlít, amelynél a túlsó oldalon senki sem jelentkezik, vagy mintha visszatenné valaki a kagylót, amikor éppen a problémánkról akarunk vele beszélni. A sorsunkat néha mintha vak véletlen irányítaná, anélkül, hogy valami jelét fölfedeznénk benne egy magasabb, szeretettel teljes gondolatnak. Az ember csak kiált, kiált, és nem jön rá válasz! Mintha tengerparton a nagy víz zúgásába kiáltana bele valaki: elnyeli a hangot a végtelen óceán... Kinek ne lettek volna már ilyen élményei az imádsággal kapcsolatban? Ilyenkor az ember fásultan beletörődik a változtathatatlanba, vagy kétségbeesik, elveszti a kedvét mindentől, vagy titokban az öklét rázza a fölötte bezárult ég felé... Nos, ezt a példázatbeli özvegyet éppen a bírónak ez a titokzatos hallgatása sarkallta még erősebb rohamra, még kitartóbb könyörgésre!

Vajon nem azért hallgat-e Isten is néha, hogy megtanítson általa valamire? Arra, hogy nem kell rögtön elcsüggedni, megharagudni, megsértődni, megadni magunkat, hogy hát akkor jöjjön, aminek jönni kell, hanem éppen ellenkezőleg: a Vele való beszélgetésben, az Ő zaklatásában szüntelenül kapcsolatban maradni Vele. Az egész példázatot arra való buzdítással mondta el Jézus, hogy „mindig imádkozni kell és meg nem restülni!” - Vajon nem azért hallgat-e néha Isten és nem azért vár-e, hogy annál komolyabban és annál vágyakozóbban zörgessünk Nála?! Talán éppen azt akarja, hogy még szenvedélyesebben keressük Őt. És közben Ő már rég megtalált bennünket!

És itt látszik azután igazán, milyen óriási különbség van Isten és e példázatbeli bíró között! Ez a bíró kétségtelenül, valóban olyan is, mint amilyennek Isten a kishitűségünkben látszik! Ez a bíró valóban keményszívű, igazságtalan - Istent pedig csak a mi hitetlenségünk látja olykor annak. Az a bíró végül csak azért enged, mert az asszony terhére van a sok zaklatással. „Hát az Isten - mondja Jézus -, mennyivel inkább szolgáltat igazságot az Ő választottaiért, akik Ő hozzá kiáltanak éjjel és nappal?” Érzitek ebben a finom iróniáját Jézusnak? Mintha azt mondaná: Ti, az úgynevezett hívők, rögtön elcsüggedtek, amint Isten rögtön az első sóhajtásotokra nem áll rendelkezésetekre. Pedig ha késik is pillanatnyilag a vigasztalásával, segítségével, csak azért teszi, hogy lássa, milyen hűek tudtok maradni Hozzá, mennyire bíztok Benne! Pedig csak arra vár, hogy olyankor jöjjön az Ő szabadításával, amikor nem is várnátok és olyan módon, ahogyan el sem képzelitek... Ilyenek vagytok ti! Nézzétek csak ezt az özvegyasszonyt, aki igazán egy hamis bíróval állt szemben és mégsem csüggedt el, mégis kitartott! Neki egy olyan szívet kellett meglágyítania, amelyik keményebb volt a kőnél! Nektek pedig a ti imáitokkal Istennél már csak egy nyitott ajtón kell belépnetek! Ha még egy ilyen szívtelen bíró is hajlik egy védtelen özvegy kérésére, hát még akkor „Isten, a csupa szív Isten ne szolgáltatna igazságot az Ő választottaiért, akik Ő hozzá kiáltanak? Bizony mondom néktek, hogy igazságot szolgáltat hamar!” Ne féljetek hát: egy még nem teljesített kérés nem annyi, mint egy már megtagadott kérés! Ha még nem teljesítette valamilyen kérésedet, amit éjjel-nappal kiáltva küldtél Hozzá, nem jelenti azt, hogy már megtagadta tőled azt a kérésedet! Ezért mondta éppen az egész példázatot arról, hogy „mindig imádkozni kell és meg nem restülni!”

Van itt a példázat legvégén még egy komoly figyelmeztetés: „Mindazáltal az embernek Fia mikor eljő, avagy talál-é hitet e földön?” Az imádság a hívő ember lelki készenléte, az éber várás, Krisztus-várás eszköze. Egy dolog biztos: az, hogy imáink meghallgattatnak odafent. De, hogy vannak-e imádkozó, igazán imádkozva Jézust váró emberek idelent, az már nem olyan biztos! Mi úgy szoktuk kérdezni: „Hol van egy Isten, Aki meghallgat?” Isten pedig így kérdezi: „Hol van egy ember, aki imádkozik?” Vajon melyik kérdésnek van igaza? Az Embernek Fia mikor eljő, talál-e hitet a földön? Mert az Embernek Fia eljön, amikor annak itt lesz az ideje. De lesznek-e, akiknek tart majd még a lámpásaikban az imádság olaja? Lesznek-e ilyen világító pontok a Földön, amiről Jézus az Ő imádkozó híveit felismeri, vagy csak nagy-nagy sötétség és alvás várja Őt? Vajon te, meg én ilyen világító pontok leszünk-e, vagy mi is megrestülünk?

Íme, kérdéssel zárul a példázat: „Mindazáltal az embernek Fia mikor eljő, avagy talál-é hitet e földön?” Ki-ki feleljen rá a saját nevében!

Ámen.

Lelkek éjét oszlatni fénnyel:
Reád az Úr ezt bízta, lásd,
S azt, hogy hozz Krisztus szent nevével
A bűnösnek szabadulást.
Az Isten vérét adta értünk;
Láttasd, hogy szent példája hat,
S hogy áldott útját járva hittel
Te is adod egész magad.

(472. ének 3. vers)

Dátum: 1966. szeptember 25.

Testvérem! Az elmúlt hetekben valamelyik bibliaórán arra kértem a testvéreket - és mostan ugyanazt teszem az itt jelenlévőkkel is -, hogy ha van valakinek valamilyen hitbeli problémája, lelki problémája, vagy hogyha az Ige olvasása közben bukkan rá egy olyan Igére, amellyel kapcsolatosan szeretne igehirdetés formájában választ hallani, azt írja le egy darab papírra, s juttassa el a lelkészi hivatalba, akár név nélkül is. Időnként, vasárnaponként egy-egy ilyen kérdést vennénk elő és próbálnánk Isten Igéjének a fényében keresni reá a megoldást. Mert tudjátok, úgy van az, hogy ami az egyik embernek probléma, az rendszerint több más embernek is ugyanúgy problémája szokott lenni. Egy-egy konkrét kérdésről szóló Igehirdetés rendszerint egyszerre több ember számára is aktuálissá válik.

Nos, tehát máris beérkezett néhány ilyen kérdés kedves Testvérek, és ezen a mai vasárnapon szeretnék egyre felelni. Így hangzik ez a kérdés: „Nagy problémám az imádkozás. Mi az, amit lehet kérni Istentől és mi az, amit nem? Hogy kell érteni Jézusnak azt a mondását, hogy amit csak kértek az én nevemben, megadja néktek a ti mennyei Atyátok? Az ember például kéri, hogy gyógyuljon meg a hozzátartozója, és nem gyógyul meg. Vagy az ember csak az üdvözülésre szóló imádságait kérheti tusakodva? Mert az egyezik az Isten akaratával? És a többit csak úgy kérheti, hogy mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te?” Tehát Testvérek, ez a kérdés.

Bizonyára nem csak annak az egy léleknek a kérdése, aki ezt feltette, hanem egészen bizonyosan sok más embernek a problémája ez. Most tehát én nem általánosan az imádságról szeretnék prédikálni, hanem csak arról az egy kérdésről, ami fel van itt vetve: Mi az, amit kérhetünk, és mi az, amit nem? Tehát arról, hogy mit kérhetünk és hogyan kérhetjük Istentől imádságainkban. És én azt hiszem Testvérek, hogy minden komolyan imádkozó ember beleütközött már ebbe a problémába. Nem is azt mondom, hogy találkozott vele, hanem beleütközött. A mit és a hogyan problémájába. Amint hallottuk az Igéből, Pál apostol is ismerte ezt a kérdést. Hiszen íme ilyeneket mond, hogy: „Azt amit kérnünk kell, úgy, ahogy kérnünk kellene, nem tudjuk”. Egész egyszerűen azt mondja Pál, hogy nem tudjuk. Talán gyenge vigasztalás, de hadd mondjam mindjárt a legelején Testvérek, hogy ez még mindig sokkal jobb, mintha olyan nagyon jól tudnánk. Mindig gyanús az, amikor valakinek olyan nagyon könnyen, olyan flottul megy az imádság. Mindig gyanús az, amikor valaki úgy érzi, hogy nagyon jól tud imádkozni. Mindig gyanús az, amikor valakinek az ajkán csak úgy ömlenek az imádságnak a kenetes szavai. Rettenetes ez. És mindig gyanús az is, ha valaki szinte szemrebbenés nélkül tudja végigmondani a Miatyánkot, vagy akármelyik másik imádságot.

Én azt hiszem, az igazi imádkozó ember sokkal inkább azt érzi, amit Pál apostol mondott és nyilván érzett is, hogy azt, amit kérnünk kellene, nem tudjuk kérni. Sem azt nem tudjuk, hogy mit, sem azt, hogy hogyan. Egyszerűen nem tudjuk. Csak néhány ilyen „nem tudjuk”-ot hadd próbáljak említeni előttetek. Például, rögtön a legelső probléma, amit nem tudunk: nem tudjuk magunkat igazán koncentrálni az imádságra. Pedig ez lenne az imádságnak az alapállása. Odakoncentrálni teljes figyelmünket és teljes lelkünket az Istenre. Egyszer egy ember azt mondotta a lelkipásztorának, amikor erről szó volt, hogy ez azután már igazán nem olyan nagy dolog! Mire a lelkipásztor azt mondotta neki, hogy kedves Testvérem, ha maga csak két percig tud gondolni csak az Istenre, magának adom a lovamat. Akkor még a lelkészek lovon jártak. Mire az ember leült és elkezdett gondolni az Istenre. Egy perc múlva azonban már felugrott, odament a lelkészhez és azt mondotta: Na, és a lóval együtt megkapom a nyerget is? Hát Testvérek, valahogyan így tudunk mi gondolni az Istenre. Rögtön elkalandozik a gondolatunk máshova, a nyeregre, meg más egyéb dologra. Zokon vesszük például Péter apostoltól, meg Jakabtól, Jánostól, hogy azon a gyötrelmes Gecsemáné éjszakán egyetlen órát sem tudtak együtt vigyázni Jézussal. Hát miként lehet, hogy egy óráig sem tudtak kitartani imádságban virrasztva, akkor, amikor az ő Mesterük gyötrődött? De tudjátok ti azt Testvérek, hogy milyen hosszú egy óra? Próbáljatok meg ma este egy órát imádkozni. Nem tudunk. Még ezt sem tudjuk! Pedig ez a legegyszerűbb. Vagy például gondold el, hogy a kislányod megbetegszik, lázas éjszakán odahív magához és azt mondja: Édesapám, vagy Édesanyám, én érzem, hogy nagyon beteg vagyok, talán meg is fogok halni, imádkozz velem. És akkor te ott állsz mellette zavarodottan, és érzed, hogy nem tudsz imádkozni. Azt sem tudod, hogyan fogjál hozzá, hogy miként is kell ilyen helyzetben imádkozni.

Egy hívő férfi jött egyszer hozzám és elmondotta, hogy a felesége rettenetes testi fájdalmak között kínlódik, gyógyíthatatlan betegségben, és azt mondotta: tulajdonképpen nem is tudom, hogy mit kérjek az Istentől számára. Azt-e, hogy vegye magához az Isten, vagy azt, hogy tartsa életben. Nem tudom, mit kérjek. Ismeritek azt az érzést, amikor az embernek a szíve tele van ellentétes gondolatokkal, ellentétes érzésekkel, és maga sem tudja, hogy most mi lenne a jó. Mi is lenne az, amit most kérni kellene ebben a szituációban. Pál apostolnak a lelke is ilyen helyzetbe került egyszer, amikor azt írta az egyik levelében, hogy: szorongattatom e kettő között, kívánván elköltözni, mert az sokkal inkább jobb, de e testben megmaradni tiérettetek pedig szükségesebb. Ő maga sem tudta, melyiket kérje a kettő közül.

Egy hívő édesanya mondotta el, hogy a leánya megismerkedett valakivel és úgy látszott, komolyra válik a dolog. És akkor így folytatta tovább: de nem is tudom, hogy mit kérjek a számukra. Azt kérjem-e, hogy legyen belőle házasság, vagy inkább azt, hogy menjen széjjel a parti? Nem tudom. Ahogy Pál apostol mondotta: amit kérnünk kell, ahogy kérnünk kellene, nem tudjuk. Nem tudjuk sem azt, hogy hogyan, sem azt, hogy mit. S ó, de nagyon sokszor nem tudjuk! Olvassuk a Bibliában, hogy ha kérünk valamit az Ő akarata szerint, meghallgatja. Hát ez nagyon tiszta és világos beszéd, de ott van a nagy probléma, hogy hát mi az Ő akarata? Honnan tudom én azt igazán, hogy mi az Ő akarata? Oly végtelenül tanácstalanok tudunk lenni az Isten akaratát illetően, annyira összezavarodik a szívünkben a saját gondolatunk és a saját akaratunk, meg az Isten akarata, hogy nem tudjuk megkülönböztetni egyiket a másikától. Nem tudjuk, hogy melyik most az én szívemnek a gondolata és melyik az Isten gondolata. Jobb szeretnénk, hogy Isten jöjjön velünk a mi utunkon, Isten pedig azt akarja, hogy mi menjünk vele az Ő útján. Hát jó, rendben van, de hát melyik az Isten útja? Nem tudjuk! És olvassuk azt is a Bibliában egy helyen - éppen az imádsággal kapcsolatosan -, hogy nem kapjátok, mert nem jól kéritek! Hát hogyan lehet jól kérni? Mi az, amikor jól kérünk valamit? Talán nem kérjük elég forrón, nem kérjük elég tüzesen, rámenősen, tusakodva, követelőzve? Vagy talán éppen akkor nem imádkozunk jól, amikor azt hisszük, hogy nagyon forrón és nagyon követelőzve imádkozunk? Mert ez is lehet ám! Egyszer egy római százados mindössze ennyit mondott Jézusnak: "Uram, nem vagyok méltó, hogy az én hajlékomba jöjj" - és ez tökéletesen elegendő volt. És teljesen rendbe jött minden. Sőt, hogy ha még tudjuk is, hogy mit is akarunk kérni az Istentől, tehát mikor egészen konkrét kéréssel megyünk az Isten elé, akkor is, ó, de sokszor előfordul, hogy pontosan az ellenkezőjét kérjük annak, amit kellene. Olyat kérünk, ami nem jó. Ami egyenesen káros lenne a mi számunkra, ha azt megkapnánk. Olyan különös dolog az, hogy az ember még a saját baját, a saját szükségeit sem látja át igazán. Hányszor előfordul az, hogy azt tartjuk a legrosszabbnak, ami pedig nem is a legrosszabb. Az ember ma már olyan sokat tud. Lassan már kikutatja a világmindenségnek a titkait, de a saját lelkének a titkaiba nem lát bele. Önmagát nem ismeri. Fogalma sincs róla, hogy mire van neki igazán szüksége. Hogy mi az ő igazi nyomorúsága. Nem tudjuk! Nem tudjuk!

Hát nem rettenetes dolog az, kedves Testvérek, hogy mindennél inkább szükség lenne az imádságra, és éppen erre nem vagyunk képesek? Nem tudunk imádkozni! Nem tudok imádkozni, s ez éppen olyan borzasztó, mintha valaki azt mondaná, hogy nem tudok lélegzetet venni. S hogy az milyen borzalmas dolog, azt minden asztmás tudja. Tehát éppen az imádság - ami pedig minden problémánkra és minden kérdésünkre az egyetlen megoldás, az egyetlen lehetőség volna a számunkra -, éppen az maga válik számunkra problematikussá és nehézséggé. Azt, amit kérünk, amint kellene, nem tudjuk. Nem tudunk imádkozni! Tudjátok Testvérek, ebben a fölismerésben, hogy nem tudunk imádkozni, mégis van valami nagyon jó. Mégis van valami egészen nagyszerű. És én nagyon örülök, amikor valaki elérkezik odáig, hogy már tudja, hogy nem tud imádkozni. Mert nézzétek, ez, hogy nem tudunk imádkozni, ez a Bibliában van benne. Nemcsak az van benne a Bibliában, hogy kérjetek és adatik néktek. Nemcsak az van, hogy amit az én nevemben kértek, megadja néktek azt az én mennyei Atyám, vagy megcselekszem én azt. És így tovább. Ehhez hasonló hatalmas ígéretek vannak a Bibliában. Valamint az is benne van, hogy amit kérnünk kellene, amint kellene, nem tudjuk. Tehát az is benne van, hogy nem tudunk imádkozni, és hogyha ez benne van a Bibliában, akkor ez azt jelenti, hogy az Isten ismeri ezt a mi erőtlenségünket, ezt a mi képtelenségünket. Ez azt jelenti, hogy nem tudunk, hogy Isten már számított rá, hogy nem tudunk imádkozni, és ezért van megírva, hogy: „De a Lélek segítségül van a mi erőtlenségünkben, hogy amit kérnünk kell, amint kérnünk kellene, nem tudjuk, de maga a Lélek esedezik érettünk kimondhatatlan fohászkodással.” Mert értsük meg Testvérek: az Isten Lelke, Jézus Lelke, a Szentlélek segítségére van ennek a mi erőtelenségünknek. És Ő maga kimondhatatlan, szavakban kimondhatatlan könyörgésekkel és fohászkodásokkal esedezik érettünk. Én nem tudnám azt megmagyarázni, hogy hogyan fonódik össze egymással a mi imádságunk meg a Szentléleknek ez a szavakba nem foglalható könyörgése, de valami módon mégiscsak összefonódik egymással.

Talán valahogy olyanformán, mint amikor egy hívő édesanya azt mondja a gyermekének, hogy gyere, imádkozzunk! És a gyermeke kicsi kezecskéit belefogja a saját összekulcsolt kezébe, és így valahogy együtt imádkoznak. Valahogy olyanformán, mint ahogyan egy pár évvel ezelőtti élményem szerint, kórházban feküdtem, fél-öntudatlan állapotban, súlyos betegen, rettentő lázzal, és meglátogatott az én kedves kollégám a gyülekezetből, a munkatársam és mondottam neki, hogy nem tudok imádkozni, mert annyira gyenge vagyok. És akkor ő az ő hatalmas, erős kezébe befogta az én kezemet, és ő imádkozott velem, egy lélekké válva velem. Valahogy ilyenformán. Mindenesetre, amikor imádkozunk, akkor mindig belekapcsolódunk egy olyan lelkiségbe, egy olyan szellemi atmoszférába, ahol az Isten Lelke hat. Aki imádkozik, az alkalmat ad az Isten Lelkének arra, hogy az Ő Szentlelkével hasson reá. Mert nem az a legfontosabb az imádságban, hogy én valami módon hatok az Istenre, hanem ennél sokkal fontosabb az, hogy Isten hat énreám imádság közben. Hiszen az Isten sokkal többet tud rólunk, mint amennyit mi önmagunkról. Képzeljük csak el, hogy mi mondunk valamit imádságunkban az Istennek, és Ő nemcsak azt tudja, amit mi mondunk abban a pillanatban, hanem nagyon jól tudja mindazt a rejtett és tudatalatti mélységekben lévő motívumot is, amiből a tudatosan megformált gondolatok származnak. Isten Lelke behatol a tudatvilágunknál sokkal mélyebben lévő rétegekbe is, és onnan hozza elő a mi igazi szükségeinket, és tárja oda kimondhatatlan fohászkodásokkal, szavak nélkül, szavakba nem is foglalható esedezésekkel az Isten elé. Ez az, hogy maga a Lélek esedezik kimondhatatlan fohászkodással a szentekért.

Tehát úgy is mondhatnánk, hogy Isten folytat beszélgetést Istennel rólam. De ebbe a csodálatos beszélgetésbe valamilyen módon belevon engem is. Tehát nem rajtam kívül történik ez a beszélgetés, hanem valami módon az imádságomon és az én szavaimon keresztül. Ezért nem baj, hogyha nem tudok imádkozni! Ezért nem baj az, ha nem is tudom pontosan, hogy mit is kell kérnem. Mert Istennek a Lelke bennem úgyis azt kéri majd, ami igazán Isten szerint való, ami jó, ami nekem való, amire igazán szükségem van. És az Isten így hallgatja meg az imádságunkat. Ezt mondja az Ige, hogy: "Aki a szíveket vizsgálja, tudja, hogy mi a lélek gondolata, mert Isten szerint esedezik a szentekért." Persze, hogy előfordul, hogy az én gondolatom nem az, ami Isten gondolata. Valami egészen más. De nem baj! Tárjam csak oda egészen nyugodtan az én gondolatomat, az én kívánságomat az Isten elé, és majd Isten Lelke átformálja, Isten szerint való gondolattá és Isten szerint való kívánsággá. És úgy hallgattatik meg az imádság. Az én gondolatom talán az, hogy gyógyuljon meg a betegem. És ezért könyörgöm. Istennek a gondolata pedig talán az, hogy érjen meg a betegem a szenvedések tüzében az örökkévalóságra. És így száll a Lélek kimondhatatlan esedezése az Isten elé.

De akkor én hiába imádkozom? Nem! Sőt, sokkal többet kapok, sokkal nagyobb ajándékot, mint amilyet kérnék. De ha Isten folytat beszélgetést rólam Istennel, akkor miért nem maradhatok ki én ebből? Miért kell nekem ebben részt vennem? Azért kedves Testvérek, mert éppen amikor imádkozom, amikor kérek valamit, akkor vagyok abban a lelki magatartásban, amiben el is tudom fogadni azt, amit kérek Istentől, amit Isten adni akar nekem az imádságban, az imádságomra. Tehát, hogyha igaz az, hogy az Isten Lelke maga is részt vesz valami módon az én imádságom szavaiban - márpedig igaz, mert erről van szó ebben az Igében -, akkor tudjátok mit kellene nekünk csinálni? Minden alkalommal, mielőtt imádkoznánk, egy időre elcsendesedni és kérni Isten Szentlelkét, hogy Te mit akarsz most, hogy én kérjek? Tehát mintegy alkalmat adni Isten Lelkének arra, hogy formálja a mi imádságainkat. Nos, és hogy imádkozna hát Istennek a Lelke az én szavaimon keresztül? Egészen bizonyosan úgy, hogy szorosan alkalmazkodna Istennek a Bibliában adott kijelentéseihez. Hát csak néhány dolgot hadd említsek: Isten semmit nem szeret annyira, mint hálát adni az Istennek, mint hálával magasztalni az Istent. Figyeljétek csak meg, milyen nagyon sokszor tárul boldog, hálaadó dicsérő imádságra Jézusnak a Lelke, hányszor adott Ő hálát! Szinte mindig azzal kezdte, hogy: hálát adok Néked, Uram! Tehát hogyha ugyanez a Lélek, Jézusnak a Lelke formálja a te imádságodat, akkor a te imádságodban nagyon sok lesz a hála, akkor mindig újra és újra hálát adunk Istennek.

Én már nagyon sokszor megtapasztaltam, hogy a mi száraz, ellaposodott imaéletünket szinte semmi nem frissíti fel úgy, mint az, amikor elkezd az ember hálát adni. Egy bizonyos, hogy a szívből jövő hálaadó imádság mindig összhangban van a Léleknek azzal a bizonyos titokzatos és szavakba nem foglalható esedezésével. Azután az is az Isten Szentlelke szerint való imádság, ha másokért imádkozunk. Különösen olyanokért, akik nem is nagyon szimpatikusak nekünk. Tehát mondjuk, egyenesen az ellenségeinkért. Amikor odaállsz az Isten elé a magad terheivel, akkor jó, ha meghallod Isten Lelkének a figyelmeztetését. Ott van a figyelmeztetés, hogy jó, jó, de mi van azzal a másik emberrel, akinek még nagyobb terhe van az életben, mint amilyen neked? Az a titokzatos Lélek, hogyha igazán hallgatnánk Reá, hatalmasan kitágítaná a mi imádkozó felelősségünket más emberek felé. Kilendítene bennünket a csak magunk körül forgó önző imádságaink körforgásából. Az is egészen bizonyos, hogy a másokért mondott könyörgésekből nagyon sok rezdül meg a Léleknek abban a ki nem mondható könyörgésében. Figyeljétek meg, Jézus is így imádkozott.

Azután még valamit. Az a Lélek, Aki segítségül van a mi erőtelenségünkön, a legszívesebben magát Istent kéri az imádkozó ember számára. Nem Istennek ilyen vagy amolyan belenyúlását az életünkbe, Istent magát kéri. Mert ugye emberek között is akkor van két ember igazán jóban egymással, amikor már nemcsak kellemesen el tudnak beszélgetni egymással, hanem akár hallgatni is tudnak már egymás társaságában. Csendben, szavak nélkül. És talán az imádságnak a legmagasabb foka éppen ez. Csendben, szavak nélkül együtt lenni az Istennel. És amikor ebben a csendes, meghitt együttlétben már elhallgat minden emberi szó, talán akkor kezdődik meg igazán az, amit Pál ír, hogy maga a Lélek esedezik érettünk kimondhatatlan esedezéssel.

Befejezésül Testvérek, még csak annyit, hogy valahányszor imádkozunk - és itt most mindegy, hogy mikor, tehát reggel, amikor magunk elé képzeljük az egész napnak minden feladatát, gondját, baját, vagy nap közben, az asztalnál étkezés előtt, vagy után, vagy este, amikor visszatekintünk az egész elmúlt napra, számot adunk az Istennek a végzett dolgokról és odatárjuk eléje a nyomorúságainkat, a mulasztásainkat -, tehát valahányszor, amikor imádkozunk, számoljunk mindig azzal, hogy az imádságunknak a mélyén Jézus Lelke valami módon együtt imádkozik velünk. Hogy a mi imádságunknak a szavai mögött ott rezdül valami módon a Szentléleknek szavakba sem foglalható könyörgése. Ha pedig ez így van, akkor a te imádságodnak, meg az én imádságomnak éppen olyan értéke van az Isten előtt, mint akár Jézusénak. Mert hiszen ugyanaz a Lélek, Aki Jézusban imádkozott, imádkozik benned és imádkozik énbennem is. A Léleknek az imádsága emeli föl a mi magunk nyavalyás és gyarló imádságait Jézus imádságának a magaslatára. És akkor semmi különbség nincsen aközött, hogy akár egy egyszerű, gondolatait szavakba foglalni is alig tudó öreg néni kér valamit az Istentől, vagy pedig maga Jézus! Isten egyforma figyelemmel hallgatja a te imádságodat és Jézus imádságát. Imádkozz tehát nyugodtan, ahogy tudsz, ahogy a Lélek indít! Jézus nevében!

Ámen.

Hinni taníts, Uram, kérni taníts!
Lélekből, lelkesen kérni taníts!
Üdvözítőm te vagy,
Észt, erőt, szívet adj,
Lelkeddel el ne hagyj!
Kérni taníts!

479. ének 2. vers

Dátum: 1965. szeptember 12.

Kedves Testvéreim!

Bizonyára mindnyájan tudjátok, hogy különböző imádságok vannak. Már tudniillik a tartalmukat illetően. Van például hálaadó imádság, van Istent dicsérő és van bűnvalló imádság, esedező és van úgynevezett könyörgő imádság. A könyörgő imádság az, amikor az ember valakiért közbenjár az Istennél. Tehát a másokért való könyörgést szoktuk könyörgő imádságnak nevezni. Ahogyan a német mondja: Fürbitte. Valakiért való imádság. Ebben az Igében is, amit felolvastam, ilyen könyörgő imádságról van szó. És erre a mai vasárnapra azért választottam szándékosan ezt az Igét, mert szeretném, ha a mi könyörgő imádságaink együttesen és külön-külön is egy bizonyos irányba terelődnének. Köztudomású, hogy pár nappal ezelőtt nyíltak meg újra az iskoláknak a kapui. Diákok százezrei, sőt milliói kezdik újra a tanévet. A mi fiaink, meg a mi leányaink indulnak újra munkába, hogy fölkészüljenek, folytassák felkészülésüket az életre. És úgy gondolom, hogy éppen ebben a munkában kell nékünk, akik könyörgünk, idősebbeknek, a mi imádságainkkal, a mi könyörgéseinkkel ott állnunk a mi gyermekeink mellett. Tehát arról van szó, hogy erre az ifjú seregre gondoljunk elsősorban, amikor olvassuk az Igét: „Ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik, könyörögjön és az Isten életet ad annak!”

Hadd kezdjem rögtön a legvégén. Tehát azon, hogy az Isten életet ad annak, akinek a számára ezt kéri, könyörgi valaki. És itt most próbáljuk úgy megérteni ezt, ahogyan a Biblia érti. Mert itt az eredeti görög szövegben kétféle szó van, amit a magyar biblia egyformán életnek fordít. Az egyik szó úgy hangzik, hogy „bios”, a másik úgy, hogy „dzoe”. Igen, mindkettő életet jelent, de a kettő között óriási nagy különbség van. Mert a bios azt az életet jelenti, amit a testi születésünkkor kaptunk. Tehát a földi, a természetes életet, a maga örömeivel és szomorúságaival, sikereivel és kudarcaival, szépségével, rútságával, gyönyöreivel és csalódásaival, jó és rossz egészségi állapotával és mulandóságával. Tehát azt az életet, amit e testben élünk. A biológiai életet. Ezt jelenti a bios szó. Tehát azt, aminek bármelyik pillanatban véget vethet a halál. Viszont ezzel szemben a dzoe az az élet, amit az újjászületéskor kap az ember. Tehát az az élet, amire az a bizonyos keskeny út vezet, az, amit az Istennel együtt élünk. A megváltott élet, a megtisztult élet. Az az élet, amire Krisztus azt mondja, hogy én vagyok az. Tehát a Krisztusi élet a maga pompájával, tervszerűségével, erejével, fölszabadultságával, az az élet, amelyiknek a halál sem vet véget, amelyik akkor is él, ha meghal. Ez a dzoe. És azt hiszem, hogy mindnyájan érzitek, hogy az Igében erről az utóbbiról van szó. Tehát az, hogy könyörögjön, és az Isten életet ad annak, akkor azt mondja, hogy ezért az életért könyörögjön. Ezért a Krisztusban fölszabadított, Krisztus által megváltott életért. Ezért a lelkileg kiegyensúlyozott életért. Ezért könyörögjünk, ezt kérjük a mi gyermekeinknek, a mi ifjúságunknak, meg egymás számára, meg magunk számára is. Tulajdonképpen mi magunk is mindnyájan erre törekszünk, akik valaha is hívőkké lettünk, és erre nevel bennünket az Isten is minden vasárnap újra és újra az Ő Igéjével meg az Ő Szentlelkével, meg az úrvacsorával, meg a gyülekezeti közösséggel. És aki már valaha megtapasztalta ennek a dzoe-nak, ennek az életnek a szépségét és az értékét, magától értetődő, hogy legfőbb vágya, hogy az utódait is részeltesse benne, hogy a gyermekeinek is továbbadja, meg azután egyáltalán másoknak is tovább tudja adni. A mi gyermekeinknek annyira a legfőbb ügyéről van itt szó, hogy valamikor nem is olyan nagyon régen, amikor idetartottuk őket a keresztvíz alá, megfogadtatta velünk az Isten, hogy a mi gyermekeinket erre az életre fogjuk nevelni és neveltetni. Arra, hogy Krisztus követőiként éljenek, tehát a dzoe-ra köteleztük el őket.

Ugye mindnyájan csodálkozva szemléljük azt, hogy a mi gyermekeinkben a családnak a biológiai élete folytatódik tovább. De melyik hívő ember elégednék meg ezzel? Minden hívő ember arra vágyik, hogy egy másik vonal is folytatódjék. Az a hitbeli vonal, amelyiket mi magunk is úgy kaptunk az előttünk járó nemzedéktől. Tehát, hogy ne csak a bios-nak a vonala, hanem a dzoe-nak a vonala is folytatódjék tovább a mi gyermekeinknek az életében. Nagyon jól tudom és minden hívő ember jól tudja, hogy milyen nehéz bárkit is, pláne a saját gyermekünket elvezetni a dzoe-hoz, az igazi élethez. Nagyon jól tudom, sok hívő szülő kesereg azon, hogy minden igyekezete ellenére sem sikerül neki ez a terve. És az is köztudomású, hogy ma az apák és a fiak, az anyák és a leányok között sokkal nagyobb az úgynevezett generációk közötti különbség, mint volt akkor, amikor még mi voltunk fiatalok. Annyira fölgyorsult az élettempó, hogy ma már nemcsak a szülők és a gyermekek között van ilyen szinte áthatolhatatlan különbség, hanem sokszor még a 18 évesek és a 25 évesek között is érződik ilyesmi. Mintha teljesen más világban élnénk. Az idősebb generáció néha szinte teljesen értetlenül áll a fiatalabb generáció érzés- és gondolatvilágával, viselkedésével szemben.

Testvérek, csak illusztrációként hadd olvassak fel egy kisregényből ezzel kapcsolatban. Igazán csak illusztráció, de elég jellemző. Guimard-nak van egy kis regénye, a „Hárman Párizsban”, amely egy fiatal lányról szól, aki belekerül a filmvilágnak a kétes erkölcsű sodrába és szinte észrevétlen sodródik azután a megcsillogtatott karriernek a reményében egyre nagyobb mélységek felé. Régi gondolkodású édesanyja egyre nagyobb aggodalommal szemléli leányának ezt a változását. Egyszer azután előveszi és megpróbál beszélni vele: „Legalább biztos vagy benne - mondja az édesanyja -, hogy ez a filmrendező jóravaló ember? Úgy szeretném, ha boldog lennél abban a világban, amelyet magadnak választottál.” A leány válaszolni próbál. Legszívesebben ezt mondotta volna: „Édesanyám, két olyan szót használtál most, amelyek elválasztanak bennünket: biztos és boldog. Semmiben sem vagyok biztos, legkevésbé önmagamban. Egyik napról a másikra élek, akárcsak hasonló korú barátaim. Most tanuljuk az életet és nincs útikalauzunk, amelyik megmutatná, hogy melyik út a legjobb, merre lehet a legbiztosabban megérkezni. Nem tudjuk, hogy merre veszélyes a kanyar. Csavargók vagyunk csomag nélkül. Mindabból, amit át akartatok adni nekünk, semmit sem cipelünk a kezünkben, sem a zsebünkben. Ami pedig a boldogságot illeti, ne haragudj, nem érdekel bennünket. Túlságosan terhes volna cipelni, nekünk pedig éppen arra van szükségünk, hogy nagyon is fürgék legyünk. Ahány ház, annyi szokás, Mama, ahány ember, annyi igazság.” Tulajdonképpen ezt akarta elmondani a leány az anyjának, de nem mondta. Egyszerűen nem talált olyan szavakat a gondolatai kifejezésére, amelyek összeegyeztethetők lettek volna az édesanya szókincsével. Talán meg sem értette volna az édesanyja, mert fogalma sem volt róla, hogy mit akar mondani a leánya.

Ó, de sok édesanya töpreng ma úgy, mint ahogy ennek a leánynak az anyjáról írja az író, hogy bárhogyan erőlködött is tyúkanyó, nem tudta követni kis csibéjét a pocsolyában.

Testvérek, én azt hiszem, hogy nekünk, idősebbeknek nagyon nagyon sokat kellene olvasnunk a hazai és külföldi írók szépirodalmi műveit, hogy egyáltalán megpróbáljuk megérteni a mai generációnak a gondolkodását és magatartását. Hogy legalább gondolatban tudnánk áthidalni azt a generációs szakadékot, amiről az előbb beszéltem. És akkor talán több megértéssel lenne az öregebb a fiatalabb iránt, amikor azt hallja tőle: Ó, Papa, ma már régen nem úgy van ám az, ahogyan a te fiatalabb korodban volt! Megpróbálnánk egy kicsit kiismerni magunkat a fiatalok lelkivilágában. Tudjátok, ez a mai fiatalság semmivel sem rosszabb, mint a régi, csak őszintébb! Csak leplezetlenebbül éli ugyanazt az életet, amit a régiekben egy álszent máz eltakart. Tehát nagyon nagy és nagyon nehéz dolog a megértés. Pedig mindnyájunknak erre kell elsősorban törekednünk, hogy megértsük. De ez még nem minden! Mit tehetünk egyáltalán azért, hogy gyermekeink valóban kiegyensúlyozott életet élhessenek, és hogy valóban az erkölcsi tisztaságnak az útján járhassanak ők is? Nos, így szól az Ige, amikor azt mondja, „ha látja valaki, hogy az ő atyjafia vétkezik, könyörögjön”.

Könyörögjön! Tehát mi könyöröghetünk. És én meg vagyok győződve arról, hogy nekünk sokkal többet és sokkal jobban kellene könyörögnünk érettük és elkérni a számukra azt a dzoe-t, azt az életet! És ez a Krisztusi erőkkel és szépséggel, tisztasággal és tervszerűséggel telített élet ez mindenestül fogva az Istennek az ajándéka. Ezt el lehet kérni! És éppen erre vonatkozik az Ige: „Ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik, könyörögjön!” Tehát nem azt mondja, hogy ha valaki azt látja, hogy az ő atyjafia éhes, vagy fázik, hogy akkor könyörögjön. Nem, akkor ne könyörögjön! Akkor segítsen! Ha valami olyan bajban látja az ő atyjafiát, amiben az Isten őreá bízta a segítést, akkor ne könyörögjön. Akkor ne akarja visszabízni az Istenre azt, amit reá bízott! Tehát akkor ne könyörögjek azért, hogy Uram, adj néki kenyeret vagy adj néki szállást, hanem akkor én vágjak le az én kenyeremből egy darabot és azt adjam oda neki. Mert ezt én is megtehetem és ezt az Isten reám bízta. Hanem akkor könyörögjön, hogyha azt látja, hogy vétkezik az ő atyjafia. És ez, hogy vétkezik, ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy belemerült valami erkölcsi posványba, vagy valami cégéres nagy bűnbe, vagy sikkasztott, hanem egészen egyszerűen csak azt jelenti, hogy ha valaki látja, hogy az ő atyjafia még nincs a dzoe-ban, még nem jutott el, még nem találta meg azt az életet, amiről az előbb szó volt. Vagy a kisregénynek a szavai szerint, nincs neki útikalauza, amely megmutatná, merre megy az a legjobb út és merre van veszélyes kanyar, amikor semmiben sem biztos, legkevésbé önmagában.

Tehát amikor tétova, amikor nincs neki lelki támasza, nincs erőforrása, amiből meríthetne magának valamit, amikor bukdácsolva jár az életnek az útvesztői között - ez az, amire az Ige azt mondja, hogy amikor vétkezik! Igen, akkor könyörögjön. Mert ez a dzoe, ez az élet, ez mindenestől fogva az Istennek az ajándéka. Könyörögjön! Tehát ne prédikáljon, ne tartson neki erkölcsi prédikációt, hogy ez így nem való fiam, meg úgy nem való. Ne veszekedjen vele, ne rendezzen jeleneteket, hanem mindenekelőtt könyörögjön! Ne azt mondja, hogy na, majd én beszélek annak a gyereknek a fejével, hanem mindenekelőtt beszéljen az Istennek a szívével!

Testvérek! Szülők, akik nagyon sokszor tehetetlenül állnak serdülő gyermekeiknek a nevelési problémáival szemben, és akik szomorúan látják, hogy sok szép tanításuk falra hányt borsóként hullik vissza róluk, nagyon jól tennék, ha előbb mindig Istennel beszélnének a gyermekeikről és csak azután beszélnének a gyermekeikkel az Istenről. Mert tudjátok, úgy van az, hogy aki előbb mindent megbeszél az Istennel, az majd meg fogja kapni azt is, hogy mit mondjon a gyermekének. Könyörögje oda az ő gyermekét a másik ember az elé az Isten elé, Aki nem azért hajolt le a keresztfa gyalázatának a mélységéig, hogy kárhoztassa a világot, hanem azért, hogy megtartassék ez a világ Őáltala. Tartsa oda, vigye oda az Úr elé, az elé az Úr elé, Aki nem azt akarja, hogy elvesszen, hanem, hogy megtartassék ez a világ Őáltala. Aki azt akarja, hogy a dzoe-ban éljen! Isten a dzoe-t, az életet akarja minden ember számára! Tehát könyörögjön! Persze csak az tud igazán könyörögni, hitelre méltóan könyörögni, elkérni mások számára is ezt az életet, aki maga is abban él, a dzoe-ban, a Krisztusi életben. Tehát akinek az imádságban elmondott szavai, meg a családi asztalnál elmondott szavai nem ütik egymást. Akinek az imádsága és a viselkedése összhangban van egymással. Aki nemcsak a szavaival, hanem az egész életével imádkozik, az könyörögjön az ő atyjafiáért éppen úgy, ahogyan önmagáért.

Testvérek, még csak az van hátra, hogy elmondjam ezzel az Igével kapcsolatban, hogy az ilyen imádság sohasem hiábavaló! Nézzétek, ilyen hallatlan ígéret fűződik hozzá, hogy "ez az a bizodalom, amellyel Ő hozzá vagyunk, hogyha kérünk valamit az Ő akarata szerint, meghallgat minket". Itt nagyon fontos az, hogy az Ő akarata szerint! Sok imádságot talán azért nem hallgat meg az Isten, mert nem az Ő akarata szerint való. De semmiről nem tudjuk olyan bizonyosan, hogy az Ő akarata szerint való, mint hogyha valaki számára az életért könyörgünk. Ez biztosan az Ő akarata szerint való. Hiszen olyan sokszor és olyan sokféleképpen megmondotta Isten, hogy Ő nem akarja a bűnös ember halálát, hanem azt akarja, hogy éljen. Az életet akarja a bűnös ember számára. Írásban adta Isten, hogy az Ő akarata szerint való imádságot meghallgatja. És így folytatódik az Ige: "Ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket, tudjuk, hogy megvannak a kéréseink, amelyeket kértünk Őtőle". Megvannak, számon vannak tartva, nem kallódtak el valahol a világűrben, nem felejtődtek el. Megvannak! És hogyha mi nagyon soká nem látjuk is az eredményét az ilyen könyörgéseknek, akkor sem volt hiábavaló ez a könyörgés, mert ezek megvannak, ott vannak az Istennél! És majd hogyha egyszer Isten is úgy akarja, előkerülnek és teljesítődnek ezek a könyörgések. Talán már rég sírban fog nyugodni az az áldott kéz, amely mindennap imádságra fonódott össze, hogy könyörögjön valaki számára az életért, amikor azután, talán évtizedek múlva az a valaki egyszer csak rátalál az életre és kiderül, hogy nem hiába imádkozott érette valaki. Lehet, hogy te már nem éred meg, hogy beteljesedik a kérésed, de akkor sem imádkozol hiába, mert ezek a kéréseid megvannak! Lehet, hogy még nagy utat tesznek meg azok, akikért könyörögsz, lehet, hogy még nagy vargabetűk állnak előttük, de akármilyen kerülőt csinálnak is, egyszer megérkeznek Jézushoz!

És Testvérek, Istennek erre az ígéretére minden hívő és imádkozó ember ráteheti a gyermekeinek az életét, az üdvösségét! Éljünk hát nagyon sokszor és nagyon komolyan a másokon való segítségnek ezekkel az alkalmaival, lehetőségével!

Hinni taníts, Uram, kérni taníts!
Gyermeki, nagy hitet kérni taníts!
Indítsd fel szívemet, Buzduljon fel, neked
Gyűjteni lelkeket! Kérni taníts!

(479. ének 1. vers)

Ámen.

Dátum: 1966. szeptember 4.

Megdöbbentően szokatlan, sőt visszatetsző szavak ezek annak a Jézusnak a szájából, Aki úgy él a hívők köztudatában, mint a szeretet, jóság, türelem, irgalmasság megtestesülése! Mintha önmaga csinálna magának ellenpropagandát... Az, Aki egy másik alkalommal így hívta a sokaságot magához: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok...”, most mintha szándékosan visszarettentené az embereket önmagától. Ahelyett, hogy hívná a sokaságot, szinte elküldi magától. Máskor biztat, hogy „én örök életet adok néktek”, most pedig figyelmeztet: Gondoljátok jól meg, hogy mibe kerül számotokra ez az élet - meg tudjátok-é adni az árát annak, hogy engem kövessetek?! Ahelyett, hogy fellelkesítene, szinte lefékez! - Hogy lehet ezt összeegyeztetni?! Az evangéliumi leírás szerint akkor mondott Jézus ilyen különös szavakat, amikor éppen nagy sokaság ment Vele, amikor sokan ott tolongtak körülötte, amikor rengeteg ember csüngött a szavain, amikor a legjobban ki lehetett volna használni az alkalmat a tömegsikerre, és éppen ekkor hűti le a lelkesedést, mondván: Vigyázzatok! Csináljatok előbb komoly lelki számadást, hogy mibe kerül számotokra az az élet, amire én vezetni akarlak benneteket! - Mindenesetre az ellenkezőjét teszi annak, amit általában a népszónokok szoktak tenni.

De hát miért teszi ezt Jézus? - Talán egy másik kérdést kellene előbb feltennünk: mit keresett az embereknek az a nagy tömege Jézusnál? Nos, itt azután már egészen közel kerül a példázat hozzánk. Mert ma is van sok-sok ember, aki ugyan nem nagyon zavartatja magát azzal, hogy mit szól Isten az életéhez, de azért mégis szeretne a szent dolgokkal kapcsolatban maradni, ha akármilyen vékony szállal is. Templomba is elmegy olykor, mert olyan jó hatással van az idegeire az orgonazúgás, meg az a másfajta légkör... Nem akar egészen elszakadni az Isten világától és teljesen elmerülni egy Istentől elidegenedett világban. Biztosítékul, hogy ha minden más kötél már szakad, még egy kevés kis vallásosságot azért ott őriz a szívében valahol... Azután másfajta emberek is vannak a Jézus körül járó sokaságban. Olyan két úton járók. Olyanok, akik nagyon szívesen hallgatják a prédikációt, olykor erősen a hatása alá kerülnek, de másnap már, amikor elindulnak a munkába, semmi hatással nincs rájuk a vasárnap hallott, vagy reggel olvasott Ige. A templom és a világ két különböző élettér a számukra, az Istenben való hit és a hétköznapi élet két különböző világa, amelyiknek semmi köze egymáshoz... Kint a világban a másik ember már csak a kolléga, vagy a konkurens, de nem az a felebarát, akiben Jézus jön feléjük. Tehát olyan emberek, akik sohasem számolnak le azzal, hogy: Hol is állok én tulajdonképpen? - Kihez is tartozom hát én valójában? - Tényleg az Istenhez, vagy talán nem is egészen? Vállalom én igazán a Jézushoz való tartozást mindenestől, vagy csak úgy félig-meddig? Leszámoltam én már azzal, hogy mit jelent az Ő követése?

Igen, ilyen embereket lát Jézus maga körül. Ilyenekkel vannak tele a templomok. Talán ez is! Itt a Pasaréten! És Jézus azt is látja, hogy ezek az emberek tulajdonképpen boldogtalanok. Miért? - Egyszerűen azért, mert meg van osztva a szívük. Akarják Istent, de csak egy kicsit! És ez a kicsi éppen elég arra, hogy nyugtalanná tegye a lelkiismeretüket és megzavarja a lelki nyugalmukat. - Igen, kell az Istenből is valami, de nem olyan sok, hogy akadályozzon a saját szívünk vágyainak a teljesítésében, pláne nem olyan sok, hogy teljes hátraarcot kelljen végrehajtani miatta bizonyos dolgokban. És éppen ez által billen meg a lelki egyensúlyi helyzet. Mert aki Isten és a világ között ide-oda leng, aki kétfelé sántikál, két úton jár, aki részint hívő, részint világi életet akar élni: egészen bizonyosan boldogtalan lesz.

Ha valaki csak egy kicsit akar Istenből, egy kicsit akar az örökkévalóságból, az nagyon veszedelmes dolog, mert az a kicsi csak arra jó, hogy az embert nyugtalanná tegye. Ha tudniillik valaki ilyen fél-keresztyén, félig-meddig keresztyén, akkor ennek kettős konzekvenciája van: az egyik az, hogy irigykedve gondol arra a másikra, a teljesen hitetlenre, hogy annak minden szabad, nem zavartatja magát lelkiismereti konfliktusokkal, ha a szíve vágya szerint át kell gázolni az útjában állón, vagy alkalma adódik egy illegális viszony kihasználására, vagy egy kis adócsalásra... De a fél-keresztyénnek gátlásai vannak, beleütközik a lelkiismeretébe, ha ilyesmit akar csinálni. - Nem tudja már olyan zavartalanul élvezni a bűn „jó” ízét, mint egy világfi. Viszont - s ez a másik - nem is olyan szent, hogy legalább az Istennel való közösség öröme és békessége kárpótolná a lelkét az illegális örömök helyett. Nincs igazán otthon sem a világban, sem az Istennél. A világi élet nyugtalanná teszi, az Istennel való élet pedig komorrá, örömtelenné. Nem érzi igazán jól magát sem az egyikben, sem a másikban. - Ha igazán, őszintén, teljesen csak az Isten útján járna, tele lenne örömmel, céltudatossággal, határozottsággal, erővel. De aki Istent nem teljes szívvel kívánja, az mindig úgy érzi, hogy Isten a számára csak fék, akadály, gátlás. Viszont, aki teljes szívvel az Övé, csak az tapasztalja meg azt, hogy az Istennel való kapcsolat jelenti életében a motort, az erőt, a felszabadulást, a lelkesítést, és hogy semmi nincs a világon, ami olyan örvendezővé és boldoggá tenné, mint éppen a Jézus követése.

Így talán érthetőbbé válik, miért akarja Jézus ilyen radikális döntés elé állítani azokat, akik körülötte nyüzsögnek. Olyan ez, mint amikor az orvos azt mondja a betegnek: Itt csak egy radikális operáció segíthet. - Tehát azért használ Jézus ilyen kemény szavakat, mert éppen ebből a félig-meddig való állapotból akar megszabadítani. Azt mondja: Ha követni akarsz, és valami hasznát is akarod látni az én követésemnek, akkor bizony le kell számolnod az életedben bizonyos dolgokkal, akkor vannak olyan dolgok - talán egy vágy, vagy érzés, vagy titkos kapcsolat, vagy szenvedély, vagy terv, vagy fantáziakép -, amiket bizony keresztre kell feszíteni, halálba kell adni. Mert ameddig radikálisan le nem számolsz mindennel, amit Isten bűnnek lát benned, addig úgy sem tudsz igazán megbékélni Istennel! „És valaki - mondja Jézus - nem hordozza az ő keresztjét, és nem én utánam jő, nem lehet az én tanítványom!” Addig mindig kétfelé sántikáló marad a keresztyénséged és nem tudsz igazán megbékélni sem Istennel, sem önmagaddal! Tehát Jézusnak ezek a kemény szavai is csupa könyörületből, irántunk való féltő szeretetből fakadnak. Hiszen azért akar elvenni valamit, hogy sokkal többet, hogy igazán mindent adhasson! Tehát teljes és határozott döntésre szólít fel! Igazán tanítványai akarunk-e lenni, vagy csak olyan jóindulatú érdeklődők, „Mitläuferek”?

Így talán jobban érthető Jézus szigorúsága. De még így is olyan riasztóan hatnak ezek a szavai: „Ha valaki én hozzám jő és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvérét és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom!” Ugyanaz a Valaki, Aki még az ellenségnek is a szeretésére buzdít, hogyan kívánhatja a legközelebbi hozzátartozók gyűlölését?! - Én azt hiszem, Jézus szándékosan választotta ezt a nagy, nem az Ő szájába való szót, valahogy úgy, mint amikor valaki bekapcsolja a szirénát, hogy félelmetes vijjogásával figyelmeztessen valamiféle veszedelemre. Jézus is itt egy alattomos veszély ellen akar alarmírozni! Mintha azt mondaná: Vizsgáld meg jó alaposan az életedet és a legkedvesebbjeidhez való kapcsolatodat is abból a szempontból, nincs-e benne olyan valami, ami eltávolít téged Éntőlem? Vegyük csak ezt szemügyre: vannak olyan viszonyulások, ahol természetes és magától értetődő az, hogy az ember szeretettel viszonyul a másikhoz. Ilyen az embernek a szüleihez, gyermekéhez, hitvestársához, testvéréhez, tehát legközelebbi hozzátartozóihoz való viszonya. Nos, de még az ilyen szeretet-viszonyban is lehetséges, hogy az ember általa közelebb kerül Istenhez vagy eltávolodik Istentől. A nagy Kísértő még a szeretetet is fel tudja használni arra, hogy elválasszon általa valakit Istentől. Márpedig a szeretet mégis a legmagasabbrendű érzés, és mégis az is lehet bűnös, veszélyes! És itt nemcsak valami illegális szeretet-viszonyról van szó, hanem a leglegálisabbról is, olyanról is, mint egy anyának a gyermeke, vagy mint egy férjnek a felesége, vagy mint egy testvérnek a testvére iránti szeretete.

Természetesen helyénvaló az, hogy valaki szereti az anyját, a testvérét, vagy a gyermekét, de az már nem mindegy, hogy hogyan szereti! Van olyan szeretet is, amelyik nem egyéb, mint puszta egoizmus, önzés. Van olyan szülői majomszeretet, amelyik többet árt a gyermekének, mint használ. Elkényezteti, becézi, fölcicomázza a gyermekét, védi, oltalmazza, mindent megtesz érte és helyette, hogy semmiben szükséget ne lásson. De nem marad ideje sem arra, hogy elgondolkozzon afelől, hogy belül mi van annak a gyermeknek a lelkében? Mi dúl, milyen ösztönök, vágyak fejlődnek... Vajon azokat, akiket a legjobban szeretünk, felkészítettük-e valaha is arra, hogy mitévők legyenek, ha egyszer szembetalálják magukat a bűnnel, szenvedéssel, halállal, az élet nagy realitásaival? Megpróbáltuk-e odavezetni őket is ahhoz az Úrhoz, Aki ezeken a problémákon átsegítheti őket? Úgy tudjuk-e elfogadni éppen a szeretteinket Isten kezéből, mint ránk bízott drága feladatot, akikkel egyszer el kell számolnunk Annak, Akitől kaptuk? Nos, ilyen szempontok szerint mérhető le, hogy a gyermekem, vagy a házastársam iránt való szeretetem közelebb visz-e Istenhez, vagy eltávolít?

Egy édesanya például, aki a gyermekének sohasem adott egyebet, mint azt a majomszeretetből fakadó gondoskodást, amit a természetes anyai ösztöne diktált, ha egyszer elvétetik tőle az a gyermek - talán baleset vagy betegség következtében -, nem is tud mást tenni, mint sírva panaszkodni: „Hogyan engedhette meg ezt az Isten?” Aki így beszél: jobban szerette a gyermekét, mint az Istent. Ez persze emberileg nagyon is érthető, ki merne ítéletet mondani fölötte? - De mégis: aki a gyermekét minden nap Isten kezéből fogadja el - vagy akár az élettársát, vagy az édesanyját -, aki a szerettét minden nap újra odaviszi Isten elé imádságban, és akinek az a legfőbb vágya, hogy ő is az Istennel való élet békességében járhasson, az a legnagyobb veszteségben is megtalálja a békességét abban a bizonyosságban, hogy kedvese jó helyen van az Atyánál! Az ilyen szülő nemcsak természetes, ösztönszerű szeretettel szerette a gyermekét, hanem úgy is, mint Isten ajándékát, aki fölött azonban Isten fenntartotta a jogot magának. Nem arról van tehát szó, hogy gyűlölje meg valaki a gyermekét, vagy azt, akit szeretnie kell, hanem arról, hogy jól szeresse, helyesen - mintegy a Krisztusban. Ahogy Pál mondja sokszor így: „Szeretteim a Krisztusban”, mintegy Jézuson keresztül. Aki a szerettei iránti érzéseit Jézuson keresztül áradva hagyja megtisztulni, az tapasztalja meg, milyen öröm és boldogság, milyen erő és pozitív segítség így szeretni a másikat!

Tedd le, ne csak az ellenségeidet, hanem a szeretteidet is úgy az Isten kezébe - akár itt élnek még a földön, akár ott túl már az örökkévalóságban -, hogy ne legyenek akadály közted és az Isten között, és akkor tapasztalod meg, hogy Jézus azt, akit vagy amit kiszolgáltattál Neki, mindig úgy adja vissza, mint egészen újat és mást, szebben, jobban, vagy még itt a földön, vagy az örökkévalóságban. Tehát ne csak bűneinket tegyük le eléje, hanem a legtisztább érzéseinket is, mert még a szeretetünk is megváltásra szorul, a legtermészetesebb szeretetviszonyulásaink is csak Jézus által tiszták.

Nos, hát igen: aki tornyot akar építeni, készítsen előbb költségvetést, aki hadat indítani, mérje fel az eshetőségeket, aki Krisztust akarja követni, számítsa ki, mibe kerül ez neki. Persze, olyasmit, mint lelki békesség, nyugodt lelkiismeret, félelmektől, gondoktól felszabadult élet: ilyesmit mindnyájan szívesen elfogadnánk. Én már hallottam nem is egyszer, amikor egy-egy ateista azt mondta egy keresztyénnek: Tulajdonképpen irigylem a hitedet. Neked van Valakid a mennyben, Aki gondol rád, Akire rábízhatod magad. Vagy legalább is boldog vagy, hogy ezt hiszed, hogy van Valakid a mennyben...! - Igen, Jézus javait, gazdagságát mindnyájan szívesen elfogadnánk. - DE! De ez nem megy - a kereszt nélkül! Mindnyájunk életében vannak dolgok, amiket le kell tenni, keresztre kell feszíteni, amiktől búcsút kell venni, föl kell áldozni, még ha százszorosan kárpótol is érte az Isten! - De előbb késznek kell lenni az áldozathozatalra. „Keressétek először Istennek országát”, vagyis adjátok először magatokat egészen Isten uralma alá, szolgáltassátok ki magatokat először egészen Istennek, és azután minden megadatik néktek. Minden: a megtisztult lelkiismeret, a gyermeki gondtalanság, a félelemtől való felszabadulás, a megújult viszonyulás a másik emberhez, a visszanyert önbizalom és életcél, a tiszta élvezete mindannak, ami szép ezen a földön - mindez megadatik néktek! Akkor más szemmel látjuk majd a madarakat az égen, meg a felhőket, meg a levegőt, meg a virágot, meg az embereket, meg a sorsunkat, meg a szeretteinket, meg a halottainkat, meg az ellenségeinket, meg a felebarátainkat - mindent! Mert minden-minden megváltozik ott, ahol Jézus az Úr! Másként lát a szem és másként ver a szív. És mindenben, ami fájdalmas és ami nehéz, nyúl felénk egy drága átszögezett kéz, amelyik soha el nem ereszt!

Ámen.

Lelkem, teljes üdv a részed,
Hagyd a bút s a gondot el;
Légy vidám, ha meg-megérzed:
Tenni kell még s tűrni kell.
Gondold el: ki Lelke éltet,
Milyen Atya mosolya;
Megváltód meghalt teérted:
Mit bánkódnál, menny-fia?

(426. ének 3. vers)

Dátum: 1966. augusztus 28.

Talán emlékeztek, arról volt szó a múlt vasárnap, hogy a kiválasztás nemcsak üdvösségre való kiválasztás, hanem szolgálatra, bizonyságtételre, Isten országa, Isten uralma továbbterjesztésére való kiválasztást is jelent. Tehát: azért választott ki téged Isten az önmagával való életközösségre, hogy a te szavad és életed bizonyságtétele révén másokat is elhívhasson ugyanerre az életközösségre. Azért hallhattad meg az Ő hívó szavát, hogy a te réveden mások is meghallhassák ugyanezt a hívó szót. Az a kiváltság, hogy te már ismered Isten ingyen kegyelmét, kötelez arra, hogy másokkal is megismertesd ugyanezt a kegyelmet... Idáig jutottunk el a múltkor.

Most azonban mindebből újabb kérdés adódik: hogyan terjesszem én tovább az Isten országát a környezetemben? Sok hívő embernek éppen az a problémája: hogyan tudnám hitre vezetni azokat a hozzátartozókat, akik még nincsenek hitben? Miként tudnám átadni nekik is azt, ami nekem a legdrágább, az Istenben való hit szépségét, értékét, valóságát? Van-e erre valami jó módszer? Mit lehetne csinálni, mit kellene tenni annak érdekében, hogy elvezessem, vagy visszavezessem a gyermekemet vagy az apámat vagy a testvéremet vagy egyáltalán valakit Istenhez? Isten uralma alá, az Isten országába? - Igen: ilyen kérdések érkeztek a múlt vasárnapi prédikációval kapcsolatban hozzám a hét folyamán.

Nos, Atyámfiai, Jézus ebben a most felolvasott példázatban mintha csak egyenesen az ilyen kérdésekre adna választ. Röviden arról van itt szó, hogy Isten országa - tehát az embereknek az Isten uralma alá való kerülése - magvetés által történik! Isten országa magvetés útján terjed tovább. Mit tégy másokért és hogyan tegyed? Azt, amit a magvető, és úgy, ahogyan a magvető! Ímé, az az ember csak elveti a magot. És miután ezt elvégezte, továbbmegy, ellátja az állatokat, kitakarítja az udvart, megjavítja a megjavítani való szerszámokat és dolgokat, bemegy a városba, elintézi ügyes-bajos dolgait, este lefekszik, éjjel nyugodtan alszik, másnap korán felkel, végzi a mindennapi élet ezer dolgát. És miközben mindezekben foglalatoskodik, történik valami, amiben már neki nincs tovább része, ami már nem rá tartozik, amit sem siettetni, sem megakadályozni nem tud: az elvetett mag csírázni kezd, majd kibújik, növekedik, kalásszá formálódik és a kalászban megérnek a búzaszemek. Tehát miután megtörtént a magvetés, a föld már magától termi meg a termést. Nem kell ahhoz semmiféle különleges taktika, ügyeskedés, módszer vagy erőlködés, mert az elvetett mag magától terem.

Jézus többször hasonlítja az Isten Igéjét a maghoz: gabonamaghoz, búzamaghoz. Csodálatos valami a búzaszem. Abban élet van összesűrítve. Istennek az Igéje is ilyen élő valami, életerő feszül benne, a saját erejénél fogva kezd el csírázni, növekedni és teremni. Isten Igéjéről van szó, Isten szaváról benne, tehát az Igében magának az élő, mindenható Istennek a jelenléte, vezetése, teremtő hatalma, életereje hat. Ha tehát ez az Ige bekerül egy ember szívébe, mint mag a földbe, magától, saját erejénél fogva kezd el ott csírázni: teremt hitet; növekedni: terjeszti ki a hatalmát az emberi élet területe fölött; gyümölcsöt terem: kimunkálja a teljes megváltás kegyelmét az emberben. Igen: Isten Igéje, magától! A benne lévő isteni életerőnél fogva! Isten nem felejti el, tudja, hova került az Ő Igéje, melyik ember életébe, hol szunnyad, mint az elvetett mag a föld alatt. Isten számon tartja az Ő mennyei magvetését, minden egyes búzaszemet az emberszívek talajában. Nos, az a mag nem hiába van ott, egyszer elvégzi azt a munkát abban a szívben, életben, amit csak az Isten tud elvégezni! Mert azt tudjuk, ugye, hogy egy ember élő hitre jutása, Istenhez térése nem a mi emberi ügyeskedésünk, erőfeszítésünk vagy taktikánk eredménye! Új életet csak Isten tud teremteni bármelyik embertársunk szívében. Mint ahogyan Isten kegyelme az, hogy te hihetsz Őbenne, ugyanúgy Isten kegyelme az is, hogy bármelyik másik embertársad, akár a fiad, leányod, vagy édesanyád, vagy kollégád, hihessen Őbenne! Élő hitre juthasson! Nos, hát éppen ezt végzi el benne az a mag, tehát Isten maga az Ő Igéje, ereje által.

A mi feladatunk mindebben csak az, hogy az a mag elvettessék a földbe! Tehát, hogy Istennek ez a csodálatos erejű élő Igéje belekerüljön annak a másik embernek a szívébe. Ez történik a mi bizonyságtételünk révén, mégpedig szavaink és életünk bizonyságtétele révén. Isten országa, Isten uralma úgy terjed, hogy belehirdetjük a hit nélküli emberi élet reménytelenségébe és elveszettségébe az Igét, és akkor egyszer majd mégis megtörténik a csoda: meglesz az eredménye! Ha az Igének ez a magja esetleg hosszú időn át elrejtve lappang is abban a szívben, amelybe valamikor elvetetted, sőt, ha fagyos kéreg fedi is el sokáig, vagy ha már egészen úgy látszik, mintha elhalt volna már az a mag ottan, akkor se csüggedj, hiszen egy dolog bizonyos: nem volt hiábavaló a magvetés! Mert a magvetés sohasem hiábavaló! Még akkor sem, ha nagy része annak a magvetésnek köves talajba esett, más része tövisek közé vagy letaposott útfélre, sohasem tudhatod, melyik szavad vagy mozdulatod került a jó talajba, a szívébe!

Jézus e példázatban éppen attól a csüggedéstől, türelmetlenségtől akar óvni bennünket, ami a bizonyságtételünk eredménytelenségének a látszatából ered. Úgy érezzük, falra hányt borsó minden szavunk, nem fog azon a másikon életünk példája, nem akar kikelni a sok-sok fáradsággal végzett magvetés. Ne törődj vele! Végezd tovább más egyéb munkádat, mint az a földműves, aki a magvetés után aludni tért. Minden reménytelenség és minden látszat ellenére is higgy abban, amit Jézus a magról mondott, hogy „magától terem a föld, először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban.” - Én a tavasszal dália gumókat ültettem itt a kertben. Pár hét múlva egyik is, másik is elkezdett csírázni, kibújt a föld kérge alól és szemlátomást növekedett. De volt három tő, amelyik nyomát sem mutatta a megfogant életnek. Türelmetlen voltam. Elkezdtem az egyik fölött kapirgálni a földet, hogy megnézzem a gumót, él-e még. Élt. Már apró csírák is lettek volna rajta, de a kapirgálással letördeltem a csírákat és így bizony hiábavalóvá lett az ültetés. A másik késlekedő gumót azután már hagytam és vártam... Egyszerre az is kihajtott és jelenleg már virít is a kertben. Ezt érjük el a türelmetlenséggel! Ne kapirgáld annak a szívnek a kérgét, ne légy kíváncsi rá, mi lett a bizonyságtételed eredménye, mikor kel már ki, mutatkozik-e már a hatás, mert elrontod az egészet. A magvetés a te dolgod, az eredmény már nem!

Ismertem egy asszonyt, hívő, imádkozó, Krisztusi szelídségű lélek volt. 50 éven át próbálta vetegetni csendes szavaival és vonzó keresztyén életével a magot cinikus, hitetlen férje szívében. Látszólag teljesen eredménytelenül! A kemény, gúnyos férfiszív olyan mozdulatlan maradt, mint a föld kérge a téli fagyban. Egyszer a férfi beteg lett. Tudták, hogy hamarosan itt a vég. Eredmény semmi! Az asszony tovább vetegette a magot sűrű imádkozások kíséretében. A férfi már agonizált. Az asszony imádkozott. A férfi már nem volt öntudatnál. Az asszony nem hagyta abba a magvetést, imádságban kérte az Urat, hogy szólítsa meg az öntudat alá merült lelket. A férfi egyszerre elkezdett sírni, keservesen sírni, mint egy kisgyerek. Az asszony szinte érezte, hogy most, most fogant meg a mag a lelkében! A hosszú sírás után a férfi kinyitotta szemét, ránézett a feleségére - teljes öntudattal -, elmosolyodott, békésen, boldogan, diadalmasan mosolygott - és meghalt! Az asszony tudta, hogy kikelt a vetés! Nem volt hiábavaló a hűséges magvetés! Sohasem hiábavaló a hűséges magvetés!

Hát én például mi értelmét látnám annak, hogy hétről-hétre igyekszem itt hirdetni Isten Igéjét, ha nem hinnék abban, hogy magot próbálok vetni néhány emberszívbe? Ha munkám eredményét nézném, bizony elcsüggednék, már rég abbahagytam volna - ha nem hinnék abban, amivel éppen Jézus biztat ezzel a példázattal, ha hiábavalónak tartanám az igehirdetésben való mindenféle fáradozást! De így tudom, hogy nem hiábavaló, mert sohasem tudhatjuk, melyik mag éri el valakinek a szívét és akkor „magától terem a föld, először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban.” - Hogyan vonhatod be azt a másik embert is Isten uralma alá? Nem valamiféle trükkel, módszerrel, emberi rafinériával, hanem egyszerűen úgy, hogy szavad és életed bizonyságtételével veted a magot, a többit pedig rábízod a földre és a beléje vetett magra!

Egyszer, régen, még a fajüldözés idején, egy fiatal diák jött a lelkipásztorhoz és elsírta neki keservesen, hogy mennyit szenvedett diáktársaitól a származása miatt. Sok fájó, szomorú élményét sírva öntötte ki egy csendes beszélgetésben. Olyan megható volt a fiú bánata, hogy a lelkipásztor nem tudott szólni egy szót sem, hanem egyszerre az ő szeme is megtelt könnyekkel, odalépett a fiúhoz, megölelte, megcsókolta és sokáig így tartották egymást zokogva, miközben a két férfi könnye összefolyt az arcukon. Annak a fiatalembernek akkor a szívébe került egy szavak nélkül megélt Isten-Ige, az, hogy „Sírjatok a sírókkal” - és évek múlva kikelt, felnövekedett és most egy áldott életű lelkipásztor életén át termi mások számára is a gyümölcsöt egy kis magyar faluban. Íme, egy sírásban megélt Ige ereje egy másik síró életében! Sohasem tudhatod, melyik szavad, melyik mozdulatod, melyik cselekedeted veti el a másik ember szívében azt a mennyei magot, ami egyszer majd megérik az aratásra! Csak végezd a magvetést, és aludj nyugodtan, közben az a mag majd elvégzi a maga munkáját abban a földben!

Mindig csodáltam Jézus nyugalmát, pedig Őelőtte igazán nagy megvalósítandó feladatok tornyosultak! Hiszen azért jött, hogy az Isten országát, az Isten uralmát terjessze el a földön. Számára ez a világ az a munkaterület, amelyet Istennek akar megnyerni. Úgy látja a bűnt, mint azt az ellenséges hatalmat, amitől az emberi életet meg kell szabadítani, úgy tekint az örökkévalóságra, mint amit a mulandósággal szemben diadalra kell juttatnia! Micsoda célok! Micsoda feladatok! És mégsem siet! Feladatai nem űzik, hajtják pihenés nélküli tevékenységre, nem fut egyik országból a másikba, nem kapkod, nem kiabál, nem harsogja bele hangszórókon át a világba a hangját - nem! Hanem úgy végzi ezt a nagy feladatot, mint az a földműves, aki beveti a magot a földbe és alszik nyugodtan és fölkel, ahogyan az éjjel és nappal rásötétedik vagy rávirrad. Azután megint újra veti a magot, megint csak veti. Közben ráér megállni egy rongyos, vak koldus mellett, betérni egy megvetett vámszedő házába vendégségre, ölbe venni kisgyermekeket, törődni jelentéktelen senkikkel... És közben tudja, hogy majd eljön az idő, amikor bevégezte munkáját, és magára hagyja majd a szántóföldet. Óh, milyen nyugodtan és bizalommal tud meghalni! Elmenni az Atyához! Nem fél, hogy tönkremegy és hiábavaló lesz minden végzett munkája! Nem! Az elvetett mag csírázik, érik, és majd eljön az idő, amikor le kell aratni! Ne türelmetlenkedjenek hát tanítványai sem! Végezzék csak hittel és azzal a bizonyossággal a magvetés szolgálatát, hogy nem hiábavaló! Higgyék csak, hogy az Ő Igéje élő mag, és bízzanak annak erejében, isteni hatásában!

De az a mag, amit a szavad és az életed bizonyságtevésével vetsz mások életébe: valóban mag legyen, búzamag, s ne konkoly! Hiteles, életképes Ige, élő bizonyságtétel. Megélt Ige, és nemcsak megtanult. De legyen megimádkozott, életből fakadó szó vagy tett, tehát emberi közvetítéssel is igazán Isten Igéje! Jézus szava azért volt olyan hatalmas erejű, mert előbb mindig az Atyával beszélte meg a mondanivalóját, mert Ő mindig az Atya előtti csendességből jött az emberekhez! A meghitt imádság csendességéből származó szó és tett mindig viszi az Isten Igéjét, mindig magvetés! Neked csak arra legyen gondod, hogy hitelesen megélt hitből fakadjon az a szó, vagy tett, amit a mások életébe magként elvetsz: akkor azután - még egy utolsó pillantást vetve a szántóföldre - nyugodtan lefekhetsz és elalhatsz akár örökre, bízva abban, hogy az aratás idejére majd beérik a vetés!

Ámen.

Dátum: 1967. augusztus 27.

Kedves Testvérek! Mikor először olvastam fel ezt a részt, ezt a verset, ez a mi számunkra egy kicsit hosszadalmasnak, néha egy kicsit dagályosnak tűnt. Nem is nagyon értjük, mert annyira tele van örvendezéssel, hálaadással, ujjongással, Istenben való örömmel. Valahogy olyanformán, mintha egy nagy hálaadó imádság szakadna fel Péter apostol szívéből - úgy zuhog belőle, mint a Margit-szigeti forrásból a forró víz. Nem is tudja végét szakítani. Személyes tapasztalatból ered, éppen ez az értéke az egész levélnek. Ez az értéke, ereje, hogy minden szó tulajdonképpen személyes tapasztalatából ered az apostolnak. Íme, amint hallotta, igyekszik visszaadni ezt az ujjongó hálaadást: „Áldott az Isten és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, Aki az Ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült bennünket élő reménységre, Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által”. A további részben már csak ezt részletezi tovább az apostol. Röviden úgy vonhatnánk össze, hogy ennek a nagy hálaadó imádságnak a tartalma az élő reménység. Ez volt az a hatalmas erő az apostol életében, amely az egész életének új fordulatot adott: Az élő reménység, amelyben Isten újjászülte őt, Krisztus halálából való feltámadása által. Mi ez az élő reménység? Erről szeretnék beszélni.

Azért nagyon jó, ha belegondolunk, hogy mi az élő reménység, mert a meghalt reménységről szinte minden ember tud a maga életében. Mindnyájunknak voltak saját elképzeléseink, álmaink, törekvéseink. Nekifeszültünk, dolgoztunk értük, reménykedtünk a megvalósulásukban. Azután egyszerre jöttek a csalódások, a kudarcok, a leveretések. Nem úgy történt, ahogy szerettük volna, ahogy megálmodtuk, ahogy elképzeltük. Talán valakinek az életében nem jött el az a valaki, akinek az eljövetelére olyan nagyon vágyott, vagy talán az özvegy édesanya egészen magára maradt özvegységében, gyermekei szétszóródtak. Pedig azt remélte, hogy özvegységében drága kis unokák fognak játszadozni körülötte. De nem így történt, egészen másképp alakult. Vagy elérkezett valaki férfikora delelőjére, és visszatekintve megdöbbenve állapította meg, hogy sok szép tervéből, alkotásvágyából ó, de nagyon keveset valósított meg. Vagy valaki azt érzi, hogy lassan már elszállt az élet felette és még mindig nem hozta el számára azt a várva-várt dolgot. Nincs olyan ember, aki ne reménykedett volna valamiben - hiába. Szinte halmozódnak a letört, a visszahullott reménységek az életünkben. Mennél többet élünk meg, annál több reménységünket temetjük el.

Péter apostol is nagyon jól ismerte a lemondás. Az ő életében is volt olyan időszak, amikor minden-minden reménye szertefoszlott. Pedig hogyan reménykedett Jézusban! Reménykedett az Isten országa eljövetelében. Fiatal temperamentumának egész szenvedélyét beleadta ebbe a nagy reménységbe. Azután volt egy nagyon szomorú napja: nagypéntek. Gondoljuk el, micsoda borzasztó dolog lehetett látni neki azt, ami ott ment végbe a jeruzsálemi vesztőhelyen. Különösen a középső kereszten: ott függött élete reménysége, mintha az élete hevert volna romokban, élete omlott volna össze, amikor ránézett arra a keresztre. Mindennek vége van! Van-e egyáltalán értelme, hogy tovább éljen, mikor a reménységei összeomlanak?!

Ó, de sokan mondják. „Érdemes még tovább élni?” Nézzük, milyen hatalmas változásnak kellett végbemennie ennek az embernek az életében, hogy minden drága reménysége tökéletes szertefoszlása után így szólt Róla: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, Aki az Ő nagy irgalmassága szerint újjászült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által". Tehát valami nagyon nagy dolog történt. Nagypéntek után eljött a húsvét. Jézus feltámadott! Ez a Jézus, Aki az egész reménységét élvezte. Akinek a halálával együtt az egész reménysége sírba szállt. Íme, ez a Jézus feltámadt a halálból. Tehát ami összeomlásnak látszott, temetésnek és halálnak és a reménység kimúlásának, az tulajdonképpen egy új kezdet volt. Egy egészen új reménység kezdete, épp annak az élő reménységnek a kezdete. Itt van az alapja minden igazi reménységnek, amelyik soha nem fog meghalni, kimúlni. Tehát ebben a tényben, történeti tényben, hogy Jézus feltámadt a halálból. Ez az a lobogó tűz, amelynek a lángjánál minden kimúlt, elaludt reménység feltámadhat: hogy Jézus feltámadott! Minden reménység, amely nem Jézus életerejének ennél a tüzénél kap lángra, halott reménységgé fog változni előbb-utóbb.

Nos, amikor reménységről, keresztyén reménységről beszélünk, szeretném újra nagyon hangsúlyozni azt, amit a múlt vasárnap az örök élettel kapcsolatban hangsúlyoztam, hogy tudniillik a keresztyén reménységgel kapcsolatban ne csak erre a végső reménységre gondoljunk, ne csak a halál utáni, túlvilági reménységre. Sajnos, épp ez a baj, hogy a hívő emberek köztudatában is, de a nem hívőkében még inkább egészen áttolódott a keresztyénség fogalma az e világi problémákról valami meghatározhatatlan túlvilági jónak, az üdvösségnek az elnyerésére. Természetes, hogy ez is benne van a keresztyén reménység fogalmában, végső kiteljesedésében. De nemcsak arra, hanem a földi világra is, és ennek a problémáira is vonatkozik ez a reménység. Az igazi hit egyúttal mindig reménység és hogyha valaki hisz ebben, nyugodtan tekinthet bármilyen helyzetben reménykedve a holnap és a holnapután elé vigyázó reménységgel. De ez a reménység, amiről itt szó van, nem az a színtelen idealizmus, amely egészen egyszerűen szemet huny a valós tények és problémák előtt, nem látja meg azokat. Semmiképpen sem az az olcsó optimizmus, amelyik minden további nélkül könnyelműen átnéz a problémák felett. Ez a reménység semmiképpen sem álomvilágba, illúzióba való belemerülés az élet kemény realizmusából. Épp ezek azok a dolgok, ez az illúzió, ez a menekülés, az álomvilág, az optimizmus, az idealizmus, épp ez az, ami miatt a költő ezeket a borongó sorokat írta a reménységről: „Földiekkel játszó égi tünemény, istenségnek látszó csalfa, vak remény... csak maradj magadnak, biztatóm valál, hittem szép szavadnak, mégis megcsalál!” Ez az a reménység, ami megcsal. Az élő reménység, amiről Péter beszél, egészen más.

Reménykedni, azt jelenti, hogy az Isten lehetőségével számolni. Ez az új dimenzió, ami belekerül az ember életébe, az Isten lehetőségének a dimenziója. Ezt jelenti reménykedni. Számolni kell mindenféle helyzetünkben Isten lehetőségével. Tehát nemcsak azt jelenti, hogy számolok azzal, hogy majdcsak jobbra fordul a dolog, majdcsak kilábolok ebből a kutyaszorítóból, amibe belekerültem, majdcsak a kedvem szerint történnek az események. Hanem azt a reménységet: arra a Valakire számítani, Aki már egyszer a történelem folyamán húsvét reggelén hitelre méltónak és képesnek bizonyult a legreménytelenebb problémákkal szemben. Ez a reménység azt az abszolút bizonyosságot jelenti, hogy az Isten, Aki Jézust a halálból feltámasztotta, most is itt van. Ez az Isten most is uralkodik, ez az Isten intézkedik most is, mindenféle helyzetben. Az élő reménység arra számít, hogy Jézusnak a földön való megjelenésével elindult valami hatalmas isteni akció: a megváltás folyamata, és ezt az akciót Isten tovább folytatja és diadalra viszi a teljes kibontakozásig, teljes diadalra juttatja. „Aki elkezdte bennünk a jó dolgot, el is végzi a Krisztus Jézus napjáig.” (vö. Fil 1,6) Ezért a keresztyén ember reménység alatt tudja látni az egész világot. Ha akármilyen reménytelen is sokszor a helyzet, reménység alatt látja az egész világot, mint a szántóvető ember, aki bevetette a szántóföldet, és már ott csírázik a jövendő termés ígérete, reménye. Mindig tud reménykedni ez az ember az életnek bármilyen sorsfordulata felett, ott látja Istent a szenvedés és a bűn felett. A népe jelene és jövője felett, a feszült világhelyzet felett, a nagyhatalmak tárgyalásai felett is ott látja a végső valóságot: az Istent. Az Istennek abszolút, végső győzelmét, ami elkezdődött húsvétkor, Jézus feltámadásában. Hadd mondjam még sokkal egyszerűbben ezt: Sokszor hallottátok, hogy a mi reménységünk sohasem valamire, hanem mindig Valakire irányul, és ez a legfontosabb. Nem valamire - hogy valahogyan lesz, megfordul a sorsom, kimenekedem valamiféle bajból -, hanem mindig Valakire. Az élő, hatalmas, kegyelmes, megváltó Istenre magára.

Testvérek, épp ezért nincs reménytelen helyzet, akármennyire is összekuszálódtak az események szálai valakinek az életében. Akármilyen megfoghatatlannak is látszik egy probléma, vagy a szorongatás ideje tűnik végtelennek. Akármennyire semmire sincs kilátás, nem reménytelen sohasem, mert a mi reménységünk azon alapul, hogy Isten Jézus halálában és feltámadásában feltárta előttünk a szívét - vigyázzunk, nem az útjait, hanem a szívét tárta fel előttünk! Tehát nem tudjuk, mit akar velünk, merre vezet, mit hoz reánk, az útjait elrejtve hagyta, de egyet határozottan tudunk: hogy Isten tartja kezében a sorsunkat és irányítja az eseményeket. Ő Jézusban mellénk állt, és mindazzal, amit még cselekedni akar velünk, mindig hű marad ahhoz, amit Jézusban kijelentett. Jézusban pedig azt jelentette ki, amit magának Jézusnak a neve jelent, hogy „velünk az Isten”. Ehhez Ő mindig hű marad. Ez a mi reménységünk alapja. Sohase legyen a mi keresztyénségünk alapja olyan passzív magatartás, hogy összeteszem a két kezem, csak várok, egyszerűen csak reménykedem, hiszen itt úgysem lehet semmit sem tenni, legfeljebb csak reménykedni lehet! Általában akkor szoktunk reménykedni, amikor tenni semmit sem lehet. Amikor cselekedetei, teljesítőképessége határához érkezett az ember, azt mondja: „Itt most már nem tehetek semmit, most már csak reménységem van.” De valójában nincs! Sőt, sokkal inkább a reménység legyen az az alap, amelyen állunk és ezen az alapon minden erőnket, emberi képességünket nyugodtan összeszedhetjük cselekvésre. Tehát sohase válasszuk szét e kettőt - vagy cselekszem, vagy reménykedem -, hanem sokkal inkább kössük össze őket: cselekedve reménykedjünk és reménykedve cselekedjünk. Tehát ne toljuk ki a keresztyén reménységet az emberi teljesítőképességünk határán túlra, hanem hassa át a szívünket, szavunkat és tettünket mindjobban a reménység, a cselekedet! Tehát reménykedve cselekedjünk és cselekedve reménykedjünk! Erre hív fel bennünket az apostol.

Tudjátok, az a nagyszerű, hogy a reménység akkor világít a legjobban, amikor az élet a legsötétebbnek látszik. Ha volt valaha pillanat, amikor Jézus sötéten látó lehetett volna, az akkor volt, amikor ott állt a főtanács előtt. Megcsúfolták, megköpdösték, a szemét bekötötték, arcul ütötték. Ő mégis mindenkor a lehető legteljesebb isteni nyugalommal tűrte és akkor mondta: „Mostantól fogva meglátjátok az Ember Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján.” (Mt 26,64) Képzeljétek el, micsoda győzelem volt ez afelett a reménytelen helyzet felett! Megkötözve a két keze, és mégis arról beszél, hogy Ő most ott ül a legmagasabb isteni méltóságnak a jobbján. Megkötözött kezekkel, dagadt ajakkal, véres arccal ezt hirdeti: Enyém a győzelem! És igaza volt, az évszázadok beigazolták, hogy Neki volt igaza. Övé a győzelem. De a csodálatos az, hogy ezt akkor hirdette, amikor teljesen ki volt szolgáltatva az emberi önkény kénye-kedvének. Akkor mondta: „Mostantól fogva meglátjátok az Embernek Fiát az Istennek hatalmas jobbján.” Nem azt mondta: „Majd egyszer”, hanem "most" látjátok ott ülni az Embernek Fiát az Istennek jobbján! Tehát mi történt itt tulajdonképpen? Az Ő jövőbeli győzelmét, annak kiteljesedését mostanivá tette. És ez a keresztyén reménység titka, hogy már e világ problémái között az Isten végső győzelmének a tudatában és a saját üdvösségének a tudatában él. Igen, szinte behozom a jelenbe azt, ami még csak a jövendőben, ígéretként az enyém. Pál apostol így ír erről: „Megragadván hitetek célját, az üdvösséget, amit Isten hatalma őriz a számunkra.”

Az a csodálatos, hogy ezt a reménységet a halál sem tudja kioltani, mert akkor is él, amikor a földi tudomány, hatalom, bölcsesség csak azt tudja mondani: „Ember, hagyj fel minden reménnyel!” Tehát a halállal szemben is ennek a reménynek jövendője van, a feltámadt Krisztusban. Hívő, reménykedő ember nem a halál felé halad, hanem az örökkévalóság felé, mint egy örökös, aki tudja, hogy mi vár rá. Így a keresztyén reménység a végső reménység, bizonyosság. Reménykedve élni, azt jelenti, hogy nem csavargója vagyok ennek az életnek, akit ide-oda hány-vet a sorsnak a szeszélye, hanem vándora, akit hazavárnak, akinek minden megtett kilométerrel csak tovább nő a reménysége, mert egyre közelebb jut a végső beteljesedéshez.
Próbáljuk meg hát, Testvérek, így látni mindig azt az utat, amelyen járunk. Próbáljuk meg így látni az életünknek azokat a közbenső állomásait, ahol néha olyan szomorúan veszteglünk.

Végül ez a reménység felszabadult életűvé teszi az embert. Péter kétszer is beszél erről, hogy „örvendeztek benne, noha most még szomorkodtok” -így írja az apostol. Különös dolog, hogy egymás mellett áll ez a két szó: „örvendeztek, noha szomorkodtok”. Épp ez a keresztyénség titka, hogy ez a kettő egyidejűleg van jelen az ember szívében. Az örvendezés és a szomorúság, vagy mondjuk úgy, a szomorúság és az örvendezés egyidejűleg. Mi általában úgy szoktuk ismerni, hogy vagy örvendezünk, vagy szomorkodunk. Amikor örvendezünk, nem szomorkodunk, amikor szomorkodunk, nem örvendezünk. Mi egyszer örülünk, vidámságban vagyunk, máskor bánatban szomorkodunk. Nos, éppen erről van szó, hogy a keresztyén reménység az, hogy amikor minden okunk megvan a szomorúságra, akkor is örvendezünk, mert a bánat mélységében is ott van az öröm a reménykedő ember szívében. A szív fájdalmát is beragyogja mindig valami felülről jövő tiszta derű. Persze ez az öröm nem hangulat, érzelem, ez a mélyen rezdülő alaphangja az egész életnek. Valami csendes derű van benne, olyan valami, hogy a legválságosabb helyzetben is tud örülni. Természetesen fáj a szíve, majd meghasad és mégis átjárja a szívét az a dicsőült öröm: a Krisztus halál felett is győzedelmeskedő erejébe vetett hitünk, reménykedésünk öröme. Pál apostolnak sem lehetett valami túlságosan jó kedve a filippi börtönben, a kalodában. Mégis annyi öröm volt a szívében, hogy kénytelen volt énekelni. Ez nem a vidámság hangulata volt, mert ilyen helyzetben nem szokott az ember vidám lenni. Hanem éppen ez a kibeszélhetetlen, dicsőült öröm, a felszabadultság öröme. Olyanforma öröm, mint az édesanyáké a gyermekszülés után, hogy sok még a fájdalom, de még nagyobb az öröm, ami az új élethez fűződik, mely a reménységből ered.

Nos, Testvérek, hogyha nekünk ilyen reménységünk van - hisz ti is tudjátok, ír róla az apostol, hogy van -, akkor nem kell nekünk olyan bizonytalanul, nyomottan, letörten járnunk. Sokszor elnézem, hogy milyen magabiztos azoknak az embereknek a fellépése, akiknek pénz van a zsebükben, vagy a tülekedők között a pályaudvaron milyen nyugodtan mozognak azok, akik megváltották a helyjegyüket. Valami ilyen módon kellene nekünk is járnunk ebben az életben. Nem pénz van a mi zsebünkben, annál sokkal nagyobb gazdagság. Mert vegyük tudomásul, hogy te is meg én is a leggazdagabb Édesatyának, a világ Urának vagyunk a gyermekei, a szeretett gyermekei! És nem bankjegyünk van, hanem fenntartott helyünk az örökkévalóságban - ahogyan írja az apostol. Ennek a tudatában éljünk!

Én nagyon jól tudom, hogy terhek nehezednek reánk, a mindennapok gondjai sokszor felőrlik az idegeinket. Néha fájdalmat ad az élet, nem is vagyunk mindig olyan nagyon jókedvűek, de épp ezért próbáljuk meg elkezdeni a napot mindig azzal az élő reménységgel, amelyik számol az Isten lehetőségével. Ezzel az új dimenzióval - az Isten lehetőségével - kezdjük minden reggel a napot, azzal a boldog hálaadással, hogy milyen jó: megint itt van az új nap, nagyszerű alkalom arra, hogy a láthatatlan Jézus iránt való szeretetemet megmutathassam! Láthatóvá tehetem az embereknek és segítségükre lehetek nekik azzal a kimondhatatlan, dicsőült örömmel, ami a szívemet átjárja az élő reménység által.

Ámen.

Egyedüli reményem,
Ó, Isten, csak te vagy;
Jövel és nézz meg engem,
Magamra ó, ne hagyj!
Ne légy tőlem oly távol,
Könyörülj hű szolgádon,
Úr Isten, el ne hagyj!

(276. ének 1. vers)

Dátum: 1965. augusztus 15.

Ennek a fiatalembernek, akiről most olvastunk és akit csak a „gazdag ifjú”-ként ismer az egyházi köztudat, az a problémája, hogy miként szerezhetné meg a maga számára az örök életet. „Mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerhessem?” Nagyon tiszteletre méltó ez a szándék, de valahogy nem úgy érezzük-e, hogy a mai ember számára egy kicsit régiesen hangzik? Nem ez szokott a problémája, a fő problémája lenni - ó, sokkal inkább olyan problémái vannak a mai embernek, hogy hogyan szerezhetne egy autót, vagy, ha van neki, hogyan szerezhetne egy újat, egy másikat, modernet, vagy hogyan juthatna hozzá egy kellemes külföldi utazáshoz, hogyan szerezhetne egy kellemes, jó estét, ahol elszórakozhatna, egy kis örömet az élet nagy hajszájában, az egész napi munka után - vagy egy kicsi boldogságot... De az örök élet lassan egészen eltűnik a szeme elől, a távlatából, annyira hozzátapad a mai ember minden gondolkodása, törekvése ehhez a látható, földi világhoz és ennek dolgaihoz, érdekeihez. Az örök élet problémája nem is érdekli, legfeljebb mikor aktuálissá válik: a halál pillanatában. Pedig Testvérek, az örök élet távlata nélkül e földi élet horizontja is rettenetesen, nyomorúságosan beszűkül, és ha valaki elveszti az orientálódását az örök élet felé, előbb-utóbb elveszíti a tájékozódóképességét itt ezen a földön, e földi világban is. Tehát tulajdonképpen ezt az ifjút igen helyes felismerés nyugtalanítja, amikor az örök élet után tudakozódik.

Rengeteg, sok mindenféle problémája van az életnek, sok kérdés van az életben. Ez az ifjú a sok kérdés között is megragadta a legfontosabbat: azt a kérdést, amelyikkel szemben minden más egyéb kérdése az életnek tulajdonképpen csak másod- és harmadsorban fontos, háttérbe szorul bizonyos mértékig. Pláne igaza van ennek a gazdag ifjúnak, ha mi is úgy próbáljuk megérteni az örök élet fogalmát, ahogyan ő értette. Nagyon sokszor tapasztaltam, hogy alig van a Bibliában fogalom, amelyikkel olyan komoly félreértések lennének, mint éppen az örök élet fogalmával. Mert amikor azt halljuk, hogy „örök élet”, általában a legtöbb ember arra a bizonyos halálon túli életre gondol. A hívő ember is, a nem hívők is a halál utáni életre, arra a bizonyos bizonytalan túlvilágra. Valahogy úgy gondolják ezt, hogy: „hát igen, most itt élünk, eddig vagy addig, ennyi, vagy annyi ideig, aztán egyszer lezárul ez a földi világ, a benne való élet, akkor kezdődik valamiféle másik élet, aminek nem lesz többé vége.” Nos, Testvérek, kétségtelen, hogy ez is benne van az örök élet fogalmában, de ez épp csak az egyik vetülete az örök életnek. Ne essünk bele soha a tévedésbe, amibe nagyon gyakran bele szoktak esni az emberek, hogy Jézus csak a túlvilágra készít elő és akarja megváltani az emberi lelkeket.

Ezzel kapcsolatban nagyon jellemző az a beszélgetés, amit éppen a múlt héten hallottam, ami a német hitvalló egyháznak az akkori feje, Niemöller, és az állam akkori elnöke, Hitler között folyt le. Amikor beszélgettek egymás problémáiról, Hitler azt mondta Niemöllernek: „Kérem, uram, maguk, az egyház, foglalkozzanak csak a túlvilággal, majd a világ dolgait elintézzük mi magunk.” Jellemző, de az a szomorú, hogy a köztudatban általában így van: Igen, hát a hit dolgai foglalkozzanak csak a túlvilággal, s annak problémáival. E világ dolgai - az más, az már nem hit kérdése. Nos, tehát az örök élet fogalmában is épp nem ez a legfontosabb, hogy az olyan élet, amelyik sohasem fog megszűnni majd, hanem az a legfontosabb, hogy az egészen más minőségű, tartalmú, jellegű élet, mint amit mi emberek általában élni szoktunk. Nem üres élet, hanem tartalommal teli élet. Nincsenek benne olyan holtpontok, amivel kapcsolatban sokan szokták ma is kérdezni, hogy: „Miért élek én tulajdonképpen?” Ez olyan élet, amelyiknek minden pillanatában, minden helyzetében tartalma, célja, értelme van. Olyan élet, amelyik tele van isteni gazdagsággal, elronthatatlan életkedvvel, tiszta örömmel, vagy így mondhatnám: örömökkel, mindenféle helyzetben való felelősségtudattal és hivatástudattal, és a hozzá szükséges lelki erővel. Tehát az örök élet tulajdonképpen az Istentől való élet már itt ezen a földön, a mi életünkben.

De talán még jobb, ha így mondom: ez az igazi emberi élet, amelyik Jézus életének, halálának és feltámadásának a kapuján át nyílt rá erre a mi földi világunkra, amelyikre Jézus azt mondta, hogy: „Én vagyok az élet!” Ez tulajdonképpen az örök élet, amelyiknek célja, értelme van, amit érdemes élni, amit nem bán meg az ember soha, amiből nem akar menekülni máshová - ez volna az örök élet és így, ezután már úgy érezzük, hogy egy kicsit közelebb jön hozzánk ennek a gazdag ifjúnak a kérdése: „Mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerhessem?” Nem tudom, érzitek-e, hogy benne van ebben a kérdésben a mindenkori embernek az a kiábrándultsága, amit a mai ember még sokkal inkább érez, mint a régi, hogy tulajdonképpen nem segítenek igazán az embereken a földi javak, a karrier, a szerelem, a lottó-főnyeremény, sőt, mindezeknek birtokában is esetleg még mindig hiányzik valami, ami nélkül üres maradt az élet, néha fájdalmasan üres. Hány dúsgazdag ember válik öngyilkossá, mert annyira üres az élet számára, tartalmatlan, céltalan... Nos, Testvérek, ezt érezte ez a gazdag ifjú és milyen jó, amikor valaki ennyire tudatosan érzi ezt a hiányt, ennyire megfogalmazza és Jézushoz adresszálja ezt a kérdést: „Mit cselekedjem?”

Nos, Jézus itt mit mond? Mindenekelőtt utal a parancsolatokra: „Ne ölj, ne lopj, ne paráználkodjál, hamis tanúbizonyságot ne tégy, tiszteld atyádat és anyádat.” És ez nagyon fontos mozzanata a történetnek, mert épp azt mondja ezzel Jézus, hogy nem új etikáról van itt szó, amit egy másik vallás, vagy másik ideológia etikájával szembe kellene állítani, nagyon is megmondta Isten régen, hogy mit cselekedjél, hogy élj - tudod nagyon jól, cselekedd! Tedd azt, amit Isten mond, mert a cselekedetek fontosak, nem a vallásos hangulat, nem az áhítatos kegyeskedés, a szép szólamok, a vallásos filozofálgatás, nem az ősöktől örökölt hagyományok őrzése - mindez semmi! Isten világos parancsolatai ott vannak: csináld úgy, ahogy Isten mondja. És ekkor az a gazdag ifjú teljes jó lelkiismerettel azt mondja: Uram, ha ezen múlik, ebben hiba nincs, én mindezeket ifjúságomtól fogva megtettem, mégis érzem, hogy hiányzik valami; mi fogyatkozás van még bennem?

Elképzelhető, hogy ha egy mai lelkigondozót kérdezne meg, ezt mondaná: „Hohó, várj egy pillanatig, dehogy tartottad be, legfeljebb a törvény betűje szerint megtartottad, de mindez szemfényvesztés! Valóban, minden erény látszaterény. Ha a mélyére néznénk, kiderülne, mennyire nem töltötted be!” - ezt mondaná. És érdekes, hogy Jézus minderről nem szól, meghagyja az erényeit erénynek. Azt mondja: Rendben van, tisztességes ember vagy, nem vagy léha életű, haszontalan, te mindig igyekeztél megállni becsületesen ebben a földi világban. Jól tetted! - De ezután így folytatja: Egy valami hiányzik csak, egy fogyatkozásod van, egyetlen egy... - és itt olyan izgalmassá válik a pillanat, mint mikor a vízbefúló ereje utolsó megfeszítésével igyekszik menekülni, már csak egy karcsapás hiányzik, hogy megfogja, elérje a partot, egy picike, utolsó kis távolság. „Egy fogyatkozásod van még.” És mi az az egy, amitől minden más függ, amivel szemben minden más gazdagsága az életnek üres marad: mi az az egy? - És itt egészen új fordulatot ad Jézus az egész beszélgetésnek, az örök életről való filozofálgatásnak, egészen más irányba tereli az ember figyelmét: a szegényekre!

Nos, az örök élet problémájával kapcsolatban igazán senki sem gondolt volna a szegényekre - épp a szegényekre -, mint ahogy mi is, amikor a hitünk dolgaival foglalkozunk, az Istennel való kapcsolatunkat tárgyaljuk és az üdvösségünk kérdését próbáljuk boncolgatni, nem szoktunk gondolni épp a szegényekre. Hányszor előfordult már, Testvérek, hogy jött hozzám valaki, aki a szívét igazán komolyan ki akarta önteni. Nem tudja, hogy miért nem szól hozzá a Biblia, nem tudja, miért nem tud igazán imádkozni, elmerülni az imádságban... Nem érzi a kapcsolatot maga és Isten között... Érzi, nem igazi az imádsága... Szeretne komolyan elmélyedni, elmélyíteni a hitéletét... Elolvasott már egy csomó prédikációt, pasarétit is, Klauzál-térit is, mindenfélét, elment mindenhová, ahol azt gondolta, hogy élő igehirdetést hall... és még mindig olyan nyavalyás a hitélete: mit cselekedjék? Tudjátok, ha Jézusnak tennék fel ezt a kérdést, nem azt mondaná, hogy: Nézd, drága, kedves fiam, így meg amúgy imádkozzál, nem mondaná, hogy hogyan olvassa a Bibliát, hogyan lehet elmélyülni még jobban a vallásos áhítatban, a misztérium mélységeiben - minderről egy szót sem szólna. Hanem tudjátok, mit mondana? Rámutatna a másik emberre, talán arra, akit a kérdező észre sem vesz - mert az örök élet, meg a másik ember nagyon szorosan összetartozik egymással!

Ugye tudod, ki az a másik ember? Talán ugyanabban a házban lakik, ahol te, ugyanabban az üzemben, gyárban dolgozik, amelyikben te, talán az utcán jön veled szembe, vagy talán a kiszolgáló pult mögül néz rád ilyen, vagy olyan indulattal. Lehet, hogy a televízió képernyőjéről szól hozzád, vagy a rádión keresztül, vagy talán együtt ülsz vele tárgyalásokon, vagy üzemi értekezleten - egy asztalnál a másik emberrel. Mindig, mindenütt ott van „a” másik ember körülötted, veled, velem, szakadatlanul. Rengeteg "másik ember" van, s ami a legfontosabb: ez a másik ember valamiben mindig szegény, mindenesetre olyan értelemben legalábbis szegény, hogy talán hiányzik neki olyan valamije, ami neked viszont megvan. Mert Testvérek, ezt jegyezzük meg jól, hogy nekünk mindnyájunknak van valami olyan gazdagságunk, amivel szemben egy másik szegényebb. Mert például akinek békessége van a szívében, az olyan hallatlan gazdagság, amellyel szemben minden békétlen szívű ember szánalomra méltóan szegény. Vagy akinek öröme van, ezzel szemben minden szomorkodó lélek szegény. Vagy aki egészséges, jár, tud dolgozni, ezzel szemben minden beteg és tehetetlen ember szegény. Vagy akinek bármiféle anyagi képessége, lehetősége van, azzal szemben minden szűkölködő ember szegény. Erről a gazdag ifjúról meg van írva, hogy „igen gazdag”... Nos, atyámfiai, valamilyen tekintetben te is, meg én is, mindnyájan igen gazdagok vagyunk. Csak sose azt nézzük, hogy mi van a másiknak, ami nekünk nincs, hanem mindig megfordítva: mi van nekem, ami a másiknak nincs. És akkor egyszerre érezni fogjuk a magunk hallatlan gazdagságát. Tegnapelőtt egy nagyon súlyos rákbetegnél voltam, vonaglott a fájdalomtól... és amikor eljöttem tőle, olyan nagyon szégyenkezve, nagyon hálálkodva köszöntem meg Istennek, hogy én olyan gazdag vagyok ezzel az emberrel szemben, nekem nem fáj semmim - legfeljebb néha a gyomrom, az is egy kicsit - milyen gazdag vagyok!

Érdekel az örök élet? Érdekel úgy, mint azt a gazdag ifjút? Nos, Testvérek, Jézus azt mondja: Lásd meg azt a másik embert, aki hozzád képest szegény, mert mindenféle szegénység - legyen az anyagi, lelki, vagy szellemi értelemben vett szegénység, mindenféle szegénység - ellentétben áll az Isten országával, amit Jézus meghirdetett ezen a földön. Egyenesen arra irányul a gazdagság, hogy tedd a szegényeket gazdaggá! Tehát amikor Jézus azt mondja, hogy: „Add el minden vagyonodat” - ez nem azt jelenti, hogy az embernek nem szabad megtartani semmit önmagának, a hívő embernek semmiféle gazdagsága nem lehet. Dehogynem, lehet. Hanem azt jelenti, hogy minden gazdagságát: lelki, szellemi, anyagi értelemben vett gazdagságát - mert valami mindegyikünknek van - állítsa bele Isten országának a vonalába, azaz igyekezzék minél jobban gazdaggá tenni általa egy szegény másik embert. Képzeljétek el, Testvérek, mi lenne, ha ez a világ komolyan venné ezt a dolgot, és azt a mérhetetlen kincset, amit tömegpusztító fegyverek gyártására fordít, arra használná, hogy gazdaggá tegye a szegényeket. Mi lenne ezen a földön? Épp ma, a hirosimai atombombázásról való országos megemlékezés napján, nagyon aktuális feltenni ezt a kérdést, elgondolkozni rajta... Ez a hívás nekem szól és neked szól: Gyere, állítsd magadat mindazzal, amid van, az Isten országa vonalába, irányába, úgy, hogy gazdaggá tedd vele a szegényeket! Gondolj például most talán a boldog családi életedre, vagy gondolj talán mindarra, ami sikerült neked ebben a földi életben, vagy a tekintélyre, a megbecsülésre, ami körülvesz az emberek részéről! Nos, mindezt állítsd az Isten országa irányába, tedd vele gazdaggá valamelyik szegény embert, azt a másik embert!

Igen, foglalkozz csak nyugodtan az örök élettel, ez nagyon jó dolog, de mindig úgy, hogy: No, lássuk, mi van a szegényekkel, mit lehet tenni értük, érte, a másik emberért? Mit használ a te ilyen vagy amolyan gazdagságod a másik embernek? Sőt, a szenvedéseiddel kapcsolatosan is tedd fel mindig ezt a kérdést: Mit használhat ez a szenvedés a másik embernek? Mert Testvérek, még azt is, ami a legkeservesebb fájdalom a földön, vegye az ember úgy, mint élete gazdagságát, mert nincs a világon még valami, ami életbölcsességben, tapasztalatban úgy meg tudna gazdagítani valakit, mint éppen a szenvedés és csalódás. Tehát használja fel ezt is az élettapasztalatban és életbölcsességben szegényebb ember javára. Ebben az irányban találjuk meg mindannyian azt a bizonyos „örök életet”, azt az igazi emberi életet, aminek értelme, célja van, aminek igazán az van. „Adj el mindent, amid van és oszd szét a szegényeknek...” - ezt mondja Jézus. Amid van - tehát ne azt, amid nincs -, amid van és mindazt, nemcsak valamit belőle, mindet tedd bele úgy Jézus kezébe, hogy Jézus felhasználhassa ezt rajtad keresztül a szegények gazdaggá tételére.

Látjátok, Testvérek, itt lepleződik le az emberi önzés, mert lám, ez a gazdag ifjú nem így képzelte. Úgy képzelte el, hogy mindenét, amije van, megtartja magának, s ennek tetejében még az örök életet is megkapja. Mint ahogy általában mi is úgy szoktuk gondolni, ha elvesztjük ennek a földi életnek a szépségét, gazdagságát, a végén kapjuk meg az örök életet - majd a végén... Nos, azt mondja Jézus: Így nem lehet! Vagy most ragadja meg valaki az örök életet, mégpedig azon a módon, ahogy Jézus mondja, vagy pedig akkor sem, amikor a halála pillanatában már nagyon kellene neki. Pontosan arról van itt szó, amit Jézus egy másik alkalommal így mond: „Aki elveszti az ő életét énérettem, az megtalálja azt!” (Mt 10,39b) Ha Krisztusba teszem az életemet - tehát a másik emberért áldozom az életemet -, akkor találom meg azt igazán. Nézzük, Testvérek, higgyük el egyszer azt, hogy igazán hívő szívű embernek elég, hogy Isten szereti, nem fontos, hogy az emberek is szeressék; elég az Isten kegyelme, nem fontos, hogy az emberek dicsérjék; elég Isten jósága, egyáltalán nem kétségbeejtő az emberi rosszakarat; elég az Isten segítsége! Tehát semmi baj sem származik abból, hogy cserbenhagynak az emberek. Hát higgyük el, az Isten kegyelméből, az Isten segítségéből, az Isten jóságából olyan gazdag túláradásban részesül a hívő ember, hogy abból mindig jut a másik embernek is.

Nagyon jól tudom, hogy ez nehéz. Nem könnyű - annyira nem, hogy Jézus egyenesen ezt mondja: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.” És most akárhogyan magyarázzuk ezt a fogalmat, hogy „tű foka” - sok mindenféle magyarázat van, nem lényeges -, akárhogy magyarázzuk, azt jelenti, hogy emberileg lehetetlen. Hogy mi, emberek a magunk erejéből nem bírjuk elérni az örök életet, azt az igazit, amiről szó van. A saját magunk emberi önzése, énközpontú beállítottsága zár ki belőle. Isten senkit sem zár ki az örök életből. Mi magunkat zárjuk ki azzal, hogy minden törekvésünk, szándékunk visszafordul önmagunkba, énközpontú életet élünk. Ezért emberileg lehetetlen, de ami embernél lehetetlen, lehetséges az Istennél - így mondta Jézus.

És ha valaki itt most a gazdag ifjú alakjában önmagára ismer, biztassa meg Jézusnak az az ígérete: lehetséges, mégis lehetséges - Istennél. És akkor ha ezt érezzük, ne magunkra nézzünk, mert így lehetetlen, hanem arra az Istenre, Aki az Ő szelleme által még a mi világunkban, ilyen nyavalyás emberek számára is, mint amilyenek vagyunk, lehetővé teszi az örök életet. És ha mi igazán hisszük, akkor meg is fog mutatkozni majd a mi életünkben is, itt, ezen a földön apró, picinyke jelekben, minden bukás, kudarc ellenére is, hogy Isten valóban itt van, beleigazgatja életünket az Ő országának a vonalába. És akkor itt is, ott is, amott is, körülöttünk felragyog egy szegénynek az arca és megérez valamit Isten országának a gazdagságából. Ez az igazi élet, így érdemes élni! Lehetetlen? Igen, emberileg - és mégis lehetséges, mert itt van Jézus és azt mondja: „Jer és kövess engem!” Próbáljuk meg!

Ámen.

Csak vezess, Uram végig és fogd kezem,
Míg boldogan a célhoz elérkezem,
Mert nélküled az én erőm oly kevés,
De hol te jársz előttem, nincs rettegés.

(462. ének 1. vers)

Dátum: 1965. augusztus 8.