Talán emlékeztek, arról volt szó a múlt vasárnap, hogy a kiválasztás nemcsak üdvösségre való kiválasztás, hanem szolgálatra, bizonyságtételre, Isten országa, Isten uralma továbbterjesztésére való kiválasztást is jelent. Tehát: azért választott ki téged Isten az önmagával való életközösségre, hogy a te szavad és életed bizonyságtétele révén másokat is elhívhasson ugyanerre az életközösségre. Azért hallhattad meg az Ő hívó szavát, hogy a te réveden mások is meghallhassák ugyanezt a hívó szót. Az a kiváltság, hogy te már ismered Isten ingyen kegyelmét, kötelez arra, hogy másokkal is megismertesd ugyanezt a kegyelmet... Idáig jutottunk el a múltkor.
Most azonban mindebből újabb kérdés adódik: hogyan terjesszem én tovább az Isten országát a környezetemben? Sok hívő embernek éppen az a problémája: hogyan tudnám hitre vezetni azokat a hozzátartozókat, akik még nincsenek hitben? Miként tudnám átadni nekik is azt, ami nekem a legdrágább, az Istenben való hit szépségét, értékét, valóságát? Van-e erre valami jó módszer? Mit lehetne csinálni, mit kellene tenni annak érdekében, hogy elvezessem, vagy visszavezessem a gyermekemet vagy az apámat vagy a testvéremet vagy egyáltalán valakit Istenhez? Isten uralma alá, az Isten országába? - Igen: ilyen kérdések érkeztek a múlt vasárnapi prédikációval kapcsolatban hozzám a hét folyamán.
Nos, Atyámfiai, Jézus ebben a most felolvasott példázatban mintha csak egyenesen az ilyen kérdésekre adna választ. Röviden arról van itt szó, hogy Isten országa - tehát az embereknek az Isten uralma alá való kerülése - magvetés által történik! Isten országa magvetés útján terjed tovább. Mit tégy másokért és hogyan tegyed? Azt, amit a magvető, és úgy, ahogyan a magvető! Ímé, az az ember csak elveti a magot. És miután ezt elvégezte, továbbmegy, ellátja az állatokat, kitakarítja az udvart, megjavítja a megjavítani való szerszámokat és dolgokat, bemegy a városba, elintézi ügyes-bajos dolgait, este lefekszik, éjjel nyugodtan alszik, másnap korán felkel, végzi a mindennapi élet ezer dolgát. És miközben mindezekben foglalatoskodik, történik valami, amiben már neki nincs tovább része, ami már nem rá tartozik, amit sem siettetni, sem megakadályozni nem tud: az elvetett mag csírázni kezd, majd kibújik, növekedik, kalásszá formálódik és a kalászban megérnek a búzaszemek. Tehát miután megtörtént a magvetés, a föld már magától termi meg a termést. Nem kell ahhoz semmiféle különleges taktika, ügyeskedés, módszer vagy erőlködés, mert az elvetett mag magától terem.
Jézus többször hasonlítja az Isten Igéjét a maghoz: gabonamaghoz, búzamaghoz. Csodálatos valami a búzaszem. Abban élet van összesűrítve. Istennek az Igéje is ilyen élő valami, életerő feszül benne, a saját erejénél fogva kezd el csírázni, növekedni és teremni. Isten Igéjéről van szó, Isten szaváról benne, tehát az Igében magának az élő, mindenható Istennek a jelenléte, vezetése, teremtő hatalma, életereje hat. Ha tehát ez az Ige bekerül egy ember szívébe, mint mag a földbe, magától, saját erejénél fogva kezd el ott csírázni: teremt hitet; növekedni: terjeszti ki a hatalmát az emberi élet területe fölött; gyümölcsöt terem: kimunkálja a teljes megváltás kegyelmét az emberben. Igen: Isten Igéje, magától! A benne lévő isteni életerőnél fogva! Isten nem felejti el, tudja, hova került az Ő Igéje, melyik ember életébe, hol szunnyad, mint az elvetett mag a föld alatt. Isten számon tartja az Ő mennyei magvetését, minden egyes búzaszemet az emberszívek talajában. Nos, az a mag nem hiába van ott, egyszer elvégzi azt a munkát abban a szívben, életben, amit csak az Isten tud elvégezni! Mert azt tudjuk, ugye, hogy egy ember élő hitre jutása, Istenhez térése nem a mi emberi ügyeskedésünk, erőfeszítésünk vagy taktikánk eredménye! Új életet csak Isten tud teremteni bármelyik embertársunk szívében. Mint ahogyan Isten kegyelme az, hogy te hihetsz Őbenne, ugyanúgy Isten kegyelme az is, hogy bármelyik másik embertársad, akár a fiad, leányod, vagy édesanyád, vagy kollégád, hihessen Őbenne! Élő hitre juthasson! Nos, hát éppen ezt végzi el benne az a mag, tehát Isten maga az Ő Igéje, ereje által.
A mi feladatunk mindebben csak az, hogy az a mag elvettessék a földbe! Tehát, hogy Istennek ez a csodálatos erejű élő Igéje belekerüljön annak a másik embernek a szívébe. Ez történik a mi bizonyságtételünk révén, mégpedig szavaink és életünk bizonyságtétele révén. Isten országa, Isten uralma úgy terjed, hogy belehirdetjük a hit nélküli emberi élet reménytelenségébe és elveszettségébe az Igét, és akkor egyszer majd mégis megtörténik a csoda: meglesz az eredménye! Ha az Igének ez a magja esetleg hosszú időn át elrejtve lappang is abban a szívben, amelybe valamikor elvetetted, sőt, ha fagyos kéreg fedi is el sokáig, vagy ha már egészen úgy látszik, mintha elhalt volna már az a mag ottan, akkor se csüggedj, hiszen egy dolog bizonyos: nem volt hiábavaló a magvetés! Mert a magvetés sohasem hiábavaló! Még akkor sem, ha nagy része annak a magvetésnek köves talajba esett, más része tövisek közé vagy letaposott útfélre, sohasem tudhatod, melyik szavad vagy mozdulatod került a jó talajba, a szívébe!
Jézus e példázatban éppen attól a csüggedéstől, türelmetlenségtől akar óvni bennünket, ami a bizonyságtételünk eredménytelenségének a látszatából ered. Úgy érezzük, falra hányt borsó minden szavunk, nem fog azon a másikon életünk példája, nem akar kikelni a sok-sok fáradsággal végzett magvetés. Ne törődj vele! Végezd tovább más egyéb munkádat, mint az a földműves, aki a magvetés után aludni tért. Minden reménytelenség és minden látszat ellenére is higgy abban, amit Jézus a magról mondott, hogy „magától terem a föld, először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban.” - Én a tavasszal dália gumókat ültettem itt a kertben. Pár hét múlva egyik is, másik is elkezdett csírázni, kibújt a föld kérge alól és szemlátomást növekedett. De volt három tő, amelyik nyomát sem mutatta a megfogant életnek. Türelmetlen voltam. Elkezdtem az egyik fölött kapirgálni a földet, hogy megnézzem a gumót, él-e még. Élt. Már apró csírák is lettek volna rajta, de a kapirgálással letördeltem a csírákat és így bizony hiábavalóvá lett az ültetés. A másik késlekedő gumót azután már hagytam és vártam... Egyszerre az is kihajtott és jelenleg már virít is a kertben. Ezt érjük el a türelmetlenséggel! Ne kapirgáld annak a szívnek a kérgét, ne légy kíváncsi rá, mi lett a bizonyságtételed eredménye, mikor kel már ki, mutatkozik-e már a hatás, mert elrontod az egészet. A magvetés a te dolgod, az eredmény már nem!
Ismertem egy asszonyt, hívő, imádkozó, Krisztusi szelídségű lélek volt. 50 éven át próbálta vetegetni csendes szavaival és vonzó keresztyén életével a magot cinikus, hitetlen férje szívében. Látszólag teljesen eredménytelenül! A kemény, gúnyos férfiszív olyan mozdulatlan maradt, mint a föld kérge a téli fagyban. Egyszer a férfi beteg lett. Tudták, hogy hamarosan itt a vég. Eredmény semmi! Az asszony tovább vetegette a magot sűrű imádkozások kíséretében. A férfi már agonizált. Az asszony imádkozott. A férfi már nem volt öntudatnál. Az asszony nem hagyta abba a magvetést, imádságban kérte az Urat, hogy szólítsa meg az öntudat alá merült lelket. A férfi egyszerre elkezdett sírni, keservesen sírni, mint egy kisgyerek. Az asszony szinte érezte, hogy most, most fogant meg a mag a lelkében! A hosszú sírás után a férfi kinyitotta szemét, ránézett a feleségére - teljes öntudattal -, elmosolyodott, békésen, boldogan, diadalmasan mosolygott - és meghalt! Az asszony tudta, hogy kikelt a vetés! Nem volt hiábavaló a hűséges magvetés! Sohasem hiábavaló a hűséges magvetés!
Hát én például mi értelmét látnám annak, hogy hétről-hétre igyekszem itt hirdetni Isten Igéjét, ha nem hinnék abban, hogy magot próbálok vetni néhány emberszívbe? Ha munkám eredményét nézném, bizony elcsüggednék, már rég abbahagytam volna - ha nem hinnék abban, amivel éppen Jézus biztat ezzel a példázattal, ha hiábavalónak tartanám az igehirdetésben való mindenféle fáradozást! De így tudom, hogy nem hiábavaló, mert sohasem tudhatjuk, melyik mag éri el valakinek a szívét és akkor „magától terem a föld, először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban.” - Hogyan vonhatod be azt a másik embert is Isten uralma alá? Nem valamiféle trükkel, módszerrel, emberi rafinériával, hanem egyszerűen úgy, hogy szavad és életed bizonyságtételével veted a magot, a többit pedig rábízod a földre és a beléje vetett magra!
Egyszer, régen, még a fajüldözés idején, egy fiatal diák jött a lelkipásztorhoz és elsírta neki keservesen, hogy mennyit szenvedett diáktársaitól a származása miatt. Sok fájó, szomorú élményét sírva öntötte ki egy csendes beszélgetésben. Olyan megható volt a fiú bánata, hogy a lelkipásztor nem tudott szólni egy szót sem, hanem egyszerre az ő szeme is megtelt könnyekkel, odalépett a fiúhoz, megölelte, megcsókolta és sokáig így tartották egymást zokogva, miközben a két férfi könnye összefolyt az arcukon. Annak a fiatalembernek akkor a szívébe került egy szavak nélkül megélt Isten-Ige, az, hogy „Sírjatok a sírókkal” - és évek múlva kikelt, felnövekedett és most egy áldott életű lelkipásztor életén át termi mások számára is a gyümölcsöt egy kis magyar faluban. Íme, egy sírásban megélt Ige ereje egy másik síró életében! Sohasem tudhatod, melyik szavad, melyik mozdulatod, melyik cselekedeted veti el a másik ember szívében azt a mennyei magot, ami egyszer majd megérik az aratásra! Csak végezd a magvetést, és aludj nyugodtan, közben az a mag majd elvégzi a maga munkáját abban a földben!
Mindig csodáltam Jézus nyugalmát, pedig Őelőtte igazán nagy megvalósítandó feladatok tornyosultak! Hiszen azért jött, hogy az Isten országát, az Isten uralmát terjessze el a földön. Számára ez a világ az a munkaterület, amelyet Istennek akar megnyerni. Úgy látja a bűnt, mint azt az ellenséges hatalmat, amitől az emberi életet meg kell szabadítani, úgy tekint az örökkévalóságra, mint amit a mulandósággal szemben diadalra kell juttatnia! Micsoda célok! Micsoda feladatok! És mégsem siet! Feladatai nem űzik, hajtják pihenés nélküli tevékenységre, nem fut egyik országból a másikba, nem kapkod, nem kiabál, nem harsogja bele hangszórókon át a világba a hangját - nem! Hanem úgy végzi ezt a nagy feladatot, mint az a földműves, aki beveti a magot a földbe és alszik nyugodtan és fölkel, ahogyan az éjjel és nappal rásötétedik vagy rávirrad. Azután megint újra veti a magot, megint csak veti. Közben ráér megállni egy rongyos, vak koldus mellett, betérni egy megvetett vámszedő házába vendégségre, ölbe venni kisgyermekeket, törődni jelentéktelen senkikkel... És közben tudja, hogy majd eljön az idő, amikor bevégezte munkáját, és magára hagyja majd a szántóföldet. Óh, milyen nyugodtan és bizalommal tud meghalni! Elmenni az Atyához! Nem fél, hogy tönkremegy és hiábavaló lesz minden végzett munkája! Nem! Az elvetett mag csírázik, érik, és majd eljön az idő, amikor le kell aratni! Ne türelmetlenkedjenek hát tanítványai sem! Végezzék csak hittel és azzal a bizonyossággal a magvetés szolgálatát, hogy nem hiábavaló! Higgyék csak, hogy az Ő Igéje élő mag, és bízzanak annak erejében, isteni hatásában!
De az a mag, amit a szavad és az életed bizonyságtevésével vetsz mások életébe: valóban mag legyen, búzamag, s ne konkoly! Hiteles, életképes Ige, élő bizonyságtétel. Megélt Ige, és nemcsak megtanult. De legyen megimádkozott, életből fakadó szó vagy tett, tehát emberi közvetítéssel is igazán Isten Igéje! Jézus szava azért volt olyan hatalmas erejű, mert előbb mindig az Atyával beszélte meg a mondanivalóját, mert Ő mindig az Atya előtti csendességből jött az emberekhez! A meghitt imádság csendességéből származó szó és tett mindig viszi az Isten Igéjét, mindig magvetés! Neked csak arra legyen gondod, hogy hitelesen megélt hitből fakadjon az a szó, vagy tett, amit a mások életébe magként elvetsz: akkor azután - még egy utolsó pillantást vetve a szántóföldre - nyugodtan lefekhetsz és elalhatsz akár örökre, bízva abban, hogy az aratás idejére majd beérik a vetés!
Ámen.
Dátum: 1967. augusztus 27.