Joó Sándor Dr.

Kedves Testvéreim! Minden Biblia-olvasó ember nagyon jól ismeri ezt a történetet. Az egész elbeszélésnek csak az első felét olvastam fel, amelyben arról van szó, hogy egy kis családot gyász ért - a Lázár betegségéről és haláláról szóló részt - az egész történetnek a szomorúbb részét. De mégis milyen sok vigasz van ebben a szomorú történetben! Nem hiába nevezik az Evangéliumot „jó hír”-nek, Istentől jövő üzenetnek. Még a gyász, a betegség is tele van rengeteg sok vigasztalással, örvendezéssel. Hogyha címet akarnék adni ennek a felolvasott résznek, kb. így fogalmazhatnám meg: „Egy halálesetről szóló örömüzenet.” Próbáljuk meg meglátni belőle néhány kézenfekvő igazságot!

Mindenekelőtt hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy miként üzeni meg Márta és Mária Jézusnak testvérük, Lázár betegségét. Mikor azt mondják: „Ímé, akit Te szeretsz, beteg!” Már ez az üzenet is magában véve csupa vigasztalás minden beteg, szenvedő ember számára. Az jut kifejezésre benne, hogy az az ember is, akit Jézus szeret, aki Jézussal meghitt viszonyban van, az az ember is lehet beteg. A súlyos betegség, a nagy megpróbáltatás, a szenvedés egyáltalán nem annak a jele, hogy Jézus nem szeret. Ezt azért szeretném nagyon kihangsúlyozni, mert igen gyakran előfordul, hogy a szenvedő ember mellé odaáll a kísértő, megpróbálja a szívébe lopni ezt a gondolatot, hogy: „Na, látod, hát még mindig azt hiszed, hogy Isten szerető hatalom? Hát ezt jelenti Isten szeretete számodra? Így szeret, hogy nem óv meg ettől, vagy attól a bajtól, szenvedéstől?!” De nagyon sok szenvedő ember szívében ott van ugyanaz a gondolat, amit az egyik énekünk szerzője így fejez ki: „Nem értettem, mikor szenvedni, sírni hagytál, hogy ha szeretsz, miért sújt vessződ engemet.” Mi, emberek Isten szeretetét is valahogy emberi formában próbáljuk elképzelni magunknak. Úgy gondoljuk, ha mi szeretünk valakit, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy megmentsük a szenvedéstől - vagy ha nem, akkor nem is szeretjük az illetőt igazán. Isten szeretetétől is azt várjuk, ha igazán szeret, miért nem vesz körül bennünket a szeretetével annyira, hogy ne is férjen hozzánk semmiféle baj, szenvedés? Még a hatalma is megvolna hozzá, nem úgy, mint nekünk, embereknek. Nekünk sokszor a legfájdalmasabb az, hogy ha a szenvedéssel szemben állunk, ha a barátunk, a kedvesünk szenved, tehetetlenek vagyunk. De Isten nem tehetetlen, Ő mindenható. Miért engedi, hogy valaki szenvedjen? Bizony épp azt kellene ebből a történetből elsősorban megtanulnunk, hogy azt az embert is éri néha mindenféle földi baj, nyomorúság, aki tudatosan benne van az Isten szeretetében. És soha egyetlen szenvedő lélek se engedje elhatalmasodni önmagán azt a kísértést, hogy a szenvedése, a megpróbáltatása olyan jel, amely arra mutat, hogy megfogyatkozott iránta az Isten szeretete.

Nézzétek, milyen határozott bizonyossággal, rendíthetetlen hittel mondja a két testvér, hogy „Uram, íme, akit Te szeretsz, beteg!" Nincs benne semmi kételkedés, perlekedés, számonkérés, hogy: Hogyan lehet, hogy akit Te szeretsz, beteg?! Hanem sokkal inkább valami nagy, bizalomteljes hitvallás. Jézus egyáltalán nem cáfolgatja a testvérek Őbelé vetett hitét, bizalmát. Nem mondja, hogy: Nem igaz, nem szeretem, tévedtek. Vagy, hogy: úgy kell neki, valami bűnéért büntetem, most vezekel Lázár, mert valami rosszat tett. Nem mond semmi ilyenfélét. Később úgy emlegeti a viszonyt közötte és Lázár között, hogy „Lázár, a barátom.” Megerősíti a testvéreket abban, hogy nagyon szereti Lázárt így is, a beteg Lázárt. Közismert volt ez a megszentelt kapcsolat, ami összefűzte őket egymással. Az is nagyon figyelemreméltó az üzenetben, hogy a testvérek nem így üzennek: Uram, aki Téged olyan nagyon szeret, beteg... Pedig így is mondhatták volna. Sem arra nem hivatkoznak, hogy: Uram, tudod, hogy mennyire szeretünk Téged, mindig adtunk helyet Neked, nézd, most bajban vagyunk” A testvérek nem a saját maguk Jézus iránti szeretetére hivatkoznak, hanem Jézus szeretetére, ami sokkal több, mint az övék. „Akit Te szeretsz, az beteg!” Igen, Jézus szeretete, ez az a legbiztosabb alap, amire lehet hivatkozni mindig. Merj hivatkozni te is Jézus szeretetére, sohasem a magadéra! És ha ebben bizonyos valaki, hogy Jézus szereti, akkor az ilyen szomorúság is, mindenféle betegség másodrangúvá válik, mindenféle baj, nyomorúság elveszti az élét, a tulajdonképpeni veszedelmét. Így kell hívni minden betegágyhoz Jézust! Így kell tudomásul venni minden bajt ezen a földön, ami ér bennünket magunkat, vagy akár a hozzánk tartozókat. Így kell megbizonyosodni, megerősödni abban a vigasztaló tudatban, hogy Jézus így is, ilyen nyomorúságosan, ilyen hitványul, ahogy vagyunk, szeret! Az ilyen igent-mondás Jézus szeretetére, ez az, ami elveszi a kísértések gyötrelmét. Tanuljuk meg egyszer nagyon komolyan, hogy nem úgy van ám, amint szoktuk mondani, hogy: Az egészség a legfőbb kincs! - nem az egészség a legfőbb kincs, akármilyen nagy ajándék, de nem a legfőbb. Ha az lenne, képzeljétek el, egyszer mindnyájunknak el kellene veszítenünk a legfőbb kincsünket, mert hiszen egyszer mindnyájunknak meg kell halnunk.

Van valami, ami az egészségnél is több, ami megmarad, mikor elment az élet, lefolyt - ez pedig az Isten megváltó szeretetének a bizonyossága. Ha ezt tudom, ebben bizonyos vagyok, akkor akármilyen baj ér is, megbékél a szívem, lecsendesednek az idegeim, nem emészt a gond, a bánat, a kétségbeesés, akkor eláraszt Isten békessége. Aki tudja azt, hogy benne van Isten megváltó szeretetében, bármilyen nyomorúságban mondhatja nyugodtan az Úrnak: „Legyen meg a Te akaratod!” Íme, látjátok, ennyi erő, vigasztalás van ebben a kicsi üzenetben, hogy „Uram, ímé, akit Te szeretsz, beteg.” Ez árad a testvérek üzenetéből, ez a békesség, nyugalom, már előre való megvigasztalódás. Nincs ebben az üzenetben semmi kicsinyhitű jajveszékelés, hogy: Jaj, Uram, baj van, most jöjj, most segíts ki! Így üzen az, aki nemcsak a betegség idején kapkod Jézus keze után, nemcsak a bajban kéri Isten segítségét, hanem előre is. Nem jó akkorra halasztani az Istennel való megbékélést, amikor már ég a ház, akkor esetleg már nem is fogom megtalálni. Sokkal jobb, ha olyan valakinek üzenhet a bajbajutott ember, akivel már előbb meghitt barátság fűzte össze. Ha részesülni akar valaki Jézus drága vigasztalásában a megpróbáltatások idején, szívesen kell látni Őt már korábban, a jólét, az öröm napjaiban. A legjobb segítség a megpróbáltatásban az, ha előre felkészül az ember reá, idejében. Nem is az a legfontosabb, hogy valami baj ne érjen, mert elér egészen bizonyosan. A legfontosabb az, hogy lelkileg felkészületlenül ne érjen az a baj, mert el fog jönni.

Azután olyan megdöbbentő, nem várt dolog, amivel folytatódik a történet. Azt olvassuk, hogy mikor a nővér beteszi a testvére sorsát Jézus kezébe, ezzel az üzenettel: „Uram, akit Te szeretsz, beteg”, meghallva az üzenetet, Jézus maradt még két napig azon a helyen, ahol volt. Hiszen tudja, hogy beteg... Hogyan lehet ez? Tudja, hogy várják rettenetesen. Késlekedik - húzza az időt. Pedig minden perc késedelem végzetessé válhat. El tudom képzelni, a két testvér, meg Lázár számára is ez a kétnapos várakozás volt a legsúlyosabb megpróbáltatás. Próbáljuk csak meg elképzelni: az összegyülekezett ismerősök, mindenki várta Jézust - és Jézus nem jött. Telik-múlik az idő, telnek az órák, egy nap, két nap elmúlik - Jézus nem jön... A betegség egyre súlyosabbra fordul, Jézus még mindig nem jön. Azután egyszerre a beteg meghal. A testvérek hite elviselhetetlen próbának van most kitéve. Suttogó megjegyzések hangoznak itt is, ott is: Hát nem tehette volna meg, hogy meggyógyítsa azt, akit annyira szeretett? Valami olyanforma suttogás, hogy: Ennyit sem tudott megtenni Jézus, hogy akivel ilyen jó barátságban volt, eljöjjön hozzá, mikor hívják?

Itt is ennek a „mégis-hit”-nek a megpróbáltatását látjuk, hogy hiábavaló volt látszólag minden könyörgés, Isten hallgatott, nem váltotta be a Hozzá fűzött reménységet, nem igazolta a Beléje vetett bizalmat, vagy egészen mást cselekedett, mint amit vártál és kértél Tőle. Az ember mégis meghalt, az a valaki, akinek az életben maradásáért olyan sokat imádkoztak. Ennek a két nővérnek a hite még mindig erősen áll. Még mindig várják az Urat. A gyász súlya alatt megrendülve is várják még mindig Jézust. A néma fájdalmukból szinte kihallani valami ilyesmit: Uram, nem jöttél, pedig vártunk. Összetörted a szívünket, pedig bíztunk Benned. Nem azt tetted, amit kértünk... Mégis várunk, mégis szeretünk Téged. Nem értünk Téged, mégis hiszünk Benned... Kibírná-e ezt a próbát a mi hitünk? Mert az egyik legnagyobb próbája a hitednek az, hogy hívod Őt - Ő nem jön, és te mégis várod. Te mégis hiszel Benne. Egyszer egy diakonisszának a lakásában láttam valahol egy fali mondást az íróasztala fölé akasztva, ez az egyetlen rövid kis szó volt rajta: „Mégis, mégis!” Gondoljátok csak el, mikor az ember úgy érzi, minden ellene mond Isten szeretetének, teljességgel érthetetlen, ami történt, mégis hiszek Benne, mégis szeretem! Bár ott lenne mindannyiunk szívének a belsejében ez a felírás! A történet végén kiderül, hogy az ilyen mégis-hitnek mégis igaza van, mert hogyha nem is jött Jézus, két nap múlva mégis eljött és ha nagy baj történt is ez alatt a két nap alatt, Jézus mégis a legjobbkor érkezett. Mária mit mondott Neki? „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg!” El ne fogjon az a gyötrelem, amivel a gyászoló szív mindenkor marcangolja magát: Ha másik orvoshoz vittük volna... ha még időben kórházba lehetett volna vinni, ha kellő időben megkapta volna ezt vagy azt az injekciót, életben maradt volna!

Drága Testvérek! Minden gyászoló egyszer s mindenkorra törölje ki ezt a két szót a szívéből: „ha” és „ volna”, mert ez mindig burkolt vád, és nem is egészen tudatos vád Isten ellen. Jézus nagyon jól tudta, miért nem jött hamarabb. Egyenesen így mondja: „Tiérettetek nem jöttem hamarabb.” Tehát ennek így kellett lennie. Az Úr útai mások, mint a mieink, gondolatai mások, mint a mi gondolataink. A végén kiderül, hogy mégis Jézusnak volt igaza, úgy volt jobb, ahogy Jézus cselekedett, s nem úgy, ahogy Márta vagy Mária elképzelte. Mindig kiderül a végén, hogy úgy jobb, ahogy Isten csinálja. Lehet, hogy néha nem értjük meg, nem úgy, ahogy mi tudjuk elképzelni. Sohase mondd, drága Testvérem, hogy „ha” és „volna”, töröld ki a szótáradból, a szívedből. Hanem egyszerűen, gyermeki hittel fogadd el úgy, ahogy van. És majd a titkok egyszer kiderülnek, a kérdőjelek egyszer majd feloldódnak. Csak várd ki a végét!

Végül még csak annyit, hogy Jézus szava máris milyen világosságot támaszt, amikor azt mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz Énbennem, ha meghal is él az.” Nem azt mondja: Én leszek, hanem azt mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” Jézusban, az Ő személyében a feltámadás, az élet nem jövőbeli ígéret, amely valamikor, egyszer, az utolsó napon beteljesedik, hanem testet öltő valóság itt és most. Jézus személye az életnek az a hídja, amelyik áthidalja az időt és az örökkévalóságot, a földet és a mennyet, a halált és a feltámadást. Aki hisz Jézusban, már nincs messze a feltámadástól. Nem kell az utolsó napra várnia, már benne van a feltámadásban, már benne van az örökkévalóságban.

Azok a hívő emberek, akik itt élnek, és azok, akik már elmentek odaátra, mind Jézussal vannak itt is, ott is. Ők Jézussal, mindnyájan együtt Jézusban. Egy nagy család az egész, csak az egyik része már odaát, a másik része pedig még útban oda, de hamarosan mind megyünk együtt oda. Nagyszerű, ahogyan Jézus a tanítványainak tudtul adja Lázár halálát: „Lázár, a mi barátunk, elaludt.” Egyszerűen elaludt. Az a Valaki, Aki maga a feltámadás és az élet, az mondja, mert Az mondhatja egy meghaltról, hogy „elaludt”. És ha Ő mondja, hogy elaludt, vegyük tudomásul, hogy elaludt, úgy, ahogy egy gyermek este belefáradva a játékba, elalszik az édesanyja ölében. És aludni jó dolog. Az alvásban pihenés van. Annál frissebben ébred majd egy drága szerető csókra a következő napon. Mennyire igaza van Jézusnak szó szerint, mikor azt mondja: „Aki hisz Énbennem, ha meghal is él - sőt, így mondja -, soha meg nem hal...” csak éppen elalszik itt, hogy azután majd felkeltse a feltámadás csókjával Jézus ott.

„Hiszed-e ezt?” - kérdezi Jézus Mártától, tőled, tőlem, mindnyájunktól. Spinosa, a nagy hitetlen filozófus egyszer azt mondta: „Odaadnám az egész bölcseleti rendszeremet, ha hihetnék...” De nem adta oda... Add oda az egész bölcseleti rendszeredet, az emberi okoskodások, töprengések egész rendszerét, add oda bátran, nyugodtan és így merj hinni Jézus Krisztusban, mégis hinni Jézus Krisztusban, Aki a te számodra is, a szeretteink számára is maga a feltámadás és az élet.

Ámen.

Ki Istenének átad mindent,
Bizalmát csak belé veti,
Azt csudaképen őrzi itt lent,
Ínség, baj közt is élteti.
Ki mindent szent kezébe tett,
Az nem fövényre épített.

274. ének 1. vers

Dátum: 1968. július 7. Öregek-betegek vasárnapja

„Azt tartjuk tehát, hogy az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül." (Róm 3,28) Bizonyára éreztétek ti is, amikor felolvastam ezt a két Igét, hogy milyen különösen hangzik ez a két Ige így, kiragadva egymás mellett. Minthogyha az egyik pontosan az ellenkezőjét állítaná a másiknak. És valóban, első hallásra úgy is tűnik fel, hogy az egyikben erről van szó, a másikban pedig amarról. De szándékosan állítottam így egymás mellé a Bibliának ezt a két kijelentését, mert ezeknek az Igéknek az alapján szeretném mintegy folytatni és kiegészíteni a múlt vasárnapi prédikációt.

Talán emlékeztek reá, arról volt szó a múlt vasárnapon, Pál apostol azt bizonygatja, azt akarja megláttatni, hogy a mi cselekedeteink, még a legjobbak, a legtisztábbak, a legszentebbek is bűnnel fertőzöttek. És hogy a cselekedeteink alapján semmiképpen sem állhatunk meg az Isten ítélőszéke előtt. Sőt, ahogyan az úrvacsorai liturgiában olyan sokszor halljuk és rá is mondjuk, hogy hisszük és valljuk: büntetést, halált és kárhozatot érdemlünk. Tehát mi egész egyszerűen nem vagyunk képesek olyat produkálni - akármennyire összeszedjük is magunkat -, ami teljesen összhangban állna az Isten igazságosságával, az Isten szentségével. Tehát aminek az alapján mi mintegy megigazulhatnánk, igaz emberekké válhatnánk az Isten előtt. Így mondja ezt Pál apostol is, hogy „nincsen csak egy igaz ember is, ezért az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül”. Mert nem tudja a törvényt betölteni, tehát a Jézus Krisztusban való hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül. És íme, Jakab apostol pedig mintha pontosan az ellenkezőjét állítaná akkor, amikor azt mondja, hogy az ember cselekedetei által igazul meg, és nem csupán hitből. Két ellentétes állítás: melyik hát az igaz közülük? Valóban, így kiragadva az összefüggésből ezt a két Igét, szembe lehet állítani egymással Jakabot és Pált. De hogyha az egész Újtestamentum szellemében vizsgáljuk ezeket az Igéket, akkor egyszerre rájövünk, hogy tulajdonképpen nem is ez itt a kérdés.

Tehát nem a hit vagy a cselekedetek elsőbbrendűségéről van itten szó, nem az üdvösség szempontjából való fontosságukról. Nem ez itt a téma, hanem valami egészen más. Mind a két esetben arról van szó, hogy milyen az a hit: igazi hit, vagy pedig hamis hit, nem valódi hit. Mert minden a hiten fordul meg, mégpedig a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusban való hiten. Ez kétségtelen. Az igazi hiten, a valóságos hiten, az élő hiten. Hogyha tehát ennyire nagy jelentősége van a mi hitünknek az egész üdvösségünk, az egész örök élet szempontjából, akkor igazán érdemes megvizsgálni azt, hogy igazi-e a mi hitünk, vagy pedig nem igazi, hanem hamis. Mert ilyen is van. Abban tehát semmi kétsége nincsen sem Jakabnak, sem Pálnak, hogy egyedül a Jézus Krisztusban, a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusban való hit által válunk mindnyájan Isten gyermekeivé, tehát bűnbocsánatot nyert emberekké és az örök életnek a részeseivé, és az egyedül az Isten kegyelmének a műve. Ő műveli ezt rajtunk és velünk. Nem az ment meg bennünket, amit mi cselekszünk, vagy nem cselekszünk, akár jót, akár rosszat, hanem egyedül az menthet meg bennünket, amit Jézus tett érettünk a Golgotán és tesz azóta is szakadatlanul érettünk Szentlelke által. Tehát az, hogy Ő fizette ki az adósságainkat, Ő töltötte le a büntetésünket, Ő szerezte meg számunkra az örök élethez való jogosultságunkat. Az Ő érdemére való tekintettel mondhatja Isten mindnyájunknak: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézs 43,1)

Tehát így könyörült meg rajtunk az Isten, és ez a kegyelem; és ezt a kegyelmet nekünk nem kiérdemelnünk kell, nem megszereznünk valamiféle megfeszített jó cselekedetekkel, hanem ezt a kegyelmet nekünk egyszerűen csak elfogadnunk kell, elfogadnunk lehet - hit által, a hitünk révén. Sőt: éppen a kegyelemnek az elfogadása, éppen ez a hit! És így részesülünk Isten üdvözítő kegyelmében a megváltó Jézusban való hit által! Tehát még egyszer: nem a mi cselekedeteink mentenek meg bennünket, hanem egyedül az Istennek a cselekedetei, és a mi hitünk tulajdonképpen Istennek a cselekedeteibe kapaszkodik bele. Istennek azokba az irgalmas cselekedeteibe, amelyeket nagypénteken és húsvétkor cselekedett, amelyeket Jézusban cselekedett. És azt mondhatnám, hogy enélkül a mi egész hitünk nem ér semmit. Mert az a hit, amelyik nem Istennek erre a megváltó szeretetére irányul, tehát amelyik Jézusnak a megváltó szeretetét el tudja mellőzni, enélkül hisz az Istenben, az egészen egyszerűen becsapja önmagát. Aki azt hiszi, hogy megbocsáttattak neki az ő bűnei, de nem a Jézus érdeméért, nem a Jézus halála érdeméért hiszi ezt, hanem azért, mert Isten valamiféle értelemben mégis csak jó Isten kell, hogy legyen - Testvérek, ha valaki ezt hiszi, az egészen egyszerűen nem keresztyén módon hisz! Ez nem is keresztyén hit egyáltalán. Tehát valóban az egész keresztyén hit azon fordul meg, hogy el tudjuk-e fogadni a magunk számára azt, amit az Isten Jézusban cselekedett érettünk.

Azonban - és itt jön a nagy "de" -, ez a hit azután igazi hit legyen ám és rá ne szedjen a Sátán bennünket olyan hittel, amelyik csak látszata, csak pótléka, csak utánzata az igazi hitnek, tehát amelyik nem valódi hit, hanem hamis hit! Hogy milyen a hamis hit? Hát éppen erről beszél Jakab apostol, amikor azt mondja, hogy az a hit, amelyiknek cselekedetei nincsenek, az meghalt önmagában. Tehát Jakab apostol a nem cselekedetekben megnyilvánuló hitet még csak nem is hamis hitnek nevezi, hanem egyenesen halott hitnek. Ugye Testvérek, mi mindnyájan nagyon jól tudjuk azt - sajnos, a saját tapasztalatainkból -, hogy milyen az a hit, amelyiknek cselekedetei nincsenek. Olyan hit, amelyik hallható ugyan, de nem látható. Ismerjük például és valljuk teljes meggyőződéssel a Hegyi beszédnek a nagy igazságait, de úgy élünk, mintha nem is ismernénk, vagy mintha egyenesen tagadnánk. Hallgatjuk boldogan, örömmel az Istennek az Igéjét és teljes meggyőződéssel mondjuk a megterített asztalnál, hogy hiszem és vallom, ígérem és fogadom - utána pedig szinte még az úrvacsorai bornak az ízével a szánkban összeveszünk valakivel, vagy elkeseredetten panaszkodunk.

A múltkor mondotta nekem valaki: „nem szeretek közelebbről megismerkedni egy-egy hívő emberrel, mert mindig félek, hogy csalódnom kell benne”! Nos, tehát ez a cselekedetek nélkül való hit. Közelebbről megismerkedve vele, belelátva a hétköznapi élet gondjaiba, problémáiba, és ahogyan ahhoz viszonyul, csalódást okoz az embernek az életében. Tehát olyan hit a hamis hit, amely egyszerűen nem igazolódik a cselekedetekben. Ez pedig akármilyen szépen hangzik szavakban, mégsem igazi hit, nem valódi hit. Halott hit, ahogyan mondja Jakab apostol. Hasonlít az élőre, mint ahogyan egy fénykép nagyon tud hasonlítani az élő személyre. Egy-egy jól sikerült fényképre azt szokták mondani, hogy megszólalásig hasonlít - csak éppen nem szólal meg. Persze, mert nem él; nem mozdul meg, persze, mert halott. Testvérek, az az ember, aki teljes meggyőződéssel vallja a Krisztusban való hitét és táplálja is ezt a hitét imádsággal, Biblia-olvasással, úrvacsorázással, de nem éli meg a gyakorlatban, az hasonlít ahhoz az emberhez, aki többszörösen élesít egy kést, állandóan köszörüli, de nem vág vele. Dicsekszik vele, mutogatja, gyönyörködik benne, de nem vág vele. Eltehetné vitrinbe. De a hit nem vitrintárgy! Vagy hasonlít ahhoz az emberhez, aki mindennap nagyszerűen felhangolja a hegedűjét, de soha nem játszik rajta. Hát mit ér felhangolni lelkünknek a hegedűjét, ha húrjait akármilyen pontosan újra és újra felhangoljuk is, ha nem hagyjuk, hogy Jézus játssza el rajta az Ő szeretetének, az Ő békességének, az Ő szelídségének, az Ő jóságának az üdítő mennyei dallamait?!

Erre mondja Jakab apostol, hogy mi haszna van, ha valaki azt mondja, hogy hite van, cselekedetei pedig nincsenek? Az ilyen hit senkit nem tart meg az üdvösségre, az örökkévalóságra. Mert Testvérek, az igazi hit nemcsak értelmi elfogadása az isteni kijelentés nagy igazságainak, nemcsak igenlése a Biblia nagy igazságainak. Ez csak olyan értelmi hit, ez csak olyan fej-hit. És a gyakorlatban ez éppen úgy nem ér semmit, mint ahogyan Jakab példája szerint nem ér semmit az, hogyha egy éhes embernek azt mondom, hogy nem jó dolog az az éhezés, az üres gyomor, hanem eredj el és lakjál jól, egyél, mert különben baj lesz a sok éhezésből! Ettől még nem fog jóllakni, ha akármilyen résztvevő szeretettel és meggyőzően mondom is ezt neki. Tehát mi haszna van az ilyen hitnek? Azt mondja az apostol, hogy az ilyen hittől nem lesz mássá az életünk, nem lesz tisztábbá a szívünk, nem lesznek krisztusibbá a cselekedeteink. Így az ördögök is hisznek! Igen, az ördögöknek van teológiai ismeretük, sokkal pontosabb és sokkal precízebb, mint nekünk, embereknek. De mit érnek vele? Csak annál jobban rettegnek az Istentől, mert ők azután igazán tudják, hogy kicsoda az Isten!

Tehát az igazi hit azt jelenti, hogy Jézus halálának és feltámadásának az ereje megragad, áthat, működik bennem, cselekedetekre indít, mozgat, éltet. Jézus a Benne való hit révén, mintegy teremtő erő révén hoz létre a hívő emberben olyan valamit, ami eddig nem volt meg benne. A szeretetnek olyan cselekedeteire indítja, amire eddig képtelen volt. A hívő emberben, a Krisztusban igazán hívő emberben új élet kell kezdődjék a hite által. Azt mondottam egyszer, hogy a kegyelem nem egyéb, mint Isten energiája, a megváltás nem egyéb, mint Isten energiája. Nos, tehát Jézusban hinni nem egyéb, mint Istennek ezt az energiáját magunkban hordozni. Tehát a hit által föltétlenül mássá kell lenni egy ember életének, mint amilyen volt hit nélkül! A szó legszorosabb értelmében véve újjászületik. Jézus halálát, feltámadását nem lehet úgy szemlélni, mint ahogyan az ember egy színdarabot végignéz, azután kimegy és marad minden a régiben. Hit által, tehát a Jézusban való hit által, a Jézus halálának és feltámadásának az ereje mintegy szétárad a hívő emberben. Isteni energiaként feszül és cselekedetekre indítja, krisztusi cselekedetekben, újfajta cselekedetekben mutatkozik meg.

Erre mondja az apostol, hogy mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből! Mert azt meg lehet mutatni. És amelyik hitet nem lehet megmutatni, amelyiket nem lehet látni, az nem igazi hit. Az igazi hit olyan hozzátapadás, olyan belenövés az élő Krisztusba, mint amikor hozzátapad és belenő az oltvány a fába és azután az ő életereje által él tovább. És hogy megfogta-e az oltvány, rögtön kiderül abból, hogy megeredt-e benne az élet? Mert akkor rögtön elkezd növekedni és egy idő múlva gyümölcsöt is terem, virágzik és azután gyümölcsöt terem. Persze meddő oltvány is van, az ilyen azután nagyon hamar le is szárad. Nos, tehát ilyen a halott hit is. A hitünkről, Testvérek, nagyon hamar kiderül, hogy igazi hit-e, vagy pedig halott hit. Egyszerűen elárulják a cselekedeteink, elárulja az egész viselkedésünk, mint ahogyan a hőmérő mutatja azt, hogy milyen meleg van, vagy milyen hideg. Nem a cselekedeteink szerzik számunkra az üdvösséget - mint ahogyan nem a hőmérő csinálja a meleget -, a cselekedeteink csak azt mutatják, hogy benne van-e az életünk a Jézus halála és feltámadása energiájának a hatásában, tehát hogy hiszünk-e igazán a Krisztusban? Nos, hiszünk? Hiszünk?

Jakabnak a szavain keresztül mintegy önvizsgálatra hív most bennünket az Isten! Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből. Ne áltassuk magunkat, Testvérek, olvassuk le egyszerűen a hőmérőt. Az igazi hit rögtön nyilvánvalóvá válik tettekben, mégpedig igaz és helyes, Isten akarata szerint való tettekben. Például Zákeusnak nem kellett szép szavakkal bizonygatni, hogy ő is hisz ám már Jézusban. Meggyőződhetett róla mindenki, aki csak látta. Hiszen az előbb még zsugori és szívtelen ember végigjárja mindazokat, akiket megkárosított és kárpótolja őket négyszeresen. Négyszeresét adja vissza annak, amit elvett tőlük. Mindenki láthatja, hogy ezzel az emberrel tényleg történt valami. Mégpedig valami érthetetlen, nagy dolog történt. Ez az ember találkozott Jézussal, elkezdett hinni Jézusban, megváltozott az egész élete. Vagy például a keresztfán élő hitre jutott lator az egyik legnagyobb, legnehezebb beismeréshez jut el, hogy tudniillik ő méltán szenved. Tehát megérdemli a sorsát! Tudjátok, milyen nagy dolog az, Testvérek, amikor valaki a legkeservesebb sorsot is Isten kezéből tudja elfogadni? Ez is az igazi hitnek a jele. Vagy például ott van a filippi börtönőr, aki talán maga is kegyetlenkedett Pálékkal, azután pedig olyan csodálatos változás történt benne. Olyan végtelen gyöngéd szeretettel fordul az apostol felé. Vizet melegít neki, lemossa az apostol kezeiről, arcáról a vért, bekötözi, a szó legszorosabb értelmében az irgalmas szamaritánusnak az alakját lehetne megmintázni róla. Micsoda változás egy embernek az életében! Mi történt vele? Megismerte és Urának fogadta el azt az Istent, aki Jézusban őhozzá is lehajolt, és aki a Jézus vérével az ő lelkének a sebeit is bekötözte. Ahol a hitnek ilyen gyümölcse, ilyen látható jelei hiányoznak, ott nagyon meg kell kérdőjelezni, hogy van-e egyáltalán igazi hit abban a szívben!

Tehát látjátok Testvérek, hogy az igazi hit és a jó cselekvések, a törvény cselekedetei nem állnak egymással ellentétben, sőt egy ugyanazon dolognak egyik vagy másik oldala. Nem lehet elválasztani őket egymástól, mert összetartoznak szorosan. A jónak a cselekvésében igazolódik a hit, és a hit által válik lehetővé a jónak a cselekvése. Valahogyan úgy van ez, Testvérek, mint ahogyan a ló is két istránggal húzza a kocsit, az egyik a hit, a másik a jó cselekedet. Mindkettőnek egyformán feszesnek kell lennie. Mert hogyha csak az egyikkel húz a ló, akkor a kocsi nem megy, vagy legalábbis nem jól megy. Aki csak a hitet hangsúlyozza és elhanyagolja a jó cselekedeteket, az halott ortodoxiába süllyed, aki pedig csak a cselekedeteket forszírozza, de elhanyagolja a Krisztusban való hitet, az az önigazultság, vagy az önmegváltás csapdájába kerül. Az a hit, amelyikből nem fakadnak jó cselekedetek, az kétségtelenül álompor, ópium; aki pedig mindent a maga jó cselekedeteitől vár, Krisztusban való hit nélkül, az moralizmusba, később kétségbeesésbe bukik.

Tehát a helyes egyensúlyi helyzetet ennek a kettőnek, a hitnek és jó cselekedetnek a feszültsége adja meg éppen. Ne válasszuk el ezt a kettőt sohasem egymástól! Ne úgy legyen, hogyha Isten dolgairól, Isten cselekedetéről van szó, akkor ez a hit világába tartozik, de ha meg kell fogni a kalapácsot, vagy az ásót, vagy a főzőkanalat, vagy az írógépet, tehát hogyha a mindennapi élet apró cselekedeteire kerül a sor, akkor ez pedig már független a hittől. Mert mindig a hit és a belőle fakadó jó cselekedeteknek a kettős hámjába fogva lehet igazán húzni az életünknek a kocsiját. Azt a kocsit, amiben benne van az egész batyunk. Minden terhünk és az egész életünk. A vallási és a családi, a politikai ügyeink, a magatartásunk, az üdvösségünk.

Úgy higgyünk, mintha minden a Jézusban való hitünktől függene, és úgy cselekedjünk, mintha minden a Jézusnak való engedelmességünktől függene. És ebből kerül ki azután az, amit az Isten valóban elvár tőlünk: a hitbeli engedelmesség. Ezért könyörögjünk most mindnyájan:

Adj lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem
Elrendelt utamat s minden parancsodat.
Egy vágyat hagyj nekem: hogy halljam és kövessem
Szent igazságodat, szent igazságodat.

(512. ének 2. vers)

Ámen

Dátum: 1969. június 22.

Itt rögtön a legelső versben egy nagyon vigasztaló megjegyzés van. Azt mondja: „Minekutána pedig megszűnt a háborúság”. Tudniillik az van ebben, hogy mindennek vége van egyszer. A jónak is, de a rossznak is. Aminek már alig bírja kivárni az ember a végét, annak is vége van egyszer. Íme, ez az efézusi lázadás, bármilyen kellemetlen, ijesztő méreteket öltött, végül mégiscsak megszűnt. Pedig igazán nagy tűz volt ez, úgy nézett ki, mintha a pokol szabadult volna ki arra a városra és arra a gyülekezetre, és pláne Pálra. Úgy nézett ki, mintha kárba veszne hamarosan minden, amit Pál ott három esztendőn keresztül épített. De azután ahogy jött ez a tűzvész, úgy el is ment.

Emlékezünk talán még a Bibliából arra, hogy milyen kilátástalannak látszott az Ótestamentumban Dávidnak az idejében Absolonnak a lázadása, amikor Dávid ellen lázította szinte majdnem az egész népet. És amikor Dávidnak menekülnie és bujdosnia kellett a fia és az őhozzá pártolt emberek elől, s amikor az élete is veszedelemben volt úgy, hogy nem egyszer sírva is fakadt Dávid és úgy bujdosott egyik helyről a másikra, valami nagy-nagy megpróbáltatáson ment keresztül ez az ember. És azután ennek a lázadásnak is egyszer vége lett. Jó ezt tudni, mert jön ám még egyszer egy nagyon nagy megpróbáltatás az Isten népére. Jézus is beszél róla, az apostolok is beszélnek róla, az antikrisztusi időnek a nagy felfordulása. Amikor azután igazán úgy fog majd kinézni, hogy Jézusnak és az egész egyháznak az ügye végveszedelembe jut, az lesz majd az igazi nagy megpróbáltatás, az igazi nagy tűz. Azt gondolná az ember, hogy ebben a tűzben elég minden, ami addig igaz, szép volt, jó volt. De íme, mint ahogyan a Demeter-féle lázadásnak is egyszer vége volt, az antikrisztusi időknek is egyszer vége lesz. Ezért nem kell félni, mert elmúlik. Mert minden elmúlik egyszer! Akármilyen veszedelmes is egy-egy helyzet, akármilyen kilátástalannak látszik is néha az ember számára egy-egy út, egyszer annak az útnak is vége lesz. Éppen ma kaptam egy nagyon kedves levelet egy olyan valakitől, akit pár hónapon keresztül látogattam. Először az ideggyógyintézetben, majd a sebészeten és ismét az ideggyógyászaton. Egy idős kollégám az illető. Valóban olyan állapotban volt, hogy sem ő, sem a hozzátartozói már egyáltalán nem reménykedtek abban, hogy ez még lehet valaha jobb. Emlékszem rá, amikor ott ültem mellette és simogattam a karját és próbáltam őt meggyőzni arról, hogy Istennek van hatalma arra, hogy megváltoztassa ezt a helyzetet, én magam is bizony nem nagy meggyőződéssel, inkább csak úgy kötelességszerűen próbáltam őt így vigasztalni. Ő pedig elhárított magától mindent és azt mondta, hogy nem lesz ez már soha jobb. Nem is akart meggyógyulni, mert ő már belefáradt a dolgokba. Éppen ma kaptam tőle egy levelet, amelyben boldog hálaadással írja, hogy Isten megkönyörült rajta és annak a nagyon-nagyon sötét útszakasznak, amin végigvitte az Isten, elérkezett a végére. És kiderült fölötte az ég. Nagyon boldog, mert az orvos azt mondotta neki, hogy egy hónapos pihenés után felkelnie is szabad. Visszaadja az Úr a szolgálatot is néki a vidéki gyülekezetben. És most tele van ujjongással és örömmel az egész levél. Én is azonnal válaszoltam neki és hálát adtam vele együtt az Úr Istennek az Ő szabadító kegyelméért.

Egy élményem jut ezzel kapcsolatban eszembe. Talán más is tapasztalta már, aki repült. Én életemben háromszor repültem. Az egyik ilyen repülésem nappal történt és emlékszem reá, hogy amikor lent, alattam 6-7 kilométeres mélységben láttam a földet, mint egy térképet, láttam a felhőknek az árnyékát. Láttam, hogy ez a hatalmas folt alattam ez a város, ez a falu, ez az út, ez a vidék felhő alatt van, eltakarja a felhő a napot előle. Azután láttam, hogy arrébb, amaz a falu, amaz a város nincs felhő alatt, ott süt a nap. És úgy elgondoltam, hogy azok ott nem látják, amit én itt fölülről látok, ők csak azt látják, hogy beborult fölöttük az ég. Amodább pedig szépen süt a nap és majd ha a felhő tovább megy, akkor fölöttük is kiragyog a napsugár. Sokszor, amikor ilyen felhő alá érkezik az életünk, nem gondoljuk meg azt, hogy az a felhő el is vonulhat a fejünk fölül. És mint ahogyan a Demeter-féle lázadásnak is eljött a vége, úgy a mi problémáink és sötét utaink is egyszer napsugárba érkeznek újból az Úrnak a kegyelméből. És különösen reménykedhetünk mi ebben, mert mi tudjuk azt, hogy a legvégső kimenetele a mi utunknak az a lehető legjobb, a legreményteljesebb, a legboldogabb. Az utunknak a legvége egészen bizonyos, hogy minden problémának a teljes megoldását hozza. Mert azt tudjuk, hogy Krisztus győz és mi ezt a győztes Krisztust várjuk, Őfelé haladunk, Őeléje megyünk akármilyen úton. És ez adhat erőt azoknak a terheknek is a hordozásához, amelyek esetleg közben, addig reánk nehezednek. És onnan, az útnak a legvégéről visszanézve, úgy fogunk majd beszélni azokról az ijesztő árnyékokról, amelyek itt olyan nagyon kellemetlenekké, veszedelmesekké tették akkor az életutunkat, mint ahogyan most, majdnem 25 esztendő távlatából emlékszünk vissza az ostromnak a nehézségeire. Akkor is úgy voltunk, hogy jaj, hát ennek már sohasem lesz vége! És íme, egyszer csak annak is eljött a vége és kiderült az ég.

Tehát „minekutána megszűnt a háborúság”. Így kezdődik ez a fejezet. De Pál szolgálatának is eljött a vége. Azt tudjuk, hogy három esztendeig szolgált itten Efézusban Pál éjt nappallá téve. Nem a lázadás vetett véget az ő szolgálatának, hanem egészen egyszerűen letelt az ideje, az Úrtól rendelt ideje. Mostan megint egészen más megbízatása van, tovább kell mennie néki. Tehát nemcsak a kellemetlen idő, nemcsak a problémákkal és ijesztő árnyakkal teli idő telik le, hanem a kegyelmi idő is letelik. Az áldással teli idő is elmúlik egyszer. Ezért jó kihasználni ezt az időt, amíg tart. Mert sohasem tudjuk, hogy meddig tart. Én mindig újra és újra visszagondolok arra, hogy mintegy 15-20 esztendővel ezelőtt Isten ebben az országban valami egészen különös kegyelmi időt adott a mi népünknek. A szó szoros értelmében csak úgy zúdult az áldás mindazokra, akik hallgatták valahol Istennek az Igéjét konferenciákon, templomokban. Tényleg valami csodálatos ébredési időszak volt. És elmúlt! És borzalmasan sajnálhatja mindenki, aki kimaradt belőle. Aki nem használta ki azt az időszakot, amikor tényleg olyan sűrítve érződött az Isten Lelkének a jelenléte itt, ezen a földön. Persze ez nem azt jelenti, hogy most már késő, mert még mindig lehet. Még mindig tart egy bizonyos fajta kegyelmi idő. Mindaddig tart ez a kegyelmi idő, ameddig egyáltalán lélegzetet tudunk venni, amíg a szívünk utolsót nem dobban. Ezt a kegyelmi időt, jaj, el ne szalasszuk! Mert annak is eljön egyszer a vége!

Azt olvassuk azután a második versben: „Minekutána pedig azokat a tartományokat eljárta, és intette őket bő beszéddel, Görögországba ment és ott töltött három hónapot.” Megdöbbentő ennél a Pálnál, hogy az ő munkakedve és az ő munkaereje nem csökken. Soha. Pál apostolnál nem olvassuk soha azt, hogy megfáradt. Pedig az azután igazán elképzelhető lett volna egy ilyen életben, hogy megfárad, hogy egy időre visszavonul, hogy azt mondja, egy kis időre hadd pihenjek. Pálnál ilyesmi nincs egyáltalán. Pedig három évig napról-napra hirdette az Igét ottan Efézusban és sok mindenféle nehézséggel meg kellett küzdenie. Valahogyan úgy tudnám mondani: Pálnak nem volt ideje arra, hogy fáradt legyen. Pedig igazán sok problémával kellett megküzdenie: megkövezés, börtön, vessző. Azután az idő is elmúlt őfölötte is. Úgy emberileg szólva itt lett volna most már az ideje, hogy nyugalomba vonuljon. Nem! Ő nem tud megnyugodni, ő most is tovább megy, őt a Lélek most is tovább hajtja, amíg azt tudja, hogy emberek, kárhozat felé menő emberek megfordulhatnak azon az úton, ha meghallják a Krisztus evangéliumát, addig ő nem tud nyugodni, addig ő csak egyet tud tenni: hirdeti a Krisztust mindenfelé.

Milyen hamar meg tudunk mi fáradni. Még csak nem is kell, hogy olyan nehézségekkel küzdjünk meg, mint Pál, hanem egészen egyszerűen belefáradunk. Pedig az Úrnak a szolgálatában nincs szabadság, nincs vakáció. Isten gyermeke a szabadsága idején is szolgálatban áll. És aki nincs permanens szolgálatban az Úrnak a szolgálatában, az egészen egyszerűen nincs kapcsolatban az Úrral. Jó lesz figyelembe venni éppen most, nyár elején, amikor talán mások is velem együtt arra gondolnak, hogy mikor mennek vakációzni. A vakáció idejében is szolgálatban maradunk.

A harmadik vers azt mondja: „Mivelhogy a zsidók lest hánytak néki, amint Szíriába készült hajózni, úgy végezte, hogy Macedónián át tér vissza.” Tehát eredetileg hajóval akart visszatérni Jeruzsálembe, de azután valamiképpen tudomására jutott néki, hogy összeesküvést szőnek ellene azok, akik eddig is az életére törtek és ezért megváltoztatta a tervét. El tudom képzelni, hogy talán ki akarták volna dobni a hajóból, mert annyira fel voltak bőszülve ezek a judaisták - így szokták ezeket nevezni -, annyira fel voltak bőszülve Pál ellen, hogy mindenre képesek voltak, hogy eltegyék láb alól. Ez jó alkalom lett volna, a hosszú hajóút alkalmával bőven lett volna alkalom, hogy áthajítsák a korláton. És azután megszabadulnak tőle. Itt egyenesen az áll, hogy lest állítottak néki. Tehát titokban valamiféle szervezkedés készült az élete ellen, de csodálatos dolog, hogy Pál tudomást szerzett róla. A titkos terv kiderült. Hogyan tudta meg Pál? Hát nyilván úgy, hogy amikor titokban szervezkedtek ezek az úgynevezett judaisták, akkor elfeledkeztek egy láthatatlanul jelenlévő tanúról, Aki mindent lát és Aki mindent hall és Akinek a tudta és akarata nélkül nem történhetik semmi. Nagyon reálissá válik az az Ige, amit így olvasunk: „Nincs olyan rejtett dolog, ami ki ne tudódnék.” (Mt 10,26) A titok sohasem marad titok, mindig kiderül. Vagy Isten gondoskodik róla, hogy kiderüljön, mint itt, vagy talán a Sátán gondoskodik róla, hogy kiderüljön, hogyha az érdeke úgy kívánja. De hogyan viszonyul az apostol ehhez az egész dologhoz, ehhez az ellene szőtt összeesküvéshez, szervezkedéshez? Azt olvassuk, hogy rögtön elhatározza, hogy nem hajóval teszi meg az utat, hanem szárazföldön, Macedónián át tér vissza. Sokkal nagyobb út, sokkal fáradságosabb, de mégsem követi az első tervét, hanem rögtön elhatározza magát egy újra.

Igazán hívő ember nem cseréli össze az Istenben való bizalmat az istenkísértéssel. Mert istenkísértés lett volna Pál részéről, tudva azt, hogy milyen veszedelemben forog, mégis megmaradni az első terve mellett. Isten gyermekének néha a józan észre is hallgatnia kell. Nem félelemből megy ő egy másik úton, hanem egészen egyszerűen józan megfontolás alapján. Szabad használnunk a józan értelmünket is egy-egy döntés előtt, hogy melyik a helyes út. Mert Isten néha nem természetfölötti úton vezet bennünket, hanem egész egyszerűen a józan belátás útjain. Érdekes, hogy milyen sokan kísérik el Pált ezen az úton. Ázsiáig a béreai Sopater, a Thesszalonikabeliek közül pedig Aristárkhus és Sekundus, a derbei Gajus és Timótheus, az Ázsiabeliek közül pedig Tikhikus és Trofimus. Azután pedig látjuk az ötödik versből, hogy "megvárának minket", tehát aki írja az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet - azaz Lukács. Heten is kísérik Pált ezen az úton. Olyan jó látni azt, hogy aki igazán az Isten szolgálatára szenteli az életét, annak mennyi kedves testvére van akkor is, ha egyébként egyszál magában áll az egész világon. Pálnak nem volt családja, nem volt felesége, szüleiről sem tudunk semmit, nyilván ebben a korban már nem is éltek, és fizikai értelemben vett testvéreiről sem tudunk semmit. Tehát tényleg teljesen magányos emberként rótta a világot és mégsem volt magányos lény. Sok jó barátja, sok jó testvére van mindenütt. Sőt, ahol csak járt, ott mindenütt maradtak vissza olyan emberek, akik az ő hitének a gyümölcsei, az ő szolgálatának a gyümölcsei. Hiszen azok a helyek, amelyek itt föl vannak sorolva: Bérea, Thesszalonika, Derbé stb., ezek mind-mind olyan helyek, ahol már korábban megfordult Pál. Tehát itt mindenütt voltak ilyen testvérei, akik az ő szolgálata révén jutottak el a Krisztussal való közösségre, jutottak el az üdvösségnek a megtapasztalására itt a földön. Mindenütt lelkek ébredtek az ő szolgálata nyomán. Mennyi gyümölcse volt ennek a vékony, kiaszott fának!

Elgondoltam, hogy én egy életen át milyen rengeteg városban és faluban jártam már és mindegyikhez fűződnek emlékeim. De vajon maradtak-e vissza gyümölcseim? Maradtak-e ott olyan lelkek, akik az én hitem gyümölcseiként tekinthetők, az én szolgálatom eredményeként ismerkedtek meg az élő Jézussal? Mert az Úr gyümölcsöt keresett a fügefán. És rajtunk is a gyümölcsöt keresi. A gyümölcs az a valami, amelyben a fának az élete tovább él. A mi hitünknek a gyümölcse egy olyan lélek, amelyben tovább él az a hit, amely bennünk lángra kapott. A mi szolgálatunk eredményeként él tovább. Vannak-e ilyen gyümölcsei az életünknek? Pedig ezért volnánk egyáltalán a földön még! Gyümölcstermő életként kellene élnünk az életünket! Ez nemcsak apostoli jog, ez általános kötelessége a hívő embernek!

Azután van itt egy nagyon érdekes jelenet: amikor Troászba megérkeznek és ottan hét napot töltenek el, és a hétnek első napján a tanítványok egybegyűlvén a kenyér megtörésére - tehát a kis troászi gyülekezet istentiszteletre gyűlik össze, a kenyérnek a megszegésére - és mivel Pál éppen ott van, prédikál nékik, mert másnap el akart menni és a tanítást megnyújtotta éjfélig. Tehát Pál ez alkalommal hosszan prédikált. Talán azért is nyújtotta meg éjfélig és azért igyekezett még sok mindent elmondani, mert tudta, hogy ez az utolsó prédikációja Troászban és ezen az egész környéken. És amikor az ember azt tudja, hogy ennek a gyülekezetnek utoljára beszél, akkor igyekszik nagyon belesűríteni mindent, ami a legfontosabb, igyekszik elmondani mindent, amiről azt gondolja, hogy még tartozik vele. Gondoljátok csak el, ha mi tudnánk azt, hogy utoljára beszélünk a fiunkkal, a lányunkkal, a feleségünkkel, hogy mi minden sűrített mondanivalónk lenne még akkor! Én nem csodálkozom rajta, hogy Pál nem tudta abbahagyni, hanem beszélt, éjfélig megnyújtotta a prédikációt.

Nem tudom, emlékeztek-e reá, legalább 20 éve már annak, hogy egyszer én itt a gyülekezetben olyan evangélizáció-sorozatot rendeztem - nem tartottam, hanem rendeztem -, amelynek az volt a címe: „Mintha utoljára”. Hat napon keresztül hat különböző lelkipásztort hívtam meg - többek között én magam is szolgáltam -, és minden lelkipásztort arra kértem, hogy úgy prédikáljon, mintha utoljára prédikálna. Nem mondtam meg, hogy ki miről beszéljen, csak ez volt a szempont, hogy mintha utoljára hirdetné az Igét. És a gyülekezetet így hívtam meg erre az evangélizációs hétre, hogy ki-ki úgy jöjjön, mintha utoljára hallgatná. Hát megdöbbentő volt.

Tehát valahogy így volt Pál is. Nem is csak mintha, hanem ő tudta azt, hogy utoljára! Tehát ebben a tudatban hirdette az Igét. És íme, olyan mosolyogni való az, hogy még egy ilyen összejövetelen is előfordul, hogy valaki elalszik. Ez az Eutikhus. Jézus mellett is elaludt egyszer három tanítvány: Péter, János és Jakab. És éppen a Gecsemánénak a kertjében, amikor Jézus a haláltusáját vívta. És ezeknek az alvó tanítványoknak mondta Jézus azt, hogy: „Vigyázzatok és imádkozzatok, mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtelen”. Nem mindig az unalmas prédikáció jele az alvás. Inkább talán a test fáradtsága. A test fáradtsága rátelepedik a lélek készségére és befolyásolja. De biztosan nem volt unalmas az, amit Pál ott mondott abban a hosszú prédikációban. Viszont másfelől az is igaz, hogy a mai emberek nagyon nehezen viselnének el egy ilyen hosszúra nyúlt prédikációt. A mai ember türelmetlen, a mai ember siet. Hogy mennyire nem Pál volt a hibás abban, hogy ez a fiatalember kizuhant a harmadik emeletről és meghalt, mutatja az, hogy csoda történt mégis. A halott feltámadt. Isten igazolta a hosszúra nyúlt igehirdetést. Az ördög meg akarta zavarni ezt a nagyon áldott, utolsó alkalmat, de az Isten nem engedte. És éppen az által az eset által még sokkal jobban megáldotta Pálnak a szolgálatát, hosszú igehirdetését. És egészen biztos vagyok benne, hogy nemcsak ez a halott Eutikhus támadt föl, hanem nagyon sok lélek támadt ezen az éjszakán új életre. És ma is az lenne minden gyülekezeti alkalomnak az igazi áldása, hogy halottak támadjanak új életre.

Van itt azután még egy nagyon érdekes apróság. A 13. versben ezt olvassuk: „Mi pedig előremenvén a hajóra, Assusba evezénk, itt akarván felvenni Pált; mert így rendelkezett, ő maga gyalog akarván jőni. Mikor pedig Assusban összetalálkozott velünk, felvévén őt, menénk Mitilénébe.” Hát sajnos nem néztem meg a térképen, hogy az a távolság mekkora volt, de minden esetre volt egy olyan szakasza az útnak, amit Pál teljesen egyedül akart megtenni. Elvált a kísérőitől, azok hajóval mentek tovább, ő maga pedig szárazföldi úton az egyik kikötőtől a másikig gyalog ment. Én valahogyan úgy fogom fel Pálnak ezt a furcsa rendelkezését - ő maga rendelkezett így -, hogy olyan szükségét érezte Pál apostol a teljes elcsendesedési alkalomnak. Mert van az néha így. És szükséges is az néha, hogy az ember teljesen kikapcsolódjon még a legjobb barátok köréből is és teljesen csak egyedül, négyszemközt az Istennel maradjon. Pál mintegy kiszakítja magát a barátai társaságából és vállalja inkább ezt a gyalogutat. De kellett neki egy olyan alkalom, amikor fokozottan csak az Istennel van együtt. Amikor áttárgyalja a múltat és a jövendőt, amikor az ember Őt hagyja beszélni. És amikor a szívét teljesen kiönti Előtte. Tehát nem a napi csendességnek az időszaka, ami természetesen szintén nagyon fontos; ez más, ez visszavonulás mindentől. Szinte úgy mondhatnám, hogy a naponkénti takarítás mellett szükség van nagytakarításra is. Igen, ez a nagytakarításnak az időszaka. Jézusnak is kellett ilyen időszak. Amikor az ötezer ember megvendégelése után félrevonult egy félreeső helyre, imádkozott. Otthagyta az ötezret, otthagyta a tanítványait, otthagyott mindenkit, és csak egyedül Istennel négyszemközt töltött el hosszú-hosszú időt. Ezek nem csendes percek, az ilyenek, ezek csendes órák, csendes napok. Pálnak az életében is ez a néhány napos gyaloglás ilyen csendes nap volt. Egyre nehezebb megtalálni ebben a modern életben az alkalmat a csendes napok tartására és egyre több erőfeszítésébe kerül az embernek, hogy kiszakítson az életéből néhány napot, amikor teljesen csak Istennel négyszemközt áll a lélek.

Hollandiában, meg általában külföldön rengeteg ilyen alkalom kínálkozik. Nagyon sok olyan hely van, olyan otthon van, amelyik egyenesen azzal a céllal épült, hogy a lelki nagytakarítást végezni akaró embernek legyen hol elvégezni ezt a nagytakarítást. Sőt, segítenek neki benne. Vannak hétvégi csendes órák, vannak egész hetes csendes napok, ahol egészen egyszerűen bemehet bárki. Ott azután valósággal megfürdik a lelke abban a csendességben, amiben ott része van és az Igével való foglalkozásban. De ne kössük a mi elvonulásunkat ilyen lehetőségekhez, amik nincsenek a számunkra adva. Lehet ezt másképpen is. Én például nagyon szeretném a szabadságomnak az idejét teljesen erre a célra felhasználni. Egy igazi elcsendesedésre! A teljesen az Úrral való együttlétre, megújulásra szeretném felhasználni a szabadságomat. És én azt hiszem, hogy erre való a hívő embernek a szabadsága ideje.

Végül még csak egy szempontra hadd hívjam fel a figyelmet. „Elvégezte Pál, hogy Efézus mellett elhajózik - tehát ki sem száll Efézusban -, hogy ne kelljen neki időt töltenie Ázsiában, mert siet vala, hogy ha lehetne neki, pünkösd napjára Jeruzsálemben legyen.” Érthetetlen Pál apostolnak ez a sietsége. Hiszen szinte állandóan a zsidók hánynak lest néki, és ennél veszedelmesebb helyre nem is siethetett volna, mint éppen Jeruzsálembe. És mégis - itt a 22. verset már nem olvastam fel, majd legközelebb beszélünk róla - ezt mondja Pál: „Most ímé én a Lélektől kényszerítve megyek Jeruzsálembe, nem tudván, mik következnek ott reám.” Tehát nem bír ellenállni az apostol annak, hogy ő el ne menjen Jeruzsálembe. Pedig a cél az, hogy Rómába menjen. Tehát pont az ellenkező irányba. És mégis keletre ment ahelyett, hogy nyugatra menne. Mindenképpen vissza akar jutni Jeruzsálembe. Általában azt hiszem, hogy két oka van annak, hogy Pál ilyen nagyon igyekszik Jeruzsálembe. Az egyik ok az, hogy nagyon komolyan a szívén viselte a keresztyén gyülekezet egységét. Ne nőjön kétfelé, két ágra szakadva a keresztyénség. Mindenképpen meg akarja akadályozni azt, hogy legyen egy páli, meg legyen egy péteri keresztyénség. Legyen egy keleti, meg legyen egy nyugati keresztyénség, vagy legyen egy zsidó meg legyen egy pogány keresztyénség. Hanem az egy tábor, az egy test maradjon az egy fő alatt. És szinte szimbolikus Pálnak, a nyugati keresztyénség nagy apostolának ez a zarándoklása keletre, Jeruzsálembe. És az, hogy ő az összes nyugati gyülekezetekben alamizsnát, diakóniai segélyt gyűjtött a jeruzsálemi gyülekezet szegényei számára. Az egységnek mintegy külső jeleként gyűjtötte és vitte a pogány-keresztyén gyülekezetek adományát a jeruzsálemi zsidó-keresztyén gyülekezetek számára. Tehát ezt is mintegy az egység fenntartása érdekében tette. Ez volt a nagy cél, ezt akarta mindenáron elérni. Mert hiszen egy másik nagy egység is lebeghetett ugyanekkor Pál szemei előtt. Tudniillik az egyház és a zsinagóga egysége. A keresztyének és a zsidók közötti egység, Isten régi népe és Isten új népe közötti teljes egység. Akármennyire megtörtént is a zsidók részéről a teljes szakítás, Isten részéről ez a szakítás soha nem történt meg, még a mai napig sem a keresztyének és a zsidók között. Akkor is, amikor a zsidók ellenségeskedése annyira nyilvánvaló volt, Pál nem adta fel a reményt az utolsó pillanatig sem. Éppen ez idő tájt írja Pál ugyancsak a római gyülekezetnek: „Igazságot szólok a Krisztusban, nem hazudok, lelkiismeretem velem együtt tesz bizonyságot a Szent Lélek által, hogy nagy az én szomorúságom, hogy szüntelen való az én szívemnek fájdalma. Mert kívánnám, hogy én magam átok legyek, elszakasztva a Krisztustól az én atyámfiaiért, akik rokonaim test szerint, a zsidókért. Akik izraeliták, akiké a fiúság és a szövetségek, meg a törvényadás, és az istentisztelet, meg az ígéretek. Akiké az atyák és akik közül való test szerint a Krisztus, Aki mindeneknek felette örökké áldandó Isten." Csodálatos az apostolnak ez a felelősségérzete a zsidókért, akiktől pedig mindig a legnagyobb üldözést, sok kellemetlenséget kellett elszenvednie. Azt mondja, hogy szinte a saját üdvösségét adná oda azért, hogy az egyházat és az Izráelt összetartsa. Ezért akar mindenképpen Jeruzsálembe menni.

De előbb még egy nagyon megható jelenet történik itten Milétoszban, amikor magához hívatja a gyülekezet véneit és búcsút vesz tőlük. De majd ha Isten éltet bennünket és újra találkozunk, akkor ezzel a jövő keddi alkalommal foglalkozunk.

Ámen.

Dátum: 1969. június 9. kedd (férfi bibliaóra)

Arra a felszólításra, ami már többször is elhangzott ebben a gyülekezetben, hogy ki-ki írja meg, milyen problémával, milyen Igével kapcsolatban szeretne itt ebben a gyülekezetben igehirdetést hallani, most egy nagyon nehéz kérdés érkezett, amire válaszolva szeretném ezen a vasárnapon Istennek az üzenetét hirdetni. Ez a kérdés bizonyára sok más hívő embernek a lelkében is felvetődött már, ha nem is fogalmazódott meg így, mint ahogyan ez: "Miért Szentháromság Isten és miért nem szent Végtelenség? Miért egyszerűsítjük le az Istent, nem primitív emberi elképzelés ez? Nem tudom, szerepel-e ilyen megfogalmazásban a Bibliában? De hogyan lehet hármas az a végtelen Isten, Akiben együtt van minden? Nemcsak a hatalom, hanem a tudás, szeretet, akarat, erő, művészet, színek, formák, fantázia, humor például egy pingvin megalkotására, játékosság, hiszen fel sem lehet sorolni, nincsenek rá szavaink, nincs fantáziánk, hogy milyen is lehet az Isten?"

Tehát röviden és egyszerűen: a Szentháromság problémája. És azért is beszélek erről szívesen, mert egyfelől tudom, hogy sok más embernek is a problémája ez, nemcsak annak, aki írta, hanem azért is, mert a pünkösd utáni első vasárnap, ami ugyan a múlt vasárnap volt, a Szentháromság vasárnapja szokott lenni a régi egyházi rend szerint. Alkalom ez arra, hogy ilyenkor visszapillantson az ember az elmúlt keresztyén ünnepekre, és mintegy egységbe foglalja az Atya szeretetét jelentő karácsony, a Fiú megváltó munkáját jelentő nagypéntek, húsvét és a Szentlélek kiáradására emlékeztető pünkösd nagy isteni ajándékait. Mert így jelentette ki magát a nagy keresztyén ünnepekben Isten, mint Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök Isten.

Már mostan valóban ez a szó, ilyen formában, hogy Szentháromság, tényleg nem fordul elő a Bibliában, de a lényeg annál inkább. Viszont ilyenfajta megfogalmazás, hogy Szentháromság, valóban nem valami szerencsés, mert félreértésre adhat alkalmat. Ezért volt a történelem folyamán olyan sok vita, olyan sok gúny oka éppen a Szentháromságnak a problémája. Hiszen a gondolkodó elme már rögtön azon is fennakad, hogy ha az Isten egy, akkor hogyan lehet mégis három? Ha pedig három, akkor meg miért lehet egy? Sok mindenféle módon, képekkel, hasonlatokkal próbálták már ezt megmagyarázni, érthetőbbé tenni. Sokan azt mondották, gondoljunk a vízre. Akár mint víz, akár mint gőz, akár mint jég alakjában vizsgáljuk, tehát egymástól három igazán nagyon különböző megnyilatkozási formájában, a lényegen ez semmit sem változtat, mindenképpen H2O marad. Én is szoktam mondani, pl. a konfirmandusoknak, mi vagyok én a gyermekeim számára? Édesapa. És a feleségem számára? Férj. És a ti számotokra? Sándor bácsi. Nos, tehát megint háromféleképpen, sőt talán még többféleképpen is ugyanaz az egy: én vagyok. Tehát valahogy ilyenformán van az egy Istenben is ez a hármasság, hogy ugyanarról az egy Istenről beszélünk, akár Atyáról, akár Jézusról, akár a Szentlélekről van szó!

Tehát Atya, Fiú, Szentlélek azt jelenti, hogy háromszor is ugyanaz az egy Isten! Azt mondottam, hogy valahogy így, de azért mondtam, hogy valahogy így, mert valójában azért mégsem így. Mert ezek a képek, és minden más egyéb hasonlat és magyarázgatás tulajdonképpen nem magyarázza meg előttünk Isten lényének és létének a titkát, hanem csak inkább rámutat magára a titokra. Ezzel a szóval, hogy Szentháromság, elsősorban is azt a hitünket valljuk meg, hogy az Isten nem valami, hanem Valaki, tehát nem a gondviselés, hanem a Gondviselő, nem az örökkévalóság, hanem az Örökkévaló, nem a halhatatlanság, hanem az egyedül Halhatatlan, nem a világot fenntartó természeti törvény, hanem annak alkotója, nem az erkölcsi világrend, hanem annak ura. Tehát nem személytelen hatalom, hanem egy hatalmas Személyiség. Éppen úgy külön, önálló személy, mint ahogyan te, meg én különálló személyek vagyunk, de annyira magasabb rendű módon személy az Isten, amennyire egészen más, és annyira sokkal több, mint az emberi személy, hogy csak ilyen dadogva tudunk Róla beszélni, többesszámban, hogy Atya, Fiú, Szentlélek. És ez egyáltalán nem leszűkítése, egyáltalán nem megszegényítése az Isten lényének, sőt, éppen az Ő lényének azt a mérhetetlen gazdagságát, azt a végtelenségét, és mégis önmagában való teljességét érzékelteti, amit emberi szavakkal egyszerűen nem lehet kifejezni és érzékeltetni, amit emberi értelemmel nem lehet felfogni. Lehet, hogy logikai abszurdum, de ez a Szentháromság az egy Istenben éppen annak a körülírása, hogy fölötte áll minden emberi gondolatnak és elképzelésnek.

Soha ne felejtsük el, hogy az Isten Isten, mi pedig emberek vagyunk. És hadd valljam meg, hogy én még örülök is annak, hogy a számomra ilyen megfoghatatlan és kikutathatatlan az Istennek a lénye. Nem is tudnék hinni olyan Istenben, Akit minden tekintetben meg tudnék érteni, Akit az én emberi logikám kategóriái közé be tudnék fogni. Hiszen ez azt jelentené, hogy fölibe kerekedtem, birtokba vettem, sőt, kiderülne róla, hogy én magam csináltam. A saját fantáziámmal alakítottam ki. Istennek a lényege, a léte mindig misztérium marad, és az Ő lénye körüli misztériumot még az Ő önmagáról adott kijelentése sem oszlatja el, hanem inkább csak kibontja. Igen, magát a misztériumot bontja ki és részletezi, amikor Ő önmagát így jelenti ki a Biblia szavain keresztül, hogy Atya, Fiú és Szentlélek. Ugyanezt a misztériumot fejezi ki az az Ige is, amit az előbb olvastam fel, hogy ezt mondja a magasságos és fenséges, Aki örökké létezik, hogy: „Magasságban és fenségben lakozom, de a megrontott és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosnak a lelkét és megelevenítsem a megtörtnek a szívét.” Próbáljuk csak ezt egy kicsit részletezni, mert benne van az egész Szentháromság. Tehát azt mondja, hogy magasságban és szentségben lakik az Isten. Magasságban, természetesen nem helyileg, hanem minőségileg magasan. Azt jelenti ez, hogy fölötte mindennek, ami van, tehát az Isten nem egy darabja ennek a világnak, hanem rajta kívül és fölötte álló hatalom. És szentségben, azt mondja, tehát abszolút tökéletes tisztaságban, olyan fényben, aminek nincsen árnyéka, olyan hozzáférhetetlen világosságban, ami a számunkra teljességgel megközelíthetetlen. Olyan lényegi távolságban, ami nem hidalható át sem gondolattal, sem érzéssel, sem fantáziával, sem akarattal, sem a leghatalmasabb távcsővel. Istennek ezt a mindenek fölött uralkodó dicsőségét, titokzatosságát fejezi ki ez a szó, hogy Atya.

De a titokzatosságot még csak növeli az, hogy ugyanez az Atya nemcsak a magasságban és a szentségben lakozik valahol fölöttünk, hanem ugyanakkor a megrontottal és az alázatos szívű emberrel is. Tehát nemcsak fölöttünk van valahol, hanem egészen velünk is van, olyan valóságosan, mint egy sorstárs, barát, testvér. Tehát az, Aki egészen fölötte van az emberi életnek, ugyanakkor egészen benne is van az emberi életben. Annyira, hogy részt vesz az életünkben, szolidáris velünk, a bánatunkban és a szomorúságunkban, mellénk áll a küzdelmeinkben, leül velünk együtt az ebédlő-asztalunkhoz, magához veszi a bűneinket, velünk jön a halálunkba és mindezt olyan valóságosan és olyan természetesen, ahogyan kézzelfogható formában szinte megmutatta ezt a Názáreti Jézusnak a személyében, Aki tényleg végigélt egy egész emberi életet itt közöttünk a születéstől a halálig. Tehát annak a magasságos és szentséges Istennek ezt az életre-halálra vállaló szolidaritását fejezi ki ez a szó, hogy Fiú, vagy Jézus. És hogy még nagyobb legyen a titokzatosság, ugyanez az Isten nemcsak a fölöttünk lévő szféra titokzatosságában, nemcsak a velünk való sorsközösségben akar élni, hanem ugyanakkor bennünk is. Tehát valahol a lelkünkben, valahol a szívünkben, ahogyan Ő mondja, hogy „megelevenítsem az alázatosaknak a lelkét és megelevenítsem a megtörteknek a szívét”.

Tehát ez a magasságos és felséges Isten benne akar lenni a mozdulatainkban, benne akar hatni a szívünkben, a gondolatainkban, a cselekedeteinkben, a szeretetünkben, az imádságunkban, a szolgálatunkban, az orvosi, a mérnöki, a háziasszonyi, a gyári munkási munkásságunkban, benne akar lenni a művészi alkotásunkban mint ihlető és mozgató erő, mint megelevenítő és jóra vezérlő és tisztogató égi hatalom. Istennek ez a bennünk élő és bennünket éltető titokzatossága az, amit így nevezünk, hogy Szentlélek.

Ímé, a teljes Szentháromságnak a titka. Ugyanaz az Isten fölöttem, mellettem és bennem. Ugyanaz az Isten a magasságban és mégis a mélységben, távol és mégis közel, elérhetetlenül és mégis bennem. Elképzelhetetlen és mégis megtapasztalható valóságban. Megközelíthetetlenségben és mégis a legszorosabb életközösségben velem. Valahogy olyanformán, mint a mérhetetlen távolságban ragyogó nap, amelyik a maga sugarával eléri a földet és ragyogó világosságával és életadó melegségével betölti a szobát. Ezt a dinamikus feszültséget fejezi ki az Atya, Fiú, Szentlélek hármassága az egy igaz Istenben! De mindennél világosabban mondja ezt Ő maga, amikor azt mondja, hogy „magasságban és szentségben lakozom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosaknak a lelkét és megelevenítsem a megtörteknek a szívét.”

Mármost Testvérek, én nagyon jól tudom, hogy mindezzel a magyarázattal és egyáltalán nem magyaráztam meg Isten lényének a titkát. Sőt, éppen az a veszély fenyeget, hogy a minden áron való megmagyarázási szándékkal elracionalizáljuk és fogalmi képletté degradáljuk a magunk számára az Ő élő valóságát. Hiszen a lényeg az Istenben éppen az, hogy Ő nem beszédtéma, hanem beszélgetőtárs. Tehát igazán megismerni az Istent nem a Róla való beszélgetéssel lehet, hanem a Vele való személyes életközösségben. Az Ő velem való együttlétében és az én Vele való beszélgetésemben ismerhető meg az Ő igazi titka. Kiszámítani Őt, mint egy matematikai képletet, kikövetkeztetni, mint egy kísérleti eredményt, nem tudom. De ha igazán hittel nyújtom ki feléje a kezem, megérinthetem, mint annak idején az a vérfolyásos asszony megérintette Jézusnak a ruháját és meggyógyult tőle. És hogyha igazán hittel hallgatok bele az Ő Igéjébe a Bibliában, meghallom a hangját, és hogyha igazán alázatos szívvel engedelmeskedem Neki, megérzem magamban az erejét.

Hadd mondjam meg nektek Testvérek, én a magam részéről mindig olyankor tapasztalom meg a legjobban Isten élő valóságát, amikor egészen őszintén beszélgetek Vele, amikor kiöntöm előtte a szívem, amikor kezébe adom az életemet, hogy engem is megelevenítsen, ahogy mondja itten, amikor rábízom a sorsomat, hogy legyen úgy, ahogy Ő akarja. És mindig olyankor tapasztalom meg legjobban az Isten élő valóságát, amikor én is ugyanazt a mozdulatot teszem valaki felé, amit Ő tesz én felém, tehát lehajolok egy másik megtört szívűhöz, vagy alázatos lélekhez és vállalom vele a szolidaritást és részt veszek az örömében, vagy a fájdalmában és megpróbálom átengedni magamon az Istennek a jóságát, szeretetét, könyörületességét afelé a másik ember felé valami konkrét segítő szeretetben. Tehát amikor tettekben realizálódik bennem valaki iránt a Krisztusi mozdulat.

Még csak annyit hadd fűzzek hozzá, amit talán nem is kellene, hogy most különösen nagyon jó alkalom kínálkozik erre a mi számunkra. Nem kell különösebben ecsetelni, hiszen mindnyájunknak a szíve tele van részvéttel azok iránt a százak és ezrek iránt, akik olyan katasztrofális helyzetbe jutottak az árvízzel kapcsolatban. Ímé, Testvérek, itt az alkalom arra, hogy megpróbáljuk gyakorolni ezt a lehajlást. Hogy megérezzék a mi bajbajutott testvéreink, hogy szolidáris velük a budapesti gyülekezet is, nincsenek egyedül, és hogy mi mindnyájan részt veszünk az ő bánatukban és nehézségeikben és igyekszünk átengedni magunkon feléjük Istennek a segítőkészségét és szeretetét. Próbáljuk nem az intellektus tárgyilagos kíváncsiságával, hanem a kegyelemre és segítségre váró lélek alázatával fordulni az Isten felé, és próbáljunk igazán segítő jóakarattal elindulni a másik ember felé, akkor majd nem akadunk el érthetetlen problémákon, hanem boldogan imádjuk majd azt az Istent, Akit a sorsunkat vállaló Jézusban úgy ismertünk meg, mint segítő Édesatyánkat a mennyei magasságban, a bennünk élő Szentlelke által!

Őt dicsőítsük hát most mindnyájan a 226. ének 4. versének az eléneklésével:

Dicsértessél, Atya Isten, magasságban,
Mi Urunk Krisztussal mind egy méltóságban,
És a Szentlélekkel mind egy hatalomban:
Háromság egy Isten, áldj meg dolgainkban.

Ámen

Dátum: 1970. május 31.

Kedves Testvéreim! Az első pünkösd utáni keresztyén gyülekezetnek az életében kétségtelenül az egyik legnagyobb jelentőségű esemény egy Saul nevű, nagy tudású, nagy tekintélyű farizeusnak a megtérése volt. El lehet képzelni, hogy szinte megdöbbenve, borzongva adták szájról-szájra a hírt Jézus tanítványai, hogy Jézusnak ez az esküdt ellensége, a félelmes hatalmú Krisztus- és keresztyénüldöző megadta magát Jézusnak, meghódolt Jézus előtt. Valami különös borzongás járhatta át a keresztyének szívét, amikor először jelent meg a körükben Saul, ez a rettegett ellenség, s elmondta, hogy ne féljenek tőle, ő már nem ellenség, hanem testvér, barát, Jézus rabszolgája. Teljességgel felszámolta eddigi útját, még a nevét is megváltoztatta és mint Pál apostol járta be az akkor ismert világnak majdnem minden részét, hirdetve mindenütt Krisztus halálát és feltámadását. Túlságosan hozzászoktunk már ehhez a pálforduláshoz, pedig, Testvéreim, valami egészen különleges nagy csoda történt itt és ennek a középpontjában kétségtelenül az a damaszkuszi úti élmény volt, amelyben Jézus megjelentette a maga élő valóságát ennek a Saulnak. Nem tudnám megmondani, mi volt az a világosság, ami a mennyből körülsugározta úgy, hogy leesett a földre - vízió, villámcsapás, vagy tényleg valami mennyei jel, égi jelenség -, nem is fontos, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a feltámadott Jézus olyan életbevágóan meglepő módon jelentette ki a maga élő valóságát ennek az embernek, hogy ő hallotta a hangját. Nem látta Jézust... hallotta a hangját. Hallotta ezt a szív-remegtető kijelentést, hogy „Én vagyok Jézus!” Azelőtt is hallott ő már nagyon sokat Jézusról, hisz akiket fogva vitt Jeruzsálembe, meggyötört, megkínzott, azok nagyon sok mindent elmondtak neki Jézusról, de óriási nagy különbség az, ha valaki Jézusról hall, vagy ha valaki Jézust hallja. És most szeretném úgy hirdetni az Igét, hogy miközben Jézusról beszélek, a ti lelketek magát Jézust hallja!

Meg vagyok győződve, hogy ezen a nagyon jól ismert történeten keresztül maga Jézus szól most hozzánk. Hiszen minden egyes alkalommal, amikor Isten Igéje hangzik közöttünk, Jézus jelentkezik, a láthatatlanul, de valóságosan jelenlévő Jézus, mintha azt mondaná: „Én vagyok Jézus!” Hallod? Ezen a történeten át itt most valaki láthatatlanul, de valóságosan jelen van és nekünk azt mondja: „Én vagyok Jézus!” Íme, itt, ebből a történetből mindenekelőtt Jézus hatalmát, azt a rendkívüli és csodálatos hatalmat látjuk. Szinte azt mondhatnám: semmiből sem látható jobban az igazi hatalma, mint épp ennek a Saul nevű embernek az élete megváltozásából. Képzeljétek el, ha a damaszkuszi útra való elindulása előtt valaki rámutatott volna Saulra, hogy „Nézzétek, ez az ember, aki esküdt ellensége Jézusnak, aki az élete céljául tűzte ki, hogy a keresztyénséget, mint káros babonaságot kiirtsa a földről, aki azt botrányos tévhitnek tartja, ez az ember hamarosan Jézus leghűségesebb tanítványa, apostola lesz... Krisztusért”. Ha valaki így rámutatott volna, senki sem hitte volna el, maga Saul kacagott volna rajta a legcinikusabban, legindignáltabban. Mindenki mást el tudtak volna képzelni Krisztus-követőnek maguk között az evangélium szolgájaként az akkori keresztyének, csak épp ezt az embert nem. Ha valaki az akkori keresztyének között azt mondta volna a társainak: „Majd én odamegyek hozzá, megpróbálom meggyőzni őt az evangélium igazságáról”, leintették volna, azt mondták volna: „Ó, hagyjad, nem érdemes, kutyából nem lesz szalonna!” És íme, Jézus megmutatta, hogy Neki semmi sem lehetetlen. Pedig semmiféle erőszakot sem alkalmazott vele szemben, egész egyszerűen csak elébe állt, néven szólította, s mikor Saul hallotta a hangját és megkérdezte: „Ki vagy?” csak ennyit mondott: „Én vagyok Jézus, Akit te kergetsz!” És ez a hallatlanul kemény kőszikla az egyik pillanatról a másikra szinte megolvadt, mint a jég a napsugarak hatására és az ereje, az erejének a büszke tornya úgy omlott össze ennek a szónak a hatása alatt, mint valamikor Jerikó falai a trombiták harsogására. Nem lehet ezt kianalizálni, elpszichologizálni, így vagy amúgy értelmezni: itt valami olyan megrendítő élmény történt ennek az embernek az életében, mint ahogy Jeremiás mondja: „Megragadtál Uram, és legyőztél engem!”

Mert mikor Jézus a maga láthatatlan, de mégis élő valóságában odaáll valaki elé, megszólítja és azt mondja: „Én vagyok Jézus!”, akkor itt vége minden emberi logikának, vége van minden okoskodásnak, dialektikus éleselméjűségnek, vitázásnak vagy vitatkozásnak - egyetlen egy érzés van, megsemmisítő, de mégis felemelő: hogy hatalmába vett az Isten, legyőzött az Isten! És ez történt Saullal, és nem azért történt vele, hogy álmélkodjunk rajta: „Nohát, milyen csodálatos”, hanem azért, hogy ismerjük meg, hogy ilyen hatalma van Jézusnak. Annak a Jézusnak, Aki meghalt, annak a Jézusnak, Aki feltámadott, Aki mennybe ment. Igen, Testvérek, ez a történet nem azért íródott meg, hogy elgyönyörködjünk rajta, mint régi-régi történeten, érdekes történeten, többek között, hanem hogy ismerjük meg belőle Jézusnak a hatalmát, ami nemcsak abból áll, hogy egyszer megteremtette a világot, hogy mozgásban tartotta hatalma szavával a naprendszer roppant világát, hogy kettéválasztotta a Vörös-tengert, vagy feltámasztotta Lázárt a halálból és járt a vizeken, hanem mindenekelőtt, minket legjobban érintően abban áll, hogy ilyen hatalma van Neki egy emberélet felett, hogy egy Saulból képes Pál apostolt formálni.

Nagyon jól emlékszem rá, engem is első alkalommal akkor döbbentett meg, akkor döbbentem meg Jézus hatalmának a realitását illetően, amikor egy ember életében láttam. Amikor egy ismerősömet, akiről nagyon jól tudtam, milyen feslett, hitvány életet élt, évek múlva viszontláttam egy evangélizációs konferencián és a szavaiból, a viselkedéséből meggyőződtem róla, hogy ez az ember egészen más emberré lett, mint amilyennek indult. Ámulva néztem rá, mi történt vele. Kitisztult a tekintete, sugárzott belőle a békesség, a jóság, a szeretet - szinte ragyogott valami belső boldogságtól az arca, felszabadult a régi, átkozott szenvedélyei megkötözöttségéből. És mikor elmondta, hogy mindezt Jézus tette vele, akkor az én lelkemen is átment valami nagyon furcsa borzongás, és ennek az embernek a megváltozott életén keresztül mintha hallottam volna ezt a hangot: „Én vagyok Jézus! Látod, hát ilyen hatalmam van az emberek élete, a te életed felett is.” És ó, azóta hányszor láttam már és tapasztaltam a magam életében, meg más emberek életében, hogy - higgyétek el, Testvérek - nincs az emberi életnek olyan mélysége, a bűnnek, a megkötözöttségnek olyan rettenetes ereje, amiből Jézus ne tudná felszabadítani az embert. És nincs olyan hitvány, elvetemült, átkozott, züllött élet, amelyet, hogyha Jézus egyszer kezébe vesz, fel ne tudná használni a Maga dicsőségének a szolgálatában. Nem tudom, van-e olyan bűnöd, amely ellen már régóta küzdesz, de hiába, mert érzed, hogy erősebb nálad... Hogy van-e a természetednek olyan káros tulajdonsága, ami már nagyon sok bajt, fájdalmat okozott a körülötted élőembereknek... Hogy érezted-e már valaha, hogy jó lenne mássá, igazabbá válni, hasznosabbá, mert nem jól van úgy, ahogy van, de nem tudsz, de hiába, képtelen vagy rá, nem sikerül...

A ma délelőtti istentiszteleten énekeltünk egy éneket, amelynek egyik sora így szól: „A bűnös gyengeség bús rabjának maradtam...” Nem tudom, érezted-e - én már nagyon sokszor éreztem - az ember ilyenkor rezignál, megalkuszik önmagával, azt mondja: „Hát ilyen vagyok... olyan vagyok, amilyen vagyok... nem tehetek róla...”. Ezen a történeten keresztül épp azt üzeni a Lélek: „Ne nyugodj bele, hogy olyan vagy, amilyen vagy! Amire te képtelen vagy, végre tudja hajtani Jézus!”

Ennek a történetnek a révén most láthatatlanul, de valóságosan itt van Valaki, elébed áll és ezt mondja: „Én vagyok Jézus! Te nem tudsz győzni a bűneid felett, de Én tudok. Te nem tudod megoldani a megkötözöttségedet, de Én meg tudom. Neked nincs erőd megbocsátani ennek vagy annak, de Én tudok adni hozzá neked erőt. Te képtelen vagy megbékélni a sorsoddal, de Én meg tudlak békéltetni. Te képtelen vagy igazán szeretni valakit, de Én a te szíveddel is képes vagyok reá. Te nem tudsz áldássá válni ebben a világban, de Én tudlak téged áldássá tenni... Hát Én vagyok Jézus, hát azért vagyok Jézus, ezért vagyok most itt!”

Pál apostol megtérésének a történetén át azt üzeni most nekünk Isten: „Higgy Jézus hatalmában, higgy abban, hogy ennyire reális hatalommá tud válni Jézus a te életedben is! Lásd meg az Ő természetedet átalakító hatalmát a magad életében!

Azután, másodszor, lássuk meg ebből a történetből Jézusnak a türelmét! A nagy találkozásnál azt mondja az Úr Pálnak, illetve Saulnak: „Nehéz néked az ösztön ellen rúgódoznod...” vagy egy mai szóval: „az ösztöke ellen.” Tudjuk, mi az az ösztöke? Egy hosszú, egyenes, hegyes végű bot, amivel az igásállatot szokták ösztökélni, hogy erre vagy arra menjen. Ha rugódozik, a botnak a vége belefúródik a testébe, fájdalmat okoz. Sault is ó, de régóta ösztökélte már, de ugyancsak rugódozott ellene, mindig más irányba akart menni, mint amerre terelte Jézus. Hallott már sokat Róla, nem volt előtte titok a kereszt titka. Milyen egyszerű lett volna Jézusnak egy biztos halált hozó betegséget engedni rátörni, egyszerűen kitörölni az élők sorából egy kézmozdulattal... Jézus tűrt, várt sokáig. Egyszer azután elébe állt és legyőzte a szeretetével.

Testvérek! Valóban megdöbbentő a mi Urunk hosszútűrése. A legjobb szülő sem képes annyit vesződni a gyermekével, mint Isten ezzel a világgal. Mi a nagy türelmetlenségünkben Isten helyében hajlandók lennénk egy újabb özönvizet bocsátani rá: pusztuljon bele minden gazság, igazságtalanság, kegyetlenség! Hajlandók lennénk siettetni az utolsó ítéletet, a nagy leszámolást. És Isten még mindig vár, tűri azt a rengeteg gonoszságot, ami ezen a földön van. De ennél sokkal csodálatosabb, megdöbbentőbb az, hogy tűr téged, meg engem - pedig milyen régóta ösztökél már, hogy alázzuk már oda magunkat az Ő hatalma alá! Minden egyes prédikáción át, minden egyes Biblia-olvasásnál ösztökél. Minden csapás, minden baj, minden szenvedés, bánat, vagy csalódás, ami ér bennünket az életben, mind ösztöke, hogy térjünk Hozzá, vegyük komolyan Krisztus követését. Meg tudnád mondani, hányszor hívott - hányszor engedted el a füled mellett? Feltetted már a kérdést magadnak: „Mit ér az életem Isten dicsősége szempontjából? Mi hasznát veszi Jézus annak, hogy élek és vagyok? Mi marad meg az örökkévalóságban abból, amiért olyan rettenetesen töröm magamat itt a földön?” Sosem voltál még úgy, hogy nem bánnád, ha Isten nem tűrne tovább, hogyha belefáradna és levenné a védelmét rólad, ha egyetlen kézmozdulattal kitörölne az élők sorából? Én már voltam sokszor. És lásd, Jézus még mindig vár, hallatlan türelemmel még mindig - még mindig nem jön özönvíz, még mindig nem állít oda az utolsó ítélet elé. - Miért? Azt mondja Pál apostol az egyik levelében: „Hosszan tűr érettünk az Úr, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem, hogy mindenki megtérhessen és éljen!” Tehát a te megtérésedre vár hallatlan türelemmel, arra, hogy egyszer végre már átadd magad Neki. Egészen az Övé légy, hiszen ma még lehet! Az ezen a történeten át jelenlévő láthatatlan Valaki szól most hozzánk: „Én vagyok Jézus, Aki még mindig nem mondottam le rólad, még mindig tűrlek, mert még mindig várlak, mert még mindig szeretlek - hiszen ezért vagyok Jézus és ezért vagyok most is itt előtted!”

Saul a nagy találkozáskor rettegve borult oda Jézus láthatatlan lábai elé: „Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?” Ez már a Jézus előtt meghódolt ember kérdése. Eddig azt hitte Saul, ő tehet valamit Jézussal, árthat Neki, üldözheti. Most rettegve, ámulva azt érzi csak, hogy Jézus hatalmas, de kegyelmes kezében van mindenestől és hogy Jézus tehet ővele azt, amit akar. Itt van a nagy különbség a vallásos és a hívő ember között. A vallásos ember mindig bánni akar valami módon Istennel, fel akarja használni: segítsen itt-ott, adjon ezt-azt, igénybe akarja venni Isten hatalmát, erejét a maga céljainak megvalósítására. A hívő ember pedig oda akarja szánni magát Istennek ezzel a kérdéssel: „Mit akarsz, Uram, Te, hogy cselekedjem?” A hívő ember nagyon jól tudja: nem én kívánok valamit Istentől - Ő kíván valamit tőlem! Nem nekem van valami célom Ővele, Őneki van énvelem... Nem én mondom: „Uram, tedd ezt, ne tedd amazt!” Hanem Ő mondja: „Te tedd ezt, ne tedd amazt!” Nem Ő áll az én rendelkezésemre, hanem én állok az Ő rendelkezésére... Nem nekem van valami igényem Istennel szemben, hanem Neki énvelem szemben. Ezért kezében tartja a gyeplőt és várja, hogy én mindig újra azt mondjam: „Hát mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?” És hogyha valaki ezzel a kérdéssel borul oda a láthatatlan Jézus elé, meg vagyok győződve, akkor hallja meg legtisztábban az Ő élő jelenvoltát bizonyító hangját: „Én vagyok Jézus, az a Jézus, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, meg a te életedben is, hogy bevonjalak a szolgálatomba!”

A nagy találkozás után azt olvassuk, hogy Saul három napig nem látott, nem evett, nem ivott. Ez alatt az idő alatt jó alkalma volt neki befelé tekinteni önmagába, felszámolni útja minden keserű emlékét, és felkészülni a jövő apostoli szolgálatra. Ugye tudjátok, hogy a mi életünkben is vannak olyan időszakok, amikor Isten elveszi a látást kifelé, hogy annál jobban láthassunk befelé?! Lehet, hogy valami váratlan csapás ér, betegség lep meg, feküdnünk kell az ágyban, egy nagyon fájdalmas csapás súlya borul a lelkedre, beborul feletted az ég, besötétedik, minden kilátástalanná, reménytelenné válik, s kérded, hogy: „Most hogyan tovább?” De nagyon áldott eligazítás lehet, hogyha úgy fogod fel, hogy Isten azt akarja, hogy most semmi sem zavarjon téged a befelé való látásban, hogy most igazán egészen egyedül légy Istennel és a lelkiismereteddel, hogy ne tudj elfutni az élet mindennapi munkájába. Vannak ilyen kényszerű csendességek.

Az ilyen kényszerű csendesség a legkiváltságosabb alkalom a szívünkkel meghallani ezt a mennyei hangot: „Én vagyok Jézus! Azt akarom, hogy megismerd az Én hatalmamat, az Én türelmemet, és elismerd magad felett az Én uralkodói igényemet - hiszen azt akarom, hogy élj! Ezért vagyok Jézus - ezért vagyok most is itt előtted. Hallod? Én vagyok Jézus. Én vagyok a te megváltó Urad, Istened!”

Könyörögjünk Hozzá:

"Szólj, szólj hozzám, Uram, mert szolgád hallja szódat!"
Így mondom, mert magam rég annak érezem.
Hadd járjak utadon, hadd várjam égi jódat,
Hű szívvel szüntelen, hű szívvel szüntelen.

(512. ének 1. vers)

Ámen.

Dátum: 1968. május 19. (Evangélizáció)

Amint tudjátok, az elmúlt hét folyamán egész hetes evangélizáció volt gyülekezetünkben. Estéről estére hallottuk a tanítást arról, hogy milyen nyomorúságos egy hívő ember élete Szentlélek nélkül, mennyi mindenféle pótszerrel próbáljuk pótolni azt, amit a Szentlélek ingyen adna: milyen hallatlan erőt jelentene bennünk, ha volna; milyen csodálatosan és bölcsen vezetné az életünket; mennyi mindenféle ajándékkal, gyümölccsel gazdagítaná, tenné áldottá az egész életünket! Tehát, hogy milyen szükséges és kívánatos lenne egy igazi pünkösdi Lélek-áradás közöttünk! És most az egész sorozatnak a befejezéseként hangzik a nagy isteni felszólítás: „Teljesedjetek be Szent Lélekkel!” Telítődjék meg egész valótok Szentlélekkel! - különös felszólítás! Hát ezt csak úgy lehet?! Parancsszóra? Mintha ott állnánk egy csörgedező forrásnál, korsóval a kezünkben és valaki ránk parancsolna: merítsd tele azt a korsót vízzel! Ilyenformán lehet megtelítődni Szentlélekkel?! Nézzétek: ha Isten ennyire határozottan szólít fel rá, akkor kell lenni lehetőségnek is hozzá! Isten sohasem kíván olyat, aminek a teljesítését is lehetővé ne tette volna számunkra! Tehát nekünk szól, nekünk, akik most itt vagyunk: „Teljesedjetek be Szent Lélekkel!” Mit jelent ez és hogyan történik? Erről szeretnék most beszélni.

Tudom, hogy a Szentlélek fogalma egyáltalán meglehetősen bizonytalan, sőt zavaros még a hívő emberek elképzelésében is. Hadd próbáljam az egész pünkösdi eseményt egy hasonlattal megvilágítani. Gondoljatok csak most egy vízi erőmű berendezésére: hatalmas duzzasztó falak tartanak vissza több százezernyi köbméter vizet. Abban a vízmennyiségben rettentő erő feszül visszatartva. Egy ilyen duzzasztó tóban olyan hallatlan energiák vannak fölhalmozódva, amelyek elegendők arra, hogy sok ezernyi villanyfény gyúljon ki, nagy távolságokon vonatok futhassanak, óriási gépek jöjjenek mozgásba. De mindez csak akkor válik lehetővé, ha felnyílnak a zsilipek és a visszatartott víztömegek alázúdulva beleömlenek a turbinákba, ezek a turbinák forgásba hozzák a nagy dinamókat, és így keletkezik az az óriási elektromos áram, amit azután át lehet alakítani erővé, meleggé, világossággá és el lehet juttatni megfelelő vezetékeken keresztül akár a legeldugottabb tanyai házba, vagy a nagyváros pici manzárdszobájába. Nos tehát, amaz első karácsonytól a húsvétig és az áldozócsütörtökig eltelt idő alatt óriási mennyei energia gyűlt föl: Isten megváltó kegyelmének a teljessége. Jézus születése, halála és feltámadása azok a nagy isteni események, amelyek révén valami egészen hatalmas és új dolog került bele ebbe a világba! Olyan energiamennyiség, ami elegendő arra, hogy legyőzzön minden bűnt, gyökeresen újjáteremtsen egy emberi életet, sőt, hogy megsemmisítse a halál hatalmát! Mintegy hatalmas szellemi duzzasztó tóban halmozódott föl ez az elképzelhetetlen mennyei energia Jézus születése és mennybemenetele között. Azután jött a pünkösd, ami azt jelenti, hogy megnyíltak a zsilipek! És most a Szentlélek az a fölhalmozott energiából átformált elektromos áram, ami minden házba, gyárba, műhelybe eljutva elvezeti az erőt, a meleget, a fényt! Karácsony és húsvét között történt meg a világ megváltásának a nagy műve, a pünkösd pedig közvetít a nagy isteni erőmű és az egyes emberi élet között. - A Szentlélek viszi, árasztja ki a megváltás energiáját a házakba, templomokba, emberi szívekbe!

A Szentlélek tehát ugyanaz az Isten, Aki mint Teremtő a mindenség fölött uralkodik, Aki mint Megváltó a Názáreti Jézus emberi személyében közénk jött. Úgy is mondhatnám, hogy a Szentlélek Jézus Lelke, Jézus szellemi valósága, mint személyes hatás, az önmagát Jézusban kijelentő Istennek a személyesen továbbható életereje. Nos hát, ezzel a Szentlélekkel telítődjetek meg, mondja Igénk! Tehát Jézus Lelkével, Lelkének a hatásaival, áldásaival, energiáival! „Teljesedjetek be Szent Lélekkel!”

Itt tehát valami maximumról van szó. Az ember és Isten kapcsolatának a legmagasabb fokáról. Mert ebben a kapcsolatban vannak fokozatok. A legelső és legalacsonyabb fok az, amikor átborzong az ember lelkén az a titokzatos fölismerés, hogy: van Isten! Akár egy megragadó igehirdetés hatására, akár valami sorsfordulat következtében megérinti a lelkét valami sejtelem, hogy mégis kell lenni Valakinek, egy Úrnak, egy félelmetes hatalmú Istennek, Aki fölöttünk van! Akitől függ minden! Ez is hit, de csak a kezdete a hitnek! És ez is a Szentlélektől való! Nem egy sejtelem volt az, ami megérintett, ami elgondolkoztatott, megborzongatott, hanem a Szentlélek, Isten Lelke, Jézus Lelke érintett meg!

Döntő különbséget jelent ezzel az általános istenhittel szemben a következő fokozat. Az, amikor valaki Jézus személyében ismeri föl, hogy az a titokzatos Isten lehajolt hozzá, nagy, bűnbocsátó szeretettel átöleli az életét és az örök élet reményével biztatja a lelkét. Ilyenkor is Jézus Lelke az, Aki munkába veszi az embert, mintegy szembesíti az embert a Megváltó Isten élő valóságával! De van még tovább! A Szentlélekkel való megtelítődés! Ugyanaz a drága, titokzatos isteni Lélek, Aki megérintett, Aki munkába vett, most beköltözik, mint az új háziúr, abba a lakásba, amit megvásárolt magának!

Tehát még egyszer: az első fokon megismerjük, hogy van Isten, és ez is nagy dolog! A második fokon Jézus személyén át tudomásul vesszük, hogy velünk az Isten, és ez még sokkal nagyobb dolog! De van még egy felső fok is, az, hogy: bennünk az Isten! - Ennél mélyebb és bensőségesebb közösség már el sem képzelhető a hatalmas Isten és a parányi ember között! Bennünk az Isten, bennünk Jézus! Elképzelhetetlen valóság ez! Nem úgy, mint egy emlék, ami tovább él a lélekben; nem úgy, mint egy kedves arc, amelyiknek a vonásai úgy belevésődtek a szívbe, hogy becsukott szemmel is bármikor láthatom; nem úgy, mint egy gondolat vagy eszme, ami megragadott és véremmé lett - hanem valóságosan és személyesen, maga Jézus, az Ő jóságos, tiszta, szerető Lelkével él és éltet belülről! Tanácsol és vigasztal, küld a szolgálatra és felszerel a küldetésre, harcol és győz, uralkodik és szolgál belül, a szívben, a lélekben, a testben! Ilyen kapcsolat emberek között lehetetlen, akármennyire szereti egyik ember a másikat. Mindig két különböző énjük marad, és ez a két különböző én sohasem tud egybeolvadni. Ilyen eggyé válás csak Jézus és a Benne hívő ember között lehetséges! Titokzatos és érthetetlen dolog, de lehetséges! A régiek így mondják ezt: „unió mistica cum Christo” - misztikus unió, egység Krisztussal! Isten Jézusban a szívét tette ki értünk. Talán meghallottál már valamit ennek a drága szívnek az érted dobogásából. Nos, Isten ennél is többet akar, azt, hogy ez az isteni szív benned dobogjon, hogy Jézus életének a pulzusa benned lüktessen! A tagjainkban, az agysejtjeinkben, a vérünkben, a tekintetünkben, a szavunkban, a cselekedeteinkben! Azt akarja, hogy Jézus halálának és feltámadásának egész mennyei energiája bennünk gyulladjon ki, mint fény; bennünk működjék, mint erő; belőlünk sugározzék ki, mint áldott melegség, a szeretet melege! Ezért nyitotta meg pünkösdkor a zsilipeket és árasztotta ki Jézus Lelkét a világba!

A pünkösd azt jelenti, hogy itt van az Isten. Az az Isten, Akit Jézusban ismerhettünk meg, itt van az Ő Szentlelke erejében, hordozni akar bennünket, azt akarja, hogy benne legyünk az Ő titokzatos lényében és Ő mibennünk! Ezért mondja, hogy teljesedjetek be Szentlélekkel! Tehát lehet olyan állapot egy hívő ember életében, amikor teljes életét, vagy élete teljességét Jézus isteni Lelke tölti be, tartja uralma alatt, foglalja el! Mintha azt mondaná: tartsátok oda azt a korsót a forrás alá! Ne csak azért, hogy kiöblítsétek és tiszta legyen a belseje, hanem azért, hogy most már a korsóból is lehessen önteni tovább... Teljesedjetek be Szentlélekkel! Ez a pünkösd!

De hát ha valóban ezért volt pünkösd, hogyan lehetséges az, hogy mégis olyan nagyon kevés érződik a hatásából? Miért van akkor mégis olyan hideg és sötét, és még a hívő emberek életében is annyi fáradtság, erőtlenség, megtorpanás? Nos, egészen bizonyos, hogy nem az isteni erőműből fogyott ki az energia, hanem bennünk van valami hiba. Valahogy olyanformán lehet a Szentlélekkel is, mint volt annak idején Noé galambjával, amelyik üres csőrrel tért vissza a bárkába az első kibocsátás után, mert nem talált helyet, ahol letelepedhetett volna... Mert egyet jegyezzünk meg jól: Isten az Ő Lelkét nem hajlandó eltékozolni! Ezt a legdrágábbat nem adja akárkinek! Az elektromos magasfeszültséggel sem lehet meggondolatlanul bánni, az ilyen nagy energia mindig veszélyes is lehet! Hát még a mennyei árammal milyen nagy felelősségtudattal lehet csak járni, élni!... Nem elég egy-egy pünkösdi ünnepen áhítattal énekelni, hogy „Jövel Szentlélek Úr Isten, töltsd be szíveinket épen...”

A Szentlélek jön, jönne, de csak ha megvan hozzá az előfeltétel a részünkről. Két ilyen előfeltétel szükséges hozzá. Az egyik előfeltétel: késznek lenni arra, hogy átvegye fölöttünk a teljes uralmat. Jézus isteni Lelke nem jön vendégségbe senkihez, sem albérlőként vagy társbérlőként nem osztozik senkivel a szívben! Ő mindent egészen birtokba akar venni: személyiségünk és életünk minden részletét, porcikáját önmagával akarja betölteni, egyre jobban! Akkor kapja valaki a Szentlelket, ha helyet enged neki, főhelyet, életének az egész területét átengedi a számára, az Ő munkája számára. Isten nem ad addig az égből tüzet az oltárra, amíg nincs ott az oltáron az áldozat! Ez az áldozat pedig nem kevesebb, mint a saját énünk! Amíg ez nincs ott az oltáron mint Istennek odaszánt "ÉN áldozat", addig hiába várom az égi tüzet. Ahol áldozat van, ott tűz is van! Ahol van odaszánás, készség a teljes uralomváltozásra: ott van a Szentlélek ereje és tüze is! Ez az egyik előfeltétel. Tehát, amit Pál így mond egy helyen: „Szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek kedves áldozatul!” - Nagyon jól tudom, milyen nehéz ez! Átadni azt a helyet, ahol a nagy ÉN trónol, átadni Jézusnak! Nem is megy ez egyszerre és nem megy mindig egyforma intenzitással. De éppen arról van szó, hogy amilyen mértékben száll alá az ÉN, olyan mértékben növekszik bennem a Krisztus! Teljesedjetek be Szentlélekkel! Ami még nincs az uralma alatt, azt is adjuk át Neki! Még jobban! Egyre teljesebben!

A másik előfeltétel: késznek lenni arra, hogy úgy használjon fel, ahogyan Ő akar! Isten az Ő Lelkét nem belső élvezetre, lelki gyönyörködtetésre adja, hanem mindig konkrét feladatok elvégzésére, szolgálatra. A Szentlélek most rajtunk keresztül akarja bemutatni a világnak Jézust, azt akarja, hogy úgy ábrázolódjék ki bennünk, rajtunk Jézus, hogy az Ő áldott élete, embereken segítő szeretete, jósága láthatóvá és érezhetővé váljék mindenütt, ahol járunk, élünk... Az első pünkösd alkalmával az apostolok más nyelven kezdtek beszélni. Ez a más nyelv éppen a szeretet nyelve, amitől kinyílik a másik embere szíve, amivel egymásra találnak újra az emberek, ami áthidalja közöttük a távolságokat, ami közösséget teremt. Ez az örömnek, a békességnek, a megbocsátásnak, a bizalomnak a nyelve, valami egészen új és más nyelv, mint amit magunktól tudunk! Sokáig azt hittem, ahhoz, hogy valaki megtelítődjék Szentlélekkel, apostolnak kell lennie. Pedig éppen fordítva van: Szentlélekkel kell megtelítődnie valakinek ahhoz, hogy apostol lehessen! És itt, közülünk is: aki kész eszközül adni magát Jézus Lelkének, az apostol - mert ez a szó azt jelenti, hogy: küldött! Készek vagyunk-e Isten küldötteiként élni az emberek között? Ez a második feltétel!

Atyámfiai! Pünkösd van! Nem azért, mert ez áll a naptárban, hanem azért, mert Isten Szentlelke itt van! Ama első pünkösd óta még mindig pünkösd van! Ezért mondja Isten: „Teljesedjetek be Szent Lélekkel!” Ha a bennünk végbemenő uralomváltozásnak és a magunk szolgálatba adásának a készségével tudnánk most könyörögni érette, egészen bizonyosan nem hiába kérnénk! Próbáljuk meg hát egyszer igazán kitárni előtte magunkat ebben az őszinte, vágyakozó könyörgésben:

Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám,
Égi lángod járja át szívem és a szám!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám!

(463. ének 1. vers)

Ámen.

Dátum: 1965. június 6. Pünkösd.

Kedves Testvérek! A mai Igénk az előirányzott program szerint a felolvasott Ige. Meglepetést jelenthet, vagy csalódást, hogy nem Siklós József fejezi be az evangélizációs sorozatot, amit ő kezdett el és a Lélek áradásával végzett közöttünk, amiért csak mindnyájan hálásak lehetünk neki. Az Úr Isten áldja meg minden szolgálatát! Én magam is azt szerettem volna, ha ő folytatja és fejezi be ezt a sorozatot, amit elkezdett. Épp ez volna egy evangélizációs sorozatnak a lényege: hogy egy gyülekezet, amelyik hozzászokott egy bizonyos "hangszereléséhez" az Igének, ugyanazokat az igazságokat, mondanivalókat más "hangszerelésben" hallja meg - ilyenkor előfordul, hogy jobban meghallja, mélyebben hatol bele a szívébe. Egyébként is jobb, ha egy evangélizációt egy ember visz végig. De mindnyájan tudjuk, hogy holnap pünkösd, neki van egy gyülekezete Jászkiséren, muszáj ott lenni a gyülekezetben. Nem lehetett másképp megoldani a dolgot, mint hogy ma reggel elutazott. Vigasztaljon bennünket az ő kedves mondása, amivel elbúcsúzott tőlem. Azt mondta: „Én elmegyek, de a Szentlélek itt marad”. Tehát higgyük valóban, hogy ha ő elment is, a Szentlélek itt maradt. Higgyük, hogy most is Isten Szentlelke szól hozzánk, tanít bennünket. Próbáljunk mindnyájan megalázkodni, én magam is veletek együtt Isten Szentlelkének a tanítása, az Ige hatalma alatt.

Nos, kedves Testvérek, tudjátok, hogy a meghirdetett programból ma a Lélek gyümölcseiről van szó. Azokról a gyümölcsökről, amikről épp most olvastam a Galata levélben. Nagyon sokan kívülről is el tudják mondani. Láttam egyszer egy nagyon érdekes képet: tulajdonképpen egyetlen szőlőfürtöt ábrázolt. A szőlőszemek igen gyönyörű, duzzadt szemek voltak és az egyes szemekre rá volt írva, hogy: „szeretet”, „öröm”, „béketűrés”, „szívesség”, „jóság”, „hűség”, „szelídség”, „mértékletesség”. Hát valami egészen csodálatosan gyönyörű és felséges, nagyszerű gyümölcs: egyetlenegy szőlőfürt az egész. Micsoda zamatos, micsoda ízletes, micsoda vitamindús, tápláló gyümölcs lehet ez! És azt mondja a Galata levélből az Ige, hogy minékünk ilyen gyümölcsöt kell teremnünk! Milyen jó volna ilyen gyümölcsöt érlelve látni a saját életünkben, az egymás életében! De Isten Lelke termi ezt a gyümölcsöt és az Ige azt mondja, hogy a Lélek gyümölcsei pedig ezek.

Tegnap hallottunk a Lélek ajándékairól. Hallatlanul sok mindenféle ajándéka közül csak a prófétálást, a nyelveken szólást, a lelkek megítélését, meg még néhányat vett elő az igehirdető, és elmondta azt is, hogy nem mindent kap egy hívő ember. Ezt Krisztus gyülekezete kapja, a Léleknek ezeket az ajándékait a test építésére, az egész gyülekezet hasznára. Az egyik kapja a prófétálást, a másik a gyógyítást, a harmadik a nyelveken szólást, a negyedik megint valami mást, de soha sincs úgy, hogy a Lélek minden ajándéka egyetlenegy ember életében valósággá válik, mindegyiket gyakorolhatja. Na mármost, a döntő különbség a Lélek ajándékai és gyümölcsei között épp az, hogy a Lélek gyümölcseit pedig igenis mind együtt kapja az, akiben Isten Lelke munkálkodik. Tehát nem lehetséges az, hogy van bennem öröm, de a békességem hiányzik: nem lehet akkor öröm sem. Nem lehetséges, hogy van bennem szeretet, de nincs bennem hűség, vagy szívesség, vagy nincs bennem mértékletesség, mert ez az egész fürt egybetartozik és ez az egész együtt jelenti a Léleknek a gyümölcsét. Érdekes, - nem tudom, észre vettétek-e -, hogy épp a Galata levélben Pál apostol nem is így mondja: „A Lélek gyümölcsei”, hanem egyszerűen: „gyümölcse”, és akkor jön a felsorolása a sokféle gyümölcsnek. Mintegy ezzel is kifejezésre juttatván azt, hogy ezek összetartoznak, mind benne kell legyenek annak az embernek az életében, az élete fáján meg kell teremniök, aki Krisztussal az Ő Lelke által igazán kapcsolatban van.

Érdekes dolog az, hogy Jézus milyen sokat beszél a gyümölcsről. Többek között egyetlen példára hadd hívjam fel a figyelmet, a fügefa példájára, amelyik nem akar gyümölcsöt teremni semmiképpen, pedig igazán mindent megtesz a gazda: nem díszfának szánta, hanem gyümölcsfának, azért ültette, gondozta, trágyázta, öntözte, fáradt vele, hogy azután egyszer végre élvezhesse a gyümölcseit. Mert ha egy gyümölcsfa nem terem, annak a szőlőskertben semmi keresnivalója nincsen, akkor az a gyümölcsfa csak feleslegesen foglalja a helyet. Mert a szőlőskert nem díszpark, amelyik arra való, hogy gyönyörködtesse az embereket. Jó a díszfa, néha arra is szükség van, de egy szőlőskert nem díszpark, az gyümölcsös, amelynek célja abban van, hogy a gazdának valami haszna legyen belőle. Ezért gondozza, ezért fárad vele. Bizonyára érezzük, hogy tulajdonképpen mi vagyunk ezek a gyümölcsök. Rólunk van szó, tehát Krisztus egyházáról van szó. Minden egyes Benne hívő emberről egyénileg, személy szerint - tehát azokról az emberekről, akiket Jézus gondoz, nyeseget, megöntöz, megkapál és igazán mindent megtesz azért, hogy végre valami gyümölcsöt lásson azon a fán. A keresztyén ember nem díszfa, a keresztyén ember gyümölcsfa. És Jézusnak a halála meg a feltámadása, meg az élete, meg a tanítása és egész munkája semmiképpen nem azért volt, hogy nekünk, akik belefáradunk a világ zajába, egy-egy Istentisztelet áhítatos csendjében lehetőségünk legyen valami mást hallanunk, hanem ez mind-mind a gyümölcsért volt.

Emlékezzetek reá, amikor Jézus önmagát a szőlőtőkéhez hasonlítja és bennünket a szőlővesszőhöz. Azt mondja: „Aki Énbennem van, Én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt.” Tehát megint arról van szó, hogy Jézussal valami olyan csodálatos mennyei erő került bele ebbe a világba, hogy a Vele való kapcsolat révén - hitbeli kapcsolat révén - az Ő életereje bele akar áradni a mi tagjainkba, gondolkodásunkba, ösztöneinkbe, át akarja formálni a mi cselekedeteinket és ki akarja érlelni rajtunk ezeket a gyümölcsöket. Tehát az Ige - mondhatnám - mind-mind a gyümölcsért van. Mind a gyümölcsökért van: a karácsony, a húsvét, az áldozócsütörtök és a pünkösd teljességgel a gyümölcsért van. És ugye tudjuk, hogy mi a gyümölcs? A fa vallomása önmagáról. Ahogy Jézus mondja: „Gyümölcseiről ismeritek meg őket.” A gyümölcséről lehet megízlelni, megállapítani, hogy mit ér egyáltalán egy fa. A gyümölcsfa szolgálat mások javára. Vele szegényebbé válik talán a fa, de ugyanakkor gazdagabbá válik általa valaki más. Tehát olyan valami a gyümölcs, amit az a fa nem önmagának termett, amit lead önmagáról mások táplálására: egy darab a fának az életéből. Mert ott csúcsosodik ki a fának az egész lénye, abban fejeződik ki annak a fának az egész célja, rendeltetése, hogy gyümölcsöt terem.

Tehát a gyümölcsök azok a Krisztusi indulatok, cselekedetek, amelyek az emberi együttélést kellemessé, zamatossá, üdítőbbé teszik. Vagyis egyáltalán nem luxuscikk, hanem vitamin, amire óriási szüksége van minden élőlénynek, pláne az embernek. No mármost, Testvérek, ezek után próbáljuk konkrétabban nézni ezeket a gyümölcsöket, amelyekről Pál apostol beszél. Sajnos, az a helyzet, hogy tulajdonképpen mindegyikről egy-egy külön prédikációt lehetne mondani - nem is akarom mindegyiket végigmagyarázgatni, inkább csak szeretnék erről a gyönyörű szőlőfürtről leszakítani számunkra egy-egy szemet és megpróbálni, milyen ennek az íze.

Tehát itt van rögtön a szeretet - a szeretet mint a Lélek gyümölcse. És azt szeretném nagyon kihangsúlyozni, hogy olyan hallatlanul gazdag tartalma van ennek a szónak, hogy szinte csak ellentétekben lehet róla beszélni - olyan ellentétekben, hogy összehasonlítja az ember azt a szeretetet, ami nem a Lélek gyümölcse, azzal a szeretettel, ami viszont a Lélek gyümölcse. Tehát, hogy csak néhány vonását hadd próbálom felvázolni annak a szeretetnek, ami tőlünk telik ki: pl. az egyik ilyen ellentétpár az, hogy a szeretet, amely tőlünk telik ki, így mondhatnám: viszonzó szeretet; az a másik, amelyik a Lélektől van, kezdeményező szeretet. Ugye tudjuk, mit jelent a viszonzó szeretet: amikor állandóan azt várjuk, hogy „Emberek, itt vagyok, hát szeressetek, miért nem szerettek engem? Legyetek jók hozzám, becsüljetek meg hát! Én nem bántok senkit, és én is tudom szeretni azokat, akik engem szeretnek!” - ez a viszonzó szeretet. A másik, a kezdeményező szeretet az, ahogy Jézusról van feljegyezve, hogy "Ő előbb szeretett minket”. Tehát mielőtt én bármit tettem volna, hogy szeressen, Ő már szeretett. Sőt, amikor én mindent elkövettem azért, hogy ne legyen oka szeretni, Ő ennek dacára már szeretetével jön elém és szeret - szeretetével őriz meg. Tehát a Lélek gyümölcse az áradó szeretet, amelyik szeretettel megy elébe a másiknak. Nem vár, hanem kezdeményez; nem kapni akar, amiből aztán megállapíthatja, hogy mennyit adhat ő maga is, hanem feltétel nélkül, csak mindig adni.

Aztán a másik az érdem szerinti szeretet. Az érdem szerinti szeretet azt jelenti, hogy hát igen, aki méltó reá, hogyne szeretném! Olyan sok ember van a világon, akik megérdemelték azt, hogy én szeressem őket, tehát szeretem őket, mert méltók reá. Általában így, hogy szeretem mert... ez logikus, meg tudom magyarázni, hogy mi indokolja ezt, hogy szeretem. A másik a rászorultság szerint való szeretet, amelyik ezt mondja: hogy szeretem, mert... és itt van az óriási nagy különbség - „mert annak a szerencsétlennek olyan nagy szüksége van arra, hogy szeressem..., mert az az ember elpusztul szeretet nélkül..., szeretem, szeretem, mert az a nyomorult senkitől sem kap szeretetet, hát mi lesz vele, ha még én sem szeretem..., hát azért szeretem, mert utálatos, mert mocskos, mert piszkos, mert bűnös - vagy talán azért, mert utál..., ezért szeretem.” Tehát a rászorultság szerint való szeretet. Milyen csodálatos Jézusnak a szeretete - mindig azokat szerette legjobban, akik a legnyomorultabbak voltak, akiket kiközösítettek, megutáltak az emberek. Például a gadarénus ördöngöst: átment miatta a túlsó partjára a tónak, azért az egyetlen emberért, akitől mindenki félt, akit kiközösítettek, ezért átment a tó túlsó partjára. Vagy azt a poklost, akitől mindenki iszonyodott és messze, félve elkerülték, hogyha látták, mert mindenki félt tőle, félt attól, hogy átragad rá a betegség. Vagy a vámszedőket: Zákeust, akit mindenki szíve teljességből megvetett - és méltán vetett meg, emberileg szólván -, a köszönését sem fogadták. Tehát „érdem szerint való”, „ráutaltság szerint való”, ugye milyen óriási különbség van a kettő között?

Azután megint egy másik ellentétpár: az a szeretet, ami éntőlem kitelik, kérkedő szeretet, a másik pedig elrejtőzködő szeretet. A kérkedő szeretet tetszeleg vele önmagának is, hogy ő jó... Milyen sokat segített! - aztán szívesen el is emlegeti, sokszor, minél többször, hadd tudják meg minél többen, hogy én aztán nagyszerű ember vagyok! Úgy tudom szeretni azt is, amazt is... Meg is kapja jutalmát az emberek dicséretében, többet is kap érte. A másik az elrejtőzködő szeretet: nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem lesz nagy mellénye tőle, hogy: Jaj, látjátok, hogy ki vagyok én?! - valahogyan olyan marad, ahogy Jézus mondja, hogy „még a jobb kéz se tudja, hogy mit csinál a bal kéz”. Ahogy maga Jézus csinálta, amikor ötezer embert vendégelt meg - ilyen még nem volt a világon, hogy egyetlen valaki a saját erejéből ötezer éhező embert lakasson jól -, és a tanítványok mozogtak, nem Ő. Ő a háttérben volt, még csak meg sem tudták köszönni Neki, hát kénytelenek voltak a tanítványoknak megköszönni. De ők azt mondták: „Ne nekünk köszönjétek!” - „Hát kinek?” - „Jézusnak!” - „Hol van Jézus?” Amikor meg akarták Neki köszönni, meghálálni, nagy, buzgó lelkendezésükben királlyá akarták felemelni, királyként akarták tisztelni - akkorára már eltűnt arról a vidékről Jézus. - Ilyen a kérkedő és az elrejtőzködő szeretet.

Aztán megint egy másik ellentétpár, hogy az a szeretet, ami mitőlünk telik ki, az hallatszik, az a másik szeretet pedig látszik. Ugye tudjátok, hogy mit jelent ez: „hallatszik”: szép, kedves, ömlengő szavakban, hangulati és érzelmi kitörésekben... Na és mit ér vele a másik? A másik szeretet pedig látszik - egész egyszerűen látható. Lehet, hogy egy hangjegyben látszódik meg, lehet, hogy azt látjuk meg, hogy tiszta lett valakinek a lakása, amelyik piszkos volt azelőtt, vagy hogy bestoppolódott az a harisnya, amelyik lyukas volt. Lehet, hogy egy mozdulatban látszik, amelyikben azonban megérzett valaki valamit annak a szeretetnek a melegéből, amelyik Krisztusból való. Látszik valamiben, látszik, mert annak a szeretetnek, ami nem látszik és nem érződik, semmi értelme sincs.

És még egy ellentétpárt hadd mutassak fel: a mi szeretetünk - mondjuk így, ami tőlünk telik - a bűnnel szemben, a másik ember bűnével szemben vagy vak, vagy megbotránkozó. Az a másik szeretet pedig olyan, hogy nem rója fel a gonoszt. Még ha akármennyi volna is a másik rovásán, nem rovogatja fel, és mindent elfedez, a szeretetével betakar mindent. - Tehát vak a mi szeretetünk a másik bűnével szemben, vagy megbotránkozó. Ismeritek ezt - óh, de sokszor halljuk: „Megbocsátottam én már, csak elfelejteni nem tudom többé...” És hogyha az Isten is ezt mondaná: „Fiam, megbocsátok, de nem tudom elfelejteni!?” És mikor valaki számon tartja a mások bűnét és aztán alkalmas pillanatban benyújtja a számlát? Mint ahogy van nekem egy ismerősöm, egy asszony, aki a férjének minden gorombaságát, kellemetlenkedését, mindent, amit a férjétől sokszor kap, naplószerűen feljegyzi magának, anélkül, hogy a férje tudna róla: most ezt csinálta, meg amazt csinálta... Bűnlajstromot vezet a másikról, azután békességben él, s amikor felborul a békesség, ez az asszony előveszi a listát: „Na, emlékszel rá? Január 24-én például ezt csináltad, ezt mondtad...” - és így felsorolja egymás után neki, felrója a gonoszt. Tudjátok, Testvérek, mi az igazi próbája az igazi szeretetnek? Az, hogy hogyan tudunk viszonyulni az ellenséghez. Hogy áldjuk-e azt, aki bennünket átkoz és tudjuk-e szeretni azt, aki nem szeret? Tudunk-e jót mondani a háta mögött arról, aki bennünket szidalmaz? Ez volna az igazi próbája az igazi szeretetnek. Nos, hát ilyen ez a szőlőszem, amire az van ráírva, hogy „szeretet”, és ezt a szeretetet érleli ki az embernek az életén Istennek a Lelke, hogyha a Lélek igazán munkálkodik valakiben.

Egy másik szőlőszemet szakítok le. Próbáljuk ezt is megvizsgálni. Itt van például az öröm. Nem arról a jókedvről van szó, vidámságról, ami természetes, magától jön, amikor jól érzi magát valaki, amikor külső hatás kiváltja belőle, hanem arról az örömről, ami mint a Lélek gyümölcse, belül van. Azt hadd mondjam ezzel kapcsolatban, hogy Isten derűs Isten, örvendező, boldog Isten. Az Isten örömének, gyönyörködő örömének három fő iránya van:
1) Örvendezve gyönyörködik az Isten önmagában, a tulajdon életének a gazdagságában. Mikor Jézus megjelent ott a Jordán folyó partján és mikor a Lélek mint egy galamb rászállott a magasból, akkor hangzott el ez a szózat: „Ez az én szerelmes Fiam, Akiben én gyönyörködöm”. Az Isten gyönyörködik önmagában és minden oka meg van rá, hogy gyönyörködjék és örüljön önmagának. Az a legszebb, a legtisztább, a legtökéletesebb, nem is láttak ennél szebbet!
2) Aztán mikor az Ő teremtett világában, ebben a hatalmas nagy, tényleg gyönyörű világmindenségben gyönyörködik. Nem hiába van megírva a teremtés történetében mintegy refrén szerűen: „Látá Isten, hogy ímé, mindaz igen jó” - mert valóban igen jó és igen szép és igen nagyszerű, és az Istennek minden oka megvan arra, hogy gyönyörködjék a saját művében.
3) És gyönyörködik az Isten az újjáteremtett világban a tékozló fiú apjának örömével. Hadd halljuk csak: mikor a fia mocskosan, sárosan, züllötten hazatér hozzá, örömnapot ülnek. Jézus pedig azt mondja: Öröm van a mennyben az ég angyalai között, mikor egy bűnös ember odafordul Isten felé és felderül előtte a kegyelem valósága. Tehát Isten örömmel, isteni örömmel veszi körül ezt a világot és ha a mi életünk bekapcsolódik Isten hatalmas élete művébe, akkor örömmel kell, hogy megtelítődjék a mi életünk is.

Istennek minden valóságos közeledése tényleg valami különleges örömöt jelent az ember számára. Emlékezzünk csak vissza Jézussal való legelső találkozásunk ujjongó örömére, amikor azt hiszi az ember, mintha a mennyország teljes lendületével, boldogságával feszítené széjjel a tüdejét, a szívét... Pedig de sok szomorúság van ezen a világon: olyan sok kellemetlenség, utálatosság, ez a külső élet mindig gondoskodik valami bajról, ami beárnyékolja az örömünket - lehet akkor egyáltalán örülni? Pál apostolnak van egy nagyon különös mondása: „mint bánkódó, noha mindig örvendező”. Pál apostol megtanulta a keresztyén kérdés, az élet nagy titkát, hogy egyidejűleg lássa ezt a kettőt: a bánkódást és az örvendezést, hogy miközben bánkódik, egyidejűleg tud örvendezni is. És ez az egyidejűség, ez óriási nagy dolog! Jézus is ezt csinálta - nem éppen ideális körülmények között -, és mégis milyen gazdagon, milyen örömmel, mert Atyja élete lüktetett Benne. Mikor ment a kereszt felé, minden oka meglett volna arra, hogy sírjon, hogy kétségbeessék. Akkor mondta a tanítványainak: „Ezeket azért beszéltem néktek, hogy az én örömöm tibennetek maradjon.” „Az én örömöm” - még akkor is volt Benne öröm, a kereszt felé való menetel közben is és azt mondta, hogy ahol Ő van, ott menyegző van, örömünnep. Tehát: „Noha bánkódó, mégis mindig örvendező”.

Ugye, a világban van az, ahogy az Ige mondja: "Nevetés közben is fáj a szív és végre az öröm fordul szomorúságra”. Az Úrban pedig, Krisztusban épp megfordítva van: a fájó szív, a sajgó szív fájdalma közben is mosolyog a lélek és az ember lelke szomorúságát is beragyogja valami felülről jövő, tiszta derű. Így örülni igazán csak a Szentlélek által lehet, de csak a Szentlélek által! Mert a Lélek gyümölcse ez az öröm.

Aztán még egyet hadd vegyek elő, itt van a békesség: befelé és kifelé, belül a szívben és kinn, egymás között. Ahogy Pál apostol mondja: „Krisztus békessége uralkodjék a ti szívetekben” - a fontos csak ez. Ugye ahhoz, hogy békétlenség, harc, viszály legyen, ahhoz nem kell két ember, akik egymással veszekednek, hanem egyedül, egymagamban is egy szobában, rettenetes harcok dúlhatnak bennem. Mert a félelem, meg a hiúság, meg a megbántottsági érzés, meg a gyűlölködő gondolatok - ezek azok, amelyek belülről tesznek valakit békétlenné. Hiába van akármilyen békés környezet, belülről békétlen marad mindaddig, amíg Krisztus békéje el nem uralkodik ezeken az indulatokon. Tehát „eluralkodik” - nemcsak, hogy meghúzódik valahol a lélek kicsike zugában a Krisztus békessége, hanem eluralkodik. Ezért mondja Pál apostol: „Krisztus békessége uralkodjék a ti szívetekben” - és miután ezt mondja, így folytatja az apostol: „Hogyha lehetséges, amennyiben rajtatok áll, minden emberrel békességben éljetek”. Nem áll teljesen rajtunk, mert a másik ember szíve nem áll hatalmunkban. Nem tudjuk irányítani a másik ember ösztönét, ahogy a Szentlélek árad, de „amennyiben rajtatok áll” - legalább annyit tegyünk meg ennek érdekében, hogy kifelé békesség legyen.

Rettenetes békétlenség van ebben a világban! Hozzám sokan jönnek mindenféle problémával - ha összeszámolnám, a békétlenség vinné el az első helyet. Családi, házastársak, szülők, gyermekek, rokonok, társbérlők közötti, hivatalban kollégák közötti békétlenség, ügyfelekkel, barátokkal, mindenütt, mindenütt szinte ugyanaz a refrénszerű, megismétlődő békétlenség. Ő kezdte, ő tehet róla, ő a hibás. No mármost, kedves Testvérek, Isten nagy csendességben megkérdez bennünket: Amennyiben rajtad állt, te a magad részéről igazán mindent megtettél, tényleg megtettél? -Ha megtettél, akkor neked legalább lehet békességed és majd akkor a másikkal is elcsendesül a háborúság. Tehát amilyen mértékben valóság számunkra, hogy Isten békessége van bennünk, olyan mértékben lesz ugyanez a békesség bennünk és körülöttünk.

Lehetne tovább beszélni a békességről, jóságról, szelídségről, de még csak egy utolsó szemet hadd próbáljak letépni és megízleltetni mindnyájunkkal: a mértékletességet. Tudjátok, milyen különös kérdések kerülnek itt elő ezzel kapcsolatban? Ilyen kérdés merül fel: Mennyit szoktunk enni, meg inni, meg mennyit szoktunk aludni? Tudunk-e például virrasztani egy beteg mellett, ha arra szükség van? Le tudunk-e mondani testünk valami öröméről, kényelméről, vagy testünk valamilyen vágyáról? Ha szükség van rá, hogyan viseled gondját a testednek? Igen, a testednek - nem a lelkednek, a testednek! Hogyan szoktad elviselni a fájdalmat, a testi fájdalmakat: a fogfájást avagy a fejfájást hogyan viseled el? Azt mondhatná valaki, hogy ezek nagyon profán kérdések, nem ide tartoznak - mi köze ennek a Szentlélekhez? - Nos, nagyon is sok köze van: egyfelől azért, mert tulajdonképpen itt arról van szó, amit így nevezünk: önmegtartóztatás, önfegyelem, önuralom, a test megfékezése. A szellemi élethez is nagyon nagy köze van. A mértékletesség az utolsó helyen van, de tudjuk, hogy a végén csattan az ostor: a Szentlélek is akkor ér el igazán hozzám, ha egész testemet is eléri. Mert ha nem éri el a testemet is, akkor az összes többi is illúzió. Illúzió a szeretet, a jóság, a szívesség, a hűség, meg minden, mert a testem az az eszköz, amelyen át megvalósul a szeretet, kisugárzik az öröm, érvényesül a jóság, testté válik, megtestesül a keresztyén élet. Ezért mondottam, amíg a testemig nem hatol el a Szentlélek, nem is hatolt el igazán hozzám. Ezért mondja Pál: „Testeteket szolgává tegyétek, megsanyargassátok.” Nem önkínzás ez, nem magunk csapkodása, ahogy a középkorban csinálták, hanem azt jelenti, hogy úgy fékezem meg, hogy ne a testem legyen az úr, ne uralkodjék el rajtam. Mert naponként megkörnyékez a falánkság, a fáradtság, a restség, a lustaság, a testi vágy. Naponta fel kell vennem velük szemben a küzdelmet, újra és újra meg kell bizonyosodnom, hogy nem igaz, hogy ez a halandó test uralkodik rajtam, más uralom van, a test felett is az Úr Jézus Lelke uralkodik.

Hiszen az öröm, a békesség, a szívesség, a jóság, a hűség, a szelídség, a mértékletesség mennyei gyümölcsök. És azt mondja Jézus: „Aki Énbennem van, Én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt". Aki Krisztusban van, az mind ezt a gyümölcsöt megtermi - a Krisztus termi meg rajta keresztül, az Ő Lelke ereje által. És Testvérek, ilyen gyümölcsöt keres rajtunk az Úr, ilyet vár tőlünk az Isten. Sőt, hadd mondjam így: ilyen gyümölcsöt vár tőlünk a világ, a körülöttünk élő emberek. Egyszer valaki nagyon-nagyon fájdalmas arccal ezt mondta: „De szép volna ez az élet, ha nem volnának emberek!” Milyen borzalmas az, hogy az emberek teszik nehézzé, borzasztó nehézzé az életet! Egyszer egy idős kollégámat látogattam meg, aki már nyugdíjban volt. Rengeteget csalódott, nagyon sokat! Megkérdeztem: mit csinál? Azt mondta: „Fákat nyesegetek, mert azok legalább nem bántanak, ezek hálásak”.

Ilyenek vagyunk mi, Testvérek, magunktól mindig csak fárasztóvá, gyötrelmessé, elviselhetetlenné tudjuk egymás számára tenni az életet. De Jézus Lelke a szeretet, az öröm, a békesség, a szelídség, a szívesség, a jóság, a hűség, a mértékletesség által széppé, könnyűvé, boldoggá tudja tenni magunk és mások számára is az életet. Gyümölcsfa vagyok-e én is? Gyümölcsfa vagyok, és a mi életünknek a célja, értelme a gyümölcstermés, az, hogy Krisztust közvetítsük, Krisztust ajándékozó élet legyünk!

Ámen.

Dátum: 1965. június 5. szombat (Evangélizáció)

Jézus mennybemenetele, vagy ahogyan én szoktam mondani: Jézusnak abba a más dimenziójú, láthatatlan, isteni világba való beleláthatatlanodása önkéntelenül a menny felé fordítja a mai napon ünneplő gyülekezetek figyelmét - a miénket is. Igen, mi is azt tesszük ilyenkor, amit a tanítványok tettek azon a napon, akikről ezt olvassuk a leírásban: „Szemeiket az égre függesztették”. Mennyország! Titokzatos világ! Behatolhat-e oda az emberi tekintet? Talán egy nagyon kicsit igen... János apostolnak ez a grandiózus víziója, látomása, amit az előbb a Jelenések könyvéből felolvastam, olyanforma, mint egy megnyílt ablak, amelyen át a hitünk tekintetével bepillanthatunk Isten láthatatlan világába, és megsejthetünk valamit annak emberi szavakkal ki sem mondható dicsőségéből. Ezért beszél róla az apostol is csak szimbólumokban, vagyis nem leírja, amit lát, hanem inkább csak érzékelteti. Így hallgassuk hát mi is!

Íme, egy „megnyílt ajtót” lát, amely a mennybe vezet. Mióta az első ember elkövette az első bűnt, az ég és a föld elszakadtak egymástól, a menny bezáródott és elérhetetlen messzeségbe távolodott az embertől. A régi elképzelés szerint az égbolt ércfalként zárja el a mennyei világ dicsőségét és boldogságát az alulmaradt ember elől. Hiába volt minden erőlködés, az érckapu nem nyílt fel... Ezért olyan nagy jelentőségű Jézus megjelenése a földön, mert az Ő személye, isten-emberi mivolta, maga az a „megnyílt kapu”. Az Ő földön való megszületésével és a földről a mennybe való visszatérésével megnyílt és nyitva is maradt a kapu: rányílt a menny a földre! És az apostol most, mintegy lelki elragadtatásban, belép rajta...

Úgy látja, mintha egy beláthatatlan, hatalmas trónterem lenne a menny, mint egy roppant templomnak a szentélye. A legelső, amit megpillant benne: egy királyi szék, azon ül Valaki, de a rajta ülő magának Jánosnak is láthatatlan, még a nevét sem meri kimondani, de tudja róla, hogy ki az: maga az Isten, a mindenható Atya, Aki teremtette az eget és a földet. Milyen más ez a látomás, mint minden egyéb emberi elképzelés az Istenről! Nem szakállas öregúr, rákönyökölve a felhőkre, hanem maga a kimondhatatlan, láthatatlan, egyetlen és örök Szuverén, a maga felséges és változhatatlan nyugalmában! Amint mondtam: még a nevét sem mondja ki, csak a hatását írja le, se arcvonása, se alakja nincsen, csak a jelenség színei láthatók. Tekintetére nézve hasonló a jáspis és szárdius kőhöz, vagyis mai nyelven a gyémántkristályhoz és a rubinhoz. Hófehér és bíbor fényáradat sugárzik belőle. Az a régi világ többet értett a „fény” szón, mint mi. Számukra a fény: maga a jóság, az igazság, az erő és a hang volt. Az istenség „teste”. Tehát ez a gyémántszerű hófehér és rubinszerű bíbor fényáradat mintegy kifejezte az Isten szentségét és igazságát. Isten maga a mocsoktalan szentség és az ítélő igazság. Ez a szentség és igazság minden bűnt felfed, megéget! Gondoljunk csak bele abba a borzongató ténybe, hogy mi is ez elé az Isten elé állunk, valahányszor imádkozunk! És ez elé az Isten elé kerülünk majd az utolsó ítéleten. És ugyanez az Istenből sugárzó, ragyogó fény az, amiről így szól az ének: „Általjársz Te mindent, rám ragyogni engedd életadó áldott Lelked! Mint a kis virág is magától kibomlik, rá ha csöndes fényed omlik...” Óh, de borzongató jó ebben a fényben meg-megfüröszteni a lelkünket! „És a királyiszék körül szivárvány volt”. Mégpedig smaragd, vagyis zöld színű szivárvány. Olyan ez, mint egy ragyogó válaszfal, amelyik vissza is tart, hogy túl közel ne lépjünk a trónhoz, meg biztat is, hogy szabad elébe járulni, hiszen a szivárvány az Ótestamentumban az Isten kegyelmi szövetségének a jelvénye volt. Tehát ebben az isteni jelenésben mindaz megvan, ami alkalmas arra, hogy megrémítse a bűnöst, és megvigasztalja a hívőt!

A királyi szék körül 24 szék, abban 24 vén ül fehér ruhákba öltözve, tehát mintegy főpapi öltözetben, és a fejükön aranykorona, minden valószínűség szerint a nap 24 órájának a megszemélyesítői, akik elmennek Isten orcája előtt, és hozzák és viszik az időt! A vének és a széken ülő közötti teret villámlások és mennydörgések töltik ki, amelyek a királyi trónból jönnek elő, és az Isten félelmes erejét ábrázolják. Így villámlott és mennydörgött az Isten jelenléte a Sinai hegyen is a törvényadás idején... Azt jelenti ez, hogy Isten jelenléte: misztérium tremendum, szívet-lelket remegtető szent titokzatosság, nem lehet Vele bizalmaskodni, csak leborulni Előtte és magasztalni! Ezért van a Zsoltárok könyvében, az igazi hívők legszebb imádságaiban annyi Isten-magasztalás! Isten magasztalása nem papos szószaporítás, hanem mintegy megérzése annak a felséges ténynek, hogy Isten jelenlétében állok. Tehát a legmagasabb rendű imádság, amikor a lélek már nem kér semmit, nem panaszkodik, nem könyörög - magasztalásban a lélek egyetlen zengő visszhang az Isten rásugárzó dicsőségére!

A trón távlatát egy üvegtenger adja, amelyik hasonló a kristályhoz. Ma így mondanánk: olvadt brilliáns... Ez veszi körül, mintegy szigetet, az Isten palotáját. Ez a kép az egész látványt mérhetetlenül kiszélesíti és grandiózussá növeli. Üvegtenger: tehát nem olyan, amelyik folyton mozog, hullámzik: ez mozdulatlan, csendben nyugszik. Tehát megint csupa dicsőség, csupa ragyogás minden, csupa békesség és nyugalom, csupa hatalom és nagyszerűség! Ez az Istenből kiáradó élet tengere... Eszembe jut egy régi szép ének, amit még vasárnapi iskolás gyerek koromban tanultam Kecskeméten: „Óh, mi szép s dicső lesz majd egykoron, ha majd bűntől tisztán, szabadon, fogad be az égi hon.” Sába királynője, amikor Salamon király káprázatos pompáját meglátta, „a lélegzete is elállott”. (2Krón 9,5-6) Valahogy így leszünk mi is majd, amikor színről-színre látjuk ezt a káprázatos isteni világot! Nem úgy van-e, hogy az igazi nagyszerű élet még előttünk van?!

Megint újabb kép: a trón körül négy úgynevezett „lelkes állat” áll, valamilyen élőlény, titokzatos trónálló. Arcuk hasonló az oroszlánhoz, a bikához, a sashoz és az angyalhoz. Itt ez a hasonlóság talán a természeti erők kiábrázolására vonatkozik. Azt jelenti a Jelenések könyve nyelvén, hogy Isten az Úr a mindenség fölött. Úr a világ négy tája fölött, tehát a tér fölött. Úr a négy napszak fölött, tehát az idő fölött. Úr az erő (oroszlán), a szaporaság (bika), a képzelet (sas) és az értelem (angyal) fölött. A kép az Isten mindenhatóságának az illusztráló eszköze, a totális, a kozmikus egész szimbóluma. Ugyanezek a titokzatos lények ezek, akiket Ezékiel kéruboknak nevez, vagyis azok az angyalok, akik Istenhez legközelebb állnak. Mind az Ő szolgálatára állnak és általuk hat Isten a világra. Ezek azok, akik az Isten életének az egész teljességét a mindenségbe belévezetik, és akik a mindenség életének egész teljességét az Isten trónja előtt képviselik. Mai nyelven azt jelenti ez, hogy minden mögött, amit a tudomány természeti törvénynek, erőnek, életnek nevez, valójában az Isten hatalmas, céltudatos munkája áll.

A fejezet végén hihetetlen nagy hódolatot ír le az apostol. Látja, amint ez a négy lelkes állat „meg nem szűnik nappal és éjjel ezt mondani: Szent, szent, szent a Seregek Ura, Istene, Aki vala, és Aki van és Aki eljövendő. És amikor a lelkes állatok dicsőséget, tisztességet és hálát adtak annak, Aki a királyi székben ül, annak, Aki örökkön örökké él, Leesik a huszonnégy vén az előtt, Aki a királyi székben ül és imádja azt, Aki örökkön örökké él és az ő koronáit a királyi szék elé teszi, mondván: Méltó vagy Uram, hogy végy dicsőséget és tisztességet és erőt, mert Te teremtettél mindent és a Te akaratodért vannak és teremttettek.” (Jel 4,9-11) Milyen csodálatos: lent a földön a bűn és a véges élet lármájában és zűrzavarában vagy megfeledkeznek Isten dicsőségéről az emberek, vagy éppen káromolják azt; odafenn a mennyben pedig a végtelen lények szakadatlan adorációval [hódolattal] magasztalják az ég és föld Urát! Micsoda hatalmas kiváltsága a földön küzdő egyháznak az, hogy ebbe a mennyei kórusba beleénekelhet! Gondolunk-e erre, amikor énekelünk, vagy imádkozunk? Van-e egyáltalán sejtelmünk arról, hogy ilyenkor milyen társaságban vagyunk?

Isten ismerete, magasztalása, tisztelete hovatovább egyre jobban kimegy a divatból. Nem elég modern már! Nos hát: ne szégyelljük a mi Istenünket! Ne szégyelljük azok előtt, akik lemosolyognak miatta: azoknak is, mégis megvannak a maguk istenei, olyanok, mint a pénz, a fegyver, a gép, a hatalom, a szerelem, a jólét... Nos, nekünk meg ilyen Istenünk van! Olyan hatalmas és dicsőséges, hogy csak ilyen képekben, szimbólumokban lehet Róla beszélni! Mert mindezek, amik itt meg vannak írva: csak képek! Ki tudná azt emberi nyelven, emberi fogalmak között elmondani, hogy milyen a menny? Vajon tényleg olyan, mint ahogyan itt le van írva? Nem! Ha majd mi magunk is odakerülünk, nem ilyennek találjuk majd. De nem is ezek a képek a fontosak! Trón, üvegtenger, palota, gyémánt, lelkes állat: ezek mind a mi emberi elképzelési anyagunkból való képek. Isten világának a valósága egészen más, mint a róla szóló szimbólumok. Hiszen éppen arról van itt szó, hogy az apostol emberileg kifejezhetetlent fejez ki emberileg. Úgy, hogy az egyes képek között akár még ellentmondások is lehetnek.
Értelme az egésznek az, hogy: térdre az Úr előtt! Próbáljunk elképzelni valamit abból, hogy milyen elképzelhetetlenül nagy, hatalmas, dicsőséges az Isten! Az Ő kezéből jön minden, ami van. Minden emberi dicsőség és uralom szánalmasan kicsi Hozzá képest! Íme, akik Őt színről-színre látják és ismerik: így hódolnak Előtte. Ehhez a hódolathoz csatlakozzunk mi is a földön. Bele ne fáradjunk az Ő dicsősége magasztalásába és az érte való hálaadásba!

Igen, jó néha így megállni és szemeinket az égre függeszteni... De nem azért, hogy csak tétlenül szemlélődjünk és a túlvilág nagyszerűségében gyönyörködjünk. Hanem valahogy úgy és azért, ahogyan és amiért a hajósok néztek valamikor régen a sarkcsillagra: onnan tudták lemérni az irányt, a megfelelő tájékozódást a végtelen tengeren. Igen, mi is a mennybe nézünk, de csak azért, hogy jobban el tudjunk igazodni a földön. E földön való eligazodásunk, e világért és az emberekért való szolgálatunk helyes irányának a meghatározása és megtalálása, és végül az óhajtott célba érkezésünk érdekében nézzünk a mennybe! Igen, ebbe a mennybe ment be, láthatatlanodott bele mint útnyitó, a mi Urunk, Jézus! De útja az emberekért való önmegtagadó szolgálaton, szenvedésen, halálon és feltámadáson át vezetett oda. Őt követni nekünk is csak ezen az úton lehet. „Mit állotok itt, nézvén a mennybe?” - hangzik felénk is egy idő után az angyali üzenet. Vár a földi szolgálat, vár a világ, várnak az emberek, vár a munka, vár az élet, gyerünk tovább, és kérjük együtt:

Hű pásztorunk, vezesd a te árva nyájadat,
E földi útvesztőben te mutass jó utat;
Szent nyomdokodba lépve, a menny felé megyünk,
Ó, halhatatlan Ige, vezérünk, Mesterünk.

(229. ének 1. vers)

Dátum: 1970. május 7. Áldozócsütörtök

Ezen a mai ünnepi istentiszteleten ismét a fiataloknak egy kis csapatát fogadjuk be a gyülekezet nagy családi közösségébe. Íme, itt vannak közöttünk a felserdült fiúk és lányok, akiknek a keresztelésük alkalmával 13-14 évvel ezelőtt szüleik azt ígérték, hogy úgy nevelik és neveltetik őket, hogy majd ők is bizonyságot tegyenek előttünk a hitükről. Ezért állnak majd ide Isten és a gyülekezet színe elé, és kijelentik, hogy a Krisztus evangéliumát ők is hiszik és vallják, Krisztushoz és az Ő egyházához való hűségüket ők is megígérik és megfogadják, és ezzel mintegy a szüleik által a keresztségben vállalt kötelezettséget a maguk részéről is vállalják. Nos, hát éppen ehhez a hitvalláshoz és fogadalomtételhez szeretném most a felolvasott történet alapján Isten Igéjének a komoly figyelmeztetését és bátorítását elmondani nekik, de nekünk is mindnyájunknak.

Először is, arra figyelmeztet ez a történet, hogy milyen nagyon fontos a Krisztust követni akaró ember számára az, hogy beletartozzék a többi hívők közösségébe, és részt vegyen a velük való együttlét alkalmain. Azért olyan fontos, mert ott, a gyülekezeti közösségben élheti meg az ember mindig, újra és újra Jézus jelenlétének a csodáját. Íme, itt a történetben is arról van szó, hogy a tanítványok kis csapata együtt ült húsvét napjának estéjén egy szobában, és miközben Jézusról beszélgettek - egyik is, másik is elmondta, milyen élményei, tapasztalatai voltak Jézussal kapcsolatban, épp úgy, mint ma például egy bibliaórán -, egyszerre csak hogy, hogy nem, valami megmagyarázhatatlan módon megjelent maga Jézus közöttük, élő valóságában ott állt előttük személyesen Jézus! Megtapasztalták a valóra válását annak az ígéretnek, amit Jézus még régebben mondott nekik, hogy: „Ahol ketten-hárman együtt lesznek az én nevemben, ott leszek közöttük”. Ők így voltak együtt, Jézus nevében, Jézust emlegetve, és lám, akiről beszélgettek, az maga is megjelent közöttük.

Az ma is az igazi nagy jelentősége az istentiszteletnek, minden bibliaórának, minden olyan összejövetelnek, ahol többen együtt vannak és Jézusról beszélnek, hogy ott maga Jézus is személyesen jelen van! Tehát itt is, most is, mi közöttünk is éppen olyan bizonyosan és valóságosan jelen van Jézus, mint akkor ott, abban a kis tanítványi körben. Csak éppen a testi szemeinkkel nem látjuk úgy, de Lelkének erejét éppen úgy megtapasztalhatjuk. Én nem akarom, nem is tudom megmagyarázni, hogyan lehetséges ez - a tanítványok sem tudták, miként jelent meg közöttük Jézus a zárt ajtón át is -, de feltétlenül hiszem és tudom! Meg vagyok győződve róla, hogy amit így szoktunk énekelni: „Itt van Isten köztünk!” - az sokkal reálisabb igazság, mint ahogy gondoljuk vagy elképzeljük! Tehát bármilyen gyülekezeti alkalmunknak éppen az a lényege, hogy rajtunk kívül, akik egymást látjuk, olyan Valaki is itt van, Akit nem látunk: Jézus! Én tudom, hogy ez nagyon merész állítás, pláne, ha arra gondolunk, hogy olyan nyavalyás emberek vagyunk, olyan gyenge a hitünk, olyan méltatlanok és alkalmatlanok vagyunk arra, hogy megtiszteljen bennünket Jézus a jelenlétével... De hát az a kis tanítványi sereg sem volt különb nálunk semmivel sem. És mégis sem a zárt ajtó, sem a félelem, sem a kishitűség, sem egyéb gyarlósága a tanítványoknak nem akadályozta meg Jézust abban, hogy megjelenjék közöttük. Éppen ebben van az összejöveteleinknek az értéke és ajándéka! Sőt, egyenesen azt mondhatnám: azért jövünk össze ketten vagy hárman, vagy több százan az Ő nevében, hogy megéljük az Ő jelenlétét! Aki nem ezért jön ide: miért is jön tulajdonképpen? Csak egy régi szokást gyakorolni, vagy egy kis vallásos hangulatban fürödni, vagy egy-egy ismerősével találkozni, vagy emberi szónoki teljesítményt meghallgatni és megbírálni? Ezért nem érdemes! Azzal az igénnyel gyertek mindig ide, meg a gyülekezet egyéb összejöveteleire is, hogy Jézus jelenlétét, erőt adó, vigasztaló, felemelő közelségét óhajtjátok megélni, és így felkészülni az élet további küzdelmeiben való helytállásra! Tudatosítsa bennünk ez a bibliai jelenet azt, hogy igen: itt van Jézus közöttünk!

A történet további részéből azután még jobban kidomborodik az, hogy milyen szükséges a gyülekezeti összejövetelen való részvétel a Krisztust követni akaró ember számára. Ímé, ezt olvassuk: „Tamás pedig - tehát annak a kis gyülekezetnek az egyik tagja - nem volt velük, amikor eljött Jézus!” Tehát abban az együttlétben, ahol a tanítványoknak a nagy, boldog élményük volt a Jézussal való találkozásról, Tamás hiányzott. Talán valami egyéb, sürgősebb dolga lehetett éppen, vagy nem volt kedve, vagy fáradt volt, kimaradt a gyülekezeti közösségből, és így kimaradt egy boldog megtapasztalásból is! És míg a többieknek már megerősödött a hite az élő Jézusban, Tamás még kétségekkel viaskodik, tépelődik, nem tud bizonyosságra jutni, elveszíti lassan még a maradék hitét is. - Mindig így jár az, aki elmarad a gyülekezettől. Óh, de sokszor láttam már, hogy egy-egy ember, aki elveszíti kapcsolatát a gyülekezeti közösséggel, Jézus többi tanítványával: az előbb-utóbb elveszíti kapcsolatát magával Jézussal is. Nagyon mély igazság van abban az isteni gondolatban, amit rögtön a Biblia legelején olvasunk, hogy: „Nem jó az embernek egyedül lenni!” Lelkileg sem jó, a hitéletben való megmaradás szempontjából sem jó! Aki lelkileg magára marad, akinek nincsenek imádkozó társai, aki nem tartja a lelki testvéreivel a kapcsolatot: annak a hite egyre bizonytalanabbá, gyengébbé válik, és lassan kialszik, mint a magánosan égő gyertya lángja a szélben... Az nem baj, ha valakinek hitbeli kételyei vannak, mint Tamásnak, de az baj, ha ezekkel a kételyekkel magára marad, és egyedül akar megküzdeni velük! Ezért hívunk benneteket mindig, újra és újra ide a templomba, meg a gyülekezet egyéb alkalmaira, mert egymás hite által épülünk és erősödünk, még ha egyenként akármilyen gyatra is a hitünk. Szükségünk van egymásra, a testvéri szíveknek olyan találkozási alkalmaira, ahol közösen hallgatjuk az Igét, ahol együtt mondjuk az imádságot, énekeljük a zsoltárt. Szükségünk van olyan szűkebb, meghitt együttlétre is, ahol ki-ki föltárhatja őszintén a lelkét, elmondhatja a problémáit, mint Tamás itt a tanítványok előtt tette, amikor őszintén megmondta, hogy ha nem látja Jézus kezén a sebek helyét, semmiképpen sem tudja elhinni, hogy föltámadott! Igen, ki kell törni a lelki magányból, és együtt lenni időnként olyanokkal, akik már találkoztak a feltámadott Jézussal, és akkor majd a kételkedő ember is meggyőződik róla, hogy Jézus valóban feltámadott!

A továbbiakban azután arra is figyelmeztet ez a történet, hogy Jézus akkor is jelen van, ha az ember nem gondolja, sőt, ha nem is hiszi! - Képzeljétek csak el, milyen kínos meglepetés lehetett Tamás számára, amikor majdnem szóról-szóra hallja vissza Jézus szájából azt, amit ő mondott! (27. vers) Igen, így mondta Tamás egy héttel ezelőtt, pontosan így, mintha egy láthatatlan magnószalagra vették volna föl a szavait és most leforgatnák előtte! Hát mi az? Jézus hallotta, amit ő a tanítványoknak mondott? Hiszen Jézus akkor nem volt ott! Vagy akkor is ott volt, amikor Tamás nem látta Jézust?! - Bizony: ennyire közel van hozzánk az a láthatatlan világ, amelyben Jézus él, Isten világa, ennyire közel van! Nem valahol a csillagvilágon túli messzeségben, hanem itt! És a láthatatlan Jézus ennyire pontosan hall és lát mindent, amit mi itt, a látható világban teszünk és mondunk! Éppen ezt akarja megéreztetni Jézus Tamással és velünk is. Döbbenjen rá minden hitetlen Tamás arra, hogy az a láthatatlan világ, hadd mondjam így: Jézus, Akit az öt érzékszervünkkel nem tudunk megragadni: közelebb van hozzá, mint a saját inge vagy a bőre! Körül vagyunk véve az örökkévalósággal, bele vagyunk burkolva! Körös-körül ez a látható mindenség, ami az örökkévalóságtól elválaszt, olyan vékony, hogy áthallatszik rajta minden, a sóhajtás is, a gondolat is! Átlátszik rajta minden. A titokban elkövetett bűn is! És bizony, nagyon jó lenne néha, amikor valami nem tiszta gondolat, vagy szándék van bennünk, amikor csúnyán beszélünk vagy cselekszünk, ha ilyenkor eszünkbe jutna, hogy mindent tud, lát és hall Valaki, Aki láthatatlanul jelen van! Nem lehet elfutni, vagy elbújni az Isten elől! Így mondja ezt egy régi zsoltár is, a 130. ének 2-5. verse. Tehát Jézus ott is jelen van, ahol nem is gondolod, akkor is lát és hall mindent, amikor nem szeretnéd, hogy valaki lássa és hallja, amit cselekszel vagy beszélsz!

De ez a tény nemcsak nagy figyelmeztetés, hanem még nagyobb biztatás is, ami így hangzik: merj hát hinni Benne, és számolj Vele, ha nem látod is! Így mondja Jézus Tamásnak: „Boldogok, akik nem látnak és hisznek!” - Tudom, hogy olyan korban, amikor mindent lemérnek, kiszámítanak, távcsővel és mikroszkóppal vizsgálnak, szétszednek és összeraknak: nehéz hinni egy láthatatlan Istenben. A mai ember hozzá van szokva, hogy csak azt hiszi, amit lát, amit megfoghat a kezével, mérhet az elméjével. Csak azt fogadja el valóságnak, amit kísérletekkel be tud bizonyítani. Ami nem fér a fejébe, arra egyszerűen rámondja, hogy az nem is létezik! Azt igényli, hogy az agyvelejének a felfogóképessége lehet csak a mértéke annak, ami lehetséges a világban, ami van! Minden egyébbel szemben kételkedik.

Jézus mégis azt mondja: azok „boldogok, akik nem látnak és hisznek!” Mintha biztatna: merj hinni! Ne félj hinni olyan valaki létezésében, melletted állásában, akit nem látsz! Az, hogy nem látod, nem azt jelenti, hogy ez a valaki nincs! Hiszen az édesanyátok szeretetét sem lehet megtalálni a szívben mikroszkóppal, vegyi kísérlettel, boncolással, nem lehet megállapítani, hogy nohát ez az, itt a szeretet - nem lehet, de mégis van! Ugye, de mennyire van?! És Beethoven IX. szimfóniájában az örömöt sem lehet logarléccel kiszámítani, és mégis benne rezdül a hatalmas kórus minden hangjában. Isten világáról, Jézus élő valóságáról csak hit által lehet tudomást szerezni. Boldogok, akik nem látnak és hisznek.

A látás által egyébként is csak külső ismeretre lehet eljutni, az igazi lényeg megragadására nem! Nézzétek: Pilátus látta Jézust, a római katonák, akik felfeszítették, a kezükkel ragadták meg Jézust, és mégsem ismerték, hogy kicsoda Ő valójában. Pál apostol pedig sohasem látta testi szemeivel Jézust, vagy Bethlen Gábor, vagy Schweitzer Albert sohasem látták, és mégis ők ismerték igazán Jézust. Senki ne gondolja, hogy a hit alacsonyabb rendű funkció, mint a látás. Ne féljen senki attól, hogy maradi dolgot művel, tudományellenes magatartást tanúsít akkor, ha hisz! A hit több, mint a látás. A hit közvetlen látás, a lényeg megragadása. Ne szűkítsük le magunk körül a világot csak a látható dolgokra, ne szegényítsük meg magunkat azáltal, hogy a valóságok világát csak akkorának tartjuk, mint amekkorát az értelmünk kulcslyukán keresztül megismerhetünk belőle! - Igen, csak azok a boldogok, akik nem látnak és hisznek. Mit gondoltok, vajon boldogabbakká váltak-e azok, akik föladták az Istenben való hitüket? Nem gondolom! Sőt, azt tapasztalom, hogy a kételkedő lélekben hihetetlen vágy van az élő Isten után. Kételkedés, cinizmus, hangos kritika tulajdonképpen nem egyéb, mint burkolt vágy a hit világa után. Úgy szeretne az ilyen ember élő hitre jutni! Nincs nagyobb vágya a modern embernek, mint gyermeki módon hinni..

Bizony, azok a boldogok, akik hisznek! Boldogok, mert soha nincsenek magukra hagyatva, van mellettük egy hatalmas Valaki, Aki segít nekik az élet harcában, a problémák megoldásában, fájdalmaik, terheik elhordozásában, az emberek őszinte szeretésében. Aki átvezeti őket a nehézségeken, megvigasztalja a szomorúságban, utat nyit a halálon át az örök élet felé... Merjed hát hinni, ha nem látod is, hogy a keresztfán meghalt és harmadnapon feltámadott élő Jézus a te Urad és a te Istened, és akkor majd Ő maga győz meg arról, hogy az is, valóban, igazán: a te megváltó Urad és Istened!

Jertek hát, mondjuk együtt - hiszen hallja, amint mondjuk neki:

Jézus, benned bízva-bízom,
Elpusztulnom ó ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron,
Egyedüli győztes vagy:
Gyönge hitben biztass engem,
Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó, Uram,
Mindörökké boldogan.

295. ének 2. vers

Ámen

Dátum: 1965. április 25. Konfirmáció

A felolvasott történetben a nagy, örvendetes, húsvéti eseménynek egyik legnagyszerűbb jelenete tárul elénk. Arról van benne szó, hogy egy szomorú emberi lélek, akinek Jézus volt minden reménye és azt elvesztette: miként győződik meg róla, hogy Jézus mégis él! Ezt a nagy, diadalmas húsvéti örömhírt szeretném én is ma hirdetni, hogy Jézus mégis él!

Szomorú húsvét reggel virradt erre a Mária Magdalénára, akiről itt szó van. Nem elég, hogy meghalt Jézus, az egyetlen, Aki célt, értelmet, tartalmat adott eddig az életének - most már még a földi maradványait sem találja, hogy legalább haló porában vehetné körül hálás kegyeletével -, íme a sír üres! Ezt már igazán nem lehet tovább bírni! Kitör belőle a keserűség, sírva panaszolja a bánatát: „Elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették!”

Úgy érzem, Testvérek, mintha ezekben a vigasztalan szavakban számtalan mai ember húsvéti hangulata nyerne kifejezést a mi életünkben is. Mintha ugyanilyen panasza lenne ma is nagyon sok léleknek! Mert talán volt olyan idő, amikor még megvolt Jézus, régen, talán amikor még a konfirmációi órákra jártunk; vagy a negyvenes-ötvenes évek ébredési időszakának forró légkörében, amikor még gyermekibb hittel tudtunk föltekinteni Reá; volt olyan idő, amikor még szerettük, közelről éreztük a jóságát, segítő erejét, hallottuk a szavát, amikor még boldogan mondtuk neki, hogy URAM! És úgy is éreztük, hogy az! De azután lassan, szinte észrevétlenül eltűnt az életünkből! Közbejött valami, és eltakarta az arcát... Talán egy ember, talán egy újszülött gyermek, vagy szerelem, vagy házasság, ez elfoglalta a szívünkben Jézus helyét. Olyan fontossá vált az életünkben, hogy elvette tőlünk Azt a Valakit, Aki a legnagyobb kellett volna, hogy maradjon. Talán könyvek kerültek a kezünkbe, nagy tudományú, kritikai művek, tele emberi bölcsességgel, és letarolták bennünk a régi hitünk nyiladozó virágait. Vagy talán a gondjaink szaporodtak meg annyira, hogy nem maradt időnk csendes beszélgetésben szemébe nézni annak, aki segíthetett volna, és most már azt sem tudjuk, hová lett Jézus!... Vagy talán valami régi bűnünk éledt fel újra, talán olyan dolgok történtek az életünkben, amelyeket semmiképpen sem lehetett összeegyeztetni Jézus jelenlétének a szentségével. És mennél jobban eluralkodott rajtunk az a bűn, annál jobban elhidegedtünk Jézustól! - Tehát valami ilyen történt, valami háttérbe szorította Jézust az életünkben, elvette tőlünk, elvette, kiölte belőlünk! És ezért gondoljuk, hogy talán már nem is él! Igen, Mária mintha megfogalmazná, amit olyan sokan éreznek: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették Őt.

És így olyan nagyon mássá lett számunkra a húsvét! Úgy megszegényedett a lelkünk! Az előbb énekeltük a diadalmas, nagyszerű húsvéti éneket: „Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, Halleluja!” De vajon igazán a szívünk teljességéből jött ez az ujjongás? Nem úgy van-e, hogy a legtöbb ember, amikor ezt a szót hallja: húsvét, olyasmire gondol, mint két-három szép tavaszi nap, amikor újra azt teheti egyszer, ami jól esik. Vagy kirándulást a hegyek közé, vagy húsvéti locsolás, húsvéti nyuszi és piros tojás... Ennyi a húsvéti öröm! „Elvitték az én Uramat és nem tudom, hova tették!” Igen: ez a húsvét, a feltámadott nélkül, ez a húsvéti ünnep húsvéti hit nélkül... Olyan csak, mint amikor egy édesanyának, aki elveszítette a gyermekét, játékbabát tesznek az ölébe! Vagy mint mikor egy menyasszonynak, akinek összetört a boldogsága, adnak egy színházjegyet. Ilyen szánalmas pótlék a lélek számára az a húsvéti tojás, vagy tavaszi virágcsokor, vagy kirándulás a zöldbe a feltámadott Jézussal való találkozás öröme helyett! A feltámadott Krisztusban való élő hit nélkül olyan az emberi lélek, mint egy óra, amelyiknek kivették a rugóját, mint a tüdő, amelyből kizárták a levegőt, mint a fölvágott ütőér, amelyen át elvérzik az élet, az egész keresztyén élet... Mint Mária Magdolna ott az üres sírnál: tétova, reménytelen, aggályoskodó, szomorú, talaját vesztett! Szegény lélek, ott áll könnyeit nyeldesve, volt Urának az üres sírja előtt!... Így néz ki a húsvét a Feltámadott nélkül! Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették Őt.

Pedig de jó lenne újra tudni, hinni, hogy Jézus él, és most is itt van! Nagy szükségünk van valakire, aki hatalmasabb a halálnál, akiben tisztaság van, aki megfogná a kezünket, aki megmelegítené szeretetével a fázós lelkünket, megvigasztalná a szívünket, aki valami új, tisztultabb tartalmat adna az életünknek! De nagyon kellene ebbe a világba az a Jézus, Aki valamikor élt, de meghalt! Mária tudja, hogy Jézus már nincs! És miközben Mária ezt tudja és sír: ott áll mellette Jézus!

Azt siratja, Aki már föltámadott a halálból. Ő még nem tudja, hogy Jézust nem lehet elvenni, elvinni, kivenni ebből a világból - ha akármi történik is, akármit tettek is vele, akármi vagy akárki szorította is ki Őt az életből, takarta el az arcát, tagadta meg a létét: Ő akkor is él! Sőt, Isten előtti felelősségem teljes tudatában állítom és hirdetem, hogy most is itt van! Temelletted is itt van, olyan valóságosan és személyesen, mint akkor, ott Mária mellett, ha ugyanúgy nem veszel is Róla tudomást, mint akkor, ott Mária! De hát miként jut valaki bizonyosságra afelől, hogy Jézus mégis él?! Nézzük csak, miként történt ez a megbizonyosodás itt a történetben: nem a megnyílt sír volt a bizonyíték, hiszen Mária ott állott előtte és mégis milyen messze attól, hogy hinni tudja a feltámadást. Még az evangélisták húsvéti híradása sem bizonyíték. Sőt, ha valami újabb ásatás folytán előkerülnének mondjuk azok a leplek, amelyekbe Jézus holtteste be volt göngyölve, s amelyek feltámadása után ott maradtak a nyitott sírban: ez sem támasztana senkiben igazi húsvéti hitet! Jézus feltámadott, élő valóságáról csak Ő maga személyesen győzhet meg valakit, úgy, mint itt a történetben ezt az asszonyt azzal, hogy megszólította! S hadd mondjam el, sok más hívő emberrel együtt, hogy az én hitem is a feltámadott Jézusban nem annyira az apostolok híradásán nyugszik, hanem sokkal inkább azon, hogy Maga a Feltámadott egy-egy szóval belenyúlt már az életembe, személyesen szólított meg egy-egy Igével, és általa élőnek és hatalmasnak bizonyította meg Magát bennem. Ami a húsvéti híradásban le van írva, tulajdonképpen csak azért érték a számomra, mert azt erősíti meg, amit személyesen is megtapasztaltam. Még sohasem láttam olyat, hogy elszáradt tőkén szőlő termett volna, vagy hogy egy halott lélekből megelevenítő erő és élet támadt volna. Viszont Jézusból olyan sok erőt, világosságot, meleget és életet látok kiáradni, hogy akkor Ő nem lehet halott! Élnie kell! Millió és millió lélek tapasztalja meg naponként, hogy amikor kiált Jézushoz, nem a saját hangja hangzik vissza hozzá, hanem feleletet kap rá Tőle. Minden igazán imádkozó lélek megbizonyosodik róla, hogy az a Valaki, Akihez kiált, él, ha nem látható is, mégis él, mert íme válaszol!

Íme, itt a történetben is csak egy szót szól Jézus, csak azt: Mária! De ez az egy kis szó mindent egyszerre megváltoztatott. Föloldotta a feszültséget, fölszárította a könnyeket, lecsendesíti a szívet, megoldja a problémát. Ebben az egy szóban benne van a feltámadás egész bizonyossága, az egész húsvéti öröm! Mert ebben az egy szóban ugyanaz a Megváltó szeretet nyilatkozott meg, amely akkor is megnyilatkozott, amikor még a földön járt!

Ha a feltámadásról szóló történetet emberi fantázia találta volna ki csupán, olyan egészen másképpen adott volna hírt róla. Az emberi elképzelés úgy írta volna le, hogy Jézus a feltámadás után azoknak jelent meg, akik keresztre juttatták. Képzeljétek el, micsoda hatásos jelenet lenne, ha megjelenne a főtanács előtt és a szemébe nézne Kajafásnak?! Vagy ha odaállna Pilátus elé, mondván: „No, Pilátus, olyan hetykén kérdezted, hogy micsoda az igazság? Hát most láthatod, micsoda az igazság! Nézd a szegek helyét, amit a te pribékjeid ütöttek rajtam, meg a töviskorona által okozott sebeket, amit te tetettél a fejemre!” - De mindebből semmi, sőt teljes lemondás minden triumfálásról és hatásvadászatról! Ugyanúgy van itt Jézus most is, ahogyan a halála előtt volt, mint a szomorú emberi lélek gyöngéd szeretettel gondozó pásztora! Nem azt kérdezi, hogyan érhetek el minél nagyobb hatást, hogyan biztosíthatom magamnak a legnagyobb eredményt, hanem kinek van rám legjobban szüksége?! És kinek lenne Rá legjobban szüksége ezen a húsvéti reggelen, mint annak a lelke mélyéig olyan reménytelenül árván maradt asszonynak!?

Atyámfiai! Éppen az a nagy húsvéti örömhír, hogy olyan megváltónk van, Akinek az első útja mindig azokhoz vezet, akiknek a legnagyobb szüksége van Rá, akik a legjobban vágyakoznak utána, akinek legjobban hiányzik az Ő segítsége, jelenléte, ereje! Ahol az utána való vágyakozásnak csak egy pici szikráját találja is, Ő már ott van, egészen közel, és megszólít: Mária - vagy Péter, vagy József, vagy Ilona, vagy Eszter, vagy Erzsébet, vagy Gyula -, „ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy, szeretlek téged, itt vagyok veled!” (Ézs 43,1b) Lám, már az első húsvét reggelén is vigasztal! És azóta mindig azt csinálja. És alapjában véve mi mindig olyan emberek vagyunk, akik isteni vigasztalásra szorulunk. Csupa gyenge, tétova, tanácstalan, elveszett ember! És a húsvéti evangélium éppen az ilyen lelkeknek szól. Mert Az, Akire olyan nagy szükségünk van: él! A bűnösök barátja, a bánkódók vigasztalója, az összetörtek reménysége, a levertek felemelője: él! Jézus mégis él! És mégis az Ő kezében fut össze minden hatalom szála mennyen és földön. Akkor pedig a legértelmetlenebbnek látszó zűrzavarnak is a világban mégiscsak van értelme! Az az Isten, Aki a nagypéntek és a csendes nagyszombat sötétségéből és értelmetlenségéből húsvétot teremtett, ne félj, elég hatalmas ahhoz, hogy az élet minden más rejtélyében is, sőt a halál nagy útvesztőjében is megtalálja a megoldást!

Mennyi gyöngéd szeretettel mondja Jézus Máriának: „Asszony, mit sírsz?” És valóban miért sír ez az asszony? Semmi oka rá, hiszen ott áll mögötte Jézus, csak el kell fordulnia a sírtól és föl kell nézni Reá. Neked is csak feléje kell fordulnod lelkedben, hiszen ott áll előtted: problémáidból, a megoldhatatlanságból, a bizonytalanságból csak föl kell tekintened Reá - és egyszerre megvilágosodik minden. És ha mégis elfogna a kétség, mondd magadban: én tudom, hogy az én Megváltóm él! És ha megkísért a gondolat, hogy nem igaz, akkor is mondd: én tudom, hogy az én Megváltóm él! És ha akármilyen gondok nyomják is a lelkedet, mondd csak bátran, magadban: én tudom, hogy az én Megváltóm él! És ha a régi bűn újra megkísértene, kapaszkodj bele ebbe a bizonyosságba: én tudom, hogy az én Megváltóm él! És reggel, amikor elindulsz a munkába, az emberek közé, biztasd magad: én tudom... És ha a temetőben egy drága sírhalom fölött megállsz, akkor is biztasd magad: én tudom, hogy az én Megváltóm él! És majd ha rád borul az élet estéje és jön a nagy sötétség, a halál, mondd el újra boldogan: én tudom, hogy az én Megváltóm él! És ha akárki akármit mond, te akkor is csak azt mondd: Én tudom, hogy az én Megváltóm él! És neked lesz igazad! És mondjuk el most mind együtt:

Tudom: az én Megváltóm él,
Hajléka készen vár reám;
Már int felém és koronát
Ígér a földi harc után.
Bár a világ gúnyol, nevet,
A honvágy tölti lelkemet,
Mert nemsokára hív az Úr:
Jöjj haza, jövel, gyermekem!
Kitárt karjával vár az Úr:
Jer, pihenj, nyugodj keblemen!

421. ének 1. vers

Ámen

Dátum: 1965. április 18. Húsvét