Egyszer élünk

A gazdag és Lázárról szóló példázatnak ebben a befejező részében arról van szó, hogy ennek a szerencsétlen embernek a pokol gyötrelmei között, amikor már egészen világosan látja, mennyire elrontotta az életét, eljátszotta az üdvösségét, elkésett a kegyelem kérésével és elfogadásával, amikor rémülve gondol arra, hogy van még a földön öt élő testvére, jaj azok is ide, a gyötrelemnek erre a szörnyű helyére ne kerüljenek, egy egészen különös gondolata támad. Bocsássa vissza Isten a túlvilágról a földi világban élőkhöz Lázárt. Hiszen ismerték őt a testvérei is, és neki elhinnék amit az üdvösségről meg a kárhozatról mondana nekik. Milyen megrendítő hatása lenne annak, ha valaki a halottak közül menne vissza hozzájuk! Biztosan megtérnének, és megmenekülnének az örök gyötrelemtől! Tehát valaki a halottak közül. Egy régebben elhaltnak a lelke, szelleme adjon közlést a földön élőknek a túlvilág dolgairól.

Valóban különös gondolat. Szinte megremegteti az ember lelkét. De a legkülönösebb benne az. hogy egy pokolban született gondolat! Egy pokoli gondolat! Jöhet-e valami jó a pokolból?! Lázárnak ilyesmi nem jut az eszébe, csak egy kárhozott léleknek! Ebből is látszik, honnét erednek mindazok az okkult praktikák, amelyeket gyűjtőnéven spiritizmusnak szoktak nevezni: a pokolból! - És mégis, de sok gyanútlan ember foglalkozik azzal a gondolattal, hogy elhaltak szellemeit meg lehet idézni, azokkal lehet tárgyalni és lehet tőlük tájékoztatást kapni a túlvilág dolgairól! Csak növeli a veszedelmét ennek a gondolatnak az, hogy valóban történnek megdöbbentő jelenségek az ilyen spiritiszta összejöveteleken. Pl. a pohár mozog az ABC betűin és a feltett kérdésekre kibetűzi a választ. Vagy alig megérintett asztal emelkedik föl és dobbant valamelyik lábával. Bizonyos személyek, az ún. médiumok transzba esnek és ebben a fél-öntudatlan állapotban beszélni kezdenek mintegy a megidézett szellem eszközeként, és feltett kérdésekre válaszolnak meg, mintha tényleg egy-egy elhalt ember lelke venné fel a kapcsolatot ilyen módon az ott lévőkkel! Nekem is mondta már valaki: “Kérem, meg vagyok győződve. hogy valóban a férjem szelleme jelent meg a szeánszon, mert olyan dolgokról beszélt, amiről a világon senki nem tudott, csak ő, meg én.” Tehát akkor mégis van olyan, hogy a halottak közül megy valaki vissza hozzájuk?

Nos, hadd mondjam Jézus szavainak a teljes tekintélyével: Nincs! Nincs ilyen! Az lehet, hogy a túlvilágról megy valaki hozzájuk, de az nem a megidézett halottnak a szelleme, hanem valaki egészen más! Íme, itt is épp arról van szó, hogy a gazdagnak az a javaslata. hogy a halottak közül menjen valaki hozzájuk. Kétszer is erőszakol, s mind a kétszer a leghatározottabb tilalomba, elutasításba ütközik: “Monda néki Ábrahám: Van Mózesük és prófétáik; hallgassák azokat. Ama pedig monda: Nem úgy, atyám, Ábrahám; hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, megtérnek! Ő pedig monda néki: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad." Elhunyt szeretteink Isten kezében vannak. Isten ellen való kihívás lenne az, ha az Ő színe elől raportra akarna hívni valaki egy lelket és arra kényszerítené, hogy valljon, adjon felvilágosításokat a helyzetéről. Akiket Isten elszólított ebből a materiális világból, azokat nem lehet okkult praktikákkal visszahívni, megidézni!

Hogyan érthetők hát mégis azok a jelenségek, amelyekben spiritiszták túlvilági szellemek jelentkezését vélik fölfedezni, és amelyek a hiteles közlésükkel olyan valószínűnek látszanak? Nos, két része van minden ilyen okkult jelenségnek. Az egyik része tisztán pszichológiai tényeken alapul, mégpedig az ember tudatalatti világának a rejtelmein és hatásain. Tehát a médium révén nem egy meghalt szelleme jelentkezik, hanem a médiumnak a tudatalatti lelkivilágából törnek elő bizonyos hatások, megérzések, jelzések. Mert a médiumnak ez a tudatalatti lelkivilága összekapcsolódik az ott lévők valamelyikének a szintén tudatalatti lelkivilágával, és annak a másik valakinek a tudatalattijából érez ki, lát meg a médium olyan emlékeket, benyomásokat, élményeket, amiket az a másik őriz magában valamelyik elhalt hozzátartozójával kapcsolatban. - Ezeket az élményeket, emlékeket veszi át, látja, hallja a médium. Erről beszél úgy, hogy az ott ülő ember ráismer a halottjára! Ez egy pszichológiai jelenség. De ez csak az egyik része a dolognak. Ez még magában véve nem lenne veszélyes.

Van azonban az egész dolognak egy másik része, ami már fölöttébb veszélyes! Az tudniillik, hogy mindezt a dolgot a benne résztvevők - vagy legalábbis a médium - azzal a szándékkal teszik, hogy itt most a halálon túli szellemvilággal létesítenek kapcsolatot. És ez a kapcsolat létre is jön valóságosan, csak nem egy-egy elhalt hozzátartozójának a szellemével, hanem egészen másfajta szellemi hatalmakkal: a Sátán pokoli és démoni erőivel! Itt kifejezetten azok a gonosz, démonikus erők hatnak közre, amelyekről Pál beszél az Efézus 6-ban, amikor ezt mondja: “Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” Én aránylag keveset szoktam a Sátánról beszélni, mert tudom, mennyi félreértésre ad okot. De itt most a leghatározottabban kell figyelmeztesselek benneteket: minden ilyen okkult praktikában a Sátán titokzatos erői működnek! És e pokoli veszedelmet jelentő okkult praktikákhoz nemcsak a spiritizmus tartozik, hanem olyasmi is, mint a kártyavetés, tenyérjóslás, jósnőktől való tudakozódás, amulettek hordozása, az asztalnak megkopogtatása, és minden babonaság. Isten Igéje egy lélegzetvételre említi az ilyen sötét dolgokat: “Ne találtassék te közötted, aki az ő fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló; Se bűbájos, se ördöngösöktől tudakozó, se titok-fejtő, se halott-idéző.” (5Móz 18,10-11)

Vegyétek halálosan komolyan tudomásul, hogy ha valaki az ilyen sötét dolgoknak bármelyikében részt vesz, az ezzel mintegy kaput nyit a lelkében a Sátán főhadiszállásának a követei előtt. Az a pokol levegőjét szívja be magába, az alvilági démonikus igézet alá kerül! Az előbbi Ige, ahol föl vannak sorolva ezek az okkult praktikák, így folytatódik: “Mind utálja az Úr, aki ezeket míveli!” Ilyen erős kifejezés, hogy az Úr utál valakit, egyedül csak ezzel a bűnnel kapcsolatban fordul elő a Bibliában. Miért “utálja”? Mert aki ilyesmit művel, az ahelyett, hogy az Úrtól kérne tanácsot és segítséget, az Úr Isten ellenségéhez, a Sátánhoz és annak erőihez fordul segítségért és tanácsért! Nem csoda, ha ilyen határozottan tilt tőle az Isten az Ő Igéjében. Aki Isten világos tilalma ellenére mégis beleártja magát ezekbe a dolgokba: az önmagát szolgáltatja ki a sátáni erőknek, a káosz hatalmainak. Egy pszichiáter szavai szerint: “Az ember egész lelki szerkezetében fölborul általa a rend, rengeteg neurózis, félelemkomplexum, sőt öngyilkossági vágy lehet a következménye.”

Tehát minden ilyen babona, mint jóslás, halottidézés, amulettek hordása, stb.: játék az ördöggel! - Talán úgy kezdődik, hogy az ember azt mondja: óh, én nem hiszek benne, csak szórakozásból próbálom meg... De ugye mindegy az, hogy tudatlanságból, vagy kíváncsiságból, vagy tréfából, vagy komoly szándékkal nyitja valaki magára a gázcsapot? Az eredmény ugyanaz! Corrie ten Boom ír le egy nagyon tanulságos esetet. Egy fiatal, intelligens francia leánnyal beszélgetett. A lány elmondta neki, hogy nagyon vágyik szívében a békességre, de mindig, amikor rá akarja szánni magát, hogy elfogadja Jézust Urának, valami mintha meggátolná ebben. Corrie megkérdezte: “Mondd csak - gondolj vissza az életedben -, nem jártál te valaha jósnőnél?” (Párizsban minden 2000. emberre esik egy orvos, és minden 300-ra egy jósnő!) “Tudod te azt - folytatta Corrie -, hogy minden ilyen dolog szinte blokádot jelent az Istenhez vezető úton, úgy, hogy az ember nem tud megtérni?!” - A leány elmosolyodott és szinte gúnyosan mondta: “Évekkel ezelőtt tényleg hagytam magam rábeszélni, hogy elmenjek egy jósnőhöz. De egyáltalán nem hittem benne, inkább csak tréfa volt az egész a részemről. Később sokat nevettünk is rajta. El is felejtettem már, csak most, hogy kérdezi, jutott eszembe. De őszintén mondom, semmi sem történt és butaságnak tartottam az egészet!” Corrie így válaszolt: “Nézd csak, ha egy katona a háborúban földerítésre megy és eközben véletlenül ellenséges területre téved és ott az ellenség kezébe kerül, segít-e vajon rajta, ha azt mondja: ne haragudjatok, nem volt szándékomban idejönni, csak véletlenül tévedtem el. - Nos, ugyanígy: te is egyszer, amikor annál a jósnőnél jártál, az ellenség területére tévedtél és így most az ellenség hatalma alatt vagy. Bár nem is tudsz róla, ez az ellenség, egy démoni hatalom, most vigyáz rád, őriz és nem enged Istenhez térni. Nem is tudod, milyen veszedelembe jutottál akkor!”

Óh de sokan vannak így: valamikor régen részt vettek egy szeánszon, csak úgy kíváncsiságból, vagy szórakozásból, vagy elmentek egy jósnőhöz Óbudára. Talán soha többet nem tették, csak egyszer. El is feledték már. Akkor se vették komolyan. Nos, aki ilyet csinált valaha, tudja meg, hogy akkor kinyitott a lelkén egy ajtót, és az az ajtó még azóta is nyitva maradt, és ezen a nyitva felejtett ajtón át még most is sátáni hatások ömlenek be a lelkivilágába! Nem olyan sátáni hatások, amelyek mindenféle gonosz cselekedetre indítanák, paráznaságra, csalásra, hazudozásra, hanem amelyek egyszerűen blokád alá veszik a lelkét, a szívét Jézus ellen, úgy, hogy nem tudja befogadni Jézust. Nincs igazi lelki békessége, érzi, hogy bizonytalan a hitében, az üdvösségében. Nyugtalan, talán félelmek, megmagyarázhatatlan félelmek gyötrik, szenved lelkileg, és nem tudja, mitől!

Te vajon nem ezért nem tudsz-e még mindig megtérni, Istennek átadott életű emberré válni, a megváltás bizonyosságában örvendező, fölszabadult emberré válni? Nem azért-e, mert valamikor régen nyitva maradt egy ajtó? Hiába mondod, hogy de te azóta soha nem csináltál ilyet! Mert nézzétek, ha egy üveg tintát kiöntöttem valamikor egy fehér asztalterítőre, hiába mondom, hogy az már régen volt, és azóta soha többé nem csináltam ilyet! Annak a régi tintának a foltja mindaddig ott marad, amíg valami hatásos tisztítószer ki nem veszi onnan. Ha van egyáltalán ilyen tisztítószer a világon!

Nos atyámfiai: van! Van ilyen tisztítószer, ami a legsátánibb fertőzést is kitisztítja az emberi szívből és lélekből! Így van megírva egy helyen a Bibliában: “Jézus Krisztusnak a vére megtisztít minket minden bűntől!” Ez az egyetlen! Jézus Krisztusnak a vére! Ezt az Igét idézte annak idején Corrie ten Boom is annak a fiatal leánynak és azt mondta neki: “Ennek az ígéretnek, hogy Jézus vére megtisztít minden bűntől, ennek az ígéretnek a bizonyosságában mondd el Istennek a bűnödet, amit elkövettél, kérj rá bocsánatot, köszönd meg a bűnbocsánatot, és akkor ezzel az az ajtó becsukódik és te fölszabadulsz a sátáni igézet alól! Nem leszel többé démonikus hatás alatt!” - Úgy is történt! A leány fölszabadult és boldogan találta meg Jézusban a régen óhajtott békességet.

Van tehát szabadulás még a sátáni megkötözöttségből is. Nem kell senkinek a babonák áldozataként a sötét hatalmak igézetében maradnia. Jézus a Sátán és minden serege fölött győzött a Golgotán! Az Ő nevében, az Ő segítségével te is győzhetsz! Aki szabadulni akar: ne titkolja tovább, vallja meg őszintén az Úrnak, valamelyik hívő testvére jelenlétében az Úrnak. Nagyon kérlek benneteket: ne kíméljétek magatokban ezt a bűnt, ne féljetek leleplezni valaki előtt! Tépjetek ki a szívetekből kíméletlenül minden babonát és tagadjátok meg! És ha van otthon bármilyen horoszkóp, talizmán, amulett, spiritiszta írás, jóslat: tűzbe vele! Ez az egyetlen méltó helye az ilyen szemétnek! Nemcsak félretenni, nemcsak nem olvasni többé - ez nem elég! Elégetni! Tehát megvallani, megtagadni és elégetni! Ez a radikális szakítás! És az így letett bűnre mindig van bocsánat Jézus érdeméért, és az így kapott bocsánat mindig meg is tisztít teljesen minden letett bűntől! Fölszabadít!

Drága Testvéreim, aki valaha közületek megfertőződött spiritizmussal, jóslással, vagy bármilyen okkult, pokoli gondolattal, praktikával - akár kíváncsiságból, akár játékból, akár komolyan -, aki valaha csinálta, vagy most is gyakorolja: tagadja meg! Van tehát megoldás! Van: Jézus! Egyedül Jézus!

Tudjátok, nem is olyan rossz gondolat az, hogy “ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, megtérnek!” Én is csak annak hiszek el mindent a túlvilágról, üdvösségről, kárhozatról, csak annak, aki a halálon túlról jött hozzánk. De ilyen csak egy van: Jézus! Ő az, aki kétszer is megjárta ezt az utat, onnan ide. Először, amikor megszületett erre a földre - hiszen akkor is onnan jött -, másodszor, amikor föltámadott a halálból! A halottak közül jött vissza! Amit Ő mond, az hiteles. És csak az hiteles, amit Ő mond! Ő pedig azt mondja, amit Mózes és a próféták, vagyis az egész Biblia elejétől a végéig mindig mond: azt, hogy “Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy ha valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!” Aki erre nem hallgat, azt az se győzi meg, ha valaki a halottak közül megy vissza hozzá! Ahol a menny és a pokol szétválik egymástól, ott függ Jézus a kereszten. Ott halt meg érted és értem! Ez a jele annak, hogy az örök életre vezető út még nyitva áll előttünk, hogy még tart a kegyelmi idő, hogy az a pillanat, amelyben Jézus keres bennünket, még nem múlt el. Atyánk még vár ránk! Itt van Jézus!

Ámen.

Dátum: 1967. június 18. Evangélizáció

Előző alkalommal már említettem, hogy a gazdag és Lázár történetén végighúzódik egy rettenetes szó: későn. A múlt alkalommal arról beszéltem, hogy ennek a példázatbeli gazdagnak szinte az egész pokoli gyötrelmét ezzel az egyetlen szóval lehetne legjobban érzékeltetni, ezzel a kétségbeesett felkiáltással, hogy örökre késő, örökre elkésett valamivel! Későn jött rá ez a szerencsétlen ember arra, hogy elfelejtett törődni a saját lelkével. Most a másik esetről szeretnék beszélni. ami talán az előbbinél még sokkal rettenetesebb fájdalommal töltötte el: elfelejtett törődni a hozzátartozói lelkével. Azt olvassuk az Igében: most a gyötrelem helyén jut eszébe, hogy van még öt testvére, akik még a földön élnek, talán azok számára még nem lenne késő, ha valaki figyelmeztetné őket. Menjen el Lázár, tegyen bizonyságot, mondja nekik, hogy van Isten! Vegyék nagyon halálosan komolyan! Mondja nekik, hogy van örökkévalóság! Készüljenek fel rá! Hogy van ítélet, számonkérés, el ne feledkezzenek róla, miközben a földön élnek. Mondja el, hogy van üdvösség és van kárhozat. Idejében gondolják el, hogy hova jutnak majd! Milyen borzasztó, hogy ezekről a kérdésekről soha nem beszélt a testvéreivel és most rémül el arra a gondolatra, hogy azok is épp olyan közönyösen élnek a saját lelkük üdvösségét illetően, mint ő élt, azok is ide juthatnak, ahova ő. Találkozni fognak.

A legigazibb gyötrelem az lesz, amikor testvérei szemrehányó tekintetét magán fogja érezni, amikor őt vádolják: Te futottad be a legnagyobb karriert! Mindnyájan a te példádat akartuk követni. mind úgy akartunk, úgy szerettünk volna élni, ahogy te, és mi is ide jutottunk! Sok életbölcsességet tanultunk tőled, de a lelkünkkel nem törődtél! Sokszor ültünk az asztalodnál, de Istenről, az élet legkomolyabb, legfontosabb kérdéséről sohasem beszéltél! A lelkünkkel soha nem törődtél! - Ó, ha csak egy pillanatra visszamehetne ő, vagy más, ha csak egy szót szólhatna: nem a vagyonról, nem az üzleti élet dolgairól beszélne, hogy hogyan lehet jó keresethez jutni. Nem! Hanem figyelmeztetné őket Istenre, az Istennel való kapcsolatra. Mert most jött rá arra, hogy ez az egyetlen szükséges dolog. Ó, ha még kipótolhatná ezt a rettenetes mulasztást, sokkal könnyebben tudná elviselni a saját lelkének a gyötrelmét. De már nem lehet, örökre késő!

Azt hiszem, a sok gyötrő érzés között talán az egyik leggyötrőbb az, amikor az ember kénytelen azt látni, hogy a saját hibája, mulasztása, bűne miatt jutott a másik ember bajba. Bizonyosan sokan ismerik Tolsztoj Feltámadásának azt a fiatal, elegáns hercegét, aki nagy könnyelműséggel elcsábít egy ártatlan fiatal leányt. Ezzel a gondatlan, rövid ideig tartó bűnös viszonnyal rettenetes, mérhetetlen züllésbe, nyomorúságba, szenvedésbe sodorja azt a szerencsétlen leányt. Amikor látja azt a kárt, amit a másik lelkében okozott, eladja minden vagyonát, mert lelkiismeret furdalás kezdi marcangolni. Nem találja helyét, és követi a kis cselédlányt a száműzetésbe, a szegénységbe. Így próbál jóvátenni valamit abból a kárból, amit a másik ember életében okozott. Azt hiszem, ha látnánk a következményét mindannak a lelki kárnak, amit egy-egy megjegyzésünkkel, viselkedésünkkel okoztunk egy emberben, mi sem ülnénk olyan nyugodt lelkiismerettel. Átéreznénk valamit abból a szörnyű fájdalomból, ami ezt a példázatbeli gazdagot gyötörte. El sem tudjuk képzelni, mennyi kárt okozunk embereknek azzal a puszta ténnyel, hogy nem törődünk a lelkükkel.

De maradjunk csak szűkebb körben, ahogy az Igében szó van róla. A történetbeli gazdag az öt még élő testvére lelki üdvösségéért aggódik. A közvetlen hozzátartozóiért. Nagyon jó, hogy az Igében nem arról van szó, hogy van még három fiam, két leányom, hanem arról, hogy van még öt testvérem. Nemcsak a szülőknek a gyermekeikért való felelősségéről van szó, hogy mi lesz velük az örökkévalóságban, hanem a gazdag itt a gyötrelem helyén azon rémüldözik, hogy jaj a testvéreim, ők is ide ne jussanak! Belegondoltál már igazán, komolyan abba, hogy a te hozzátartozóid hova jutnak majd? Beszélgettél már velük igazán, komolyan arról, hogy hova jutnak majd? Tehát a házunk népének legdrágább kincséről, az örök üdvösségükről van szó! Nem arról, hogy van egy kis vallásosság, amit mankóként előszedhet valaki, ha bajba jut, hanem arról a jövendő dicsőségről, amelyikért Jézus olyan mérhetetlenül sokat áldozott, amit olyan hihetetlen szenvedéssel, áldozattal szerzett meg és hagyott ránk. De nemcsak ránk, hanem gyermekeinkre, a testvéreinkre, a hitvestársunkra, az egész házunk népére.

Szinte érthetetlen az a felelőtlen nemtörődömség, amivel a mieinkkel szemben ezt a legfontosabb kérdést elhanyagoljuk! Mi mindent vagyunk képesek áldozni, ha beteg a gyermekünk, vagy az édesanyánk! Ugyanakkor szinte semmit, hogy ugyanezt a drága lelket megmentsük az örök élet számára. Hogy óvjuk szeretteinket azoktól a bacilusoktól, amelyek mindenféle betegséget hozhatnak. És mennyire védtelenül hagyjuk őket azokkal a lelki bacilusokkal szemben, amelyek az örök kárhozat nyomorúságát okozhatják! Ha elutaznak valahová, felkészítjük őket, megtárgyaljuk a vonat érkezését, indulását. Vajon ki gondol köztünk arra a másik, nagy utazásra, amikor valaki örökre eltávozik hazulról, hogy felkészítsük azt a drága lelket? Pedig a házunk népe is halandó! Tudnád-e azzal a megnyugvással elengedni a nagy útra, hogy nem terhel mulasztás?! Vagy téged szólíthat el az Úr. Tudod-e ezzel a megnyugvással itt hagyni házad népét, hogy sokszor, alaposan megbeszéltétek egymással, hogy hol és hogyan fogtok találkozni? Vajon azt hiszed, hogy mindent megtettél a tieiddel szemben azzal, hogy gondoskodtál élelmükről, ruházatukról, neveltetésükről, anyagi helyzetükről, az e világi boldogulásukról? Ó, dehogy! Hiszen a legfontosabb még hiányzik! Az, amire Jézus azt mondta, hogy az egy igazán szükséges dolog, tehát az élő hitbeli kapcsolat az élő Istennel, amelyik még a halálnál is erősebb, még a halálon át is megmarad!

Sokszor csodálkozom szülőkön, hogyan törik magukat gyermekeikért, mennyit aggódnak azon, mi lesz velük az életben, ugyanakkor mennyire nem törődnek azzal, hogy mi lesz velük az örök életben. Hogyan lehet, hogy akiket legjobban szeretünk, azokkal szinte soha nem beszélgetünk igazán komolyan olyan kérdésekről. amelyek pedig a legfontosabbak lennének a számukra? Ez a gazdag ember már nagyon jól tudja. hogy ezen a ponton terheli a legfájdalmasabb mulasztás a lelkét. Sokan vannak olyan keresztyén családok, ahol van Biblia - hála Istennek -, de nagyon kevesen, ahol nyitott Biblia fölé borulva elbeszélgetnek Istennel közösen a lelkük kérdéseiről, az örökkévalóság problémáiról. Pedig ezek lennének azok a legjobb alkalmak, ahol ezeket a mulasztásokat még pótolni lehetne. Mindenki túl van halmozva a maga ügyes-bajos dolgaival, és nem igen érünk rá csendesen elbeszélgetni egymással. Pedig ebből erednek a jóvátehetetlen mulasztások.

Olvastam valahol, hogy egy fiatalember állt sikkasztás miatt a bíróság előtt. Az édesapja közismert jogtudós volt, akinek híres kézikönyvei közkézen forogtak. Emlékezik az édesapjára? - kérdezte szigorúan a bíró. - Hogyan tudott ilyen szégyent hozni a nevére? A fiú egykedvűen azt válaszolta: Nagyon jól emlékszem, hogy mikor be akartam menni a szobájába megbeszélni vele valamit, idegesen felnézett a könyvei közül és rám mordult: Nem látod, hogy dolgozom? Könyvet írok, nem érek rá, eredj innen! És apám megírta a könyveit, én meg itt vagyok! - Szomorú, ugye? De még ennél sokkal szomorúbb lenne ugyanez a jelenet az örökkévalóságban, az utolsó ítéletben, hogyha ott vádolna valaki azzal, hogy soha nem értél rá törődni a lelkével. Jaj, csak későn ne jöjjünk rá arra, hogy micsoda rettenetes önbecsapás a “nincs időm”, a “nem érek rá”.

De nem is önbecsapás, hanem a Sátánnak, a hazugság atyjának az egyik legsikerültebb csele az emberekkel szemben. Figyeljük meg, hol akarjuk mindig megtakarítani az időt? A bibliaolvasásnál, az imádkozásnál. Nem különös dolog ez? Nehogy az örökkévalóságban ismerjük fel, hogy milyen bolondok voltunk! Vagy talán nem is az időhiány az ok, hanem a lelkület? Talán az a nagy baj, hogy már régóta nem is neveljük úgy a házunk népét, hogy igazán feltárnánk a szívünket egymás előtt? Régóta nincs olyan lelki légkör a családi életben, amiben megnyílhatnának a lelkek egymás előtt? Őszintén mondd meg, van-e még hitele a te hitednek otthon? Megbíznak-e benned a lelki élethez tartozó kérdésekben? Elhinnék-e, elfogadnák-e a tanításodat? Nem ismernek-e túl jól ahhoz, hogy az ilyen kérdésekre vonatkozó szavak rég elvesztették a hitelüket előttük? Épp pár nappal ezelőtt hallottam egy idősebb édesanyát panaszkodni a fiára, hogy milyen kíméletlenül, szeretetlenül bánik vele. Állandóan azt érezteti, hogy felesleges már, hogy a terhére van. Így folytatta: Pedig a fiam azt mondja magáról, hogy hívő. Nagytiszteletű úr, megmondom egész őszintén, ha ilyen a hívő, én igazán nem tudom, mit jelent az, hogy Istenben hinni. - Mit fog érezni ez a fiú az örökkévalóságban, amikor rádöbben arra, hogy az édesanyját az édes fiának nem hitetlensége, nem cinikus magatartása, hanem a sokszor hangoztatott, de szeretet nélkül való hite riasztotta el az Isten közeléből?!

Vagy talán még jó is, hogy házunk népe nem velünk beszéli meg az ügyes-bajos lelki dolgait, mert mi zavarba jönnénk, mert mi is bizonytalanok vagyunk ezekben a kérdésekben? Mondd, ha egyszer a gyermeked, az élettársad valami nagy bűnével viaskodnék, tudnál komoly tanácsot adni? Oda tudnád vezetni a kegyelem királyi székéhez? Fel tudnád fedni előtte, hogy mit jelent Jézus halála, feltámadása egy szabadulást kereső lélek számára? Hányan élnek körülöttünk, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy nekik is szükségük van a kegyelemre, hogy az ő számukra is van kegyelem! Hány olyan emberrel élünk együtt, aki belsőleg nyugtalan, békétlen, boldogtalan, értetlenül áll a világ zűrzavarában, és fáradtan sodródik egy céltalan életben, egy értelmetlen halál felé! Ó, ha te egyszer el tudnád nekik mondani azt, hogy Isten él, és te is úgy ismerted meg, mint könyörülő és szerető Istent! Hogy te is ebből a könyörületből élsz, hogy ez az Isten neked édesatyád. Azt a felszabadító örömüzenetet, hogy van szabadulás mindenféle bűntől, megkötözöttségtől, mert Jézus meghalt miatta is, és hogy van győzelem a halál felett, mert Jézus feltámadt belőle. Mennyi jót lehetne itt tenni! Mekkora áldás lehetnél a tiéid között! Mily nagy mulasztásod, ha nem így van! Ez a gazdag ember már tudja ezt, azért gyötrődik. Későn jött rá arra, hogy mit mulasztott az öt testvére lelkével szemben.

De neked még nem késő! Te még itt vagy és itt vannak azok, akiknek a lelkével törődhetsz. Ugye tudod, hogy hol kezdődik el? Ott, hogy te higgy Jézusban! Meg van írva: “Higgy a Krisztusban és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe.” (ApCsel16,31) Tehát higgy abban a Jézus Krisztusban, aki neked is személyes Megváltód, Testvéred, aki helyetted és miattad hordozta a gyalázatot a Golgotán, aki a te számodra is megnyitotta az örökkévalóság útját. Hiszel te az Ő valóságos isteni személyében? Hiszed azt, hogy Jézus várja, hogy az Ő gazdag életét megélje benned, ha te akarod, ha te igényled, ha te kéred, ha te engeded? Mert ha igazán úgy hiszel a Jézus Krisztusban, akkor a te házad népe a szavaidban, a mozdulataidban, a szeretetedben ráismer Jézusra! Akkor ne félj semmit, az Ő élete el fog uralkodni lassan a házad népe többi tagjai felett is! Mert annak a Jézusnak, aki hit által benned él, nem tud sokáig ellenállni a házad népe sem. Ne aggódj akkor sem, ha szavaid, ha bizonyságtételed eredményét nem látod, csak hiteles legyen! Mert meg van írva és igaz, hogy “amit vet az ember, azt aratja”. A hiteles. az igazi bizonyságtétel vetésének ne félj, meglesz az aratása egészen bizonyosan! Csak késő ne legyen a bebizonyítás.

Még csak annyit, hogy a legtöbb ember, amikor a lakásából kimegy az ajtón, vissza is jön. De vannak némelyek, akik mikor kimennek az ajtón, soha többet nem térnek vissza. És azt egyikünk sem tudhatja, melyik csoportba tartozik: a “legtöbb” ember, vagy a “némely” emberek csoportjába? Gondolj arra, hogy hogyan mész ki az ajtón! Mi marad utánad, mögötted? Elmulasztott, vagy sokszor megtett bizonyságtétel arról, hogy hová jutunk majd? Te, meg a házad népe. Csak késő ne legyen! Most még nem késő! Könyörögjünk így:

Zörgetőknek megnyittatik
Kegyelemnek ajtaja.
Megígérte az Úr Jézus,
Hogy kérésünk megadja.
Jövel, Jézus, és ne késsél,
Már mellőlünk el ne térjél:
Idvezíts, ó Krisztusunk,
Mi kegyelmes Jézusunk!

(227. ének 8. vers)

Ámen

Dátum: 1967. május 21. Evangélizáció

Ennek a példázatbeli gazdag embernek az egész történetén végighúzódik egy rettenetes szó, az hogy: k é s ő! - Mindnyájan éreztük már valamilyen formában azt a borzongást, amit ez a szó vált ki belőlünk: késő! Például amikor sürgős ügyben kellett valahova utazni, de pár perccel, vagy akár csak pár pillanattal később értünk az állomásra, és csak tehetetlenül néztünk a mozgó vonat után, amelyik egyre gyorsulva elérhetetlen távolságra futott ki az állomásról. Kínos önváddal gondoltunk ilyenkor arra, hogy miért nem indultunk el akár csak egy perccel hamarabb, vagy miért nem siettünk jobban. Pár pillanaton múlt és elérhettük volna. De már késő! Persze itt még az a vigasztalása lehet az embernek, hogy bevárja a következő vonatot és bár elkésve, de mégis megérkezik oda, ahova igyekezett.

Vannak azonban életünkben olyan késések is, amelyek nem pótolhatók ilyen könnyen, amelyeket nem lehet többé jóvátenni! Ismertem valakit, aki hosszú éveken át haragban volt az édesapjával, mindig csak halogatta a kibékülést, míg egyszer levelet kapott a falujából, amiből megtudta, hogy édesapja váratlanul meghalt. A fiút mérhetetlen önvád gyötörte. Íme, nem tud többé beszélni az apjával, most már sohasem mondhatja meg neki, amire olyan régen készült. Elintézetlen maradt egy fájó ügy, ami végig fogja kísérni egész életén. Örökre elkésett egy kibéküléssel! Velem is előfordult egyszer, hogy haldoklóhoz hívtak a kórházba. Éppen bibliaórát tartottam. Gyorsan befejeztem és elindultam a kórházba. Amikor benyitottam a kórterembe, abban a pillanatban szenvedett ki a beteg. Elkéstem! - Talán későn hívtak, vagy a betegnek jutott eszébe későn, hogy akar még valamit mondani? Mindegy! De belém fájdult a tudat, hogy ezt a késedelmet sohasem lehet már jóvátenni. Ám mindenféle késedelem között a leggyötrőbb késés az, ami a példázatbeli gazdag ember történetében áll előttünk. Ennek a nyomorult embernek szinte az egész pokoli kínját ezzel az egyetlen kétségbeesett felkiáltással lehetne kifejezni és kellően érzékeltetni: késő! Ez az ember örökre elkésett valamivel, ami pedig az életet jelenthette volna a számára. Elkésett a bűnbánattal!

Nézzétek csak! Amikor látta Lázárt távol, a mennyei boldogságában, önmagát pedig a legszörnyűbb gyötrelemben, tehát amikor egész elhibázott élete minden súlya pokoli gyötrelemként kínozta, olyan valamit kezd cselekedni, ami földi életében nem történt meg, amit földi életében elmulasztott: imádkozott. Mégpedig kegyelemért könyörögve imádkozott! Íme, ezt olvassuk: “Atyám, könyörülj rajtam!” - Ez a bűnbánó ember imádsága. Ez a legszebb imádság, mert benne van az, hogy mélységesen átérzem a magam méltatlanságát, s tudom, hogy egy olyan elveszett, hitvány élet vagyok, amelyiknek semmi érdeme nincs, semmit nem tehetek a megmentéséért, csak azt az egyet, hogy könyörgök és megpróbálok belekapaszkodni az Isten kegyelmébe! “Atyám, könyörülj rajtam!” - így imádkozott ez a saját nyomorúságát, elveszett voltát most már olyan világosan látó lélek! Ugyanúgy, szinte ugyanazon szavakkal, mint a jerikói úton a vak koldus. Emlékeztek? Ő is ezzel az imádsággal kiáltott Jézus felé: “Dávidnak fia, könyörülj rajtam!” És az egyiken könyörült is az Úr. A másikon - alig merem kimondani - nem! Miért? Hiszen egyformán imádkoztak, egyformán szívből, lélekből, sőt - azonos szavakkal! De akármennyire hasonlít is a két imádság egymáshoz, mégis egy egész világ választja el őket egymástól. Valóban egy egész világ! Mert az a nagy különbség közöttük, hogy az egyiké - a vaké - ezen a világon hangzott el, a másiké - a gazdagé - pedig a másvilágon! Ha legalább még akkor, a halál küszöbén tudott volna így könyörögni, akkor még nem lett volna késő! Hiszen tudunk olyan esetről, hogy egy igazán nagy bűnös, egy gonosztevő, akinek a lelkén gyilkosság vétke száradt, az élete utolsó perceiben nyúlt egy halk sóhajtással a kegyelem után, és Jézus ezt mondta neki: “Még ma velem leszel a paradicsomban!” Akkor még az ő számára is lett volna kegyelem! De most már késő! K É S Ő ! - Akinek akkor jut eszébe Isten bűnbocsátó kegyelméért könyörögni, amikor már bezárult mögötte a halál kapuja, az minden újrakezdési próbálkozásával, meggondolásával, megbánásával beleütközik abba a rettenetes ténybe, amit ez a szó jelent: KÉSŐ !

Érzitek-e, milyen félreérthetetlenül adja tudtul Jézus itten, hogy van egy határ, ahol lezárul a kegyelem ideje és kezdődik az ítélet ideje?! Hiába van sok mindenféle okkult tanítás arról, hogy a halál után újra testet ölt az ember és néhány ilyen megismétlődő életen át feltökéletesedik addig, hogy eléri a legmagasabb rendű életet. Vagy hiába van olyan tanítás, amely szerint valamiféle tisztítótűzben lehet még vezekelni a halál után is a földi bűnökért. Jézus, az egyetlen valaki, aki abból a világból jött és aki egyedül adhat hiteles tanítást róla, a leghatározottabban azt mondja, hogy Isten kegyelmét vagy elfogadja valaki, vagy elutasítja. Erre pedig ideje és alkalma csak itt és most van, ebben a földi életben! Ahogyan az Igében olvassuk: “És mindenekelőtt mi köztünk és ti közöttetek nagy közbevettetés van, úgy, hogy akik akarnának innét tihozzátok általmenni, nem mehetnek, sem azok onnét hozzánk át nem jöhetnek!” - Minden egyéb tanítás csak arra való, hogy az ébredező lelkiismeretet elhallgattassa és a benne bízókat megcsalja.

Mennyire áhítozza ez a szerencsétlen példázatbeli gazdag az Isten bűnbocsátó kegyelmét! “Bocsásd el Lázárt - könyörög -, hogy mártsa az ő ujjának hegyét a vízbe és hűsítse meg az én nyelvemet, mert gyötrettetem e lángban!” - Óh milyen égő szomjúsággal vágyakozik a bűnbocsánatra! Egyedül a bűnbocsánatra! Mert Atyámfiai, amikor a vádló lelkiismeret éget valakit, amikor a bűntudat lángjai gyötörnek egy lelket, nem használ semmi! Se az, hogy letagadja, vagy megpróbálja elfelejteni, se az, hogy pszichológiailag kielemezi. Még az sem, ha megpróbálja jóvátenni. Igazi enyhülést ebbe a gyötrő lángba csak egy valami hozhat: Isten bűnbocsátó kegyelme!

Óh, milyen drága, milyen mindennél fontosabb lehet ez a bűnbocsánat, ha egy mardosó bűnbánatban vergő dőlélek akár csak egy cseppnyit is olyan nagyon kíván belőle megízlelni! Csak egy cseppnyit, csak annyit, amennyi víz tapad rá az ujj hegyére, amikor belemártja valaki a vízbe. - De még ennyi sem jut már annak, akiben későn támad fel a szomjúság utáni érzet! Jézus egyszer azt mondotta: “Ha valaki abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik!” Ha pedig valaki nem iszik abból a vízből, soha örökké nem tudja oltani a szomjúságát többé! Tehát minden gyötrelemnek a legnagyobb gyötrelme az, amikor valakiben későn gyullad fel ez a szomjúság, elkésik azzal, hogy Istenhez térjen, Krisztusba kapaszkodjék. Későn, mikor már nem érhető el számára! Föl tudjuk-e fogni, micsoda kiváltság az, hogy Jézus ma még azt kiáltja felénk: “Aki szomjúhozik, jöjjön el és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!” Mit adott volna ez a példázatbeli gazdag ember azért! Bizonyára az egész gazdagságban eltöltött földi életét szívesen odaadta volna azért, ha még egyszer így hallotta volna ezt az isteni hívást.

Tehát a legelrontottabb élettel is oda lehet menni Jézushoz, amíg nem késő! Azt is hadd mondjam meg most, hogyan jut el egy ember a legbiztosabban Jézushoz. Hogyan jut el odáig, hogy Isten bűnbocsátó kegyelme, amiről olyan sokat beszélünk, valóban fölszabadító, életet megújító élménnyé válhat a számára: Egy nagyon egyszerű és mégis nagyon nehéz művelet által. Ahogyan a Bibliában int Jakab apostol: “Valljátok meg bűneiteket egymásnak, hogy meggyógyuljatok! Megvallani! Ez egészen más, mint egyszerűen elmondani a problémáinkat, kibeszélgetni az embernek magát, elpanaszolni, ami a szívünkön van. Minden ember vágyik arra, hogy kibeszélgesse valakivel magát, elmondja a nehézségeit. De az még nem az, amit az apostol mond, hogy: ”valljátok meg bűneiteket". Más dolog a problémáimat, a lelkem terhét elmondani, és más dolog a bűneimet megvallani. Az egyik jólesik, a másik fölöttébb nehezemre esik. Az egyikre vágyakozik bennem a lélek, a másik ellen végsőkig tiltakozik bennem az énem. Mert megvallani valamit, mindig azt jelenti, hogy vállalom a bűnt bűnnek és azt kíméletlenül leleplezem! Megvallom: azaz kifejezésre juttatom, hogy nem vállalom azzal a bűnnel tovább a szolidaritást, nem dédelgetem, nem melengetem tovább. Kiteszem magamból! - Megvallani, ez azt a készséget fejezi ki, hogy kész vagyok leszámolni vele. A bűn szereti a sötétséget, a fedezéket. Azért amikor megvallom, akkor ezzel mintegy elárultam a bennem lévő gonoszt, lelepleztem a munkáját! Mégpedig Isten előtt! A bűnt gyűlölő Isten előtt!

A bűnvallás azért nehéz, mert ott nem lehet mellébeszélni. Ott mindenki a maga egyéni bűnével lép az Isten elé, mindenki a maga személyes számadását viszi oda. Ha valaki igazán meg akar gyógyulni, ha igazán új életet akar kezdeni, ne mentegesse magát, ne vádoljon senki mást, ne a másik ember bűnét vallja meg, ne keressen enyhítő magyarázatot, hanem a bűneit vallja meg, mindazt, amit Isten bűnnek ítél benne! Igen jó az, ha egymásnak valljuk meg a bűneinket, egy megértő, imádkozó hívő testvérnek, illetve annak a jelenlétében Istennek. Egy ilyen testvér jelenléte a bűnvallás nehéz műveleténél valóságosabbá, szinte érzékelhetőbbé teszi a bűn fertelmességét és a láthatatlan Isten jelenlétét. Segít érzékeltetni azt, hogy Isten nem egy eszme, nem egy gondolat, hanem élő valóság. Olyan személyesen jelenlévő, mindent halló Valaki, mint az a segítő testvér mellettem. Ezért mondja az apostol, hogy valljátok meg bűneiteket egymásnak! És hozzáteszi; hogy meggyógyuljatok!

Az igazi bűnvallás azt jelenti, hogy az ember leplezetlenül, egészen odaáll Isten elé. Azt pedig tapasztalatból tudom, hogy ahol ilyen Isten elé állás történik, ott mindig gyógyulás is történik. Ez a gyógyulás éppen az, amire az a példázatbeli gazdag olyan epedő szomjúsággal vágyott: a bűnbocsánat csodája, fölszabadító élménye! Tudjátok, hogy mi akadályozza meg sok-sok hívő ember életében az Isten bűnbocsátó erejének a beleáradását? - Nem a bűneink! Hanem az, hogy nem merjük, vagy nem akarjuk megvallani azokat! És ha valaki megvallotta, akkor már nincs többé semmi akadálya annak, hogy Jézus megváltó halálának és feltámadásának a gyógyító ereje beleáradjon, hogy megragadja a bűnbocsánatot. Helyesebben: a bűnbocsánat ragadja meg és sodorja magával őt. Ha megvallod bűneidet, akkor egészen valósággá válik a bűnbocsánat is, mert akkor tudod, hogy mit bocsát meg az Isten Jézus érdeméért. - A bűn megvallása nem egyéb, mint az életünk beteg sebének a feltakarása, az isteni kegyelem gyógyító sugara alá való odatartása. Akkor az Isten bűnbocsátó szeretete ott gyógyít és azt gyógyítja, ami beteg volt, ami fájt, ahol vérzett az élet! A bűnvallás által tesszük bele magunkat az Isten újjáteremtő nagy szeretetébe!

Mert azáltal gyógyulunk meg, hogy Isten megbocsát! Hogy Isten mindazt a hitványságot, amit megvallottunk, úgy megbocsátja, mintha sohasem lett volna, mintha nem is létezett volna! Kitörli az életünkből, megszabadít a terhétől, az emlékétől, a vádjától, hatalmától! Pár évvel ezelőtt jelent meg egy könyv. Le van írva benne, hogy egy orvosnak sikerült megállapítani, hogy minden emléknek meghatározott helye van az agyvelőben. Tulajdonképpen egy egészen kicsi operációval ki lehet iktatni onnan azt az emléket elvileg. De gyakorlatilag nem! Ha volna rá lehetőség, rengeteg ember igényelné azt az operációt. Mégis van egy orvos, aki az embert minden gyötrőgondolatától, emlékétől meg tudja szabadítani. Ezt az orvost így hívják: JÉZUS KRISZTUS! - Aki őszinte, igaz bűnvallással jön hozzá, megtapasztalja, hogy a lelkiismerete megszabadul minden terhétől, amitől annyit gyötrődött. Így van megírva a Bibliában: “Ha megvalljátok bűneiteket, hű és igaz, hogy megbocsássa azokat és Jézus Krisztusnak a vére megtisztít minket minden bűntől!”

Ez az, ami még most nem késő! Egy ilyen lelki nagytakarítással újra lehet kezdeni egy életet. - Egy ilyen nagy tisztulás után tud az ember megáldottan élni és munkálkodni az emberek között. Egy ilyen bűnbocsánati élmény után még az is előfordul, hogy testileg is hatni kezd Jézus megváltó ereje: elmúlik a nyugtalanság, lecsendesednek az idegek, megszűnik a felesleges gyomorsav, normalizálódik a vérnyomás, pihentetővé válik az éjszakai álom, megmagyarázhatatlan betegségekből gyógyulnak meg emberek. Mert rendbe jött életük Istennel, az örök renddel!

E példázatbeli gazdag egész tragédiája benne van ebben az egyetlen szóban: késő! Neki már késő! - Nehogy egyszer neked is késő legyen! Most még nem késő! Életed minden hitványságával jöjj oda Őhozzá, Jézushoz, vallj meg neki mindent őszintén, hogy meggyógyulj az Ő bűnbocsátó kegyelmének az ereje által! Ma még kiálthatod: “Atyám, könyörülj rajtam!”

Ámen

Dátum: 1967. április 23. Evangélizáció

A Gazdag és Lázárról szóló példázat magyarázata során ennek a második prédikációnak ezt a címet adtam: “Elrontott élet!” Rengeteg elrontott élet van! Vagy egy rosszul sikerült házassággal, vagy egy hibás pályaválasztással, vagy valami régi bűnnel, mulasztással rontja el az ember az életét. Valamikor hanyatt esett és most nem tud újra talpra állni. Valamikor kisiklott az életútja, és most nem bír többé visszatalálni a helyes vágányra. Szenvedi egy életen át valami hibás döntésnek a következményeit, viseli csendben vagy lázadva a keresztet. Tudja, hogy életét elrontotta, talán azt is, hogy hol rontotta el, de már nem tehet érte semmit. Nem! Nem az ilyen elrontott életről van szó mostan. Van olyan elrontott élet is, amiről az ember nem is tudja, mennyire elhibázta az egészet, ami éppen nem látszik elrontottnak, ami pedig majd csak az örökkévalóságban derül ki. - Nos, ilyen elrontott élet volt ennek a példázatbeli gazdagnak az élete is!

Látszólag, a földi mértékkel mérve, nagyon is jól sikerült élet volt. Azt mondja róla Jézus, hogy gazdag volt, bíborba, patyolatba öltözött, mindennap dúsan vigadozott. Volt pénze bőven, nem kellett takarékoskodnia, kínosan beosztva élnie, tellett a legjobb ruhákra, szórakozásra, autóra, utazásra, kényelemre, pompás lakásra, vidám társaságra, minden földi jóra, ami az életet széppé, vidámmá, változatossá teheti. Olyan élet volt, mint amilyen a legtöbb ember álma. A modern életideál, amit sokan irigyelnek, amire sokan vágyakozva mondják: milyen jó neki, milyen szerencsés fickó, milyen boldog lehet!... Hiszen mindene megvan! - Biztosan a közéletben is valami magas méltóságot töltött be, ahogyan ez már lenni szokott a pénzes emberekkel. Tisztelték, hódoltak neki. Befolyása messze elért, széleskörű ismeretsége lehetett, ahol nagy tekintélynek örvendett. Micsoda jól sikerült élet! - Dehogyis az! Egy végzetesen elrontott élet! - Miért?

Már ebben a bemutatásban: “Volt egyszer egy gazdag ember...” kifejeződik az, hogy valami nincs rendben. - Nem az, hogy valaki gazdag, mintha az már magában véve is valami istentelenség vagy gonoszság lenne. Nem! - De azért mégis furcsa, ha egy emberről ez az egyetlen, amit jellemzésül el lehet mondani, amiben egész lényét össze lehet foglalni: gazdag volt! Ha egy elhunyt barátunkról, hozzátartozónkról gyászjelentést kellene fogalmaznunk, megpróbáljuk az illetőt néhány rövid szóval jellemezni, pld. így: övéit szerető, áldozatos édesapa volt. - Vagy: hűséges barát. - Vagy: szociális gondolkodású vezető. - Vagy: “áldozatos, hitvalló tagja a gyülekezetnek, vagy efféle. De gondoljátok el, hogy valakiről semmi más jellegzetességet nem lehet elmondani, miután meghalt, csak azt, hogy gazdag volt! Ennyi maradt vissza róla embertársai emlékezetében. Nyilván ő maga is csak ezt kereste, erre törekedett, ez foglalta le egész lényét. Nem sok! Ez már magában véve is leleplezi ennek az embernek a lelki ürességét, belső tartalmatlanságát.

Olyan valaki volt, akinek hogyha nélkülöznie kellett volna ezt a megszokott életmódot, nem maradt volna belőle semmi. Rettentő szüksége volt a jólétre, mert csak annak a révén jelent a személye valamit. Különben üres, jelentéktelen, semmitmondó lenne, olyan valaki, akinek legvészesebb ellensége a halál, mert az örök búcsút jelent számára mindattól, ami az egész értelmetlen életet felfújta annyira, hogy mégis látszik valakinek. Akinek nincs más ideálja a földi életben, minthogy minél több pénzt keressen, meg hogy minél vidámabban szórakozhasson, vagy minél divatosabban járhasson, minél gondtalanabbul élvezhesse a földi örömöket: az minél többet tud megvalósítani magának, annál jobban elhibázza az egész életét, mert aki az életnek minden értékét csak a földi dolgokban találja meg, az a földi élettel együtt mindent el is veszít majd a halálban! Ez a példázatbeli gazdag itten a gyakorlati materialista típusa. Nem az elméleti materialistáé, mert annak még lehetnek szép ideáljai, és vannak is sokszor. - A gyakorlati materialista az az ember, akinek minden ideálja, minden eszménye csak a materialista, kézzel fogható érték: a pénz, a ruha, a szerelem, az autó, az utazás, a sport, a gyönyör, az élvezet, a gyomor, a vér, a társaság, a hatalom, a tekintély, a technika - ami magában véve mind, mind jó is lehet, szükséges is lehet, de mint egyedüli életcél: csalás! Önbecsapás! Lélektelen üresség, mert mind-mind cserben hagy egyszer! - Képzeld el: ha tudnád, hogy csak egy órát élhetsz még, mi lenne a fontos a számodra? Az autó, a pénz, a lottó főnyeremény? Vagy valami más? Talán az, hogy hogyan állsz meg egy óra múlva Isten előtt? Igen ám, de erre eddig nem gondoltál?!

Ott van a történet másik szereplője: Lázár. A neve azt jelenti: Isten az én segítségem. Neki semmi egyebe nem volt ebben az életben, mint Istene. De az az egy elkísérte őt a síron túlra is és ott sem hagyta el. A gazdagnak pedig mindene megvolt, amit egy élet nyújthat egy embernek. El is vesztett mindent! És most szörnyű magányban, ott a túlsó oldalon, elmélkedhetik azon, hogy hol rontotta el az életét? Mert, hogy elrontotta, végzetesen, jóvátehetetlenül: az a végén derült ki. Az élet utolsó felvonása mindig az örökkévalóságban játszódik le, ahol az utolsó szót maga az Isten mondja ki. Akármilyen irigylésre méltó volt is ez az élet, mégis végzetesen elrontott élet volt.

Ha úgy igazán beleláthatnánk a lelkébe, én még azt is merném állítani, hogy boldogtalan élet volt. Mert azt ne higgyük ám, hogy ha valakinek megvan mindene, ha megengedhet magának mindent, amit csak szeme-szája kíván, akkor boldog! - Óh dehogy! A lelkünket nem lehet jóllakatni, kielégíteni evéssel-ivással, gyönyörökkel, pénzzel, bankbetéttel! Annak valami más is kell! Tudjátok, mit mondtak nekem Nyugaton, ahol köztudomású, hogy néhol szinte mértéktelenül is nagy a jólét? Szóról-szóra ezt mondták: “A pénz nem tesz boldoggá bennünket! Mi gazdagok vagyunk, ti pedig megelégedettebbek. Mi többet megengedhetünk magunknak, ti pedig boldogabbak vagytok!” - Tudjátok-e, hogy a legtöbb öngyilkosság éppen a gazdag világból kerül ki? Ott hallottam egy esetet. Milliomos fiú, mindene megvolt, 25 éves létére olyan autón száguldozott, amilyet itt keveset látni, egy napon - főbe lőtte magát! Mikor az újságírók a szülőktől a halál okát kérdezték, azok csak ennyit mondtak: Lebensatt! Életunt! Élettől megcsömörlött. Micsoda becsapás azt hinni, hogy ha minden kívánságát teljesítheti az ember, boldog és megelégedett! - Jó lenne ennek a bibliai gazdagnak is belelátni a lelkébe, hogy mi van a gazdagsága, a vigadozása mögött? - Talán valami nagy, megmagyarázhatatlan félelem! Tudat alatti rettegés az ítélettől! Fél szembenézni önmagával, a jövőjével, a halálával. Ez a leírás, hogy “mindennap dúsan vigadozván” tudjátok mit jelent? - Mintha egy nagy jajkiáltás lenne! “Rejts el mámor, szórakozás, extázis önmagam elől, a belső üresség elől! - Kell a zaj, utcán is a nyakba akasztott táskarádió nyekergése, zenéje, kell a szórakozás, kell a rohanás, vagy talán éppen a munka lázas irama. Nem bírja a csendet, mert ebben önmagával találkozna az ember, ezt pedig nem lehet elviselni! Mert a csendben kiderülne, hogy milyen árva, milyen szerencsétlen, milyen boldogtalan! Mindennap dúsan vigadozván - menekül!

Elképzelem a temetését ennek a gazdagnak: fényes, nagyszabású dísztemetés, ahogyan ez ilyen tekintélyes embereknél lenni szokott. Ünnepélyes búcsúztató beszédekben méltatják az elhunyt érdemeit, s ha ő maga mindezt a pokolból látja és hallja, szeretne közbekiáltani: Nem igaz! - Nincsenek érdemeim! Gyötrettetem e lángban! - De senki sem hallja. Másik beszéd következik: elmondja a szónok, hogy milyen nagyszerű ember volt az elhunyt, milyen bölcs, vidám, jó barát, életművész. Óh, ha sejtenék a valóságot! - szeretne közbeszólni a pokolból. El se tudjátok képzelni, hogy elrontottam az életemet, én is most látom csak, most, hogy itt gyötrettetem e lángokban! Elhangzik a temetésen az utolsó szó: Nyugodjék békében! Talán sok léleknek ugyanúgy fájna, ha hallaná azt a sok szépet és jót, amivel a temetésén búcsúztatják, és tiltakozna ellene, ha tehetné. Igen, mert ott túl már más mérték szerint ítéli meg a saját életét, mint itt. Jaj! Testvérek, vigyázzunk, nehogy mi is majd odaát legyünk kénytelenek rájönni a jóvátehetetlen valóságra, hogy elrontottuk, végzetesen elrontottuk az életünket!

Végül még azt is hadd állapítom meg, hogy a történetbeli gazdag ember nem volt hívő ember. Lehet, hogy eljárt a templomba, az is lehet, hogy adományokkal támogatta az egyház ügyeit, még az is lehetséges, hogy naponként imádkozott, mégis azt kell mondanom, hogy nem volt hívő ember! Miből látszik ez? - Nem abból, hogy gazdag volt, nem a gazdagsága miatt jutott gyötrelemre, mint ahogy Lázárt sem a szegénysége juttatta az égbe. Hanem abból, hogy nem engedett beleszólást Istennek a gazdagságába. Ha igazán kapcsolata lett volna Istennel, lehetetlen lett volna, hogy valaki szegényen, elhagyottan ott feküdjék az ajtaja előtt!

Jó az, ha valaki tud örülni az életnek és tud élni a földi élet ajándékaival, de a baj az, hogy közvetlenül az ő kényelmes, vidám otthona előtt ott van az emberi nyomorúság, és ő nem látja! Nem törődik vele! Tehát nem az a bűne, hogy gazdag, hanem, hogy ilyen önző módon gazdag, csak magának élően gazdag. Ez a bűne! Az a vakság, amelyik nem lát mást, csak mindig az Ént! Az énje kívánságait, igényeit, vágyait! Isten előtt nincs utálatosabb, mint amikor valaki ennyire csak önmagának él, a neki adott áldásokból csak magának van haszna, csak önmagára gondol. Erre is áll az, hogy aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt! A legnagyobb tékozlás úgy takarékoskodni javainkkal, hogy másoknak ne jusson belőle. Ez magának az életnek az eltékozlása. Ez az eltékozolt túlvilági üdvösségnek az e világi vetülete!

Érzitek már, miért mondtam, hogy ez a gazdag ember nem hívő ember? Nem találkozott Istennel sohasem! Mert nem találkozott Lázárral! Jézus ugye azt mondta, hogy “amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legnyomorultabb atyámfiai közül, velem cselekedtétek meg!” - Tehát aki nem látja meg Lázárt a maga nyomorúságában, Jézust nem veszi észre. Aki elmegy egy Lázár mellett, Isten mellett megy el. Akinek a szívének meg a lakásának az ajtaja nem nyílik meg egy Lázár előtt; annak ezzel együtt a másik ajtó se nyílik meg, az, amelyik az Isten országába vezet! Csak Lázárral együtt mehetsz oda igazán az Istenhez!

Ilyen Lázárja pedig mindenkinek van! A te Lázárod talán éppen a saját férjed, vagy a feleséged, aki szenved melletted, mert nem láttad meg soha igazán, hogy mi hiányzik neki. Talán gyermekeid között van az a Lázár, aki egyedül viaskodik a problémáival. Talán a szomszédod, ugyanabban a házban, utcában, akinek bár minden nap köszönsz, de akit még sohasem vettél úgy észre, ahogyan ő vágyna rá. Talán a munkatársad, akivel együtt dolgozol anélkül, hogy fogalmad lenne, milyen gondok, milyen terhek, bűnök nyomják a lelkét - mindenesetre olyan valaki a te Lázárod, akinek hiányzik valami, ami neked megvan. Neked talán van tehetséged, ő meg tehetségtelen. Neked kedves, jó barátaid vannak, ő meg egyedül rója az élet útját. Neked talán egészséged van, ő meg beteg, neked talán hited van és tudsz imádkozni, ő meg Istentől elszakadva él és ismeretlen előtte az evangélium gazdagsága! Téged talán sok szeretet, megbecsülés vesz körül, vele pedig nem gondol senki! Megláttad-e már a magányát, a tehetetlenségét, a gyengeségét, a gátlásait, a bánatát, a hitetlenségét, a szomorúságát? - Ne menj el mellette! Ez a te Lázárod! Ott, őmellette, ővele együtt találkozol Jézussal! Gondolkozz hát rajta, hogy ki a te Lázárod! - Nem én kérdem! Jézus kérdi! És nem azért kérdi, hogy bosszantson, hanem, hogy megmentsen! Hiszen Ő maga akar találkozni veled annak a Lázárnak a személyében és azért akar találkozni veled, hogy bevonjon téged is Istennek abba a szeretetébe, ami gazdagra és szegényre egyszerre árad. Enélkül a találkozás nélkül végzetesen elrontottá válik minden. Az egyébként még oly jól sikerült élet is! Nem itt rontottad-e el te is az életedet?

Befejezésül még csak egy gondolat: Igénk beszél a későbbiekben arról a közbevettetésről, ami csak ott a túlvilágon, az üdvözültek és kárhozottak között tátong. Nagy közbevettetés, így hadd mondjam: szakadék, mélység! Tehát ilyen áthidalhatatlan szakadék választja el odaát a gazdagot és Lázárt egymástól. De ez a szakadék nem ott támadt, ott már csak állandósult. Itt támadt, a Földön. Emiatt a szakadék miatt, ami az örök gazdagok és örök Lázárok között tátong, van olyan sok szenvedés a Földön! - De! - Ugyanez a szakadék, ami az örökkévalóságban már áthidalhatatlanná vált, itt most még áthidalható! Sőt már át is van hidalva! Mert Jézus, Aki az Isten és az ember között lévő sokkal nagyobb szakadékot áthidalta, az ember és az ember közötti távolságot is átéri. Jézus keresztjének nemcsak mélysége és magassága van, hanem szélessége és hosszúsága is. És ez a két dimenzió, a vertikális és horizontális, elválaszthatatlanok egymástól. Ez alkotja a keresztet. Akinek Jézusban Atyjává lett az Isten, annak ezzel együtt testvérévé lett a Lázár! Így keresd hát Istent, amíg még nem késő! - Így jöjj rendbe az Istennel! Ezért könyörögjünk most.

Ámen

Dátum: 1967. március 19. Evangélizáció

Nem mondok én semmi újat ezeken az istentiszteleteken. csak a régi igazságot, de azt szeretném halálosan komollyá tenni mindnyájunk számára. Nem mondok semmi érdekeset, de életeset! Legszívesebben nem is szószékről prédikálnék, hanem közvetlenül közöttetek ülve beszélgetnék. Jézusnak a gazdagról és Lázárról szóló példázatát szeretném néhány alkalommal sorban végigbeszélgetni veletek. Most először is, az egész példázatnak csak egy kicsi részét, csak egy kicsi szót, egy kötőszót szeretnék kihangsúlyozni. Azt, hogy “és”. Az Igében így olvassuk: “Meghala a koldus és...” - “meghala a gazdag és...” Tehát nem úgy van, hogy valaki meghal: Pont! Vége! - Nem! Amikor valaki meghal, akkor nincs pont, sőt még csak vessző sem, hanem: “és...” Az “és” pedig azt jelenti, hogy a mondat nincs befejezve, hanem folytatódik tovább. De éppen az a kérdés, hogy hogyan folytatódik tovább? Erről beszéljünk most!

Az utóbbi években erről a kérdésről így nem sokat beszélgettünk. Isten Igéjének a hirdetése hitünknek nem a túlvilági, hanem az e világi vonatkozásait világosította meg előttünk. A hívő embernek inkább a földi életben való helytállására buzdított. Most éppen ezért szeretném ezt a kérdést nagyon erősen kihangsúlyozni: Gondolsz-e az örök életre? Készülsz-e reá? Nem olyan elvont kérdés ám ez, mint amilyennek látszik, hanem nagyon is gyakorlati, nagyon is e világi, hiszen itt a földi életben is csak annak az örök életnek a távlatában, tudatában lehet jól eligazodni. Hadd világítom meg ezt egy példával: Amikor 1965 őszén megérkeztem a németországi Obersdorfba, az Allgaui Alpok közé, sűrű köd takarta el a vidéket. Csak horizontálisan lehetett látni, úgy se messzire. A taxi végigvitt a kis városkán, föl a hegyoldalban lévő szállásomra. Semmit nem láttam, csak mindig a közvetlen közeli útszakaszt. Kicsit csalódtam. Ez minden? Nem is olyan különösen szép, mint ahogyan mondták. - Nem volt távlat. El se tudtam képzelni, milyen helyen vagyok. Csak másnap, amikor fölszakadt a köd, kisütött a nap és körös-körül ragyogtak az égnek meredő havas csúcsok, akkor láttam, milyen felségesen gyönyörű, milyen szép ez a világ, amelyik ilyen csodás hegyekkel van körülvéve! Valahogy így vagyunk ezzel a földi élettel is; ha a hitetlenség, vagy kételkedés köde ráül a lélekre és eltakarja az örökkévalóság távlatát, az ember hamar elcsügged. Nem tud helyesen tájékozódni. Nem tudja igazán: hol is van? Mi van körülötte? Csak a pillanatnak él! Az örökkévalóság hite nélkül nincs távlata a földi életnek, leszűkül a horizont. Az útnak csak azt a kicsi szakaszát látjuk, amelyen éppen járunk. Nyomasztóvá, perspektívátlanná válik a világ körülöttünk. Azt hiszi az ember, hogy az, amit éppen lát, amit éppen megél: ez minden! Ó, pedig dehogy! Csak hit nélkül látszik így! Maga az élet sokkal nagyobb, felségesebb, hatalmasabb, mint amennyi látszik belőle!

Megértem az éneknek ezt a könyörgését: “Ködöt oszlatva láttasd szent eged"! Nos, éppen azt teszi Jézus ezzel a példázattal. A gazdag és Lázár története a teljes életet mutatja meg. Azt mondja: nézd, nemcsak ennyi az élet, amennyit most látsz belőle, amennyi a születés és halál között telik el. Ez csak az egyik része az életnek, az egyik fordulója. Ez csak a földi része, a halálon inneni része, csak a látható része, csak az idő keretei közé zárt formája az életnek! De van egy másik is: egy földöntúli, halálon túli része, egy láthatatlan része, örökkévaló és szellemi formája is ugyanennek az életnek! És ez a kettő összetartozik egymással. Nem úgy van, hogy a halál után majd valami más élet jön, hanem úgy, hogy ugyanaz az élet teljesedik ki, ami itt volt. Az a láthatatlan rész egyenes folytatása annak az életútnak, amelyen itt és most jársz! Az örökkévalóság már itt és most kezdődik mindnyájunk számára. Az élet láthatatlan és látható része úgy tartozik össze, mint a vetés és az aratás. Amit vet az ember itt, azt aratja majd odaát. Hiába szeretne valaki búzát aratni majd, ha most nem azt vet, hanem konkolyt! Nem okolhatja érte sem az időjárást, sem az Istent, sem a körülményeket, csak önmagát. Ezt jelenti Igénkben az a bizonyos “és”. “Meghala a koldus és... Azután: meghala a gazdag és... ”. Vagyis azzal, hogy meghalt, nincs vége az életnek - sőt most kezdődik igazán! Mintha az egész addig csak előjátéka lett volna a folytatásnak. Előszoba, ahonnan két különböző irányba vezető ajtó nyílik. Mert a halál éppen nem azt jelenti, hogy bezárul az ajtó, hanem azt, hogy megnyílik egy ajtó! De melyik ajtó nyílik meg előtted?

A nyáron kaptam hírt egyik kollégám, kedves jó barátom hirtelen haláláról. Nem tudta, hogy beteg, s most íme: itt fekszik holtan, abban a templomban, ahol olyan sokszor hirdette az Igét. Elgondoltam: lám, őt már nem érdekli az európai közös piac problémája, sem a hús ára, sem az, hogy mit pletykálnak róla a faluban - semmi, amiből mi olyan nagy ügyet csinálunk, ami a számunkra olyan sok izgalmat jelent. Ez az egész látható világ az ő számára már kialudt, mint egy kiégett villanykörte. Akkor vált számomra újra olyan megdöbbentő valósággá, hogy valóban csak egyetlen egzisztenciális kérdés van: az, hogy ha van örök élet! És hogyan számíthatok rá? Olyan sok hirtelen, váratlan halálesetről hallunk mostanában. Meghalt? De hiszen még délelőtt beszélgettem vele! Tegnap még semmi baja se volt. Igen, maghalt! Egy orvos mondta egyszer nekem: nem az hal meg, aki beteg vagy öreg, hanem aki soron van! Azt pedig, hogy ki van soron, senki sem tudja, csak az Isten! Mi sem tudjuk, hogy közülünk melyikünk van soron. Szembenéztél már valaha azzal a kérdéssel - de igazán, komolyan -, hogy ha ma éjjel elkérnék a lelkedet, mi lenne veled? Mert ugye, ha az Isten kéri el valakinek a lelkét, annak azt azonnal vissza kell adni! Senki nem mondhatja: De Uram, én még nem vagyok kész! Különösen a lelkemmel nem vagyok készen! Sem azt: De Uram, én csak most kezdek igazán élni! Javakorabeli vagyok, most akarok éppen új életet kezdeni! Nem segít, ha bármit akarna is adni a lelkéért. Minden pénzét, javát. Ha fogadkoznék, ha könyörögne: Ne Uram, még ne, most még nem, most még adj egy évet, hónapot! Semmi se számít! Vissza kell adni!

Ha Isten hív, készen vagy-e menni és az Ő ítélőszéke előtt megjelenni? Lehet, hogy most valaki ezt mondja: micsoda szentimentális kérdés ez?! Micsoda avatag szólamok ezek?! Nos, akárminek minősítjük, Isten Igéje most mégis felteszi a kérdést: Mi lesz veled, ha innen távozol? Ha itt kell hagynod mindent, amiért éltél’? Ha elkérik a te lelkedet? Mert akármilyen szentimentálisan hangzik is, az az igazság, hogy mindnyájan útban vagyunk az örökkévalóság felé. Isten Igéje így mondja ezt: “Elvégzett dolog, hogy az ember egyszer meghal, és azután az ítélet.” (Zsid 9,27) Foglalkozásomnál fogva gyakran járok temetőben. Olvasgatni szoktam a sírfeliratokat: X.Y. élt ennyit-meg ennyit. Azután elgondolom: Hát most nem él? De igen! Csak az a nagy kérdés, hogy hol? “Meghala Lázár és viteték az Ábrahám kebelébe.” - “Meghala a gazdag és a pokolban felemelé az ő szemeit...” Egyszer terólad is ugyanezt fogják majd írni: meghalt! Vajon akkor melyiknek a helyébe lesz írható a neved: a gazdagnak, vagy Lázárénak a helyébe?

Tehát a halál az életünk végén nem befejezés, nem olyan, mint a mondat végén a pont, ami lezárja a sort, hanem olyan, mint a kettőspont, ami azt jelenti, hogy folytatás következik és ezt a folytatást éppen az határozza meg, ami a kettőspont előtt elhangzott. Jézus a leghatározottabban beszél arról, hogy a kettőspont után két irányba folytatódik tovább az élet. Felfelé, vagy lefelé. Világosságba vagy sötétségbe. Isten dicsőségébe befogadva, vagy onnan kirekesztve. Tehát ott, a kettőspont után végérvényesen eldől, hogy nincs közbeeső állapot, nincs újrakezdésre lehetőség többé! Ezt állítja most szemünk elé Jézus ebben a példázatban.

Sokan azt szokták mondani: Ne beszéljünk a halálról, ne is gondoljunk rá. “Sohase halunk meg!” - kurjongatják az italos emberek a boroskancsó mellett. Nem hiszik ugyan, de mégis úgy élnek - legalábbis az emberek többsége -, mintha sohase halna meg. Mintha sohase következne be az a bizonyos kettőspont. Talán ez a példázatbeli gazdag is így élt. Úgy, ahogyan egy másik példázatbeli gazdag, akiről szintén Jézus beszélt. Aki sok-sok vagyont gyűjtött és megelégedetten dicsekedett: “Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve, tedd magadat kényelembe, egyél, igyál gyönyörködjél!” (Lk 12,19) Nem volt ő gonosz ember, sőt a világ előtt úgy állt, mint bölcs, gondos, előrelátó, jól számító valaki, aki szorgalmas is, ügyes is a maga szakmájában, szerencséje is van, amihez hozzányúl, sikerül neki. Mégis azt mondja rá Isten, hogy “bolond!” Olyan megdöbbentő ez a szó az Igében: bolond. Szó szerinti fordításában talán így lehetne mondani: meggondolatlan. Tehát látszólag, világi, emberi mértékkel mérve nagyon is meggondolt, eszes, aki a jó termést hosszú évekre beosztva biztosítja magának a nyugodt életet, de Isten szerint mégis meggondolatlan, “bolond” ember! Hát nem meggondolatlan az, akinek mindenre kiterjed a figyelme, aki mindennel számol, csak az élet legfőbb realitásával nem? Azzal, hogy bármely pillanatban elkérheti Isten a lelkét! Azzal, hogy van örök élet! Van egy láthatatlan része is az életnek! Mindenre felkészül, csak erre nem!

Bántó, sértő, ha valakire azt mondják, hogy bolond. De jaj nekem, ha Isten mondja rám, hogy bolond! Ez azt jelenti, hogy az ilyen életnek az egész iránya elhibázott. Minden élet, vagy minden életszakasz, amin nem látszik meg az, hogy készül az örökkévalóságra: elhibázott, bolondul eltöltött idő, eltékozolt élet! Jól kiszámít mindent, csak az Istennel nem számol! Meg a lelkével! Pedig, aki Istennel nem számol, az minden egyéb számításával elszámítja magát. - Minden veszteségek között a legnagyobb az, ha valaki a lelkét veszti el. Elveszítheted az egészségedet, a pénzedet, a barátodat, a jó hírnevedet - mindez semmi ahhoz képest, amit a lelked elvesztése jelent. Belegondoltál-e már igazán, mit jelentene meghalni anélkül, hogy a lelked megbékült, kiengesztelődött közösségben lenne Istennel?! Íme ez a gazdag is itt a példázatban, milyen gondtalanul élt. Minden nap dúsan vigadozott... Azután egyszerre kialszik a fény. Ott fekszik az ágyon egy kiszenvedett ember-maradvány. Fáradt kezei, melyek éppen egy “együnk-igyunk-vigadjunk” után akart kapni, tehetetlenül hanyatlanak le. Üvegesedő szemében az éppen megnyíló örökkévalóság félelme borong. Erre nem számított! Nem az dönti el az “és” után következő szakaszát az életnek, hogy gazdag volt e valaki az “és” előtt vagy szegény. (Erről különben még majd a példázat folyamán bővebben lesz szó.)

Az Ige azt mondja nekünk, hogy Isten azért küldötte erre a földre az Ő szeretetének a megtestesülését, Jézust, hogy ha valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mit adhat az ember váltságul az Ő lelkéért? De nem is szükséges, hogy bármit adjon, mert Isten már adott érte valamit: Jézus életét! Valakit! Jézust! Aki most igazán hisz Őbenne, és úgy hisz, hogy az élete, az emberekhez való viszonya is igazolja, hitelesíti a hitét, az számíthat rá, hogy majd, ha elkérik a lelkét, nyugodtan jelenhet meg Isten előtt. Mert aki igazán hisz Őbenne, nemcsak a szájával, hanem az életével is, annak megbocsáttattak a bűnei, kiengeszteltettek a vétkei, övé az örök élet!

Ásatások alkalmával találtak olyan régi-régi etruszk sírokat, ahol a halott kezében egy pénzdarab volt. A meghalt így vitte magával a viteldíjat, amiért Kháron, az alvilági csónakos átevezett vele a Styx folyón, a halálon túli nyugalom állapotába. Ez a 3000 évvel ezelőtti etruszk halott bennünket is figyelmeztet valamire: Arra, hogy nekünk is kell, hogy valami legyen majd a kezünkben, ha meghalunk. Nem lenne jó üres kézzel meghalni! Nem lehet üres kézzel átmenni a túlsó partra. Mit vihetünk mi magunkkal? Pénzt nem! Se barátot, se semmi egyebet, amivel itt tele volt a kezünk. Mit hát? Azt mondja Jézus: “aki hisz énbennem, ha meghal is él az!” (Jn 11,25) Aki Jézusban hisz, az nem megy üres kézzel, viszi magával Jézus halálának az érdemét, a nagy váltságdíjat. Viszi a kegyelmet! Egyedül a kegyelmet! Ott van-e már a kezedben, a szívedben ez a “viteldíj"? Mert egyedül ettől függ, hogy mi lesz veled, majd ha innen távozol. Ne halogasd hát, hanem igyekezz megbizonyosodni még ma, még most, hogy Krisztus által meg van váltva az utad az örök életre!

A János 5,24 rád is érvényes? Te az a valaki vagy, aki hallod az Ő szavát? ”Aki hisz annak, Aki Jézust elbocsátotta" - tehát a Jézust megváltóul adó Istenben hisz! E kérdést illetően a gyermekre azt szokták mondani: Óh még túl fiatal ahhoz, hogy ilyen kérdésben dönthessen. Később: túl gondtalan. Majd 20-30 éves korában: túl öntudatos. 30-40 éves korában: túl boldog. 40-50 éves korában: túl elfoglalt. Aztán: túl gondterhelt. 60-70 éves korában: túl öreg már. De vigyázzunk, mert van olyan is, hogy bármely korban: már túl késő! Most még nem késő! Jöjj rendbe Istennel!

Ámen

Dátum: 1967. január 22. (Evangélizáció)