Kedves Testvéreim! A közfelfogás az, hogy karácsony az ajándékozásnak az ünnepe. Megható, hogy ilyenkor szinte minden emberben megmozdul egy kis szeretet és igyekszik kisebb-nagyobb ajándékkal, valami aprósággal kedveskedni, örömet szerezni a másiknak. És méghozzá az a különös, hogy ez alkalommal még a köteles anyagi áldozattól sem szoktunk visszariadni, hogy örömet okozzunk másoknak. Szinte az egész földkerekségen végigcsap valami különös szeretethullám, amely kisebb-nagyobb ajándékozásban éli ki magát.
De vajon eszetekbe jutott-e már az, hogy miért éppen karácsonykor? Mert nem véletlen ám ez! Én megvagyok győződve róla, hogy ez a nagy, általános karácsonyi ajándékozgatás tulajdonképpen egy akaratlan utalás és egy öntudatlan visszaemlékezés arra a legnagyobb szeretetre, amellyel Isten ajándékozta meg ezt a földi világot az első karácsony alkalmával, a Jézus személyében. Azóta is az igazi, a legnagyobb karácsonyi ajándék nem az, amit ott találtál selyempapírba csomagolva a feldíszített fa alatt, hanem az a Valaki, Akire minden más egyéb ajándék utal és mutat: Jézus! Íme, Pál apostol azt mondja, hogy “Isten az Ő tulajdon fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta!” Isten a szó szoros értelmében megajándékozta ezt a földi világot Jézussal. De hát miért? Az ajándékkal általában örömet akar okozni egyik ember a másiknak. Ugye mi is erre törekedtünk? Isten is ezt akarja! Isten örömet akar okozni az embereknek. Mégpedig nem is kis örömet, hanem igazi, nagy örömet. Isten mindenképpen azt akarja, hogy az emberek ezen a földön örüljenek, hogy tudjanak örülni, hogy képesek legyenek örülni, hogy merjenek örülni, hogy legyen egyáltalán okuk arra, hogy örüljenek. Ezért adta Isten Jézust, és azért nevez a Biblia mindent, ami Jézusról szól, tehát az Ő születését, az Ő földi működését, az Ő halálát és feltámadását, mindent, mindent evangéliumnak, örömüzenetnek, isteni jó hírnek. Ezért a legnagyobb jó híre, ajándéka Istennek a mi számunkra: J É Z U S.
Persze, van azért úgy, hogy valaki mégsem tud örülni annak az ajándéknak, amit kapott. El tudom képzelni, tegnap este is előfordult, hogy valakinek a lelkén, amikor kibontotta azt az ajándékot, amit kapott, átsuhant egy gondolat, vagy egy érzés: Én nem ezt vártam. Én valami mást szerettem volna, nekem valami másra lett volna szükségem. Azután megpróbál mosolyogni, hogy lehetőleg ne vegyék észre az arcán a csalódást. Azt is el tudom képzelni, hogy ebben a pillanatban is van talán valaki - talán nem is egy -, akinek a lelkében ott rejtőzik, ki nem mondva és meg nem vallva egy érzés: Hát az Isten legnagyobb ajándéka a mi számunkra Jézus? Én mást várnék! Talán jobb egészséget, vagy talán kiegyensúlyozottabb családi életet. Talán jobb idegzetet. Talán a problémáink megoldását, vagy az anyagi nyomasztó terheknek a megkönnyebbedését. Több szeretetet a gyermekeimtől. Valami ilyesmit. Persze, hát Isten Jézust adta, de nekem most valami másra lenne szükségem.
Olyan rettenetes dolog az, Testvérek, hogy nem akarjuk elhinni, amikor pedig Isten a legnagyobb áldozatot hozza értünk, hogy nekünk valóban arra van szükségünk, amit Ő ad nékünk! Mert mégiscsak Jézusra van szükségünk ahhoz, hogy igazán örülni tudjunk. Ezért folytatja az apostol rögtön úgy, hogy “Isten az Ő tulajdon fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta - majd így folytatja tovább -, mimódon ne adna vele együtt mindent minékünk?”
Megint ajándékozásról van szó. Sőt egyenesen azt mondja az apostol, hogy mindent nekünk ajándékoz a Jézussal együtt. Mi az a minden? Persze nem az, amire mi szoktunk ilyenkor gondolni. Nem fiatalság és nem jó egészség, nem több pénz és jó állás. Hanem ez a minden az, ami fiatalon vagy öregen, egészségesen vagy betegen, szegényen vagy gazdagon kell ahhoz, hogy a mi életünk igazán fölszabadultan boldog és igazán kiegyensúlyozott lehessen. Ez a minden az, amit nem adhat meg a számunkra a pénz, nem adhat meg senki ember, sem a körülményeinknek a kedvező alakulása, sem jószerencse. Hanem ez a minden az, amit csak az Isten adhat meg és az Isten is csak a Jézussal együtt adhat meg, ahogyan az apostol mondja. Talán így tudnám a legjobban összefoglalni, hogy ez a minden az ember múltját, jelenét és jövőjét átölelő minden.
Próbáljuk ezt egy kicsit részletezni! A múlt. Az előbb mondottam azt, hogy az Isten azt akarja, hogy mi, emberek örülni tudjunk. El tudom képzelni, hogy talán valaki azért nem tud igazán örülni ennek a földi életnek, mert tudat alatt is nyomja valami a múltból a lelkét. Az egyik legrettenetesebb félelem a múlttól való félelem. Sőt, a saját múltunktól való félelem. Az ember azt hiszi, hogy már vége van valaminek. El van temetve jó mélyen, rárakódtak az évek, amik azóta elteltek. Azt hiszi, hogy már régen halott a múltja. Azután kiderül, hogy nem. Egyszer csak megelevenedik, megjelenik mint egy kísértet, és szembeáll velünk. Kérdez és felelni kell rá, és egyszerűen nem tudunk mit felelni. Régen elfelejtett arcok merülnek fel valahonnan a múltból. Ráismersz? Talán valakinek a sírása. Te miattad sír! Vagy talán egy régi Ige jut eszedbe. Isten figyelmeztetett általa valamikor egyszer, régen. De nem figyeltél rá, nem akartad komolyan venni! Vagy talán egy fájdalmas arc. Te bántottad meg valamikor! Soha nem tetted jóvá. Talán egy apró csecsemő kéz nyúlik feléd. Te ölted meg egyszer, mert nem akartad, hogy megszülessen. Feltámad a lelkiismeret, elkezd beszélni - és a hangjában benne kiált az egész múlt. A múltnak minden bűne, és vádol. Szinte elviselhetetlenül. Szörnyű tud lenni a bűneinknek az emléke. Hiába kerültek a hátunk mögé, ezzel nincsenek elintézve, mert velünk jönnek, elkísérnek bennünket és az elfelejtett bűnnek az emlékei felraktározódnak bennünk. Ha nem gondolunk is rájuk, nyomják a lelkünket és gúzsba kötöznek. Utánunk nyúlnak és szomorúvá tesznek bennünket.
Nemrégen láttam a televízióban egy szomorú jelenetet. Egy fiatalember szinte akarata ellenére gyilkosságba bonyolódik, addig csúszott a züllés útján. A börtöncellában magába roskadtan ülve, majd fel-le sétálgatva folyton csak ezt mondogatja: nem tudok szabadulni a múlttól. Folyton cipelem, mint egy hátizsákot. Emiatt nem tudok új életet kezdeni. Hát senki nincsen, aki levenné már rólam ezt a szörnyű batyut? - Úgy szerettem volna odaülni mellé, megfogni a kezét, belenézni a szemébe és elmondani néki, hogy: De van! Egyetlen egy valaki van, aki ezt a terhet ténylegesen le tudja venni. Úgy veszi le, hogy átveszi önmagára, és így valóságosan fölszabadít alóla. Az Isten éppen ezért nem kedvezett az Ő szent Fiának és éppen ezért adta oda őt minékünk, hogy Ő, Jézus szenvedjen, bűnhődjön meg mindazért, ami a te lelkedet nyomja. Hogy valóságban fölszabaduljunk, és ne keserítse, ne nyomja és ne szomorítsa tovább az életünket az elrontott múltnak az emléke. Merjed tehát felszámolni a múltadat, mert az Isten már leszámolt vele, Jézus halálával. Az a bűnbocsánat, amit Isten Jézussal ad, az már magában véve is minden.
De a jelennek is van egy olyan problémája, ami egyre jobban beárnyékolja a modern ember életét. Közismert, vagy divatos szóval így mondhatnám: a kozmikus magánynak az érzése. Mi ez? Valami titokzatos félelemérzet! Parányi létünk bizonytalanságának és értelmetlenségének az érzete. Mert gondoljátok csak el, Testvérek, más volt ám az, amikor mi emberek innen alulról néztük a Holdat és egészen más az, amikor már szinte a Holdról nézünk vissza a Földre. Most fogja igazán érzékelni, tudni az ember azt, amit Kopernikus óta úgyis tudott már - igaz, csak elméletileg -, hogy ebben a mérhetetlen univerzumban, amelyet milliónyi naprendszerek és galaktikák népesítenek be, milyen elenyészően csekély, apró porszem az a Föld, amelyen lakunk és amelyet valamikor a világmindenség középpontjának tartottunk. Millió világok és millió fényévek roppant arányaiban szinte olyanná zsugorodik az egész emberiség, mintha egyetlen mikróba volna egyetlen porszemen a végtelen óceánban. Az azelőtt gőgös, oly magabiztos ember most, a végtelen idő távlatában, egyszerre csak kezd elbizonytalanodni. Kezd elbátortalanodni és kénytelen érezni, hogy milyen mikroszkopikus parány lehet a saját 50, 60, 70, vagy akár 80 évnyi élete. Valóban csak egy múló pillanat, egy idő-atom, egy elhaló akkord az örök hallgatás két fagyos zónája között. És még ha hisz is az Istenben, akkor is önkéntelenül felmerül benne az a gondolat, hogy a mérhetetlen világnak ezekben az arányaiban egyáltalán észre lehet venni az örökkévalóságból azt a semmit, ami én vagyok? Hát nem gőgös beképzeltség az ember részéről az, hogy az Isten, ez az egész univerzum fölött uralkodó értelem, egyáltalán érdeklődik irántam? Hogy egyáltalán törődik ezen a kicsi földön lévő egyes emberrel?
Persze, hogy egyre jobban összeszorítja a szívét kozmikus magányának ez az érzése, az elhagyatottságának a szorongása. Nem csodálom, ha nem tud igazán örülni, fölszabadulttá válni az ember. Most pedig gondoljátok csak el, Testvérek, hogy éppen ebben a szorongó, nagy elhagyatottságban milyen kimondhatatlanul nagy örömhír az, hogy az Isten az Ő tulajdon fiának nem kedvezett, hanem őt mindannyiunkért odaadta. Én nem tudom, hogy a világmindenség más pontján mi van egyáltalán? De az a tény, hogy ezen a parányi Földön, mégpedig egy földrajzilag meghatározható ponton, a judeai Betlehemben tette ki Isten egy jászolban a szívét, és az a tény, hogy megint egy földrajzilag meghatározható ponton, a Golgotán állt egyszer egy isteni vértől iszapos kereszt - ez mind azt bizonyítja, hogy az Isten számon tartja ezt az Ő kicsike bolygóját, és nagyon is gondja van a rajta élő ember-parányokra!
Az a betlehemi jászol és az a golgotai kereszt mind azt kiáltják feléd, hogy: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézs 43,1b) Ennyire személyesen, ennyire az egyes emberhez szólóan. Hát, hiszen éppen ezért nem kedvezett Isten az Ő egyszülött fiának, és éppen azért adta bele ebbe a világba Jézust, hogy érezzed rajta keresztül az Ő gondoskodását, légy bizonyos az Ő szeretetéről. Úgy gondolj magadra, mint akit az Isten számon tart mint a gyermekét és szeret, mint a gyermekét. Hallja a hangodat, amint felé kiáltasz, vagy sóhajtasz és válaszol reá. Látja a felé kinyújtott kezedet és megfogja. Közelebb állsz a szívéhez, mint az egész mindenség. Ne engedd hát el a kezét! Testvérek, ez a biztonságérzés, az Istentől való védettségnek ez a biztos tudata, ez is már magában véve minden.
És a jövő! Talán azért nem mer valaki igazán örülni az életnek, mert érzi, hogy mindenre ráborul a halálnak az árnyéka. Mi értelme van akkor egyáltalán annak, ami jó ebben az életben, vagy akár annak, ami rossz ebben az életben, ha egyszer mindennek véget vet könyörtelenül a halál? Ha mindenre csak azt lehet mondani, amit egyszer egy síron olvastam, hogy “fuit”, volt. Minden csak volt. A közeledő halálnak az árnyékában valóban elcsügged az ember és nem tud helyesen tájékozódni. Tulajdonképpen azt sem tudja, hogy hol van hát egyáltalán. Ezért próbál csak a jelennek élni. A halálnak az árnyékában nincs távlata az életnek, leszűkül a horizont. Az ember az útnak csak azt a kis szakaszát látja, amelyiken éppen halad, de nem tudja, hogy hova vezet az az út. Nyomasztóvá, perspektívátlanná válik ez az egész élet, az egész világ. Úgy érzi, hogy az, amit lát, vagy amit éppen megél, az minden. De ez a minden, ez is menthetetlenül elmúlik egyszer.
Nos, tehát éppen ezért adta bele Isten az Ő tulajdon fiát, Jézust ebbe a világba, hogy az Ő tulajdon személye mintegy összekösse ezt a látható világot a láthatatlannal, ezt a múló életet az örökkévalóval, ezt a földi létet a mennyei léttel. Ez a drága karácsonyi ajándék azt jelenti, hogy nemcsak annyi ám az élet, amennyit látsz belőle, amennyi a bölcső és a koporsó közötti - ó de rövid - szakaszba belefér. Ez csak az egyik része, az egyik formája az életnek! Az életnek van egy másik része, egy másik formája is! Egy láthatatlan, egy örökkévaló formája, és ez a kettő összetartozik egymással. Ugyanaz az élet, amit itt és most élünk, teljesedik ki majd ott és akkor, a halálon túl, a mennyben. Ebben a perspektívában lássad már most a magad életét! Így merj derűsen belenézni a jövőbe, túllátni a halálon. Az örökkévalóságnak ez a távlata, amit Isten Jézussal ajándékoz nekünk, ez már magában az élet!
Lám, mi mindent ajándékozott nekünk Isten együtt a Jézussal! Édesatyai szívének az egész melegét. Ennél többet még az Isten sem adhatna! Ez az Ő legnagyobb, legdrágább karácsonyi ajándéka mindnyájunk számára. Ez Jézus! Akkor hát:
“Nyílj meg szívem, lásd meg jobban,
Ki fekszik itt a jászolban?
Ez a gyermek bizonyára
Az Úr Jézus, Isten Fia."
(316. ének 7. vers)
Ámen
Dátum: 1969. december 25.