Semmi egyebet nem szeretnék ezzel a mai prédikációval, mint azt, hogy mindnyájan úgy értsük Jézusnak ezt a kijelentését, ahogyan Jézus értette! Tudniillik nagyon félre is lehet érteni azt, hogy “boldogok, akik nem látnak és hisznek.” A világ éppen ezzel szokta gúnyolni a hívő embereket, hogy vakon hisznek, gondolkodás nélkül, bizonyítékok nélkül, reális alap nélkül bevesznek minden mesét, hogy egyszerűen szemet hunynak a valóságok előtt, és rábólintanak mindenre, amit az egyház mond... Pedig Jézus egészen mást értett ezen az Igén. Egészen másra gondolt, amikor ezt Tamásnak mondta. Mit értett hát? Erről szeretnék most beszélni, mégpedig úgy, hogy egyszerűen szeretném megmagyarázni az eredeti értelmét ennek a három szónak: látni, hinni, és boldog.
1) Először tehát, mit is jelent az, hogy látok valamit? Általában az érzékszervünkkel való tapasztalást jelenti, a látható, tapintható, érzékelhető megbizonyosodást. Amit Tamás így mondott: “Ha nem látom, ha nem foghatom meg, semmiképpen el nem hiszem”. Ez tulajdonképpen örök emberi igény. Pláne olyan korban, amikor mindent lemérnek, kiszámítanak, kikísérleteznek, átvilágítanak, kipróbálnak, megterveznek, egészen az atommagig szétszednek és összeraknak. Csak azt tartja az ember reálisnak, amit le lehet mérni, ki lehet számítani, át lehet világítani, szét lehet szedni, meg lehet magyarázni és értékelni. Ezt pedig Istennel nem lehet csinálni, de az emberi lélekkel sem. Ha valaki mégis megpróbálná, ugyanarra az eredményre jutna, mint az az állítólagos csillagász, aki egyszer ezt mondta: átkutattam távcsövemmel a világmindenséget, de Istent benne sehol sem találtam; vagy mint az orvos, aki egyszer így nyilatkozott: fölboncoltam az egész embert, de a lelkét sehol sem találtam. Ezért válnak azután sokan a mai korban istentagadóvá és materialistává.
És mi, hívő emberek, bár tudjuk, hogy a látás és a tapintás, tehát az érzékszervek által való megbizonyosodás útján sohasem juthat el az ember Istenhez, mégis, mi magunk is mindig újra megpróbáljuk, vagy legalábbis szeretnénk így közeledni Hozzá. Mindig újra beleesünk abba a hibába, amibe Tamás: azt akarjuk hinni, amit látunk. Mint például az a fiatal édesapa, aki egyszer, amikor feleségével együtt az első gyermekük halála után a második gyermekük megérkezését várta, így mondta: “Ha ezt a gyermekemet is elveszi Isten, igazán nem tudom, mit gondoljak Róla, tudok-e még hinni Benne?” Vagyis, ha látom, hogy Isten megőriz a bajtól, akkor hiszek Benne, különben nem! Így vagyunk ezzel mindnyájan: ha az történik, amit jónak látunk, amit szeretnénk, akkor jó az Isten. Ha Isten csak egy kicsit kézzelfoghatóbban mutatná meg az Ő segítségét, meg a szeretetét, rögtön könnyebb lenne meghódolni előtte és hinni Benne. Tehát mi is szeretnénk a hitünket kézzelfogható bizonyítékokkal alátámasztani, mint Tamás. Én már nagyon sokszor tapasztaltam, hogy sok ember éppen ezért nem tud eljutni a bűnbocsánat elfogadására, a kegyelem valóságának a megragadására, Isten erejének a megtapasztalására, mert úgy gondolja: “Ha éreznék belőle valamit, akkor el tudnám hinni, de nem érzek semmit, hát mit higgyek?” Talán te is azért nem vagy képes felismerni Jézusban a te életed Megváltóját, mert úgy gondolod, hogy “ha látnám valami kézzelfogható jelét a magam életében az Ő hatásának, akkor tudnék hinni benne, de így, bizonyítékok nélkül, vakon, puszta szóra, a hallott beszédre, így nem tudok hinni!”
Természettől fogva mindnyájan ilyen materialisták vagyunk. Tamás is ilyen volt: “Ha nem látom, ha nem bocsátom be a kezemet a sebekbe, semmiképpen nem hiszem, hogy Jézus feltámadott és él!” Igen, a modern ész-ember szinte még kicsit büszke is rá, hogy csak azt hiszi, amit megfoghat a kezével, amit meg tud érteni az eszével... Pedig ez nem is igaz. Mert például: vajon csak akkor nézi valaki a televíziót és hallgatja a rádiót, ha már érti, miként működik? Csak akkor kezdünk-e élni, ha tudjuk, hogy mi az élet? A legnagyobb biológusok sem tudják. Az édesanyánknak sem akkor hisszük el, hogy valóban az édesanyánk, ha ezt előbb anyakönyvi kivonatokkal bebizonyítja. Ha valaki igazán csak azt hinné, amit lát és ért, akkor egyetlen lépést sem merne tenni a földön, egyetlen emberben sem merne megbízni, lehetetlenné válna számára maga az élet! De fölöttébb nagy önteltség is lenne ez a magatartás. Nagy gőg az, ha valaki arra, ami nem fér a fejébe, egyszerűen rámondja, hogy nem létezik. Hallatlan gőg azt igényelni valakinek, hogy az ő szeme, vagy távcsöve és agyvelejének a felfogó képessége lehet csak a mértéke annak, ami lehetséges a világban, ami létezhet. Minden egyébbel szemben kételkedik... A múlt század tudományossága valóban telve volt ezzel a gőggel, a mai kor tudományossága már sokkal szerényebb, mert rájött, hogy rengeteg olyan titok van, amit nem tud megragadni és fölboncolni. Ma már ott tartunk, hogy aki csak azt hiszi el, amit lát, az nagyon igénytelen, mert önmaga szűkíti le maga körül a világot. Végtelenül megszegényíti magát az, akinek a számára a valóságok világa nem nagyobb, mint az a darabka, amit belőle az értelme kulcslyukán át megpillant. És látás által egyébként is csak nagyon felületen mozgó, külsőleges ismeretre lehet eljutni, a lényeg megismerésére nem. Például Pilátus látta Jézust, a római katonák a kezükkel is megragadták Jézust és mégsem ismerték meg őt a maga lényegében, igazi valójában. Pál apostol, Bethlen Gábor, Assziszi Ferenc, meg rengeteg más hívő lélek pedig sohasem látta, és mégis személyesen ismerte. Nos, tehát azt ne higgyétek, hogy hinni valami alacsonyabb rendű funkció, mint látni. Ne féljen senki attól, hogy az maradi dolog, tudomány ellenes magatartás, ha olyat hisz valaki, amit nem lát és nem ért. Ahhoz, hogy valaki higgyen, egyáltalán nem szükséges látnia. A látás nem erősíti meg a hitet. A hit több, mint a látás! A hit közvetlenebb látás. A hit a lényegnek a megragadása. Ezért mondta Jézus: “Boldogok, akik nem látnak és hisznek.”
2) Persze Jézus egyáltalán nem arra gondolt, hogy csukd be a szemed, ne használd az eszed, ne gondolkozz semmin, hanem csak higgy vakon. Hinni nem azt jelenti, hogy - még egyszer mondom - naivul elhiszek mindent, mint a gyermek a tündérekről meg a boszorkányokról szóló mesét. Vannak, akik azt gondolják, hogy hinni azt jelenti, hogy nem szabad ezt, nem szabad amazt... Pedig hinni annyi, mint bizonyos morált követni. Vannak, akik azt gondolják, hinni annyi, mint a templomba járni. Pedig ha azt mondaná valaki: én hívő vagyok, mert templomban ülök, az éppen olyan állítás lenne, mintha valaki azt mondaná egy talicskára, hogy az autó, mert garázsban van. Azt is sokan gondolják, hogy hinni nem egyéb, mint egy csomó igazságot elfogadni, ilyeneket, hogy Isten van, Jézus él - pedig ezt az ördögök sokkal jobban tudják, hogy Isten van és hogy Jézus él!
Tudjátok, mikor kezd valaki hinni? Akkor, amikor egyszer mintegy áramütés-szerűen rádöbben arra, hogy valaki érdeklődik iránta, törődik vele, átlát rajta! Én ugyan nem látom azt a valakit, de nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az a valaki viszont lát engem. Akármit csinálok, lát! Mindent tud rólam. Tökéletesen ismer. Hallja minden szavam. Tehát a hit nem is olyan kellemesen kezdődik. Mert amikor az embert látják, az nem mindig kellemes. Persze vannak pillanatok, amikor szeretnénk, ha látnának. Észrevettem már televíziós közvetítéseknél, amikor a közönséget vették föl, hogy emberek igyekeztek mindenáron úgy viselkedni, helyezkedni, hogy rákerüljenek a képernyőre, hogy lássák őket a televízióban. Ez szenzáció! De ez egészen más. Az nem szenzáció, hanem leleplező, térdre kényszerítő, megalázó és ugyanakkor mégis felemelő fölismerés, hogy Valaki akkor is néz, lát, amikor nem akarom. Megfogott a tekintetével, és egyszer kénytelen vagyok megfordulni és szembenézni vele. És amikor ez a két, láthatatlan lelki tekintet találkozik, ez a hit! Megfogott az Isten! Legyőzött az Isten! Átölelt az Isten! És én HISZEK! Ez történt Tamással is: egyszerre Jézus szájából hallotta vissza ugyanazokat a szavakat, amiket akkor mondott, amikor Jézust sehol sem látta maga körül. Mert íme, ezt mondta: Ha nem bocsátom be a kezemet a sebeibe, ha nem látom, nem hiszem. És most Jézus mondja neki: Gyere, bocsásd be a kezeidet a sebeimbe, és ne légy hitetlen, hanem hívő. Hát ennyire látta őt Jézus, ennyire közel volt hozzá, ennyire hallotta minden szavát? Igen, ezt akarta Jézus megéreztetni Tamással. Döbbenjen rá, hogy az a láthatatlan világ, amit az öt érzékszervével nem tud megragadni, az az Isten, Akit távcsövekkel és lángelmével nem tud kikutatni, közelebb van hozzá, mint az inge, meg a bőre. Reálisabb realitás, mint Ő maga!
És ekkor kiált föl Tamás: én Uram és én Istenem! Mintha azt mondaná: “Hát ezt nem hittem én? Hát ilyen őrült voltam én? Ezeket a szent sebhelyeket akartam megérinteni én? Hiszen ehhez a drága szeretethez és hatalomhoz nem kézzel, meg szemmel, meg értelemmel lehet hozzáérni, hanem imádsággal; nem megtapogatni kell ezt, hanem imádni! Én Uram, és én Istenem! Nem érzed-e ott a hátadban Jézus tekintetét? Nos, fordulj meg, és akkor máris hiszel! Hihetsz! Szabad néked is hinni! Mindent! Azt is, hogy Jézus megfizetett helyetted. Azt is, hogy az Ő véréért minden meg van bocsátva. Azt is, hogy az Ő oltalmazó keze vezet, néked is segít, a te életedet is megáldja, téged is kiment a megkötözöttségeidből, az Ő megváltó szeretete téged is bevisz majd a mennybe! “Boldogok, akik nem látnak és hisznek!”
És azt ne gondoljátok, hogy nem látni és hinni - ez valami bizonytalan, irreális dolog. Tudjátok, kik magasztalták valaha is legjobban Isten szeretetét? Azok az emberek, akik a legkevesebbet láttak belőle a maguk életében: a mártírok! Ennyire reális dolog: hinni! Egyszer egy házaspárt láttam, amint egyetlen fiuk temetése után a húsvéti istentiszteleten hallgatták az Igét és énekelték a zsoltárt. Ebben az igehallgatásban és zsoltáréneklésben volt valami hátborzongató erő, győzelem, valami érthetetlen, minden szomorúságon diadalmaskodó öröm! Többen, akik látták, azt mondták: ezek az emberek igazán hisznek! Mindnyájan hiszünk valahogy, de ezek az emberek igazán hisznek!
3) Hát nem boldog-e az ilyen ember? Hát nincs igaza Jézusnak, amikor azt mondja, hogy boldogok, akik nem látnak és hisznek? Vajon boldogabbá váltak-e azok az emberek, akik föladták a hitet? Vajon boldogabbá válik-e az emberiség, ha nem hisz? Ha elvet mindent, amit valaha hitt? Nem! Egészen bizonyos, hogy nem! Sőt, én még hívőtől sohasem hallottam, hogy de szeretne hitetlen lenni, de hitetlentől már nagyon sokszor hallottam, hogy de szeretnék én is úgy hinni, mint a hívő emberek! De jó azoknak, akik hisznek, de jó volt, amikor még én is gyermeki módon tudtam hinni! - Igen: “Boldogok, akik nem látnak és hisznek!” Boldogok! Nem azt jelenti ez, hogy szerencsések, ezeknek mindig minden sikerül; nem olyan értelemben véve boldogok, mint amikor a regény végén a szerelmesek végre egymáséi lesznek; nem kívülről boldogok, hanem belülről! Egy belső rendben-létel ez a boldogság. Mondtam már sokszor, hogy Jézus, mielőtt egy lelket a mennybe visz, előbb a mennyet viszi bele abba a lélekbe. Nos, hát: ez a boldogság! Valami a mennyből, a menny derűjéből, öröméből, békességéből - az Isten boldogságából! “Boldogok, akik nem látnak és hisznek!”
Te hiszel? De úgy - igazán? Íme Jézus akkor is él, ha a te emberi szemed nem látja; akkor is közel van, ha a te emberi kezed nem éri el; akkor is szeret, ha a te emberi szíved nem érzi! De mindezt hiheted! Te is hiheted! És akkor te is boldog lehetsz! Boldog! Merjed elhinni, hogy a kezed, amelyik most ott van az öledben, ebben a pillanatban Jézus kezében van, annyira, hogy csak éppen meg kell szorítanod - és most így mondjad Neki a 295. énekünk szavaival:
Jézus, benned bízva-bízom,
Elpusztulnom ó ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron,
Egyedüli győztes vagy:
Gyönge hitben biztass engem,
Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó, Uram,
Mindörökké boldogan.
295. ének 2. vers
Ámen!
Dátum: 1960. július 10.