Kedves Testvéreim! Biztatás és feladat, ígéret és megbízatás van ebben az Igében, Istennek ebben a szavában, amit mintegy 3000 esztendővel ezelőtt egy Izsák nevű embernek mondott az Úr. És a Bibliának éppen az az ereje, hogy Isten szavai, amelyek valamikor egészen határozott, valóságos emberekhez szóltak, ma is ugyanúgy érvényesek, mint akkor voltak. Nem múlnak el azok az emberekkel együtt, akik azóta már régen meghaltak, hanem Isten szava halhatatlan, élő szó, eleven Ige, olyan beszéd, amiben Isten mindig újra megszólal, megszólít, beszél! Ez a titka ennek az Igének is, ezért érvényes, igaz ma is az a biztatás és feladat, az az ígéret és megbízatás, ami ebben az Igében van: “Tartózkodjál ezen a földön, és én veled leszek és megáldalak téged.” Szinte azt merném mondani, hogy semmire sincs nagyobb szüksége ennek a világnak, benne a modern embernek, mint éppen erre a biztatásra és feladatra. Ez az Ige a modern emberiség két legnagyobb problémájába szól bele.
Az egyik nagy-nagy problémája a mai embernek a magány, hogy mennél jobban eltömegesedik, annál jobban elárvul, magára marad. Múltkor olvastam valahol, hogy a telefontudakozó tisztviselője, aki mindenféle kérdésre válaszol, egy este, amikor újra megszólalt a csengője már aznap sok századszor, belekiáltotta a kagylóba, ahogyan mindig szokta: Jó estét kívánok, itt a telefontudakozó. Óh, nagyon köszönöm - válaszolt a másik oldalon egy szomorú hang -, csak arra vágytam, hogy egyetlen emberi hangot hallhassak, mielőtt aludni térek! - Jellemző tünete ez a mai ember lelkületének. Emberekkel való beszélgetésben mindig azt veszem észre, milyen sokan szenvednek a magányosság érzése miatt, mennyi nehézségük adódik öregebbeknek és fiatalabbaknak abból, hogy nincs senki, akit úgy igazán érdekelné a létük, akit igazán foglalkoztatnának a kérdéseik, aki úgy igazán törődnék a legbensőbb ügyeikkel, aki előtt megnyílhatnának. A fiatal lány bizalmasabb barátjának érzi a naplóját, mint az édesanyját. Van asszony, aki jobban bízik a macskájában, mint bárki emberfiában. Van férfi, akinek nagyobb támasza a cigarettája, mint a felesége... Ebben a nagy tömegben úgy élünk egymás mellett, hogy sohasem közeledünk egymáshoz igazán. Van, akinek fáj az elárvulás a társadalomban, mások már észre sem veszik, milyen mélységesen magányos lélekként bolyonganak a rengeteg ember között.
Ez a magányosság bizonyos tekintetben ősi, emberi sors. A bűn következménye. Abból ered, hogy az ember elvesztette Istent, s ezért alapvetően önmagára utaltnak érzi magát, magára maradt, minden mélyebb kapcsolat nélkül, minden belső kontaktus nélkül. És mennél messzebb szakad el az emberiség Istentől, annál nagyobb problémává nő az elárvulás folyamata. Ezért van olyan nagy jelentősége annak az Igének ma a számunkra, amit Izsák kapott biztatásul Istentől: “Én veled leszek és megáldalak téged”. Arra szeretnék itt bátorítani mindenkit, hogy merjük mi is szó szerint venni Istennek ezt az Igéjét.
Isten neked mondja: “Én veled leszek!” Azt jelenti ez, hogy a most kezdődő év minden napján - a boldog, derűs órákban éppen úgy, mint a sötét szorongások között - gondolj mindig újra arra: Úgy kezdted ezt az évet, hogy Valaki melléd állt és azt mondta: “Én veled leszek!” Lehet, hogy talán vannak körülötted mások is, szeretteid, akik szintén azt mondják otthon neked: én veled leszek. Talán nem vagy még lelkileg egészen magadra maradt ember. Talán életed társa fogja meg a kezedet és biztat ennek az évnek a küszöbén: Én veled leszek, nem hagylak el! Talán szülők mondják ezt gyermeküknek, vagy a felnőtt fiú az elaggott édesanyjának, vagy jó barátok, a szomszédok egymásnak: Nem fogjuk elhagyni egymást, összetartunk továbbra is! Nagyon helyes, jól teszitek, de akkor is még egy Valaki jön közétek és megszólal: Én veled leszek! És ha az egész földön nem lenne már senkid, ez az egy Valaki akkor is odalép most hozzád és a füledbe súgja: Én veled leszek!
És ez az egy Valaki egészen másként, más erővel mondja, mint ahogyan mi tudjuk mondani egymásnak. Mert mi akármennyire szeretünk valakit, és akármennyire komolyan vele akarunk lenni, a lehetőségeink korlátozottak, nem tudunk mindig mellette állni, mindenféle helyzetben védeni, oltalmazni, segíteni. És, ha a legbensőségesebb közösségben élünk is valakivel, akkor is vannak minden embernek olyan magányos órái, amelyben a legközelebb álló ember sem tud segíteni. Vannak pillanatok, a fájdalomnak, a gyásznak, a megdöbbenésnek az ideje, amikor dacára a legszeretőbb emberi részvétnek, segíteni akarásnak, mégis egyedül marad a lélek a maga nyomorúságával. Ez az egy Valaki akkor is bele tud lépni a legelzártabb magányba is és ezt mondja: Én ott is veled leszek! Legyen ez ott mintegy felírva azon a kapun, amelyen át most belépünk ebbe az új esztendőbe: Én veled leszek! És ezért mindig emlékezzünk erre, talán éppen akkor, amikor valami ránehezedik az életünkre, amikor senki emberfia nem tud segíteni, amikor azt gondoljuk, hogy egészen magunkra maradtunk: emlékezzünk rá, hogy ennek az évnek a kezdetén Ő biztatott így, Ő ígérte az előttünk lévő év minden órájára: Én veled leszek!
De hát honnan tudjuk ezt ilyen bizonyosan, hogy ez a régen Izsáknak mondott biztatás nekünk is szól? Hogy ez az ősrégi Ige ma is érvényes? Onnan, hogy a karácsony csodája, aminek épp ma egy hete örvendeztünk, szinte megpecsételi ezt az Igét. Mert karácsonykor az ősi ótestamentumi prófécia teljesedett be, amit így írt meg Ézsaiás: “Ímé, a szűz fogan méhében és szül fiat és annak nevét Immánuelnek nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten”. Halljátok: Jézus Krisztus ótestamentumi neve Immánuel, magyarul pontosan azt jelenti, amit Isten ebben az Igében mond: “Velünk az Isten - Én veled leszek!” A karácsony csodája éppen az, hogy az a Valaki, aki által lett a mindenség, Aki nagyobb mindennél, hatalmasabb a természeti erőknél, fölötte áll a sorsnak, Aki a kezében tart mindeneket: ez a Valaki elszakíthatatlanul egyesül velünk, összeköti Magát velünk és azt mondja: Én veled leszek. Nem akarok többé nélküled lenni. Szinte mintha arról lenne szó, hogy Isten nem is tud többé boldog lenni, nyugton lenni nélkülem és nélküled - vagy legalábbis nem akar, és hogy ezt a hihetetlen dolgot mégis el tudjuk hinni, leereszkedik közénk, ott akar lenni, ahol mi vagyunk: a mi nyomorult testünkben, egészen benne a mi emberi életünkben! Ez a karácsony csodája. Ezt ünnepeltük alig egy hete, most tehát arról van szó: Merjük elhinni is, amit ünnepeltünk, merjük elhinni, hogy most az a drága isteni testvérünk és Urunk, Akinek a jászolától jövünk, jön velünk és közben biztat: Én veled leszek! És megáldalak téged! Éppen azzal áldalak meg, hogy veled leszek! Éppen ez a legnagyobb áldás, hogy veled vagyok! Nem azt mondja, hogy minden törekvésedet sikerre viszem, minden vágyadat beteljesítem. Sőt, egészen bizonyosan sok kívánságunk marad teljesítetlenül, és sokszor meg fogjuk tapasztalni, hogy nem azt adja, amit kértünk Tőle. Lesz fájdalom, lesz csalódás, lesz betegség, lesz szomorúság is az új évben. Nem áltat Jézus! Azt mondja: Én mindezekben veled leszek és megáldalak! Bízzál csak Bennem, számíts rám, áldásom nem távozik el tőled, és minden bajodban és megpróbáltatásodban nem leszel elárvult, elhagyatott ember: Áldott ember leszel! Veled leszek, megáldalak, úgy, hogy te magad is áldás leszel!
Az elárvuláson kívül azonban van még egy másik nagy problémája is a modern emberiségnek, ami még akutabb, mint az előbbi: ez pedig az a halálos fenyegetettség, ami növekvő rettegésben tartja a világot. Nagyon sokat hallunk róla állandóan, nem vesztegetek rá sok szót. Kétségtelenül legnagyobb problémája ma a világnak. Az ősszel Amerikában tartott III. Evangélikus Világgyűlésen a nálunk is jól ismert Lilje püspök megrázó szavakban foglalta össze ezt a problémát. Hadd mondjam el itt is, amit már az egyik bibliaóránkon elmondottam, hogy egy német, mérnöki tudományokkal foglalkozó szakfolyóiratban olvastam egy rendkívül érdekes cikket, amelyik a mai technikai, és gazdasági fejlődés erőit vizsgálva próbál következtetni arra, hogy milyenné lehet majd ez a világ a 2000. esztendőre. Leírja ez a mérnökember, hogy a legjózanabb tudományos vizsgálódás alapján megállapítható, hogy kétféle lehetőség előtt áll az emberiség: Vagy egy soha nem álmodott jólét, vagy egy soha nem sejtett totális pusztulás lehetősége előtt. Elképzelhető az, hogy egy olyan világkorszak köszönt ránk, amelyben nem lesz többé éhség, munkanélküliség, szegénység, de az éppúgy lehetséges, hogy minden elpusztul, hogy öngyilkosságot követ el az emberiség. De hogy vajon földi paradicsom, vagy végső katasztrófa felé vezet-e igazán az Út: az elsősorban - írja az a mérnök - nem materiális erőktől, hanem lelki és főleg erkölcsi erőktől függ. És így folytatja: Ha azt szeretnénk, hogy a 2000. évben legyen még egyáltalán lakható világ, olyan földrész, amelyen érdemes lesz élni, akkor ebből csak úgy valósulhat meg valami, ha az emberiségnek az a része, amelyik keresztyénnek nevezi magát, halálosan komolyan megéli a keresztyénségét. A mai embernek Krisztus tanítását, tanításait sokkal komolyabban kellene érvényesítenie a mindennapi életében, és sokkal inkább szó szerint kellene vennie, mint ahogyan szoktuk általában. Mintegy erre való megbízatást jelent Igénknek ez a része: “Tartózkodjál ezen a földön!” Vagy ahogyan a modern magyar fordítás jobban érzékelteti az itt használt eredeti kifejezést: Jövevényként, idegenként tartózkodjál ezen a földön!
Különös kettősség feszül ebben az Igében: az egyik az, hogy mi, keresztyének jövevények, idegenek vagyunk ezen a földön! Azzal a tudattal, mondhatnám öntudatossággal járunk-kelünk az emberek között, hogy igazi otthonunk másutt van, nem arra vagyunk teremtve, hogy örökké ezen a földön maradjunk. Nem úgy élünk, mint akiknek minden reményük, minden törekvésük, egész életük csak e földhöz van kötve. Mindenféle földi érdekeltségen túl és fölött van egy magasabb rendű érdekeltségünk: mi mindig, míg e földön élünk, csak útban vagyunk valahová, mint tovasietők, átutazóban a végleges otthonunk felé. Úgy élünk, mint akik tudjuk, hogy az igazi élet még előttünk van. Tehát egyfelől jövevényekként tartózkodunk ezen a földön, ezt ne feledjük soha, de másfelől azt se, hogy ezen a földön vagyunk jövevények. Tehát mindaz, ami ezen a földön van, él, mozog, nagyon fontos, nem értelmetlen és nem közömbös a számunkra.
Igen súlyos félreértés lenne azt gondolni, hogy mivel a jövendőre nézünk, ezért a vándorútnak ezt a földi szakaszát nem is kell komolyan venni. Sőt, éppen a jövevénységünk magában véve is nagy elkötelezés, roppant felelősség. Arra kötelez, hogy az örökkévaló világ polgáraként éljünk ezen a földön. Kötelez, hogy a menny értékeiből, a szeretet, jóság, szívesség, öröm, békesség erőiből valósítsunk meg minél többet ezen a földön. Hogy az örökkévalóság távlatában tudjunk tájékozódni és tájékoztatni másokat is ezen a földön. Azért idegenek a keresztyének, az igazi keresztyének ezen a földön, mert egész lényükkel, minden tettükkel egy nagy győzelmi üzenetet hirdetnek. Azt, hogy van Megváltója ennek a világnak, Akiben való hit által egyszerűen elveszett bennük a bűn ereje és nyilvánvalóvá lett bennük egy másik erő: az Isten ereje. Akik azt a Krisztust képviselik ebben a világban, Aki a pusztulás és halál - démonikus rettegésben tartó - erőin már győzött egyszer az élet ereje által. Érzitek, milyen világméretű jelentősége van ennek a feladatnak, megbízatásnak: jövevényként, idegenként, a menny polgáraként élj ezen a földön?!
Sokszor elgondolom, hétköznapon, amikor a templom ajtaja zárva van, hogy vajon hol van most az a gyülekezet, amelyik vasárnap itt szokott Igét hallgatni, imádkozni, énekelni - vajon mit csinál most? Hogyan él? Vajon lehet-e reá számítani kint az életben? Vagy talán tetszhalott a következő vasárnapig, amikor megint fölébred egy rövid időre? Vajon nem tagadja-e meg magát kint a világban? Észre lehet-e venni hétköznapon, hogy van népe Krisztusnak ebben a világban, a gyárakban, a hivatalokban, a családi otthonokban, az utcákon, a mozikban, a hangverseny-dobogókon? Én azt hiszem, ebben az új esztendőben egyre nagyobb jelentőségűvé lesz az a kérdés: mit csinál a gyülekezet az istentisztelet után?
Egyre világosabbá válik, hogy az istentisztelet nem ér véget a templom kapujánál. Krisztus népe akkor is Krisztus népe marad, amikor az istentisztelet befejeződött. És éppen akkor van szükség rá ebben a világban. Ennek az elárvult és totális pusztulással fenyegetett világnak igazán csak Jézus Krisztus lehet az egyetlen reménysége, az a Jézus Krisztus, Akit az Ő népe vihet bele, élhet bele ebbe a világba. Erre biztat most és erre küld bennünket az Úr, amikor 1958 küszöbén így szól hozzánk: Tartózkodjál idegenként, a menny polgáraként ezen a földön, Én pedig veled leszek és megáldalak téged!
Ámen
Dátum: 1958. január 1. (Újév)