Mostanában sokszor van szó közöttünk az egyház, a gyülekezet szolgálatáról ebben a világban, ezért a világért. Arról, hogy Isten népének áldásul kell lennie a környezetére, létével és bizonyságtételével szolgálnia kell Istennek azt az akaratát, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson. Hogy azonban az egyház ezt a szolgálatát betölthesse, ahhoz igazán a Krisztus egyházává kell válnia. Amint a múlt vasárnap beszéltünk róla: meg kell élni a Krisztus testi egységét, a Lélek egységét a békesség kötelékében. Ezt szolgálja többek között az a nagy felekezetközi összefogás, amit ökumenikus mozgalomnak neveznek. Ennek a jegyében folyik most az egész földkerekségen az a nagy ökumenikus imahét, amibe a mi gyülekezetünk is belekapcsolódott, együtt az evangélikus gyülekezettel. - De most még tovább menőleg: ahhoz, hogy az egyház a maga feladatát a világban a világért betölthesse, az egyes gyülekezeteknek a maguk keretén belül is minél teljesebben élő gyülekezetté, Krisztus népévé kell válniuk. Ezért ma a gyülekezet belső életéről szeretnék beszélni. Erre pedig legjobb példa a jeruzsálemi ősgyülekezet életének az a rajza, amit a felolvasott Igében láttunk. Itt mondja el egy szemtanú, miként élt a gyülekezet otthon, befelé! És hogy milyen hatása volt ennek a bensőséges gyülekezetnek kifelé, a környezetére! Ezt próbáljuk most megvizsgálni közelebbről.
Itt van a legfontosabb adat, az, amit Igénkben így olvasunk:“És foglalatosok valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben.” (ApCsel 2,42) Hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy az újabb magyar fordítások ezt a szót: “foglalatosak valának”, így adják vissza: állhatatosan kitartottak, ragaszkodtak, minden akadály ellenére is megmaradtak benne. Tehát ebben a rövid híradásban kifejezésre jut az, hogy sokféle külső és belső ellenállással kellett megküzdeniök az ősgyülekezet tagjainak ahhoz, hogy foglalkozhassanak az apostolok tudományával, részt vehessenek a gyülekezeti közösségben, folytathassák tovább az imádságok szolgálatát és megtörhessék a kenyeret - de nem adták fel a küzdelmet, kitartottak ezekben, nem engedték, hogy bármi elvonja őket ezektől a dolgoktól és cselekedetektől. Tehát kitartóan, rendszeresen foglalkoztak az apostolok tudományával, a tanítással: mindazzal, amit az apostolok, a szemtanúk Jézus Krisztus életéről és tanításáról elmondottak, úgy, ahogyan nékünk rendelkezésünkre áll ez abban a prófétai és apostoli bizonyságtételben, ami Istennek a Jézus Krisztusban kijelentett tetteit tárja elénk a Szentírásban.
Azután állhatatosan kitartottak a közösségben, vagyis a Szentlélek munkálta ama közösségben, életközösségben, amiben egynek tudták, egynek érezték magukat a gyülekezet Fejével, Krisztussal, és az összes többi tagokkal egymás között. A Krisztussal való hitbeli kapcsolatuk élő szeretetközösségbe hozta őket egymással. A közös emlék, a közös ígéret, a közös hit a Krisztusban egész életüket átfogó és meghatározó kapcsolatot teremtett közöttük. Továbbá állhatatosan kitartottak a kenyér megtörésében, vagyis az úrvacsora megismétlésében. Tehát abban a cselekményben, amelyben a szakramentális közösségük a feltámadott Úrral és a testvéri asztalközösségük egymással csodálatos egységbe olvadt. És végül állhatatosan kitartottak a könyörgésekben, tehát az imádságok, esedezések, hálaadások szolgálatának naponkénti közös gyakorlásában. Tehát: mai nyelven szólva olyan élő gyülekezet volt az a maroknyi kis hívő nép, amelynek minden tagja örült annak, hogy beletartozhat az Isten megváltott gyermekeinek családjába, egy akarattal kitartott a gyülekezet istentiszteleti közösségének és szeretetközösségének minden megnyilvánulásában.
És éppen ezáltal, hogy merték komolyan venni az apostolok különös tanítását, a szeretetközösség valóságát, az úrvacsorázás misztériumát és az imádságok erejét: éppen ezért történt az, amiről így tudósít a leírás: “Támada pedig minden lélekben félelem, és az apostolok sok csudát és jelt tesznek vala.” (ApCsel 2,43) Mert amikor egy gyülekezet ilyen állhatatosan kitart az Ige tanulmányozásában, a testvéri közösség gyakorlásában, az úrvacsorában és az imádságban, amikor kemény küzdelmet vív azért, hogy ezekben a dolgokban állhatatos maradhasson, akkor ott félelem támad minden lélekben, amelyik látja ezt a gyülekezetet. Mert egy ilyen gyülekezetnek az életében láthatóvá válik az, hogy Isten él és munkálkodik, ott csodák és jelek történnek. Betegek gyógyulnak meg, fáradtak újulnak meg, szomorúak megvigasztalódnak. Ott az életnek olyan átalakulása történik, mint amilyet a Hegyibeszédben látunk! Itt például az, hogy: “Mindnyájan pedig, a kik hivének, együtt valának, és mindenük köz vala; És jószágukat és marháikat eladogaták, és szétosztogaták azokat mindenkinek, a mint kinek-kinek szüksége vala.” (ApCsel 2,44-45) Tehát az egymásról való lelki és anyagi gondoskodásnak józan ésszel szinte meg sem érthető formája valósul meg. És mindennek az eredménye pedig az, amit így ír le a tudósító: “Dícsérve az Istent, és az egész nép előtt kedvességet találva. Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a gyülekezetet az idvezülőkkel.” (ApCsel 2,47) Fölfigyeltek rájuk és nagy tisztelettel és elismeréssel szemlélték őket a kívülállók is, a világ is. Mgérezték, hogy valami különös, megmagyarázhatatlan vonzerőt sugároz maga körül ez a gyülekezeti élet.
Íme, tehát ahhoz, hogy egy gyülekezet a maga áldásos hatását kifelé, a környezetére kifejezhesse, az szükséges, hogy valóban gyülekezet lehessen befelé! Ma is az az igazi gyülekezet, amelyikben "félelem támad minden lélekben", a fásult, unalmas és megszokott légkör helyett Isten valóságos jelenlétének szent borzongása, amelyikben állandóan jelek és csodák történnek, amelyik tagjainak a fölszabadult, derült életformája miatt kedvességet talál az egész nép előtt. Megtörténhet ez ma is egy gyülekezettel? Igen, ha Isten az Ő Szentlelkét kiárasztja reá! És ez a Szentlélekkel való kiteljesedés meg is történik bizonyosan azzal a gyülekezettel, amelyik állhatatosan kitart az apostolok tanításában, a közösségben, az úrvacsorázásban és a könyörgésekben. Ebben van a gyülekezet ereje, és ebből ered a gyülekezet hatása is a világra!
Elsőhelyen áll tehát az apostolok tudományában való kitartó foglalatosság. Nemcsak az istentiszteleten és bibliaórán való igehallgatás rendszeres gyakorlatáról van szó, hanem talán még inkább az egyéni és családi igetanulmányozásról. Olyan mértékben újul meg a gyülekezetünk, amilyen mértékben válnak tagjai, ti, mi mindnyájan bibliás emberekké. Ne úgy legyen a Bibliánkkal, ahogy a múltkor hallottam valahol, hogy egy lelkipásztor megkérdezett egy kis leánykát, tudja-e, mi van a Bibliában? Mire a kislány így válaszolt: Óh, igen, pontosan tudom: a kis testvérem fényképe, anyuka arckrémjének a receptje, a kis öcsikém hajtincse, és a papa órájának zálogcédulája. Sok helyen van ilyesmi a családi Bibliában. Pedig a Biblia nem arra való csak, hogy megőrizzünk benne régi leveleket, préselt virágokat, emlékeket - mint egy íróasztali mappában -, hanem arra, hogy naponként megkapjuk belőle Isten útmutatását, tanácsát, segítségét, erejét. Aki nem igyekszik minél jobban a Bibliában közölt isteni Ige fegyelme és hatalma alá odarendezni naponként az életét, az lényegében véve Isten nélkül él. Amint Jézus Krisztusban valóságos emberi testet öltött Isten Igéje, úgy öltötte magára a leírt szó és nyomtatott betű testét a Szentírásban. A Biblián keresztül válik számunkra a láthatatlan Isten megszólító, életünkbe beleavatkozó valósággá.
Meg kell tehát újulnunk itt is, otthon is a Bibliában megnyilatkozó isteni szó kitartó, állhatatos hallgatásában! És hadd mondjam el, hogy Isten Szentlelke az egész földkerekségen munkálja is már ezt a megújulást! Csak ki ne maradjunk belőle! Az egyháznak egész egyetemében, az ökumenében egyre jobban látják ma már, hogy a gyülekezet megújulása nem is lehetséges személyes és közösségi bibliatanulmányozás nélkül, mégpedig szenvedélyes és meg nem szűnő bibliatanulmányozás nélkül. Egyre jobban érzik az egyházak a szükségét annak, hogy igazán komolyan meghallják azt, amit a próféták és apostolok az Élet Beszédéről hirdetnek. Bizonysága ennek az is, hogy szinte minden nyelven készülnek mostanság új, modern bibliafordítások, magyar nyelven is van már nemcsak a reformáció egyházainak, hanem a római katolikus egyháznak is új, modern bibliafordítása az Új Testamentumról. Isten táplálja Igéjével az Ő egyházát - csak éljünk vele!
Második helyen említi Igénk a közösség gyakorlását. Emlékeztek még talán, hogy a múlt vasárnap elmondtam annak a szemtanúnak a bizonyságtételét, aki végigélte a másfél évvel ezelőtti evanstoni nagygyűlés megnyitó istentiszteletét, azt a megrendítő érzést, amikor körülötte a legkülönbözőbb színű és kinézésű emberek mind a maguk nyelvén egyszerre mondták el az Úri imádságot és a Hiszekegyet. Mellette jobbról valaki angolul mondta, balról egy néger mély hangja búgott, előtte franciául és magyarul mondták, háta mögött olaszul és japánul. Valami győzelmes öröm hatotta át az ember szívét, hogy dacára mindennek, ami egy szétszaggatott világban feszül: mégis egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten, mindeneknek Atyja és egy a Jézus Krisztus, a világ reménysége! De hát miért nem hatja át ugyanaz a győzelmes öröm a szívünket akkor, amikor ugyanazon templomban és nyelven, itt helyben, ebben a gyülekezetben imádjuk Urunkat? Nem kellene-e ugyanezt a családi közösséget még erőteljesebben, még konkrétabban átélnünk egyugyanazon gyülekezet keretén belül?! Hiszen a közös hit, a közös imádság, a közös asztal, a közös Úr olyan összetartó erő, amilyen nincs még egy a világon! Itt nem futó ismeretségek szövődnek, hanem olyan lelki szálak, amik még a vérségi rokonságnál is valóságosabbak és erősebbek! Hol számíthatnánk megértésre, segítségre, vigasztalásra, lelki és anyagi támogatásra, ha nem itt a gyülekezetben egymás között?! - azok között, akiket “egy Úr, egy keresztség és egy hit egyesít"?! Kiszakadva, lemaradva a gyülekezet közösségéből úgy jár minden ember, mint amikor a nagy halom parázsból kivesznek és külön tesznek egy kis darabot: kialszik benne a tűz, míg a többi még mindig lobogva ég!
Tehát ahhoz, hogy a gyülekezet, az egyház betölthesse feladatát ebben a világban, ezért a világért, neked is állhatatosan ki kell tartanod a gyülekezet nagy családjának kisebb vagy nagyobb közösségében! Meg a mindig megújuló úrvacsorázásban - mondja az Ige! Abban a misztikus cselekményben, amivel az Úr halálát hirdetjük, míg újra eljövend! Igen: az Úr vacsorájában való lelki részvételünkkel kapcsolódunk be, és erősödünk meg mindig újra abban az áramkörben, ami Krisztus halála és visszajövetele között feszül! A villanykörte is akkor gyullad ki, ha az elektromosság két vezetője, a pozitív és a negatív érintkezik benne. A mi életünk is akkor fénylik, világít, szolgál igazán, ha hitbeli kontaktusban van az Isten országa energiájának e két pólusával: a Krisztus halálával és a Krisztus visszajövetelével. Nemcsak kegyességi gyakorlat az úrvacsora, hanem mindig újra való megtöltődés azzal a mennyei feszültséggel, amelynek az ereje által keresztyénül élhetünk kint a világban!
És végül állhatatosan kitartani a közös és magános imádságban! Újévkor figyelmeztetett erre bennünket Isten az Ő Igéjében, hogy tartassanak könyörgések. Három hét telt el azóta, most vizsgáld meg magad: mi valósult meg a rendszeres, koncentrált, különleges könyörgésekből, esedezésekből a te imagyakorlatodban a világért, az emberiség békéjéért, a szükségben levőkért, betegekért, a Krisztus egyháza egységéért, minden emberért?! Pedig csak az a gyülekezet válik áldássá a világ számára, amelyik állhatatosan kitart az imádság szolgálatában!
Tehát mi a legelső hozzájárulásunk a Krisztus egyháza e világbeli feladatának teljesítéséhez? Az, hogy mindnyájan állhatatosan, kitartóan ragaszkodunk az apostolok tanításához és a közös és egyéni imádság szolgálatához. Ahol ez megtörténik, ott ma is történnek csodák és jelek, ott ma is csodálatos és nem remélt áldásokon mennek át az emberi életek, onnét ma is áldás sugárzik ki az egész emberi együttélésre. Egy gyülekezet belső élete megújulásának mindig áldott gyakorlati következményei vannak kifelé is! Sőt csakis egy belsőleg megújuló gyülekezet életének vannak áldott hatásai kifelé! Mert egy ilyen gyülekezetben maga az élő Úr van jelen, maga Jézus Krisztus munkálkodik! Az a gyülekezet, amelyik igazán az Igéből táplálkozik, igazán gyakorolja a testvéri közösséget, igazán részesül az úrvacsora misztériumában és igazán végzi az imádságok szolgálatát: már a puszta létével is hirdeti, hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet az egész világ számára!
Ámen.
Dátum: 1956. január 22.