Pár héttel ezelőtt meglátogattam két asszonyt, két öreg rokonomat. Lakásuk a harcok következtében teljesen tönkrement. Nagy lyukak tátongtak a falakon, a valamikor szép bútordarabok a felismerhetetlenségig szétforgácsolódva hevertek szanaszét a piszkos szobákban. Mikor végigvezettek a romok között, végtelen szomorúsággal a tekintetükben így szóltak: Sok megpróbáltatáson mentünk már át, s most még ez is! Csak legyen erőnk hozzá! De már öregek vagyunk! Azóta nagyon sokszor visszacseng a fülembe ez a vágyakozó kijelentés: Csak erőnk legyen hozzá...! Igen, csak erejük legyen hozzá, ez a fő - a többi már mellékes, az, hogy öregek-e vagy fiatalok, az már akkor nem is számít olyan sokat! Erő! Lelkierő! Ez a legfőbb kérdés az életben! Az egész világnak ez ma a legfőbb problémája: az erő, az energia! Sokszor hallottunk erről éppen az utóbbi időben. Hányszor bemondta a rádió, hogy az energiahiány miatt szünetel a munka, a termelés ebben meg abban a gyárban, üzemben. Igen: mert energia nélkül a gépek egyszerűen nem mennek! Ezt már tudjuk! De azt csak keserves tapasztalatok árán tudjuk meg, hogy a lélek sem megy energia nélkül! De az a lelkierő olyan hamar elfogy, hiszen olyan nagyon kevés! Akkor érzi az ember, amikor próbára van téve, amikor terhek nehezednek rá. A csalódás, a szenvedés, a nyomorúság úgy rá tud telepedni az ember lelkére, mint a téli köd erre a pasaréti völgyre! A lélek elveszíti a tájékozódását benne, kételyei támadnak, rémeket lát, reménytelenség gyötri, zúgolódik, megrendül a hite, fellázad a sorsa ellen, elveszíti az egyensúlyát, kétségbe esik!
A Szentírás is ismeri ezt a nyomorult lelkiállapotot. A felolvasott Igében megrepedt nádszálról és füstölgő gyertyabélről beszél. Lehetne-e találóbban kifejezni az emberi gyengeséget, erőtlenséget, mint éppen a nádszállal? Aki már állt valaha zizegő nádas közt a tó partján, megérti, miért hasonlítja Jézus Krisztus az emberi ingatagságot a nádhoz, amelyiket a legkisebb szellő is ide-oda hajlítgat, a pozíciójában, a helyzetében megingat. Ha még az ép, élő nádszál is ilyen gyenge, ilyen kevés tartás van benne, akkor egy megrepedt nádszál milyen lehet?! Gyermekkoromból emlékszem rá, amikor papírsárkányt csináltunk, milyen baj volt, ha a nád megrepedt. El lehetett dobni, még játékra sem volt jó már! Ilyen a megtört szívű ember, az élet csapásai alatt összezúzódó lélek, a lelkierejét veszített ember: megrepedt nádszál! Reménytelen és vigasztalan, eltaposva hever az élet országútján, cél nélkül, haszon nélkül, hivatás nélkül, mint aki már semmire sem jó ezen a világon! Miért is van még egyáltalán ezen a világon?
Igen: ilyen az ember lelkierő nélkül! Meg olyan, mint a füstölgő gyertyabél, kanóc, amit a háziasszony, mikor reggel újra töltötte olajjal a kis primitív lámpást, kidobott belőle, mert már használhatatlanná vált. Óh, milyen találó kép ez is az emberről, akinek az lenne a hivatása, hogy Isten világosságát lobogtassa, de a lélek olajának a hiánya miatt csak egy alig pislákoló, füstölgő, rossz illatú kanóc lesz belőle. Óh, de keserves így élni! És én mégis azt mondom, hogy jó néha ez a megrepedt nád állapot, ez a füstölgő gyertyabél állapot, ha keserves is! Tudniillik jó valamire! Arra jó, hogy ilyenkor érzi át az ember szíve teljességéből, mennyire rá van utalva Istenre! Mennyire nem elég a saját ereje, mennyire semmire sincs ereje Isten nélkül! Kénytelen könyörgőre fogni a dolgot, és Őtőle várni a segítséget. Természettől fogva ugyanis mindnyájan hajlandók vagyunk Istent valamiféle filozófiai képletnek, fogalomnak tekinteni, úgy gondolni Reá, hogy Ő is van! Viszont a saját erőtlenségünk nyomorúsága ránevel arra, hogy komolyan vegyük Istent! Ilyenkor látjuk, hogy Isten nélkül nem lehet megélni, nélküle pokollá válik az életünk. Ilyenkor kezd Isten kézzelfogható valósággá válni a számunkra. Megtanulunk hitből élni! Az erőtlenség is áldás forrásává lehet az életünkben, mert odaűz, odamenekít Istenhez!
Nézzétek, Maga Isten biztat minden csüggedt, megfáradt, elerőtlenedett lelkű embert. Azt mondja az Ige Jézusról: Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki. Már ez is nagy erő, hogy amikor az ember úgy érzi, mindenki ellene van, mindenki csak tapossa, gúnyolja; úgy érzi, hogy ki van szolgáltatva, védtelen, tehetetlen, megbénult a lelke; úgy érzi, hogy mindenki elfordult tőle, magára hagyta: egy valaki nem, a leghatalmasabb nem nyomja le még jobban, nem oltja ki a pislogó lángot, hanem kitárja előtte a karját, mellé áll, pártfogásába veszi! Igen: már ez is hallatlan erőt ad, hogy van Valaki, Jézus, Aki nem vet el, hanem nagy gyöngéd szeretettel lehajlik és Magához ölel! Íme, az Ótestamentum így beszél Jézusról, mint Istennek az elgyengült és meglankadt emberek felé kitáruló szeretetéről. És az Újtestamentumban Pál apostol ezt mondja ugyanarról a Jézusról: Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Jézus megerősít, új erőt önt a megfáradottba - azt adja éppen, amire olyan nagy szükség van ma: erőt! Lelkierőt! Azt már nagyon sokszor láttam, hogy Jézus milyen csodálatos erőt tud adni egy embernek a halállal szemben. Sokszor ültem már halálfélelemtől eltorzult arcú beteg mellett és tapasztaltam, amint Jézus Krisztus hatása alatt a lankadt lélek új erőre kapott, megbátorodott, és megnyugodva, mosolyogva várta a halált. Nos hát, ha a legfélelmetesebb hatalommal szemben ennyire reálisan erőt ad Krisztus jelenléte, szava, közelsége: nem sokkal inkább így kell-e lennie ennek az élettel szemben is?! Hiszen ha valaki a halálra ilyen erőt tud adni, az életre is tud adni erőt!
Hogyan? - Egy képpel hadd próbáljam kifejezni ezt a csodát. Egy barátom mondta el, hogy a hadifogság nyomorúságai és nélkülözése között azzal vigasztalta magát, hogy lélekben igyekezett mindig otthon lenni, a szerettei körében. Testileg ott szenvedett a szögesdrótok között, de gondolata, reménysége, szíve-lelke otthon időzött. Kimondhatatlan erőt jelentett neki az a tudat, hogy a messziből szeretettel gondolnak rá, imádsággal veszik körül, hazavárják, és hogy ő lélekben innen a távolból is egy lehet velük! Valami ilyenforma, de ennél sokkal reálisabb belső lelki megerősödés az, amiről Pál beszél, amikor így szól: Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Mert a gondolatom, a reménységem, a szívem, a lelkem nemcsak egy távoli otthonban, hanem a Krisztusban van. És ha még az otthonra való gondolás is ekkora erőt tud adni, mennyivel inkább az a tudat, hogy Ő nem is messzeségből, hanem közvetlen közelből körülvesz a szeretetével. Pál apostolnak a speciális kifejezése az, hogy “én a Krisztusban” és hogy “a Krisztus meg bennem"! Így is mondhatnám: én benne vagyok a Krisztusban, akkor a Krisztus meg bennem van. Valahogy úgy van ez, mint mikor a virág belemártódik a vízbe, a víz fölszívódik a virágba. Tehát, ha az imádságommal, hitemmel, lelkemmel, szeretetemmel benne vagyok a Krisztusban: akkor az imádságomon, hitemen, lelkemen keresztül Krisztus halálának és feltámadásának az ereje fölszívódik az életembe és föléledek, mint a hervadó virág a vízben.
Ezt a titkot prófétálta meg Ézsaiás, amikor a megfáradt, letört, reményvesztett népnek boldogan hirdette: “Akik az Úrban bíznak, erejük megújul...” Ezt énekelte meg a zsoltáríró, amikor üldözői elől menekülve bujkált a saját hazájában: “Akik Ő reá néznek, azok felvidulnak, és arcuk meg nem pirul.” Ezt hirdette Pál apostol is, amikor a római börtönben megcsörgeti láncait és derűsen írja: “Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít!” Igen, testvérek, Jézus Krisztus megerősíti azt, aki hisz Benne mint Megváltó Urában. Nem azt ígéri, hogy nem rak rá terhet, hanem azt, hogy erőt is ad hozzá! Pált sem úgy erősítette meg, hogy lerázhatta volna a láncot, hanem úgy, hogy fölül tudott emelkedni lélekben rajta. Öröme, jó érzése, boldogsága, reménysége, egyensúlya független volt a külső helyzetétől, nem törték le az események, amik vele történtek, hanem még feljebb emelték!
Mindenre van erőm a Krisztusban - ez nemcsak azt jelenti, hogy elviselek mindent, ha muszáj és mert muszáj, hanem olyan módon viselem el, hogy annak a láttára mások is, más megfáradtak és ellankadtak is új erőre, bátorságra, reménységre kapnak. Úgy elviselni, olyan módon, hogy az másoknak is bizonyságtétel és jótétemény legyen. Hiszen a leghatalmasabb bizonyságtétel éppen az, amikor valaki a szenvedésben, a nehéz helyzetben tanúsított lelki erejével tesz bizonyságot, olyan magatartással, amiben látszik valami felülről való erő, valami nem emberi, ami rámutat Jézus Krisztusra! A kiegyensúlyozott lelkület olyan jótétemény egy egyensúlyát vesztett világban, mint a napsugár télen. És éppen ebben ad erőt a Krisztus, éppen erre erősít meg, tehát nemcsak arra, hogy az ember leküzdhesse a bűneit. Erre is, de többre is: arra, hogy a Benne hívő ember áldás, támasz, vigasztalás lehessen az erőtelenek között. Hiszen a Krisztusban kapott lelkierő nagyobb hatalom, mint bármiféle materiális erő, vagy emberi erőszak! Erre van ma legnagyobb szüksége a világnak!
Testvérek, itt van Jézus, lehajol az eltaposott és megrepedt nádszálakért, kezébe veszi és megerősíti, tartóoszloppá teszi a környezete számára, a pislákoló mécsekben megtisztogatja a koromtól a füstölgő kanócokat, újra tölti a saját Lelke olajával, hogy újra mennyei fényt árasztó világossággá váljanak ott, ahol élnek.
Paganiniről olvastam valahol, hogy részt vett egyszer egy londoni árverésen, ahol többek között egy rozzant, öreg hegedű is dobra került. Senki sem akart érte ígérni semmit. Ekkor Paganini kezébe vette, hogy kipróbálja. Letörölte róla a port, meglátta rajta a mester kézjegyét, fölhangolta a húrokat és elkezdett játszani rajta. Az emberek megbabonázva hallgatták a gyönyörű hangokat, amiket a nagy mester csalt elő az öreg szerszámból. Paganini csak játszott tovább, míg egyszer hirtelen elpattant egy húr. Három húron folytatta. Megint elpattant egy húr, majd hamarosan megint egy. De a megmaradt egyetlen húron még mindig olyan csodálatosan játszott, hogy a tömeg elfeledkezett az egész árverésről. Amikor végre abbahagyta, egyszerre minden oldalról megindult az ajánlat a hegedűre, egymást licitálták túl az emberek! Vajon miért? Talán hirtelen ennyire megnőtt a hegedű értéke? Óh, nem! Hanem mert most meghallották az emberek, mivé lehet egy ilyen poros szerszám, ha mester kezébe kerül.
Atyámfiai! Belephet bennünket is a világ pora, lehetünk megrepedt nádak, füstölgő gyertyabelek - romlelkű emberek -, de ne feledjük, hogy a Teremtő kézjegye akkor is rajtunk van még. Isten képére teremtettünk! Ha csak önmagunkra nézünk, ezer okunk van a kétségbeesésre. De ha még olyan lehangolódott szerszámok vagyunk is, ha életünknek szinte minden húrja elpattant is már: a mennyei Mester kezében drága szerszámmá, hasznos eszközzé válhatunk újra mindnyájan!
Jertek, könyörögjünk együtt:
Megtörve és üresen Adom magam neki,
Hogy újjá ő teremtsen, az űrt ő töltse ki.
Minden gondom, keservem az Úrnak átadom,
Ő hordja minden terhem, Eltörli bánatom,
Eltörli bánatom.
(459. ének 2. vers)
Ámen
Dátum: 1957. január 27.