Joó Sándor Dr.

Ezen a most felolvasott bibliai történeten át egy hívő ember imádságos életébe nyerünk betekintést. Az imádság minden embernek a legbensőségesebb ügye, rendszerint nem a nyilvánosság elé való. Amint Jézus mondotta: “Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van.” (Mt 6,6) Itt most mi nem tudjuk egymásról, ki hogyan szokott imádkozni, de a történetben részletesen le van írva egy hívő embernek az Istennel való bensőséges beszélgetése. Nyilván azért, hogy tanuljunk belőle. Azért választottam éppen a mai napon ezt az Igét, mert ebben látjuk meg világosan azt a különleges feladatot, amire éppen az utolsó húsz évben tanítgat bennünket egyre jobban az Úr Isten, amivel éppen az utolsó két évtizedben gazdagította meg legjobban a hitéletünket, és amit még sokkal jobban meg kell tanulnunk mindnyájunknak.

Mi ez a feladat, az a speciális keresztyén feladat, amit mi, hívő emberek végezhetünk el ebben a világban? Nos: az imádság, mégpedig mint szolgálat! Tehát nem mint pusztán kegyességi gyakorlat, áhítatba merülés, hanem konkrét szolgálat a világért! Vegyük hát sorra ennek a leírásnak a részleteit azzal a reménységgel, hogy Isten Lelke vezet bennünket az igazi imádkozó élet nagyobb mélységei felé.

1) Először azt látjuk, hogy a hívő ember imádsága jó alapos belemélyedés az Istennel való közösségbe, együttlétbe. Íme, így kezdődik a történet: “Ábrahám pedig az Úr előtt áll vala. És hozzá járula Ábrahám, és monda: Avagy elveszted-é az igazat is a gonosszal egybe?” (1Móz 18,22-23a) Ez azért fontos, mert az előző versekben is arról van szó, hogy Ábrahám együtt volt megelőzően is az Úrral. Isten beszélt hozzá, elmondta neki, mit szándékozik tenni Sodomával és Gomorával, és amikor az Úr mintegy befejezte mondanivalóját Ábrahám számára, ő még nem engedte el az Urat. Ott maradt előtte, sőt még közelebb igyekezett lépni hozzá, válaszolni akart arra, amit hallott, hiszen most tudja igazán, mit kell az Úr elé vinnie könyörgésében. Most, tehát éppen most nem mehet tovább, végezni a napi dolgait, most ez a legfontosabb, beszélni az Úrral! Most nem lehet mást csinálni, állatok után nézni, családi ügyeket intézni, most együtt kell maradni Istennel nagy, mély, imádságos közösségben.

Azt látom ebből, hogy az Istennel való imádságos együttlét alkalmát nem szabad elsietni! Nem lehet úgy igazán mélyen imádkozni, ha kapkodva, gyorsan, elhamarkodva végezzük - ha az élet lázas hajszájából imádkozás közben nem tudunk lelkileg kikapcsolódni. Az evangéliumban olvassuk, hogy Jézus néha az egész éjszakát imádkozással töltötte el. Elmélyedni nemcsak egy-egy álmatlan éjszaka csendjében vagy megszokott napi csendes óra vagy egy templom zavartalanságában lehet - lehet tömött villamoson is szükség esetén elmélyedni, vagy a forgalmas utcán is -, de az elmélyedés az igazi imádságnak nélkülözhetetlen feltétele. El tudsz mélyedni? Nem úgy szokott-e lenni, hogy az igazi imádság még csak akkor kezdődne, amikor már abbahagytad? Pedig Isten még hajlandó lenne tovább hallgatni, beszélgetni veled, de neked már nincs időd rá. Próbáljuk meg igazán Istennek szánni azt az időt, amit Ő hajlandó nekünk szánni! Sokkal több, mint ahogyan sejtjük, függ attól, bele tudunk-e igazán mélyedni az Istennel való imádságos közösségbe!

2) Azután azt látjuk ebben az Igében, hogy a hívő ember imádsága nagy lelki felelősségvállalás: más emberek, népek problémáinak felelősséggel való hordozása Isten előtt. Éppen ezért válik szolgálattá! Nézzétek, Ábrahám itt most nem a maga ügyes-bajos dolgával áll Isten előtt, hanem másokért áll ki! Másokért küzd Istennel! Pedig biztosan van neki magának is egy csomó problémája, gondja, baja, és bizonyosan megbeszéli ezeket a dolgokat is az ő Urával - de most nem erről van szó, nem a maga anyagi vagy lelki életének ilyen vagy olyan nehézségeiről, hanem két idegen nagyváros népéért könyörög! Imádságának nagy, széles ölelésével mások sorsát viszi Isten elé. Ha számba akarnám venni azt a sok jót, amit Isten velünk, az Ő követőivel cselekedett, azt mondhatnám, hogy az egyik legjobb éppen az, hogy az imádságunk karjait egyre szélesebbre tárva fordítja felelősségérzetünket a világ felé! Egyre jobban megértjük, hogy az Istenben való hitünk nemcsak egy láthatatlan kapcsolat Istennel, hanem ugyanakkor nagyon is látható, érezhető, a szeretet gyakorlati cselekedeteiben látható és érezhető kapcsolatot is jelent az emberekkel. Egyre jobban érezzük, hogy Jézus egyháza nemcsak valami pihenő oázis a világ sivatagában, hanem olyan eszköze Istennek, amely révén a jót, az igazat, a szépet akarja Isten munkálni a világban, e világ javára. És ugyanígy: az imádság nemcsak áhítatos lelkigyakorlat, hanem titokzatos csatorna is, ami az Isten áldását, segítségét, erejét közvetíti, ahová az imádkozó emberek kérik! A hívő ember a maga gyarló imádságával ott van Isten oldalán, és könyörgésével mintegy maga is ott munkálkodik, ahol a világ sorsát illetően a legfőbb döntéseket hozzák - együtt munkálkodik Istennel!

Itt van például a mi magyar népünknek az utolsó húsz esztendeje, egy vesztett háború aléltságából feltápászkodó ország két évtizedes gigászi küzdelme az életben maradásért, egy majdnem nemzethalálból való újjáéledéséért, egy romokban heverő ország szinte teljes újjáépítéséért, az életszínvonalnak a húsz évvel ezelőtti nulla pontról való állandó, fokozatos emeléséért. Vajon mekkora része van a hívő emberek imádságának ebben a küzdelemben? Hány igaz könyörgés segítette előbbre az elért eredményeket? És hány igaz könyörgés elmaradása lehetett az oka a közben fel-felmerülő akadályoknak és hibáknak? Az igazán hívő ember, ha hibát lát, nem panaszkodik, nem ítélkezik, hanem - könyörög, imádkozik! És vajon hány hívő ember buzgó hálaadása teszi most mélyebbé és igazibbá a mai országos ünnep jelentőségét? Erre a sok törekvésre és munkára, ami egy nemzet boldogulását van hivatva szolgálni, a hívő emberek imádsága kérheti Istentől az áldást és segítséget! Nézzétek, ez az a szolgálat, amit rajtunk kívül senki más nem végezhet el ebben az országban, ezen a világon! És Isten Igéje alapján én szentül hiszem, hogy egy nép sorsának az alakulására minden más tényező mellett döntő hatással van az, hogy milyen buzgón könyörögnek érte azok, akik imádkozni szoktak!

Itt, a történetben azonban azt látjuk, hogy Ábrahám még csak nem is saját népéért könyörög, hanem olyan népért, amelyiket nem is ismer, olyan emberekért, akikről csak azt tudja, hogy veszedelem fenyegeti az életüket! De hát mi köze van Ábrahámnak Sodoma népéhez? Tulajdonképpen semmi! Még csak nem is közöttük lakozott, nyelvüket sem ismerte, más volt a kultúrájuk, a múltjuk, a világnézetük, az erkölcsük - igazán semmi kapcsolatuk nem volt egymással, és Ábrahám mégis kiáll értük, és kegyelemért könyörög a számukra. Mondhatta volna, hogy mi közöm hozzájuk, az ő bajuk! És mégis szívére veszi a sorsukat! Felelősséget érez irántuk!

Ilyen a modern hívő ember! Egy igazán hívő ember nem mondhatja sohasem, hogy mi közöm nekem például Vietnámhoz, vagy a chilei földrengéshez, vagy az afrikai négerek problémáihoz. Mert igenis van köze hozzájuk! Mert a hívő ember tudja, saját tapasztalatából tudja, hogy van kegyelem, mert ő már megkapta a kegyelmet. És tudja, hogy az ember - minden ember, ő is, meg a sodomaiak is - csak kegyelemből élhet. A sodomaiakban is a kegyelemre szorult embert látja, mert Isten szemszögéből nézi az embert, annak az Istennek a szemszögéből, aki a legnagyobb áldozatot hozta az ember megmentéséért, felemeléséért. Azért tud szívből könyörögni érte! Igen, arra tanít Isten, hogy annyira komolyan vegyük mások sorsát, mások baját, nemzetek életét, ismeretlenek tragédiáját, az emberiséget fenyegető veszedelmeket, úgy vegyük komolyan, hogy magunkra vesszük, szenvedve, küszködve, viaskodva könyörgünk érettük - és helyettük! Igen: helyettük! Istenhez! Kegyelemért! Életért! Megtartásért! A hívő embernek fáj a világ nyomorúsága, veszedelme! Mert Isten a világot szerette úgy, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érte, hogy el ne vesszen! Ma, amikor a rádió, a repülőgép, a sajtó annyira közel hozza a világrészeket egymáshoz, hogy szinte egyidejűleg tudunk egymás dolgairól, a különböző földrészeken szétszórt emberekről: sürgető szükség az, hogy lelkileg is közeledjünk egymáshoz, kitáguljon a felelősségünk minden ember iránt - hittel, reménységgel és szeretettel ölelje körül az imádságunk a népeket!

Nem igazán hívő ember az, aki tárgyilagos közömbösséggel tudja szemlélni távol élő idegen népek sorsának az alakulását, és anélkül, hogy ezért ő maga is felelősséget vállalna Isten előtt! Nem Krisztusi kegyesség az, amelyik azt mondja: vesszen ez a bűnös világ, hiszen úgyis küszöbön áll Krisztus visszajövetele és a hívők elragadtatása, ne törődjünk egyébbel, csak azzal, hogy készen legyünk a nagy találkozásra! Hamis, szektás, sátáni kegyesség ez! Krisztus a világért halt meg! A hívő ember könyörög a világért! Éppen ez a könyörgés a legbiztosabb ajtó és út a többi emberhez, az emberhez, ami igazán közösségbe hozhat bennünket a távolságokon át is, tíz-húszezer kilométer fölött is!

3) Ábrahámnak ez a közbenjáró imádsága Sodomáért szinte szemléltető példája annak, amit egy másik Igében így olvasunk: “És keresék közülök valakit, aki falat falazna, és állana a törésen én előmbe az országért, hogy el ne pusztítsam azt; de senkit nem találék.” (Ez 22,30) Mintha ellenséges csapat jönne egy városra, de a falak már nem állják a rohamot, repedések, törések vannak rajta. És most Ábrahám a maga imádságával mintegy odaáll egy ilyen repedésbe, és igyekszik föltartani a közelgő veszedelmet. Ilyen a hívő ember könyörgése: ilyen tömítés a világ védőfalának a repedésén, törésein. Isten megengedi, hogy az övéi az imádságuk által beálljanak a repedésbe, Őelébe, az országért, népért, földrészért, hogy el ne pusztítsa azt a maga szentségével és igazságával. Ezért olvassuk a Biblia más helyén: “Igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.” (Jak 5,16) Ezért int így Pál apostol: “Intelek azért mindenekelőtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért, Királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel. Mert az jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt, A ki azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson.” (1Tim 2,1-4) Mi a mi imádságunkkal elfogadói lehetnénk mások számára is Isten megtartó kegyelmének. Pálnak van ez a különös mondása: “Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig.” (Róm 8,22) Nos, a teremtett világ sóhajának és nyögésének a gyülekezet imádsága ad hangot és kifejezést! Ezzel a tudattal könyörögjünk tehát, hogy a mi könyörgésünkben ott van mögöttünk - nem velünk együtt könyörögve, de velünk együtt sóhajtva és nyögve - valamennyi ember és teremtmény! Így válik a hívő ember imádsága szolgálattá a világ javára!

4) De azt mondhatná most valaki: hiszen Ábrahám is hiába imádkozott, nem tudta feltartóztatni Isten ítéletét, Sodoma mégis elpusztult! Vigyázzunk! Mély értelme van annak, hogy ha volna 50 - 30 - 10 igaz ember, aki megérdemelné Isten megtartó szeretetét, akkor volna remény Sodoma számára. De ez a történet éppen azt mutatja meg a maga szörnyűségében, hogy nincs! Az egész világon nincs 10 olyan igaz ember, aki megérdemelné Isten jóságát! A Biblia egy helyen egyenesen azt mondja: “...nincsen csak egy igaz is”. (Róm 10,3) Nemcsak tíz, de egy igaz ember sincs! Ha érdeme szerint bánna Isten a világgal, már régen vége volna!

De mégis van egy igaz! Egy tökéletesen igaz ember, aki mindent megérdemel! Jézus Krisztus! Ő az egyetlen, aki feltartóztathatja a megérdemelt ítéletet! És föl is tartóztatta, amikor odaállt egymaga az egész isteni ítélet elé a Golgotán! Annyi gonoszság van kint a világban, és bent a szívünk kis világában, hogy ha az egy Igaz nem lenne, valóban reménytelen volna a világ sorsa! De Őérette, az Ő érdeméért az egészen könyörül az Isten!

Lehet hát, nem hiábavaló hát, érdemes hát könyörögni, az imádság szolgálatát hűségesen végezni!

Ámen

Dátum: 1965. április 4.

Most arról szeretnék beszélni, milyen tanítást ad nekünk ez a történet a Szentháromságról. Egészen határozott dolgokat tudunk meg belőle a titokzatos hatalomról. E köré a vers köré csoportosul: “Akkor Péter Szent Lélekkel megtelve, monda nékik” (8. vers). Milyen az, amikor egy ember Szentlélekkel van megtelve? Hogyan néz az ki? Mi történik vele, általa és körülötte? Ezt azért tartom különösen fontosnak, mert a Szentlélekkel kapcsolatosan meglehetősen homályos, zavaros elképzeléseink vannak sokszor nekünk, hívőknek is. Azért maradunk mentesek a Szentlélek hatásától, mert nem ismerjük fel, nem tudjuk, hogyan munkálkodik. Pedig a Szentlélektől és hatásától egyáltalán mentesnek maradni olyanforma dolog, mintha egy gyönyörűen megépített orgona volna a templomban, és nem volna benne pneuma - szél. Hiába volna az egész hangszer, szelelés nélkül!

Olyan a hívő ember mindenféle törekvése, keresztyén élete Szentlélek nélkül, mint egy vitorlás csónak a szélcsendben: ki van feszítve a vitorla, megvan a kormány, csak éppen az erő hiányzik, ami vinné. Lehet lökdösni lapáttal is, de ez nagyon izzadságszagú, kellemetlen, pláne hosszú távon - nem használható. Valahogy ilyen a hívő ember Szentlélek nélkül. Ezt a tizenkét embert is - akik Jézussal töltöttek három esztendőt, személyesen hallották Jézus szavát, tanítását - a Szentlélek tette apostolokká. Addig csak ilyen-olyan tanítványai voltak Jézusnak. A Szentlélek által váltak apostolokká. Azt a háromezer embert is, akik ott Jeruzsálemben megtértek, szintén a Szentlélek tette gyülekezetté. Egy egyháznak mindenekfelett nem sok pénzre van szüksége - arra is van, de nem sokra -, nem nagyszerű épületekre, kitűnő szervezetre, jól megfogalmazott törvényre - nem! Az mind jó, ha van, de elsősorban Szentlélekre van szüksége! Nélküle hiába van épület, törvény, pénz - az egyház nem egyház.

De hát hol van a Szentlélek? Hol található meg? Hol foghatjuk meg? Hol realizálhatjuk? Pál apostol az 1Kor 3,16-ban egészen megdöbbentő dolgot mond a Szentlélekről: “Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek?” Hogy hol van? Hát tibennetek, mibennünk van a Szentlélek! Baj, hogy ezt nem tudjuk, nem ismerjük fel, nem tudatosítjuk! Ő működik bennünk. Az első pünkösd óta itt van, csak nem vesszük észre kellőképpen, ugyanúgy nem tudatosítjuk magunkban, mint mikor Pál azt mondja: “Nem tudjátok-é, hogy... az Isten Lelke lakozik bennetek?” Mintha azt mondaná: Hát Atyámfiai, tudjátok meg, vegyétek észre, hogy valahányszor Isten egyáltalán az eszetekbe jut, az a Szentlélek munkája tibennetek! Valahányszor egy-egy Ige többé válik, mint egyszerű emberi szó, megéreztek benne valami erőt, akkor ez a Szentlélek ereje volt. Valahányszor az igehirdetésben elhangzott emberi szavakról úgy érzitek, hogy talán megoldott valami problémát, ez nem emberi bölcsesség által, hanem a Szentlélek által történik. Valahányszor imádságban azt érezzük: most tényleg valami reális kapcsolat történt közöttünk és a láthatatlan Isten között, Akihez imádkozom, megint a Szentlélek által jött létre ez a művelet. Tudatosítsuk, hogy a Szentlélek mibennünk van. Ő a bennünk lévő, bennünk ható Isten. Jézusnak az az ígérete, hogy: “Nem hagylak titeket árvákul; eljövök ti hozzátok!” (Jn 14,18) teljesedett be szó szerint, amikor Isten Szentlelkét kibocsátotta erre a földre, mint a Fiú helyettesét. Úgy, ahogy most Isten itt van, ha bejön a lelkünkbe, elkezd munkálkodni, ahogy Isten egyesül velünk, ez a Szentlélek munkája.

Talán azt mondhatnám nagyon durván: három fokozat van. Az első, amikor a hitem tudomásul veszi, hogy Isten van. Nagy dolog, amikor tudomásul veszi valaki azt, hogy van Isten! De van ennél magasabb - vagy mélyebb - fok is, mindegy, többlet, amikor azt veszi tudomásul a hitem, hogy az Isten, Aki van, az, ahogyan Jézus Krisztusban eljött: Immánuel (velünk az Isten). Van egy még teljesebb fok: amikor azt veszem tudomásul, azt realizálom, hogy bennem van az Isten. Tehát először, hogy van: ez talán inkább az Atyára vonatkozik. Az, hogy velünk van az Isten, inkább a Fiúra vonatkozik, Jézus Krisztusra. És az, hogy bennem van az Isten: az a Szentlélek. Ezek nyilván a Szentlélek bennem való jelenlétének, munkálkodásának a különböző fokozatai.

Pál apostol Efézusbeliekhez írt levelében ilyen intelem található: “teljesedjetek be Szent Lélekkel”. Ez a szó magában rejti, hogy van olyan állapot, amikor nem vagyunk beteljesedve Szentlélekkel. Ezért mondja: “teljesedjetek be!” Mintha azt mondaná: többet, jobban, egészen bírjátok a Szentlelket, vagy bírjon a Szentlélek benneteket! Erről van szó Igénk 8. versében is: “Akkor Péter, Szent Lélekkel megtelve” szólt, miután Szentlélekkel beteljesedett. Ez az “akkor”, ez szinte érzékelteti, hogy Péter nem volt mindig beteljesedve Szentlélekkel. Ez nem olyan stádium, amit ha elér valaki, akkor abban megmarad, hanem úgy látszik, ez egy program, amire törekedni kell. Péter apostol életében tudunk olyan időszakot, mikor nyilván nem volt beteljesedve Szentlélekkel. Nem a régi Péter, a pünkösd utáni Péter! Pál a Galáciai levélben leír egy jelenetet (tessék elolvasni: Gal 2,11-16), amikor legorombítja Pétert, aki nagyképűsködött. Félt. Mikor ő ott a zsidó-keresztyénektől való félelméből - nehogy megszólják -, úgy tesz, mintha ő magára nézve érvényesnek tartaná a mózesi törvényeket. Pál nagyon erősen rászól. Nyilván akkor Péter nem volt beteljesedve Szentlélekkel.

De az, ami itt van, amikor Péter Szentlélekkel megtelik, azt jelenti: amikor az ember felett egészen az Isten veszi át az uralmat a Lélek által. Ez az, amire nekünk is állandóan törekednünk kell. Azért mondom, mindig megújuló törekvés, hogy: még többet, Uram, még jobban, hadd adjam magam a Te rendelkezésedre, a Lelked uralma alá! Még jobban töltsd ki testemet-lelkemet, még jobban tölts meg Önmagaddal, a Te Szentlelkeddel!

Milyen az, amikor egy ember meg van teljesedve Szentlélekkel? Négy pontban foglaltam össze, hogy ebből a történetből hogyan látjuk a Szentlélekkel megteljesedett ember mivoltát.

1) Az első az, hogy a Szentlélekkel megteljesedett ember eszközzé válik Isten kezében. A legnagyobb lelki élmény - azt hiszem, ezt a Testvérek is megtapasztalták -, mikor azt tapasztalja az ember, hogy felhasználja Isten. Engem, a nyomorultat, a senkit, a nyavalyást felhasznál az Isten. Úgy vesz a kezébe, hogy végez általam valamit. Ez a legmagasabb foka talán a hívő életnek: tudomásul venni azt, hogy eszköz vagyok az Isten kezében, akit Isten felhasznál; hogy rajtam keresztül munkálkodik, mond vagy tesz valamit. Tehát nemcsak magamért, a lelki vagy anyagi bajomért vagyok kapcsolatban Istennel, hogy azokat valamelyest rendezzem, hanem az Istennel való kapcsolatból más is profitál. A történetben Isten Lelke Pétert használta fel arra a bizonyságtételre, hogy Jézus él, az a Jézus, Akit megöltek. Péter erről hatalmas erővel tett bizonyságot.

És itt senki ne mondja azt, hogy ja, Péter alkalmas volt, én azonban alkalmatlan vagyok! Péter nagyszerű egyéniség volt, én nyavalyás senki vagyok! “Mikor látták Péter és János szólásban való bátorságát és megtudták, hogy írástudatlan és közönséges emberek...”. (ApCsel 4,13) Hát analfabéták voltak? A szó legszorosabb értelmében! Ilyen ember is eszköz lehet Isten kezében, hogyha egyszer megteljesedik Szentlélekkel. Azt hiszem, már elmondtam valamikor, hogy én ezt akkor értettem meg igazán, mikor egy festőművész barátom látogatott meg egyszer. Én nem tudok rajzolni, még egy egyenes vonalat sem tudok húzni. Nincs ilyen képességem. A barátom beszélgetés közben azt mondta: Add ide a ceruzádat! Elkezdett vele rajzolni. Elámultam. Hű, mit tud az én ceruzám! Attól függ, hogy kinek a kezében van. A festőművész kezében még az én ceruzám is gyönyörű formákat rajzol, és kialakul egy művészi alkotás. Mindnyájunk életében így van. Attól függ, ki veszi kezébe azt az eszközt. Ha a legnagyobb Művész: a Szentlélek veszi kezébe eszközül az életünket, bízzuk Rá egészen magunkat! Azt szeretném mondani: törekedjék minden hívő ember arra, hogy eszközül adhassa magát Istennek, hogy rajta keresztül végezzen el valamit a világban, mert végeredményben ezért vagyunk hívő emberek. Ne csak a saját lelkivilágunk rendezésén munkálkodjunk - a legtöbb ember csak önmagával pepecsel -, hanem valahogy tényleg azzal a szándékkal, programmal menjek oda Isten elé, mint Pál: “Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (ApCsel 9,6) Mit akarsz általam cselekedni? Tehát, hogy tegyen valamit rajtam keresztül Isten. Itt is erről van szó. Most ebből a szempontból ki-ki gondolkozzék el, hogy ma mit tett rajta keresztül az Úr?

2) Egy másik ismérve, hogy a gyáva ember bátorrá válik. Figyeljük meg, hogy ez a Péter, aki még nemrég a maga erejében bízva és a saját hűségének a tudatában olyan fennhéjázva bizonygatta, ha mindenki elhagy is: “Uram, te veled kész vagyok mind tömlöczre, mind halálra menni!” (Lk 22,33) - Azután tudjuk, hogy egy kis cselédleányka gúnyos megjegyzésére úgy megrémült, hogy égre-földre esküdözött, hogy nem is ismeri azt az embert. A természetétől fogva Péter apostol egy gyáva kukac volt - mindnyájan azok vagyunk. Most pedig a hite - nem vakmerővé, mert ez nem keresztyén tulajdonság, hanem - bátorrá tette. A vádlottból szinte vádlóvá vált, hogy a fejükre olvassa a farizeusoknak: ők ölték meg a Krisztust, hogy Akit elvetettek, Az lett a szegeletnek fejévé. Nincs más név, Aki által kellene megtartatnunk, csak a Krisztus neve! Ez az ember Tőle gyógyult meg, az apostolok csak eszközök voltak. Mikor rájuk reccsentettek, hogy fogják be a szájukat, azt mondják: “Vajjon igaz dolog-é Isten előtt, rátok hallgatnunk inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg! Mert nem tehetjük, hogy a miket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk” (ApCsel 4,19-20) Nem tehetem, hogy nektek engedelmeskedjem, ne az Istennek - mondja Péter, Jánossal. Ilyen bátorrá válik! De nyilván nem azért, mert nekibuzdult - amikor fogadkozott, akkor is nekibuzdult -, hanem nyilván azért, mert megteljesedett Szentlélekkel.

Ez azért nagyon fontos, mert egy nagy elgyávulási folyamat érezhető a keresztyén emberek életében. Manapság valahogy azt érzik: Nem vagyunk elég divatosak. Kisebbségben is vagyunk. Mintha egy vesztett ügynek az utolsó mohikánjai lennénk. Meghúzódunk. Pedig nekünk tudnunk kellene, hogy annak a Jézus Krisztusnak vagyunk a tanúi, Aki ezt mondta: “Nékem adatott minden hatalom, mennyen és földön.” (Mt 28,18) Aki úgy tesz Róla bizonyságot, hogy ő marad győztesen a porondon, az nem elveszett ügyet szolgál. Péter apostol ennek a hatalmas Jézusnak a szószólója, és az Ő felelősségére mert így beszélni, ahogy beszélt. Aki tudja, hogy kinek a kezében van, hogy ki használja őt eszközül, annak nem kell félnie, az a felelősséget nyugodtan ráháríthatja Arra, Akinek a kezében van. Azért is fontos ez, mert rettenetesen sok félelem üli meg az emberek lelkét, és minden ilyen félelem tulajdonképpen Szentlélek-hiány belül. Mert a Szentlélek ígérete bátorrá tesz az emberekkel szemben, bátorrá tesz akár egy képzelt, akár egy meglévő betegséggel szemben, bátorrá a jövővel szemben, a szenvedélyekkel szemben, bátorrá még a halállal szemben is. A gyáva embert tehát bátorrá teszi.

3) A harmadik dolog - megint nem sorrendben a harmadik, hanem egy harmadik dolog - a Szentlélekkel való megteljesedésnek a hatása, hogy megtaláljuk a kellő szavakat. Vagyis, hogy a Szentlélek megmondja azt a mondanivalót, amit abban a pillanatban mondanunk kell. Szinte elcsodálkozunk mi is a papi fejedelmekkel együtt azon: hogy tudja ez az analfabéta Péter, hogy ebben a helyzetben mit kell mondania, és azt hogy tudja olyan nagyszerűen mondani? Szinte szó szerint teljesedik be ebben a jelenetben is Jézusnak az az ígérete, amit még régebben tett a tanítványainak: “mikor átadnak titeket, ne aggodalmaskodjatok, mi módon vagy mit szóljatok; mert megadatik néktek abban az órában, mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, a kik szóltok, hanem a ti Atyátoknak Lelke az, a ki szól ti bennetek.” (Mt10,19-20) Itt van megírva a Biblia egyik leghatalmasabb Igéje. Ez az, amire a legtöbbet szoktam gondolni. Íme, beteljesedett ez az ígéret, megadatott abban az órában, hogy ez a tanulatlan Péter mit és hogyan szóljon. Ennyire lehet Jézus ígéreteire számítani.

És most hadd tegyek bizonyságot róla, hogy én is nagyon sokszor megtapasztaltam ugyanezt. Valóban beváltja az ígéretét annak, aki hiszi. Hadd áruljam el azt a lelkigondozói gyakorlatomat, aminek talán más is hasznát veheti, hogy nekem általában az a gyakorlatom, az a szokásom, hogy amikor jön valaki hozzám, s elmondja a gondját, baját, problémáját - csak a fél fülemmel figyelek oda, mert a másik fülemmel arra figyelek, hogy az Úr mit akar rajtam keresztül mondani őneki. Egyszerre hallgatok kifelé, amíg az illető beszél, panaszkodik, vagy kérdez, és befelé imádkozva hivatkozom Jézusnak arra az ígéretére, hogy megadatik, hogy mit szóljatok, mert nem ti vagytok, akik szólnak, hanem a ti Atyátok Lelke, Aki szól bennetek. Én nem tudom, hogy most mit mondjak. Nem is azt akarom elmondani, ami nekem jut eszembe, hanem amit Te juttatsz az eszembe, Uram! Néha egészen megdöbbentő módon teljesedik be az ígéret. Lám, Péter apostol is, amiket mond, nyilván nem magától mondja. Azért ámultak el, amikor hallották Péternek és Jánosnak a szólásban való bátorságát, mert megértették, hogy írástudatlan és közönséges emberek. Elcsodálkoztak: hogyan tud ez az ember így beszélni, aki soha sem tanult? Ezt a bölcsességet ott és akkor kapta, abban a pillanatban. A világnak egyik legnagyobb igehirdetője a múlt században, Spurgeon, soha életében nem tanult teológiát, mégis ő volt a leghatalmasabb igehirdető, a Szentlélek teológusa. Ő tanította Spurgeont, és ez a legtöbb, a legnagyobb, a legjobb, ez az, amit nem lehet megtanulni, amire nem születni, hanem újjászületni kell. Igen - és ezt lehet kérni, és ezt lehet kapni is.

Ez gyakorlati szempontból azért is fontos lehet a számunkra, mert a gyermekeink néha olyanokat tudnak kérdezni, hogy a legtöbbször rettenetes zavarban vagyunk, hogy mit válaszoljunk a hitbeli vagy bibliai témákat illetően. De én már láttam, hogy egy-egy édesapa, vagy édesanya Szentlélekkel megteljesedve olyan határtalan bölcsességgel tudott válaszolni, hogy tényleg csak elámultam, mikor elmondta, hogy mit válaszolt. Megértettem, hogy nem őtőle telt ki, ez a Szentlélek munkája. Nagyobb gyerekeinkkel kapcsolatban is de sokszor tanácstalan vagyok, hogyan mondjam meg azt, amit mondani kellene, hogy azt meg is értsék, foganatja is legyen. Nos, kedves Testvérek, ilyenkor egy-egy fohász: Uram, Te segíts! Te ígérted meg, hogy adatik abban az órában, add hát, hogy Atyám Lelke szóljon belőlem! Meg fogjuk látni, hogy nem hagy cserben Jézus. Aki az Ő ígéretére mer számítani, számítson csak nyugodtan, nem fog csalódni! Vagy olykor munkatársaink hoznak bennünket zavarba a hit dolgait illetően. Akkor is ugyanilyen formán számítsunk arra, hogy Jézus megígérte, hogy nem fog magunkra hagyni bennünket. Hivatkozzunk arra, hogy itt van a pillanat, Istenem, ments meg attól, hogy azt válaszoljam, amit én tudnék válaszolni! Meg fogjuk látni, hogy megkapjuk, ami akkor szükséges. A Szentlélek megadja a kellő mondanivalót.

4) Végül a Szentlélek hitelesíti a bizonyságtételt meggyőző erejűvé. Olyan nagyszerű, hogy a tények beszélnek. Így folytatódik az ApCsel 4,14. verse: “Mikor azonban látták, hogy a mely ember meggyógyult vala, ő velök együtt ott áll, semmit nem bírtak ellenök szólni.” Hát persze, hiszen ott állt mellettük az az ember, aki Jézus neve által meggyógyult. Látták, ki volt azelőtt, látják, kicsoda most. Ímé, egy ténnyel nyilvánvalóvá lett Jézus Krisztus ereje. Nem lehet meg nem történtté tenni. A tények szavak nélkül is beszélnek. Ennek nem lehet ellentmondani. A tényekkel szemben nem lehet vitatkozni. A tény a legfőbb érv, a legfőbb bizonyíték. Egyszer valaki azt mondta, hogy a tények hazudnak. Nos, kedves Testvérek, ezt az emberi kétségbeesés mondatja valakivel, amikor már nem tud más érvet felhozni. A látszat lehet nem igaz, de a tény nem lehet nem igaz, ott mese nincs. Ha valaki arra tud hivatkozni, hogy vak voltam és most látok - hát ez a tény meggyőző erejű tény! Ugyanúgy, aki arra tud hivatkozni, hogy parázna voltam és most tiszta vagyok, vagy azt tudja mondani, hogy hazug természetű voltam és most megtisztított az Úr, vagy azt tudja mondani: elkeseredett és vigasztalhatatlanul nyomorult voltam, és íme, meg vagyok vigasztalva, tele vagyok örömmel. Vagy: csapás ért és teljes békesség és egyensúly van a szívemben. Vagy: rettentő csúnyán megrágalmaztak, megbántottak, és nem haragszom senkire - ezek tények. Ezek teszik hitelessé a Krisztusról való beszédünket. Megfordítva: tények nélkül beszélni Jézusról többet árt, mint használ: utálatos. Inkább ne szóljon senki Jézusról tények nélkül, mert mikor tények nélkül beszél valaki Jézusról, akkor szokták mondani és méltán: Na lám, ilyenek a hívők! Igazuk van. Minden bizonyságtételünk csak úgy hiteles, ha ezt tudjuk mondani: Nézzétek, ezt tette velem Jézus, általam Jézus, nem én - Jézus! Megint egy kérdést hadd tegyek fel, ki-ki válaszolja meg önmagának: vannak-e olyan tények az életedben, amik hitelessé teszik a Jézusról szóló szavadat?

Befejezésül még csak azt: és mi lett az eredménye az egész dolognak, hogy Péter Szentlélekkel megteljesedve szólt? Igen, mi mindig az eredményt szeretnénk látni, számon tartani, mert azt hisszük, hogy ez is hozzátartozik. Hadd mondjam, hogy ez nem tartozik hozzá - vagy inkább mondjam, hogy nem a mi dolgunk az eredmény számontartása. Itt nincs közvetlen, látható eredmény. Nem az lett az eredmény, amit happy end-ként elvárnánk, amit a szentíró így írt volna meg azokról, akikről az ApCsel 4,5-6. versben olvashatunk: Nos, ezek is mind megtértek! Ezt szeretnénk, ez lenne gyönyörű befejezése a történetnek. Nem tértek meg! Mégis, amikor valaki Szentlélekkel megteljesedve szól, mint Péter, az sohasem hiábavaló. Itt is egészen bizonyosan nem volt hiábavaló, már csak azért sem, hogy ímé, mi is Isten Igéjeként merítünk belőle erőt. De ha az akkori helyzetbe tekintünk, ki tudja, azok közül az előkelőségek közül melyiknek a szívébe hullott bele mégis egy olyan mag, ami ott meghúzódott, egy olyan érzés, hogy: Na, ez a Jézus mégiscsak letagadhatatlan! Lehet, hogy később ezek közül is megtért valaki - van is rá utalás, hogy a papok és farizeusok közül is csatlakoztak a gyülekezetekhez -, de ez nem fontos, ez az Úr dolga. A lényeg az, hogy Péter akkor, ott elvégezte, amit akkor, ott rábízott az Úr.

Hadd foglaljam össze röviden, mit jelent Szentlélekkel megteljesedni: Akkor és ott elvégezni azt, amit akkor és ott rám bízott az Úr. Ezért könyörögjünk!

Legyen felelet szép énekünk az Igére, amit hallottunk:

Ó, Sion ébredj, töltsd be küldetésed,
Mondd a világnak: hajnalod közel!
Mert nem hagy az, ki népeket teremtett,
Senkit sem éjben, bűnben veszni el.
Légy örömmondó, békekövet,
Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

(397. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1968. február 28. csütörtök.

Sokan tudják itt, hogy a hétközben tartott bibliaórákon mintegy két éven át a Heidelbergi Káté tanulmányozásával foglalkoztunk. Mivel ez a múlt héten befejeződött, új sorozatot szeretnék kezdeni, mégpedig az ó- és újszövetségi kijelentés-történetnek összefüggő magyarázatát. Ha az egész isteni kijelentés masszívumát a maga hatalmas összefüggésében szemléljük, akkor látjuk meg igazán, hogyan kapcsolódnak bele az egyes részek az egészbe, és hogyan bontakozik ki az egész a részekben. Akkor látjuk, hogyan húzódik végig rajta, az elsőtől az utolsó lapjáig, egyetlen fonál: az Isten szeretetének, világot megváltó akaratának a fonala. Csak így lehet ebben a hatvanhat különböző művet tartalmazó, és mégis szerves egységet alkotó hatalmas iratban helyesen eligazodni. Nos hát, majd a hétköznapi bibliaórákon folytatandó sorozatnak a bevezetését szeretném most elmondani.

Isten Önmagáról adott kijelentésének a csúcspontja: Jézus Krisztus maga, az Ő személye, különösen pedig az Ő halála és feltámadása. Tehát az egész világ történelmében nem egészen három nap eseménye. De ennek a rövid háromnapos eseménynek, isteni akciónak van egy hosszú-hosszú előzménye, és egy még sokkal hosszabb következménye. Ahhoz, hogy az isteni kijelentés fölérkezhessék a csúcsra, hosszú évszázadok történetének útját kellett végigjárnia. Erről az előzményről, a Jézusban megjelent isteni kijelentés előtörténetéről szól az Ótestamentum, középpontjában egy kiválasztott nép történetéről szóló híradás, amelyik végül az egy Szabadító eljövetelébe torkollik bele. De ahhoz, hogy ez a Szabadító, Aki az egész emberiség és az egész világ megváltására jött, elérkezhessen, annak a népnek hosszú évszázadokra nyúló történelmének kellett előbb lefolynia. Az a bizonyos három nap nem is lenne érthető igazán a nélkül a hosszú út nélkül, amely hozzá vezetett, és az a hosszú-hosszú történelmi út érthetetlen, értelmetlen és céltalan lenne a nélkül a bizonyos három nap nélkül! Így kapcsolódik egymásba szorosan a Biblia két része, az Ótestamentum, és annak mintegy beteljesedése, az Újszövetség.

És ebben az összefüggésben nyer helyes perspektívát az egész Bibliának az első mondata: “Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.” (1Móz 1,1) Ezt a szót: “kezdetben”, akkor értjük meg igazán, ha rögtön annak folytatására is figyelünk. Azt jelenti, hogy Isten elkezdett valamit, amit folytat is tovább. Tehát ez a “kezdetben” szó nem egy időmeghatározás. Nem egy valamikori "nagyon-nagyon régen"-re mutat vissza, hanem arra a bizonyos hosszú útra, arra a hosszú és változatos történetre, ami az Isten és az ember között folyt le évszázadokon át, egészen addig, amíg Isten végül a Maga Legsajátabbját, Legkedvesebbjét, Lényéből való Lényét - a Biblia szavai szerint: egyszülött Fiát - adta bele a világba, a világért. Egészen addig, hogy ez a bizonyos Isten Fia eljött a világba, védtelenül, kiszolgáltatottan, dísztelenül, mint a bűnösök barátja - és mindezt azért, hogy megkeressen bennünket, hogy egészen közel legyen hozzánk az Isten! Ennyire ragaszkodik hozzánk az Isten! Itt, a húsvéti nyitott sírnál, itt kell elámulni az embernek az Isten láttán - itt, a Golgotán! Mert ez az érthetetlen, a megfoghatatlan, a nagyszerű, a felséges, hogy ilyen Istenünk van! Nos hát ez az Isten, aki Jézusban ennyire a mienkké lett, aki értünk ekkora áldozatot hozott: ez az Isten teremtette kezdetben az eget és a földet! Ő adott talajt a lábunk alá kezdettől fogva, és mindig újra! Őtőle van minden, ami van. Ő teremtett mindent! Eget és földet! Az egész látható univerzumot!

Érzitek tehát, hogy ez a kijelentés: “Kezdetben teremté Isten az eget és a földet”, nem természettudományos megállapítás, hanem hitvallás! Az Istent az Ő kereső szeretetéből már megismert lélek boldog hitvallása. Ez a mondat az Isten működésének a szélességét és egyetemességét fejezi ki. Annak az Istennek a működését, aki Önmagát se sajnálta odaadni a mi megmentésünkre! És itt egyáltalán nem fontos tudni azt, hogy miként állott elő ez a világ a maga részleteiben. Persze: a tudományosan gondolkodó értelmünk számára nagyon is fontos, de az életünk és a halálunk szempontjából nem! A döntő csak az, hogy ez az Isten az, akinek mi is a kezében vagyunk, és hogy az Ő világa az, amelyben élünk!

Ezért helytelen dolog mindenféle konfliktus erőszakolása a bibliai teremtéshíradás és a természettudomány között. Helytelen akkor is, ha a bibliai teremtéstörténet felől támadja valaki a természettudomány megállapításait, és akkor is, ha a természettudományos megállapítások felől támadja valaki a Bibliát. Pedig ebbe a konfliktusba nagyon sokan belebonyolódnak mindkét oldalról. De maradjunk csak a mi oldalunkon. Még mindig sok hívő ember van, aki a teremtésről szóló bibliai híradást szembeállítja a természettudomány eredményeivel a világ kialakulását illetően, mondván, hogy a bibliai tan az igaz, mert Isten így jelentette ki, s a természettudományos elméletek helytelensége előbb-utóbb ki fog derülni. Ezen az úton azonban előbb-utóbb súlyos hitbeli válságba jut az ember, mert kénytelen tapasztalni, hogy a tudománnyal szembeni harcban alul marad. Mások megpróbálják összhangba hozni egymással a bibliai teremtéstörténetet és a természettudományt, mondván, hogy a modern természettudomány is egyre jobban igazolja a Bibliát. De ez is csak erőszakolt magyarázkodás, mert az igazság az, hogy nem igazolja! Nem is kell, hogy igazolja! A konfliktus tehát abban van, hogy vagy a természettudományt áldozza föl az ember a hitéért - és ez nagyon helytelen lenne -, vagy a hitét áldozza föl a természettudományért - és ez is nagyon helytelen lenne!

Mert a konfliktus megoldása egészen más, mégpedig az, hogy nincs konfliktus! Ha tudniillik helyesen értjük a Biblia első lapjait: semmiféle konfliktus nincs a bibliai teremtéstörténet és a természettudományos magyarázat között, mert a bibliai híradás a teremtésről egyáltalán nem egy csalhatatlan világ-keletkezési elmélet, amit a természettudomány világ-keletkezési elméleteivel össze lehetne hasonlítani, vagy szembe lehetne állítani, hanem valami egészen más! Ahogyan az előbb mondottam: hitvallás! Mégpedig olyan hitvallás, amit természettudományos kutatások eredményeivel éppúgy nem lehet bizonyítani, mint ahogyan nem lehet cáfolni sem! Egy nem túl jó hasonlattal hadd próbáljam ezt megvilágítani: éppúgy nincsen ellentétben a Bibliának ez a része és a természettudomány egymással, mint a fizikában a hangtan, és Händel Halleluja kórusműve sem lehetnek egymással ellentétben. Egyszerűen azért, mert más az egyik és más a másik! A hangtan fizikai törvényeivel sem bebizonyítani, sem megcáfolni nem lehet azt, hogy a Halleluja kórusban a hit áhítata zeng dicséretet Istennek!

Ezt értsük meg nagyon jól: a Biblia első fejezetei nem akarnak, és nem is tudnának történelmi vagy tudományos igényű leírást adni a világ és az emberiség előállásáról. A teremtésről szóló bibliai híradás nem egy időben végbement valóságos történés leírása, nem a világegyetem struktúrájának az ismertetése, hanem egészen más valami. Annyira más, hogy itt nem is a világ teremtéséről van szó, hanem a világ Teremtőjéről - valami egészen hatalmas, monumentális nyelven zengi Istennek mint Teremtőnek a dicsőségét! Szinte úgy hangzik a maga súlyos, vissza-visszatérő veretes mondataival, mint egy kozmikus litánia, amivel minden teremtmény hódol a Teremtőjének! Ezek a történetek a Teremtő dicsőítésében zengenek öröméneket azért, hogy milyen nagy, milyen felséges a lét, és milyen szép a világ! Ez, az Istent mint Teremtőt dicsérő himnusz lényegénél fogva többszólamú. Olyan gazdag túláradású, hogy nem is lehet egyféleképpen kifejezni! Ezért van rögtön az egész Biblia elején két különböző variációja is a teremtő Isten dicséretének (ld. 1. és 2. rész), és éppen ezért lenne helytelen ezt a két elbeszélést mindenáron harmóniába hozni egymással. És vissza-visszatér ugyanez az ének mindig újra a zsoltárokban, sőt a próféták írásaiban is. És mindig újra azt a boldog fölismerést zengi különböző változatban, hogy Istenünk kezében van minden: a szenvedésünk és az örömünk, ellenségeink és barátaink, a világosság és a sötétség, a Föld és a tenger, az egész mindenség! Minden-minden az Ő kezében van, mert ős-kezdetében is minden az Ő kezéből eredt. Nem kell tehát megtorpannia a modern ember hitének a Biblia első lapjainál, hogy jaj, milyen avult, túlhaladott dolgok vannak itt leírva! Az Istenben való hit nem ott kezdődik, hogy “kezdetben teremté Isten az eget és a földet...”, - ez már az Istentől megragadott ember boldog hitvallása. A Biblia első lapjait akkor értjük helyesen, ha elkezdjük ráépíteni életünket arra a tényre, hogy mindig és mindenütt a mi mennyei Atyánk hatalmas, teremtő kezében vagyunk elrejtve, mert Ő, Aki Krisztusban gyermekeivé fogadott bennünket, Ő a világ Ura, Aki teremtette azt!

És ez azt is jelenti, hogy az életünk legalapvetőbb valósága az a hit, hogy Isten teremtő Isten, nem szűnik meg teremteni, nem szűnik meg belekiáltani a sötétségbe, hogy “legyen világosság"! És a világosság nem szűnik meg lenni az Ő szavára! Igen, nézzétek, ez az első teremtő szava Istennek: “Legyen világosság!” (1Móz 1,3a) Amit az Isten maga körül szétáraszt, miközben teremteni kezd, az mindig világosság! Ahol Isten szava megszólal, ott mindig világosság támad! “Legyen világosság”: olyan hatalmas isteni teremtő szó ez, amiből a hívő ember ma is erőt, bizalmat, örömet meríthet az élet mindenféle sötétségében. Hinni azt jelenti: a bizalmat ebbe az isteni “legyen világosság”-ba vetni, és Istent úgy megismerni, mint Aki ezért a parancsszaváért jótáll, azt végrehajtja minden akadály ellenére is! Íme, itt is az isteni szó elhangzása után azt olvassuk, hogy: “lőn világosság”! (3b vers) A sötétség menekül a világosság elől. Ezért olyan különös itt ez a sorrend: “és lőn este és lőn reggel” (1Móz 1,5c) - tehát nem a reggelből lesz az este, hanem fordítva! Az este megy, és a reggel jön! Ahogyan Pál is mondta: “Az éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgetett!” (Róm 13,12) Azt jelenti ez, hogy minden sötétség: a bűn sötétsége, a félelem, a gyász, a szenvedés, a halál, a sír sötétsége, mind-mind elvileg már a múlté! Legyőzetett! Az isteni cselekvés révén mögöttünk van az éjszaka és előttünk a nappal! Íme, már itt földerül a húsvét fénye. Ugyanaz a győzelem ez, ami Jézus feltámadásával diadalmaskodott. Íme, már a húsvét világosságával kezdődik a világtörténelem, és a húsvét világosságával fog végződni is! Ez a világosság már most a valóság, olyan valóság, ami az egész életünket hordozza, áthatja, tartja. Ebben a fényben kell látnunk a világot és az életünket. Íme, amint fölnyitjuk Bibliát, már rögtön az első oldalán azt a biztatást kapjuk, hogy az életet - a magunk életét is, meg a többi emberét is - olyan reményteljesen, olyan pozitívan lássuk, amilyenre csak a világosságot teremtő Istenben való hitünk jogosíthat fel!

“És látá Isten, hogy jó a világosság” (1Móz 1,4a) Ez az Isten áldása a világosságban. Isten világosságot akar, Isten a világosság mellett foglal állást, és azt akarja, hogy mi is az Ő világosságában járjunk. Aki ezt teszi, annak az életében sohasem lesz többé igazi sötétség, sőt, annak az életéből másokra is kiárad valami világosság, az maga is világossággá válik az élet oly sokszor sötét útjain! Ezekre mondja Jézus: “Ti vagytok a világ világossága. ... Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” Mt 5,14-16)

Ámen

Dátum: 1965. február 7.

Amint láthatjátok, az Úr asztala itt előttünk vendégségre van megterítve. Nem közönséges istentiszteleten vagyunk most együtt, hanem kimondottan ünnepi istentiszteleten, a legünnepibb istentiszteleten: tudniillik mennyei Gazdánk vendégül vár bennünket az Ő asztalához. De hát miért van szükség megint arra, hogy részt vegyünk az úrvacsorában? Hiszen nemrég volt karácsony, majd óesztendő utolsó estéje, nincs még egy hónapja, hogy utoljára ehhez az asztalhoz járulhattunk! Nem járatjuk le ezeknek a szent alkalmaknak az ünnepélyességét azzal, hogy ilyen gyakorivá tesszük a benne való részesedést? Hiszen úgyis olyan ritkán tudunk igazán komoly lelki átérzéssel járulni ehhez az asztalhoz! És még hozzá Pál apostolnak az az intelme, hogy “Próbálja meg azért az ember magát, ... Mert a ki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának” (28-29. vers) - szinte visszariaszt, és azt az érzést támasztja bennünk, hogy sokkal alaposabb lelki előkészület kellene, mint amilyennel mi most itt vagyunk! Nos hát, tartsunk most szinte egy lelkigondozó órát, és vizsgáljuk meg magunkat, lehetünk-e most újra Urunk szent asztalának, mennyei lakomájának a vendégei?

Igen, kezdjük ezzel a súlyos figyelmeztetéssel: "Aki méltatlanul eszi e kenyeret vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen!" El tudom gondolni, hogy ez sok embert elijeszt az úrvacsorától. Mert sok hívő ember így gondolkodik: Hát persze, hogy méltatlan vagyok, de hát akkor nem mehetek, és ha akármit csinálok is, nem tudok méltóvá lenni arra, hogy nyugodt lelkiismerettel üljek le Jézus mellé! De figyeljük csak meg jól ezt a szót: nem az van itt, hogy méltatlan, hanem az, hogy méltatlanul! A méltatlan azt jelenti, hogy valaki nem méltó, nincs joga hozzá, hogy odajáruljon ahhoz az asztalhoz. De a méltatlanul: azt jelenti, hogy valaki nem méltó módon viseli magát, tehát nem a személye a méltatlan, hanem a viselkedése, nem helyes az Úr testéhez és véréhez való viszonyulása. A személyünk méltatlan, mindnyájan méltatlanok vagyunk arra a nagy megtiszteltetésre, hogy az Úr vendégei lehessünk. Ez nem kétséges. Ha valaki arra várna, hogy méltóvá legyen reá, élete végéig várhatna, és sohasem jöhetne! De itt nem arról van szó, hogy méltó vagyok az úrvacsorára, mert nagyon bűnös vagyok. Előbb meg kell tisztulnom, előbb tovább kell jutnom a szent életben, hogy valamelyest méltó lehessek erre a vendégségre. Most inkább nem megyek, nehogy vétkezzem az Úr teste és vére ellen!

Nos hát, Pál itt nem olyan emberekről beszél, akik méltatlan voltuk ellenére mégis odamerészkednek az Úr asztalához - hiszen Jézus csupa ilyen embert hívott meg az Ő vendégségébe, méltatlant -, hanem olyanokról, akik már ott ülnek annál az asztalnál, de ott nem az úrvacsora lényegéhez méltóan, illően viselkednek, vagyis akik nincsenek tisztában az Úr megtöretett teste és kiontatott vére jelentőségével.

Ezért folytatja rögtön így az apostol: “Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék ... és úgy igyék...” (28. vers) Próbálja meg magát: nem azt jelenti, hogy na most megpróbálom, tudnék-e méltó lenni. Megpróbálok egy hétig vagy néhány napig az úrvacsora előtt nem elkövetni valami bűnt, megpróbálok tisztán, Isten akarata szerint élni, és ha ez valamelyest sikerül, akkor méltó vagyok, ha pedig nem sikerül, akkor méltatlan vagyok. Mint ahogyan éppen mostanában mondta valaki: Sajnálom, hogy nem vehetek úrvacsorát, mert a héten nagyon fölbosszantottak és csúnyán elkáromkodtam magam. Nos tehát, nem erről van szó. Hanem arról, hogy vizsgálja meg az ember magát, egy belső lelki önvizsgálattal próbálja meg az ember: úgy megyek-e oda igazán, ahogy Jézus vár az Ő asztalához? Azért megyek-e oda, amit Ő akar ott adni nekem? Azt akarom-e igazán én is, amire Ő akar megerősíteni engem az ott kapott táplálékkal? Három dologra nézve kell tehát megpróbálnom magam, hogy méltatlanul ne jöjjek.

1) Az első: ismerem-e a bűneimet, ismerem-e a magam bűnnel fertőzött mivoltát? Sokan olvasták pár évtizeddel ezelőtt azt a nagyszerű könyvet, aminek az a címe: “Csak bűnösöknek”. Mondtam már, de most hadd mondjam újra: én itt, az Úr asztala fölött is mindig mintha ezt a fölírást látnám: “Csak bűnösöknek!” A meghívás ehhez az asztalhoz csak bűnösöknek szól! Ennek az asztalnak csak bűnösök lehetnek a vendégei! Mint ahogyan az orvoshoz sem azért megy valaki, mert duzzad a friss, jó egészségtől, semmi panasza nincs, hanem éppen azért, mert valami baj van, valahol fáj, valami nincs rendben, valami betegség emészt! Ugyanúgy az Úr asztalához is azért jövünk, mert valami nincs rendben, valahol valami betegség emészt! Az Úr asztalához való járulással nem azt nyilvánítjuk ki, hogy lám, milyen tökéletes vagyok én! Hanem éppen ellenkezőleg: lám, milyen messze vagyok én még a tökéletességtől, attól a nagy hittől, attól az élettől, ami Istennek tetszik! Valahol baj van az életemben, nagy baj, mégpedig olyan végzetesen nagy baj, hogy már segíteni sem lehet rajtam másként, csak annak a szent testnek a megtöretésével és vérnek a kiontásával. Én mindig itt, az Úr asztalánál látom igazán, milyen végzetesen nagy veszedelem az a bizonyos bűn, amint kezemben tartom a kenyeret és a bort, fülembe cseng Jézus szava: “Ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik” (24. vers), ez az én vérem, amely tiérettetek kiontatik. Mintha a kenyérben és borban maga Jézus kezdene el beszélni hozzám: Nézd, milyen rettenetes a büntetése annak a bűnnek, ami benned van: az én testem töretett meg miatta, az én vérem ontatott ki miatta! Igen: a büntetés nagyságából láthatjuk meg igazán a bűneink nagyságát!

Tehát ha ezt hitben vállalod, ha fájó bűnbánattal azt tudod mondani: Igen, Uram, én ilyen nyomorult vagyok, hogy miattam és helyettem kellett elszenvedned azt a borzalmas kereszthalált! - akkor gyere bátran, akkor itt a helyed a bűnösök asztalánál! Annál méltóbb vagy rá, minél méltatlanabbnak érzed rá magad.

2) A második dolog, amire nézve meg kell próbálnom magam: El tudom-e fogadni azt a megváltó kegyelmet, amit Jézus annál az asztalnál adni akar nekem? Az úrvacsorában az történik, hogy Jézus nemcsak mondja, hanem mintegy szemmel látható és kézzel fogható bizonyságát is adja az Ő tényleges jelenlétének. Ez az én testem, ez az én vérem, mondja erre a kenyérre és borra, ami itt van az asztalon, és ezzel szinte ezt mondja: Látod, itt vagyok, jelen vagyok, időben és térben ott vagyok, ahol te is vagy! Olyan természetesen és valóságosan, mint ez a kenyér meg bor, amit a kezedbe vehetsz!

Persze, máskor is jelen van Ő az Őbenne hívők számára, de az úrvacsora mégis valahogy jobban hozzásegíti hitünket ahhoz, hogy realizáljuk, hogy szinte megragadjuk az Ő jelenvalóságát. Itt a Jézussal való személyes találkozást és közösséget még megragadóbban és még elevenebb bizonyossággal élhetjük át, mint egyébkor. Amikor tehát idejárulsz, nyisd ki jól a lelki szemedet, és lásd meg, hogy ennél az asztalnál itt ül Jézus, olyan valóságosan, mint ahogyan az utolsó vacsoránál történt. Ő nyújtja feléd a kenyeret és bort, és Ő mondja: Vegyed, egyed, ez az én testem, igyad, ez az én vérem! Ez a kenyér és bor igaz, hogy valóságos kenyér és bor, de nem közönséges kenyér és bor. Mint ahogy egy százforintos bankjegy is valóságos papír, de nem közönséges papír. Annak valahol a Nemzeti Bank egyik pincéjében arany-fedezete van, az száz forintnyi aranyat ér! Az úrvacsorai kenyérnek és bornak is van fedezete: Jézusnak a Golgotán megtört teste és kiontott vére, mint Jézus megváltó halála!

Tehát: amilyen bizonyosan látod azt a kenyeret megtörve és azt a bort a kehelybe töltve, éppen ilyen bizonyosan töretett meg és ontatott ki Jézus teste és vére a te bűneidnek a teljes kiengesztelésére is. A bűnbocsánat, a megváltás, az örök élet bizonyosságának a titkát ide kapod a kezedbe, kézzelfogható valóságként markolhatod meg. Megragadhatod fizikailag is azt a boldog bizonyosságot, hogy te is az Isten megváltott gyermeke vagy, és ez olyan igaz, mint ahogyan itt állsz ennél az asztalnál. Igen, az vagy, az Isten gyermeke, Jézus által, Aki ezt a lehetőséget ott a Golgotán kiharcolta, megszerezte a számodra! Ugye, az bizonyos, az igaz - mert hiszen érzékeled -, hogy a szádban van a kenyér, meg a bor, érzed az ízét. Nos hát, ugyanilyen bizonyos, igaz, hogy Jézus téged is megváltott, te is az Övé vagy. Mintha megérintene a kezével, mint valamikor a bélpoklost, és ettől az érintéstől megtisztulnál, mint a bélpoklos! A megváltásnak ezt a bizonyosságát akarja adni az Úr az Ő asztalánál - és ha te most ezért jössz, akkor szívesen látott vendége vagy ennek a vacsorának!

3) És harmadszor, amire nézve meg kell próbálnom magam, az, hogy van-e bennem készség arra, hogy mindezt őszintén meg is háláljam Neki? Mi a szándékod ezután? Ott akarod-e folytatni, ahol az úrvacsorázás előtt abbahagytad? Kész vagy-e leszámolni mindazokkal a bűnökkel, amiket Isten megmutatott benned és megbocsátott neked Jézus érdeméért? Mert az a hála, amiről itt szó van, nemcsak egy bizonyos lelki érzés, hanem tettekben megmutatkozó magatartás, élet! Mégpedig Isten akarata szerint igazodó élet. Nem szavakkal kell hálát adni a kegyelemért, hanem az Isten előtt való járással. Az Isten előtt való járás azt jelenti, hogy tudom, hogy az Úr szemei mindig rajtam vannak, és éppen ezért igyekszem most már az Ő vezetése alá rendelni minden cselekedetemet. Nem azt jelenti ez, hogy aki úrvacsorát vett, most már nem vétkezik, nem esik többé bűnbe. Más dolog bűnbe esni, és más dolog a bűnben megmaradni. A megváltott, bűnbocsánatot kapott ember is mindig újra beleesik a bűnbe, de meg is bánja, és újra odamenekül Jézus Krisztushoz bocsánatért. De a bűnben maradni azt jelenti, hogy jól érzi magát benne az ember, vagy megalkuszik vele, nem küzd ellene, megtűri magában, és így bizonyos hitványságok hovatovább szinte hozzátartoznak az életünkhöz, úgyhogy nem is akarunk szabadulni tőlük. Ez az, amikor valaki méltatlanul eszi azt a kenyeret és issza azt a bort! Méltatlanul tehát, vagyis nem azzal a határozott szándékkal, hogy ő maga is meg akar tisztulni.

De éppen ebben a megtisztulásban is segíteni akar Jézus az úrvacsorával! Tudja Ő azt nagyon jól, miért akar nemcsak élőszóval, hanem ilyen reális módon, ilyen látható jegyek által is közeledni hozzánk és segíteni rajtunk. Gondoljon most ki-ki a maga életében arra a sötét pontra, ahol valami baj van, ahol “szorít”, ahol fáj, mert mindnyájunk életében van ilyen fájó pont. Talán egy szenvedés, amivel nem tud megbékélni; vagy valami gond, amitől nem tud szabadulni; valamilyen bűne, ami ellen hiába szokott küzdeni; vagy talán egy keserves miért, amit nem tud megoldani. Nos hát, itt van az Úr az Ő asztalánál, itt az alkalom, hogy fölálljunk a székünkről, idejöjjünk, ide egészen közel, Ő elébe, kinyújtsuk felé a kezünket, és a kezünkbe kapott test és vér jegyei révén újra megbizonyosodjunk arról, hogy Jézus valóban a mi szabadító Istenünk! Nincs az a szenvedés, amit Ő már el ne hordozott volna. Nincs olyan gond, amit rólunk magára át ne vállalna. Nincs olyan bűn, amitől az Ő vére meg ne tisztíthatna. Nincs olyan miért, amiben Ő megnyugvást ne adhatna. Nincs olyan halál, amiből Ő ki ne ragadhatna!

Mindazzal, ami fáj, szorít, gyötör, van kihez fordulni, hiszen élő Megváltónk van, és most is itt van, sőt, azért van itt, hogy adja Önmagát: átárassza testünkbe, lelkünkbe az Ő megváltó erejét, és mi vihetjük magunkkal, magunkban ki a templomból, ki az életbe, abba a világba, ahonnét jöttünk! Úgy vihetjük magunkban, mint ahogyan a kenyeret és bort visszük magunkban erről az asztalról. Lehet-e ezt elég sűrűn ismételni? Nem érzed-e, milyen nagy kegyelem az, hogy ma újra vendége lehetsz az Úrnak az Ő asztalánál?

Mindenki kedvesen látott vendége ma ennek az asztalnak, aki szíve szerint vágyik arra, hogy Jézus most újra ezt mondja neki: Egészen a tied vagyok! - és aki viszont kész teljes szívvel ezt mondani Jézusnak: Én is egészen a tied vagyok, Uram, Jézusom!

Ámen

Dátum: 1968. január 28.

Kedves Testvéreim! Annyira egyszerű és érthető ez az Ige, amit mostan alapigéül felolvastam, és amiről beszélni szeretnék, hogy szinte az az érzésem, ezt nem is kellene magyarázni, hanem egész egyszerűen jó alaposan belevésni a szívünkbe, hogy minden reggel újra eszünkbe jusson: az ám, azért vagyunk keresztyének, azért ismertette meg magát velünk az Isten, azért vont önmagával való hitbeli közösségbe, hogy én igyekezzem a jó cselekedetekben elől járni! Én, aki hiszek az Istenben! Nem is szeretnék én ezzel a mai prédikációval semmi egyebet csinálni, mint tényleg jó erősen belevésni mindnyájunknak a szívébe, hogy valóban ezzel az intelemmel indulhassunk minden új napnak, mindenféle munkának és minden emberrel való beszélgetésnek és foglalkozásnak elébe. Ezzel az Igével, hogy: "igyekezzenek jó cselekedetekkel elől járni azok, a kik Istenben hívőkké lettek". (Tit 3,8b)

Testvérek, a napokban, az elmúlt hét folyamán fejezte be földi életét 80 esztendős korában Istennek egy nagyon-nagyon áldott életű szolgálóleánya, bizonyára a gyülekezetben is sokan ismerték: Pilder Mária néni. Őtőle hallottam egyszer, amit már sokszor el is mondottam, sokfelé el is hirdettem, mert valóban megragadott engem, hogy ő minden reggel ezzel a könyörgéssel kezdte a napját: “Uram, mutasd meg nekem ma is, kiknek lehetek hasznára azzal, hogy a Tied vagyok, Hogy hiszek Benned!” És ezt az imádságát Isten mindig meg is hallgatta. És ő igyekezett, s valóban hasznára is volt mindenkinek. Szinte teljesen süketen és teljesen vakon is még. A kórházi betegágyon is hasznára volt mindenkinek, aki csak ott volt körülötte. Hasznára volt azzal, hogy hisz az Istenben. De jó lenne, hogyha úgy igazán a szívünknek a teljességéből tudnánk mi is megtanulni ezt az imádságot, és naponként elkönyörögni: Uram, kiknek lehetek ma hasznára azzal, hogy hiszek Benned? Hogy a Tied vagyok? Mert ez lenne a mi feladatunk. Hasznára lenni, ahogyan az Ige is mondja: “Ezek jók és hasznosak az embereknek”. (Tit 3,8c)

Sajnos, olyan nagyon hamar elfeledkezünk arról, hogy tudniillik ezért lennénk keresztyének. Elfeledkezünk arról, hogy gyakorlatilag ebben kellene megnyilvánulnia annak, hogy mi hiszünk az Istenben. Sokszor mondottam már, de vannak dolgok, amiket nem lehet elégszer hirdetni: a keresztyénség nem tan, hanem élet! Tehát nem egy bizonyos hangulat vagy érzéshullámzás, vagy valamiféle gondolkodásmód, hanem egy bizonyos életmód, egy bizonyos életstílus. Jézus nem azért született meg erre a világra, hogy elbájologtasson bennünket a betlehemi romantikával évente egyszer, hanem tényleg azért született meg, hogy egészen új életformát hozzon bele ebbe az önző, ebbe a keserű világba. És pláne nem azért halt meg Jézus, hogy évente egyszer kisírjunk a szemünkből egy-két könnycseppet, sirassuk Őt, hogy milyen tragikusan fejezte be az életét, hanem valóban azért, hogy konkrét bűnökből mosson meg bennünket! Tényleg alkalmassá tegyen ama bizonyos új életformára, amit hozott. És nem azért támadott fel Jézus, hogy húsvét ünnepén húsvéti sonkákkal és piros tojásokkal kedveskedjünk egymásnak, hanem tényleg azért, hogy az Ő feltámadásának az ereje által ismerjük meg Őt, új életre keljünk, s gyakoroljuk az új életformát.

Elmúltak az ünnepek. Olyan sokszor szólt itt az Ige, szinte sűrítve szólt Istennek az Igéje hozzánk. Nos Testvérek, kizárólag azért szólt, és azért szól ma is, és azért szól mindig, hogy ez a sok-sok drága Ige valóban mint mennyei magvetés kerüljön be a mi lelkünknek a talajába, ott aztán kikeljen és gyümölcsöt teremjen. Gyümölcsöt, a jó cselekedeteknek a gyümölcsét. - Sokszor elgondolom azt, hogy a keresztyénségnek sokkal gyakorlatibbá kellene válnia, mint amilyen. Sajnos mi agyonkomplikáljuk, pedig az olyan hallatlanul egyszerű! Olyan egyszerű, mint a Hegyi beszéd, amelyben Jézus ilyeneket mond: ne haragudj a te atyádfiára, bocsáss meg neki! Meg ilyeneket, hogy őrizd meg szívednek a tisztaságát, a testednek, gondolataidnak, az érzéseidnek, a lelkednek a tisztaságát! Meg ilyeneket, hogy segíts a másik emberen! Meg ilyeneket mond, hogy mondj igazat. Ne hamisat, hanem igazat! Meg ilyeneket, hogy tégy jót még azzal is, aki azt nem érdemli! Sőt, pláne azzal tégy igazán jót, aki azt nem érdemli meg! Meg hogy engedelmeskedj az Isten parancsának mindenben, mindenkor! Ilyen egyszerűeket mond, hogy szeresd az Istent a másik emberen keresztül, a másik ember szeretésén keresztül, és szolgáljad az Istent a másik embernek való szolgálat által! És mi ezek helyett a nagyon-nagyon egyszerű és gyakorlati dolgok helyett, legjobb esetben önmagunkkal bíbelődünk, a saját problémáinkkal foglalkozunk. Rettenetes dolog az, amikor valaki mindig a maga problémáival foglalkozik, mindig azon morfondírozik, hogy miként is áll a dolog énvelem, az én lelkiállapotommal, és mindig azt méricskéli, és mindig azt hizlalgatja, és mindig azt gondozgatja, a saját lelkiállapotát. És elkezd nyavalyogni, hogy jaj, hát én olyan képtelen vagyok, és én olyan méltatlan vagyok, és én olyan bűnös vagyok, és én olyan szomorú vagyok, és tehetetlen vagyok, és olyan erőtelen vagyok, mit csináljak? Ez a folytonos önmagunkkal való bíbelődés bénít meg bennünket, Testvérek abban, hogy végre egyszer azt csináljuk, amire elhívott bennünket az Isten, hogy igyekezzünk a jó cselekedetekre, mi, akik az Istenben hívőkké lettünk.

Egyszer valaki elmondotta, hogy nagyon rossz úton, még sokkal rosszabb autóval kellett néki hosszú utazást tenni, és rengeteg baja volt az autójával, mindig újra leállt. Közben szerette volna a vidéknek a szépségét élvezni, mert még soha nem járt azon a vidéken, de sajnos nem jutott hozzá, mert minden idejét és minden erejét valósággal lefoglalta a rosszul működő kocsi, a rosszul működő gép. Hát valahogy ilyenformán van sok hívő ember is. Minden erejét, minden idejét és minden igyekezetét teljesen leköti a saját maga rosszul működő lelki élete, belső élete. És ezért nem tud megszabadulni önmagától, s nem tudja élvezni az Istennek a világát. Nem tudja élvezni a jó cselekedeteknek az örömét. Nem tud együttérezni azzal a másik emberrel, akinek olyan nagy szüksége van rá. Vagy enyhíteni a másik embernek a terhét. Nem tud élni azokkal az alkalmakkal, amiket pedig az élet olyan bőséggel hoz eléje a jó cselekedeteknek a gyakorlására. Persze időnként meg kell vizsgálni az embernek önmagát, hogy hogyan is áll. Olyan önvizsgálatnak kell alávetnie magát, amelyik teljes önodaadáshoz és az Isten akaratához való alkalmazkodáshoz vezet. De azután forduljon el az ember önmagától, fordítsa el a figyelmét a saját maga lelki életének a vizsgálgatásától, és forduljon oda a másik ember felé, és csinálja azt, amire Isten elhívta! Folytassa tovább legalább az igyekezetet a jó cselekedetekre.

Nagyon kedves barátom van nékem, egy komoly hívő ember, lelkipásztor. Éppen a napokban újból meglátogatott. Tőle hallottam egyszer ezt a nagyon jó kijelentést. Ajánlom mindenkinek. Azt mondotta: nagyon sokat nyavalyogtam egyszer azon, hogy a lelkiállapotomat rendbe hozzam. Nem sikerült, és akkor egyszer elkezdtem komolyan engedelmeskedni az Isten Igéjének, s közben Isten rendbe hozta a lelkiállapotomat. Valahogy azt hiszem, Testvérek, hogy ezt kellene nekünk is tennünk. Ez hiányzik talán nékünk is. Egyszer megpróbálhatnánk már mi is igazán komolyan engedelmeskedni a hallott Igének, az olyan sokszor hallott Igének! Hogy egyszer megpróbálnánk már mi magunk is komolyan igyekezni azokra a bizonyos jó cselekedetekre. Tudjátok, én valahogy úgy érzem, hogy ha Jézus most belenézne a szemünkbe, és egész egyszerűen megkérdezné tőlünk: tettél-e már ma valamit valakiért? Tettél-e már ma valami jót egy embertársaddal? Azt mondanánk: de hiszen még reggel van, még alig kezdődött el a nap! Ha valaki két óra alatt nem talál alkalmat arra, hogy valami jót tegyen az embertársáért, akkor az nem is igyekezett igazán. Tettél-e ma már valami jót, egy kedves mozdulatot, egy kedves gesztust az embertársad irányában?

Most, külföldi utazásom során hallottam egy templomról, egy római katolikus templomról, amely erősen megsérült a háború alatt. Ebben a templomban volt egy szép, nagy Krisztus-szobor, amelynek levitte egy gránát a két kezét. A háború után, amikor ezt a templomot renoválták, visszaállították eredeti helyére a Krisztus-szobrot is, de a két kezét nem javították ki. És most ott áll a Krisztus-szobor kezek nélkül. De elébe odatettek egy felírást, és arra ez van írva: az én kezeim ti vagytok! Megrendítő látvány. Egy kéz nélküli Krisztus, Aki azt mondja: ti vagytok az én kezeim! Nagyon sok ember áll meg ez előtt a szobor előtt, és nézi rajta a felírást. Egyszerű munkásruhába öltözött férfi, öreg fejkendős néni, az autójából éppen most kiszállt előkelőség, elegáns fiatalember, frissen ondolált hajú kislány, csőnadrágos, zilált hajú ifjonc. Ott állnak a Krisztus-szobor előtt és nézik a felírást: az én kezeim ti vagytok! Jézus kezei. Mi mindent tettek ezek a kezek! Hány embert erősítettek meg és támogattak! Hány nyomorult embert megáldottak, megsegítettek és megvigasztaltak! Ezek a kezek imára kulcsolódtak össze, ezek a kezek szegények és nyomorultak felé nyúltak ki nagy szeretettel és simogatással. Ezek a kezek az egész világ felé tárultak ki, könyörülő, nagy irgalommal. Ezek a kezek gyermekfejeken nyugodtak áldóan, és gőgös, büszke emberek felé fordultak intően és figyelmeztetően. Ezek a kezek kufárokat űztek ki a templomból és megvédelmeztek egy bűnös asszonyt. Ezek a kezek kenyeret törtek meg és osztottak szét éhező embereknek. Vihart csendesítettek le tengeren és emberi szívekben. Gonosz lelkeket űztek ki szerencsétlen emberekből. Ezek a kezek betegeket gyógyítottak meg, könnyeket törültek le, bűnökből emeltek ki szerencsétlen embereket, az élet igazi útjára vezettek eltévedt lelkeket. Ezek a kezek! Jézus kezei! És ezek a kezek mi vagyunk!

Tettek már ma ezek a kezek valamit valakiért? Pedig olyan nagyon sok gyógyítani való seb lenne, olyan sok adni való, és olyan sok megbocsátani való lenne! És olyan sok szeretetre és együttérzésre lenne szükség. És olyan sokan várnak egy kedves szóra, egy biztos útmutatásra, egy lelket simogató mozdulatra. Ezek a kezek mi vagyunk. Igaz, hogy Jézus nem ezekkel a szavakkal mondta, hanem így: “amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg.” (Mt 25,40) A Biblia egy másik helyén így olvassuk: mindent, a mit csak cselekesztek szóval vagy tettel, mindent az én nevemben cselekedjetek! (Kol 3,17) De tulajdonképpen más szóval ez is ugyanazt jelenti: az én kezeim ti vagytok.

Tudjátok már, hogy mik azok a jó cselekedetek? Hát ezek azok a jó cselekedetek, amelyekre igyekezzenek azok, akik az Istenben hívőkké lettek. Hát ezért kellene nekünk igyekeznünk, és erre kellene nekünk igyekeznünk minden erőnkből. Tudjátok-e azt, testvérek, hogy a keresztyénségnek nem a hitetlenek a legnagyobb ellenségei, hanem a gyümölcstelen hívők, a meddő kegyesek?! És nem a gúnyolódók, hanem a tétlen áhítatoskodók. És nem az istenkáromlók, hanem a terméketlen uram-uramozók. Ezek a legnagyobb ellenségei a keresztyénségnek. Tehát azok, akiknek elől kellene járni az Isten dolgaiban, a jó cselekedetekben. Elől járni, mások előtt járni, irányt mutatóan egy új, egy szebb, egy tisztább, egy boldogabb emberi együttélés felé. Elől járni. És vannak mégis, akik nemhogy elől nem járnak, hanem hátul kullognak, és nagyon sokszor messze lemaradtak azok mögött, akik még csak nem is ismerik az Istent.

Nézzétek, nemcsak a rossz és mérgező gyümölcsöket termő élet a bűn, hanem egyszerűen a gyümölcstelen élet is éppen olyan bűn. Ismeritek az Igét: “A ki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak.” (Jak 4,17) Hová lesz az a rengeteg Ige-mag, amit olyan sokszor hallunk, és olyan szívesen hallunk, vagy talán olvasunk is naponként a csendességünkben? Hová? Tényleg a madarak kapkodják el? Vagy nem jut elég mélyre a gyökere? Vagy megfojtják a világi kívánságoknak a tövisei? Meg a gondoknak a tövisei a szívünkben? Mennyi jut belőle a szívünknek abba a láthatatlan mélységébe, hogy azután egyszer megint láthatóvá váljék, egy szerető mozdulatban, hallhatóvá váljék egy kedves szóban? Jézus példázata szerint a magból lesz a gyümölcs: amit vet az ember, azt aratja is. Semmiből nem lesz semmi! Mindig csak valamiből lesz valami. Tehát a befogadott Igéből, a hittel befogadott Igéből lesz a jó cselekedet. De nem automatikusan, ezért mondja az Ige, hogy: “igyekezzenek jó cselekedetekkel előljárni azok, a kik Istenben hívőkké lettek.” Tehát: minden erejüket vessék bele, minden alkalmat ragadjanak meg, és minden lehetőséget használjanak ki reá. És ne sajnáljanak érte semmi fáradságot és semmi áldozatot. Isten a maga részéről mindent megtett azzal, hogy Jézus halálának és feltámadásának az erejét az igehirdetés magvetése által beleszórja azoknak a lelkébe, akik Őbenne hisznek. A többi rajtunk áll, a mi igyekezetünkön, tehát: igyekezzünk, Testvérek! Én úgy érzem, hogy nekünk, Isten népének ma különösen azt kell megtanulnunk, hogy ne vonuljunk vissza a mi Istenben való hitünkkel a templomnak, a bibliaórának és az egyéni csendességnek a zárt áhítatába! Hitéletünknek a súlypontját tegyük át a világba, a mi életünknek a forgatagába, mert ott van a terük azoknak a bizonyos jó cselekedeteknek, amelyekről szó van.

A mi mindennapi munkánk is - akármiféle legyen is az a munka; ki-ki gondoljon most arra a munkára, amit reggeltől délutánig, vagy délutántól estig végez - a jó cselekedeteknek az alkalma, csak legyen elég nyitott szemünk és elég jól halló fülünk észrevenni azokat az alkalmakat, amiket az Isten éppen a mi munkánk által készít a számunkra. Ne legyen a mi munkánk csak kenyérkereseti alkalom, hanem legyen alkalom a jó cselekedetre, amit azzal a hittel végezhetünk, hogy ott mi Jézusnak a kezei vagyunk. Jézusé! És az, hogy valakinek sok munkája van, az egyáltalán nem akadálya, sőt alkalma, hogy igyekezzék a jó cselekedetekre! Mennél több munkája van valakinek, annál több alkalma van arra, hogy igyekezzék a jó cselekedeteknek a gyakorlására. Az egész élet egy nagy alkalom, szóval és élettel bizonyságot tenni arról, hogy Jézus az Úr, és hogy Jézus által elkezdődött már valóban ennek a világnak az újjáteremtése. Amikor a hajó a kikötő felé tart, az utasok abból látják meg, abból ismerik fel, hogy már közeleg a part, közeleg a cél, hogy már a partról messziről elébe jönnek a hajónak a sirályok. A sirályok hatalmas, nagy, szép fehér hada óriási szárnycsapásokkal. Valahogy ilyenformának kellene lenni minden hívő embernek: jelezni ennek a világnak, hogy közeleg az Úr, a világ újjáteremtése. Hírnökeként az új ég és új föld tisztaságának, szépségének, dicsőségének. Azért jött Jézus, hogy az Ő erejében járó és munkálkodó emberek, új emberek legyünk ebben a világban.

Drága Testvérek! Nem akartam egyebet, mint ezt az Igét nagyon kihangsúlyozni. Engedjük hát, hogy maga az élő Isten vésse bele ezt az Igét a szívünkbe! Olyan mélyen, hogy valóban ezzel induljunk neki minden új napnak, és minden munkához ezzel kezdjünk hozzá. Minden emberrel való beszélgetésnél és emberrel való foglalkozásnál ez jusson eszünkbe, ez az Ige: “igyekezzenek jó cselekedetekkel előljárni azok, a kik Istenben hívőkké lettek”.

Ámen

Dátum: 1966. január 9.

Egyházközségünk missziói bizottsága ezt a most felolvasott Igét kapta imádságban gyülekezetünk 1965. évi missziói programjának vezérigéjéül. Ennek az isteni útmutatásnak a szempontjai szerint szeretnénk kialakítani ebben az évben gyülekezetünk egész missziói programját. Ezek szerint tehát a fő cél, ami felé törekszünk, hármas, mégpedig: a gyülekezet belső lelki egységét megélni; gyülekezetünknek az egész Magyar Református Egyházzal való egységét tudatosítani; és gyülekezetünknek a Krisztus egyetemes egyházával való lelki egységét növelni. Erről szeretnék most, az újév reggelén részletesebben beszélni.

1) Hadd olvassam fel még egyszer, hogyan látja Pál apostol a Krisztus egyházát: “Hogy ne legyen hasonlás a testben, hanem ugyanarról gondoskodjanak egymásért a tagok. És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind. Ti pedig a Krisztus teste vagytok, és tagjai rész szerint.” (1Kor 12, 25-27) Ez az Ige mintha a belső oldaláról mutatná be az egyházat, mintegy bepillantást enged a gyülekezet intim életébe. Így látva az egyházat, azt kell mondanunk, hogy az valóságos csoda! A legmélyebb szeretetközösség csodája. Nincs hozzá hasonló alakulat, emberi közösség a Földön!

Persze vannak más egyéb közösségek is emberek között. Például a közös érdek is össze tudja kötni az embereket egymással, és így kialakul egy érdekközösség. Vagy bármi egyéb cél, gondolat, eszme lehet összekötő kapocs a különböző emberek között. Sőt, a közös gyűlölet is lehet közösségteremtő erő. Heródes és Pilátus, ez a két ellentétes hatalmasság, a Jézus ellen való állásfoglalásban találtak egymásra és lettek barátokká. De a gyülekezeti közösség minden más emberi alakulattól különbözik. Itt nemcsak közös érdek, közös eszme, közös cél fogja közösségbe az embereket, hanem egy Valaki, egy élő személy: Jézus! Az ugyanabban a Jézusban való közös hit! Ezért van az, hogy az egyházban mindenféle válaszfal, ami szétválasztja az embereket: leomlik. A fajok és népek ellentéte megszűnik, a rang- és állásbeli különbségek, a vagyoni és kulturális különbözőségek, amelyek annyi bajnak, háborúságnak szoktak okozóivá lenni, az egyházban nem akadályozzák azt, hogy megértsék, szeressék, segítsék egymást az emberek! Az egyház a legnagyobb csoda ezen a világon! Fehérek és barnák, feketék és sárgák: mind-mind édestestvérei egymásnak! Egy úrvacsorai asztalnál részesül ugyanabban a vendégségben az egyetemi professzor és talán a sofőrje! Mind-mind ugyanabból a forrásból merítenek, ugyanabban a kegyelemben reménykednek, ugyanannak az örökségnek a várományosai, ugyanannak a testnek a tagjai - test-vérek a szó legszorosabb értelmében, a Krisztus megtöretett teste és kiontatott vére által: test-vérek. Ennél mélyebb, ennél szorosabb, ennél tisztább összetartozás nem is lehet emberek között! Ez az egyház lényege - belülről! Ennél misztikusabb és mégis reálisabb összetartozás nincs.

Ha ez így van, mi sem természetesebb, mint az Igének ez a nagy figyelmeztetése: “Ne legyen hasonlás a testben!”. (1Kor 12,25a) Sokszor mondtam már, hadd mondjam újra: Krisztus egyházát sohasem kívülről fenyegeti veszedelem vagy kár, a világ részéről, hanem mindig belülről. És a belső veszedelmek között is egyik legáltalánosabb az, amire az Ige figyelmeztet: a meghasonlás. Tehát a belső szakadás, hasadás, viszály, egyenetlenség, ami a gyülekezet tagjai között, vagy a Krisztus egyházának a különböző részei között támad. Az egyháznak nem az az ellensége, aki fölöslegesnek tartja, hanem sokkal inkább az, aki a lelki egységét megbontja! Aki gyülekezeti tag lévén a gyülekezet többi tagjával, református ember lévén az egész Magyar Református Egyházzal, keresztyén ember lévén a keresztyénség egyetemességével való lelki közösségét nem vállalja és nem munkálja. Persze, hogy nem angyalok, hanem emberek közössége az egyház, mégpedig nagyon-nagyon gyarló emberek közössége. És ha valakinek kifogása van például egy püspök vagy egy bibliaköri közösség ellen, akkor ez nem lehet ok arra, hogy megtagadja vele a lelki összetartozást a Krisztusban! Az egyház olyan szeretetközösség, amelyben merni kell nyíltan megmondani, és el kell tudni fogadni a kritikát - ha az a kritika igazán testvéri szeretetből fakad. Csak “ne legyen hasonlás a testben!”

De ez még csak negatívum. Ugyanez pozitívan így hangzik: ki-ki a maga részéről tegyen meg mindent a Krisztus egyháza belső lelki egységének a munkálására! Mégpedig mindenekelőtt itt, a gyülekezetben próbáljunk meg mindig úgy nézni körül, amikor együtt vagyunk, hogy ez a mi nagy családunk! A Krisztusban hívő ember sohasem magányos, egyedülálló, hanem éppen a Krisztusban való hite alapján beleszületett egy új családi közösségbe, az Isten családjába, a gyülekezetbe. “Ti pedig a Krisztus teste vagytok, és tagjai rész szerint!” (1Kor 12,27) Hozzátartozni a Főhöz, Krisztushoz nem is lehet másképpen, csak úgy, hogy élő tagjává válok az Ő Testének, tehát a többi hívők közösségének. Ettől a testtől, a gyülekezettől elszakadva olyan védtelen a hívő keresztyén ember, mint a magányosan égő gyertya a viharban: elbukik a kísértésben. Senki sem élhet a hitben a Krisztus testének a vérkeringésén kívül, elszigetelt magányban, külön szakadva a közösségtől, az istentisztelettől, úrvacsorától, egymás hitétől és imádságától, elszakadva az atyafiak kölcsönös érintkezésétől és erősítésétől. Igyekezzünk tehát minél jobban megismerni egymást, akik vasárnaponként sokszor bizony olyan közönyösen ülünk egymás mellett, örülni egymásnak, nem idegenként, hanem igazán testvérként viszonyulni egymáshoz, igyekezzünk hozzájárulni ahhoz, hogy ez a gyülekezet valóban szeretetközösség legyen!

De vigyázzunk: a szeretetközösség nem azt jelenti, hogy valami hasznom legyen belőle, hanem hogy a másiknak legyen haszna belőlem. Ne azt várjad, hogy itt vagyok, szeressetek, hanem itt vagyok, hadd szeresselek benneteket! Elsősorban nem arra vonatkozik a szeretetközösség fogalma, hogy mit kaphatok az atyafiaktól, hanem arra, hogy mit adhatok. A szeretet mindig áldozni akar! Nem a bevételből él, hanem a kiadásból. Nem abból, amit kap, hanem abból, amit ad. És aki panaszkodik, hogy nincs a gyülekezetben a hívők között szeretet, az először önmagát vizsgálja meg: mennyi szeretettel járult hozzá, hogy legyen?! Aki maga is nem hozza a gyülekezetbe a maga imádságát, szeretetét, szolgálatát, szívét: az sohasem tapasztalja meg igazán a gyülekezeti közösség áldását. Mert mindig másokért munkálkodva erősödsz meg te magad is, másokat vigasztalva derül föl a te szíved is, másokat Krisztushoz segítve jutsz közelebb hozzá te magad is. - Így válik gyülekezetünk olyan szeretetközösséggé, ahol “akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind.” (1Kor 12,26)

2) De nemcsak saját gyülekezetünk tagjaival, hanem gyülekezetünknek az egész Magyar Református Egyházzal való lelki egységét is el kell mélyítenünk. Gyülekezetünk nem öncélú csoportosulás, hanem része az egyetemes Magyar Református Egyháznak, annak egyik tagja. Fokozott felelősségtudattal kell részt vennünk az egyetemes egyház életében és munkájában. Az elmúlt két évtized alatt egyetemes egyházunk rengeteg igazán tusakodó imádság és bibliatanulmányozás közben sok új meglátásra jutott az egyház helyét és szolgálatát illetően. Ezek a tanítások ma már az egyház széles rétegeinek a meggyőződésévé váltak. Az egyetemes egyházunkkal való lelki közösségben mi is a kegyelmes Isten történelmet irányító munkáját látjuk népünk új helyzetében, és azt az Ő kezéből fogadjuk el hálával. Nem mint történelmi epizódot, hanem mint történelmi szükségszerűséget. Egyre jobban megértjük, hogy Krisztus egyházának helye és feladata van abban az életformában, amit édes hazánknak tartunk! Egyre jobban megértjük, hogy az egyház nem önmagáért van, hanem éppen mint Krisztus teste: a láthatatlan Krisztust reprezentálja, vetíti bele a maga életével és szolgálatával a világba.

Az egyház az eljövendő Isten országának a kovásza a világban. A kovász célja nem önmagában van, hanem a cél: a kenyér. Tehát az, hogy a világ jóízű, élvezhető, tápláló kenyérré legyen. Erre vagyunk elhívatva. Nem áhítatoskodó kegyességre, hanem arra, hogy részt vegyünk minden olyan törekvésben, ami Isten országának az igazságát, vagyis a békességet, egymás megbecsülését, az emberek jobb megélhetését akarja a földön. Jézus valóságos emberként élt köztünk, és azokért élt, akik körülötte éltek, függetlenül attól, hogy milyenek vagy kik azok az emberek. Meggyógyította betegségeiket, enni adott nekik, részt vett szenvedéseikben, örömeikben, elmondta nekik, miként éljenek egymás között, hogy boldogok lehessenek.

De azt is elmondta, hogy ez az egész földi élet csak egy bizonyos oldalról való szemlélete a valóságoknak, mögötte ott van az örök élet. Az emberi rend és igazság mögött ott van Isten országa és annak igazsága, az emberi nyomorúság mögött az üdvösség boldogsága. Ezt a Krisztust hirdeti az egyház a világnak élőszóval, minden jó ügyben való engedelmes szolgálatával, a személyválogatás nélküli szeretet gyakorlásával, és ha kell, szenvedéssel is! Ezen az úton haladunk mi is, az egész Magyar Református Egyházunkkal való lelki közösségben.

3) És végül még szélesebb körben: a Krisztus egyetemes egyházával való lelki közösségünket is egyre mélyebben szeretnénk megélni az új esztendőben! Arról van itt szó, amiről az újabb időben egyre többet hallunk, amit ez a furcsa szó jelent: ökumené, vagy ökumenikus törekvés. Krisztusnak egy egyháza van! Nem kettő, vagy három, vagy huszonöt, vagy száz, hanem egy! Ez az egy egyház a Krisztus teste, és minden hívő ember, aki Krisztust urának vallja, ebben az egyházban foglalódik közösségbe. Az összes Krisztusban hívő együtt alkot egy testet, egy nagy családi közösséget. Az összes hívő keresztyén, függetlenül attól, hogy milyen melléknevet visel. Tudniillik vannak református keresztyének, meg római katolikus keresztyének, meg evangélikus, meg baptista stb. keresztyének. De a református, a római katolikus, az evangélikus stb. csak melléknév - az pedig, hogy keresztyén: a főnév. Ne cseréljük meg ezt a sorrendet! Az egyház egységét nem törheti meg az a tény, hogy többféle megnyilvánulási formája, alakulata van. Bár sajnos szétdarabolódott a keresztyénség, de a különböző templomfalak mégse tudják megszüntetni a Krisztus egyháza egységét! Megtörténhet, hogy ugyanannak a családnak a gyermekei összekülönböznek egymással, szétköltöznek, de ez nem szünteti meg azt a tényt, hogy testvérek! Így marad meg a testvériség misztikus kapcsolata is azok között, akik bár különböző rítus szerint, különböző egyházakban, de ugyanazt az Istent így szólítják meg: “mi Atyánk”! Ez mind egy nyáj, az egy Pásztor nyája. Nem egyformaság, hanem egység, lelki egység! Nyilván Isten Szentlelkének a munkája az, hogy ma ez az ökumenikus látás egyre jobban erősödik az egész keresztyénségben.

Tehát: megélni gyülekezetünknek a belső lelki egységét, megélni gyülekezetünknek a Magyar Református Egyházzal való egységét, és megélni gyülekezetünknek a Krisztus egyetemes egyházával való egységét. Ez a mi legdrágább ajándékunk és legnagyobb feladatunk az új esztendőben!

Ámen

Dátum: 1965. január 1.

Szerte a világon nagyon sok ilyen kőemlék áll, mint amilyenről ebben az Igében is olvastunk mostan, ilyen felállított emlékoszlop, mindenféle nagyságban és formában. Hatalmas diadalkapuk, magas oszlopok, hatásos emlékművek, obeliszkek, szfinxek és piramisok. Meg mindenféle sírkövek is. Mindezek a kövek - beszélnek. Valami mondanivalójuk van. Tulajdonképpen megmerevedett szavak ezek. A szó elszáll a pillanattal, de a kő megőrzi a szót, tartósítja, viszi tovább időkön át, késői utódoknak.

Sámuel is így állított fel egy követ, magasan kiemelkedve a földből, hogy mindenki jól láthassa. Az ilyen kőemlékről szinte kénytelen tudomást venni, aki arra jár, megállítja a vándort, emlékezteti, és biztatva bátorítja a vándorút folytatására. De az a kő, amit Sámuel fölállított, minden más ilyen kőtől különbözik. A mi köveink, obeliszkjeink, piramisaink, síremlékeink halott, vagy ritkábban élő emberek dicsőségét zengik. Azért azután meglehetősen bizonytalan is a mondanivalójuk, hiszen nincs változóbb valami, mint egy ember dicsősége. Az, ami ma dicsőség valakinek, holnapra könnyen gyalázatává is válhat neki. De Sámuel emlékköve Isten dicsőségét hirdeti. Itt most egy ember és mögötte egy nép Istent magasztalja ezzel a kővel. Nem vitás, hogy Izráel fiai is vitézül harcoltak, nem vitás, hogy a nép vezetői nagy dolgokat vittek véghez, de minderről az emberi nagyságról, érdemről egy szót sem szól ez a kő! Istené egyedül a dicsőség! Minden dicsőség! Áldott legyen az Ő szent neve! Ében-Háézer! “Mindeddig megsegített minket az Úr!” Az Úr!

A mi utunk is most egy ilyen Istent-áldó emlékkő mellett visz el, hiszen minden esztendőnek az utolsó napja már magában véve ilyen emlékkő, ami az Isten dicsőségét hirdeti. Úgy érzem ilyenkor magam, mint a hegymászók, amikor útközben megállnak egy kis időre. Még nem érték el a csúcsot, még nincsenek a célnál, tudják, hogy addig még nehéz útszakasz áll előttük, de most nem előre néznek, hanem hátra, arra a szakaszra, amit “mindeddig” tettek meg. Amit már megjártak. És amikor az ember így visszanéz, sok minden élmény idéződik fel az emlékezetében. Nem volt könnyű az út! Néhol elég meredeken kanyargott idáig. És olyan sok minden történt útközben. Igen: örvendetes dolog is, vidám események, elmosolyodik a lélek, ha visszagondol reá. De voltak nehéz útszakaszok is. Sőt talán veszedelmes pillanatok, fájó, szomorú élmények. Talán Sámuel is így gondolt vissza a győzelmes csatára, amit vívtak. És akkor nem azt mondja: lám, mindeddig megálltuk a helyünket! Átküzdöttük magunkat a sok nehézségen, hanem ezt mondja: “Mindeddig megsegített minket az Úr!”

Nekünk is ez a legnagyobb élményünk az elmúlt 1962. esztendőből, hogy igen, “Mindeddig megsegített minket az Úr”! Segítség: óh milyen nagy jelentőségű dolog az, amikor valakinek erre van szüksége! És vajon kinek ne volna rá szüksége? Egyszer hallottam egy idős embertől, aki még igen jól bírta magát, ezt mondta: Remélem, nem fogok rászorulni segítségre. Úgy gondolom, ilyet nem kellene mondanunk. Mert a lényünk legmélyén mindnyájan igenis segítségre szoruló emberek vagyunk. Öreg vagy fiatal, gazdag vagy szegény, beteg vagy egészséges, mind segítségre szorul. Arra a segítségre, amit Isten ad. Hiszen - Jézustól tudjuk - az Ő akarata nélkül egyetlen hajszál sem eshetik le a fejünkről! Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Az Ő segítsége tart, éltet, emel, akkor is, ha nem látjuk különleges jelekben, akkor is, ha nem kérjük tudatosan, sőt még akkor is, ha nem hisszük egyáltalán. Ha Ő csak egy pillanatra is megvonná a segítségét, megszűnnék a lét. Megsemmisülne minden. Sámuel ezzel a kővel azt akarta, hogy tudatossá váljék mindenkiben az Isten segítsége. Hogy az emberek gondoljanak rá és áldják érte az Urat. Hogy ne menjenek el közönyösen mellette, legyen hálás a szívük érte! - Bár a miénk is az lenne most: hálás, örvendező, igazán tudatában annak, hogy igen, Neki köszönhetünk mindent. Övé a dicsőség!

Sámuel ezt a hála-emlékoszlopot Mispa és Sén között állította föl, amint olvassuk a leírásban. Mély értelme van ennek. Mispa nevezetes hely volt. Itt történt az, hogy Isten olyan csodával határos módon megsegítette Izráel népét az ellenséggel szemben. Olyan nagy jelentőségű esemény színhelye volt ez a Mispa, amiről egész Izráel beszélt. Sénről viszont nem tudunk semmit. Ott semmi különös dolog nem történt. Amikor tehát Sámuel ezt a követ a két helység, Mispa és Sén között állítja fel, akkor ezzel meg akarja köszönni az Úrnak minden segítségét: azt is, amiről tudnak, de azt is, amiről nem is tudnak. A nagyot is, meg a kicsit is, a különlegeset is, meg a közönségeset is. Azt is, amit ámulva csodálnak, és azt is, amit észre sem vesznek. Azt is, amiről mindenki beszél, meg azt is, amit már mindenki régen elfelejtett. Sámuel mind a két helyet egyformán bevonja a hálás emlékezésbe. Mispáért meg Sénért egyformán áldja az Urat! Komoly figyelmeztetés ez arra, hogy a mi életutunk Mispája mellett ne feledkezzünk meg a Sénről sem. Rendszerint csak a Mispára szoktunk hálával emlékezni, azokra az eseményekre, amelyekben valami különlegesen, rendkívüli módon lett nyilvánvalóvá az Isten segítsége. Az Ige egy helyen azt mondja: “Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről.” (Zsolt 103,2) Tehát a kicsikről sem. Mi a nagy és mi a kicsi? - Semmi különös dolog nem történt! - szoktuk mondani, amikor este hazajövünk. Mintha az, hogy egész napon át végezhettük a munkánkat, az, hogy életben maradtunk és estére megint hazatérhettünk, mintha mindez olyan kis dolog lenne, mintha ez nem valami különleges ajándék lenne. Mintha az, hogy most itt lehetünk megint a legvégén egy elmúlt esztendőnek, az a puszta tény, hogy megértük ennek az évnek is a végét, hogy nem fordult ki a világ a sarkaiból, ez magától értetődő lenne, vagy a mi érdemünk, ügyességünk volna benne. Óh igen, állítsuk csak oda lélekben a Mispa és a Sén közé azt az emlékoszlopot, mert valóban úgy van az, hogy: “Mindeddig megsegített minket az Úr!”

Igen, az Úr segített át bennünket ennek az esztendőnek is minden napján és óráján. Ő segített élni az élőknek, meghalni a meghalóknak, küzdeni a dolgozóknak, szenvedni a szenvedőknek, örülni az örülőknek. Az Ő segítsége töltötte meg az időt és az örökkévalóságot a számunkra. És az Isten segítsége ebben az esztendőben is egészen konkrét alakot öltött, hiszen Ő küldte erre a világra a legnagyobb és legáldottabb segítséget, amivel egy ember igazán, teljesen és örökre meg van segítve: a mi Urunk, Jézus Krisztust! Ezért volt ez az elmúlt év is gazdagon megáldott esztendő! Mert az egész év tele volt az Ő kegyelmével, szeretetével, Jézus jelenlétével. Igazán elmondhatjuk, hogy “Mindeddig megsegített minket az Úr!” És most hadd hívjam fel a figyelmeteket arra, hogy nekünk, a Pasaréti Gyülekezet tagjainak ennél az óév-esti határkőnél nemcsak az elmúlt 1962. évre lehet visszatekintenünk ilyen Istent dicsérő hálaadással, hanem kerek 25 esztendőre: hiszen amint tudjátok, éppen negyedszázada annak, hogy elindult Isten kegyelméből a Pasaréti Református Egyházközség szolgálata! Gyülekezetünk első 25 esztendejének ezen a határán mi is azt tettük, amit Sámuel a csata végén: emléket állítottunk Urunk dicsőségére. Nem követ, hanem emléktáblát helyeztünk el itt, a templomban. Ez az emléktábla is azt hirdeti, amit Sámuel köve: Ében-Háézer! “Mindeddig megsegített minket az Úr!” - Óh, de nagyon megsegített! Gyülekezet alakult, templom épült, kis sziget az élet hullámverésében. Isten országának egy darabja vált láthatóvá, Isten népe szaporodott, új generációk énekelték tovább az öregek ajkán elhaló zsoltárokat, az Ige fénye ragyogott föl emberek között, lelkek születtek újjá Jézus jelenlétében, mennyei erők áradtak bele a világba.

Ki-ki maga tudná talán elmondani, mit jelentett néki ez az egyházközség, milyen segítséget kapott itt az Istentől. Vannak, akik talán egy-egy kiemelkedő emlékét őrzik szívükben ennek a segítségnek: talán egy úrvacsora, egy evangélizáció, egy újévi prédikáció, vagy a testvéri közösség melege volt az, ami döntő élménnyé vált az életükben. De voltak itt “közönséges” vasárnapi istentiszteletek is. Ha csak a délelőttieket számoljuk is, több mint 1450-szer hívott kis harangunk hallgatni az Igét. És az Ige mennyi problémát megoldott itt, mennyi sebet begyógyított, mennyi könnyet letörölt, mennyi életet újra elindított, mennyi bűntől megtisztított - ki tudná azt mind felsorolni?! Igen: hirdesse csak ez az emléktábla itt az első negyedszázad végén, a sok-sok Mispa és a sok-sok Sén között: Ében-Háézer! “Mindeddig megsegített minket az Úr!” Áldott legyen érte az Ő szent neve!

Félre ne értsük, nem emberek dicsőségét zengi ez az emléktábla - egyedül Istenét! Övé a dicsőség, miénk pedig orcánk pirulása. Mert igen, Ő megsegített, szárnyával takart és védett az évek viharaiban, mindent megtett, hogy igazán az Ő gyülekezetévé lehessünk! Krisztussal és egymással szeretetben összekapcsolódott családi közösséggé. Olyan lelki otthonná, ahol igazán a testvéri szív melegével érzünk egymás iránt. És vajon mennyiben lettünk azzá az elmúlt 25 év alatt? Igazán élő gyülekezetté? Vajon elég az, hogy van a gyülekezetünkben valamelyes mozgás, vannak benne hitre jutott emberek, vannak összejövetelek, van áldozatkészség, van föl-föllobbanó buzgóság? De csak ennyi telne Istennek abból a segítségéből, amit kaptunk? Ez a 25 év mennél jobban hirdeti az Isten iránt a hálát, a dicsőséget, annál jobban vádol bennünket, hiszen ennyi idő alatt, ennyi kegyelem, ennyi Ige hatására már sokkal-sokkal láthatóbban kellett volna kiábrázolódnia közöttünk Krisztusnak, sokkal nagyobb sodrának kellene lennie közöttünk az Isten Lelke áradásának. Olyannak, hogy életre rázódnának az alvó lelkek is, egységbe fűződnének a szívek, vonzóvá, áldássá válnék az egész gyülekezeti élet. De nem így van, hanem úgy, ahogyan Jézus panaszolja az efézusi gyülekezettel szemben is, hogy az első szeretetet elhagytuk. Lankad a buzgóság. Szeretetünk legelején nem Őt szeretjük. Nem Ő van az első helyen. Olyan sok minden előbbre való lett számunkra Krisztusnál és az Ő ügyénél, még egy karácsony délutáni pihenés vagy egy látogatás is, mint a gyülekezet 25 éves jubileumi ünnepsége!

Igen, mindeddig megsegített az Úr, ez igaz - de mi elpazaroltuk ezt a segítséget, nem használtuk föl eléggé, nem éltünk vele úgy, amint lehetett volna. Az a kegyelmes Ében-Háézer, amit ez az emléktábla is hirdet, sokkal többre kötelez bennünket! Röviden arra, hogy vegyük végre halálosan komolyan az Igének ilyen kemény beszédét is: “Emlékezzél meg azért, honnét estél ki, és térj meg!” (Jel 2,5a) El ne bízzad magad! Változz meg! Alázd oda magad Jézus hatalma alá, ne halogasd, ne akard kimagyarázni a dolgot, térj meg - és az előbbi cselekedeteket cselekedd: azt, amit a frissen megtérő ember az első szeretet buzgóságában tesz az Úrért, meg az atyjafiaiért, becsületesen levonva a konzekvenciáját egy intenzív Krisztusi életnek. “Ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz." (Jel 2,5b) Vagyis: ha Jézus nem éri el célját egy gyülekezettel, ha nem ég az a láng, aminek a hordozására, magasra tartására a "gyertyatartó", vagyis a gyülekezet való - akkor mire való az a gyülekezet egyáltalán? Dísznek nem fog megmaradni! Kimozdítja helyéből az Úr!

Igen, igaz: “Mindeddig megsegített minket az Úr!” De éppen ezért tárjuk ki sokkal jobban a szívünket az Ő kegyelmes, megújító segítsége előtt! “Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.” (Jel 2,7)

Ámen

Dátum: 1962. szilveszter du.

Kedves Testvéreim! Amikor így évről-évre visszatér a naptárban december 25. és 26., az emberek boldog karácsonyi ünnepeket szoktak kívánni egymásnak. És én hiszem is, hogy komolyan gondolják, hogy legalább ezen a két napon igazán szívből akarnak valami jót egymásnak. Nos, a felolvasott Igén keresztül én most úgy hallom, mintha Isten kívánna nekünk igazán boldog karácsonyt! Mindnyájunknak! Annak is, akinek nem jutott ünnepi falatokkal terített asztal, annak is, aki nem úgy töltötte el a szentestét, ahogyan szerette volna vagy elképzelte, mert talán hiányzott valaki, s annak is, aki egészen egyedül maradt karácsonyra. Annak is, akinek a lelki fájdalmait még csak fölfokozta ez a drága ünnep: igen, mindenkinek! Mindnyájunknak! Isten azt akarja, hogy igazán boldog karácsonyunk legyen! Próbáljuk meg hát követni lélekben az úgynevezett “napkeleti bölcseket”, mert nekik valóban boldog karácsonyuk volt. Három fokozaton keresztül jutottak el ehhez. Ezeken a fokozatokon keresztül mélyülhet el a mi ünneplésünk is áldott karácsonnyá!

1) Az első az, hogy: “Bemenvén a házba.” (Mt 2,11a) Igen, abba a házba, amelyben a gyermek Jézus feküdt. Hogy ez még az az istálló volt-e, amelyikben megszületett, vagy már valami más egyéb hajlék, ez nem is fontos. Mindenesetre valami egészen szegényes, dísztelen szükséglakás. És hogy miért éppen ebbe a házba mentek be, honnét tudták, hogy ez az a ház, amit keresnek, az is meg van írva az előző versekben: a csillag vezette őket. Így olvassuk: “És ímé a csillag, a melyet napkeleten láttak, előttük megy vala mind addig, a míg odaérvén, megálla a hely fölött, a hol a gyermek vala”. (Mt 2,9) Mert bizony ez a ház különben nem volt olyan feltűnő épület. Nem volt rajta semmi olyan különlegesség, amiről az ember rögtön ráismerhetett volna: na, biztosan ez az a ház, amelyikben a zsidók újszülött királya lakik! Nem. Sőt! Hogy mégis abba a házba mentek be, amelyikbe kellett, az a csillag útmutatása miatt volt. S hogy ez miként volt így lehetséges, azzal most ne töltsük az időt, elég az, hogy valamilyen isteni útmutatásra cselekedtek így. El tudom képzelni, hogy amikor ott álltak a ház előtt, megdöbbenve néztek egymásra: ez lenne hát az a ház? Ne feledjük, hogy ők királyt kerestek! Itt laknék hát az a különleges nagy király? És akkor bementek a házba. Talán előbb még egyszer felfelé néztek, a csillagra, aztán bementek! Igaz ugyan, hogy nem így képzelték, nem ezt várták, talán érthetetlennek is találták, de bementek! Egyedül az égi jelre figyelve, engedelmeskedtek.

Ez a mozzanat azért fontos, mert mind a mai napig van egy olyan ház, ahol Jézus lakik! Mert igaz ugyan, hogy nincs sem helyhez, sem időhöz kötve az Ő jelenléte, mégis mindig és mindenütt van egy olyan meghatározott hely, mondjuk: ház, amit Ő maga épített magának ebben a világban, és ahová be kell menni, ha valaki találkozni akar Vele. Ez a ház pedig az Ő egyháza. Isten lakóhelye vagytok - mondja Pál a gyülekezetre. “Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok?” - kérdezi egy másik alkalommal. (1Kor 3,16) Tehát a csillag, Istennek a Szentírásban adott égi útmutatása mind a mai napig pontosan rámutat arra a helyre, ahol Jézus található. Isten Igéje a Jézust kereső embereknek nem azt mondja, hogy mélyüljetek el a saját szívetek titkaiba, vagy a saját kegyességetek áhítatába, vagy valamilyen gyertyafényes karácsonyi hangulatba, sem azt nem mondja, hogy keressétek a tudományokban, a művészetekben, a történelemben, hanem Isten Igéje - mert számunkra ez az a bizonyos csillag! - nagyon világosan és konkrétan mondja: Jézust keressétek! Nos: menjetek az egyházba! Ott találhatjátok meg Őt! Ő maga mondta: “ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20) Veletek: a hívők közösségével, a gyülekezettel!

Talán mi is furcsának találjuk ezt az isteni útmutatást. Talán közületek is többen épp olyan értetlenül néztek most erre a házra, mint azok a napkeleti bölcsek ott, József és Mária egyszerű, szegényes otthonára. Ez lenne az Úr Jézus lakhelye ebben a világban? Az egyház? Ez a dísztelen, ez a jelentéktelen, ez az annyiszor hitelét vesztett intézmény? Ez a hitvány kis társaság, amelyről annyi rosszat és csúnyát el lehet mondani? Ez? - Igazatok van! Én, aki világviszonylatban ismerem az egyház múltját és jelenét, mindnyájatoknál több csúnyát és rosszat tudnék elmondani róla - és mégis, az isteni útmutatás alapján azt mondom: igen, ez az Ő háza! Jézust mindenki ott találhatja meg csak, ahol az Isten Igéjét hirdetik - akármilyen nyomorultul is; ahol az Ő sákramentumaival élnek - akármilyen gyarló módon is; ahol az Ő nevét imádják - akármilyen együgyűen is; ahol körülötte formálódik gyülekezet - akármilyen botladozó hívőkből áll is! Tehát: itt! Most, a mi számunkra: itt! Saját ígérete szerint itt van Jézus, az Ő gyülekezetében. Ide kell bejönni, és nem csak egy-egy karácsonyi, vagy nagypénteki istentiszteletre, mondván, hogy a nagy ünnepeken mégiscsak illik elmenni a templomba, hanem Lélek szerint, leszállva a saját gondolataink, rendszereink, elképzeléseink magas lováról, mint a napkeleti bölcsek, és beleépülve a minden rendű-rangú hívők egyszerű közösségébe, miközben hangzik Róla, Jézusról az igehirdetés együgyű, emberi szava. Itt van Jézus! Itt találjuk meg Őt! Most is!

2) De ez még csak az első fokozat. A következő ezt jelenti: “ott találák a gyermeket anyjával, Máriával!” (Mt 2,11b) És ez talán megint éppen olyan csalódást okozott nekik, mint előbb a ház. Mert az a gyermek bizony csak egészen közönséges kisgyermek volt, semmi külső dísz, hatalom, dicsőség! Hát ez lenne az a nagy király, akit kerestek? De, úgy látszik, ezek a bölcsek mégis találtak benne valamit - valami különöset; megláttak benne valami mást - valami egészen rendkívülit; túlláttak ennek a gyermeknek a szegénységén és gyengeségén, mert különben nem borultak volna le olyan hódolattal előtte. Bölcsek, tudósok, királyok nem szoktak csak úgy, semmiért térdre ereszkedni, földre borulni! Felismertek ebben a Gyermekben valamit a karácsony legmélyebb misztériumából, megérintette a lelküket valami a Gyermek dicsőségéből.

És ez teszi a karácsonyt igazán karácsonnyá a mi számunkra is: úgy találni meg azt a Gyermeket, ahogyan ezek a bölcsek. Megérezni benne, megsejteni valamit - ha akármilyen keveset, kicsit is, de mégis valamit - abból az isteni csodából, amit a “bölcs lángesze fel nem ér”, amit csak imádni lehet. Hiszen egy gyermek már magában véve is titok, csoda! Két különböző személy szeretetének a megtestesülése, megvalósulása annak a titoknak, amit az Ige a házastársakra nézve így mond: “Lesznek ketten egy testté.” (Ef 5,31b) Ránézek, s azt mondom: én vagyok, te vagy, mi vagyunk! Eggyé válva, egy testté. Ilyen csoda egy gyermek! Hát még az a Gyermek, a betlehemi! Két egészen különböző lénynek, az Isten és az ember szeretetének a testté válása. Ránézek, azt mondom: én vagyok. Isten is ránéz, és azt mondja: én vagyok! Mind a ketten, Isten és én ránézünk, azt mondjuk: Te vagy! Benne látom az Istent, Isten Benne lát engem! Föld és menny, idő és örökkévalóság, isteni mindenség, mindenhatóság és emberi gyengeség, Teremtő és teremtmény együtt, egyben, egy testben. Lesznek ketten, Isten és az ember, Isten és te: egy testté! Egy testté ebben a Gyermekben!

Halljátok benne azt a másik világból jövő felséges üzenetet? A mai tudományos kutatók már évek óta keresik a kapcsolatot más égitestekkel, a Holddal, a Marssal, a Vénusszal. És már választ is kaptak például a Holdról. Igaz, úgy, hogy az nem is válasz volt. Nem a Hold válaszolt, saját maguktól kapták a választ. Tudniillik azok a jelzések, amelyeket a Holdra bocsátottak, jöttek vissza a Földre. Ez az, ami ezt a mérhetetlen teret, amiben a Földünk is bolyong, olyan hátborzongatóvá teszi. Az, hogy tudniillik csak a saját hangunk visszhangzik benne. Az, hogy a jelzéseink, jeladásaink, amelyek az űrben eltűnnek, újra visszahullnak hozzánk valahonnét, mint egy óriási visszhangtérben. Nem jön válasz, nincs párbeszéd, nincs kontaktus: reménytelenül egyedül vagyunk!

Nos a karácsony nagy misztériuma éppen az, hogy a Földön kívülről jött válasz. Jött egy hang, végre egyszer nem a saját hangunk visszhangja: egy másvalakié! Nem a Holdról, nem a Vénuszról, nem is az Androméda ködből, hanem egy sokkal távolabbi és sokkal közelebbi világból, egy sokkal titokzatosabb és mégis valóságosabb helyről: a mennyországból, az Istentől! Halljátok? A látható mindenség mögött egy láthatatlan szív dobog. Ennek a hangját hozza az a Gyermek! Az Isten szerető, édesatyai szívének a dobogását - erre a Földre! Arra a Földre, amely a mindenségben annyira apró semmiség, hogy ha egyszer szétpukkadna az egész Földgolyó a rajta élő, küzdő 3 milliárd emberrel együtt, a nagy, csendes világűrben senkinek sem hiányozna, észre sem vevődnék. És ezt a világot, és ezt a Földet, ezen a Földön élő embereket szerette úgy a Mindenható Isten, hogy “az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16b)

Hát ez a karácsony misztériuma! Megtaláltad-e már így azt a Gyermeket? Úgy, ahogyan az előbb énekeltük: “Csak nézlek boldog szívvel és nem győzlek nézni téged”! (329. dicséret 4. vers) Mert az Isten irántunk való szeretetén csak elámulni lehet!

3) Végül a harmadik fokozat következik: “leborulván, tisztességet tőnek néki.” (Mt 2,11c) Vagyis úgy hódoltak meg Jézus előtt, hogy megajándékozták Őt! A karácsony az általános köztudatban is úgy él, mint az ajándékozás napja. Mindenki igyekszik valamilyen ajándékkal kedveskedni annak, akit szeret. És milyen furcsa, hogy éppen Annak a Valakinek a megajándékozására nem gondolunk, Akinek - hogy úgy mondjam - a születése napját ünnepeljük ezen a napon. Mi lenne, ha egyszer azon törnénk a fejünket, hogy Néki, az ünnepeltnek mivel okozhatnánk örömet? Bizonyosan közelebb jutnánk az igazi boldog karácsonyhoz! Nos, hát mért is nem tesszük meg? Tudjátok, milyen ajándékot vihetnénk Neki? Valami olyan cselekedetet, amiben benne van, érezhetően, vigasztalóan, bátorítóan, segítően benne van az a szeretet, amely ama karácsonykor abban a Gyermekben testet öltött ezen a Földön!

Például szólhatnál egy engesztelő szót annak, akire egyébként haragszol. Vagy megbékélhetnél valakivel, aki csúful megbántott. Vagy meglátogathatnál valakit, aki egyedül töltötte a szentestét. Vagy áldozhatnál valamit az ünnepi ebédedből, vagy éppen a szabadidődből, vagy a zsebedből olyan valaki számára, aki arra rá van szorulva. Vagy most a templomból hazamenet megfoghatnád a hitvestársad, a gyermeked kezét, és azt mondhatnád nékik (talán már régen várják is): mától fogva olvassunk együtt Bibliát, és imádkozzunk együtt! Vagy megpróbálhatnád, hogy ezentúl több megértéssel és szeretettel viszonyulsz azokhoz az emberekhez, akik eddig idegesítettek. Igen! Ilyen ajándékokat mindnyájan vihetünk az Úrnak, és higgyétek el, az ilyen ajándéknak örül Ő legjobban. Hiszen Ő mondta: amennyiben megcselekedtétek az ilyet az Ő legkisebbjei közül eggyel, Ővele cselekedtétek meg. (v.ö. Mt 25,37) Tehát Őt, az ünnepeltet ajándékozzuk meg valamivel, amikor megéreztetjük valakivel, egy húsból és vérből való földi emberrel azt a szeretetet, amely mindent elfedez, a másik bűnét is; - mindent hiszen, a másikban a jót is; - mindent remél, annak a másiknak az üdvösségét is; - mindent eltűr, a másiknak a türelmetlenségét is. Próbáljuk meg! Mindnyájan! És nekünk is olyan boldog karácsonyunk lesz, mint a napkeleti bölcseknek, akik “kincseiket kitárván, ajándékokat adának néki!” (Mt 2,11d)

Befejezésül még csak annyit tanuljunk meg tőlük, hogy: “mivel álomban meginttettek,... más úton térének vissza hazájokba”. (Mt 2,12) Hadd értelmezzem most ezt jelképesen úgy, hogy akinek igazi karácsonya volt, az valahogy más úton tér vissza: otthagyja a régi utat, amelyen eddig járt, és más úton jár tovább. A karácsony ünnepi hangulatából nem tér vissza abba a régi, szeretet nélküli, szürke hétköznapba, amelyből jött, hanem másként folytatja tovább. Beleviszi az ünnepet, az istentiszteletet, Jézust a hétköznapokba! Ám ne csak egy vagy két napra korlátozódjék a karácsony! Váljék a szeretet ünnepévé az egész élet! Miért csak ezen a pár napon igyekszünk valami jót tenni egymással, valahogy megértőbben, emberségesebben viselkedni egymással? Hiszen arra a boldogságra, amit ilyenkor kívánni szoktunk, éppen a hétköznapok világában van a legjobban szükségük az embereknek! Ez az a más út, amelyen ha most elindulunk, azért lesz nagyon boldog karácsonyunk, mert nem múlik el az ünnepnapokkal!

Isten ilyen boldog karácsonyt kíván nekünk!

Ámen

Dátum: 1966. december 25. Karácsony.

Közeleg a karácsony ünnepe, amikor két napon át háromszor is megterítjük itt, a templomban ezt az asztalt, ahol maga Jézus várja a legszentebb vendégségre az Őhozzá közeledő embereket. Ezen az ünnepen - tapasztalat szerint - még olyanok is idejárulnak, akik egyébként év közben nem nagyon szoktak élni az Úr vacsorájával. Nos, a felolvasott Igével éppen arra szeretnék biztatni mindenkit, aki most itt van (bár azokat is biztathatnám, akik most nincsenek itt), hogy jöjjenek csak bátran, hiszen éppen az úrvacsora legfőbb lényegét fejezik ki ezek a szavak: “Ez bűnösöket fogad magához, és velük együtt eszik!” (Lk 15,2b) Bár ezt a véleményt a farizeusok és írástudók annak idején rosszalló bírálatnak szánták Jézus ellen, szinte megbotránkoztak rajta, hogy mindenféle hitvány, megvetett, senki emberek hogy tapadnak Jézushoz! Lekicsinylően, sőt szinte megvetően sugdosták egymásnak: “Ez bűnösöket fogad magához, és velük együtt eszik!” Szinte mintha látnánk, amint úgy húzódik össze az ajkuk, mint mikor valaki ezt sziszegi magában: pfuj! - És én mégis nagyon örülök ennek a rosszmájú bírálatnak, mert a mi számunkra örvendetes igazságot fejez ki, Jézus megváltó szeretetének a gyönyörű énekét zengi! Nagyszerű képe ez az úrvacsorai közösségnek!

Benne van ebben elsősorban az, hogy kiket, miféle embereket tisztel meg Jézus azzal, hogy egy asztalnál eszik velük! Az ember hajlandó lenne azt gondolni, hogy egy úrvacsorai közösség, egy ilyen szent alkalom, sákramentum, egy gyülekezet lelki elitjének a társasága. Az élhívőknek, a szuper-megtérteknek a kiváltsága, exkluzív közösség, ahová csak a legbeavatottabbak jutnak be. Ebből viszont sokan azt a helytelen következtetést vonhatnák le: Hát akkor én nem tartozom közéjük, én nem részesülhetek benne, mert messze vagyok én attól, amilyennek egy hívőnek lennie kellene! Nos hát, Atyámfiai, nem így van! Azok a farizeusok, akármilyen gúnyosan, mégis nagyon helyesen mondták, hogy Jézus bűnösöket fogad az asztalához! Mindig is a betegeket, bélpoklosokat, a sántákat, a vakokat, a koldusokat, a társadalom kivetettjeit hívta magához - most is! Az úrvacsorai közösség a gyógyulni, épülni vágyó lelki koldusok - vagyis a bűnbocsánatban részesülni akaró, és egy megújuló életben megerősödni akaró bűnösök társasága! Tehát éppen nem egy lelki elitnek az exkluzív közössége. Jézus nem azt várja tőlünk, hogy úgy jöjjünk ide, az Ő asztalához, mint amilyennek lennünk kellene, hanem úgy, mint amilyenek vagyunk. Itt igazán az számít csak, hogy el tudod mondani, de igazán szívből, a szép énekünk szövegével a magad vallomását: “Amint vagyok, sok bűn alatt, de hallva hívó hangodat” - jövök! (460,1)

Akiket itt Jézus magához fogad (így van megírva szó szerint), nem olyan emberek, akik valamiféle lelki szépítőszerrel kikozmetikázták magukat, akik erőlködnek valami szépet mutatni, jól kinézni - ezek nem mutatós emberek -, óh dehogy! Sőt csúnyák, rossz hírűek, olyanok, akiktől az előkelősködő elit réteg finnyásan elhúzódik. Ezek: bűnösök! BŰNÖSÖK! Olyan emberek, akiknek bűnbocsánatra van szükségük. Olyan éhesek, akik enni kérnek, olyan halálos betegek, akik meg akarnak gyógyulni, akik az áldott Orvost keresik! Emlékeztek talán Jézusnak a nagy vacsoráról szóló példázatára, ahol a király az Ő fia lakodalmára meghívja barátait, és a meghívott előkelőségek sorra kezdik magukat mind kimenteni, ki ezért, ki azért. Ezek az emberek nem tulajdonítottak olyan nagy jelentőséget ennek a meghívásnak. Az ő életükben nem jelentett olyan nagy eseményt ez a lakoma. Nem volt meglepő, nem volt örvendetes megtiszteltetés. Megszokott, magától értetődő, szürke dolog volt. És akkor a király a példázat szerint kiküldi szolgáit a keresztutakra, hogy hívjanak be mindenkit, a szegényeket, a csonkákat, a sántákat és a vakokat. Vajon miért éppen őket? Ők jobbak, mint a többiek? Dehogy! Vajon a szegényeket, tehetetleneket, bűnösöket, vámszedőket Jézus jobban szereti, mint másokat? Dehogy! De ezek azok az emberek, akik tudnak örülni annak, hogy nekik is szabad! Szabad részt venniük egy ilyen királyi lakomán! Szabad! Tehát akiket módfelett elcsodálkoztat és megörvendeztet ez a meghívás! Akik ámulva kérdik: de hát hogy jövök én hozzá? Tehát éppen azok, akiket biztatni, nógatni kell, hogy csak rajta, jöjjenek, jöhetnek, mert méltatlannak érzik magukat rá. Ezek azok a bűnösök, akiket Jézus magához fogad!

Tehát ha te el tudsz ámulni, és éppen szívből örülni tudsz annak, hogy neked is, igen, még neked is szabad részt venned ezen a vendégségen, dacára annak, hogy..., akkor neked is itt a helyed! Igen, akiknek nincs más reménységetek, mint Jézus, az Ő kegyelme, az Ő reménye: csak jöjjetek! Ennél az asztalnál valóban úgy van, ahogyan a farizeusok gúnyolódva mondogatták egymás között: “Ez bűnösöket fogad magához, és velük együtt eszik!” (Lk 15,2b) Ez? Ez! Igen, ez a mi Megváltónk! Ilyen Megváltónk van nekünk!

Tehát az Úrnak ennél az asztalánál együtt vannak a bűnösök Jézussal! De mi célból vannak együtt? Mi az értelme ennek az együttlétnek? Mi történik ebben az együttlétben? - Kettős dolog. Egyfelől: visszaemlékezés a múltra, hálás, boldog visszagondolás arra a szent áldozatra, amit Jézus értünk a Golgotán hozott. De nem olyan emlékezés ez, mint ahogyan halottak napján emlékezünk vissza valakire, aki már elment közülünk: visszaidézzük a szavait, emlékét, elbeszélgetünk róla. Nem! Itt nem az a lényeg, hogy Jézus halálára mint egy múltbeli eseményre visszaemlékezzünk, hanem az, hogy a Reá való emlékezés által az Ő halálának a megváltó erőhatásába kerüljünk, hogy ezt a halált a maga misztikus, de valóságos ereje szerint elfogadjuk, újra elfogadjuk. Olyan valóságosan, mint ahogyan a kenyeret és a bort átvesszük, elfogadjuk és magunkévá tesszük. A kenyeret és a bort átvesszük, úgy fogadjuk el, mint a mi kifizetett és eltépett adóslevelünk bizonyságát, mint annak a váltságdíjnak a jelét, amin bennünket Jézus örökre megvásárolt önmagának. Igen: erre emlékezzünk vissza úgy, hogy újra részesülünk benne, hogy újra visszatérünk hozzá mint az életünk forrásához, meríteni belőle.

De nemcsak visszafelé nézünk ennél az asztalnál a múltba, hanem előre a jövendőbe is. Így mondja Pál a szereztetési Igékben: “Az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljön.” (1Kor 11,26b) Minden úrvacsora: a Bárány menyegzőjére vonatkozó prófécia is egyúttal. Tehát nemcsak az Ő halálára mutat vissza, hanem az Úr eljövetelére is, előre. Minden úrvacsora: Jézus eljövetele dicsőségének előrevetített sugara. Minden úrvacsora: a már itt és most jelenlevő része annak a dicsőséges jövendőnek, ami Jézusunk újra megjelenésével válik teljessé a Földön. Az úrvacsorában már mintegy elkezdődött az Isten országának az a boldog, dicsőséges jövendője, mert az Ő teste megtöretésében, vére kiontásában, tehát az Ő golgotai halálában már megtörtént, már közöttünk van Isten győzelme az Ő ellenségei felett: a bűn, a halál és a Sátán fölött! Minden úrvacsora: az Isten országának a lakomája, győzelmi tora! Ettől az asztaltól, amelyen az Ő halálának a jelképei vannak jelen: már látjuk lélekben, hit által Jézus végső győzelmét, megváltó erejének a kiteljesedését.

Úrvacsorázni tehát azt is jelenti, hogy az ember valami nagyon boldog, nagyon dicsőséges jövendő elő ízét kóstolja. Az úrvacsorázó gyülekezet előretekint! Tekintsünk hát bátran előre innen erre a dicsőségre, ami majd az eljövendő időben vár ránk! Az úton járó emberek előre tekintenek. Tehát az előttünk lévő útszakaszra nézzünk, és úgy lássuk azt, ahogyan az eljövendő Isten országának az előrevetítő fénye beragyogja. Olyan sokszor szoktuk énekelni azt, hogy “Tudom: az én Megváltóm él, Hajléka készen vár reám, Már int felém, és koronát Ígér a földi harc után. ... Kitárt karjával vár az Úr: Jer, pihenj, nyugodj keblemen!” (421. ének) Nos, ez valóban így van! Vegyük hát, higgyük hát komolyan, amit hiszünk!

Az úrvacsorázó ember tehát a múlt és a jövő között, Jézus halála és Jézus eljövetele közötti időben él. Mi, akik Jézusban hiszünk, Jézus golgotai keresztjétől Jézus újra-megjelenése felé haladva éljük a mát! Tehát nem a múltban élünk, és nem a jövőben, hanem a múlt és a jövő között a mában! De éppen ezért valahogy másképpen élünk, mintha nem egy ilyen múlt és nem egy ilyen jövő között élnénk a mában. Megint csak úgy mondhatnám, hogy egy asztalnál Jézussal. Tehát ezt a mát is az jellemzi, motiválja, az hatja át, hogy mintegy asztaltársaságban érezzük magunkat, éljük az életünket Jézus Krisztussal! Itt aztán igazán mindnyájan egyformák vagyunk, sőt: egyek vagyunk!

Ez az asztal egy nagy családi közösségbe, lelki egységbe fűzi össze, hozza közösségbe a legkülönbözőbb “bűnösöket”. Úgy, hogy akiknek eddig semmi közük sem volt egymáshoz, akik eddig nem is ismerték egymást, vagy ismerték, de nem szerették egymást: azok most összetartoznak, eggyé válnak. Itt nincsen olyan, hogy mi és ti. Mi értelmiségiek, ti munkások. Mi vezetők, ti alárendeltek. Mi fiatalok, ti öregek. Mi villalakók, ti alagsoriak. Mi belvárosiak, ti külvárosiak. Csodálatos egy asztal ez. Ha lélekben meghosszabbítjuk és elképzeljük, hogy ez az asztal csak egy látható része egy olyan asztalnak, ami átéri az egész földkerekséget, akkor így folytatnám: itt nincsen az, hogy mi fehérek, ti színesek, mi európaiak, ti északiak. Itt mindnyájan csak "mi" vagyunk! Mi bűnösök! Északról, Délről, Keletről, Nyugatról: mi! Itt nincsen: ti! Itt nincsenek mások! Mind-mind egy tálból eszünk, lényegileg egy pohárból iszunk, ugyanannál az asztalnál, együtt egymással és Jézussal! Mint ahogyan sok-sok apró szőlőszem kipréselt leve olvad össze egy itallá, mint ahogyan sok-sok apró megőrölt gabonaszem válik egy kenyérré: így leszünk mi mindnyájan egy testté! “Ez bűnösöket fogad magához, és velük együtt eszik!” (2b vers) Többek között éppen azért is, hogy ezek a bűnösök mind egyek legyenek! Egyek egymással és egyek Jézussal!

Sőt itt még az sincs, hogy mi hívők, és ti nem hívők! Mert éppen ez az asztal összeköt azokkal is, akik nem úrvacsoráznak, tehát minden emberrel! Mert mi tudjuk, ha sokan mások nem tudják is, hogy ők is éppen olyan bűnösök, mint mi vagyunk. Vagy mi is éppen olyan bűnösök vagyunk, mint ők. Tehát itt nincs különbség a mi és a ti között! Legalábbis a mi részünkről! Jézus teste mindenkiért megtöretett, vére mindenkiért kiontatott. Ő egyformán szeret és hív mindenkit. Tehát aki Jézussal ül egy asztalnál, az Jézussal együtt tekint minden emberre. Az arra van elhíva, hogy a szeretet nagy parancsát gyakorolja és élje meg - mindenkivel szemben, válogatás nélkül. Az élet apró, jelentéktelen, nem érdekes eseményeiben éppen úgy, mint a sorsdöntő, nagy dolgokban!

Tehát még egyszer: nem az a fontos, hogy ki hogyan jön ide, hanem sokkal inkább az, hogy ki hogyan megy el innét! Az úrvacsorával nem befejeződik valami, mégpedig egy elég hosszúra nyúlt templomi istentisztelet, ami talán szép is volt, meg jó is volt, talán megható is volt, de végre vége van, és azután kezdődik valami más: kezdődik az élet a maga ezer gondjával-bajával. Nem! Az úrvacsorával kezdődik valami. Az Úr asztalánál megtelítődve, összekapcsolódva Jézussal és egymással, kezdődik újra az élet a maga ezer gondjával-bajával, de másképp! Krisztusibban! Emberségesebben! E szent vendégség tápláló erejének ki kell sugároznia a templomon kívülre, az ünnepi órák fényének be kell ragyognia a mindennapi élet szürkeségét, egyhangúságát, unalmát, sok-sok problémáját, az egész további életünket. Érezd magad a többi bűnössel, vagyis minden emberrel egy asztalnál Jézussal, továbbra is, akkor is, lélekben, amikor már fizikailag eltávolodtál ettől az asztaltól!

Ne feledd, hogy Jézus veled együtt más bűnösöket is fogad magához és “velük együtt eszik"! Így jöjj hát bátran te is, amikor majd az ünnepek alatt megteríttetik ez az asztal!

Testvérek, menjünk bátran,
Hamar leszáll az éj,
E földi pusztaságban
Megállni nagy veszély.
Hát merítsünk erőt
A menny felé sietni,
Nem állva meg pihenni
A boldog cél előtt.

(455. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1968. december 15.

Egy jó esztendővel ezelőtt kezdtük el a Tízparancsolat magyarázatát. Azóta nagyjából minden hónap utolsó vasárnapján foglalkozunk mindig a soron következővel, így érkeztünk el mostan az utolsóhoz. Első pillanatra ez a követelmény: Ne kívánd a másét - mintha jelentéktelennek látszódnék a többihez viszonyítva. Hiszen azzal, hogy valamit, ami a másé, megkíván az ember, még tulajdonképpen nem árt senkinek. Akkor még nem történik tényleges eltulajdonítás. Kívánni úgy is lehet, hogy senki sem tud róla, hogy sohasem lesz belőle bűnös cselekedet.

Nos, hát mindenekelőtt azt szeretném elmondani, hogy mennyire nem így van! Igenis: a kívánsággal nagyon sokat ártunk, mégpedig mindenekelőtt önmagunknak! A megkívánás, az elkívánás igen kellemetlen, békétlen lelkületet teremt. Boldogtalanná tesz. A legtöbb bajt az ember életében nem a tényleges kellemetlenségek, hiányok okozzák, nem az, hogy valami nincs, hanem az, hogy a másiknak van. A legtöbb bajt az a bizonyos látási zavar okozza, hogy a másét jobbnak látom, mint a magamét. A másét: az Ige részletezése szerint a más házát, a más feleségét, a más szolgáját, szolgálóleányát, a más ökrét, szamarát, és folytathatnánk: a más ruháját, a más életszínvonalát, a más helyzetét, állását, egyáltalán a másét többre becsülöm, szebbnek tartom, jobban szeretném, mint azt, ami nekem van.

Arról az érzésről van szó itt a X. Parancsolatban, amely a magamét mindig lekicsinyíti, a másét pedig felnagyítja. Ami olyan búsongóvá, szerencsétlenné, boldogtalanná tesz, mint amit Ady kesergett el egyszer így: “Mennyi arany cseng És mind a másé... Mennyi asszony van És mind a másé... Mennyi minden van... És mind a másé!” (Sóhajtás a hajnalban) Ádám egy fától - amely nem volt az övé -, nem látta a Paradicsomot, amely az övé volt. Dávid számára elhalványult az egész királyi trón és pompa, nem tudott örülni annak, hogy fiatal, gazdag, népszerű, egy egész boldog ország ura: szerencsétlennek érezte magát, mert meglátott és megkívánt egy asszonyt, aki a másé volt! Nem így van-e még ma is? A kívánsággal, a másé után való vágyódással valami sötét erő lép be az életünkbe és gyötör, kínoz, boldogtalanná tesz. Nagyon is ártunk vele önmagunknak!

De másoknak is! Ugyanez a sötét erő, amely engem, magamat békétlenné és boldogtalanná tesz, megkeseríti az életet másoknak is: nyomasztóvá teszi, megmérgezi a levegőt, a szíveket. Az irigy ember gonosz ember, mert elpusztítja a bizalmat, kiöli a szeretetet, meglopja azt a másik embert, mert nem tud együtt örülni az ő örömével. Gondoljunk csak egy olyan család légkörére, ahol a testvérek egymásra irigykednek, ahol a házastársak közül az egyik idegenre vágyik. Az irigy kívánság megzavarja az együttélést. De meglopja az Istent is! Hiszen az egyetlen, amit az ember adhat Istennek: a hála. Az irigy ember, a másé után sóvárgó lélek éppen ezt nem tudja megadni Istennek: nem tud igazán hálát adni! Meglopja az Istent!

Nem olyan jelentéktelen bűn hát az, amiről ez a parancsolat beszél. Sőt, én egyenesen azt hiszem, éppen fordítva van, mint ahogyan látszik: itt, ebben az utolsóban mélyül el igazán az egész Tízparancsolat. Itt nyúl bele Isten legmélyebben az emberi szívbe! Mert gondoljuk csak meg: ha valaki egy kicsit felületesen olvassa végig Isten előző kilenc parancsolatát, ha valaki a törvénynek csak a betűjére van tekintettel, könnyen arra az eredményre jut, mint a gazdag ifjú: “Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva; mi fogyatkozás van még bennem?” (Mt 19,20b) De amikor azt mondja Isten: “Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé.” - ahogyan alapigénk mondja -, akkor már nincs mentség többé. Igen: az előző kilenc parancsolatnál még úgy-ahogy a felszínen tudja tartani magát az ember, mert az mindenféle olyan erkölcsi kérdésre vonatkozik, amelyekről tárgyilagosan vagy közömbösen lehet vitatkozni. Egérutat lehet találni aszerint, hogy hogyan értelmezi az ember például a lopást, a vasárnap megszentelését vagy a szülők tiszteletét s könnyen megnyugtatja a lelkiismeretét, hogy nincs is olyan nagy hiba az életében... De a X. Parancsolattal ezt nem lehet tenni. Ez egészen sarokba szorít. Ez az Ige minden talajt kihúz az önmagával megelégedett ember lába alól.

Ez a parancsolat azt mondja - vagyis nem is ez a parancsolat mondja, hanem maga az Élő Isten, Aki előtt majd az utolsó ítéleten állni fogunk -, tehát az Élő Isten azt mondja: Ne kívánd a másét! Mintha csak azt mondaná: Óh, te ember, hát te azt gondolod, hogy azért, mert a cselekedeteid olyan illedelmesek, kifogástalanok, jól neveltek: most már nincs semmi nagyobb baj, most már rendben vagy, most már megfelel az életed az isteni követelményeknek? Várj csak, ne elégedjél meg olyan hamar magaddal! A cselekedeteid csak az egyik részét, mégpedig a kisebb részét képezik a tulajdonképpeni lényednek, a cselekedeteidben nem mindig az igazi és a teljes éned nyilatkozik meg. Annak a valaminek, ami te vagy, van egy sokkal nagyobb, emberi szemmel láthatatlan része is, a lelked belső világa, és én nem a kifelé mutatott helyes erkölcsi magatartásod alapján ítéllek majd meg, hanem aszerint, hogy ott belül milyen vagy! A belsőd árulja el, hogy ki vagy te igazán!

És valljuk meg egymás között egészen őszintén, hogy az a bizonyos belső világunk mindnyájunknak valami nagyon-nagyon szomorú képet mutat. Mert kívülről nagyon szép, és kifogástalan lehet valaki, semmi kivetnivalót nem lehet találni a magatartásában - főleg, ha már nem olyan nagyon fiatal valaki és felelős helyet tölt be a társadalomban -, kiegyensúlyozott, korrekt embernek tud mutatkozni, amíg meg nem látják az emberek, hogy milyen gondolatok, érzések vannak belülről, hogy mikre vágyakozik, miket fantáziál magának, mit remél, miről álmodik! Még szerencse, hogy nem látunk bele egymásnak a szívébe! Ha egyszer úgy kívülre fordulna az, ami belül van: azt hiszem, elviselhetetlenné válnánk egymás számára, megundorodnánk egymástól!

Pedig Isten így lát bennünket: belülről! A Bibliában meg van írva: “Az ember azt nézi, a mi szeme előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van.” (1Sám 16,7b) Micsoda szenvedés lehet Isten számára: látni bennünket! Mert az a szív, az nem olyan ártatlan dolog és nem olyan kedves, romantikus valami, mint amilyennek a mézeskalácsból való szívvel szokták érzékeltetni... Az a szív nagyon sötét zug: az egyéniségünk pincehelyisége. Dohos, rossz levegőjű, romlott hely, ahol nagyon sok minden csúnyaság, ocsmányság kavarog. Az emberi szív legnagyobb specialistája, Jézus egyszer elmondotta, hogy mi minden van ott, abban a szívben és egy-egy őrizetlen pillanatban mi minden tud fellopózni és felviharzani a pincelépcsőkön. Mint az éjszakai ellenségek a trójai faló belsejéből, mint rablók és gyilkosok a rejtekhelyekről, úgy szállnak ki, törnek elő zord, sötét erők a szívünk pincehelyiségéből. Jézus meg is nevezi ezeket az erőket: “Mert onnan belőlről, az emberek szívéből származnak a gonosz gondolatok, házasságtörések, paráznaságok, gyilkosságok, Lopások, telhetetlenségek, gonoszságok, álnokság, szemérmetlenség, gonosz szem, káromlás, kevélység, bolondság: Mind ezek a gonoszságok belőlről jőnek ki, és megfertőztetik az embert.” (Mk 7,21-23) Tudniillik mindez a sok szörnyűség ott kezdődik a szívben, onnét indul ki, a szívből, mégpedig egy egészen ártalmatlannak látszó formában, a kívánság formájában: úgy, hogy az ember megkíván valamit, vagy valakit. Minden tényleges bűn valahol ott lenn, a mélyben, a szívben kezdődik...

Mi az a szív? Nos: lehet ezt modernebbül és pszichológiailag felelősségtejesebben is kifejezni. Mert amit a Biblia szívnek nevez, azt a jelenlegi tudomány az emberi lélek tudatalatti világának nevezi. Ez a tudatalatti világ pedig nem egyéb, mint régi és új élmények halmaza, valaha rajtunk átrezdült emlékek és érzések, kora ifjúságunktól fogva kapott benyomások összetétele, amely az átöröklött jellemvonásokkal együtt, meg a testi adottságokból eredő érzelmekkel, valamint a környezet hatásával kombinálva: irányítja az akaratot és a cselekvést és - sokszor nem is tudatosan - kényszerít olyan módon dönteni és cselekedni, amiről később kiderül, hogy teljesen hibás volt. Itt látszik legjobban a mi emberi természetünknek a bűnnel fertőzött állapota, az, hogy a bűn hatása a lényünk legmélyéig, az énünk tudatalatti mélységéig, a lelkünk pincehelyiségéig átjár bennünket, hogy az emberi természetünk romlottsága totális. És a X. Parancsolatban, amikor azt mondja Isten: ne kívánd: emberi életünknek erre a legmélyebb gyökerére teszi a kezét.

Nos, de hát, ha ez így van, akkor vajon elég az, hogy Isten azt mondja: ne kívánd a másét? Elég itt egy jó tanács, vagy akármilyen kemény figyelmeztetés, akár fenyegetés? Hát képesek vagyunk mi nem kívánni azt, ami a másé? Hiába mondja valaki, hogy ne kívánd, mert mi kívánjuk! Ez a kívánás: a legmélyebben fekvő, a legősibb érzés bennünk, olyan, mint ami már ösztönné, természetté vált. Ha két féléves kisbabát egymás mellé teszünk és az egyiknek a kezébe egy kis rongybabát adunk: a másik olyan ellenállhatatlan erővel kívánja, hogy addig visong, kapálózik, erőlködik, míg valahogy sikerül kitépnie a kezéből és megszerezni magának, ami a másé! És vajon nem ugyanígy van később is? Ami a másik kezében van, az mindig izgatóbb, érdekesebb, kívánatosabb. Nem ebből támad-e minden viszály, az óvodai gyermekveszekedésektől a házassági tragédiákon át a világháborúkig? Nem megoldás tehát, ha valaki jóindulatúan figyelmeztet: ne kívánd a másét! Sőt, még az sem megoldás, ha valaki nagylelkűen kielégítené az ember szívének a kívánságát. Ha azt mondaná: Kívántad? Nos, hát itt van, tessék, meglett, amit kívántál, most már azután ki vagy elégítve! Mert éppen az a szörnyű ebben, hogy a másét kívánó ember természetét nem lehet kielégíteni. Mindig többre vágyik. Akármennyit kapott, vagy szerzett, mindig lesz olyan valamije a másiknak, ami neki nincs, és akkor megint csak az kellene neki.Hiába szól tehát az Ige: ne kívánd! Mert, ha valaki igazán becsületesen őszinte, csak azt mondhatja rá: De, Uram, én kívánom, nem tehetek róla, akárhogy küzdök is ellene, akkor is kívánom, nem tudom nem kívánni!

És Isten mégis azt mondja: ne kívánd! Érzitek Testvérek, hogy egy olyan végső sarokba szorítás ez, ahonnan már igazán csak egyetlen menedék van: kegyelemért kiáltani?! Amikor ennyire nyilvánvalóvá válik saját életemnek a legmélyebb gyökeréig való megromlott állapota, amikor ennyire nyilvánvalóvá válik, hogy csak az ellenkezőjét tudom tenni annak, amit Isten mond, parancsol, akkor már igazán csak az az egyetlen mentség marad, hogy Jézus eleget tett helyettem, meghalt értem, vállalta a kárhozatot helyettem! Tehát az, hogy Ő átvévén magára rólam Isten ítéletét, kegyelmet szerzett számomra, az, hogy az Ő vérének a bűnbocsátó, bűntisztító hatása leér a szívembe is, a pince legmélyére, a tudatalatti lelkivilágom sötét ismeretlenségébe is!

No és azzal, hogy Isten Jézus érdeméért megbocsátja mindazt, ami abban a gyökeréig romlott szívben kavargott mint kívánság: ezzel most már el van intézve minden, ezzel készen vagyunk? Tulajdonképpen igen! Tulajdonképpen itt be is fejezhetném ezt a prédikációt. Mert ennél felségesebb hírt nem lehet közölni, mint azt, hogy Isten Krisztus vérével megtisztít, azt, hogy Isten Jézus Krisztus érdeméért megbocsát, vagy azt, hogy Isten Krisztus halálában kegyelmet hirdet! De Jézus nemcsak a kiengesztelője a mi bűneinknek, Jézus nemcsak meghalt értünk, hanem Ő a számunkra a feltámadás és az élet is! Ez pedig azt jelenti, hogy Őbenne mi is mindig újra feltámadhatunk, és új életben járhatunk.

Vagyis: Krisztusban és Krisztus által mégis lehetséges az, hogy ne kívánd a másét! Vagyis: megtisztulva a régitől, egészen újat lehet kezdeni... Persze most is mindig újra fel-felüti majd a fejét bennünk a régi kívánság, de ilyenkor mindig újra gondolj arra, hogy te a bűnbocsánatban, az örök életben, Jézus Krisztusban olyan nagy ajándékot kaptál, hogy ennél többet, ennél nagyobbat nem is lehet már kívánni! Akinek drága igazgyöngyei vannak, nem kívánja mások üveggyöngyeit!

Amikor valaki azt tudja mondani: nekem örök életem van Krisztusban - amannak meg új típusú autója, vagy magasabb életszínvonala. Nekem élő Megváltóm van - neki pedig sok pénze, fiatalsága, jó egészsége: akkor már többé nincs a szívében az a gondolat, hogy de jó neki, de jó lenne, ha nekem is inkább az lenne, ami neki van. És itt hadd emlékeztesselek benneteket a Tízparancsolat legelső Igéjére, a bevezetésre: “Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged... a szolgálat házából.” Ezért ne kívánd a másét! Vagyis: emlékezz rá mindig, hogy mit tett veled, érted Jézus, amikor meghalt és feltámadott, és akkor majd nem kívánod a másét! Kevés boldog ember van a világon, mert kevés az igazán megelégedett ember. És bizony igazán úgy van, ahogyan a zsoltáros mondja:

Ó, mely boldog az oly ember éltébe’
Akit az Isten bevett kegyelmébe,
És megbocsátá az ő vétkeit,
És befedezte minden bűneit.
Boldog, akinek ő nagy hamissága
Istentől néki nincs tulajdonítva,
És csalárdság nincsen ő szívében,
Tettetés nélkül jár életében.

(32. zsoltár 1. vers)

Ámen

Dátum: 1958. október 26.