Szerte a világon nagyon sok ilyen kőemlék áll, mint amilyenről ebben az Igében is olvastunk mostan, ilyen felállított emlékoszlop, mindenféle nagyságban és formában. Hatalmas diadalkapuk, magas oszlopok, hatásos emlékművek, obeliszkek, szfinxek és piramisok. Meg mindenféle sírkövek is. Mindezek a kövek - beszélnek. Valami mondanivalójuk van. Tulajdonképpen megmerevedett szavak ezek. A szó elszáll a pillanattal, de a kő megőrzi a szót, tartósítja, viszi tovább időkön át, késői utódoknak.
Sámuel is így állított fel egy követ, magasan kiemelkedve a földből, hogy mindenki jól láthassa. Az ilyen kőemlékről szinte kénytelen tudomást venni, aki arra jár, megállítja a vándort, emlékezteti, és biztatva bátorítja a vándorút folytatására. De az a kő, amit Sámuel fölállított, minden más ilyen kőtől különbözik. A mi köveink, obeliszkjeink, piramisaink, síremlékeink halott, vagy ritkábban élő emberek dicsőségét zengik. Azért azután meglehetősen bizonytalan is a mondanivalójuk, hiszen nincs változóbb valami, mint egy ember dicsősége. Az, ami ma dicsőség valakinek, holnapra könnyen gyalázatává is válhat neki. De Sámuel emlékköve Isten dicsőségét hirdeti. Itt most egy ember és mögötte egy nép Istent magasztalja ezzel a kővel. Nem vitás, hogy Izráel fiai is vitézül harcoltak, nem vitás, hogy a nép vezetői nagy dolgokat vittek véghez, de minderről az emberi nagyságról, érdemről egy szót sem szól ez a kő! Istené egyedül a dicsőség! Minden dicsőség! Áldott legyen az Ő szent neve! Ében-Háézer! “Mindeddig megsegített minket az Úr!” Az Úr!
A mi utunk is most egy ilyen Istent-áldó emlékkő mellett visz el, hiszen minden esztendőnek az utolsó napja már magában véve ilyen emlékkő, ami az Isten dicsőségét hirdeti. Úgy érzem ilyenkor magam, mint a hegymászók, amikor útközben megállnak egy kis időre. Még nem érték el a csúcsot, még nincsenek a célnál, tudják, hogy addig még nehéz útszakasz áll előttük, de most nem előre néznek, hanem hátra, arra a szakaszra, amit “mindeddig” tettek meg. Amit már megjártak. És amikor az ember így visszanéz, sok minden élmény idéződik fel az emlékezetében. Nem volt könnyű az út! Néhol elég meredeken kanyargott idáig. És olyan sok minden történt útközben. Igen: örvendetes dolog is, vidám események, elmosolyodik a lélek, ha visszagondol reá. De voltak nehéz útszakaszok is. Sőt talán veszedelmes pillanatok, fájó, szomorú élmények. Talán Sámuel is így gondolt vissza a győzelmes csatára, amit vívtak. És akkor nem azt mondja: lám, mindeddig megálltuk a helyünket! Átküzdöttük magunkat a sok nehézségen, hanem ezt mondja: “Mindeddig megsegített minket az Úr!”
Nekünk is ez a legnagyobb élményünk az elmúlt 1962. esztendőből, hogy igen, “Mindeddig megsegített minket az Úr”! Segítség: óh milyen nagy jelentőségű dolog az, amikor valakinek erre van szüksége! És vajon kinek ne volna rá szüksége? Egyszer hallottam egy idős embertől, aki még igen jól bírta magát, ezt mondta: Remélem, nem fogok rászorulni segítségre. Úgy gondolom, ilyet nem kellene mondanunk. Mert a lényünk legmélyén mindnyájan igenis segítségre szoruló emberek vagyunk. Öreg vagy fiatal, gazdag vagy szegény, beteg vagy egészséges, mind segítségre szorul. Arra a segítségre, amit Isten ad. Hiszen - Jézustól tudjuk - az Ő akarata nélkül egyetlen hajszál sem eshetik le a fejünkről! Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Az Ő segítsége tart, éltet, emel, akkor is, ha nem látjuk különleges jelekben, akkor is, ha nem kérjük tudatosan, sőt még akkor is, ha nem hisszük egyáltalán. Ha Ő csak egy pillanatra is megvonná a segítségét, megszűnnék a lét. Megsemmisülne minden. Sámuel ezzel a kővel azt akarta, hogy tudatossá váljék mindenkiben az Isten segítsége. Hogy az emberek gondoljanak rá és áldják érte az Urat. Hogy ne menjenek el közönyösen mellette, legyen hálás a szívük érte! - Bár a miénk is az lenne most: hálás, örvendező, igazán tudatában annak, hogy igen, Neki köszönhetünk mindent. Övé a dicsőség!
Sámuel ezt a hála-emlékoszlopot Mispa és Sén között állította föl, amint olvassuk a leírásban. Mély értelme van ennek. Mispa nevezetes hely volt. Itt történt az, hogy Isten olyan csodával határos módon megsegítette Izráel népét az ellenséggel szemben. Olyan nagy jelentőségű esemény színhelye volt ez a Mispa, amiről egész Izráel beszélt. Sénről viszont nem tudunk semmit. Ott semmi különös dolog nem történt. Amikor tehát Sámuel ezt a követ a két helység, Mispa és Sén között állítja fel, akkor ezzel meg akarja köszönni az Úrnak minden segítségét: azt is, amiről tudnak, de azt is, amiről nem is tudnak. A nagyot is, meg a kicsit is, a különlegeset is, meg a közönségeset is. Azt is, amit ámulva csodálnak, és azt is, amit észre sem vesznek. Azt is, amiről mindenki beszél, meg azt is, amit már mindenki régen elfelejtett. Sámuel mind a két helyet egyformán bevonja a hálás emlékezésbe. Mispáért meg Sénért egyformán áldja az Urat! Komoly figyelmeztetés ez arra, hogy a mi életutunk Mispája mellett ne feledkezzünk meg a Sénről sem. Rendszerint csak a Mispára szoktunk hálával emlékezni, azokra az eseményekre, amelyekben valami különlegesen, rendkívüli módon lett nyilvánvalóvá az Isten segítsége. Az Ige egy helyen azt mondja: “Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről.” (Zsolt 103,2) Tehát a kicsikről sem. Mi a nagy és mi a kicsi? - Semmi különös dolog nem történt! - szoktuk mondani, amikor este hazajövünk. Mintha az, hogy egész napon át végezhettük a munkánkat, az, hogy életben maradtunk és estére megint hazatérhettünk, mintha mindez olyan kis dolog lenne, mintha ez nem valami különleges ajándék lenne. Mintha az, hogy most itt lehetünk megint a legvégén egy elmúlt esztendőnek, az a puszta tény, hogy megértük ennek az évnek is a végét, hogy nem fordult ki a világ a sarkaiból, ez magától értetődő lenne, vagy a mi érdemünk, ügyességünk volna benne. Óh igen, állítsuk csak oda lélekben a Mispa és a Sén közé azt az emlékoszlopot, mert valóban úgy van az, hogy: “Mindeddig megsegített minket az Úr!”
Igen, az Úr segített át bennünket ennek az esztendőnek is minden napján és óráján. Ő segített élni az élőknek, meghalni a meghalóknak, küzdeni a dolgozóknak, szenvedni a szenvedőknek, örülni az örülőknek. Az Ő segítsége töltötte meg az időt és az örökkévalóságot a számunkra. És az Isten segítsége ebben az esztendőben is egészen konkrét alakot öltött, hiszen Ő küldte erre a világra a legnagyobb és legáldottabb segítséget, amivel egy ember igazán, teljesen és örökre meg van segítve: a mi Urunk, Jézus Krisztust! Ezért volt ez az elmúlt év is gazdagon megáldott esztendő! Mert az egész év tele volt az Ő kegyelmével, szeretetével, Jézus jelenlétével. Igazán elmondhatjuk, hogy “Mindeddig megsegített minket az Úr!” És most hadd hívjam fel a figyelmeteket arra, hogy nekünk, a Pasaréti Gyülekezet tagjainak ennél az óév-esti határkőnél nemcsak az elmúlt 1962. évre lehet visszatekintenünk ilyen Istent dicsérő hálaadással, hanem kerek 25 esztendőre: hiszen amint tudjátok, éppen negyedszázada annak, hogy elindult Isten kegyelméből a Pasaréti Református Egyházközség szolgálata! Gyülekezetünk első 25 esztendejének ezen a határán mi is azt tettük, amit Sámuel a csata végén: emléket állítottunk Urunk dicsőségére. Nem követ, hanem emléktáblát helyeztünk el itt, a templomban. Ez az emléktábla is azt hirdeti, amit Sámuel köve: Ében-Háézer! “Mindeddig megsegített minket az Úr!” - Óh, de nagyon megsegített! Gyülekezet alakult, templom épült, kis sziget az élet hullámverésében. Isten országának egy darabja vált láthatóvá, Isten népe szaporodott, új generációk énekelték tovább az öregek ajkán elhaló zsoltárokat, az Ige fénye ragyogott föl emberek között, lelkek születtek újjá Jézus jelenlétében, mennyei erők áradtak bele a világba.
Ki-ki maga tudná talán elmondani, mit jelentett néki ez az egyházközség, milyen segítséget kapott itt az Istentől. Vannak, akik talán egy-egy kiemelkedő emlékét őrzik szívükben ennek a segítségnek: talán egy úrvacsora, egy evangélizáció, egy újévi prédikáció, vagy a testvéri közösség melege volt az, ami döntő élménnyé vált az életükben. De voltak itt “közönséges” vasárnapi istentiszteletek is. Ha csak a délelőttieket számoljuk is, több mint 1450-szer hívott kis harangunk hallgatni az Igét. És az Ige mennyi problémát megoldott itt, mennyi sebet begyógyított, mennyi könnyet letörölt, mennyi életet újra elindított, mennyi bűntől megtisztított - ki tudná azt mind felsorolni?! Igen: hirdesse csak ez az emléktábla itt az első negyedszázad végén, a sok-sok Mispa és a sok-sok Sén között: Ében-Háézer! “Mindeddig megsegített minket az Úr!” Áldott legyen érte az Ő szent neve!
Félre ne értsük, nem emberek dicsőségét zengi ez az emléktábla - egyedül Istenét! Övé a dicsőség, miénk pedig orcánk pirulása. Mert igen, Ő megsegített, szárnyával takart és védett az évek viharaiban, mindent megtett, hogy igazán az Ő gyülekezetévé lehessünk! Krisztussal és egymással szeretetben összekapcsolódott családi közösséggé. Olyan lelki otthonná, ahol igazán a testvéri szív melegével érzünk egymás iránt. És vajon mennyiben lettünk azzá az elmúlt 25 év alatt? Igazán élő gyülekezetté? Vajon elég az, hogy van a gyülekezetünkben valamelyes mozgás, vannak benne hitre jutott emberek, vannak összejövetelek, van áldozatkészség, van föl-föllobbanó buzgóság? De csak ennyi telne Istennek abból a segítségéből, amit kaptunk? Ez a 25 év mennél jobban hirdeti az Isten iránt a hálát, a dicsőséget, annál jobban vádol bennünket, hiszen ennyi idő alatt, ennyi kegyelem, ennyi Ige hatására már sokkal-sokkal láthatóbban kellett volna kiábrázolódnia közöttünk Krisztusnak, sokkal nagyobb sodrának kellene lennie közöttünk az Isten Lelke áradásának. Olyannak, hogy életre rázódnának az alvó lelkek is, egységbe fűződnének a szívek, vonzóvá, áldássá válnék az egész gyülekezeti élet. De nem így van, hanem úgy, ahogyan Jézus panaszolja az efézusi gyülekezettel szemben is, hogy az első szeretetet elhagytuk. Lankad a buzgóság. Szeretetünk legelején nem Őt szeretjük. Nem Ő van az első helyen. Olyan sok minden előbbre való lett számunkra Krisztusnál és az Ő ügyénél, még egy karácsony délutáni pihenés vagy egy látogatás is, mint a gyülekezet 25 éves jubileumi ünnepsége!
Igen, mindeddig megsegített az Úr, ez igaz - de mi elpazaroltuk ezt a segítséget, nem használtuk föl eléggé, nem éltünk vele úgy, amint lehetett volna. Az a kegyelmes Ében-Háézer, amit ez az emléktábla is hirdet, sokkal többre kötelez bennünket! Röviden arra, hogy vegyük végre halálosan komolyan az Igének ilyen kemény beszédét is: “Emlékezzél meg azért, honnét estél ki, és térj meg!” (Jel 2,5a) El ne bízzad magad! Változz meg! Alázd oda magad Jézus hatalma alá, ne halogasd, ne akard kimagyarázni a dolgot, térj meg - és az előbbi cselekedeteket cselekedd: azt, amit a frissen megtérő ember az első szeretet buzgóságában tesz az Úrért, meg az atyjafiaiért, becsületesen levonva a konzekvenciáját egy intenzív Krisztusi életnek. “Ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz." (Jel 2,5b) Vagyis: ha Jézus nem éri el célját egy gyülekezettel, ha nem ég az a láng, aminek a hordozására, magasra tartására a "gyertyatartó", vagyis a gyülekezet való - akkor mire való az a gyülekezet egyáltalán? Dísznek nem fog megmaradni! Kimozdítja helyéből az Úr!
Igen, igaz: “Mindeddig megsegített minket az Úr!” De éppen ezért tárjuk ki sokkal jobban a szívünket az Ő kegyelmes, megújító segítsége előtt! “Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.” (Jel 2,7)
Ámen
Dátum: 1962. szilveszter du.