Joó Sándor Dr.

A Római levél most soron következő részében olyan kijelentéseket tesz Pál apostol az emberről, amiket csak úgy lehet megérteni és elfogadni, ha az embert az Istenhez való viszonyulásában nézzük. Azt akarja az apostol megláttatni, hogy Isten előtt minden ember egyforma. Egyetlen hely van ezen a világon, ahol minden ember teljes egyenlőségéről beszélhetünk: az élő Isten színe előtt. Itt azután valóban nincs különbség egyik ember meg a másik ember között. Nincs különbség, mégpedig nemcsak a gazdag és szegény között, nemcsak a tanult és tanulatlan között, nemcsak a színes és fehér között, nemcsak a férfi és nő között - hanem sokkal mélyebb értelemben! Így mondja az apostol: “Mert nincs különbség, Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül”. Egyetlen olyan realitás van, ami szerint egy nevezőre lehet hozni minden embert: a bűn realitása! Isten előtt minden ember egyformán bűnös! Isten előtt csak bűnös ember van!

De itt nagyon ki kell hangsúlyozni azt, hogy Isten előtt! Mert lehet az embert más mérték szerint is mérni! Nem az igazságos Isten ítélete szerint, hanem emberi ítélet szerint is lehet osztályozni, az embereket egymáshoz viszonyítani, és akkor rögtön úgy látjuk, hogy nagyon is nagy különbségek vannak az emberek között. Van jó és rossz, rokonszenves és ellenszenves, erényes és romlott, kedves vagy utálatos, erkölcsös vagy erkölcstelen, sőt hívő vagy hitetlen ember - de Isten előtt ezek a különbségek is eltűnnek, és csak egy marad: bűnös! Kedvesen vagy utálatosan bűnös, erényesen vagy romlottan bűnös, erkölcsösen vagy erkölcstelenül bűnös - sőt: hívő módon vagy hitetlenül bűnös!

Ezért olyan nevetséges az, ha valaki gőgös. Ha az egyik ember lenézi a másikat, akárki legyen is az. Ha az úgynevezett jó ember, erkölcsös, erényes ember lenézi a romlottat, az erkölcstelent - olyan ez, mintha a siralomházban az egyik halálraítélt lenézné a másik halálraítéltet. De hát mégis van tán különbség kisebb bűnös és nagyobb bűnös között, csúnya és kevésbé csúnya bűn között? Hogyne volna, ha innen alulról nézzük! A földről nézve nagyon is nagy különbség látszik a hegy és a völgy között, de próbáld ezt például a Hold közeléből nézni, mi marad? Csak egy folt! Onnan már nincs különbség. Hát még, ha Isten-közelből nézzük, mi marad az úgynevezett jó és rossz között, kis és nagy bűn között? Csak egy folt: mégpedig egy nagyon csúnya folt: bűnös!

Én valahogy úgy képzelem ezt el, hogy egy nagyon szép és értékes ólomkristály-harangnál lényegében véve nem különbség az, ha alig látható hajszálvékony repedés van rajta, vagy egészen darabokra törik. Mindkét esetben már nem az többé, ami volt, s különösen, ami a lényeg: nem adja már azt a hangot, amit régen adott. Az emberi életnek is az lenne a lényege, hogy olyan hangot adjon, amelyben megcsendül az Isten dicsősége ezen a földön. És mindegy, hogy hajszálvékony repedés vagy éppen csorba esett rajta: azt a hangot már nem képes többé adni, amire készült. Valami ilyet jelent Pálnak ez a kijelentése: “nincs különbség, mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül”. Persze, hogy egy megrepedt kristályharang még mindig kedvesebb lehet, mint a széttörött, a sok jó tulajdonsággal bíró ember szimpatikusabb, mint a romlott, de ez az ember legmélyebb lényegén nem változtat. Nincs különbség Isten előtt: bűnös!

Ott van például Ézsaiás próféta. Igazán jó családból való, komoly gondolkodású, nagy műveltségű, köztiszteletben álló ember, és mégis, amely pillanatban, egy látomásbeli elragadtatásban Isten trónja elé kerül, szinte fölsikolt: “Jaj nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép közt lakom: hisz a királyt, a seregeknek Urát látták szemeim”! (Ézs 6,5) - Vagy ott van például a vámszedő a templomban. Nem volt az a szíve mélyéig romlott ember, szerette bizonyára a családját, talán jó férj és apa volt, mégis Isten előtt állva csak ennyit tudott mondani: “Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek”! (Lk 18,14) - Vagy Péter, ez a derék halász, a csodálatos halfogásnak azon a reggelén, amikor Jézus személyében az élő Isten valóságának a közelségét érezte meg, így kiált föl: “Eredj el én tőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5,9) - Vagy éppen Pál apostol, aki igazán szinte fanatikus hittel szentelte oda Isten szolgálatára az egész életét, mégis a szent Isten előtt csak ezt tudja mondani: A bűnösök között első vagyok én! (1Tim 1,15)

Nos, hát ez az, amiben nincs különbség ember és ember között, még ha egyébként bármilyen nagy különbségeket láthatunk is közöttük. Zsidók és görögök, vagyis Isten törvényét ismerők és nem ismerők, Istent szolgálni akarók és nem akarók, Istenben hívők és nem hívők, a jóra igyekvők és nem igyekezők: mindnyájan bűn alatt vagyunk, nincsen csak egy igaz is, nincs, aki megértse, nincs, aki keresse az Istent, mindnyájan elhajlottunk, egyetemben haszontalanokká lettünk, nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is! (v.ö. Rm 3,9-12) És ha Isten Igéje azt mondja, hogy e tekintetben nincs különbség, akkor te sem vagy kivétel, meg én se. De az már viszont nagy különbség, hogy eljutott-e valaki erre a fölismerésre, vagy nem. A múltkor olvastam valamelyik újságban, hogy él valahol egy olyan kislányka, akinek valami egészen különös betegsége van: nem érez fájdalmat. Azt gondolná az ember, milyen jó neki - pedig tragikus eset, mert például nyugodtan kezébe vehet egy forró vasat, halálos égési sebeket szenvedhet, anélkül, hogy fájna neki. A fájdalomérzése nem jelzi a veszedelmet. Állandó életveszedelemben él. Ilyen az az ember is, akinek nem fáj a bűn. Tragikus állapot. Nem jelzi a hite, a lelkiismerete, hogy halálos veszély fenyegeti. Nem fáj neki, hogy bűnös! Nem érzékeli. Nos, a bűn valóban olyan valami, amit magunktól nem érzékelünk, csak úgy, ha Isten elé állunk.

De viszont ha egyszer odaáll valaki lélekben igazán az Isten elé, akkor azután mást sem érzékel, csak azt, hogy bűnös! Egyszer egy úrvacsora előkészítő istentiszteleten történt évekkel ezelőtt itt a templomban, hogy úgy olvastuk föl az Isten törvényének a legsűrítettebb összefoglalását, a Tízparancsolatot, hogy minden részlet után elmélyítő kérdéseket tettünk fel, amire kinek-kinek magában kellett megadni a választ. Az egyik legnagyobb köztiszteletben álló idősebb atyánkfia, amikor kijöttünk a templomból, egészen összetörve ezt mondotta: Lesújtó volt rám nézve ennek az önvizsgálatnak az eredménye. Persze, hogy az, nem is lehet más. Erre mondja az apostol, hogy a bűn ismerete a törvény által van. Próbáld meg egyszer így magadra engedni az igazságosan ítélő Isten szentségének a fényszóróját az Ő törvényén keresztül: te is egyre nagyobb megdöbbenéssel azt fogod meglátni, hogy ezt sem tudtad teljesíteni, ez is elmarasztal, az is elmarasztal, amaz is vádként zúdul rád, lefoszlik rólad minden érdem, és ott maradsz csupaszon, minden mentség nélkül Isten előtt, mint bűnös! És így látva magadat, mondd, mit érdemelnél, ha Isten igazságosan ítélne fölötted? Tudna-e bármelyikünk is olyan cselekedeteket fölmutatni az életéből, amire azt mondhatná: Na nézd, Uram, ez megfelelt a Te törvényednek, ez teljesen összhangban van a Te dicsőségeddel és szentségeddel. Erre való tekintettel talán megérdemlek egy kis könyörületet. Vagy tudna-e bármely nehéz sorsú ember is arra hivatkozni, hogy: Nézd, Uram, én megszenvedtem az üdvösségemért, ha volt is bűnöm, levezekeltem mindent, kiérdemeltem szenvedésemmel az örök élet jutalmát! Aki úgy érzi, hogy van még valamire érdemként hivatkoznia Isten előtt, az még sohasem állt lélekben igazán az Isten előtt! Bizony, az az igazság, hogy veszett ügyünk van nekünk az Isten előtt mindnyájunknak, kivétel nélkül, ha Isten igazságosan ítél! Márpedig Isten igazságosan ítél. Nem úgy, hogy szemet huny a bűn fölött, hiszen saját szentségével kerülne ellentétbe. Hanem igen, úgy, hogy elítéli a bűnöst, kárhoztató ítélete menthetetlenül és kérlelhetetlenül lecsap a bűnösre!

De! Ezt a büntető ítéletét Valaki máson hajtja végre, azon a Valakin, Aki mint egyetlen igaz ember az összes bűnös helyett és nevében szenvedi el önként a megérdemelt büntetést, a kárhozat halálát. Ez történt a Golgotán. Így szerezte meg Jézus számunkra azt az igazságot Isten előtt, amit mi a legjobb igyekezetünkkel sem tudtunk megszerezni, kiérdemelni. Ezért mondja Pál a nagy felszabadító evangéliumot: bár mindnyájan vétkeztünk és szűkölködünk az Isten dicsősége nélkül, de mégis megigazulunk “ingyen az Ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által”! Ez az Isten kegyelmes igazságszolgáltatása, az, hogy Önmagán, Jézuson hajtja végre ezt a büntető ítéletet, amit én meg te érdemeltünk volna, minket pedig ennek alapján felment. És így egy egészen új alapot teremt az embernek Önmagához való viszonyulására a kegyelem alapján! Nem kell immár igyekezni, hogy kiérdemeljük valamivel Isten szeretetét, jóságát, segítségét, az üdvösséget, mert ez mind Jézus érdemére való tekintettel már a mienk! Nekünk már nem megszerezni kell az Isten kegyelmét, hanem egyszerűen elfogadni azt, amit Jézus már megszerzett a számunkra! Egyszerűen elfogadni: hit által. Hidd el tehát, egyszerűen hidd el, hogy Isten már mindent megtett helyetted, hogy ne legyen közted és közötte semmi szakadék, akadály, hogy úgy tekinthess Rá, mint szerető édesatyádra, dacára mindannak, ami vagy, tehát hogy bűnös vagy. Számodra már semmi más nem marad, mint hálát adni érte. Megköszönni! Mit tehet a koldus, ha kezébe rakták az adományt? Azt mondja: köszönöm! Ez a hit! Erre mondja az apostol, hogy “az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül.”

“Hol van tehát a dicsekedés?” - kérdezi az apostol. Ki dicsekedhetnék azzal, hogy megkegyelmezett neki az Isten? Erre is érvényes az, hogy nincs különbség. Senkinek sincs dicsekedni valója. Dicsekedhetnék-e a vízbefúló azzal, hogy valaki megmentette a haláltól? Még azzal sem dicsekedhetem, hogy hiszek a Jézusban. Ez sem érdem, hanem kiváltság, ajándék, kegyelem! Hiszen a hitünk nem arra épül fel, amit mi tettünk, jót vagy rosszat, hanem egyedül arra, amit Jézus tett és tesz most is velünk.

De végül: ha azt mondja az apostol, hogy egyedül a Jézusban való hit által igazulunk meg, azaz állhatunk meg Isten előtt, a törvény cselekedetei nélkül - akkor hát nem is kell igyekeznünk a jóra, hiszen úgysem a cselekedeteink számítanak Isten előtt, hanem a hitünk? De igen! Csakhogy most már a cselekedeteink motivációja, rugója egészen más. Azért semmit sem tehetünk, hogy megszerezzük az üdvösséget, de azért mindent meg kell tennünk, hogy megháláljuk az üdvösséget, amit Jézus már megszerzett a számunkra. Ne azért igyekezzünk hát Isten parancsai szerint élni, hogy Isten gyermekévé legyünk, hanem azért, mert Isten gyermekei vagyunk! Ne azért igyekezzünk betölteni a szeretet törvényét, hogy majd részesüljünk a bűnbocsánatban, hanem azért, mert már részesültünk a bűnbocsánatban! Ne azért igyekezzünk jót tenni, hogy kiérdemeljük Isten kegyelmét, hanem azért, mert érdemtelenül kaptuk meg az Isten kegyelmét!

Úgy szoktam én ezt mondani, hogy a kegyelem nem kötelez, mint a törvény, a parancs, hanem többet tesz ennél: lekötelez! Aki tudomásul vette és elfogadta, hogy Isten ingyen kegyelemből, Jézus érdeméért megbocsátott neki és gyermekévé tette, az örökre lekötelezettjévé vált Istennek. Nem azért, hogy érdemeket gyűjtsön magának, hanem hogy a háláját kifejezze Istennek. Itt kezdődik a keresztyén hit, az igaz hit! Bár ilyen hittel tudna most ki-ki így imádkozni énekünk szavaival:

Bízom hozzád erős hittel, Hogy te mindent megcselekszel,
Amit szent Igédben ígérsz: Hogy kegyelmesen hozzám térsz,
És megbocsátván bűneimet, Megadod örök életemet.

E nagy jót neked köszönöm, Mely nekem arra ösztönöm,
Hogy a Jézust, kiért velem Közöltetik a kegyelem,
Tartsam lelkem megtartójának, Szeressem, engedvén szavának.

(231. ének 2-3. vers)

Ámen

Dátum: 1969. június 15.

A keresztyén gyülekezet csodája van leírva a felolvasott Igében. Jézus egyháza olyan újfajta egyházi közösség, amelyben a legkülönbözőbb emberek Jézus Lelke által, egy Lélek által mindnyájan egy testté, élő organizmussá épülnek. Így is mondja az apostol az előbbi versekben, hogy az egy Lélek által mindnyájan: zsidók és görögök, szolgák és szabadok, szegények és gazdagok, mind egy testté kereszteltettek meg. Tehát azok a nyelvi, származásbeli, vagyoni, kulturális és faji különbségek, amelyek egyébként annyi bajt, háborúságot okoznak az emberek között: a Krisztus gyülekezetében nem akadályai annak, hogy az emberek megértsék egymást. Hogy igazán megértsék egymást, hogy igazán megértsék és segítsék egymást. Így lépett a keresztyén egyház 2000 évvel ezelőtt a világ elé, és ma is ez a lényege, ez a teljes szeretetközösség.

Így mondja Igénk: “sok tag van ugyan, de egy test”. (1Kor 12,20) És a tagok között nem csak zsidók és szabadok vannak, ahogyan olvastuk az Igében, hanem ilyenek is: erőtelenebb és erősebb tagok, ékesek és kevésbé ékesek, szenvedők és örvendezők. Éppen ezen a mai vasárnapon így hadd mondjam: öregebbek és fiatalabbak, egészségesek és betegek. Ez a különbség is nagy szakadékot szokott okozni az emberek között. Öregek és fiatalok között óriási ellentét feszülhet, betegek és egészségesebbek fölöttébb el tudnak különülni egymástól, de éppen arról van szó, hogy a Krisztus gyülekezetében ez másként van. Így: “a melyek a test legerőtelenebb tagjainak látszanak, azok igen szükségesek”. (1Kor 12,22) Meg így: “Hogy ne legyen hasonlás a testben, hanem ugyanarról gondoskodjanak egymásért a tagok”. (1Kor 12,25) EGYMÁSÉRT! Öregek és fiatalok, egészségesek és betegek: egymásért vannak! Egymás javára vannak. Kölcsönösen ajándékot és feladatot jelentenek egymás számára! - Hogyan? Erről szeretnék most beszélni a mai öregek-betegek vasárnapján.

Lássuk meg először azt, hogy mind az öregkornak, mind a beteg állapotnak megvan a maga sajátos terhe is, de a maga sajátos gazdagsága is. Hogy mi a terhe, azt minden öreg és minden beteg nagyon jól érzi. Ámde az a baj, hogy legtöbbször csak ők érzik, a viszonylag fiatalabbak és egészségesebbek nem - és ezért nem elég megértőek velük szemben. Az egyik fölöttébb nehezen elviselhető teher az, hogy az öreg vagy a beteg ember állandóan azt kénytelen érezni, hogy másokra van utalva. Ez az egyik oka annak, hogy olyan sok-sok ember szinte ösztönösen fél már előre a megöregedéstől vagy megbetegedéstől. Hányszor hallottam már így sóhajtani embereket: Csak attól őrizzen meg az Isten, hogy rá legyek szorulva mások szívességére! Tehernek érzi az ember magát, ha ki kell, hogy szolgálják. Bántja az önérzetét, ha egy pohár vízhez is csak más valakinek a segítségével juthat hozzá. Teher vagyok én már csak mindenki számára - mondta egy beteg öregember, amikor meglátogattam -, miért is nem vesz már el az Isten? A másokra utaltságnak ez az állandó érzése keserűvé, békétlenné, türelmetlenné teszi az embert. A fiatalabbaktól és az egészségesebbektől függ, hogy az öreg és beteg embernek ezt a szomorú érzését a végső elkeseredésig fokozzák-e föl, vagy egészen eltüntetik a szívéből. Mert mind a kettő lehetséges. Szörnyű az, ha valaki azt érzi, hogy teher - de még szörnyűbb, egyenesen kegyetlen dolog, ha valakivel azt éreztetik, hogy teher! Teher, mert már mindent odaadott: ifjúságot, szépséget, erejét, anyagi lehetőségeit: mindent! Pedig dehogy teher! Hogy is lehet teher valaki, akit még lehet szeretni, szabad kiszolgálni? Akiről még lehet gondoskodni? Hiszen nincs a világon még valami, ami annyira meggazdagítaná az ember életét, mint az, hogy szerető gondoskodással vehet körül valakit, aki arra rá van szorulva. Nincs a világon tisztább öröm annál, mint az, hogy örömöt okozhat valakinek, akinek már úgyis csak kevés jut belőle. - És még valamit: hogy is mondja majd Jézus az utolsó napon? “Beteg voltam és meglátogattatok...”. (Mt 25,36) Tehát Jézus mintegy láthatatlanul odaáll minden beteg és öreg mögé, és azt mondja: itt vagyok, szeressetek, viseljetek gondot rám, látogassatok meg, adjatok ennem, becsüljetek meg, amíg nem késő! Mert amit velük, az én kicsinyeimmel cselekesztek vagy nem cselekesztek, mindazt velem cselekszitek vagy nem cselekszitek! Íme, tehát még abban is, hogy szerethetjük őket, meglátogathatjuk őket, tulajdonképpen ők adnak nekünk! Adnak alkalmat a találkozásra - Jézussal!

Íme, ennyire szükség van rájuk! Ennyire igaz, amit Igénk így mond: “a melyek a test legerőtelenebb tagjainak látszanak, azok igen szükségesek”. (1Kor 12,22) Ennyire egymásért, egymás javára, egymás számára vagyunk, ennyire kölcsönösen ajándékot és feladatot jelentünk egymásnak! Mondjátok meg a környezetetekben lévő öregeknek és betegeknek, hogy fogadják csak el jó szívvel Istennek azt a gondoskodását, amit rajtatok keresztül gyakorol velük. Ez a természetnek is rendje: hiszen kenyérkereső korukban ők járultak hozzá a fiatalok jólétéhez, miért ne járulhatnának hát most a fiatalabbak hozzá az ő jólétükhöz, amikor rá vannak utalva arra? Hiszen ők is gondját viselték az ifjabb nemzedéknek, amikor az még tehetetlen volt - hogyne gondoskodnék hát most róluk az ifjabb nemzedék, amikor ők lettek öregek és tehetetlenek? Egy szociális otthonban hallottam, hogy a bent lakó öregek között a rangot, a "rendfokozatot" nem az jelenti, hogy ki milyen állást töltött be régebben, vagy milyen anyagi lehetőségei vannak, vagy milyen a származása, hanem egyedül az, hogy kit hányszor látogatnak meg a hozzátartozói. Van ott egy öreg házaspár, minden nap eljön hozzájuk a fiuk egy szál virággal vagy valamiféle apró kedveskedéssel. A többi bentlakó úgy tekint erre az öreg házaspárra, mintha hercegek volnának, pedig csak egyszerű emberek, de magasra emeli őket a fiuk hálás szeretete! Óh, milyen kevés kell ahhoz, hogy egy kicsit magasabbra emeljük a szeretetünk karjaival azt, aki mélyen érzi magát! Próbáld meg, neked lesz a legnagyobb örömöd miatta! Így is van megírva: “a ki mást felüdít, maga is üdül”. (Péld 11,25) Lám, ennyire szükségesek azok, akik a legerőtelenebbeknek látszanak! Segítenek “üdülni” nekünk! Lelkileg felüdülni, erősödni!

Az öregkor és beteg állapot másik nagy terhe az, hogy az ilyen ember hasznavehetetlennek érzi magát. Nincs rettenetesebb lelkiállapot, mint amikor valaki azt érzi, hogy fölösleges már, senkinek nincs már rá szüksége, senkinek nincs haszna abból, hogy van! Olyan sok minden volna, amit de szívesen megtenne, boldogan segítene valahol vagy végezne valamilyen hasznos munkát. De nem igényli senki, vagy ha igényelné is, meggátolja a tehetetlenség. Ez az érzés azután leveri, elkeseríti az elaggott vagy beteg embert. Látja, hogy körülötte mindenki lót-fut, dolgozik, tesz-vesz, ő pedig mintegy ki van kapcsolva minden produktív tevékenységből. Az ilyen ember lassan egészen elveszíti önbizalmát, önbecsülését és megunja az életét. Pedig ennek sem kellene így lenni, ha komolyan tudnánk venni, hogy Krisztus gyülekezetében, vagy a keresztyén családban a test legerőtelenebb tagjai is igen szükségesek, hogy “ugyanarról gondoskodjanak egymásért a tagok”! (1Kor 12,25) Hiszen az élő hitben megélt öregkor már magában véve is nagy ajándék, és áldás lehet a fiatalokra. Az öregember már túl van az ifjúság útkereső küzdelmein, meg a felnőttkor életfeladatainak a teljesítésén: most már illúziómentesen, az élet hiúságán, szenvedélyein, kísértésein, hiábavalóságain felülemelkedve, magasabb szempontból, tárgyilagosabban lát és értékel mindent. Olyan a hívő öregember, mint egy teljesen megérett gyümölcs, amely még nem esett le a fájáról. A sok mindenféle küzdelemben eltelt évek, a sok tévedés meg csalódás, öröm és keserűség, siker és kudarc, amiken keresztülment: kiérlelték a személyiségét. Milyen nagy ajándék az, ha a fiatalok lelkes idealizmusát kipótolja az öregek bölcs realizmusa, ha a kapkodó sietséget fékezi a meggondolt mérséklet, ha a vállalkozó kedvet és erőt kiegészíti egy hosszú élet sok tapasztalata! Így vannak az öregek és fiatalok egymásért, együtt az Úrért! Valóban: kölcsönösen ajándékot és feladatot jelenthetnek egymásnak. Óh bár ne csak akkor jönnének rá erre a fiatalok, amikor már maguk öregek lesznek!

A beteg ember is lehet áldás a környezetére. Voltam már olyan betegágy mellett, ahol a fájdalomban vonagló emberroncsból szinte sugárzott a menny békessége és öröme. Annak a szenvedő embernek a betegsége olyan közel hozta és olyan valóságossá tette az örökkévalóságot, hogy szinte megerősödött mellette az ember a hitben, ha látta és beszélgetett vele. Kimondhatatlan szolgálatot végzett környezete számára azzal, ahogyan szenvedett. Nagy teher volt ez az ember, de olyan teher, ami alatt még jobban nőtt mások hite, jósága, a megváltás bizonyossága. Íme, a tehetetlenné vált élet is lehet olyan szolgálat, amiben Jézus dicsőíti meg magát a földön.

És még egy egészen speciális szempontból lehet a beteg és öreg ember igen szükséges a családban, az egyházban, a társadalomban. Mégpedig a másokért való könyörgő imádság szolgálatának a gyakorlása szempontjából! Egyszer egy idős, beteg asszony ágya mellett ültem. Panaszkodott, ahogyan a legtöbben panaszkodni szoktak: Az bánt a legjobban, hogy nem tudok dolgozni, pedig olyan nagy szükség lenne a segítségemre! Próbáltam megmagyarázni neki, hogy nemcsak úgy lehet hasznára a családjának, ha kitakarítja a szobákat, megfőzi az ebédet, elvégzi a nagymosást, mint régen, hanem másképpen. Neki most olyan valamije van, ami a környezetében élő többi embernek hiányzik: van sok ideje a csendességre. És ez nagy kincs! Nagy alkalom a szolgálatra. Olyan szolgálatra, amire a többiek alig-alig érnek rá: tudniillik a másokért való könyörgés szolgálatára. Azok az elerőtlenedett kezek, amelyek már nem bírják a munkaszerszámot: összekulcsolódhatnak még imádságra, és így hallatlan nagy ügyeket és emberi sorsokat vihetnek Isten elé. És így, a fizikai termelőmunkából kizárt emberek is áldott munkatársakká válhatnak Isten országában. Hiszen kimondhatatlanul nagy szüksége van ennek a világnak, pláne most, az érette imádkozó lelkek buzgó könyörgéseire. Mondjátok el ezt nekik! Azt, hogy ilyen módon hasznossá tehetik magukat. Igen hasznossá!

Van az Ótestamentumban egy gyönyörű jelenet. Az Úr népe megütközött az amálekitákkal. Józsué vezette a harcot, Mózes pedig két másik társával azalatt fent a hegyen imádkozott, mintegy tartotta a kapcsolatot a küzdő sereg és az Úr között. Míg kezeiket felemelve könyörögtek az Úrhoz, a völgyben lent győzött az Úr népe az ellenség felett. Mikor a hegyen lévők belefáradtak a könyörgésbe, veszített a harcoló sereg az ellenséggel szemben. Mondhatná-e valaki, hogy Mózes és két társa fölösleges munkát végeztek, amikor távol a küzdelemtől csendben imádkoztak? Nem! Mert Isten éppen az ő imádságaik révén adta a küzdő csapatoknak azt az erőt, ami szükséges volt a győzelemhez. A másokért könyörgő ember olyan, mintha egyik kezével az Úr kezét fogná, a másikkal az élet küzdelmeiben viaskodó embertársáét, aki most éppen nem ér rá könyörögni, vagy nem tud imádkozni, és így mintegy a maga személyében tartja a kapcsolatot, létesít kontaktust Isten és a másik ember között. Ilyen szolgálatot végezhetnek érettünk beteg és öreg testvéreink, akik már nincsenek benne az élet nagy harcában, tusakodásában. Hozzásegíthetik családjukat, egyházukat, népüket a győzelemhez!

Ismertem egy öreg lelkészt, aki mikor az aktív szolgálatban megfáradva nyugalomba vonult, azt mondta: most a könyörgő imádságaimmal szolgálom tovább az egyházamat és népemet! És szolgálta hűségesen, mindhalálig! És szolgálata nyomán mérhetetlen áldás fakadt! Ha megmondanátok öreg és beteg hozzátartozóitoknak, amikor idejöttök vasárnap, hogy ők az istentisztelet ideje alatt otthonról tartsák a lelki frontot imádsággal: olyan légkörben folyhatnék itt az istentisztelet, amelyben eleven erőként hatna az Ige. Olyan láthatatlan imagyűrű fonódhatnék körénk, hogy mindnyájan megéreznénk Jézus valóságos jelenlétét! Lám, mekkora áldás lehet abban, hogy öreg és beteg tagjai is vannak a Krisztus testének! Ha ugyanarról gondoskodnak egymásért a tagok!

Igen: egymásért. Az öregek a fiatalokért és a fiatalok az öregekért. A betegek az egészségesekért és az egészségesek a betegekért! Így alkotunk egy testet, a Krisztus testét! Ennyire egymás javára vagyunk, ilyen kölcsönösen ajándékot és feladatot jelentünk egymás számára! Bár fölbuzdítana most Isten Lelke arra, hogy:

“Szeretetben összeforrva
Egy közös test tagjai,
Tudjunk egymásért harcolva,
Ha kell, vérünk ontani.”

(395. ének 2. vers)!

Ámen

Dátum: 1967. június 11. (Öregek és betegek vasárnapja)

Nagyon jól tudom, hogy azzal az eseménnyel kapcsolatban, amire ezen a mai napon emlékezünk, még a hívő emberek közül is sokan zavarban vannak. Hiszen mindnyájan a természettudományok gondolatvilágában élünk, és ebből a szempontból hitünknek az a tétele, hogy Jézus “felméne a mennyekbe”, éppen olyan elképzelhetetlen, megmagyarázhatatlan, mint az, hogy “fogantaték Szent Lélektől, születék szűz Máriától”. Ez a mennyekbe való felmenetel sehogyan sem illik bele a modern gondolkodású ember világképébe. Réges-régen, amikor még emeletes formában képzelték el a világot, és Isten mennyei világát valahol a csillagos ég fölött kereste az emberi hit, hihetőbb volt az a csoda, hogy valaki felmegy a mennybe. De ma már tudjuk, hogy a legmodernebb rakétának is kb. 162000 évre volna szüksége ahhoz, hogy a hozzánk legközelebb lévő csillagot elérje. Micsoda elképzelhetetlen sebességgel kellett volna akkor Jézusnak felmenni a mennybe?

Nos hát, a mennybemenetelnek ilyen fajta elképzelése nyilván helytelen. Figyeljük meg csak magát az eseménynek a leírását, ott nem valami színpompás apoteózisról [megdicsőülésről] van szó, mint a pogány mítoszokban, hanem az egész jelenet nem egyéb, mint egy roppant szerény és egyszerű utalás arra, hogy Jézus most az Atyánál van! Ahogy Igénk is mondja: “van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus”. (1Jn 2,1) Felemeltetett, de nem messzire, magasra, hanem csak mintegy elszakadt ettől a földi látható világtól, és rögtön "felhő fogá el Őt az ő szemeik elől". Emlékeztek: a megdicsőülés hegyén is, amikor Jézus Mózessel és Illéssel, tehát két mennyei lénnyel beszélgetett, egyszerre “felhő támada, és azokat beárnyékozá; ők pedig megfélemlének, mikor azok bementek a felhőbe. És szózat lőn a felhőből, mondván: Ez amaz én szerelmes Fiam, őt hallgassátok”! (Lk 9,34-35) Az Ótestamentumban is van szó ilyen felhőről: amikor Mózes a Sínai hegyen átveszi Istentől a Tízparancsolatot, Isten a felhőből beszél Mózessel: a pusztán át vándorló ótestamentumi népet is felhőoszlopban vezérli Isten.

A felhő tehát a Biblia nyelvén nem az a felhő, amiből az eső vagy hó esik, hanem a láthatatlan Isten jelenlétének a szimbóluma. Tehát amikor Jézust az a felhő eltakarta a szem látása elől, akkor az nem azt jelenti, hogy Ő a magasan szálló felhőkön keresztülmenve nagy-nagy távolságokat tett meg, míg végre eljutott egészen az Atyához a mennybe. Nem! A tanítványok csak azt észlelték, hogy azt a Valakit, Akit az előbb még láttak, most már nem látják! De nem a távolság miatt nem látják, hanem az isteni láthatatlanság felhője takarja el szemeik elől. Az, hogy “felhő fogá el őt a szemeik elől” (ApCsel 1,9), mintegy jelképes kifejezése annak a ténynek, amit másként emberi szavakkal nem lehet érzékeltetni, hogy tudniillik Jézus bement az Isten láthatatlan világába, a mennybe. Átment, bement az örökkévalóságba, a tiszta itt és most világába, a korlátlan itt-és-most-ba. A térbeli kiterjedéstől független örök "itt", és az idő múlásától független örök "most" isteni létformájába. Tehát mennybemenetelével éppen azt az ígéretét váltotta valóra, amit utolsó földi szavaiként így mondott: “veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. (Mt 28,20) Tehát a menny, az az isteni világ nem "fent" van valahol; ez is csak emberi és jelképes kifejezés, mert az égbolt a maga fényességével, korlátlan, szabad perspektíváival és nyitottságával nagyszerű szimbóluma az Isten “lakóhelyének”. De éppen csak szimbóluma! Hiszen meg van írva, hogy Istent az egeknek az egei se fogadhatják be. (1Kir 8,27) Mert az Atya, akihez Jézus “felment”, Lélek, és mint ilyen, nincs helyhez kötve. Tehát amikor mennybemenetelről beszélünk, mellőznünk kell mindenféle térbeli elképzelési lehetőséget.

Tehát az úgynevezett mennybemenetel annak a hittudatnak, annak a boldog és diadalmas hitünknek az emberi fogalmi lehetőségek között való kifejezése, hogy Jézus az Atyánál van, hogy Jézus az Ő feltámadása utáni megdicsőült testében most a mennyben van. E tekintetben tehát a mennybemenetele nem jelent új fordulatot a halálból való feltámadásához viszonyítva. Mert nézzétek: hol volt Jézus a húsvét utáni negyven napon át, amikor hol itt, hol ott megjelent a tanítványoknak? Valahol Palesztinának valamelyik ismeretlen helyén lakott egyedül, ahonnét néha fel-felkereste a tanítványokat? Nem! Már akkor is az Atyánál volt és “onnét”, az Atyától, a mennyből tette magát időnként láthatóvá az övéi számára. Tehát már tulajdonképpen a feltámadásával felment az Atyához. Ami ezen a húsvét utáni negyvenedik napon történik, az nem egyéb, mint az, hogy a feltámadott Jézus egy szimbolikus mozdulattal, a felemeltetéssel, mintegy tudtul adta övéinek, hogy ez volt az utolsó látható formában való megjelenése a földön.

Az új tehát, ami most kezdődik, ami ezen a negyvenedik napon kezdődik, az, hogy a Vele való kapcsolatnak az új korszaka következik: az eddigi testi együttlét helyett a legmélyebb lelki együttlét kora, a látás helyett a hitnek a korszaka mindaddig, amíg újra meglátja Őt majd ez a föld, amint eljön az ég felhőin - megint a felhő! -, nagy hatalommal és dicsőségben. Tehát most mintegy két idő között élünk: mögöttünk a látás ideje (a tanítványok látták az Ő dicsőségét), - előttünk szintén a “látás” ideje (meg fogjuk Őt látni, amint van), és a kettő között, vagyis most: a hitben járásnak az ideje van a mi számunkra. Most hitben járunk, nem látásban. Igen: abban a hitben, hogy Jézus az Atyánál van. Azt mondtam a legelején, hogy Jézus mennybemenetele éppen úgy zavarba hoz, mint az Ő szűztől való születése. Nos, ez a kettő valóban szorosan összetartozik egymással. A szűztől való születés az Őbenne adott isteni kijelentés kezdetének a csodája, a mennybemenetel pedig az Őbenne adott isteni kijelentés végének a csodája. A szűztől való születés azt fejezi ki, hogy Jézus “felülről” való, az Atyától, a mennybemenetel ugyanezt erősíti meg: Jézus “fent” van az Atyánál. Jézus olyan Valaki, Aki Istentől van, és Istennél van: a mennyből jött, és a mennybe tért vissza. Jézus, az a Jézus, Akiről mint földön járó emberről Máté, Márk, Lukács és János szemtanúként írtak, Aki Jeruzsálemben a Golgota nevű dombtetőn a keresztfára feszítve meghalt. Ez a Jézus valóban mennyei Valaki, égi jelenség, isteni lény, örök Isten! Ha ez a csodálatos mennyei Valaki szenvedett és halt meg ott a keresztfán a mi bűneinkért, akkor meg vagyunk váltva! Akkor minden adósságunk ki van fizetve, akkor Sátán-pokol-bűn-halál minden hatalma le van győzve! Akkor valóban minden “elvégeztetett”, ami szükséges ahhoz, hogyha valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen! (Jn 3,16)

Tehát Jézus a mennyben van, az Atyánál. De Igénk még többet is mond ennél. Azt mondja: “van Szószólónk az Atyánál”! Vagyis Jézus a mennyben, az Atyánál úgy van ott, mint a mi Szószólónk. Tehát nem úgy ment a mennybe, mint ahogyan valaki sok munkája elvégzése után végre nyugdíjba megy. Jézus a mennyben a mi Szószólónk, ügyünk pártfogója, képviselője, védelmezője. Földi viszonylatban nagyon is jól tudjuk, mit jelent az, amikor valakinek jó összeköttetései vannak, amikor valaki egy ügyet el akar intézni valamilyen hivatalban, vagy egyetemi felvételnél, és arra gondolhat, hogy van ott egy jó emberem, egy befolyásos pártfogóm, majd szólok neki. Ő biztosan elintézi! Nos, gondoljátok csak el, mit jelent az, hogy a legfőbb helyen, ahol a sorsunkat intézik, ahol életünk fölött a legfőbb ítéletet mondják ki, a mennyben: van egy jó emberünk! Egy csodálatos pártfogónk. Egy szerető Barátunk! Jézus! Az a Jézus, Aki itt a földön belehalt a sebeibe, amiket az érettünk való küzdelemben szerzett. Ha valaki tehet értünk valamit, akkor Ő az! És Ő meg is tesz mindent értünk!

Így mondja az alapigénk: “Ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál”! És ki ne vétkeznék szakadatlanul? Hiszen éppen azért van szükség arra a Pártfogóra ott a mennyben.
Bizonyosan te is voltál már úgy, hogy szerettél volna Istenhez fordulni valamilyen kéréseddel, de érezted, hogy így nem lehet! Nincsenek elintézve a régi peres ügyeid Vele, nem fordulhatsz kéréssel a meghallgattatás reményében olyan Valakihez, Akinek panasza van ellened, Akit annyiszor megbántottál, semmibe vettél. Talán mégis megpróbáltad, de érezted rögtön, hogy imádságod nem jut el Hozzá, mert egy olyan tisztátalan szívből jövő imádság nem is juthat el a legszentebb helyre, a mennybe! Az Atyához! Nos hát, ne felejtsd: a mennyben ott van Jézus, Aki teéretted is meghalt a Golgotán. Van Szószólód! Közbenjáród! Merj hát csak nyugodtan imádkozni, hiszen ott van Jézus, Aki a mi vissza-visszahulló, gyenge, el-elakadó imádságainkat felemeli és továbbviszi mint sajátját az Atyához! Ha már érzed, hogy egyedül nem járulhatsz az igazságosan ítélő, mindenható Isten színe elé, mert megéget a szentsége: keresd bátran Jézust, Aki a szíve vérével véd és tisztázza ügyedet az Atya előtt! Pál apostol egyszer egy szökött rabszolga érdekében írt Filemonnak, a szolga volt gazdájának, és többek között ezt írta: “Ha pedig valamit vétett ellened, avagy adós, ezt nekem róvd fel, ...én megfizetem”. (Filemon 1,18-19) Ezt mondja a te Szószólód is a mennyben. Annyira magára veszi ügyedet, ha rábízod, hogy odaáll a szent Úr Isten elé, és ezt mondja Neki: Bocsásd meg néki Atyám, amit ellened vétett, ródd fel nekem, és én megfizetem. A véremmel fizetem meg én, a Te Fiad, Jézus! Aki Jézusnak ezt a csodálatos közvetítő szolgálatát elfogadja, az máris megkapja a felmentő ítéletet, a kegyelmet, a bűnei bocsánatát. És ezzel a legfőbb peres ügyünk az Istennel elintézést nyer.

Tehát: “van Szószólónk az Atyánál”! Ugyanezt a nagyszerű tényt a Zsidó levél írója így fejezi ki: “Ő mindenképen idvezítheti is azokat, a kik Ő általa járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettök”. (Zsid 7,25) A hívő ember se mentes az élet gondjaitól-bajaitól: ő is kerülhet veszedelmes helyzetbe; kaphat halálos betegséget; elveszítheti a hozzátartozóját; zúdulhatnak rá sorscsapások, úgyhogy azt se tudja, mit kérjen most, miért könyörögjön; vagy nem érti, hogy miért történt ez így, és följajdul a lelke: Meddig Uram? A hívő ember életében is lehetnek néha olyan apályos időszakok, amikor elhagyatottnak, elfelejtettnek érzi magát. Többször előfordult már, hogy egy-egy ilyen vergődő lélek arra kért, hogy imádkozzam érte, mert - amint mondta - az én imádságomat jobban meghallgatja Isten, mint az övét. Nos, én nagyon jól tudom, hogy az egymásért való könyörgés nagyon sokat ér, de azt is tudom, hogy az én imádságom sem ér többet csak azért, mert palást van rajtam, mint bármelyik hívő emberé. De azt is tudom, hogy viszont van egy imádság, amelyik a tiednél is, meg az enyémnél is sokkal-sokkal többet ér: Jézusé! A mi Szószólónké, Aki a mennyben esedezik az övéiért!

Erre gondolj olyankor, amikor már egészen tanácstalan vagy. Persze nem úgy, hogy az Ő imádsága helyettesíti a tiédet, hanem úgy, hogy együtt esedezik veled Jézus! És akkor az ember rögtön más távlatban, más szemszögből látja a saját problémáit: egy kicsit onnét felülről, ahol Valaki megimádkozta azokat. Mert az, hogy Szószólónk van a mennyben, valami olyan titkot is jelent, hogy az isteni Szentháromságon belül nagy szeretettel, jól megtárgyaltak mindent, amit teherként hordanom kell. Nem a vaksors, nem a véletlen játéka hát az, amiben élek, hanem: predestináció! Vagyis: kegyelem! Ebből a távlatból pedig más képe van a pillanatnyi problémáknak is, mint közelről. A nélkül a tudat nélkül, hogy van egy drága Szószólónk a mennyben, bizony gyakran belegabalyodik és gubancolódik az ember a földi élet problémáiba, nem találja a kivezető utat, s elkeseredik vagy kétségbeesik. De ha tudom, hogy Valaki - Aki a mennyből messzebb lát, mint én innen a földről - esedezik érettem: akkor nyugodtabban mehetek azon az úton, amelyen éppen járnom kell, hiszen sorsom fonalát mindenható bölcsességgel és hatalommal a legnagyobb Szeretet szövi!

Csüggedt, fáradt, mindig újra vétkező emberek, halljátok meg a mennybemenetel ünnepének nagy vigasztalását és biztatását: “Ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus!”

Él az Úr, áll ígérete:
Ördög s világ minden csele
Megszégyenül mirajtunk!
Vélünk az Úr, mi ővele,
Végtelen az ő ereje:
Győzelmet kell aratnunk.
Krisztusunk, segélj, el ne hagyj,
Pártfogónk végig te maradj:
Oltalmazz neved által,
Hogy mint hű nyájad, teneked,
Zenghessünk dicséreteket,
Víg, boldog hál’adással!

(393. ének 2. vers)

Ámen

Dátum: 1968. május 23.

Egy híres emberről, aki egyébként nagyon szófukar volt, járja az az adoma, mely szerint egyszer a templomból hazajövet megkérdezte tőle a felesége: Hol voltál? A templomban! - felelte. Miről beszélt a lelkész? - kérdezte az asszony. A bűnről! - volt a válasz. Mit mondott róla a lelkész? - hangzott újra a kérdés. Ellene volt! - mondta röviden a férje. Hát igen! A bűn olyan valami, aminek minden jó szándékú ember valami módon ellene van. Azután mégis mindig-mindig újra elkövetjük valamilyen módon - pedig ellene vagyunk. Mindig újra beleesünk, mindig újra vétkezünk. De miért? Nos: az a rövid Ige, amit felolvastam, egészen más megvilágításba helyezi számunkra a bűn, a vétkezés problémáját, mint ahogyan általában értelmezni szoktuk. Erről szeretnék most beszélni.

Nem akarok részletes fejtegetést adni arról, hogy mi a bűn. Minden embernek van valami fogalma róla. Mégpedig úgy, hogy a bűn az, amikor valaki vét a jó és rossz törvényei ellen. Minden emberben megvan valami formában a jó és rossz ismerete, akár hívő, akár nem, és ha valaki nem a jót, hanem a rosszat teszi, akkor bűnt követ el, akkor vétkezik.
Volt idő, amikor erről a problémáról fölöttébb optimista módon gondolkoztak az emberek. Úgy gondolták, hogy a bűn tulajdonképpen csak tévedés. Ki kell művelni az elmét, és akkor magától megszűnik a bűn. A bűn kiküszöbölhető a műveltség fokozásával. Ki kell nevelni az embereket a bűnből, mert ki lehet nevelni őket. Nos, erre a véleményre ugyancsak rácáfolt a XX. század a maga nagy műveltségével. - S mi lett az eredmény? Két világháború, rengeteg szenvedés, atombomba! Ma már nem vagyunk ilyen optimisták a bűnnel szemben! Sőt még nagyobb probléma lett a számunkra.

Voltak és mindig vannak emberek, akik azt mondják: fel kell fokozni az erőfeszítést, össze kell szedni minden jó igyekezetet arra, hogy legyőzzük a rosszat, elsősorban önmagunkban. A bűnnel úgy kell leszámolni, hogy az ember magasztos célokat tűz maga elé, mint például az abszolút tisztaság, az abszolút önzetlenség, az abszolút becsületesség követelményét, és ezeket igyekszik megvalósítani. Sőt vannak, akik egyenesen úgy gondolják, hogy ők már többé-kevésbé meg is valósították ezeket az erkölcsi követelményeket, s így tulajdonképpen a bűn problémáját meg is oldották önmagunkban. Egyszerűen nincs bűntudatuk. Hányszor találkoztam már olyan derék, becsületes emberrel, aki amikor a bűnről volt szó, szinte méltatlankodva így válaszolt: Én vétkeztem? Én bűnös vagyok? - Ugyan kérem! Tisztességes ember vagyok én, jó keresztyén is talán, aki soha senkinek sem ártottam, mindig a jóra igyekeztem - én majd egyszer nyugodtan halhatok meg. No persze, tökéletes azért nem vagyok, de hát emberek vagyunk, gyarlók vagyunk, és azt a kis gyarlóságot majd megbocsátja az Isten! - Ez talán az egyik legszomorúbb vakság, amikor valaki vak a saját magában lévő bűnnel szemben. Láttam én már nagyon tisztességes, nagyon becsületes, nagyon tiszteletre méltó embert, akinek a lelke tele volt gyűlölettel, és aki ezt a szörnyű bűnt, a gyűlöletet egészen természetesnek, indokoltnak és jogosultnak tartotta. Szinte erénynek! Szinte kötelességnek! Láttam én már igazán tiszteletre méltó erényesség külsője alatt rengeteg gőgöt, önző vágyat, szeretetlenséget meghúzódni! - Bizony az ilyen erényes emberek élete is csupa kompromisszum a jó és a rossz között. Például: lehet mindig, mindenkinek a szemébe mondani az igazat? Nem úgy van-e, hogy csupa képmutatás, csupa színjátszás az emberek között való forgolódásunk? Nem úgy van-e, hogy az egész életünk egy rafinált játék arra, hogy lehetőleg minél többet élvezzünk belőle, és közben minél tisztességesebbnek látsszunk?

Ennél már tisztességesebb dolog az, ha valaki tudatosan megalkuszik, mondván: egy nem tökéletes világban nem lehet tökéletesen élni. Hiszen ha valaki tényleg abszolút tiszta és önzetlen akarna lenni, meg sem tudna élni! Taktikázni kell a jó és a rossz között, az igazság és a hazugság között. Bent a szívben egyeseket gyűlölni, de nyíltan, hivatalosan minden faji megkülönböztetést elítélni! Hirdetni a felebaráti szeretetet, de vigyázni arra, hogy én magam azért meg ne rövidüljek. Bűntelenek nem lehetünk, arra ügyeljünk csak, hogy ne kerüljünk túl nagy konfliktusba a lelkiismeretünkkel, meg Istennel, egyébként azonban úgy próbáljunk ebben a bűnös világban boldogulni, ahogyan tudunk, ahogy lehet. Néha egy kis csalással, néha egy kis lopással, néha egy kis hazugsággal. Bizony ez nem valami magasztos törekvés, de nem lehet másképp! Az embernek olykor meg kell alkudnia, az ember nem lehet tökéletes. Van, aki így alkuszik meg magával. Igen, de Jézus mégis azt mondja egy alkalommal: “Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes”. (Mt 5,48) Nem téved Jézus? Hát ennyire nem ismeri Jézus az embert, az emberi életet, az emberi szituációt ebben a világban? Legyetek tökéletesek! Jó, de hogyan? Hiszen éppen az előbb láttuk, hogy folyton vétkezünk! De hát mit ért Jézus a tökéletességen?

Egyszer egy jómódú fiatalember ment oda Jézushoz, egy olyan ember, aki egész életén át mindent megtett azért, hogy tökéletes legyen. Megtartotta a parancsolatokat. Azért tehette azt, mert gazdag volt és így függetleníteni tudta magát a világtól, a mindennapi élet gondjaitól-bajaitól, csúnyaságaitól, problémáitól. Nem kellett társbérlőivel veszekednie, a hivatalban igazságtalan mellőzést elszenvednie, a családi élet ezer problémájával vesződnie. Teljesen függetlenül mindentől és mindenkitől megtehette, hogy éjjel-nappal tanulmányozza a törvényt! És ez az ember, akinek minden lehetősége megvolt arra, hogy ne kövessen el bűnt, nincs megelégedve önmagával, valami hiányzik a tökéletességéből. Így szól Jézushoz: “Mi jót cselekedjem?” (Mt 19,16b) És akkor Jézus elmondja, mit ért tökéletességen: “Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz a mennyben; és jer és kövess engem” (Mt 19,21), akkor majd tökéletes leszel.

Ebből általában azt a tanulságot szoktuk levonni, hogy ne ragaszkodjunk fölöttébb a földi javakhoz, mert akkor nem jutunk a mennybe. Nos, nem erről van szó. Jézus itt a korabeli farizeusi kegyesség ellen beszél, amely úgy igyekezett a tökéletességre, hogy függetlenítve magát mindentől és mindenkitől, szinte remete-módra kikapcsolódva a világból, igyekezett minél szigorúbban a törvényt betölteni. Az utcán is szemlesütve, vagy szemét betakarva járt, hogy véletlenül kísértésbe ne essen, ha valamit vagy valakit meglát. Tehát azt mondja Jézus: ha tökéletes akarsz lenni, akkor elsősorban meg kell szüntetned azt az egész életformát, amiben eddig éltél, akkor neked is egészen közönséges embernek kell lenned. Olyannak, aki a napi élet küzdelmeiben nyakig benne él, megdolgozik minden falat kenyérért, aki a politikai életben harcol a jogaiért, a szürke világban lakik, ahol kísértések veszik körül, ahol hibákat is követ el az ember. Rá kell jönnöd, hogy minden szép erényességed és törvénytiszteleted mellett te is éppen olyan közönséges, bűnös ember vagy, mint bárki más, mint a legszegényebb csavargó. Nos hát, ezért add el minden vagyonodat, és így kövess engem! Ha tökéletes akarsz lenni, akkor mindenekelőtt ismerd fel magadban, hogy semmi vagy, hogy nem tudsz tökéletes lenni. Aztán “jer, és kövess engem”!

Tehát a tökéletességnek nem az az útja, hogy megfeszítem minden erőmet és igyekszem a parancsolatokat megtartani - hanem a Jézusban való hit által követem Őt. Ez az út azon a világon vezet keresztül, amelyik tele van bűnökkel, kétértelműséggel, kísértésekkel, kudarcokkal, hibákkal, bukásokkal. Ez, a bűnös embernek az útja az az út, amely Jézus után halad a Golgotára, ahol Jézus a bűnösökért meghalt. Ha tehát tökéletes akarsz lenni, légy akkor a Jézus keresztje alá érkezett bűnössé, aki ott mélységes borzalommal döbben rá arra, hogy Jézus teéretted és teáltalad halt meg a keresztfán. És lásd meg ott, hogy Isten Jézusnak ezért az áldozatáért megbocsátotta minden bűnödet és téged, aki hiába törekedtél a jóra, aki megalkudtál a rosszal, aki sehogy sem tudtál leszámolni a bűnös természeteddel, téged a kegyelmébe fogadott.

No és akkor? Akkor igaz, amit Augustinus így mondott: “Szeresd az Istent, és tégy, amit akarsz!” Szeresd Istent azért, amit Jézusban éretted tett, és ha Őt igazán szereted, akkor valóban: tégy, amit akarsz! Akkor vállald ezt a furcsa életet ebben a furcsa világban, mint egy boldog ember, aki tudja, hogy minden rendben van most már. Jézus a Megváltód! Élj felszabadultan! Egy példával hadd világítsam meg ezt. Ha egy édesanya a kisfiának, - aki valami nagyon csúnya és rossz dolgot követett el - megbocsátott és így rendbe jött a dolog, akkor egy értelmes édesanya nem szab törvényeket a gyermeke elé, hogy mit szabad, mit nem szabad, s újabb büntetést sem helyez kilátásba, ha a gyermek nem teszi azt, hanem azt mondja: Fiam, ugye többé nem okozol ilyen szomorúságot édesanyádnak? És a gyermek boldog, hogy valamit tehet az édesanyjáért. Amikor az küldi, elmegy egy fél kiló cukorért a boltba, és nagy igyekezetében olyan erősen szorítja magához a zacskót, hogy a zacskó kilyukad, és a cukornak csak a fele érkezik haza anyukájához. Tehát megint rosszul csinálja, amit csinál. De az igazi édesanya nem haragszik érte, mert az édesanyának már nem a cukor a fontos, hanem a gyermeke. Az édesanya édesanya marad, és a történtek miatt bánkódó gyermekét ismét magához öleli. Ezért mondja Augustinus: “Szeresd az Istent, és tégy, amit akarsz!”

Ha igazán elfogadtad Isten bűnbocsátó kegyelmét Jézus által, akkor egészen bizonyosan meg is kérdezed mindig Jézust, mint Pál: “Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem”? (ApCsel 9,6) És akkor Jézus is az Ő irántad való nagy szeretetében, megbízatásokat ad. Adja a parancsolatot, adja a szeretet nagy parancsát, hogy szeresd a felebarátodat, olvasd a Bibliát, s minden napra megkapod belőle a megbízatást, hogy mit tehetsz Őérette.Akkor te azt a megbízatást minden erőd megfeszítésével igyekezel teljesíteni Jézusért, de olykor bizony veled is úgy történik, mint azzal a gyermekkel meg a cukros zacskóval: hiszen a gyerek gyerek marad, még ha legkedvesebb gyermeke is az édesanyjának, a bűnös ember bűnös ember marad, még ha az Isten bűnbocsátó és szerető Isten marad is...

Tehát értitek már? Hiába a több tudás, a magasabb műveltség, a törvényt betöltő igyekezet, az erkölcsi jóra való törekvés fokozása: mégis újra, mindig újra vétkezünk. Miért? Azért mert nem hiszünk, és annyiban vétkezünk, amennyiben nem hiszünk! Mi a bűn fogalmát mindig úgy tekintjük, mint valami erkölcsi hibát. Azt hisszük, minél kevesebb erkölcsi hibát követünk el, annál kevésbé vagyunk bűnösök. Pedig ez teljes félreértése a bűnnek. A Biblia nem azt mondja, hogy a bűn hibás, rossz cselekedet, hanem azt, hogy ami nem hitből van, az bűn! A bűn mindig az, ami nem a Jézusban való hitből történik, ami nem a Jézus iránti szeretetből történik.

Nézzük csak megint a kisgyermek példáját. Örömmel sugárzó arccal jön haza a boltból, ahová anyja megbízásából ment, hóna alatt szorongatva a cukrot. Édesanyja azt mondja neki: De fiam, mit csináltál már megint, majdnem az egész cukor kifolyt! És a gyermek, aki most döbben rá, hogy már megint rosszul tett valamit, sírva fakadva mondja: Pedig olyan jól akartam csinálni! Mit tesz akkor az édesanya? Megbünteti a gyermeket? Dehogy! Magához öleli a kis ügyetlent, aki megint ilyen rosszul csinálta, amit csinált, és azt mondja neki: Drága szívem, bizony rosszul csináltad, de nekem mégis jól csináltad! És megcsókolja szeretettel gyermekét!

Nos hát, ez az. Mi is, majd amikor minden megbízatást elvégeztünk Urunknak, és közben mi is “nagyon-nagyon sok cukrot kiszórtunk az utcán”, és nagy igyekezetünkben, hogy valamit tegyünk Urunkért, bizony sok-sok mindent elrontottunk, és hazaérkezünk az Atyához a mennybe, akkor Isten ezt fogja mondani: Hát mit tettél?... És mi is majd csak ott, Isten dicsőségének a fényében fogjuk meglátni, hogy bizony minden nagyon fogyatékos volt, szinte mindent rosszul tettünk, elrontottunk. De ha a Megváltónk iránti hálás szeretetünkből tettük, akkor mindennek ellenére mégis jó volt - mert végül is nem a “cukor” a fontos, hanem a gyermeki szeretet és a hála. Cselekedeteinknek nem a jósága a leglényegesebb - hiszen azokba mindig annyi rossz vegyül, még ha akármennyire igyekszünk is -, hanem a Jézusban való hitünk! Minden, amit Jézus iránti szeretetünkből tettünk, az értékes, igaz, jó, és az is marad örökre! Csak az a fontos, hogy hitből történjék, élő hitből, Isten iránt való igaz szeretetből!

Így él a keresztyén ember a világban: felszabadultan, szabaddá téve Jézus által. Persze mindez nem jelenti azt, hogy Isten törvényét, a Biblia erkölcsi parancsait nem kell komolyan vennie. Sőt! Aki Istent szereti, az az Ő törvényeit sokkal komolyabban veszi, mint az, aki a törvényt szereti! És bizony sokkal nehezebb ilyen szabadnak lenni, mint szolgának, akinek mindig, minden lépése elő van írva. De az Isten törvényét meg a Biblia erkölcsi rendelkezéseit sohasem úgy fogd fel, mint erkölcsi szabályok gyűjteményét, amiket be kell tartanod, hogy tökéletes lehess, hanem mindig úgy, mint atyai megbízatást, amivel szeretetből ajándékoz meg az Isten. Azt mondja Jézus: Ne azért bocsáss meg az ellenségednek, mert így kell egy hívő embernek, hanem énérettem bocsáss meg neki! Énérettem tűrd el a bántást! Énérettem tégy jót! Énérettem segíts ezen vagy azon az emberen! Énérettem őrizd meg a szíved tisztaságát! Semmit se muszájból, ne fogcsikorgatva, ne szokásból tégy, hanem: énérettem, irántam való hálás szeretetből! A szeretet a tökéletesség!

Megbocsátott az Isten Jézus áldozatáért mindent! Visszafogadott a kegyelmébe! Az Ő édes gyermeke vagy! Nos, iránta való szeretetből tégy mindent! Mindent Jézusért!

Szólj, szólj hozzám, Uram, mert szolgád hallja szódat!
Így mondom, mert magam rég annak érezem.
Hadd járjak utadon, hadd várjam égi jódat
Hű szívvel szüntelen, hű szívvel szüntelen.

(512. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1968. május 12.

Kedves Testvéreim! A mi gyülekezetünknek ezen a szép, meghitt, családi ünnepén, amikor a konfirmandusok idesereglettek elénk, és amikor majd el fogják mondani most is, mint minden esztendőben, hogy "hiszem és vallom, ígérem és fogadom", és vallást tesznek Jézusról, Jézus és az egyház iránt való hűségükről, szeretnék én az a szolga lenni, akit az Ő Ura elküld, hogy hívogasson: gyertek el, immár minden kész! Készen van a vacsora, éspedig nemcsak ez az úrvacsora vár bennünket ennél az asztalnál. Ez is készen van és ez is nagyszerű, hogy ehhez meg vagyunk híva mostan mindnyájan. De mostan egy másik vacsoráról is szó van, aminek ez a vacsora csak jelképe. Az a nagy, lakodalmi vacsora, amit különösen a Máté írása szerinti evangéliumban, tehát egy másik leírásban úgy olvasunk, hogy egy nagyon gazdag úr egyetlen fia menyegzője, lakodalma alkalmával készít. Mi is, mindnyájan, egy fényes, gazdag, pompás menyegzőre, királyi lakodalomra vagyunk hivatalosak. Ezzel a képpel akarja érzékeltetni Jézus azt, hogy az Ő követése milyen öröm, milyen jó dolog, hogy az Ő követése tulajdonképpen olyan örömünnep, az Ővele való együttlét olyan örömünnep, ami tele van vidámsággal és meglepetéssel. Ezt mindenki tudja, aki már igazán elkezdte követni Jézust. És valóban: Jézus követőjének lenni jó dolog! A legjobb dolog ezen a világon! A keresztyén élet, az igazi keresztyén élet a legszebb és legjobb életforma ezen a Földön, amit egyáltalán érdemes élni. Soha nem bánta még meg senki, aki igazán rászánta magát.

Sokszor mondottam már, hadd mondjam el újra: hívő embertől még soha nem hallottam azt, hogy de szeretnék hitetlen ember lenni, de hitetlentől már nagyon sokszor azt, hogy de szeretnék én is hívő lenni! Nos tehát, amire olyan sokan vágyakoznak, a Krisztust követő életre, az Istennel való együttlétre, a nagy vacsorára - erre vagyunk mi elhíva! Ezért mondom, hogy ezzel a képpel érzékelteti Jézus azt, hogy milyen örvendetes dolog az Ővele való együttlét. Valóban, hát nem úgy van az, hogy olyan jó dolog olyan helyre menni, ahol az embernek örülnek? És senki nem örül nekünk jobban, mint éppen Jézus. Öröm együtt lenni valakivel, aki szeret bennünket, és aki igazán a javunkat akarja, és akiben igazán megbízhatunk, feltétlenül; hát kiről tudhatnád jobban, hogy szeret téged és megbízhatsz benne, mint éppen Jézus Krisztusról? Olyan nagyszerű és olyan örvendetes dolog az, hogy az ember nincs kiszolgáltatva a sors kénye-kedvének, az esetlegességeknek, hanem Valaki védi, oltalmazza, biztos kézzel vezeti az életünket! Hát éppen ezt teszi Jézus, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön.

Vajon nem jó dolog jó barátságban lenni egy hatalmas valakivel? Hát éppen ezt akarja Jézus! Ő a legjobb barát. És milyen nagyszerű dolog, Testvérek, Jézus nevében jót tenni valakivel! És erre hív fel bennünket Jézus, hogy Jézussal együtt, Jézus segítségével győzzünk a kísértések fölött, hogy Jézusnak az erejével megharcoljunk egy bűnnel szemben. Vagy akár Jézussal együtt vállalni a szenvedést - még ez is jó dolog. Öröm Jézussal együtt élni! És Testvérek, erre vagyunk mi elhíva. Hiszen hallottátok az Igéből, hogy egy menyegzői, királyi vacsoráról van szó! Azt jelenti ez, hogy az egész keresztyén élet tulajdonképpen elejétől végéig egy szakadatlan örömünnep, aminek még a halál sem vet véget. Tehát senki ne féltse Jézustól a fiatalságát, ne féltse senki Jézustól az életének az örömeit, mert Jézus nem ellensége az életnek, hanem éppen Ő az igazi szerzője! Annyira Ő a szerzője, hogy az Ő jelenlétében válik még a természetes öröm is igazán örvendetessé, a természetes boldogság is igazán boldogsággá.

Hanem sokszor sokkal inkább egy csalódott panasznak a formájában nyilatkozik meg ez a váradalom. Például talán ismeretes az a tény, hogy Gandhi annak idején, még egészen fiatal korában csatlakozni akart volna valamelyik keresztyén felekezethez, és Afrikában, ahol éppen akkoriban járt, be akart lépni egy keresztyén templomba, de meglátott az ajtón egy kiírást, amely így szólt: Négereknek tilos a bemenet! És bár Gandhi nem volt néger, de nem ment be abba a templomba. Nem is akart többé bemenni! Nem akart olyan helyre belépni, ahová négereknek tilos a bemenet. Mert ő azt várta, hogy Jézus követői - Mesterük példájának a nyomán - gyógyítani akarják azokat a sebeket, amelyeket a faji és a társadalmi megkülönböztetés ütött az emberiség testén. Ezt várta, és csalódott. Nagyon sok ember csalódott már. De Testvérek, az a sok-sok csalódás mind-mind azt mutatja, hogy vártak valamit a keresztyénségtől, vártak valamit a keresztyén emberektől. Azt várták tőlük, hogy a keresztyén emberek másfajta emberek lesznek, mint a többiek. Valahogy olyanok, akiken megtörik a gonoszságnak az ereje, olyanok, akik a mennyei világnak a szépségét és jóságát árasztják bele a földi világnak a csúnyaságába és förtelmességébe. Valahogy olyanok, akik küzdenek igazán, a Krisztus szellemében a szegénység ellen és az embertelenség és az igazságtalanság ellen.

A keresztyén fiataloktól azt várta ez a világ, hogy segítséget nyújtanak majd a vér és az ital szenvedélyével szemben a többi fiatalnak is. És a keresztyén házasságoktól azt várta, hogy azok olyan Krisztusban megszentelt, áldott közösségek lesznek, ahonnan gyógyító erők áradnak ki más családoknak a fájó sebeire is. Valami ilyenfélét várt a világ, s csalódott. Tudjátok, Testvérek, hogy a sok csalódás után még mindig van valami váradalom a keresztyénséggel szemben? Ez abból derül ki legjobban, hogy ugyanazt a bűnt, ugyanazt a bukást, amelyiket egy nem hívő embertől magától értetődőnek vesz a világ, ugyanezt egy hívő embernek nem tudja megbocsátani. Rettenetesen zokon veszi tőle. Mert a hívő embernek a bukása megbotránkoztatóbb, mert attól többet vártak, attól mást vártak. És ilyenkor azt mondja a világ, hogy ha azoktól sem lehet valami szebbet és valami tisztábbat várni, akik a legszebb és legtisztább elveket hirdetik, akkor kitől? Akkor senkitől!

Érzitek, Testvérek, hogy a világnak - ha nem is mondja ki - valami nagy-nagy igénye lenne velünk szemben?! Nem hiába van megírva a Római levélben, hogy ez “a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését”. (Róm 8,19) Sóvárogva vár ez a teremtett világ olyan embereket, akik irányt mutatnak. Megmutatják a szexuális zűrzavarból kivezető útnak az irányát, akik a szépnek és a becsületességnek és a megbízhatóságnak a példáit mutatják, akikbe kapaszkodni lehet, akik segítenek: ilyeneket vár ez a világ! Sóvárogva várja Isten igazi fiainak a megjelenését! Mi lenne, Testvérek, ha ez a világ nemcsak öntudatlanul, hanem tudatosan is kifejezné egyszer ezt az igényét velünk szemben? Mi lenne, ha azt mondaná: ha te keresztyén ember vagy, te annak a Jézusnak vagy a követője, Aki betegeket gyógyított, Aki halottakat támasztott, Aki a szeretetet hirdette; - adj valami gyógyírt a fájdalmamra, adj valami segítséget életem küzdelmeiben, adj valami tisztaságot az életembe, adj erőt a kísértéseimben!

S mi lenne akkor, Testvérek, hogyha valóságosan is gyógyíthatatlan betegeket hoznának ide be, azután leraknák itt, úgy, ahogyan az az édesapa a beteg fiát, és azt kérnék tőlünk, hogy vessük rá a kezünket és gyógyítsuk meg őket?! Ahogy a mi Mesterünk szokta csinálni, hiszen mi az Ő tanítványai vagyunk, és mi Őtőle ilyen meghatalmazást kaptunk. Azt hiszitek, hogy ez valami túlzott igény lenne a keresztyénekkel szemben a világ részéről? Ha ez a világ tudná, hogy micsoda ígéreteket, Jézusnak milyen ígéreteit sikkasztottuk mi el, akkor ez a világ még jobban utálna bennünket, mint ahogyan utál. Az a baj, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy ilyen lehetséges, hogy ilyen csodák egyáltalán történhetnek! És ez a baj! Az, hogy magunk sem hisszük el - mint ahogyan a tanítványok sem hitték el -, hogy Krisztus Lelkének a gyógyító hatásai átáradhatnak egy hívő emberen, bele a társadalomba és bele más embereknek az életébe, és ott gyógyítóan hathatnak, és csodák történhetnek az életében. Pedig, óh de várják az emberek, óh, de várják!

Most a kórházban is megtapasztaltam, hogy ahol csak egészen picikét megtapasztalnak Krisztusból valamit egy emberben, tapadnak hozzá a többi emberek, föltárják előtte a szívüket, elmondják a problémáikat, várják a segítségünket, várják! Egy ilyen esetnek a kapcsán, mint itt, hogy egy apa a fiának a gyógyulását a tanítványoktól várta, derült ki, hogy mennyire összezsugorodott bennünk az a valami, amit úgy neveztünk, hogy hit. Mennyire deformálódott bennünk. Mennyire semmivé vált. Hogy még csak el sem tudjuk hinni, hogy történhetnek a Krisztusban hívő ember által is csodák. Az emberi élet millió nyomorúságát enyhítő és gyógyító csodák. Igen, el sem tudjuk képzelni. A tanítványok sem tudták elhinni, és amikor megkérdezték Jézustól, hogy miért nem tudták meggyógyítani azt a beteget, akkor azt mondja Jézus: “A ti hitetlenségetek miatt”! (Mt 17,20) Hát azért, mert nem hisznek. És Testvérek, ezért csalódik a világ a keresztyénségben, mert mi nem hiszünk. Mi nem hisszük azt, amit hiszünk. Mert mi nem hiszünk az Isten hatalmában, hogy az Isten nagyobb, mint a megoldandó probléma, mint a legyőzendő bűn, kísértés és nyomorúság. Tehát nem hiszünk az Isten hatalmában!

Olyan szokatlanul erős Jézusnak ez a kijelentése, amikor ezt mondja: “Óh hitetlen és elfajult nemzetség! vajjon meddig leszek veletek? vajjon meddig szenvedlek titeket?” (Mt 17,17) Bár megéreznénk belőle, Testvérek, Jézusnak a fájdalmát! Mert Jézusnak sokkal nagyobb fájdalom a saját híveinek a kishitűsége, mint az ellenségeinek a hitetlensége, gúnyolódása és áskálódása. És miután így kiderül a csőd, akkor Jézus olyat mond a hitről, ami egészen lélegzetelállító, amit megint nem hiszünk. Az egyik ilyen kijelentése az, hogy “minden lehetséges a hívőnek”! (Mk 9,23) A másik pedig az: “Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag... semmi sem volna lehetetlen néktek”! (Mt 17,20) Illusztrálja is, hogy mi minden volna lehetséges. Micsoda ígéret, micsoda fölhatalmazás, micsoda hatalom! És micsoda ajándék és milyen lehetőség a hit! Arra utal Jézusnak ez a szava, hogy a hit Istennek az erőit realizálja. Azáltal, hogy önmagát eszközül adja, hogy az Isten erői manifesztálódjanak, megvalósuljanak, működjenek, hassanak. Mert a hit által, a hiten keresztül működik és hat az Istennek az ereje. Tehát nem a maga erejével cselekszi a hit a csodát, hanem a hit kapcsolatba hoz azzal az Istennel, Aki előtt semmi sem lehetetlen. Tehát nem a hit a nagy és az erős, hanem Akire irányul. Az Isten a nagy és az erős. És a Mindenható! Ezért hasonlítja éppen a mustármaghoz, amelyikről azt mondja Jézus, hogy a legkisebb a magvak közül, de mégis elég arra, hogy általa megvalósuljon, realizálódjék Istennek a hatalma. Elég arra. De nem azon van a hangsúly, hogy nagy legyen, és erős legyen az a hit, hanem azon, hogy mint a mag: élő legyen! Tehát élő kapcsolatot jelentsen köztem és az Isten között! Akkor aztán mindegy, hogy kicsi vagy nagy. Mint ahogyan egy drótnál sem az a fontos, hogy milyen színű, hanem hogy vezesse az áramot. A hit minőségénél is az a döntő, hogy vezesse a mennyei energiát bele a szívembe. És hogy részesévé tegyen a megváltásnak, a bűnbocsánatnak, az Istennel való kapcsolatnak. Bekapcsoljon az Istenbe! És akkor Istennek mindenféle munkája, amit az emberi hit közegében végez, az mind csoda.

Így történhetnének csodák a Krisztusban hívő ember által ma is. Ezért fordul Jézus a hite felőli kérdéssel az apához, amikor azt mondja: ha hiheted, lehetséges. És akkor elhangzik az apa ajkán a hitetlen hit paradoxona: “Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek”! (Mk 9,24) Milyen furcsa! Tudniillik, amikor megtudja az apa, hogy neki csak hinni kell, akkor kapva kap rajta és azt mondja, hát persze, hogy hiszek, Uram, hiszen mi sem könnyebb ennél. S abban a pillanatban, amikor kimondta, máris érzi, hogy óh, dehogyis hisz, ó, dehogyis hisz! Hiszen ez a legnehezebb! Hiszen még hinni sem tudok magamtól! Hát az a hit, ami bennem van, az alig több a hitetlenségnél! S ezt tapasztalták a tanítványok is. Ő k is azt gondolták, hogy ők hisznek, aztán kiderült, hogy dehogyis hisznek! Így igaz ez mindnyájunknál. Az is igaz, hogy hiszünk, és az is igaz, hogy nem hiszünk. De milyen jó, hogy még a hitetlenségünkben is kérhetjük a segítséget. Hitetlenül is kérhetjük a segítséget, hogy hiszek, Uram, légy segítségül az én hitetlenségemben. Nem az én hitemben, hanem az én hitetlenségemben. Hitetlenül is odaállhatunk az Isten elé és könyöröghetünk a segítségért.

Befejezésül, Testvérek, még csak annyit hadd mondjak, hogy Luther Márton a XVI. században így fogalmazta meg a század nagy kérdését: “Hogyan találok irgalmas Istent?” A XVI. századnak ez volt a nagy kérdése. Ma így lehetne megfogalmazni a mai századnak a nagy kérdését: “Hogyan találok irgalmas embert?” Embert! Mert ezt keresi a világ. Hogy hol található az irgalmas ember? A segíteni kész és tudó ember. A jó ember, a megbízható ember, a tiszta szívű, a tiszta kezű, a tiszta tekintetű ember. Az igaz ember, az emberséges ember - hol található? Hol hát, ha nem a Krisztus követői között?

Hát érezzétek magatokon mindig a világnak ezt a ki nem mondott igényét és váradalmát. Mert ez a világ sóvárogva várja, hogy segítsétek az emberi élet milliónyi nyomorúságát a Krisztus Lelkének az erejével enyhíteni és gyógyítani. És ha akármilyen nagy ez az igény, nem képtelenség. Azt mondja Jézus: “Minden lehetséges a hívőnek”! (Mk 9,23) Tehát Testvérek, az Isten által ajándékozott hitnek ezért a csodájáért és az Isten által cselekedett csodáknak ezért a hitéért, ezért könyörögjünk együtt. Így:

Hinni taníts, Uram, kérni taníts!
Gyermeki, nagy hitet kérni taníts!
Indítsd fel szívemet, Buzduljon fel, neked
Gyűjteni lelkeket! Kérni taníts!

(479. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1966. április 24. Konfirmáció.

Aligha lehetne gazdagabb tartalommal, és mégis ilyen rövid megfogalmazásban összefoglalni a gyakorlati keresztyénséget, mint ahogyan Pál apostol teszi ebben a most felolvasott Igében. Az oly sokszor hallott keresztyén felebaráti szeretetnek, az egymáson való segítésnek a legelemibb követelményéről van szó. Az egész keresztyén élet alaptörvényéről. Talán ezért is nevezi Pál a Krisztus törvényének. De másért is. Nagyon mély értelme van ennek. Én most különösen arról szeretnék beszélni, hogy miért a Krisztus törvénye az, hogy segítsünk egymásnak a terhek hordozásában. Hiszen lehetne egyszerűen humánus cselekedet is. Krisztus nélkül is érvényes az egymáson való segítés követelménye. Mi az a más, az a különleges, az a plusz, ami ezt a számunkra a Krisztus törvényévé teszi?

1) Először az, hogy a mi számunkra, a Krisztusban hívő emberek számára a másokon való segítésnek elsősorban nem “célja” van, hanem oka! Elsősorban nem arról van szó, hogy nézzétek emberek, mennyi lelki vagy anyagi nyomorúság, szenvedés terhe nehezedik egyik vagy másik embertársatok vállára, nosza segítsetek azoknak a terheknek a hordozásában, vállaljatok át belőle valamit, hogy könnyebb legyen nekik! Tehát nem arról van szó, hogy kitűzünk egy magasztos célt, és meghatóan ecsetelve a bajt, buzdítjuk magunkat, hogy induljon meg a szívünk és gyerünk, segítsünk! - Ahhoz, hogy szívünk igazán meg tudjon indulni, előbb történnie kell valaminek bennünk, vagy velünk. Előbb az Isten részesít bennünket valamiben, valami nagy jótéteményben, és ez az oka a mi segítőkészségünknek mások iránt, ebből fakad az egymás terhét hordozni tudó és akaró lelkület.

És ugye ismeritek azt a jótéteményt, a mi Urunk Jézus Krisztusnak jótéteményét, hogy gazdag lévén szegénnyé lett érettetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok!? Gazdag volt, hiszen Isten volt, hatalomban és méltóságban az Atyával egyenlően, gazdag volt a menny minden dicsőségében és boldogságában. De szegénnyé lett, nemcsak emberré, hanem szegény emberré, elhagyatottá, kisemmizetté, megcsúfolttá, megalázottá, átkozottá! Gonosztevőként kivégzetté! És mindezt érettünk! Azért, hogy mi meggazdagodjunk. Gazdagon bírjuk az Isten kegyelmét, az Újszövetség áldásait és ígéreteit, az örök élet reménységét. Gazdagodjunk Isten szeretetében, a bűnbocsánat bizonyosságában, az Isten könyörülő jóságának a megtapasztalásában. Tehát az, hogy így segített rajtam az Isten, így szeretett engem az Isten, ekkora áldozatot hozott az Isten, ennyire igazán levette rólam a bűneim terhét az Isten: ez az oka annak a lelkületnek, amely mindenképpen meg akarja hálálni ezt a jóságot. És nem tudja másképpen meghálálni, mint azzal, hogy igyekszik ebből a mérhetetlen jóságból továbbadni másoknak is valamit, amit tud és ahol tud, ahol szükség van rá, hiszen van miből adjon, hiszen meggazdagodott a Krisztus megszegényedéséből! Örül, ha alkalma nyílik nagy, mély, lekötelező hálája kinyilvánítására. Olyanforma ez, mintha valaki kapna ajándékba egy búzaföldet, és a termő búzából adna belőle másnak naponként egy szál kalászt; - vagy mintha kapna egy gyönyörű virágos rétet, és adna a virágtengerből minden nap valakinek egy szál virágot! Hát hogyne adna! Örömmel! Boldogan! Nem is lehet az egymás terhét hordozó lelkületet máshonnan megérteni, csak innen!

Elnéztem egyszer egy diakonisszát a régi Bethesda Kórházban. Hihetetlen volt az a türelem, az a gyöngédség, szeretet, az a szolgálatkészség, amivel a sok nyűgös beteget ápolta önfeláldozó módon. És amikor megkérdeztem egyszer tőle, hogyan van annyi ereje ilyen rengeteget vesződni a sok beteggel, mosolyogva csak ennyit mondott: Hát még velem mennyit vesződött és vesződik még mindig Jézus?! Nos hát, akinek ilyen élménye van, az tudja betölteni a Krisztus törvényét. Ez az oka számunkra a másokon való segítésnek!

2) Azután másodszor az egymás terhének a hordozása azért is a Krisztus törvénye, mert számunkra ebben fejeződik ki a Krisztusban való hitünk élő volta. Tudjátok, miről lehet legbiztosabban megállapítani, hogy egy ember igazán hívő életet él-e? Abból, hogy mennyi szeretet van benne, abból, hogy mennyit valósít meg az egymás terhe hordozásának a Krisztusi törvényéből. Annak, hogy valaki mennyire hívő lélek, a legbiztosabb fokmérője az, hogy mennyire tud szeretni másokat. A samaritánus szolgálat olyan élettevékenysége a keresztyén embernek, mint az emberi szervezetben a belégzés mellett a kilégzés. Ha a tüdő folyton csak belégzést végezne, egyszer csak szétrepedne. Meghalna. Nem kell külön mondani a tüdőnek, hogy végezzen kilégzést is, mert önmagától is elvégzi, mint természetes életműködést. Nos hát, Isten Igéje jelenti számunkra az éltető levegőt, amit az Ige hallgatásával és az imádsággal belélegzünk magunkba itt a templomban, vagy otthon a csendes órákon. De ez a belélegzett Ige a szívünkben át kell, hogy változzék szeretetté, és mint segítő, aktív szeretetszolgálat lehelődik ki újra. Ez minden hívő ember lelkének az egészséges életműködése. Természetes, hogy a kilégzés feltétele a belégzés, de ha ez megtörténik, ennek magától értetődő következménye kell, hogy legyen a kilégzés is. És ha ennek a melege nem érződik meg körülötted, akkor nem történt meg igazán a belégzés sem! Mert a kettő elválaszthatatlan egymástól. Tudjátok, ugye, ha van még valami egyáltalán, ami az egyháznak a világ előtt megbecsülést, tekintélyt, hitelre méltóságot ad, ez nem a szó - szavalni könnyű -, hanem a tettekben megnyilatkozó jóság, szeretet, segítőkészség. Az egyház régen elvesztette középkori nagy tekintélyét a világ előtt, semmiféle világi értelemben vett hatalmat nem jelent többé, szegényen és lenézetten áll a világ tekintete előtt. Sőt hitelét vesztetten, mert ha törődik még a világ egyáltalán az egyházzal, csak annyiban törődik, hogy nekiszegezi a kérdést: Igaz-e hát, amit hirdet, komolyan veszi-e maga is, amit a szeretetről tanít? Vagy az egyház is csak úgy beszél össze-vissza szép, nagy szavakat, mint akárki más? A Krisztus egyháza által hirdetett Igének a hitele függ attól, hogy mennyit lát belőle megvalósítva aktív szeretetben a világ.

Wrede Matildnak, a finnországi szeretetapostolnak mondotta egyszer egy meggyőződéses ateista: Neked hiszünk, Matild, bár keresztyén vagy, de te úgy is élsz, ahogyan hiszel! Mit ér az, ha az egyház akármilyen szépen hirdeti is, hogy: “egymás terhét hordozzátok”, hogy: "Szeressétek az ellenségeiteket is", hogy: "Tegyetek jót mindenkivel", ha ebből a szeretetből, jótéteményből nem éreznek meg az arra rászorulók valamit kézzelfogható módon. Ha egy ilyen gyülekezet is, mint például a mienk, nem sugározza bele a világba az egymás terhét hordozó szeretet melegét, nemcsak a hitének a hitelét veszíti el a világ előtt, hanem még a saját maga létjogosultságát is! Tehát az egymás terhe hordozásának a gyakorlása a Jézusban való hitünknek a próbája. Önként csináljuk, de parancsunk is van rá! Ez a Krisztus törvénye! A hívő ember számára ez kötelező is! Az iskolában nemcsak lehet tanulni, hanem kell is. Ha Jézus tanítványai vagyunk, ha Jézus iskolájába járunk, akkor itt a másokon való segítés kötelező is!

3) Azután harmadszor azért is a Krisztus törvénye ez, mert csodálatos módon csak addig törvény, csak addig jelent követelést, amíg úgy érezzük, hogy kell. De rögtön kegyelmi ajándékká válik, amint megértettük, hogy: szabad! Én már rájöttem: nincs semmi a világon, ami annyira meggazdagítaná lélekben az életünket, mint az egymásért való felelősség vállalása. Nem azért vagyunk-e olyan szegények és erőtlenek az egész hitéletünkben, mert nem gyakoroljuk a meggazdagodásnak és megerősödésnek azt a Krisztusi módját, amelyiknek az a titka, hogy: adj!? Adj az idődből, adj a jókedvedből, adj a benned lévő békességből, adj a hitedből, a reményedből, adj a pénzedből, adj az imádságodból, a szívedből... Adj valakinek, akinek hiányzik valami, ami neked van! - Azt mondhatná valaki: elég nekem a magam terhe is, azt is alig bírom cipelni, nemhogy még más valakinek a lelki vagy anyagi terhét is át tudnám venni magamra! Nos, higgyétek el: Ennek a Krisztusi törvénynek az is egyik különös sajátsága, hogy a saját terhünk csak addig olyan elviselhetetlenül nehéz, amíg csak azt hordjuk, de rögtön könnyebbé válik, amint valaki másnak a terhét is magunkra tudjuk venni! Próbálj meg egyszer igazán segíteni egy nálad nyomorultabbon: rögtön úgy érzed, hogy máris kevesebb okod van a saját nyomorúságod miatti panaszolkodásra és kesergésre. A szeretet gyakorlása rengeteg erőt ad, és sok ember azért nem bírja a saját terhét sem, mert nincs benne mások iránti szeretet, ami az erejét megnövelhetné!

Itt van például most egy egészen konkrét eset az egymás terhe hordozásáról szóló Krisztusi törvény gyakorlására: Emlékeztek, múlt vasárnap minden szószéken elhangzott a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának az a körlevele, amely arra kér minden gyülekezetet, hogy a mai perselypénzünket fordítsuk a vietnami háború által okozott rengeteg fájdalom, szenvedés, nélkülözés enyhítésére. Ki lehetne megértőbb egy ilyen segélykérés iránt, mint az, aki maga is tudja, mit jelent egy háborús pusztulás? Emlékezzetek csak, hogy örültünk 44-ben, 45-ben egy csomagnak, amiben talán egy kis krumpli, meg fél kiló bab volt! Vagy mit jelentett egy fájdalomcsillapító gyógyszer, egy műtéthez szükséges orvosi műszer, vagy egy kosár tüzelő! Hátha a te adományodból is mosoly fakad valahol messze egy sok-sok borzalmat látott gyermekarcon?

4) Végül azért is krisztusi törvény az egymás terhe hordozása, mert kiváltságos jótéteményt jelent annak a számára, aki gyakorolja! Hát nem kiváltság és megtiszteltetés számodra az, hogy esetleg éppen te lehetsz az az áldott eszköz, akinek a segítőkészsége által kézzelfogható valósággá válik egy másik ember életében az Isten gondviselő szeretete? Látod-e a kegyelmet abban, hogy Isten a te szavad vagy a te adományod, vagy a te kezed révén akar egy másik emberen segíteni, valakinek örömöt okozni, könnyet letörölni, vagy egy elesett lelket felemelni!? Minden jó szóban, minden kedves mozdulatban, a szeretetnek bármilyen látható formájában, amit Jézus nevében teszel, Isten gondolata, áldása, szeretete megy tovább a világon és világít, melegít éppen ott, ahol a legjobban várja valaki. Te az Isten áldott szeretete kiáradásának lehetsz az eszköze! Aki így kóstolta meg az egymás terhe hordozásának az édességét, tudja, hogy a jótettel nem az van elsősorban megajándékozva, akivel valami jót tettünk, hanem sokkal nagyobb ajándékot nyer az, akinek szabad volt jót tennie!

Ha tehát bármi módon segíthetsz valakin, tekintsd ezt drága alkalomnak arra, hogy magával Jézussal találkozhatsz általa, hiszen Ő mondta: “éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. ...Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg”. (Mt 25,35-36. 40) Tehát: Jézusnak szolgál az, aki embereken segít, aki embereknek szolgál. Hidd el: az tesz igazán boldoggá, ha adhatsz! Istennek is az az öröme, ha adhat, - ha van valaki, aki elfogadja, amit Ő a Jézus Krisztusban ad! Ilyen csodálatos a Krisztus törvénye! Így hordozzátok hát egymás terhét és így töltsétek be Krisztusnak ezt a csodálatos törvényét!

Szeretetben összeforrva,
Egy közös test tagjai,
Tudjuk egymásért harcolva,
Ha kell, vérünk ontani.
Úgy szerette földi nyáját
S halt meg értünk jó Urunk;
Fájna néki, látva minket,
Hogy szeretni nem tudunk.

(395. ének 2. vers)

Ámen

Dátum: 1968. április 21.

Ez a most felolvasott Ige Jézus sok nagy mondása között is talán éppen a legnagyobb és legmerészebb! Képzeljétek el, ha nem Jézus, hanem valaki más mondaná önmagáról, hogy: “Én vagyok a feltámadás és az élet” (Jn 11,25b) - kinevetnénk, lesajnálnánk, megbotránkoznánk rajta. Nagy szavakban, nagy mondásokban, nagy ígéretekben nincs hiány ezen a Földön! Elegünk van már belőlük! De ez minden emberi nagyotmondásnál is sokkal-sokkal nagyobb! Ilyet valóban csak egy őrült mondhat - vagy Isten! És még ha Jézus szájából hangzik is, vagy megbotránkozni lehet rajta, vagy boldogan megragadni, és életünknek, halálunknak minden reménységét reá építeni. Bár mindnyájan, akik most itt vagyunk, ez utóbbi módon tudnánk igazán elfogadni ezt a diadalmas húsvéti evangéliumot!

És el is fogadhatjuk bátran, mert Jézus nem a nagy szavak embere volt, hanem a nagy tetteké! Amit Ő valaha mondott, az sohase maradt csak szó, hanem élő és valóságos tetté is vált mindig. És éppen a húsvét nemcsak nagy szavaknak az ünnepe, hanem a legcsodálatosabb, a legistenibb cselekedeteknek az ünnepe! Azon a húsvét reggelen ez a nagy mondása, hogy: “Én vagyok a feltámadás és az élet” - eleven valósággal telített ténnyé, tetté, megtörtént eseménnyé vált! Jézus feltámadott! Éppen ez a nagyszerű a húsvétban, hogy itt nem szép szavak hangzanak el, hanem itt egy történésről, eseményről van szó, arról, hogy Jézus a halál kemény valóságával szembeállította az Ő még keményebb életének a valóságát! És ezzel azon szavainak is, amelyeket valaha mondott, isteni energiától feszülő töltést adott! És én boldogan hirdetem néktek ezen a húsvét reggelen Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadását! Nem egy bölcs mondást, mély értelmű eszmét, nem egy nagyszerű gondolatot hirdetek, még csak nem is egy dogmát az egyház tanításából, vagy egy textust a Bibliából, hanem egy konkrét történelmi tényt, megtörtént eseményt, egyébként elképzelhetetlen, halált megsemmisítő, életet teremtő cselekedetet: Jézus Krisztus feltámadását!

“Én vagyok a feltámadás és az élet” (Jn 11,25b) - igen, ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy Ő maga feltámadott, és Ő maga él! A halálnak abból a mély valóságából, amibe emberek milliói, generációk egymás után merültek alá, és amiből még soha senki meg nem szabadult: Jézus feltámadott! Ő, Aki fölött nagypénteken szintén összecsaptak a halál örök hullámai, Ő kiemelkedett abból a sziklasírból, ahová eltemették, kiszállt és ott áll a húsvét reggel ragyogásában, és olyat mond az ámuló embereknek, amit se előtte, se utána, soha senki nem mert kimondani: “halott valék, és ímé élek”. (Jel 1,18) Nem tudom én megmagyarázni nektek ezt a csodát, nem is lehet, hanem csak egyszerűen, de valóban boldogan továbbadni, mint a legnagyobb örömhírt, hogy Jézus feltámadott a halálból!

De még ennél is többről van szó. Nemcsak azt mondja Jézus, hogy feltámadtam és élek, többet mond! Így szól: Én vagyok maga a feltámadás és az élet! És ezzel mintegy a maga feltámadását és életét a mi feltámadásunk és életünk forrásává, alapjává teszi. Az Ő feltámadása nemcsak feltámadás a maga saját halálából, hanem feltámadás a Halálból! Ő nemcsak a saját sírjáról hengerítette el a követ, hanem minden sírról! Ő magát a Halált győzte le, azt a Halált, ami magába foglalja a te halálodat is, meg az enyémet is. A Szentírás olyan csodálatos plasztikussággal nevezi Jézust így: “a halottak közül az elsőszülött”. (Jel 1,5) A Bibliában elsőszülött az, aki az anyaméhet megnyitja. És Jézus azért az elsőszülött a halottak közül, mert az Ő élete megnyitotta a halált. Jézus megnyitotta a halál bezárt kapuját. Ő az első, Aki ezen a megnyílt kapun átment. És azt a kaput nyitva hagyta maga után. Jézus a nagy Úttörő a halálon át az örök életbe. A halálból való feltámadás tehát az Ő feltámadásával közel kétezer esztendővel ezelőtt nem fejeződött be, hanem éppen csak elkezdődött. Ami akkor, húsvét reggelén történt, az nincs befejezve, az még csak kezdet, aminek folytatása van. A feltámadás olyan cselekedete Jézusnak, ami most is folyamatban van, még nem teljesen kész, még hiányzik belőle valami: az Övéinek is a feltámadása és élete. Jézus most azon munkálkodik, hogy az Ő feltámadásába minket is belevonjon, az Ő feltámadásának az ereje minket is magával sodorjon, s az Ő feltámadása és élete a mi feltámadásunk és életünk is legyen!

Figyeljétek csak jól meg, így mondja Jézus: “Én vagyok a feltámadás és az élet”! Tehát én vagyok! Vagyis a mi feltámadás-hitünk egy Én-re, egy élő Valakire összpontosul és épül fel. Nemcsak egy múltbeli eseményre, ami valamikor régen megtörtént, hanem annak az eseménynek, annak a ténynek a cselekvőjére, magára a most is élő, halálból feltámadott Személyre! És milyen nagyszerű ez! Mert az az esemény nem tud idejönni hozzánk, az a esemény ott marad a múltban, Arimáthiai József kertjében, ahol ezerkilencszáz és egynéhány évvel ezelőtt történt! De az az élőszemély, Aki feltámadott, áthatol az azóta eltelt sok-sok évszázadon, egészen a mai napig, 1966. április 10-ig, belép ide a templomba, és ezt mondja: “Én vagyok a feltámadás!” És ezzel a feltámadás nagy, boldog, diadalmas tényét a mának a realitásává teszi. Én a feltámadást nem úgy hirdetem most, mint egy szép tanítást, hanem azt a Feltámadottat hirdetem, Aki bár láthatatlan, de eleven valóságban most itt van közöttünk! Aki ma is minden szomorkodó Mártának mélyen belenéz a szemébe, és ezt mondja: Nézz rám, Márta, én vagyok a Feltámadás és az Élet! Én vagyok! Itt vagyok! A te számodra is a feltámadás és az élet vagyok!

De az Ige még tovább folytatódik, így: “a ki hisz énbennem, ha meghal is, él”. (Jn 11,25c) “Ha meghal”, ez az, ami egyszer mindnyájunkkal megtörténik. Ezt fogják mondani egyszer énrám is, meg terád is, meg a gyermekeinkre is! Azt, hogy meghalt! Bizonyára láttatok már üzletben vagy vendéglőben olyan halakkal teli akváriumot. Mindig újra belenyúl egy kéz felülről és kivesz egyet belőle. A többiek pedig tovább úszkálnak nyugodtan, amíg... Igen, amíg aztán ők is sorra kerülnek, mindnyájan. Mi is így úszkálunk a nagy élet-akváriumban. Csak mi... nem olyan nyugodtan, mint a halak. Mi tudjuk, mi számolunk vele. Tudjuk bizonyosan, hogy egyszer: holnap, holnapután, miérettünk is lenyúl a félelmetes kéz. “Hodie mihi, cras tibi” (ma nekem, holnap neked) - végünk van. Ma én megyek, holnap te. Vagy ha te mégy előbb, én egészen bizonyosan megyek majd utánad. Egészen bizonyosan, mert ha egészségesen és akármilyen életerősen ülünk is itt most ebben a templomban, előbb-utóbb mindegyikünknek igen akut szükségünk lesz a feltámadásra!

És hadd idézzem most az emlékezetetekbe ezen a húsvéti reggelen azokat a szeretteiteket, akik már meghaltak. A római katolikus egyháznak külön ünnepe van erre: a halottak napja. Mi, protestánsok húsvétkor ünnepeljük a halottak napját! Ilyenkor gondolunk a halottainkra. Húsvétkor a legjobb és legvigasztalóbb gondolni a halottainkra. Óh, micsoda felséges ígéret ez: “a ki hisz énbennem, ha meghal is, él”! Ez az egyetlen igazi vigasztalás a gyász szomorúságában!

“Ha meghal is...” ugye tudjátok, hogy a testi meghalás előtt is, óh, olyan sokféle halál van! A halott halálnál is rettenetesebb az élő halál, vagy a halott élet. Az a halál, ami most is, itt is, ebben a templomban is olyan sokféle formában jelen van. Az a halál, amely valakinek a hideg, érzéketlen szemén át néz ki: egy meghalt házasságnak, egy halott boldogságnak, vagy egy halott szívnek, léleknek a halála! Van olyan is, hogy meghal valaki szívében a bizalom, a remény, az öröm, a mosoly! Sőt olyan is van, hogy valaki úgy érzi: Isten is meghalt a számára! Így szoktuk mondani valamilyen szituációra, ami már egészen reménytelenül elveszni látszik: halott ügy! Nem lehet segíteni rajta! Nem így nézett ki sokszor ez az egész világ, a maga szörnyű anyagiasságával, pénzimádatával, atombombájával? És nem így néz-e ki sokszor a mi egyéni, kis világunk a maga szomorúságával, bűneivel, tehetetlenségével? Olykor még az egyház is: a zsoltárének, az imádság, a hit is tud halott lenni!
És a legrettenetesebb halál a meghalás utáni halál! A végső, a legvégső halál! Mert a meghalás után is van még valami: az ítélet! Így van megírva: “Elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet”. (Zsid 9,27) Minden oldalról körülvesz bennünket és gyötör a halál a maga különböző dimenzióival és aspektusaival: az idői, a lelki és örökkévaló halál!
És mit tehet az ember a halállal szemben? Semmit! Egyáltalán semmit! Meghajtja előtte a fejét, és - meghal! De ímé, nézzétek, Jézus húsvétkor a halálban meghajtott fejét újra felemeli, és mindenféle halottnak ezen a Földön odakiáltja: Fel a fejjel, “a ki hisz énbennem, ha meghal is, él”! Nemcsak a temetői halottnak, hanem a világban járkáló halott lelkek számára is Ő a feltámadás és az élet! “Én élek” - mondta egyszer Jézus, és hozzáfűzte: “ti is élni fogtok”. (Jn 14,19) Halljátok? Ez a mi jövőnk zenéje! Ez a legfelségesebb zene. Élni fogtok!

A halottaink élnek! Mi is élni fogunk! Úgy, mint Jézus: örökké! Micsoda távlat, micsoda nagyszerű jövő, amit a húsvét fényében Isten garantál azoknak, akik Őhozzá tartoznak! Élni fogunk! Igen, ez a jövő - de olyan jövő, ami már ma kezdődik! Az az örök élet, amiről Jézus mondja, hogy én vagyok: nem egy a földi élet horizontján túl lévő másik ország, ami valahonnét a síron túli világból integet felénk, hanem az az örök élet, a menny már itt kezdődhetik, most, akár ebben a pillanatban, most, hogy itt ülsz a templomban. Hogy is mondotta egyszer Jézus: “Bizony, bizony mondom néktek, hogy a ki az én beszédemet hallja és hisz annak, a ki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre”. (Jn 5,24)

Tehát akármilyen módon vagy halott, Jézus ma téged is olyan emberré tehet, aki már feltámadott a halálból, aki a Krisztus feltámadása ereje által él! Él! Persze ez az élet most még nagyon botladozó élet, úgyhogy bizony sokszor elszégyellhetjük magunkat miatta - de mégis élet, Krisztusból való élet és belőle egy kicsi is többet ér, mint egy halállal teli világ! Az az élet, amiben Jézus részesít az Ő feltámadása által, igazán valódi élet, elmúlhatatlan, boldog élet! Nem panasszal, sóhajtással, jajgatással teli élet, hanem ragyogó, éneklő, győzelmes élet. Egy egészen új és más élet! Olyan élet, ami nyugalmat jelent a lelkiismeretben, békességet a szívben és örömet a dolgokban, az emberekben. Erővel, aktivitással teli élet. Isten megváltott gyermekeinek az élete. És Isten gyermekei nem halnak meg többé: “a ki hisz én bennem, ha meghal is, él”! (Jn 11,25c) És ha van itt valaki, akinek halott a családi élete, meghalt a boldogsága, vagy a hite, kihűlt a szíve, arra is érvényes a nagy húsvéti ígéret: élni fog! Élhet! Mert itt van közöttünk a feltámadás és az élet. A feltámadott és az élő Jézus Krisztus! Ma az emberiség legnagyobb kérdése az élet vagy a halál. Egy beláthatatlanul gazdag fejlődés, vagy egy szörnyű tömeggyilkosság. Nézzétek, mi, akik még a nyitott sír mellett is a feltámadást hirdetjük, akik még a halállal szemben is az életben hiszünk, elsőrenden vagyunk hivatva arra, hogy e halállal fenyegetett világnak, megrettent emberiségnek az élet jó reménységét nyújtsuk. És könyörögjünk azért, hogy Urunk vonja be az Ő feltámadásának a folyamatába azt a jó szándékú emberi törekvést, amelyik az emberiség életét fenyegető veszély elhárításán fáradozik.

Ki az, aki él, még ha meghal is? Így mondja Jézus: aki hisz énbennem! Ez nemcsak feltétel, hanem még inkább meghívás! Jézus hív, ösztökél, sürget, hogy higgy Ő benne! Senkinek nem tilos hinni Jézusban! Mindenkinek szabad! Micsoda felséges evangélium ez a halott embereknek! Húsvét a halott emberek számára igazán ünnep! “A ki hisz én bennem, ha meghal is, él”! Tehát aki a maga halálával Jézushoz jön, hittel rábízza magát egészen, az ÉL! - ÉL! - ÉL! - Gyertek hát, könyörögjünk hittel:

Jézus, segíts engem ebben,
Hogy éltem folyjék szentebben.
És hogy ne menjek ítéletre,
Támassz fel engem új életre!
A Te Lelkednek ereje
Az új életnek kútfeje;
Hogy hát legyek élő személy:
Lelked által énbennem élj!

347. ének 5. vers

Ámen

Dátum: 1966. április 10. húsvét.

Kedves Testvéreim! Jézus utolsó kínlódásai, szenvedései történetének ez a része ugyan nem Nagypénteken történt, hanem az előtte álló estén, de tulajdonképpen itt élte át mindazt, ami azon az éjszakán és a rákövetkező napon történt. Akkor vívta meg azt a rettenetes küzdelmet, azt a borzalmas haláltusát, amely Reá várt, tehát ebben a véres-verejtékes gyötrődésben benne van Nagypéntek egész borzalma. Nagy alázattal, csendes áhítattal lépjünk mi is a Gecsemáné-kert hűvös lombjai alá, hiszen ez volt az a siralomház, ahol az Isten Fia, a mi Megváltó Urunk a kivégzése előtti éjszakát átgyötrődte.

A mai napig is Gecsemánénak nevezik azt a ligetes dombot, amely a várost kelet felől határolja. Ide sétált fel Jézus tanítványaival, dicséreteket énekelve. Jézus tudta, hogy eljött az a rettenetes óra, amelyért emberré lett Isten Fia, amelyért az örök Ige testet öltött Benne. A tanítványait hátrahagyta valahol a kert bejáratánál, hiszen oda, ahova most Ő indul, nem jöhet Vele senki. Ezután rettenetes erővel szakadt Reá a magány. Három legbizalmasabbját, Pétert, Jakabot és Jánost maga mellé vette, megkérte őket: “Maradjatok itt, és vigyázzatok!” (Mk 14,34b) Milyen csodálatos dolog, hogy a hatalmas Krisztus emberek vigasztalását, támogatását keresi - nem mintha igazán tudtak volna rajta segíteni, megosztani valamelyest a borzalmas terhet, ami alatt elkezdett rettegni, gyötrődni, de a jelenlétük tudata, a szeretetük melegének az érzése olyan jólesett volna ebben az órában! Csak legalább azt érezze, hogy ott virrasztanak vele azok, akik szeretik. A legnagyobb szenvedést is könnyebb elviselni, ha ott ül valaki és fogja a kezét. Legalább ne aludjanak akkor, amikor szenved, és amikor ilyen végtelenül szomorú mindhalálig. És íme, még ezt a legcsekélyebb segítséget, lelki támaszt sem kapta meg; míg Ő vért verejtékezve vívja lélekben haláltusáját, addig az övéi álomba ernyednek, a hívek, a kiválasztottak alusznak. Péter, aki még pár órával ezelőtt olyan vehemensen fogadkozott, hogy akár az életét is hajlandó feláldozni a Mesterért, alszik. Alszik Jeruzsálem, a tizenegy tanítvány, a világ, csak Jézus van ébren - és Júdás, az áruló.

Egyedül - voltaképpen borzasztó szó ez, de hogy a maga igazi valóságában mit jelent, senki sem tudja olyan valóságosan, mint maga Jézus. Mindenkitől elhagyatva, egy szál egyedül végzi el a megváltás egész munkáját. Nem segít neki benne senki, még annyit sem, amennyit a haldoklón segíthet a vigasztalás. “Szomorú az én lelkem mindhalálig” - panaszolja. (34b vers) Ennek a szenvedésnek a tüze, kínja belül van a lélekben, és én azt hiszem, mi, emberek soha életünkben nem fogunk behatolni ennek a léleknek a mélységébe és megérteni, mi mehetett végbe Benne. Dosztojevszkij írja le “A félkegyelmű”-ben mesterien egy halálra ítélt lelkiállapotát. Elmondja, hogy minden más halálra szántnak lehet valami kicsi reménye arra, hogy hátha életben marad - itt semmi. Csak az a rettenet, hogy itt a vég és minden perc, minden másodperc közelebb visz hozzá, nincs már semmi remény, hogy történhet még valami, ami még megmenthetné az életét. A halálos betegnek még van reménye: hátha meggyógyul. A háború, az ostrom zivatarában küzdő katona reménykedhetik a szerencséjében: hátha nem találja el egy golyó sem. A bányaomlás áldozata számíthat arra, hogy a mentőakció idejében megérkezik, vagy a hajótörött a saját ügyességében, lélekjelenlétében reménykedhetik. De a siralomházban semmi sincs; sem ügyesség, sem jó barát, sem jóakarat, semmi: itt a vég!

Így volt ez a Gecsemáné kertjében is. Jézus tudta előre mindazt, ami Reá várt, meg is mondta a tanítványainak többször is, hogy mennyit kell majd szenvednie, hogy meg kell halnia. De most itt az óra, és ez más. Mi is tudjuk mindnyájan, hogy egyszer meg kell halnunk, de az más, mint amikor ténylegesen be is lép a halál a szobánkba. Jézus is, a kert fái között, lélekben nagyon világosan, nagyon pontosan látta mindazt, ami ezután fog következni. Hogy milyen események jönnek majd egymás után: az áruló csók, az elfogatás, az egész éjszakán át tartó kínvallatás, azután az a rettenetes korbács az ólomvégű szíjjal, majd az órákon át tartó vergődés a keresztfán, amíg végül ráborul a halál sötétsége. Már magában véve a fizikai szenvedés tudata is elég volt arra, hogy szomorú legyen a Lelke mindhalálig, hát még az a szenvedés, amit az emberi szív gonoszsága okoz majd: a megcsúfolás, a meggyalázás. Őt, az egyetlen Szentet, Igazat a gonosztevők közé számítják. Őt, az egyetlen ártatlant elátkozottként veti ki magából az emberiség. Őt, a minden áldások forrását és adóját Júdás elárulja, Péter megtagadja, a többi is cserben hagyja, a népe kigúnyolja, a kárörvendők káromolják Őt, Aki pedig mindig csak szeretett. Csoda-e hát, Testvérek, hogyha retteg és iszonyodik az emberi természet? Talán épp a valóságos embersége hozza magával, hogy az alig harminchárom éves, fiatal, egészséges férfi minden idegszála fellázad ez ellen a szörnyű halál ellen, a szíve ott vergődik: senki, semmi sem segíthet már, csak az atyai kéz - és épp az taszítja a halál felé!

Mindezt előre látja Jézus a ráboruló olajfák sűrűjéből. Hogyne volna az a drága, tiszta, szent lélek szomorú mindhalálig! Egy ilyen borzalmas halálig! A gyötrődésnek az igazi lényege, hogy íme, valóban magára vette a mi bűneinket, és valóban elvitte bűneinket az ítéletre. Másképp miért kellene meghalnia? Azt olvassuk a Lukács evangéliumban: “És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék; és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak.” (Lk 22,44) Ebben látom a bizonyítékát annak, hogy mindnyájunk bűnét az Úr valóban Reá vetette. Igaz, hogy Ő Istennek ama Báránya, Aki elveszi a világ bűneit. Íme, ennyire megtörtént az, ami meg van írva Róla, hogy bűneinket a saját testében vitte föl a keresztfára. Ennyire igazán Ő mentett meg bennünket a törvény átkától, átokká lévén érettünk. Ez az, amitől még az Isten Fia is visszariad. Nem csak a keserű pohár, amit ki kell innia, nem egyszerűen a meghalás, a halála - akármilyen kínos is -, hanem amit ez a szó a maga legrettenetesebb értelmében jelent, hogy “kárhozat”. Jézus ott a Golgotán - vegyük tudomásul: elkárhozott! És Ő ezt mind tudta és vállalta.

Bár mi is tudnánk és vállalnánk, hogy mindez valóban érettünk, helyettünk és miattunk történt! Bár beleremegne egyszer a lelkünk a felismerésbe, hogy mitől mentett meg, amikor meghalt helyettünk! Bár meglátnók ebből a pokoli szenvedésből azt, hogy milyen borzalmas dolog lehet a bűn, hogyha ilyen borzalmas a büntetése! Nézd: ilyen borzalmas a bűn, amely tebenned is, énbennem is megvan, akár tudunk róla, akár nem, akár megbántuk, akár nem. Ilyen borzalmas az a bűn, amit mi így szoktunk elintézni: Hiszen nem lehet az ember tökéletes! Egy kis hazugság, egy kis gyűlölet, amit már észre sem veszünk, mert annyira hozzátartozik a természetünkhöz. Hiszen Jézusnak, Isten Fiának arca, Lelke is kínban mozdult erre a tudatra, hogy mit kell szenvedni érte! Vajon ha gyakrabban gondolnánk erre, nem kapnánk-e erőt belőle arra, hogy ezentúl tisztább lélekkel, szentebbül éljünk? Egész bizonyosan kapnánk. Nos hát, gondoljunk reá, sokszor!

Ez az egyik áldozat-gyümölcse annak a rettenetes Gecsemáné-kertbeli gyötrődésnek. De van egy másik is. A mi emberi életünk útján is vannak szakaszok, amikor a lélek belül elkezd rettegni, gyötrődni és fájni, s a fájdalmában vért verejtékezve ostromolja az eget. Gondolj ilyenkor, drága Testvérem, Jézus gyötrődésére! Hiszen az megváltó szenvedés volt, ami azt jelenti, hogy az életünk minden nyomorúságát átélte már Jézus. Tehát akkor úgy viselheted el mindezt, mintha az Ő szívén keresztül érkezne hozzád az a szenvedés, és akkor majd meglátod, könnyebb lesz így, és majd megérted, hogy a szenvedésnek legalább olyan feladata van életünk kialakításában, mint az örömnek. Akkor az a szenvedés részeltet majd az Isten titkában, mert Ő is részt vett a világ szenvedésében. Micsoda csodálatos dolog az, hogy Jézus mindezzel hasonlatos lett hozzánk, hogy kínjainkban, félelmeinkben is egészen mellettünk álljon. Az Ő jelenlétében, ugye tudod, nem elmúlik, hanem kifényesedik a nyomorúság, s ragyog életünk mélységében. Drága isteni ölelő karok veszik körül a szenvedésünket, a gyötrődésünket, s ajándékkal, áldással telik meg a megpróbáltatás. Meggazdagít a bánat, érlel a fájdalom, és erőt kap a lélek arra, hogy ne akarja mindenáron leimádkozni magáról a keresztet, hanem tudja azt elvállalni és elfogadni Isten kezéből.

De mindez csak kisebb mértékben magyarázza azt a gyötrelmes és véres verejtékben gyöngyöző imádságot, ami így fakadt fel a lelkéből: “Abba, Atyám! Minden lehetséges néked. Vidd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied”. (Mk 14,36) Hiszen a mártírtörténelemben tudunk olyan emberekről, akik felemelt fővel mentek a vérpadra. Jézus sem volt gyenge soha, nem ismerte a félelmet. Bűn, ördög, betegség, halál jajongva menekült előle, és Ő most csupa rettegés. A föld porában csúszik-mászik, mint egy féreg, a halálverejték vércseppenként hull alá eltorzult arcáról a porba, és valami olyan iszonyat tükröződik az egész lelkén, amit szinte nem is lehet megmagyarázni, szinte érthetetlen. Mégis azt mondom: épp itt látszik igazi istensége. Senki sem tudta olyan valóságosan, mi a halál a maga igazi lényegében, mint Ő; hogy mi van abban a pohárban, amit neki ki kell innia.

Gyermekkoromban sokszor gondoltam arra, hogy Jézusnak tulajdonképpen talán nem is lehetett olyan nagyon nehéz végigszenvednie, amit végig kellett szenvednie, hiszen Isten volt... De azóta úgy képzelem, azért volt sokkal nehezebb, mint lett volna bárki számára, mert ilyen pohár még nem volt soha senki kezében, és nem is lesz soha, mert ez a pohár egyedül az Ő számára volt fenntartva. Tudjátok, mi volt benne, amit Neki cseppről cseppre, tudatosan, szándékosan, a legvégsőkig ki kellett ürítenie? Az Isten megsemmisítő átka a bűn felett, az Isten örök haragja, az örök halál mint a bűn zsoldja, tehát maga a kárhozat, a pokol. És ugyanakkor a hatalomnak az a szörnyű kísértése, ami kívülről támad rá azzal a gondolattal, hogy mindezt az iszonyatot, gyalázatot egyetlen hatalmas kézmozdulattal elutasíthatná, eltaszíthatná magától, megmenthetné magát ettől a haláltól. Hát ki érdemel a földön ekkora áldozatot? Péter, aki megtagadja, vagy a későbbi egyházak, amelyek az Ő nevében keresztes hadjáratokkal, inkvizíciókkal halomra ölték az embereket? Vagy a keresztyénség, amely arany amulettet készített a keresztjéből, hogy díszítse vele a női nyakakat? Vagy Te, vagy én, akik hitvány viselkedésünkkel olyan sokszor, mindig újra és újra megtagadjuk, kigúnyoljuk, arcul verjük, lélekben keresztre feszítjük Krisztust? Hát érdemes ezért szenvedni, meghalni, pokolra szállni, ezért elkárhozni?

Ó, de keserű ez a pohár! Megtehette volna, hogy eldobja, hogy megtagadja, hogy elutasítja magától. Micsoda kísértés megszabadulni mindattól, ami Reá vár, és micsoda hatalom mégis vállalni mindazt, ami Reá vár! Jézusnak ebben van az igazi hatalma, hogy ottmarad, hogy lemond erről a hatalmáról, hogy képes volt nem megszabadítani magát ettől a haláltól. Ott, a Gecsemáné-kert fái között, látja a bűnt, érzi, hogy az a mérhetetlen sok bűn, ami ezt a földet borítja, szennyes áradatként Reá szakad. Felsikolt a lelke ez alatt a teher alatt. Látja a poklot, látja, érzi az átkát, minden borzalmát és ártatlan, tiszta lelke visszarémül tőle. Ő tudja egyedül, milyen rettenetes a bűn büntetése, annak a bűnnek, amivel mi olyan könnyelműen játszunk, olyan egykedvűen megtűrjük a szívünkben. Egy-egy élet bűneivel megterhelve is rettenetes lehet az élő Isten kezébe esni, Ő pedig a világ bűneivel megterhelten lépett az isteni igazságszolgáltatás elé úgy, hogy most Ő fizet mindenért. Nos tehát, nem az a jelentése annak a Gecsemáné-kertbeli véres verejtékes könyörgésnek, hogy: “Atyám!. .. Vidd el tőlem ezt a poharat”, hanem, hogy ezt tudja mondani: “mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied” (36. vers), mert akkor “ áldássá lesz ott az átok”, és “megbékéltet a kereszt”. (230. ének 4. vers)

És még valamit: Jézus ma már nem szenved ott a Gecsemáné-kertben, de ma is hív, hogy vigyázzunk Vele, és imádkozzunk Vele együtt, amíg Ő folytatja tovább a világ megváltását. Nos tehát, szeretnéd, ha a gyermeked és bármelyik hozzátartozód élő hitre jutna, tisztább és igazabb életet szeretnél magad körül látni? Szeretnéd, ha az Ő országa terjedne, és az Ő nevének a dicsősége emelkednék, és hatásosabban érvényesülne ezen a földön? Vigyázz az Ő szavaira, könyörögj az Ő útmutatásáért! Csak ne aludj!

A magára hagyott Jézus egyedül végezte el a mi megváltásunkat. A megdicsőült Jézus velünk és általunk folytatja most már tovább annak az életnek a munkáját, amiért meghalt. Merítsünk hát erőt hozzá a Megváltó szenvedéséből és halálából, könyörögvén:

Ó, Krisztus, láttam szenvedésed,
S borzongásom véget nem ért.
Jaj, hogy halálkín lett a részed
Érettem, árva bűnösért!

Szent áldozat, tedd, meg ne szűnjünk
Kereszten látni tégedet!
Szent véred mossa csak le bűnünk,
Lelkünk előtt az tár eget!

(343. dicséret 1. és 3. vers)

Ámen

Dátum: 1968. április 12. Nagypéntek du.

Az utolsó este történetéből három momentumot szeretnék kiemelni: Először is azt, hogy az elárult és elfogott Jézust minden tanítványa elhagyta: “Akkor elhagyva Őt, mindnyájan elfutottak.” (Mk14,50) Másodszor, hogy Péter - ha távolról is, de -, követte ezt a Jézust. A Krisztus-követésnek ez az útja megérdemli a figyelmet. Harmadszor azt, hogy a Krisztus-követésnek ezt az útját Péter nem tudja törés nélkül végigjárni. Végül pedig arról szeretnék szólni, mi ennek az emberi kudarcnak az evangéliuma; miért őrizte meg az első keresztyén nemzedék a kudarcnak és a Krisztus-tagadásnak a történetét? Miért vették föl ezt az evangéliumokba, amelyek az esemény után 30-40 évvel íródtak?

1) A tanítványok nemcsak azért hagyták cserben, hagyták magára a letartóztatott Jézust, mert féltek, hogy velük is ugyanez történik, hanem mivel megbotránkoztak Benne. Az Olajfák hegyére menve maga Jézus így beszél a bekövetkezendőkről: “mindnyájan megbotránkoztok bennem.” (Mk 14,27) Ez a ma esti történet megértésének kulcsa. A “megbotránkozás” szó azt jelenti, hogy valamivel nem tudok egyetérteni; egy tényt nem tudok értelmemmel és érzéseimmel feldolgozni, gondolkozásom koordináta-rendszerében elhelyezni, ezért elutasítom. A tanítványok nem tudtak egyetérteni Jézus tehetetlenségével, erőtlenségével, nem tudták feldolgozni vereségének, alulmaradásának, kiszolgáltatottságának tényét. Ami megtörtént, annak nem lett volna szabad megtörténnie! Az Isten kiszolgáltatottsága, gyengesége teljességgel elfogadhatatlan, képtelen dolog! Az elfogadhatatlanságnak ez az érzése a megbotránkozás. A tanítványok csalódása nagyobb volt, mint a félelmük. Istennek - legalábbis a döntő pillanatokban - mindenhatónak kell magát megbizonyítania, Aki nem engedheti meg annak megtörténtét, ami szerintünk nem történhet meg. Ha nem mindenható, akkor magára hagyjuk. Mit kezdenénk egy olyan Istennel, Aki nem erős, hanem gyenge, Aki nem uralkodik, hanem szenved, nem a mennyei dicsőségben trónol, hanem a keresztfán függ?

2) A második mozzanat, amit Nagycsütörtök estéjének történetéből szeretnék kiemelni: Péter Krisztus-követése. Az elfogott és magára hagyott Jézust, Akit a templomi rendőrség éjszaka, biztos őrizettel (Mk 14,44) kísér a főpap házához, Péter távolról követte. (Mk 14.54) Ne azt a szót hangsúlyozzuk, hogy “távolról”, hanem azt, hogy “követte”. Közelről nem is követhette volna, mert Jézus közelében fegyveresek voltak, akik kísérték és őrizték. Péter nem gyáva, mint azt a Krisztushoz tartozásának letagadására nézve gyakran állítják, hanem bátor: kétségbeesetten bátor. Most már nincsenek reményei és illúziói, most már nem azért követi Jézust, hogy mikor majd beül a királyi székébe, ő a jobbja felől álljon, mint mennyei udvartartásának első embere, hanem - mint Máté megjegyzi - azért, “hogy lássa, mi lesz a vége?” (Mt 26,58) Látni akarja a véget; végig hűséges akar maradni. Egyedül követi Jézust, mikor Ő kiszolgáltatott az embereknek. Nincsenek körülötte a tanítványok és barátok, nincs körülötte gyülekezet és egyház: Péter egyedül megy Jézus után, Aki úgy látszik, véglegesen elveszítette ügyét. Ellenségek között, veszedelmek között, olyan helyzetben, ahol nincs más kilátás, mint a vég, Péter megy Jézus után. Ez a “Krisztus-követés” új útja, új az eddigihez képest, amikor a követés nem jelentett ilyen rizikót, exponáltságot - sőt értelmetlenséget.

Nekem az a meggyőződésem, hogy Péternek ez a nagycsütörtök éjszakai útja a mi Krisztus-követésünk modellje. Prédikátorok és teológusok ma szerte a világon sokat beszélnek, de nem a helyes perspektívában beszélnek Krisztus uralmáról, győzelméről, miközben szerte a világon egyre kevesebb a keresztyén, és egyre kevesebb a hit. Erről a tényről nem akarnak tudni. Elfeledkezünk, hogy Jézus Krisztus nem úgy van jelen a világban, mint Aki uralkodik, s Akinek szolgái társuralkodók, hanem mint embereknek kiszolgáltatott, mint szenvedő, mint megfeszített. És a tanítványok ennek a Jézusnak tanítványai; a keresztyének ennek a Krisztusnak követői. Sehol sem látszik Krisztus győzelme, és nem is fog látszani az utolsó napig. Ami látszik, az inkább Jézus Krisztus kiszolgáltatottsága, gyengesége - és azoknak a hatalma, akik mint építők ezt a szegletkövet félredobták.

Ki követi ezt a Jézust, ha távolról is, úgy, mint Péter ezen az éjszakán? Ezt, Akinek nincsen ékessége és dicsősége. Ki megy utána akkor is, ha emberi észjárás szerint nem láthat meg mást, csak azt, mi lesz a vég? Kicsoda hajlandó vállalni ezt a nagycsütörtöki Krisztus-követést? Kicsoda kész Jézus után menni, egyedül, mikor a társak elfutottak, fedezéket kerestek, s mikor Jézusnak semmi hatalma sincs? Talán ez a mai keresztyénség kérdése. Itt még csak arra szeretnék utalni, hogy Péter nemcsak azt látta meg, mi a vég, hanem azt is, ami a vég után van: a húsvéti kezdetet. Az 1. Korinthusi levél szerint - mely korábbi, mint az evangéliumok -, a Feltámadott először neki jelent meg.

3) A harmadik momentum, melyre szeretném felhívni a figyelmet, az, hogy ez a hűséges Krisztus-követő Péter nem járja végig töretlenül a hűség útját. (Pál apostol hozzátenné: hogy el ne bizakodjék, hogy az erőnek nagy voltát ne önmagának tulajdonítsa.) A főpap udvarában - egészen idáig követte Jézust! - letagadja, hogy ismerte az elfogottat. Péter sem hűséges mindhalálig - legalábbis ezen az éjszakán nem. De később, a hagyomány szerint hűségesen halt meg. Nem az ő hűsége nyeri el az üdvösség jutalmát, hanem Jézus Krisztus haláláig való hűsége őrzi meg Isten kegyelmében. Jézus nem tagadta meg Pétert; Ő hű maradt. Péter pedig megtanulta ezen az éjszakán, hogy az önmaga felőli illúzióinak elveszítése nélkül senki sem megy be Isten országába, Jézus békességébe. Megtanulja, hogy aki azt hiszi, hogy áll, elesik; megtanulja, hogy az üdvösség nekünk lehetetlen, de Istennek nem. Mi mindent tanul meg Péter ezen az éjszakán az emberről, önmagáról - és Jézus Krisztusról, a hűségesről!

4) Péter Krisztus tanítványainak reprezentánsa, az első gyülekezet vezéralakja volt. Hogyan lehetséges, hogy az evangélium írói nem hallgatták el tagadásának történetét? Minden nemzet és mozgalom retusálja, kozmetikázza a maga történetét, vezéralakjainak figuráját. Miért nem tette ezt Máté, Márk, Lukács és János? Miért kellett továbbadni nemzedékről nemzedékre, hogy Péter, a “kőszikla”, akire Jézus az egyházat építette, megtagadta az Urat, hogy nem járta végig bukás nélkül a Krisztus-követés útját? Van valami pozitív, valami evangéliumi értelme ennek a ténynek?

Igen, van! Annak megmutatása, hogy a váltság, az Istennel való megbékülés helyén egyedül Jézus van. Egyedül Ő függ a kereszten. Egyedül Istené az üdvösség, egyedül Istené a dicsőség. A leghűségesebb követő sem vesz részt a megváltás munkájában. A leghűségesebb Krisztus-követő ezen az éjszakán sír a maga hűtlensége és gyengesége miatt. De ez a síró megvigasztaltatik! Az evangélium-írók, az apostoli kor keresztyénei lépten-nyomon találkoztak a hűtlenség, a megbotránkozás, a gyengeség jeleivel, mind önmagukban, mind a társaikban. A kérdés ez volt: mit gondoljon magáról az a keresztyén, aki kudarcot vallott és elbukott? Gondolja azt, hogy mindennek vége? Hogy az ilyeneknek nincs helyük Krisztus közösségében, az Isten békességében? Ne! Gondoljon inkább Péterre. Gondoljon a kősziklára, aki megtanulta, milyen gyenge az ember, és milyen irgalmas a megváltó Isten! Gondoljon arra, amit Péter megtanult: mi nem tartjuk kezünkben önmagunkat - de Isten kezében vagyunk. És onnan nem szakít ki semmi.

A Krisztus-követésre mi általában úgy gondolunk, mint valami elérhetetlen tökéletességre, s ezért komolyan meg sem próbálkozunk vele. Ha ilyen magas a norma, kár az igyekezetért! A Krisztus-követésben azonban nincsen norma, legfeljebb típus van: és ez a típus nem a tökéletes ember, hanem Péter. A típus, az a Péter, aki minden körülmények között Krisztus nyomában akar maradni, exponálja magát, rizikót vállal - és közben megismeri a maga tökéletlenségét. A Krisztus-követés típusa az az ember, aki elveszíti a magában való bizakodást, és megnyeri az Isten irgalmának mindent felülhaladó ismeretét.

Ha így gondolkodunk a Krisztus-követésről, miért ne mernénk elindulni a Krisztus-követés új útján, amely talán ugyanolyan kockázatos lesz, mint Péter nagycsütörtöki útja, de amelyen megismerjük Krisztus szenvedésének és feltámadásának erejét?!

Imádkozzunk:

Urunk, kihez mehetnénk máshoz? Nálad van az igaz élet, s ha ezt elmulasztjuk, mit érnek az évek, mit ér a pénz, egészség és siker, mit ér, ha mindent megnyerünk is?!
Tégy követőiddé a nagycsütörtöki úton: ha távolról is, ha egyedül is, hadd maradjunk mindig nyomodban! Ha ebben a vállalkozásban elbukunk, őrizz meg a kétségbeeséstől; inkább ismertesd meg velünk gyöngeségeinket, hogy illúziók nélkül lássuk önmagunkat, és ismertesd meg velünk irgalmadat és erődet. Hadd értsük meg, hogy követésed nem teljesíthetetlen parancs, hanem evangélium, amely azt hirdeti, hogy az olyan embernek, mint Péter (Sőt csak olyannak!) helye van a Te közösségedben!

Könyörgünk azért, hogy a világban itt is, ott is, egy-egy ember megtalálja a Krisztus-követés új útján való járást: alázatot és állhatatosságot, fantáziát és bátorságot tanuljon, s így megismerje szenvedésed és feltámadásod erejét, eljusson a hitből való új emberség teljességére. - A gyülekezetért, istentiszteletekért, egyházért, világért könyörgünk.

Ámen

Dátum: 1968. április 11. Nagycsütörtök este.

A római levélnek a sorozatos magyarázata folyamán ez a rész következett erre a napra. Ebben a most felolvasott részben, amelyik meglehetősen elvont fejtegetéseket tartalmaz, egy olyan kérdésről van szó, amely minden hívő embernek legalapvetőbb problémája. Mégpedig az Istenhez való viszonyulásnak a kérdése. Arról a kérdésről, hogy milyen viszonyban vagyunk tulajdonképpen az Istennel? Általában egy ember kétféleképpen viszonyulhat az Istenhez: pozitív vagy negatív módon. A negatív módon való viszonyulás azt jelenti, hogy lehet közömbös Isten iránt, lehet ellenséges magatartású, de erről most itt nem érdemes beszélni, mert hiszen akik itt vannak most, azok bizonyára azért vannak itt, mert legalábbis igyekeznek valami módon pozitívan viszonyulni az Istenhez. A pozitív viszonyulás is többféle lehet. Egyáltalán nem közömbös, hogy milyen ez a pozitív viszonyulás, mert az is lehet helyes vagy helytelen. Pál apostol egyáltalán nincs azon a véleményen, amit egy német közmondás így fejez ki: “Lass einen jeden nach seiner Fasson selig werden!” Tehát: Ám üdvözüljön mindenki a maga egyéni módján! Pál apostol nem ilyen nagyvonalú, hanem szinte fanatikusan ragaszkodik ahhoz, hogy az Istenhez való viszonyulásnak csak egyetlen módja és lehetősége van. Ezt próbáljuk most megvizsgálni!

Lehet Istenhez pozitívan viszonyulni pogány módon is. És azért érdemes erről is néhány szót ejteni, mert tapasztalatból tudom, hogy sok keresztyén embernek a hittudatában mai napig is megvan egy bizonyos pogány elem. Azt jelenti ez a pogány módon való viszonyulás, hogy hiszek egy fölöttem és a világ fölött álló hatalmasságban. Nevezzük azt végzetnek, vagy sorsnak, vagy természeti törvénynek, vagy akár istennek. Tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy hatalma van fölöttem, életet adhat, vagy életet vehet el, kifürkészhetetlen az akarata, nem ajánlatos szembeszállni vele. Udvarias látogatás számba menő templomba járással és hízelgő imádsággal igyekszem megnyerni az Ő jóindulatát, sőt egyes célokra való adakozással egyenesen igyekeztem biztosítani a magam számára az Ő jóindulatát. Nos tehát, a pogányság babonás félelmének a viszonyulása ez. Az ember sohasem tudhatja, hogy mikor mosolyog vagy mikor haragszik meg rá ez a titokzatos isten. Sikerült-e igazán a kedve szerint cselekednem, vagy pedig nem, mit remélhetek tőle, jutalmat-e, vagy pedig büntetést? Ez a pogány elem, ez a pogány gondolat, a félelem alapján való viszonyulás ma is nagyon sok ember hittudatában megtalálható.

De nemcsak ez. Hanem még inkább megtalálható nagyon sok keresztyén ember hittudatában az úgynevezett zsidó módon való viszonyulás az Istenhez. És tulajdonképpen Pál apostol a most felolvasott levélben ez ellen küzd. Sőt a többi levelében is állandóan ez ellen harcol. Ennek a zsidó módon való viszonyulásnak a lényege az, hogy az Isten törvényeinek való minél teljesebb engedelmesség révén igyekszik az ember megigazulni, igazzá válni az Isten szemében. Nagyon sok vallásos ember a mai napig is úgy gondolja, hogy valami módon meg kell szolgálni, ki kell érdemelni az Istennek a jóindulatát a magam számára. Ismerem az Ő törvényét, amit elébem adott a Tízparancsolatban. Kerüljem tehát azt, amit tilt, cselekedjem azt, amit mond, lehetőleg ne ütközzem össze az Ő akaratával. Próbáljak eleget tenni minden vallásos és erkölcsi követelménynek, igyekezzem az általános tisztességnek és a becsületességnek az útján minél magasabbra jutni úgy, hogy majd amikor számadásra kerül a sor, akkor elmondhassam: én nem öltem, nem loptam, nem csaltam, nem bántottam, igaz ember voltam egész életemben. Fő dolog az, hogy az ember igaz legyen, és akkor minden rendben van. Itt már, érzitek, nem a félelem alapján viszonyul az ember az Istenhez, mint a pogány hívők, hanem a saját érdemeinek az alapján. Tehát vallásos és erkölcsi buzgósággal mintegy igyekszik kiérdemelni a maga számára Istennek a jóindulatát. Fölmerülhet itt az a kérdés, hogy miért volna ez helytelen, miért küzd ez ellen az apostol, hiszen végeredményben, hogyha valaki igazán komoly buzgósággal igyekszik Isten akarata szerint élni, az csak tiszteletre méltó lehet - vagy nem? Figyeljétek csak meg, Pál apostol sem mond semmi rosszat a korabeli zsidó kortársaira. Nem azt veti a szemükre, hogy valami erkölcsi hitványság állná útját az üdvösségüknek. Ilyeneket mond, hogy Isten iránti buzgóság van bennük, szent előttük Istennek az akarata, szeretik a vallásukat, és az Isten törvényének a betartására való igyekezetük valóban tiszteletre méltó. De! Vigyázzatok emberek, mert ezen a módon nem lehet elérni Istennek a jótetszését!

Ezen az úton nem lehet eljutni az üdvösségre, mégpedig két okból sem. Az egyik ok az, ami itt le van írva, amit így mond: Mózes a törvényből való igazságról azt írja, hogy aki azokat cselekszi, él azáltal. Tehát: aki az Isten akaratának akar engedelmeskedni, ez az út kétségtelenül az üdvösség útja, de ez az ember számára járhatatlan út. Egyetlen egy Valaki volt valaha ezen a világon, Aki ezen az úton járni tudott, tehát aki az Isten akaratának tökéletesen és maradék nélkül eleget tudott tenni. Ez az egyetlen valaki: Jézus! És hogyha valaki a cselekedetei által, a törvény cselekedeteinek a betartása által akarna üdvözülni, annak úgy kellene élnie, ahogyan Jézus élt. De hát ki képes erre? És ki tudná önmagát tökéletesen megüresítve mindenről úgy lemondani, hogy teljesen csak az Istennek, és az emberek javára éljen? Önmagát egy életen keresztül minden bűntől, még a bűnös gondolattól is tisztán tartani? Ki tudna az ellenségeiért úgy meghalni, ki tudna úgy szeretni, ahogyan Jézus szeretett? Biztosan tapasztaltátok már ti is: mennél jobban igyekszem Isten akarata szerint élni - tehát Isten törvényét, parancsolatait megvalósítani, megtartani, annak eleget tenni -, annál jobban felismerem, hogy mennyire képtelen vagyok erre. Annál jobban rádöbbenek, hogy mennyire rendezetlen a viszonyom az Istennel, és minden újabb és újabb bűnöm még csak jobban rontja ezt a viszonyt, és Istennek minden újabb parancsa és minden újabb tilalma megannyi vád velem szemben és még jobban elszakít az Istentől. Tehát a törvény cselekedeteinek az útja nem fölfelé visz, hanem lefelé, végül a teljes kétségbeesésbe. Ha igazán őszinte vagyok önmagamhoz, az Istentől való elszakadásomnak egyre világosabb megismerésére és meglátására.

De nemcsak ezért járhatatlan és helytelen ez az út. Hanem azért is helytelen a saját érdemeink alapján megpróbálni valahogy viszonyulni Istenhez, mert van ebben valami hallatlan gőg. Mégpedig az embernek a saját igazságához, a saját jóságához való ragaszkodásának a gőgje. Ugyanaz a gőg, mint ami annak idején volt a Bábel-torony építőiben is, hogy az ember úgy gondolja: na majd én! Én magam! A magam jóságából, a magam becsületességéből, a magam tisztességéből építem meg a lépcsőt, amelyen át majd bejutok a mennybe. Az a gőg ez, mintha Isten meg én egyenlő partnerek lennénk. Én megadom Istennek azt, amit Ő kíván tőlem, Ő is adja meg nekem azt, amivel ezért nekem tartozik. A vallási buzgóságnak, a vallási vakbuzgóságnak ebben a gőgjében az ember éppen azt nem ismeri föl, hogy Istennek a legnagyobb ajándéka az ember számára nem az Ő törvénye, hanem Jézus! Sőt az egész törvény, Istennek minden kijelentett akarata a számunkra csak azért van, hogy belőle mintegy tükörből egyre jobban megismerve a magunk elveszettségét, Istentől való elszakadottságát, kénytelenek legyünk belekapaszkodni Istennek a nekünk nyújtott mentő kezébe, mint a vízbe fúló a mentőövbe, Jézusba. Ezért mondja az apostol: “a törvény vége Krisztus, minden hívőnek igazságára”. (4. vers) Ennek az útnak a vége, tehát ahová ez az út vezet, az nem a menny, hanem az a Krisztus. Ott végződik, oda vezet, arra kényszerít, hogy belekapaszkodjam Jézusba. Tehát az egész törvény tulajdonképpen arra való, hogy az ember rájöjjön végre arra, hogy sem a törvény félelme alapján, sem pedig a saját érdemei alapján nem viszonyulhat az Istenhez, hanem egyedül annak a kegyelemnek az alapján, amit Jézus élete, halála és feltámadása jelent a bűnös ember számára.

Nézzétek, ha mi emberek, képesek lennénk eleget tenni az Isten parancsainak, mi szükség lett volna akkor egyáltalán arra, hogy Jézus közénk jöjjön, és itt úgy éljen és úgy haljon meg, ahogyan élt, és ahogyan meghalt?! Az Ő tiszta és tökéletesen bűn nélkül való élete nemcsak példakép a számunkra - ám próbálja valaki utánozni, és úgy élni, ahogyan Ő élt -, hanem sokkal több ennél: Isten törvényének a teljes és maradéktalan betöltése helyettünk. Tehát éppen ezért a számunkra érdemeket szerző élet volt. Ő érdemelte ki a számunkra az Istennek a jótetszését, és az Ő halála és az Ő feltámadása nem egy felséges Divina Commedia, egy csodálatos Isteni színjáték, hanem éppen megváltó halál és feltámadás. Ő szenvedte végig a bűnnek azt a büntetését, amit mi érdemeltünk - megint helyettünk. Tehát a megfeszített és a feltámadott Jézusnak a személye valóban Istennek a mennyből lenyúló mentő keze, mellyel megragad bennünket, Istennek szinte látható szeretete, amivel megbocsátja a bűneinket, Istennek a felénk kitárt édesatyai karja, amivel magához ölel bennünket. Szinte mintha Jézus személye azt jelentené, mintha azt mondaná Jézus személyén keresztül az Isten nekünk: Gyere te ember, úgy, ahogy éppen vagy, a többit bízd rám, a többit majd én elintézem! Nem kell neked félned éntőlem! Hát kell félni attól, Aki ennyire szeret? Ne akard te megszolgálni és kiérdemelni az én jóságomat, irántad való jóindulatomat! Hát nem kell azt kiérdemelni, ami már a tied a Jézus érdeméért!

Tehát Testvérek, ne akarjunk mi tetszeni az Istennek, mert nem tetszhetünk, akárhogy buzgunk, akkor sem vagyunk tetszetősek az Isten előtt. A tékozló fiú a maga tépett rongyaiban és a maga kiéhezett nyomorúságában igazán nem lehetett valami tetszetős látvány. De az atya karjai úgy ölelték át, ahogyan éppen jött. És amikor már otthon volt, akkor öltöztette fel az apja. Az új ruhát, a tiszta ünneplő ruhát már az atya adja őneki. Mi kell hát ahhoz, hogy üdvözülhessek? Tulajdonképpen semmi különös. Semmiféle különös aszketikus lelkigyakorlat, semmi filozófia, spekuláció, semmiféle misztikus önkínzás vagy valamiféle érdemeket szerző buzgóság és igyekezet. Hanem olyan valami kell, amiről azt mondja az apostol, hogy közel van hozzám, elérhető mindnyájunk számára, amit a gyermek éppen úgy meg tud tenni, mint egy tudós. Egyszerűen hinni abban a kegyelemben, amit Jézusnak a személye jelent a bűnös ember számára. Ez a hit fölszabadít egyszerre minden erőlködéstől, minden önkínzástól, minden önigazultságtól, egyszerűen önmagamtól. Ahogyan mondja az apostol itt a 9. versben: “Mert ha te a száddal vallást teszel az Úr Jézusról és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol!” Tehát mi kell az üdvösséghez? Semmi más, mint a szíveddel hinni, és a száddal vallást tenni arról, hogy Jézus a te Megváltód. Semmi más!

Miért mondja az apostol, hogy ha már az ember hiszi, akkor a szájával is tegyen vallást róla? Azért testvérek, mert a szájjal való kimondás által mintegy realizálódik az, amit a szív hisz. A szájjal való kimondás által mintegy alakot ölt, mintegy élővé válik az, amiben vagy, Akiben a szíved hisz. Kimondtad már valaha igazán, szívbéli hittel, hangosan azt, hogy Jézusom, megváltó Istenem? Azt mondja az apostol: mindenki, aki így hívja segítségül az Isten nevét, megtartatik. Tehát: hinni Isten kegyelmében, Jézus érdeméért - ez az egyetlen helyes módja az Istenhez való viszonyulásnak, vagyis a kegyelem alapján való viszonyulás az Istenhez.

Igen ám, de hogyan jut az ember hithez? Ilyen hithez? Erre is felel az apostol, mert itten minden felvetett kérdésre felel az apostol, mintha vitáznék valakivel. Azt mondja: “azért a hit, hallásból van!” (17. vers) Tehát Isten hirdetteti az Ő Igéjét, és így támaszt hitet az emberben. Nem úgy keletkezik a hit, hogy fölajzom magamban ezt a lelki képességet - mert nekünk ilyen lelki képességünk nincs -, hanem egész egyszerűen Isten az Ő szavával, az Ő Igéjével mintegy teremti bennünk a hitet. Egy példát hadd mondjak el erre: a múltkoriban egy haldoklónál jártam, idős özvegyasszonynál. Két nagyon súlyos régi bűne nyugtalanította a lelkét, mert mint mondotta, érzi, hogy hamarosan meg kell jelennie az Isten színe előtt. Töredelmesen meg is vallotta. Erre én két Igét mondottam neki a Bibliából nagyon-nagyon nyomatékosan. Azt, hogy “Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” (1Jn 1,7) Meg azt, hogy aki hisz Jézusban, ha meghal is, él az. Még mindig szomorú szívvel az asszony azt mondotta: Ha maga mondja, nagytiszteletű úr, magának elhiszem. Erre azt válaszoltam neki: Nem én mondom, ne nekem higgye! Hogy jövök én ahhoz, hogy ilyesmit merjek mondani valakinek egy ilyen halálosan komoly pillanatban? Én csak tolmácsolom azt, amit maga az Úr Jézus mond. S akkor felderült az asszonynak az arca és azt mondta: Most már igazán hiszem, most már nyugodtan állok meg az Isten színe előtt.

Tehát Testvérek, a hit Isten Igéjének a meghallásából van. Amit Ő mond, azt nyugodtan hihetjük, arra rátehetjük nyugodtan az egész életünket, mert hiszen Ő is az egész életét tette rá minden szavára. És hogyha Ő azt mondja, hogy az Őbenne való hit által van élet mindnyájunk számára itt a Földön és az örökkévalóságban is, akkor ez halálosan igaz. Igazabb, minthogy mi most itt vagyunk. És minden szava és minden ígérete ennyire igaz. Hihetsz benne, számíthatsz reá.

De ha kegyelemből, ingyen, Jézus érdeméért, hit által van mindnyájunk számára üdvösség, akkor most már az ember ne is törekedjék a jóra, az igazra, az Isten törvényének a megtartására? De igen! Nagyon is törekedjék, csak azt ne higgye, hogy ezzel eleget tett az Istennek! Igen, a Krisztusban hívő ember is törekszik, nagyon is törekszik, de nem azért, mert fél az Istentől, és nem azért, hogy érdemeket szerezzen általa az Istennél, hanem azért, mert kegyelmet kapott. És most már hálából az egész életét odaszenteli az Istennek, és így akarja meghálálni neki azt a kegyelmet.

Drága Testvérek, tisztáztuk-e már magunkban, hogy milyen alapon viszonyulunk mi az Istenhez? Azt mondottam az elején, hogy ez minden hívő ember legalapvetőbb kérdése. Én nem szeretnék úgy meghalni, hogy ez a kérdés ne lenne tisztázva mindnyájunknak a szívében.
Félelem alapján, mint a pogány hívők?
Vagy a saját érdemeink alapján, mint a zsidó hívők?
Vagy pedig a kegyelem alapján, mint aki a megváltó Jézusban hisz?
Talán nem elég gyakorlati kérdés ez, de valójában mégis az, mert itt kezdődik az egész keresztyén élet! Minden egyéb buzgóság emberi erőlködés. Egyedül a kegyelem az Istené! Fölszabadító, új életet támasztó Krisztusi erőforrás és hatalom a számunkra. Hogy is mondotta az apostol itten: “Ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézus Krisztusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol”. (9. vers) Nos tehát, szívbeli hittel tegyen most vallást a szánk az Úr Jézus Krisztusról szép dicsértünk eléneklésével:

Kegyelem vagy, égi jó,
Mely minden bűnt eltörül,
Hagyd, hogy gyógyító folyó
Tisztogasson meg belül.
Élet-kút vagy, lüktetés,
Vízmerítni drága hely,
Ó, buzogj fel bennem és
Öröklét felé emelj.

(300. ének 4. vers)

Ámen

Dátum: 1970. április 5.