Joó Sándor Dr.

Mindig különös érzés fogja el az embert, amikor így, egy új esztendő küszöbén áll. Persze ez a különös érzés hamar el is múlik, mert az új esztendőnek az újdonsága is hamar elmúlik. Három nap múlva már senki sem érzi újnak ezt az évet. Éppen olyan megszokott lesz, szürke, mindennapi, mint a régi volt. De így, a legelején azért mégis van bennünk valami feszültség: vajon mit hoz ránk ez az év, mit várhatunk tőle, jót-e, vagy rosszat, mire készítsük fel magunkat?

A mai nemzedéknek - mióta Hirosimában és Nagaszakiban atombomba robbant - nincsenek már illúziói. Egy olyan korban, amelyben minden agy és erő a tömegpusztítás fejlesztésére van beállítva, nehéz dolog optimizmussal tekinteni a jövő felé. Nem csoda, ha a ma élő emberiség egyik jellemző tulajdonsága nem a reménytelenség, hanem a remény nélküliség. Nincs reménysége, nem vár semmi jót. Tehát nem pesszimista éppen, csak egyszerűen nem néz tovább, mint amilyen széles a televízió képernyője.

Pál apostol sem élt valami ragyogó kilátások között. Ha valaki tudta, mit jelent az élet veszélye, terhe, szorongattatása, hát ő igazán tudta, mégis tele van reménységgel, szinte ujjong a nagy, boldog reménység bizonyosságában. Mi ennek a titka? Az, hogy az ő szívében összekapcsolódik egymással a reménység meg a szeretet: ”A reménység pedig nem szégyenít meg; mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által, ki adatott nékünk.” (Róm 5,5) Pál reménysége nem értelmi meggondoláson, logikus mérlegelésen nyugszik, hanem egy belső bizonyosságon. Nála a szeretet az, ami mindent remél. Ezért írja, hogy annak az embernek a reménysége sohasem rendül meg, aki szeret. Csak persze itt nagyon fontos az, hogy milyen reménységről és milyen szeretetről van szó.

1) Nézzétek, milyen röviden és egyszerűen mondja Pál: ”A reménység pedig nem szégyenít meg!” (Róm 5,5a) Ő nem is számít arra, hogy egyáltalán csalódhat a reménységében. Roppant nagy kijelentés, mert az ember általában nagyon is jól ismeri azt, amit a költő így mondott: ”Csalfa, vak remény...” A Pál apostol korabeli görög irodalom is figyelmeztette állandóan az embereket, hogy vigyázzanak, mert semmi sem bizonytalanabb, mint az emberi reménykedés. Csak az istenek nem csalatkoznak váradalmaikban. Magunk is jól tudjuk ezt. Hányszor volt nekünk is olyan a reménységünk, mint a tűzijáték: sokat ígérően emelkedik a magasba, aztán szétpukkan, és csak egy kis füst marad utána. Hogyan mondhat hát akkor Pál ilyen merész dolgot, hogy neki olyan reménysége van, amely meg nem szégyenít, amelyből nem lesz keserű csalódás? Milyen reménységről van itt szó?

Nem olyanról beszél, amit mi általában jó értelemben vett idealizmusnak nevezünk. Mert ideáljai, eszményei, álmai, szép, boldog váradalmai lehetnek mindenkinek, és jó is, ha vannak. Nagy baj, ha már nincsenek ilyenek. A Biblia sehol sem mondja, hogy Isten majd kezességet vállal a mi váradalmainkért, ideáljainkért. Nem is mindig bizonyos, hogy helyesek az ilyen eszményi elképzelések. Mert például Péter apostol lelkében egészen más messiás-eszmény élt, mint amilyet Jézus megvalósított. Péter eszménye az volt, hogy Jézusnak nem lehet meghalnia. Csalódnia kellett legszentebb váradalmában és reménységében. Júdás is idealista volt. Amikor arról volt szó, hogy melyikhez ragaszkodjon - ideáljához, vagy a Jézusban megjelent Messiáshoz -, Jézust feladta. Ha szépek és jók is az elgondolásaink, igazak is, nem biztos, hogy Isten gondolatával és akaratával egyeznek. Gyakran csalódunk a legszebb és legszentebb váradalmainkban is. Például, amikor azt mondjuk: lehetetlen, hogy ez a drága betegünk meg ne gyógyuljon, ha van Isten, meg kell, hogy könyörüljön rajta. Szép és jó reménység, és a beteg esetleg mégis meghal - hiába reménykedtünk a jóban.

Az a reménység, amelyről Pál beszél, nem arra a jövőbeli elgondolásra irányul, amit mi emberek formálunk ki magunkban saját vágyaink szerint, hanem Istenre, és az Ő jövőbeli elgondolására. Sőt, tudjátok, mi a különbség az igaz és hamis reménység között? Az, hogy a hamis reménység mindig valamire tekint, például gyógyulásra, sikerre, baj elkerülésére, viszonyok megváltozására, az igaz reménység pedig mindig Valakire tekint: Istenre. Az élő, a mindenható, a szerető, a megváltó Istenre. Ennél a keresztyén reménységnél nem az a lényeges, hogy én mit várok Istentől, hanem hogy Isten mit vár tőlem? Mert Isten igen sok mindent közölt velünk az Ő terveiből. Csak néhány ilyen jövőbeli ígéretére hadd hívjam fel a figyelmeteket.

Határozottan megmondta például, hogy mi az Ő gyermekei maradunk, az Ő juhait senki ki nem ragadhatja az Ő kezéből, az övéit senki el nem szakaszthatja az Ő szeretetétől. Ha valaki tehát ebben reménykedik, sohasem fog csalódni. Ez a reménység sohasem fogja cserbenhagyni. Azután azt is félreérthetetlenül megmondta Isten, hogy az a munka, amit az Ő nevében, az Ő uralmáért végzünk, sosem lesz hiábavaló. Meg van írva: ”Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban”. (1Kor 15,58) Sok minden van, amiért nem érdemes fáradozni, de imádkozni, Istenben hinni, Jézust követni, bűn ellen küzdeni, a krisztusi indulatokat szóban, tettben megvalósítani - ezt érdemes! Ennek mindig meglesz az értelme, sőt az eredménye is. Ebben is reménykedhetsz. Azt is megmondta Jézus, hogy az Ő egyházán a pokol kapui sem vesznek diadalmat. Nem az van hát előttünk, hogy lassan elfogyunk, kihalunk, megszűnik a keresztyénség a Földön, hanem az, hogy megújul és győz. Csak te ki ne maradj belőle! És beszélt Jézus arról, hogy Isten uralma kiteljesedik a világon, a megváltás erői új ég és új föld teremtésében juttatják diadalra Isten örök dicsőségét. Ilyen jövőért érdemes élni, szenvedni, áldozni! Nem a teljes besötétedésre várunk tehát, nem arra, hogy lassan egészen beborul és jön az éjszaka, hanem a nappal jön, egy nagy boldog napkelet előtt vagyunk, egyre jobban megyünk bele a világosságba. Íme, ilyen megvalósulásra váró tervei vannak Istennek az előttünk levő jövendőben, és ezek az isteni tervek szinte a végsőkig feszítik a keresztyén gyülekezet reménységének a húrjait. Erre a reménységre igazán áll az, amit így mond az apostol: ”A reménység pedig nem szégyenít meg” - ebben nem csalódunk! Ez bizonyos! Ezért még meghalni is érdemes.

2) De hát miért olyan bizonyos ez a reménység? Pál nem magyaráz, nem bizonyít. A reménység nélküli embert úgysem lehet argumentumokkal meggyőzni. Pál sem mutat rá objektív tényekre, például arra, hogy Isten amit megígér, mindig beteljesíti, mint a karácsonyi eseményekben is. Nem! Pál azt mondja: ennek a megrendíthetetlen reménységnek más a titka - belső alapja, mozgatója van: a szeretet. De hát milyen szeretet? Így mondja az apostol: ”az Istennek szerelme". Vagyis arról az isteni szeretetről van szó, amely Jézus személyében és áldozatában realizálódott számunkra. Mert Jézusban nem kevesebb, mint maga Isten jelent meg a Földön, és azért jelent meg, hogy ezt a bűnös embervilágot a szeretetével átölelje. Jézus: ez a drága név azt jelenti, hogy Isten kitárja a karját meg a szívét előttünk egy nagy, bűnbocsátó, megváltó szeretetben.

Sőt azt mondja tovább az apostol, hogy Isten ezt a végtelen szeretetet nemcsak megmutatja, nemcsak hirdeti nekünk, hanem ez a szeretet ”kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által”. Istennek ez a hallatlan nagy szeretete nem bírt megmaradni az Isten szívében, túlcsordult a menny csatornáin és kiömlött. A pünkösdi lélekáradás tulajdonképpen ezt jelenti: megtelítődést az Isten szeretetével. Átitatódást az isteni megváltó szeretettel. És valóban: azok az emberek - a tanítványok - ugyanúgy kezdték szeretni ezt a világot, az embereket, mint Isten, mint Jézus. Még Mesterük gyilkosainak is boldogan hirdették a megváltás evangéliumát. Valóban az a csoda történt velük, amit Pál így mond igénkben: ”Az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által, ki adatott nekünk.” (Róm 5,5b)

Isten a szeretetnek ezt a Lelkét azóta sem vonta vissza. A pünkösd éppen olyan megismételhetetlen tény, mint a nagypéntek. Éppen ezért lehet nekünk is, ma is rendíthetetlen reménységünk. Mert ha Istennek a szeretete a mi szívünket is áthatja az Ő Lelke által, akkor mi is ugyanazzal a jó reménységgel tekinthetünk előre a jövendőbe, mint Pál apostol. Ha én Isten szeretetével a szívemben nézem az embereket, akkor nemcsak azt látom, hogy milyenek azok az emberek - milyen kicsinyesek, gyűlölködők, hitványak, utálatosak, csúnyák -, hanem azt is, hogy mivé lehetnek ugyanezek az emberek Jézus által, a megváltás kegyelmének az ereje által. És akkor úgy látom őket, mint jövendő kedves, szeretett gyermekeit Istennek, ”A ki azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson.” (1Tim 2,5) Tehát jó reménységgel vagyok az emberek iránt. Minden ember iránt!

De ugyanilyen jó reménységgel lehetek Isten szeretetével a szívemben az egész világ sorsa iránt is. Mégpedig azért, mert ezen a földön állt egyszer egy kereszt, egy nagy, véres kereszt, amelyen Isten testté vált szeretete mint halálra ítélt gonosztevő szenvedett ki. Ez a kereszt annak a bizonysága, hogy Isten kezébe vette ennek a Földnek a sorsát, hogy Istennek nagyon sokba van már az a jó, amit ezen a Földön, ezért a Földért elkezdett. Isten semmi áldozatot nem kímélt ezért a földi életért. Akkor pedig egy dolog feltétlenül bizonyos: még a bajok és szerencsétlenségek is kedvező és örvendetes eredménnyel fognak végződni. Isten még a szenvedéseket is e világ javára fogja fordítani.

Igen: reálisan, illúziómentesen nézünk bele a világba, de belekalkulálva mindenkor az eseményekbe Isten jóságát, erejét, hatalmát, ellenállhatatlan szeretetét. Én nem tudom, mi jön ránk az 1961. esztendőben, több-e vagy kevesebb nehézség, mint a tavalyiban, de egyet tudok: ez az 1961. esztendő is Jézus Krisztus uralkodásának az esztendeje lesz! Akkor pedig máris jó reménységgel tekinthetünk eléje!

Értitek már, miért van az emberekben olyan kevés jó reménység? Azért, amit Jézus egyszer így mondott: "Az utolsó időkben a szeretet sokakban meghidegül." (Mt 24,12) A reménységnek a szeretet az alapja. Akkor tudunk igazán reménykedni, ha szeretni tudunk! Szeretni pedig akkor tudunk, ha Isten szeretete kitöltetik a szívünkbe a Szentlélek által. Ahhoz, hogy meg nem szégyenítő reménységgel tudjunk most és mindenkor előre nézni és haladni, igen komolyan kell vennünk azt a könyörgést, amit így szoktunk énekelni:

Egyedüli reményem, Ó Isten, csak te vagy;
Jövel és nézz meg engem, Magamra, ó, ne hagyj!
Ne légy tőlem oly távol, Könyörülj hű szolgádon,
Úr Isten, el ne hagyj!

(276. ének 1. verse)

Ámen

Dátum: 1961. január 1.

Pár nappal ezelőtt volt nálam valaki a lelkészi hivatalban és elpanaszolta sok búját-baját, ami az utóbbi napokban szakadt rá. Elmondta, mennyi bosszúsága van a lakással, a mesteremberekkel, mennyi kellemetlensége a szomszédokkal, saját maga egészségi állapotával, hogy felgyülemlett a gondja, baja éppen az ünnepekre, és a végén felkiáltott: Hát ez a karácsony?! Atyámfiai! Sokan még mindig nem tudják valójában, hogy mi a karácsony. Nos, ebben az igében, amit felolvastam, benne van a karácsony egész lényege. Igen, a karácsony az a szent csoda, hogy ”megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek” (Tit 2,11a), és ami ebből gyakorlati következményként reánk hárul, hogy ”megtagadván a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelen való világon”. (Tit 2,12) Ha ezt igazán megértjük, akkor mindenképpen jó karácsonyunk lesz. És én azt szeretném, ha mindnyájunknak jó karácsonya lenne, ezért nem is akarok egyebet, mint ezt az igét jól megértetni veletek. Vegyük hát sorra minden kijelentését!

”Megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek” - mondja a 11. versben, s ez az egyik oldala a karácsonyi csodának. Kegyelem! Milyen mérhetetlen mélységű szó ez! Még mélyebb, mint a szeretet! A szeretet bár jöhet csak az egyik oldalról is, mégis viszont-szeretet nélkül tehetetlen. Nem tud teljes pompájában kivirágzani, nem tudja magát adni. A kegyelem viszont mindig csak az egyik oldalról jön. Nem is lehet viszont-kegyelemmel viszonozni. Ez éppen a lényege. Nem kér semmit, csak ad! Mindent ad. Egészen önmagából él, és egészen a másikért! Nincs nagyobb, mint Isten kegyelmével megáldva lenni! Istennek ez a kegyelme jelent meg! Kijött a kegyelem! Én nem tudom, hogy a többi bolygón, meg a többi naprendszer bolygóin miként van élet, és milyen az, de egy bizonyos: ezen a mi bolygónkon, ezen az oly sok ártatlan vérrel, undok bűnnel, rengeteg hitványsággal bemocskolt darabján a mindenségnek, amelyen szinte érezhetően is átok alatt, isteni harag súlya alatt szenved az emberi élet, ezen a Földön: megjelent a kegyelem! Az isteni kegyelem! - Megjelent! Tehát változtatni már nem lehet rajta. Megkérdezésünk nélkül, szuverén teljhatalmából cselekedett Isten, amikor e földön megjelentette az Ő kegyelmét. Ezt az isteni tényt sem emberi engedetlenség, sem kétségbeesés, sem atombomba, sem semmi egyéb erő visszacsinálni nem tudja! A kegyelem itt van! Megjelent!

És ez nemcsak egy szép elmélet, amit emberek gondoltak ki maguknak. A kegyelem megjelenése nem mitológiai misztériumjáték, hanem - és éppen ez a csodálatos benne - történeti tény! Isten kegyelme egy élő személyben jött el hozzánk, a kegyelem egy történelmi személyiségként jelent meg a Földön, testünkből és vérünkből való emberi személlyé lett közöttünk. A kegyelem megjelenése nem valamiféle mennyei látomás, hanem földi történés, olyan gyermekszületés, amely a rendes emberi történelem menetében fordult elő. Nem valamikor és valahol, valami bizonytalan megfoghatatlanságban történt, hanem a térképen ma is ismert Betlehemben és a profán történelemből is jól ismert Augustus római császár idejében. A kegyelem megjelenése: egy újszülött gyermek, egy Jézus nevű zsidó ember, egy olyan férfi, aki beszélt, cselekedett és keresztfán halt meg! Tehát olyan valóságos és reális tény Isten kegyelmének a megjelenése, mint akár a te vagy az én megjelenésem a Földön.

Igénk úgy mondja, hogy ez a kegyelem: ”idvezítő”! Az Isten üdvözítő kegyelme! Megint olyan mély értelmű szó, amit már nem is értünk igazán. Egy képpel hadd próbáljam érzékeltetni: Mikor még nagyon kicsi gyerek voltam, előfordult, hogy este, ha édesapám még nem volt otthon, ébren várakoztam, nem mertem elaludni. De amikor meghallottam a kulcs zörgését a zárban és a jól ismert, súlyos, biztos lépéseket az előszobában, megnyugodtam. Akkor már jó volt, akkor már el mertem aludni, hiszen a hatalmas, erőteljes ember, az édesapai szeretet megtestesülése otthon volt. - Valami ilyen biztatást, ilyen megnyugtató örömet jelent az, hogy: üdvözítő. Hiszen Jézus éppen a hatalmas Isten édesatyai szeretetének a megtestesülése. Isten itthon van. Velünk van. Most már jó. Valami ilyen nagyon jót jelent ez a szó: üdvözítő. Ez a szó egy kicsit régies csengésű és túlságosan a síron túli jövőre irányítja a figyelmet. Pedig ez mai szóval így mondható: boldogító. Vagyis Isten kegyelme, amely megjelent, ahova kiárad, ott az embereket boldoggá teszi. Nemcsak arról van szó, hogy egy kicsit elviselhetőbbé teszi számunkra az életet.

Hogy van? - kérdezik az emberek egymástól, és majdnem mindig ilyenformán válaszolunk rá: megvagyok, csak... Nos, Istennek ez az üdvözítő kegyelme minden ilyen "csak"-ot megszüntet. Akkor többé nincs semmi "csak" és semmi "de", ami a boldogságot korlátozná. Igen, Isten üdvözítő kegyelme éppen azt jelenti röviden és egyszerűen, hogy minden jó lesz. Lelkileg is jó, testileg is jó úgy, ahogy van. Csodálatosképpen az emberek is jók lesznek úgy, ahogy vannak, meg a társadalom is, a világ is jó. És az idő is jó, meg az örökkévalóság is jó. Minden annyira jó, hogy igazán öröm élni. Mert ha Isten tesz valakit boldoggá, akkor az igazán boldog, az mindazt megtalálja Istenben, ami a teljes boldogsághoz szükséges. Emlékeztek, mi történt Zákeussal, amikor néki is megjelent Jézusban az Isten üdvözítő kegyelme? Így mondta Jézus: ”Ma lett idvessége ennek a háznak!” (Lk 19,9b) Más szóval: akkor lett boldoggá igazán ez az ember. Pedig addig is azt kereste a boldogságot, az örömet, azért igyekezett vagyont gyűjteni. Elvett mindenkitől mindent, amit csak tudott, most pedig éppen fordítva: szétosztott mindent, és ő is örült. Ó de boldog volt! Másokat is boldoggá tett. Sok gondterhelt arcon fakadt mosoly, sok keserű könnycsepp száradt föl, sok fölgyülemlett indulat csillapodott le. Jerikó nagy részében boldoggá vált az élet. Ilyen az üdvözítő kegyelem! Boldoggá teszi, akit ér. Boldoggá a Földön is, meg a másvilágon is. Örökre boldoggá!

És Istennek ez az üdvözítő kegyelme minden embernek megjelent. Senki sem mondhatja, hogy az ő számára nincs kegyelem, nem lehet ilyen boldog. Mintha csak külön kihangsúlyozná az ige, hogy ”minden embernek”. A szomorúnak is, de az örvendezőnek is. A boldogtalannak is, de a szerencsésnek is. Azoknak is, akik társbérletben laknak, meg azoknak is, akik kórházban fekszenek. Annak is, akihez senki sem szólt tegnap este, annak is, akinek a legszomorúbb napja volt tegnap. Azoknak is, akiktől finnyásan elhúzódnak. A négereknek is, meg a keletieknek is, meg a nyugatiaknak is, meg az európaiaknak is. Hiszen nézzétek: egy gyermek fekszik ott a jászolban. ”Ez pedig néktek a jele:” - mondja az angyal a pásztoroknak - ”találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban”. (Lk 2,12) Nem volt ez számukra csalódás? Istent keresni, és egy gyermeket találni? Nem bizony! Sőt éppen ez a karácsony nagy gazdagsága, hogy a hatalmas Isten olyan kicsivé, olyan alacsonnyá, olyan szegényessé tette magát, hogy mindenki, a legkisebb is, a leghitványabb is, a legrosszabb is, a legelveszettebb élet is hozzájuthat. Te is. Én is. Minden ember! Éppen ez a karácsony nagy gazdagsága, hogy Isten az Ő üdvözítő kegyelmét olyan kicsi és egyszerű formában prezentálta a világnak, hogy a legkisebb száj is ehet belőle.

De! Ez a kegyelem, amely Isten üdvözítő erejével teljesen megjelent minden embernek, valamire tanít, azt mondja tovább igénk. Íme ez a karácsonyi csoda másik oldala: ”A mely arra tanít minket, hogy megtagadván a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenvaló világon”. (Tit 2,12) Ez az ”arra tanít” kifejezés az eredeti szöveg pontosabb fordítása szerint erősebb, majdnem úgy lehetne mondani, hogy arra kötelez, elkötelez vele, végbevisz bennünk valamit, létrehoz valamit: egy belső átváltozást, átalakulást. Azt eredményezi, hogy mi magunk is egészen személyes döntésre jussunk, határozott cselekedetekkel válaszoljunk rá, mégpedig azzal, hogy megtagadjuk a hitetlenséget.

Röviden, itt arról van szó, hogy az igazi karácsony nemcsak szép, romantikus, lelket ringató hangulat, hanem gyakorlati következményekkel jár. És ezt azért olyan fontos kihangsúlyozni, mert még mindig a ”Stille Nacht, Heilige Nacht” melódiáinak a hangulata jelenti számunkra a karácsonyt. Az, hogy lelkünk pár órára elmereng a szenteste és az elmúló esztendő szentimentális hangulatában. Ne értsük félre! Ez is valami egy rideg világban. Sőt meghatóan szép. Miként az is meghatóan szép tud lenni, amikor a végtelen rónaságon az esti nap fénye körülragyog utolsó sugaraival egy elhagyott, düledező kunyhót. De a fény mindjárt elvonul és akkor bizony az megint csak egy árva, düledező viskó, amely a hideg és az éjszaka ellen semmi védelmet nem nyújt. Ilyen a karácsonyi hangulat is: az élet rideg valósága ellen nem nyújt segítséget. És akkor abból a ”szép” karácsonyi ünnepből nem marad egyéb, mint néhány gyertyacsonk és elszóródott angyalhaj, és másnap a fenyőfa lehulló tűleveleivel együtt az egész karácsonyi hangulatot is kisöpörjük újra az életünkből.

Isten üdvözítő kegyelme úgy jelent meg minden embernek, hogy akik ezt el is fogadják a maguk számára, azokban ez a kegyelem új szívet teremt, új lelket munkál, belső erőforrásokat nyit föl. Ez a kegyelem nem valamiféle csodaelixír, amit ha valaki megszerez magának, automatikusan részesül a boldogságban és halhatatlanságban, hanem Istennek ez a kegyelme egy élő személy, a názáreti Jézus személyében jön hozzánk, és így velünk is, mint személyekkel bánik, vagyis döntés elé állít. ”Megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek” - ez igaz, de te azáltal részesülsz benne, ha most már a magad részéről megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan, és kegyesen élsz a világban. Különben semmi közöd ahhoz a kegyelemhez, amely megjelent minden embernek.

Tehát megtagadva a hitetlenséget, helyesebben az istentelenséget, vagyis az Isten-nélküliséget. Azt, hogy életünk nagy részét az Isten jelenlétének a figyelembevétele nélkül éljük le. Ha Isten megtette karácsonykor, hogy Jézusban közénk jött, belejött a családi, hétköznapi, mindennapi életünkbe - nemcsak úgy, hogy fel-feltűnik egy-egy nagyobb esemény alkalmával, hanem úgy, hogy bevonul a mindennapiságba -, akkor nekünk sem lehetnek olyan óráink, napjaink, ügyeink, gondolataink, amelyekből kihagyjuk Istent! Ne legyenek istentelenül, Isten nélkül átélt szakaszai, Isten-mentes területei az életünknek. Ezt jelenti a ”megtagadván a hitetlenséget és a világi kívánságokat.”

Azt pedig, hogy ”mértékletesen, igazán és szentül éljünk”, egy példával hadd illusztráljam. Hieronymus, a Biblia első latin fordítója beszélgetett egyszer lélekben a betlehemi jászol előtt térdelve a gyermek Jézussal. Ő maga írta le a következőképpen: ”Ah, Uram, hogy fázol, milyen kemény a fekhelyed, s mindez érettem! Miként hálálhatnám meg neked?” S akkor mintha így válaszolt volna a Gyermek: Semmit sem kívánok úgy Hieronymus, mint azt, hogy énekeld: Dicsőség légyen a magasságban Istennek! Így folytattam: Kedves Jézus, valamit adnom is kell neked, hadd adjam hát oda minden pénzemet! A Gyermek így válaszolt: Hiszen enyém a menny meg a föld, nincs rá szükségem, add oda nálad szegényebb embereknek. Ezt úgy veszem, mintha nekem magamnak adtad volna. Majd így folytattam: Kedves Jézus, szívesen megteszem, de néked is hadd adjak valamit. Mire a Gyermek ezt mondta: Kedves Hieronymus, add hát nekem a bűneidet, a nem tiszta lelkiismeretedet és a kárhozatot, ami rád vár. - Megkérdeztem: és mit akarsz tenni vele? Jézus így válaszolt: magamra akarom venni, bűneidet el akarom hordozni, és meg akarok bűnhődni értük, lelkiismeretedet pedig meg akarom tisztítani, és a kárhozatot számodra üdvösséggé akarom változtatni."

Íme, itt ugyanarról van szó, mint igénkben: mértékletesen, igazán és szentül élni. Szentül, azaz Istent dicsérve. Igazán, azaz a körülöttünk élő emberek javára. Mértékletesen, azaz minden felismert bűnünktől a Krisztus által megtisztítva, s mindezt ”a jelenvaló világon”! Nem egy elképzelt világban, hanem ott, azon a helyen, ahol éppen vagy, abban a környezetben, ahol élsz, ahol dolgozol, ahol emberekkel foglalkozol, ahol olyan nehéz, de ahol olyan nagy szükség van arra, hogy valaki mértékletesen, igazán és szentül éljen! E ”jelenvaló világon” - mondja igénk.

E jelenvaló világ számunkra itt és most (1961.) társadalmilag a népi demokrácia világa, világnézetileg a marxista ateizmus világa, nemzetközileg a háború és béke feszültségének, politikailag a Kelet és Nyugat ellentétének a fenyegető világa. Nos, ebben a jelenvaló világban élhetsz te az isteni üdvözítő kegyelem hatása alatt mértékletesen, igazán és szentül! Ezért volt a karácsony, ezért van a karácsony, s akkor ér valamit a karácsony, ha arra kötelez, hogy mértékletesen, igazán és szentül élj e jelenlevő világon Jézusért, Jézussal!

Ámen

Dátum: 1961. december 25. karácsony.

Kevesen tudják, hogy ez elmúlt héten zárult Újdelhiben, Indiában az Egyházak Világtanácsának III. Nagygyűlése. Az a hatalmas összesereglés, amelyen 150 országból 178 féle keresztyén egyháznak a küldöttei, mintegy 1500 ember, tanácskozott három héten át Krisztus ügyéről a Földön. Most történt meg, hogy az orosz ortodox egyház is csatlakozott az Egyházak Világtanácsához, és a római katolikus egyház is képviseltette magát megfigyelők által a gyűléseken. A tanácskozások fő témája ez volt: Krisztus a világ világossága... Majd még bizonyára sokat fogunk hallani arról, mi mindent tárgyaltak meg ez alatt a főcím alatt, ha majd hozzánk is elérkeznek a híradások erről a nagy jelentőségű gyűlésről. Én most mindezt csak azért mondtam el, mert az előbb felolvasott ige nekünk is a világosságról beszél. Arról, hogy Isten a világosság, arról, hogy mi is, akik Őhozzá tartozunk, világosságban járunk! Mit jelent ez, és milyen gyakorlati következményekkel jár ez ránk nézve, erről szeretnék most beszélni.

Egyik legnagyobb ajándék az ember számára a világosság! Képzeljétek el, mi lenne velünk világosság nélkül?! Képzeljétek el, egy nyomasztó, fájdalmakkal teli, átvirrasztott éjszaka után milyen örömet, mennyi biztatást hoz a hajnal derengő világossága. Az ember szinte úgy érzi, máris könnyebb a teher, enged a szorongás, tűnik a félelem pusztán azáltal, hogy jön a világosság. Világosodik! Egyszerre milyen plasztikussá válik János apostolnak ez a mondása: ”Az Isten világosság”. (1Jn 1,5) Itt persze a világosság jelkép, szimbólum, minden magasztosnak, tisztának, jónak, sugárzó erőnek a szimbóluma. Miként a világosság: Isten is teljesen közli magát, mégsem fogy soha. A világosság egy hallatlan pazarlás, tékozlás, jut belőle mindenüvé, áthat mindent, életet jelent, örömet hoz, győzelmet képvisel, szolgálatot végez. Ilyen az Isten! Világosság!

Igen, Isten szent, jó és önmagát közlő hatalom. Éltető erő, életfeltétel. Aki Vele közösségben van, az maga is világosságban él. És mi, emberek éppen erre vagyunk teremtve, elhívva, hogy közösségben éljünk Vele, és így részesek legyünk az Ő jóságában, tisztaságában, örömében, szeretetében. Tehát hogy mint a bolygók, amelyek a Naptól kapják a fényt, visszatükrözzünk valamit az Ő dicsőségéből. Ez a keresztyén élet lényege: befogadni, hogy kisugározhassam másokra is Isten világosságát. Mindig újra megtelítődni, hogy szolgálhassak másoknak is Isten jóságával, szeretetével, békességében. Láttam már ilyet is.

Van a gyülekezetünkben például egy villanyszerelő. A múltkor hallottam róla egy nem református embertől, hogy náluk, a hivatalban gyakran hívnak villanyszerelőt, és már előre örül mindenki, ha történetesen ez, a mi gyülekezetünkből való szerelő megy ki hozzájuk, mert ez annyira más, mint a többi. Mindig mosolyog, mindig szolgálatkész, mindig precízen végzi a munkáját, sugárzik belőle valami tisztaság, jóság. Így mondta az a nem református ember. Vagy például, tegnap meglátogattam a János kórházban egy beteget. Amikor az ápolónő megtudta, kit keresek, felkiáltott: ó, az egy angyal! Látjátok: a nyűgös, kötözködő, panaszkodó betegek között az, aki Istennel igazán kapcsolatban van, olyan, hogy a betegektől szenvedő ápolónő fölüdül mellette, és azt mondja rá önkéntelenül: ó, az egy angyal! A betegágyon, fájdalmak között is sugárzott belőle az a bizonyos Világosság!

Így mondta Jézus is, amikor arra intett: ”Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16) Óh, tudjuk mi már ezt nagyon jól, csak éppen nem történik semmi. Olyan kevés belőlünk az a bizonyos sugárzás. Nem kellene már nekünk, akik annyit hallgatjuk az igét, sokkal jobban fénylenünk?
A felolvasott ige olyanokról is beszél, akik nem járnak a világosságban, vagyis akik nem sugároztatják Isten szentségét, jóságát, szeretetét, fényét, és azt mondja róluk: ezeknek nincs közösségük Istennel! Megszakadt, ha volt is talán valamikor. Olyan félreérthetetlen az ige szava: ”Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és sötétségben járunk; hazudunk és nem az igazságot cselekeszszük.” (1Jn 1,6) Vagyis közösségben lenni Istennel és sötétséget árasztani: ez lehetetlen, ilyen nincs. Aki Istennel igazán közösségben van Vele a hite által, meg az imádságai révén, az meg is látszik rajta. És ha nem látszik meg, akkor nyilván megszakadt a kapcsolata Istennel. És ha mégis azt állítja, hogy van, akkor valami más baj van. Éppen erre mutat rá itt az ige.

Gyakran van úgy, hogy valaki ”közösségben” van Istennel, vagyis hallgatja, olvassa az igét, foglalkozik Isten dolgaival, szereti az egyházat, szokott imádkozni, szinte fürdik a világosságban, és mégsem sugárzik át rajta szinte semmi az Isten fényéből és melegéből. Ahhoz, hogy Isten világosságának valami fénye átvilágíthasson rajtunk, a szavainkon, meg a cselekedeteinken, ahhoz előbb valaminek történnie kell. Egy példával hadd próbáljam megmagyarázni: Már elszoktunk a petróleumlámpa használatától. Én a nyáron majdnem két hétig voltam olyan helyen, ahol még mindig ezt használják az emberek. Eleinte egészen jól világított nekem is, de hovatovább egyre kevésbé. Hiába csavartam föl a lángját, szinte annál halványabbá vált a fénye. Míg egyszer rájöttem, hogy persze, hiszen ennek a lámpának időnként meg kell tisztítani az üvegét! Hiába ég benne a láng, ha az üveg kormos és nem engedi át a fényt. Nos, vajon nem itt van-e nálunk is a baj? Meg kellene előbb tisztulni attól a valamitől, ami elhomályosítja lelkünk üvegét.

Már megint bűnről van szó! - mondhatná most valaki. Nos igen, a bűnről, de most ennek az igének a fényében lásd meg, mi is az a bűn, amitől meg kellene már végre tisztulni. Így mondja az ige: sötétség, a bennünk levő sötétség. Vagyis mindaz a cselekedet, gondolat, érzés, ösztön, vágy, amit nem szeretnél, ha világosságra kerülne, ha láthatóvá válna, ami nem bírja el a napvilágot, nyilvánosságot, a hitvestársad vagy a gyermeked vagy az édesanyád tekintetét. Igen, az a tetted, gondolatod, érzésed, vágyad, ami nem való az Isten elé. Tudom, hogy vannak benned is ilyen sötét foltok! Nézzétek csak, mit mond igénk: ”Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk.” (1Jn 1,8) Van valaki, aki mindig csalja magát? Ugye te is tudod, mi az, amitől neked kellene megtisztulnod! Nézd, addig hiába imádkozol, hiába hallgatod az igét, hiába akarsz jó keresztyén lenni, hiába mutatod a legjobb képet - sugározni az Isten világosságát nem fogod! Én is hiába csavartam fel a lámpa lángját, csak még kormosabb lett az üveg. - Megtisztulni kell egyszer, vagy újra, de igazán!

Nézzétek, igénk éppen erről beszél, hogyan lehet megtisztulni. Itt van megírva az az ige, amit az összefüggésből kiemelve is annyiszor szoktunk idézni. Valóban az egyik legfőbb mondanivalója az egész Szentírásnak, benne van az egész evangélium. Íme: ”Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” (1Jn1,7b) De az egész vers így hangzik: ”Ha pedig a világosságban járunk, a mint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Vagyis, ha merünk a bennünk levő sötétséggel, a bűneinkkel kilépni a világosságra, Isten elé állni, ha merjük vállalni, hogy Isten világossága leleplezze bennünk a hitványságainkat: akkor történik meg az, hogy Jézus vére megtisztít minden bűntől. Azt jelenti ez, hogy a benned is meglevő bűnnek egyetlen elintézése van: Jézus vére. Ismeritek a magnetofon készüléknek azt a tulajdonságát, hogy nemcsak felvenni lehet vele egy szalagra az elhangzott beszédet, szavakat, hanem ha egy másik billentyűt nyomunk le, mindent le is lehet törölni vele, ami rajta volt. Van valami, ami a lélekről is letöröl mindent, minden foltot, amit régi és új bűnök hagytak rajta: a Jézus vére! ”Megtisztít minket minden bűntől” - mondja igénk. Töröl mindent az a szent vér, amely ott a keresztfán csordult ki Jézus testéből; valami csodálatos módon törli Isten emlékezetéből a bűneidet. Ezt nem én mondom, ez meg van írva a Bibliában: ”megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem” - mondja a Seregeknek Ura. (Jer 31,34c) Tehát Jézus vére a saját szívünkben, életünkben is töröl mindent, meg Isten emlékezetében is. Ez az egyetlen elintézése a bűnnek. Mert hiába próbálom jóvátenni, leimádkozni, levezekelni, vagy egyszerűen nem komolyan venni, elfelejteni: előbb-utóbb visszatér az emléke, tovább él, éget, vádol, nyom, fáj, bénít, roskaszt, életunttá tesz. Mert a bűn, a legkisebb is, a halál mérge, tönkretesz lelkileg. Egyetlen módon van szabadulás tőle: Jézus vére által. Egyedüli ellenszere van, ellenmérge: Jézus vére!

Sokszor nem is tudatos valakiben a bűne, nem is tudná megmondani, hogy mi az, ami emészti belülről, csak azt érzi, hogy valami ott bent nincs rendben, valami kielégítetlenség érzete gyötri. Minden embernek van múltja, és abban van örvendetes emlék is, fájdalmas is, sőt elfelejtett emlékek halmaza is. És ezek között van néha valami elintézetlenség, régi-régi dolog talán, de belenyúlik a jelenbe, elsötétíti a jövőt, bénítja a tetterőt, gyötri a lelket. Az ember talán pszichiáternél keres segítséget, gyógyszereket szed, injekciókat kap rakásra, és mégsem használ semmit! Igen, mert a baj valahol mélyebben van, ott, ahol a lélek Istennel érintkezik, de nem tud érintkezni, mert összeütközésbe került valamikor, valahogyan Isten törvényével, beleütközött a szegletkőbe, Isten erkölcsi világrendjébe, és összezúzódott rajta. Megsérült a lelke. Ismerek valakit, akire annyira ránehezedett egyszer egy régi bűnének az emléke, hogy szinte belerokkant a lelke. Hozzátartozói nem tudták mire vélni az azelőtt mindig jókedvű ember elkomorodását. Ideggyógyintézetekben szenvedett át néhány évet, nem javult. Teltek az évek. Majd 20 esztendő múlva, amikor egyszer egy csendes, meghitt beszélgetésben ezt az igét meghallotta: ”Jézus Krisztusnak... vére megtisztít... minden bűntől", akkor szabadult fel végre. Akkor oldódtak meg a lelke kötelékei. Hát igazán ez az egyetlen módja a bűntől való szabadulásnak: Jézus vére! Higgyétek el, ha volna más mód, nem jött volna Jézus e világra, nem vállalta volna a kereszthalált, nem ontotta volna a vérét. Amikor igénk ezt mondja: Jézus vére az, amely megtisztít minden bűntől, akkor ebben az is benne van, hogy ez az egyetlen, más nincs! A lelked bekormozódott, elhomályosodott lámpaüvegét csak ezzel lehet megtisztítani!

De hát miként válik ilyen hathatóssá rajtunk Jézus vére? Erre is van az igében válasz: ”Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1,9) Mi a bűnvallás? Isten világosságában, mintegy Isten szemével nézni magam, és amit így látok, azt elmondani. Nézzétek, itt határozottan össze van kötve a bűnvallás és a bűnbocsánat egymással. Mert a megvallás éppen az a lelki mozdulat, amellyel ráteszem a bűneimet egyenként Jézusra, az Isten Bárányára, hogy az Ő vérének tisztító ereje érvényesüljön rajta. A megvallás az a lelki mozdulat, amellyel beleteszem a bűneimet Isten bűnbocsátó kegyelmébe. A megvallás által válik egészen konkréttá a bűnbocsánat. Amikor elmondom Istennek, akkor tudom, hogy most már az, éppen az van megbocsátva, ami zavart, ami kísértett, ami megterhelt, ami talán komorrá tett, aminek az emlékétől talán nem tudtam szabadulni, amire azt hittem, hogy erre nincs bocsánat, amiért a lelkiismeretemet nem tudtam megnyugtatni, amit talán még magam sem tudtam magamnak megbocsátani: az van most megbocsátva! Azt bocsátotta meg az Isten! ”Ha megvalljuk bűneinket - mondja igénk -, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1,9) Ha megvalljuk bűneinket, akkor igaz, amit Ézsaiás könyvében így olvasunk: ”Eltöröltem álnokságaidat, mint felleget, és mint felhőt bűneidet; térj én hozzám, mert megváltottalak.” (Ézs 44,22)

Láttad már, amikor a reggeli köd eloszlik a napfényben, szinte semmivé válik, felszívódik? Úgy, hogy nincs többé. Nos, ilyen a bűnbocsánat: amit megvallottál, amit a Jézus vére alá tettél, az nincs többé! Olyan, mintha sohasem lett volna. És tudjátok, milyen nagy különbség az, amikor valaki maga bocsátja meg magának a bűneit, vagy amikor valakinek Isten bocsátja meg? Az egyik még mélyebbre merülés a bűnben, a másik megtisztulás a bűntől! ”Ha megvalljuk bűneinket” - de nehéz eddig eljutni! Megvallani azt, amiknek éppen a takargatására idegződött már be minden törekvésünk. Nos igen, ha megvalljuk! És aki még mindig azon finnyáskodik, hogy Istennek még csak megvallja, de úgy, ahogyan Jakab mondja: egymásnak? Azt nem! Annak akkor még mindig nem fáj eléggé a bűne, még mindig védi, fedezéket csinál neki, még mindig olcsón akarja megúszni a bűnbocsánatot. Pedig a bűnbocsánat igaz, hogy ingyen van, de nem olcsón! ”Ha megvalljuk”! A bűnvallás részünkről az első halálos döfés a saját hitványságaink felé. Aki igazán meg akar tisztulni, az a legradikálisabb módját válassza a tisztulásnak, azt, amit Jakab mond: ”Valljátok meg bűneiteket egymásnak”. (Jak 5,16) Igen, egy másik ember előtt való bűnvallás segít komolyan venni a bűnöm realitását, és az Isten jelenlétét! És segít megtalálni a megbánás helyét.

Igen, atyámfiai, ez a tisztulás, ez a legelső lépés. Mindig újra ez! A karácsonyra való készülésben is ez! Majd ezután mondja Isten, mit akar veled tovább. Egyszer egy kisgyerek azon piszkosan, ahogyan a kertből, a játékából bejött, segíteni akart anyukájának, megteríteni az asztalt. Édesanyja rászólt: előbb mosd meg a kezed, addig semmihez se nyúlj, semmi mást ne tégy, mert bemocskolsz mindent. Te is addig ne nyúlj se szolgálathoz, se imádsághoz, se egyházi ügyekhez, Isten dolgaihoz, semmihez, amíg meg nem tisztulsz! Igen, Jézus vére által, amely megtisztít téged is minden bűntől!

Újdelhiben arról tárgyaltak a világ minden részéből való keresztyének, hogy Jézus a világ világossága. De Jézus rajtad keresztül a világ világossága! A te szolgálatod, munkád, társadalmi helyzeted, viselkedésed révén akar belevilágítani a te világodba! Ezért fontos, hogy a lámpaüveg tiszta legyen!

Ámen

Dátum: 1961. december 10.

Jézus ezekkel a szavaival a jövőre irányítja a tekintetünket. Jövő: ebben a szóban nagy adag optimizmus van: aki a jövőről beszél, annak reménysége van. Vajon az egyházzal kapcsolatban is ilyen reménykedő optimizmussal tekinthetünk a jövőbe? Meg vagyunk győződve arról, hogy van jövője az egyháznak? És lesz egyháza a jövőnek? Hogyan néz ki az egyház jövője, és hogyan néz majd ki a jövő egyháza? Erről szeretnék most ezzel az igével kapcsolatban beszélni.

A jövőt általában úgy szoktuk elképzelni, mint valami szilárd valóságot, mint valami olyan tájat, ami előttünk fekszik. Messziről már szinte látjuk dombjainak és völgyeinek a körvonalait, és mi egyre jobban haladunk felé, közeledünk hozzá. Még eltakarja előlünk a távolság köde, de minden további lépéssel, amit feléje teszünk, egyre jobban föltárul, kibontakozik a ködből, de nem tudjuk sohasem, mit rejt valójában. A világ jövője felé meglehetősen vegyes érzelmekkel, váradalmakkal tekintünk ma előre. Mert egyfelől kétségtelennek látszik, hogy az egyre szaporodó emberiség számára az egyre fejlődő technika és iparosodás tudja csak biztosítani az életet a jövőben; másfelől pedig az is kétségtelen, hogy éppen az egyre fejlődő technikával és iparosodással való visszaélés lehetősége fenyegeti mindennél jobban az emberiség életét a jövőben. Így fejezte ezt ki egyszer valaki: a modern technikai fölkészültség vagy a háborút írtja ki, vagy az emberiséget. Világi értelemben jövőről beszélni egyáltalán csak az alatt a reménység alatt lehetséges, hogy egy esetleges atomháború nem pusztítja el az életet a földön, és ezzel nem teszi tárgytalanná a jövőről való beszéd egész problémáját. Tehát egyáltalán jövőről az emberiség számára csak úgy beszélhetünk, ha az emberiség életben marad. Nos hát éppen ebben a mai korban, egy ilyen jövő felé haladó korban, milyen kilátásaink lehetnek az egyház jövőjét illetően? Abban a korban, amelyet egyre jobban meghatároz a technika fejlődése és az iparosodás növekedése, és még egy harmadik tényező: a szekularizáció, tehát a vallástalan, az ateista, az Isten nélküli gondolkodás egyre szélesebb körben való terjedése. Milyen kilátásaink lehetnek egy ilyen korban az egyház jövőjét illetően?

Nos, az egyház jövőjét kétféleképpen is szokták általában látni: optimistán vagy pesszimistán. Előre hadd mondjam meg, hogy mind a kétféle látás hibás, mert nem bibliai látás!
Az optimista látás szerint az egyházé a jövő. Eszerint tehát a presztízsveszteség, amit az egyház ma szerte a világon kénytelen elszenvedni, csak átmeneti állapot, mert a lassan mindenből, minden emberiből kiábránduló lélek, és a puszta létében egyre jobban fenyegetett emberiség végül mégiscsak kénytelen lesz a Krisztus egyházánál keresni az oltalmat és a segítséget. Tehát az egyházé a jövő, az egyház a jövőé! Ez az optimista látás. És a pesszimista látás szerint: az egyház a múlté. Régi dicsősége, fénye, befolyása, hatalma, tekintélye egyre jobban elhalványul, és lassan szinte kialszik! Sokféle jele van ennek a világban. Kelet-Németországban egy fiatal lelkész körkérdést intézett a gyülekezete tagjaihoz, hogy ki miképpen képzeli el az egyházat 1970-ben. A ma (1964) még egyházhoz tartozó emberek hány százaléka lesz még akkor az egyházban? A ma még templomba járók közül hány százalék fogja még akkor felkeresni az istentiszteleteket? És azok közül, akik ma közönyösen, vagy ellenségesen nézik az egyházat, hányan válnak aktív egyháztagokká? A beérkező válaszok legnagyobb része a pesszimista látás szerint nyilatkozott az egyház ilyen közeli jövőjét illetően. Szintén Kelet-Németországban az egyik evangélikus templom ajtajára minden hónapban kifüggesztik azoknak a neveit, akik abban a hónapban jelentették be az egyházból való kilépési szándékukat. Minden hónapban 8-10 név szerepel a listán. Ilyen jelenségek láttán érlelődik meg azután sokakban a pesszimista látás, hogy az egyháznak nagyon is kérdéses a jövője - az egyház a múlté!

Nos, hangsúlyoztam még az elején, hogy mind a kétféle látás helytelen, mert nem ige szerinti látás, hanem tisztán e világi jelenségekből levont látás. Hogy mondja Jézus Péternek, amikor az vallást tesz róla mint a benne felismert Isten Fiáról: ”De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.” (Mt 16,18) Egyelőre most csak azt szeretném kihangsúlyozni: ”az én anyaszentegyházamat”. És ez az ”én”, ez a birtokos jelző különösen fontos. Mert ez arra a nagy igazságra figyelmeztet, hogy az egyház sem nem a múlté, sem nem a jövőé, hanem az egyház Krisztusé! Az egyház jövője semmiképpen nem azt jelenti, hogy valami olyan jövőről álmodunk, amit az egyház a maga számára meg fog majd hódítani, vagy egy jövőtől félünk, amit az egyház még jobban el fog majd veszíteni. Az egyház sohasem a múlté vagy jövőé, tehát nem az időé, sem pedig olyan nincs, hogy ez, vagy az az idő az egyház évszázada, az egyház kora. Az egyház a múltban, jelenben és a jövőben is egyedül a Krisztusé! Nem az idő szülte, hanem Krisztus, azért nem is az idő múlásától, a jövő idő bármilyen alakulásától függ a léte, hanem Jézustól! És még valamit: a Biblia sohasem úgy beszél a jövőről, mint egy távoli vidékről, ami felé mi tartunk, hanem mint olyan valamiről, ami felénk jön, mint egy felénk jövő valamiről - sőt: Valakiről! A Biblia mindig Jézus jöveteléről, jövőjéről beszél. A Biblia szerinti jövőbeli váradalom a felénk jövő Jézus várása, a hozzánk jövő, e világba belejövő Jézus érkezésének a reménysége! Az egyház jövőjét tehát maga Jézus garantálja, a jövő, az állandóan jövésben levő Jézus maga! Az egyház reménysége mindig a hozzá jövő, érkező Krisztus maga és az Ő országa! Ezért imádkozik az egész egyház az Újtestamentum legutolsó szavával így: ”Bizony jövel, Uram Jézus!” (Jel 22,20b) - Bizony jöjj, jöjj hozzám, mindig jöjj hozzám, Uram Jézus!

És ez azt is jelenti: Jöjj, mindig újra, jöjj bele a világba általam, az egyház által, jöjj bele e világba, Uram Jézus! És ezért tanította Jézus így imádkozni az Ő egyházát: ”Jöjjön el a te országod!” (Mt 6,20) Ez az egyház nagy adventi váradalma! És ezt az eljövetelt, ezt a jövőt nemcsak úgy képzeljük el, hogy majd egyszer, a világ szerinti jövőben, a jövő évszázadok valamelyikében egyszerre megjelenik újra Jézus ebben a világban: az Újtestamentum sokkal inkább a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus állandó jöveteléről, érkezéséről, hozzánk jövéséről, tehát a reális jelenvalóságáról tesz bizonyságot! És az egyház jövője egyedül attól függ, hogy az egyház a feltámadott Ura jelenvalóságát mennyire hiszi, mennyiben ismeri fel, és mennyiben felel meg neki az egész léte! Ezt jelentik Jézusnak ezek a szavai: ”De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.” Helyesebb fordítás szerint így kellene mondani: nem a pokol kapui, tehát nem a Sátán birodalmának kapui, hanem a halál kapui (Hádesz=halál).
És az a szikla, amelyen felépíti Jézus az Ő egyházát, nem Péter személye, hanem Jézusról tett hitvallása, tehát a Jézusban felismert Istenben való hitbeli meggyőződés és az arról megvallott bizonyságtétel. Jézus ígérete tehát arra vonatkozik, hogy az az egyház, amely benne ismerte fel a világba jövő isteni Megváltót, és erről bizonyságot tesz, sohasem hal meg, hanem élni fog! Amíg az egyház Jézus Krisztusról tesz bizonyságot, addig él is! Mert kívülről jövő belenyúlás, támadás vagy erőszak sohasem okozhatja a halálát az egyháznak, vagy egy gyülekezetnek. Ha valaha egyház vagy gyülekezet meghalt, az mindig a saját hitetlensége miatt történhetett csak, a Krisztusról vallott hitének az elvesztése következtében. Persze az lehetséges, hogy az egyház külső alakja, e világban való megjelenési formája változik a történelem állandóan változó folyamatában, de maga az egyház akkor is azé a Jézusé marad, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz!

Ha így látjuk az egyház jövőjét, akkor már a jövő egyházának a körvonalai is kezdenek kibontakozni előttünk. Elsősorban az egyháznak sokkal szerényebben kell elfoglalnia helyét a világban, mint ahogyan tette azt a múltban, már csak számbeli kisebbségénél fogva is. A külső események nem kisebbítik meg az egyházat, hanem csak leleplezik, hogy valójában milyen kicsi az egyház, a gyülekezet. Ehhez az alázatos szerénységhez, ami egyébként megfelel az egyház reális társadalmi erejének is, tartozik annak a belátása is, hogy egy dolog vagy vállalkozás még nem okvetlenül rossz és helytelen, ha nem keresztyén; és hogy a Krisztusban való hit még nem jelent patentjogot az egyetlen helyes megoldására azoknak a problémáknak, amelyekkel ma a világ vesződik. Hiszen egyáltalán nem mondhatjuk, hogy a világ nagy (szociális) problémái az egyházon belül jobban meg lennének oldva, mint a világban. Egy dologban kellene az egyháznak sokkal nagyobb szakértőnek lennie, mint a világ: az emberszeretet, sőt még az ellenség szeretetének is a gyakorlásában, gyakorlati megélésében. Ebben kellene az egyháznak a világ tanítómesterévé, példaképévé, mintaképévé válnia!

Az egyháznak egyre jobban meg kell értenie, hogy nem lehet tovább gyámja a világnak, mert a világ nagykorú lett, kinőtt az egyházi gyámkodás alól. Ez különben a mai világ egyik legnagyobb teológusának a híres tétele. A világnak sok-sok aktuális problémájával szemben az egyház éppen olyan tanácstalanul áll, mint a világ. A világ nagy politikai, gazdasági, táplálkozási, nevelési, faji problémáinak a megoldását nem az egyházi tanácsadás alapján fogja keresni a világ. Persze a világ nagykorúsága sem azt jelenti, hogy a világ most már minden problémát meg fog tudni oldani. Ez a nagykorúságra jutás olyan, mint a 18 éves ember nagykorúsága, ami azt jelenti, hogy maga felelős a döntéseiért. Az egyháznak tudomásul kell vennie, hogy a világ maga akar felelősséget vállalni a tetteiért.

Persze mindez nem azt jelenti, hogy az egyház most már csak önmagáért van. Semmiképpen sem olyan emberek közössége, akik a világból kiszakadva most már csak a saját lelki életük ápolgatásával és az üdvösségük biztosításával foglalkoznak. Sőt éppen azáltal él az egyház, hogy a Krisztusról vallott meggyőződését a mindennapi élet aprópénzévé váltva hirdeti szavaival és tetteivel a világban mindenkinek, különösen a nem hívőknek. A jövő egyháza egyre jobban a laikusok egyházává válik, vagyis a hivatalos egyházi szervek helyett egyre nagyobb hangsúlyt kap az ún. laikusok öntudatos hitélete és szolgálata a világban. A tömegtársadalom egyre differenciáltabb problémáiba az evangélium hatásait és erőit egyre kevésbé a teológusok, hanem a világban élő hívő emberek fogják elvinni és érvényesíteni. Jézus azt ígérte a benne hívőknek, hogy velük marad a világ végezetéig. Nagyon sok függ attól, hogy ezt az ígéretét Jézusnak ne csak akkor higgyék a benne hívők, amikor egymás közt vannak a gyülekezetben, hanem akkor is, amikor benne élnek a világban. Igen, Jézus éppen a mindennapi életnek a világában akar velünk, veletek lenni: úgy velünk lenni, hogy általunk - velük! Azért akar velünk lenni, veletek, hogy így találkozhassék a körülöttetek élő emberekkel! Nekünk mindig azzal az igénnyel, tudattal kell viselkednünk és forgolódnunk az emberek között, hogy Jézus is ott van közöttük, hiszen megígérte, hogy velünk van minden napon - tehát Ő is ott van, néz, hall mindent - és minden szavunkat, cselekedetünket arra akarja felhasználni, hogy általa az Ő közelsége, az Ő segítő jelenléte érezhetővé váljék.

Sosem válik feleslegessé az egyház a világban, sőt mennél kevesebben lesznek Krisztus hívei, annál nagyobb feladat vár rájuk a mindennapok apró szolgálataiban: a betegek és elesettek fölkarolásában, az igazság mellett való kiállásban, az emberek közötti ellentétek áthidalásában, a testvéri összetartozás tudatának az elmélyítésében, a megbékélés és megbocsátás munkálásában az emberek között, az egymás vigasztalása és figyelmeztetése szolgálatában. Hiszen ez az egész világ a Krisztus jövetele felé él! Jön Jézus! Állandóan jön. Éppen a jövő Krisztus miatt az Ő egyháza sohasem a múlt egyháza, hanem mindig, most is, itt is a szakadatlanul felém jövő Krisztus egyháza!

Ámen

Dátum: 1964. december 6.

Előre hadd jelentsem be, hogy most ennek az igének nem az elsődleges jelentését, tehát nem az üdvtörténeti vonatkozását akarom kifejteni. Nem azt, hogy Isten hogyan választ ki magának egyetlen embert, hogy belőle egy egész népet csináljon, egy külön kiválasztott nemzetet, hogy azután mintegy előkészítse az ígéret beteljesedését, a Messiás eljövetelét. Tehát most nem erről szeretnék beszélni, hanem ennek az ígéretnek jelképes jelentéséről. Ábrám (később Ábrahám) ugyanis nemcsak egy Ábrahám nevű ember, aki nagyon régen, évezredekkel ezelőtt élt, hanem a mindenkori hívő embernek és az egyháznak örök típusa is. Őbenne minden Istentől elhívott ember önmagára ismerhet. Ahogyan vele bánik Isten, ahogyan ő viszonylik Urához, ahogyan ő engedelmeskedik vagy elbukik, ahogyan ő megkísértetik és megáldatik, az mind-mind olyan példa, amiből lépten-nyomon azt látjuk, hogy itt rólunk van szó. Az ő elhívásának története, amit most felolvastam a Bibliából, annyira modern, annyira mai, hogy szinte benne van Isten gyermekeinek - vagy mondjuk így: a Krisztus egyházának, tehát az Őt követők közösségének - a mai kor által felvetett legaktuálisabb problémája. Ennek az igének a fényében válik nagyon világossá az az út, amelyen Isten az Ő népét járatja: tehát az Egyház útja, mai útja. Erről szeretnék most beszélni.

Így kezdődik a történet: ”És monda az Úr Ábrámnak”. (1Móz 12,1a) Itt kezdődik az út. A hívő élet útja mindig ott kezdődik: ”monda az Úr”. Tehát Isten szól. Isten beleszól az ember életébe. Ábrahámnál is így kezdődött minden, hogy Isten szólt hozzá. Ez előtt is élt Ábrahám, mégpedig tudjuk a történetből: elég hosszú időt. Hetvenöt esztendőt élt már, amikor megszólította az Úr. De Ábrahámnak ez az előélete szinte nem is volt fontos, legfeljebb abból a szempontból, hogy előkészítette azt a pillanatot, amikor majd Isten beleszól teljes hatalommal ebbe az életbe. A tulajdonképpeni élete, a hit útja, ott kezdődött, hogy ”monda az Úr Ábrámnak”. És, atyámfiai, ez a mi életünkben is így van! Az az élet, aminek az örökkévalóság szempontjából is értelme, célja, rendeltetése van, mindég ott kezdődik, hogy ”monda az Úr” - tehát ott, hogy Isten szól, beleszól az életünkbe. Ez az, amit az ember semmiképp sem tud kierőszakolni: hogy szóljon hozzá az Isten. Mert bármilyen lelki gyakorlat vagy meditáció révén erre az istenélményre eljutni nem lehet. Itt nem arról van szó, hogy egy ember elmerül az istenség kutatásába, hanem arról, hogy egy ember megrendülve veszi tudomásul, hogy őt megszólította Isten, közvetlenül az ő személyét. Valaki felülről belenyúlt az ő szívébe, megragadta lényét, egész valóját birtokba vette. Itt kezdődik az Istenben való hit.

Ezért nem lehet Isten létéről vitázni, mert íme, csak az tud róla, akit megszólított. Ő maga, személyesen. Isten nem beszédtéma, hanem beszélgetőpartner. Nem olyan valaki, akiről elmélkedni lehet, hogy van vagy nincs. Isten olyan Valaki, Aki megszólít, a szavával maga elé állítja az embert. Ez valahogy úgy történik, hogy Isten egy szavát, amit már sokszor olvastunk a Bibliában, vagy hallottunk prédikációban, egyszerre olyan elevenné, olyan hathatóssá teszi, hogy az ember rádöbben: az Isten itt van, egyenesen hozzá szól! Ez az isteni szó, amit hall az ember, valóságos istenélménnyé lesz az ember számára, és ebben az élményben Isten mintegy leleplezi önmagát.

Számomra akkor vált Isten szava ilyen istenélménnyé, amikor tudtomra adta, hogy Jézus érdeméért minden bűnömet megbocsátotta, szent Fia örökségét, az örök életet ajándékként a nevemre írta. Istennek ez a kegyelmet hirdető szava volt az, amivel megragadott, amivel engem is elhívott, mint Ábrahámot. Amivel engem is olyan útra terelt, amely még bukásokon, kudarcokon, ezer bajon és nyomorúságon át is, tudom, hogy hazafelé vezet. Számomra is itt kezdődik a hívő élet útja. És az egyház, a gyülekezet azoknak az embereknek a közössége, akiket Isten személy szerint elhívott, akiket szavával megszólított és megragadott. És hovatovább egyre inkább ki fog derülni, hogy csak ez az egyháztagság kritériuma: ez az isteni megszólítás. Semmiképpen sem az, hogy valaki beleszületett egyik vagy másik egyház keretébe, nem is az, hogy valahol megkeresztelték, vagy hogy valahol fizet egyházfenntartó járulékot, hanem egyedül az, hogy meghallotta Isten hívó szavát, ez élménnyé vált számára és döntő, rajta uralkodó valósággá vált. Ezután már az szabott irányt életének, hogy ”monda az Úr”. Lényegében véve már ma is ez, a jövőben pedig csak ez lesz az egyháztagság kritériuma.

Hadd tegyem fel a kérdést: meghallottad-e már, szoktad-e hallani Istennek ezt a beleszólását életedbe? Ismered-e azt az érzést, amikor az Ő szava életet megragadó hatalommá válik benned? Bár így tartoznánk igazán mindnyájan hozzá, az Ő gyülekezetéhez, az Ő népéhez! Őhozzá, magához az Úrhoz! Jézus Krisztushoz!

És mit is mond Isten Ábrahámnak? Azt mondja: ”Eredj ki a te földedből, a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked”. (1. vers) Tehát Isten mintegy kihívja Ábrahámot a saját hazájából, a rokonsága közül, az atyja házából, vagyis abból az életformából, amelyben eddig élt. Régi, megszokott életkeretei közül, abból a biztos helyzetből, amiben már jól berendezkedett. Nem kevesebbet, mint azt mondta neki Isten, hogy hagyjon el mindent, ami 75 év alatt hozzánőtt a szívéhez, életéhez, gondolkodásához. Kezdjen egy merőben új életet, merjen elindulni pusztán az Isten útmutatása nyomán, lépésről lépésre követve az Ő vezetését, irányítását.

Szinte szó szerint ez történik ma is az egyházzal, az Isten gyermekeivel, a hívő emberekkel. Kihívja őket Isten a régi, megszokott keretek közül egy merőben új és ismeretlen útra. Igen, Istennek ez a legfőbb mondanivalója ma: ”Eredj ki a te földedből, a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, amelyet én mutatok néked!” Mi hát az a régi, amiből kihív, és mi az az új, ami felé irányítja az életünket? A régi az a polgári életforma, amelyben az egyház tekintélyes közjogi méltóság volt 18 éves korig mindenki számára. Magától értetődő volt, hogy mindenki valamilyen egyházhoz tartozott, és így a vallás, ha elerőtlenedett és sablonos formában is, úgyszólván minden ember életének velejárója volt. Az egyházak erőteljes kulturális, erkölcsi, sőt gazdasági tényezőként szerepeltek a közéletben a maguk intézményeivel, birtokukkal, tekintélyükkel, tradícióikkal. Ez a régi, amiből kihívja Isten az Ő egyházát.

És az új, ami felé irányít ma az Úr, az nem éppen könnyű feladat: a megszólított embernek a keresztyén hit és élet útját olyan társadalmi rendszerben kell megtalálnia, és járnia, amely marxista ideológiát vall, tehát amely az egyházat túlhaladott, fejlődést gátló intézménynek, a letűnt társadalmi rendszerek itt felejtett maradványának tekinti. A vallást haladásellenes gondolkodásnak tartja, a hittel szemben az ateizmust hirdeti és propagálja. Tehát egy olyan szellemi légkörben kell ma megtalálni a hívő keresztyén élet útját, módját, amiben az egyház kétezer esztendős múltja, léte folyamán még sohasem élt. Ez az a merőben új! Ez számunkra azt is jelenti, hogy Isten a régi, elmúlt századok népegyházi kereteiből hív ki, és egy egészen új, hitvalló egyházi életforma felé vezet.

Mi is az a népegyházi keret? Hadd tegyem pár példán keresztül kicsit gyakorlativá. Temetést bejelenteni jönnek a lelkészi hivatalba. Ismeretlen emberek, sohasem láttam őket a templomban. Kiderül, hogy nem is járnak, csak talán karácsonykor meg nagypénteken. Beszélünk az elhunytról. Ő sem volt ”túlzottan vallásos”, amint mondják. Kérdem: akkor miért akarják egyházilag eltemettetni? Megmagyarázom, hogy az egyházi temetés a feltámadott Krisztusban való hitünk megvallásának az alkalma. A válasz: Azért mégiscsak úgy illik, hogy pap temesse el. - Ez tipikusan népegyházi gondolkodás. Egy másik, hasonló eset: Ifjú pár jelentkezik esküvőre. A beszélgetés folyamán ismertetem velük az eskü szövegét. Kiderül, hogy az Atya Fiú Szentlélek Isten hitén ők már rég túl vannak. Kérdezem, miért ragaszkodnak akkor hát az egyházi szertartáshoz? Hiszen az eskü így kezdődik: ”Esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek...” Azt mondják: nem ők ragaszkodnak, hanem a szülők, meg hát mit szólna a rokonság? - Nos, ez is tipikusan népegyházi gondolkodás. Tehát a népegyházi életforma gyakorlatilag azt jelenti, hogy az ilyen egyházi szokások, mint a gyermek keresztelése; a 14 éves korban való konfirmálás; az esküvő; a temetés; az ünnepi istentiszteletek látogatása karácsonykor, húsvétkor; az egyházi adó fizetése, tehát mindezek az egyházias akciók nem az öntudatos hit kifejezői, hanem csak régi szokások tiszteletben tartása, csak külső forma, zörgő gépezet, csak olyan szokás, tradíció, hagyomány, ami öröklődik apáról fiúra generációkon keresztül.

Erre mondja igazán Isten: Eredj ki belőle! És kezdj egy merőben új életet! Ábrahám nem tudta, hová vezet az az új út, ami felé Isten terelte. Csak lépésről lépésre bontakozott ki előtte az új életforma. Előttünk is csak a körvonalai látszanak ennek az új útnak. Isten a hívő embert, az egyházat most egészen új dolgokra neveli. Például a világi hatóság iránti engedelmességnek egy egészen új útjára vezeti. Egészen új hűségre és új szolgálatokra hívja. Nekünk, Krisztus követőinek, az egyháznak, ma úgy kell megélni a hitüket, és úgy kell a szolgálatunkkal benne élni a világban, hogy lássák a marxisták, meggyőződjenek róla, hogy a keresztyénség nem haladásellenes életforma, nem a kapitalista társadalmi rend ideológiai címertartója. Az egyház nem a kapitalizmus ötödik hadoszlopa, tagjai nem a Nyugatnak titkos párthívei a Kelettel szemben, az egyház igazán nem a liberális gondolkodás és életforma utolsó menedéke. Arról kell meggyőzni a világot, hogy az intenzív keresztyén élet éppen nem anakronizmus egy modern világban. Sőt, kívánatos. Jó. Hasznos. Igen, ez az új út, az új föld, amelyet az Isten most mutat nekünk. Amely felé vezet. Annyira új és más ez, mint az eddigi volt, hogy igazán csak úgy lehet rajta továbbhaladni, hogy Isten vezet. Az Úr vezetésére vigyázva, azt követve lépésről lépésre. Csak az tud rajta járni, aki nem hátra néz, hanem előre, akinek a füle meg a szíve nyitva van az Úr felé. Aki - mint Ábrahám - hallja, amit az Úr mond neki. Nem, amit a saját szíve mond, amit a vágyai mondanak, hanem amit az Úr mond. És nézzétek, az Úr akkor ilyet is mond: ”És nagy nemzetté tészlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet és áldás leszesz.” (1Móz 12,2)

Isten a hívő engedelmességet nem hagyja jutalom nélkül. De milyen jutalom ez az ígéret: ”Nagy nemzetté tészlek.” Mert ebben az ígéretben az is benne van, hogy Ábrahám engedelmességének a gyümölcsét nem is ő maga fogja élvezni, hanem jövendő századok, hiszen ő azt már nem fogja megérni, hogy nagy nemzetté lesz. Tudjuk a bibliai történetből, hogy nem is érte meg. Késő vénségében született fia, Izsák, az ígéret gyermeke. Tehát Ábrahám igazán csak az ígéretét bírta a jutalomnak, és mégis hitte, hogy mindaz meg fog történni, amit Isten neki ígért. Tudta, hogy a beteljesedést ő már nem éri meg, és mégis hitte, hogy igaz, mert Isten mondta. És ha ő már nem is éri meg, Isten akkor is beteljesíti, amit ígért. Lám, milyen messze ható következménye van annak, hogy egy hívő ember engedelmeskedik Istennek, útmutatásának. Ha te most, az Isten szavára, mered vállalni az új engedelmességet, az új szolgálatot, az új utat, a hívő életnek ezt az új útját, ami a marxizmuson át vezet, akkor nemcsak a magad útját döntöd el, mert Isten a te hitednek az engedelmességét beleépíti jövendő századok sorsának a kialakításába. ”Nagy nemzetté tészlek!” - mondja az Úr Ábrahámnak. Magunkra vonatkoztatva azt mondja, hogy Ábrahám nemzetsége, a hívő nép megszaporodik a földön, ha mi most igazán engedelmességgel viszonyulunk Isten útmutatásához. Ez a mi nagy adventi reménységünk.

”És megáldalak téged” - mondja az Úr. Ezt is olyan nagyon félreértjük. Isten áldásának a földi boldogsághoz, szerencséhez, jóléthez nem sok köze van. Isten áldása nem vágyaink beteljesülésének az eszköze. Ha például Isten egy beteget megáld, az nem okvetlenül azt jelenti, hogy az a beteg meggyógyul. A betegségben is megáldhatja őt az Isten. A boldogtalan házasságot is megáldhatja Isten. Ha Isten a hívő emberek közösségét, az engedelmes egyházat megáldja, ez az ígéret nem arra vonatkozik, hogy akkor majd az egyház visszakapja a régi tekintélyét a világban, meg a birtokait, meg az iskoláit, meg a hajdani fényét, díszét. Nem. Az áldás valami egészen mást jelent. Talán így mondhatnám: Isteni hatásokba kerülni, mennyei erővel megtelítődni, úgy bevonódni az Istennel való közösségbe, hogy az ember maga is áldássá válik mások számára. Alkalmassá lesz arra, hogy élete, szenvedése, reménysége, törekvése, akár halála is hasznos gyümölcsöket teremjen az emberiség javára. ”Megáldalak téged, és... áldás leszesz” - ez a kettő összetartozik. Isten áldása az emberen vagy az egyházon azt jelenti, hogy az ember, az egyház fényt, derűt, örömet, jóságot, békességet tud belevinni a világ életébe. Tehát Krisztusi hatásokat, erőket.

És van-e valami, amire olyan nagy szüksége lenne ennek a világnak, mint éppen erre? Hiszen ennek a világnak éppen a szeretetre, a megbocsátásra, a türelemre, a megértésre, az alázatra van alapvetően szüksége, hogy el ne pusztítsa önmagát. A kölcsönös bizalomnak egy egészen új alapjára kell helyezkednie az egész emberiségnek ahhoz, hogy békében megférjen ezen a földön. És áldássá is lesz, pontosan olyan mértékben, amilyen mértékben meghallja Isten szavát, és engedelmeskedik neki: ”Eredj ki a te földedből... a földre, a melyet én mutatok néked!” (1Móz 12,1)

Ezért kell például a hívő embernek és az egyháznak megragadnia minden alkalmat, hogy elmondja hitvallását a világ legsürgetőbb mai problémájában, a háború és béke mai kérdésében. A világnak ma egyet egészen határozottan tudnia kell a keresztyénekről és az egyházról: semmiképpen nem tartják összeegyeztethetőnek a lelkiismeretükkel és Krisztusban való hitükkel a háborút, és félreérthetetlenül a béke ügyét szolgálják. Ma ebben már szinte az egész keresztyénség egységes, hiszen a II. Vatikáni zsinaton is, az Egyházak Világtanácsának Újdelhiben történt nagygyűlésén is, a prágai Összkeresztyén Békekonferencián is Krisztus egyháza az emberiség feltétlen békeakaratának adott kifejezést.

Atyámfiai! Most érdemes igazán Krisztust követni, az Ő seregébe tartozni, az Ő vezetése alatt élni, az Ő szolgálatában járni!

Ámen

Dátum: 1962. december 2.

Két és fél évvel ezelőtt kezdtük el és folytattuk minden hónap utolsó vasárnapján a Hegyi beszéd tanulmányozását, s tulajdonképpen már a múlt hónap végén be is fejeztük. Hátra van azonban még ez a két vers, ami az egész tanításnak a sokaságra gyakorolt hatását írja le. Ezzel is érdemes még külön foglalkozni.

Mindenekelőtt két szónak az értelmét szeretném kicsit jobban megvilágítani. Az egyik: “álmélkodik”. Az eredeti szó többet jelent az álmélkodásnál. Jelenti a megdöbbenést, megrendülést, áhítatos borzongást, amit a hívő ember érez, amikor az isteni, a numinosum [megfoghatatlan, földöntúli] szemtől-szembe áll vele. Így állt Mózes az égő csipkebokor előtt, meg a Sínai hegyen, amikor Isten szólt hozzá. Így borzongott meg Ézsaiás lelke, amikor látomásban az Isten trónja elé került. Így álmélkodott a sokaság Jézus hallatára, azaz megéreztek valamit abból a megrendítő tényből, hogy ebben a Jézus nevű emberben maga az Isten szólt hozzájuk.

Ezt fejezi ki ez a másik szó: “hatalma van”. Az eredeti görög szó itt is jól érzékelteti, hogy nemcsak egyszerűen hatalmasan beszélt, mint egy nagyszerű szónok, bölcs tanító. Jézus korában óriási hatású szónokok voltak az írástudók között, mai napig fennmaradt egyiknek a neve is: Hillél. De éppen azt jegyzi meg a tudósítás, hogy nem úgy beszélt, mint az írástudók, hanem úgy, ahogy ember nem tud beszélni: a legbölcsebb, a legnagyszerűbb, leghatásosabb szónok sem képes beszélni. Jézus beszédében isteni hatalom érződött. Jézus megcáfolhatatlan erejű teljhatalommal beszélt, mint aki törvényt ad, mint aki megítél, bűnt bocsát, mint akinek a szava megnyitja vagy bezárja az Isten országát az emberek előtt. Szava új rendet teremt, új korszakot hoz. Ő nem egy a sok nagy tanító közül, nem is a legnagyobb tanító. Ő : Megváltó. Isten megváltó szeretetének a megtestesülése a földön.
Ezen álmélkodott, ezért döbbent meg, ezért rendült meg az Őt akkor hallgató sokaság. Ilyen hatást emberi szavak soha még nem gyakoroltak emberekre. Ezt jelenti ez a rövid tudósítás.

Igen, így volt ez régen. De rögtön felmerül a kérdés, hogy vajon azóta Jézus személyének és tanításának ez a hatalmas hatása nőtt vagy fogyott a világon? Így fejezte ezt ki egyszer valaki: Vajon Jézus jövőben van-e hozzánk, vagy menőben van tőlünk? Hiszen akkor, amikor Ő még e földön járt, egészen mások voltak a viszonyok, mint ma. Talán a maga korában, az akkori primitív társadalmi és kulturális viszonyok között tényleg teljhatalommal léphetett fel, de vajon ma, az általános haladásnak e roppant bonyolult problémákkal teli világában is érvényes még, hogy úgy tanít, “mint akinek hatalma van”? Nem úgy van-e inkább, hogy az ijesztő mértékben szaporodó emberiség soraiban egyre kevesebben hallgatnak Reá?

Hogy ebben a kérdésben jobban láthassunk, megint tisztázni kell előbb egy szónak az értelmét. Ez a szó pedig így hangzik: “keresztyénség”. Elég szerencsétlen fogalom, mert ma már nem annyira magát az evangéliumot jelenti, hanem inkább mindazoknak a történelmi jelenségeknek a nagy komplexumát, amelyek valamilyen kapcsolatban az evangéliummal (sokszor bizony az evangéliummal egészen laza kapcsolatban) megnyilatkoztak az idők folyamán. Ez a szó: “keresztyénség”, a gyűjtőfogalma mindannak, amit az emberek 2000 év alatt Krisztus evangéliumából csináltak, amit Krisztus evangéliumával műveltek. Hogyan éltek vissza Krisztus evangéliumával emberek meg egyházak a maguk hatalmi érdekei, üzleti hasznuk javára, egyszerűen a maguk makacs haladásellenes gondolkodása igazolására, arról éppen eleget beszél ma a világ. Elég csak a történelem lapjairól egy-egy ilyen szót elolvasni, mint keresztes háborúk, invesztitúra harc, gályarabok, Galilei pör, amerikai majomper, stb. Mindez benne van abban a képződményben, amit a köztudat keresztyénségnek nevez. Az úgynevezett keresztyénség mindannak a sok félreértésnek is az összessége, ami Jézus Krisztus körül keletkezett. Nem csoda, ha sokan állást foglaltak már az ellen a komplexum ellen, amivel a názáreti Jézus nevében találkoztak. Ez azonban éppen nem jelent Jézus ellen való állásfoglalást, mert hiszen nem Ővele magával, hanem Őneki csak ilyen vagy olyan gyarló reprezentánsával találkoztak!

Megrendítően illusztrálja ezt egy bizonyságtétel. Egyszer valaki, aki szenvedélyesen kereste az igazságot, ezt mondta: Nagy magányban, nyomorúságban voltam, és közben ahhoz a Krisztushoz fordultam, Aki a kereszten mindenkiért meghalt. De amikor később közelebbi kapcsolatba kerültem a keresztyénséggel, megdöbbentem. A keresztyénség nem hasonlított Krisztushoz. Így elhatároztam, hogy Krisztust különválasztom a keresztyénségtől, és csak Őhozzá tartom magam. Ez a komoly bizonyságtétel fájdalom is, meg örvendetes is. Szomorú benne az, hogy a keresztyénség olyan kevéssé hasonlít Krisztushoz. Viszont örvendetes, hogy Jézus mégis, dacára az Ő nevét viselő organizációk és emberek minden hibájának, gyengeségének, ilyen hatással van az emberekre. Egy indiai misszionárius beszélt egy hindu egyetemi tanárról, aki az egyik legfanatikusabb hindu szekta híve, és mint ilyen elkezdett foglalkozni Jézus személyének a tanulmányozásával. Azt mondta: Nem tudom ugyan azt mondani, hogy keresztyén szeretnék lenni, de azt igen, hogy szeretnék Krisztushoz hasonló lenni.

Igen, lehet, hogy a keresztyénség sokszor kompromittálta az évszázadok folyamán azt az ügyet, amit képviselt, és ez a mi szégyenünk, de maga Jézus ma is úgy tanít, “mint a kinek hatalma van”. Sokkal nagyobb hatalma, mint gondolnánk. És ez az Ő dicsősége. Azt hiszem, hogy ha ezt a sajnálatos különbséget a keresztyénség és Krisztus között így szem előtt tartjuk, akkor látjuk, hogy tulajdonképpen sokkal “több” Krisztus van a világban, mint amennyit mi keresztyének beleélünk, megvalósítunk belőle. A leghaladóbb szellemű reformok - akár szociális, akár gazdasági, akár politikai téren - szinte egyenes vonalban vezetnek Krisztushoz. Krisztusi szellem érvényesül bennük. Krisztusi tanítások hatalma érződik rajtuk. A világ a nagy, égető problémák megoldásának a keresésében egyre inkább azok felé az eszmék felé fordul, amelyeket Jézus testesített meg, amiket Jézus tanított.

Nem arról van szó, hogy a világ külsőleg és dogmatikai értelemben véve lassan krisztianizálódik, nem arról van szó, hogy lassan majd mindenki templomba jár és megkeresztelkedik, hanem arról van szó, hogy Krisztus tanításai, eszméi egyre jobban áthatják az emberek közgondolkodását. Az, amit itt az igében így olvasunk: Krisztus úgy tanít, “mint a kinek hatalma van”, ma is érvényes. Annyira érvényes, hogy szinte látszik, érződik a világ igazán haladó szellemű törekvéseiben. Jézus tanításai - csak ha a Hegyi beszédet nézzük is: az ellenséggel való megbékülésről; a családi élet abszolút tisztaságáról; az őszinte, igaz beszédről; a rászorultakon való önzetlen, jutalmat nem váró segítésről; a belső lelki tisztaságról; a Mammonnak való szolgálat veszedelméről; a helytelen, meggondolatlan ítélgetésről; a cselekedetekben megnyilvánuló igaz kegyességről, és minden más tanítása - nem vallási szabályok gyűjteménye, hanem örök emberi törvények, az igazi, a fölszabadult, a kiteljesedett humánum alapja.

“Uram, kihez mehetnénk” - kérdezik a tanítványok. “Örök életnek beszéde van tenálad” (Jn 6,68) Az életnek, az igazi emberi életnek, együttélésnek a beszédei ezek. Az örök életnek, a tegnap életének, a ma életének és a jövő életének a beszédei. Jézus tanításaiban, beszédeiben nincs semmi, amit az emberi tudomány későbbi haladása félretolhatna, mint elavultat. Nincs olyan probléma, ami Jézus tanításainak a szellemében megoldható ne lenne. Itt van például az egyik legfenyegetőbb problémája a világnak: a háború kérdése. Milyen nagyszerű, hogy ma már egyre általánosabbá válik a meggyőződés, hogy az ellentétek kiküszöbölésére nem a háború a megoldás, hanem a jóakarat. És ha ezt nem a keresztyén emberek hirdetik és sürgetik is, akkor is a legemberibb ember, az isteni ember szellemében hirdetik, aki már 2000 évvel ezelőtt azt tanította, hogy “Légy jóakarója a te ellenségednek hamar...” (Mt 5,25)

Vagy itt van egy másik nagy problémája a világnak: a földön élő emberek 2/3 része éhezik. Egy előadásban hallottam a múltkor ezt a mondatot: Nem tudjuk, hogy mit fognak tenni az éhes emberek, de azt tudjuk, hogy nem fognak belenyugodni az éhezésbe. Mi lesz a világgal, ha nem érvényesül hamarosan az a Krisztusi parancs, hogy “ha éhezik a te ellenséged, adj ennie; és ha szomjúhozik, adj innia;” (Róm 12,20), és “a ki tőled kér, adj néki”. (Mt 5,42) Ezek nem vallási törvények, ezek az örök emberi élet lehetőségeinek a törvényei. Igen, Jézus ma is úgy tanít, “mint a kinek hatalma van”. Akármekkorát változott is a világ azóta, hogy Ő e földön járt, maga az ember ugyanaz maradt. Maga az emberi természet alapjában véve minden korban ugyanaz. Ma is éppen olyan probléma az önzés, mint régen volt, meg a másik ember lebecsülése, a szegényebb és gyengébb mellőzése, a pénz uralma, a szeretet gyógyító erejének a hiánya. És ma is ugyanarra van szüksége az embernek, mint régen: lelki erőforrásra, erkölcsi megtisztulásra, napi gondoktól való felszabadulásra, egymás önzetlen szeretésére.

Ha szégyelljük is a sokszor bizonyos csődöt mondott keresztyénségünket, de Krisztust sohase szégyelljük! Krisztus maga nem eltávozóban van, hanem jövőben. Az Ő uralma kiteljesedőben van. Nem elavult dolgok azok, amiket Ő a szeretetről, megbocsátásról, irgalmas, szelíd magatartásról, békességre igyekvésről, szívtisztaságról, gyertyaként világító életről mondott! És ha már a világban is azt látjuk, hogy az Ő tanításainak hatalma van, akaratlanul is, öntudatlanul is hatalmat vesznek az Ő tanításai, akkor mi akarva és tudatosan engedjük érvényesülni ezt a hatalmat magunkon!

Jézus úgy tanít, “mint a kinek hatalma van”. Teljhatalma, isteni szuverenitása van a szavának. Tanítása, beszéde nemcsak jó tanács, szép gondolat, megrendítő igazság, mély bölcsesség, hanem szó szoros értelmében: hatalom, gyógyító erő. Az isteni örök élet bugyogó forrásvize itt a földön. Próbáljunk igazán élni vele! Ha igaz, hogy Jézus úgy tanít, “mint a kinek hatalma van”, akkor az is igaz, amit egy nagyon mély hitű ember egyszer így mondott: “Jézusra vetett egyetlen tekintetből erő és élet árad.” Próbáld ki például a különböző kísértések között, amikor a kísértő életed leggyengébb pontján támad. Jézus golgotai halála maga a győzelem minden kísértés felett! Tartsd a kísértés elé ezt a győzelmet! A Golgotán történt leverettetésére nem szívesen emlékszik a kísértő. Meghátrál. Zajlik körülöttünk az élet, ronggyá lesznek az idegeink, szeretnénk kibújni a bőrünkből, felgyülemlik bennünk a keserűség, a kitörni akaró méreg, idegesség: gondoljunk ilyenkor Jézusra, s megtapasztaljuk, milyen csodálatos erő van benne ma is. Úgy van, ahogy a Példabeszédek írója mondta valamikor: “Erős torony az Úrnak neve, ahhoz folyamodik az igaz, és bátorságos lészen” (Péld 18,10) Mihelyt csak kérve, bizakodva és várakozással gondol rá valaki, mindjárt megtapasztalja az Ő megőrző erejét. És akkor minden csendes marad. Mint ahogy a tengert és szelet megdorgálta, úgy fogja a mi szívünk háborgását is lecsendesíteni, ha azt a kellemetlen körülmények szele borzolni akarja. Ha a magad erőtlenségét látva elfog a csüggedés, és sóhajtva mondod magadban: belőlem már úgysem lesz semmi, gondolj Jézusra! Ő nagy árat fizetett érted. Gondolod talán, hogy hiába? Bizonyára nem. Bízzad csak rá magad bátran. Benned is elvégzi, amit elkezdett. Csak ne akadályozd benne! Engedd, hadd vágjon és véssen rajtad! Ne ragaszkodj ahhoz, amit Ő el akar venni tőled!

Igen, láttuk már, hogy: “A Jézusra vetett egyetlen tekintetből erő és élet árad.” Mert Ő úgy tanít, “mint a kinek hatalma van”. Ő nemcsak programot ad életünk számára, hanem erőt és kegyelmet is, hogy azt a programot megvalósíthassuk. Engedjük hát az Ő teljhatalmának a gyógyító, tisztító, győzelemre vivő, minden jó szolgálatra felkészítő erejét hatni a mindennapi életünkben. Akkor majd a keresztyénségünk is jobban kezd hasonlítani újra Krisztushoz. És majd az emberek is újra “álmélkodnak”, mint akkor, és tanakodnak, hogy lehet, hogy te bírod, hogy neked ilyen békességed van, hogy te így tudsz megbocsátani, hogy te sohasem borulsz ki, hogy te mindig derűs tudsz maradni, hogy belőled annyi szeretet árad? Igen, álmélkodnak, mert megérzik benned és megkívánják tőled annak a Valakinek a jelenlétét, Akinek minderre hatalma van most is.

Jézus, vigasságom!
Esdekelve várom
Áldó szavadat!
A te jelenléted
Megvidámít, életet,
Bátor szívet ad.
Légy velem, Ó, mindenem!
Nálad nélkül nem is élek:
Te vagy örök élet!

294. ének 1. vers

Ámen

Dátum: 1965. szeptember 26.

Jézusnak ez a mondása is olyan, amellyel kapcsolatban, ha csak felületesen hallgatjuk, hamar megnyugtatjuk magunkat: Lám, mi nem azon a bizonyos széles úton haladunk, amely a veszedelemre visz. Íme, most is itt vagyunk a templomban, zsoltárt énekelünk, igét hallgatunk. Sőt, szívesen hallgatjuk. Mi úrvacsorára készülünk, mi azok a kevesek vagyunk, akik szeretjük az egyházat, mi az örök élet reménységét hordjuk a szívünkben. Nem úgy, mint azok a sokak, akik most is a világ széles útján járnak valahol gondtalanul, nem törődve Istennel, lélekkel, vallással. Mi vagyunk a keskeny út vándorai. Mintha nem is figyelmeztetés, hanem dicséret lenne Jézus szava, mintha azt mondaná: Jól van, menjetek csak ezen az úton tovább, ez visz az életre. Pedig Jézusnak ezek a szavai éppen nem megnyugtatóak, hanem nagyon is nyugtalanítóak! Egyik legkeményebb szava ez Jézusnak, amit valaha az Őt követni akaróknak mondott. Mert az evangélium - akármennyire örömhírt jelent is - kemény dolog. Azt szeretném, hogy ennek az evangéliumnak is a keménységét éreznénk meg most.

Magam is sokáig azt hittem, és úgy gondolom, velem együtt sokan mások is, hogy az a széles út, amelyik a veszedelemre visz, a durva bűnökbe merült embereknek az életútja: a rablók, erkölcstelen züllöttek, istenkáromlók, huligánok, becstelenek országútja. Rájöttem, hogy azon a széles úton nemcsak káromkodó emberek járnak, hanem imádkozók, zsoltárt éneklők is. Azon a széles úton nemcsak kocsmák vannak, hanem templomok is. Olyan tömegek is vonulnak rajta, akiknek a zászlaján ilyen feliratok olvashatók: Isten, vallás, keresztyén erkölcs. És ezért veszedelmes ez a bizonyos széles út, mert az ember - miközben keresztyén jelszavakat hangoztat, bibliai idézeteket citál - észre sem veszi, hogy ő maga is azon jár! Hagyjuk most a betörőket, meg a gyilkosokat, meg a széles út többi züllött vándorát, - azok talán még hamarabb bejutnak majd az Isten országába, mint azok, akik azt hiszik magukról, hogy jó úton járnak!
Próbáljuk egy másik oldaláról megközelíteni a problémát. Ma világszerte erősen foglalkoztatja a közvéleményt az a tény, hogy az erkölcsi élet területén általános bomlási folyamat tapasztalható. Újságcikkek százai foglalkoznak mindenütt a házassági hűség megrendülésének, a szülők iránti tisztelet hiányának, a munkafegyelem lazulásának, a bűnözés növekedésének a világproblémájával. Ez aggasztó jelenségekért sokan az egész világon tapasztalható szekularizáció növekedését teszik felelőssé. Azt mondják: azért lazultak meg úgy az erkölcsök, mert az emberek elfordultak Istentől, vallástól, hittől. Tehát csak egyetlen módon lehet megállítani a romlást: úgy, ha a legtisztább vallásnak, a keresztyénségnek az erkölcsi ideáljait újra érvényre próbáljuk juttatni a tömegek életében. Mindent el kell követni, hogy az örök vallási értékeket és törvényeket újra respektálják az emberek. Olvastam egy fiatalember vallomását, aki azt mondta: Azért tértem vissza az egyházba - bár személy szerint nem tudok mit kezdeni az egyház hittételeivel -, mert a keresztyén erkölcsiséget, a tiszteletadás és szeretet eszményét elismerem. Úgy gondolom, ezek által lehet csak megtalálni a kiutat az erkölcsi káoszból. Sokan úgy gondolják, hogy össze kellene fogni a világ keresztyénségének, és egy közös keresztyén frontot kellene kialakítani az erkölcsi élet területén jelentkező veszedelmekkel szemben.

Akármilyen kegyesen hangzanak is ezek a szavak és jelszavak, pontosan ez az, amit Jézus nem akar! Éppen az ilyen jelszavakat hangoztatók azok, akik Isten nevét hangoztatva, a keresztyénség zászlaját lobogtatva vonulnak azon a széles úton. Hogy mennyire távol áll Jézus lelkiségétől bármilyen keresztyén ideológiai front kialakítása, megrendítően mutatja az Ő megkísértése történetének az a része, amikor a Sátán fölkínálta Neki az egész világot és annak országait. Ami azt jelentette, hogy bocsássa oda magát Jézus, a nevét, a tanításait mint olyan programot, amit egy világuralmi törekvés alapjává lehetne tenni. Mintha azt mondta volna a Sátán: Te, názáreti Jézus, a Te elveid, a Te keresztyénséged olyan nagyszerű, hogy ez kellene hogy legyen az alapja az egész emberi kultúrának, az egész világnézetnek! Így olyan hatalmas, széles utat nyithatnál magadnak, amelyiken a világ nagy tömegei mind követhetnének! Kár lenne neked keresztfán meghalnod, hiszen a világ ura is lehetnél! Neked remek programod van, valósítsd meg! - Nagyon tetszetős ajánlat, de ne feledjük el, hogy sátáni ajánlat volt - és Jézus elutasította. Jézus semmiféle politikai programot nem hozott, semmiféle ideológiai igényt nem jelentett be. Jézus szemében egyáltalán nem az a probléma, hogy miként lehetne a keresztyénség erkölcsi eszméit uralomra juttatni a tömegek életében, hanem az, hogy miként válhatok én meg te keresztyénné, azaz Krisztusi életű emberré? Minden jó szándékú keresztyén ember azon a bizonyos széles úton jár, aki a keresztyénségre helyezi a hangsúlyt és nem Jézusra. Mindenféle keresztyén erkölcs, alapelv és keresztyén eszme hangoztatása üres beszéd Jézus nélkül. Nem a keresztyénségre van szükség mint valami eszmeáramlatra, hanem Jézusra! Arra a Jézusra, aki azt mondta önmagáról: “Én vagyok az út”. És ennek az útnak az irányát úgy jelölte meg, hogy népszerűtlenül, mindenkitől elhagyatva, egyedül halt meg a kereszten. És így folytatta: “Senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam” (Jn 14,6), rajtam keresztül, a legmagányosabbon, a legmegvetettebben keresztül, a fájdalmak férfián, a tövissel koronázott és megcsúfolt emberen keresztül. Ez az a keskeny út és ez a szoros kapu: maga Jézus!

Ne keresztyén elveket akarjunk vallani és keresztyén erkölcsi ideálokat akarjunk hangoztatni, vagy akár terjeszteni. Ez éppen az a bizonyos széles út: sokan járnak rajta, de ez nem visz az életre; hanem Jézust akarjuk követni, azt a Jézust, aki azért jött, hogy szolgáljon mindenkinek, és az életét áldozza másokért! Ez az a bizonyos keskeny út. A Krisztusi élet útja nem olyan egyszerű. Néha kényelmesebb volna nem keresztyénnek lenni. Úgy gátlástalanabbul és sértetlenebbül lehetne élni a világban. Nem könnyű szeretni ott, ahol az embert gyűlölik, megbocsátani annak, aki rágalmaz, jót tenni azzal, aki fúr, melléállni annak, akit mindenki megvet, békességet munkálni ott, ahol mindenki haragszik. Nagyon keskeny az az út. Nagyon hamar le lehet lépni róla. Jézus ezen az úton jár, és aki Őt követni akarja, csak ezen az úton követheti. És aki nem így akarja követni Jézust, nem így vallja Jézust, az meghamisítja Őt, és azzá az édeskés názáretivé teszi, akit a giccs-szerű ábrázolásokban lehet látni. Ezen a keskeny úton bizony, amelyen Jézus jár, van kereszt is, meg gúny is, meg sokféle kellemetlenség is. És minél komolyabban veszi valaki Jézus követését, annál többet tapasztal ezekből a dolgokból. És ez az út esetleg sok lemondáson, önmegtagadáson, búcsúzáson keresztül is vezet, és azt mondja Jézus: kevesen járnak rajta, néha annyira kevesen, hogy az ember egészen magára marad. Tehát nem könnyű út ez.

Jézus egyáltalán nem az a valaki, aki a maga eszméinek a nagy tömegeket meg akarná nyerni, és velük a világ felett uralkodni akarna. Sőt, Ő a nagy tömegből is mindig az egyes ember felé fordult: olyan lelkek felé, akik a maguk bűneiben vagy egyéb bajaikban magányossá, elhagyatottá váltak, és akik igazán nem voltak alkalmasak arra, hogy megnyerjék a világot és széles körű propaganda-hadjáratot indítsanak a keresztyénség érdekében. Jézus ma is egyenként veszi elő az embereket. Sohasem a tömeghez szól, nagy általánosságban, hanem mindig az egyes lélekhez. És ez az a szoros kapu, amelyen át lehet csak bejutni az életbe, a krisztusi életbe. Egyedül megállva Jézus előtt, szemtől-szembe vele, teljesen egyedül Jézussal, az Ő röntgen-tekintetének a sugarában. Emlékezzetek csak az akkori betegekre, poklosokra, vakokra, elmeháborodottakra. Azok is mind egyedül álltak meg Jézus előtt. Mert a batyunkat mindnyájan egyedül, csak magunk hordozzuk, még ha ezrek vannak is ugyanabban a sorsban. Mert mindenki maga éli meg és hordozza, szenvedi végig a maga baját a maga módján. Ezért vagyunk magányosak a szenvedésben. Minden szenvedés magányossá tesz. És ezért lépnek ki ezek mindig a tömegből, egészen egyedül, Jézus elé úgy, hogy Jézus akkor csak az övéké.
Vagy gondoljatok a vámszedőkre, a bűnösökre, a paráznákra. Ó, milyen magányossá tesz a bűn! A bűnnek szörnyű izoláló ereje, hatása van! És így állnak ők is Jézus szeme előtt: Jézus egészen és csak az ő számukra létezik, annyira, mintha csak az az egyetlen elveszett lélek lenne a világon.

Vagy gondoljunk azokra az emberekre, akik problémákkal, vallási kérdésekkel viaskodtak. Nikodémus titokban, éjjel megy Jézushoz, mert már nincs senki, aki őt meg tudná érteni. A belső problémáink is izolálnak bennünket. A barátaim nem értenek meg, a szüleimnek fogalmuk sincs róla, mi megy végbe bennem - mondja egy szomorú fiatalember -, és Jézusnak ezekhez van segítő szava. Maga elé állítja az ilyen problematizáló embert, őt egyedül - az ilyenre mindig futja az idejéből és a szeretetéből. Amikor a gutaütöttet odavitték barátai Jézus elé - az elé a Jézus elé, aki szinte beszorítva állt egy tömeg között -, akkor is az történik, hogy ők ketten, a beteg és isteni orvosa mintha csak egyedül lennének ott, pedig a sokaság meg a barátok is ott tolongtak körülöttük. De Jézus akkor csak azért az egyetlenért van ott, mintha nem is léteznék rajta kívül más ember a világon. De ez az egyetlen nyomorult, gyötrődő embertársa megéri neki, hogy szinte csak érte legyen ott. Ez a szoros kapu, a Jézussal való meghitt, bizalmas kettős, amin át kell mennie mindenkinek, aki Őt követni akarja. Ebben az egészen szoros kapuban, ahol csak vele találkozol, összeszűkül a világ. Csak Ő áll előtted, ahova senki emberfia vagy semmi egyéb már el nem kísérhet. Itt kell neked is megállnod, szemközt Jézussal, és Vele beszélned. Mintha csak ketten lennétek a világon.

Ahhoz, hogy erre a pontra eljusson valaki, el kell felejtenie ezt az egész teli templomot. Sokan úgy vannak itt, hogy elvegyülnek a sokaság között, beleolvadnak a gyülekezetbe és egyszerűen együtt sodródnak a tömeggel, mint ahogyan az ember a tömegben maga is azt teszi, amit a többi. Így válik a templomi istentisztelet is széles úttá, ahol a sokaság között elvész az egyes ember, belevész a tömegbe. Nem történt egyéb, mint az, hogy magával ragadta az embert valami áhítatos tömeghangulat. Ez az a széles út, amelyen a sokasághoz szólnak, amit egyidejűleg sokan hallanak. De ha téged, személy szerint, egyetlen szó eltalált, hogy úgy érzed: az egész nekem szólt, életemnek egy gennyes fekélyét szúrta ki, vagy az én titkos bűnömet érintette; vagy úgy érzed, hogy most az én sebemre cseppen valami isteni balzsam, az én titkos bánatomra, kétségemre - lehet, hogy a többi százak úgy mennek ki innen, hogy semmi sem történt velük, de engem szíven talált az ige -, akkor, csak akkor beszélt hozzád maga Jézus ezekben a szavakban! És ha majd mindjárt az Úr imádságát együtt elmondjuk, és odaérünk, hogy “bocsásd meg a mi vétkeinket”, te nem az egész világ gonoszságaira gondolsz közben, hanem személyes bűnödre. Pontosan tudod, hogy mi az, amit még ma oda kell vinned a szoros kapuba Jézus szeme elé. S akkor bizonyos lehetsz felőle, hogy Jézus ma egészen csak érted van itt, és a királyi amnesztiát kihirdeti feletted: “Megbocsáttattak néked a te bűneid”! (Mt 9,2b) Mintegy szoros, szűk kapun kell átmenni, ahol mindenki csak egyedül fér át, és nem kerülheti el a találkozást azzal, Aki ott áll a kapuban. Szemébe kell nézni, el kell Vele számolni mindennel négyszemközt, őszintén, egy egész életre. - Nem könnyű dolog átmenni azon a szoros kapun, és járni azon a keskeny úton. De ez visz az életre. Még eddig mindig az történt, hogy aki átment azon a kapun, egyszerre kitárult előtte a horizont, új távlatok nyíltak meg előtte, új emberként egy új jövő felé halad tovább. Soha azelőtt nem tapasztalt áldások kísérték az útján, új feladatok tették érdekessé és hasznossá az életét. Más szemmel kezdte látni a világot, az embereket, a családját, a betegségét, a bánatát, az egész sorsát.

Röviden és egyszerűen arról van itt szó, hogy nem lehet meg nem tért szívvel, újjá nem született élettel keresztyén erkölcsi ideálokat hangoztatni, érvényre juttatni akarni, mert az semmit sem ér. “Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem” (Mk 8,34b) - mondja Jézus. Csak aki hajlandó meghalni, az kap új életet. Csak aki hajlandó átmenni a szoros kapun, letenni mindent, és járni tovább a keskeny úton, az kap vissza ajándékba mindent, mert megtalálta azt a Valakit, Akinek a kezéből jő minden: kellemes és kellemetlen. Emberek, akikre szükségünk van, és akiknek szükségünk van ránk. Ajándékok és feladatok. Örömök és bánatok. Boldogok tudunk lenni abban a tudatban, hogy mindez valóban az Ő kezéből jön, abból a kézből, amelyik úgy nyúl utánunk, és úgy áldja meg az életünket, mintha csak mi egyedül lennénk a világon - és amelyik mégis átéri az óceánokat, királyi hatalommal tartja átölelve a mindenséget!

Ámen

Dátum: 1965. június 27.

A Hegyi beszéd sorozatos magyarázása során következett most ez az igerész, amit felolvastam. Íme, megint az imádságról van szó. Szinte feltűnő, milyen sokat beszél Jézus az imádságról. Mindig újra előveszi tanításaiban ezt a kérdést, és mindig újabb oldaláról világítja meg követői számára. Ebből az látszik, hogy milyen roppant nagy jelentőséget tulajdonít Jézus az imádságnak, hogy milyen kimondhatatlan lehetőség és kiváltság az, hogy egy ember imádkozhat. Valóban: az imádság az Istennel való egész kapcsolatunknak a legelemibb és legalapvetőbb gyakorlása. Szinte magától értetődő, hogy a hívő ember imádkozó ember. Bizonyára mi is mindnyájan imádkozunk valahogyan. Csak most éppen az a kérdés: hogyan? Helyesen-e, jól-e, úgy-e, ahogy Jézus tanított rá? Nos, nézzük meg ezt most a felolvasott Jézusi szavak fényében!

Figyeljétek meg, micsoda isteni felhatalmazás van ezekben a szavakban: Kérjetek, keressetek, zörgessetek! Micsoda elképzelhetetlen lehetősége nyílik itt mindenféle emberi szükségben az isteni segítség igénybevételére. Jézus nem elméletileg magyarázza, mi az imádság, hogyan jut el Isten elé, miként lehetséges egy ilyen titokzatos kapcsolat Isten és ember között, hanem egyszerűen felszólít rá: Kezdjétek el, csináljátok: kérjetek, keressetek, zörgessetek! A többit bízzátok az Istenre. Az imádságról nem elmélkedni kell, hanem gyakorolni kell, mert szabad gyakorolni. Szabad kérni, az üres, kérő kezet kinyújtani mint beteg gyermek az aggódva fölé hajló édesapja felé; szabad keresni, mint fáradt vándor a sötétben az otthon hívogató világosságát; szabad zörgetni, bekopogtatni az Isten szívének az ajtaján. Ha fáj valami, ha hiányzik valami, ha akármi baj van, azt mondja Jézus: kérjétek annak a segítségét,
Aki mindig szívesen meghallgat. Keressétek Ővele együtt a megoldást, Aki mindig szeretettel jön elétek; zörgessetek be annál, Aki mindig vár benneteket. Neki mindent elmondhattok, Vele mindent megbeszélhettek.

Kérjetek, keressetek, zörgessetek! Tulajdonképpen mind a három ugyanazt jelenti, de mégis van ebben valami fokozás. Például ha valakinek csak elkérem a címét, ez még a legelső foka a komoly érdeklődésnek. Ha azután keresem is az utat a házához, ez már több az előbbinél. Még több, ha már ott állok az ajtaja előtt és bekopogtatok hozzá. Sokan vannak, akik kérnek, mindig csak kérnek. Már kevesebben, akik komolyan keresnek is, és még kevesebben, akik már be is kopogtatnak, ha kell, zörgetnek mindaddig, amíg történik is valami. Amikor már bekopogtatok, az azt jelenti, hogy most már a problémáim megoldását igazán komolyan veszem, és most már azonnali meghallgatásra törekszem.

Így imádkozzatok - azt mondja Jézus: kérve, keresve, zörgetve. Jézus hatalmaz fel rá, tehát élhetünk vele! Nagyon jól tudom, hogy sok hívő szülőnek a legnagyobb gondja az, hogy a gyermekei is hitre jussanak. Ne fáradjatok el kérni, zörgetni érte mindig újra! Tudom, hogy sok családi élet annyira összekuszálódott, hogy már-már nincs kiút a problémákból. De van! Keressétek, megint újra keressétek a megoldást! Tudom, hogy van itt olyan közöttünk, akit az anyagi gondok hullámai már-már elborítanak. Van olyan, aki a rászakadó csapások súlya alatt érzi úgy, hogy nincs tovább. Van, aki egyre gyengülő erővel birkózik a feladataival, vagy egy titkos bűnével, s már úgy érzi, nem bírja tovább. Éppen az ilyeneket biztatja Jézus: van segítség a számodra is, csak kérjed újra, keresd újra, zörgess érte még jobban! Próbáld megragadni még buzgóbban, még kitartóbban kérő, kereső és zörgető imádsággal! Ha van valami a világon, ami nem hiábavaló, nem eredménytelen próbálkozás, akkor ez az.

Ó hányszor megtapasztaltam már ennek a Jézusi fölhatalmazásnak az erejét egy-egy prédikációra való készülődés közben. Azt hiszitek, könnyen megy az, elkészíteni egy gyülekezet számára egy igehirdetést? Ó, nem! Sokszor úgy érzem: nem megy tovább... És akkor újra kérem, még jobban kérem, és megint kapok. Keresem, még jobban keresem, és megint találok. Zörgetek érte, szinte dörömbölök, azután egyszerre megint megnyílik az ajtó. Ha Jézus mondja, hogy kérjetek, keressetek és zörgessetek, akkor kérjünk, keressünk és zörgessünk! Azután megint újra kérjünk és keressünk és zörgessünk. Ezt a nagy felhatalmazást Jézus egy éppen ilyen nagy ígérettel egészíti ki. Azt mondja: “Mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik”. (Mt 7,8) Felettébb merész kijelentés ez, és tudom, most sokan arra gondolnak, hogy volt már olyan tapasztalatuk az imádsággal kapcsolatban, ami ennek az ígéretnek az ellenkezőjét bizonyította: Az, hogy kért valamit és nem kapta meg. Keresett és nem talált. Zörgetett, de hiába. Hogy van hát? Itt vigyázzunk arra, amit Jézus mond. Nem azt mondja, hogy amit kér az ember, azt kapja meg. Nem. Hanem így: aki kér, mind kap. Lehet, hogy nem éppen azt, amit kért, de kapni akkor is kap valamit. Talán valami mást, de mindenképpen kap. Olyan nincs, hogy Isten a kérést nem veszi semmibe.

Egy nagy igehirdető mondta el egyszer, hogy kislánya olyan valamiért imádkozott, ami meghaladta az édesapa anyagi képességeit. Nem kapta meg. Az édesapa néhány nap múlva meg akarta tudni, nem szenvedett-e kárt kislánya hite emiatt, és megkérdezte tőle: Isten ugye nem hallotta az imádságodat? - De igen, édesapám, hallotta, csak azt mondta rá: nem. És a kislánynak volt igaza, mert ez a nem, ez is válasz. Sőt néha talán a legjobb válasz, amit Isten mondhat! Aki már hallott Istentől ilyen nemet az imádságára, az tudja, hogy ez milyen keserves tud lenni. Belezavarodik néha az egész hitünk. És mégis, egy ilyen “nem” mögött nem közöny vagy szeretetlenség van, hanem végtelen nagy szeretet, amelyik tovább lát, és jobban tudja, mi az igazán jó annak, aki kért. Meg vagyok győződve róla, hogy Istennek is fáj, amikor egy könyörgő kérésre nemet kell mondania, és látszólag keménynek kell lennie. De a keresztre feszített Jézus a kezesség arra, hogy az Isten "nem"-je is az Ő szeretetének az igenje. Erre vonatkoznak Jézusnak ezek a szavai: “Avagy ki az az ember közületek, a ki, ha az ő fia kenyeret kér tőle, követ ád néki? És ha halat kér, vajjon kígyót ád-e néki?” (Mt 7,9-10)

Azután olyan is van, hogy talán nem érkezett még el az ideje annak, hogy Isten megadja, amit kért tőle valaki. De a késedelem még nem jelent visszautasítást. Ismertem valakit, aki 40 esztendeig könyörgött egy ember megtéréséért, míg végre az illető ember az érette könyörgőnek a halála után bár, de meg is tért. Hányszor előfordult, hogy gyermekeim, míg kicsik voltak, itt a kertben kértek tőlem a fáról egy-egy pirosodó barackot. De én tudtam, hogy még éretlen az a barack, elrontaná a kis gyomrot. Azt mondtam ilyenkor: az a barack a tied lesz, ne félj semmit, megkapod, amint megérett. Van egy nagyszerű ige: “És ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket, akármit kérünk, tudjuk, hogy megvannak a kéréseink, a melyeket kértünk őtőle”. (1Jn 5,15) Teljesen igaz, hogy “a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik.” (Mt 7,8)

Azt mondtam az előbb: lehet, hogy mást kap, mint amit kért, mást talál, mint amit keresett, de egy bizonyos: jobbat, többet, nagyobbat. Isten nem annyi jót cselekszik velünk, amennyit kérünk vagy elgondolunk, hanem mindig azon felül. Mi lenne velünk, ha csak azt kapnánk, amit kérünk? Monikáról, Augusztinusz édesanyjáról van feljegyezve, hogy nagyon buzgón könyörgött Istenhez, hogy fia ne távozzék el hazulról idegen országba, mert félt, hogy egészen elzüllik majd a könnyűvérű fiú. Isten megtagadta ennek a részletkérésnek a teljesítését. A fiú mégis elment hazulról. De éppen így teljesítette be Isten az édesanyának azt a régi sóvárgását, hogy a fia is megtérjen, és Isten gyermekévé legyen. Augusztinusz ott, az idegen országban került olyan hatások alá, hogy egész élete megfordult és az egész keresztyénségnek egyik legfénylőbb csillaga lett. Nem hallgatta meg Isten, amit az anya kért, amiért olyan sokat zörgetett? De igen, csak másképpen. Hatalmasabban, gazdagabban, túláradóbban, mint ahogyan az anyai szív elképzelte. Olyan egyszerűen mondja Jézus: “Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, a kik kérnek tőle?!” (Mt 7,11) Itt azon van a hangsúly, hogy Isten “jókat” ad azoknak, akik kérnek Tőle. Csak jó dolgokat. Olyat, amit az Ő szeretete és bölcsessége lát jónak a számunkra. Isten mindig a legjobbat akarja adni. És az az igazán elmélyült imádság, amelyik Istentől a legjobbat akarja kapni, ezért kéri, ezt keresi és ezért zörget. És mi az a legjobb? Maga az Isten. Ahogyan olyan sokszor mondtam már: Istentől magát Istent kérjétek! Adhat-e Isten valakinek többet annál, mint hogy magamagát adja?

Az imádság nem varázsige, amellyel Istent az akaratunk teljesítésére mozgósítjuk, hanem a hitnek és engedelmességnek a tudakozódása, amellyel megismerjük, és magunkévá tesszük Isten akaratát. Az imádság nem Istent vonja hozzánk, hanem minket von az Istenhez. Akaratunkat az Ő akaratának a vonalába állítja úgy, hogy olyan dolgokat tudunk véghez vinni, amelyek egyébként meghaladnák a képességeinket. Azok imádkoznak igazán, akik ezáltal mintegy összekötik magukat az Isten akaratával. A világ egyik legnagyobb intelligenciájú embere, egy világszerte ismert hívő ember mondta egyszer: “Imádságomban ritkán kérek egyes dolgokat, egyre inkább Istent kérem önmagáért, azért a bizonyosságért, hogy az én akaratom és az Övé ne térjenek el egymástól. Ha ez így van, akkor tudom, hogy mindazt megkapom, amire szükségen van.” Valóban, ha szeretetközösségben Őt kapom meg, akkor az imádságom máris meghallgattatott és eredményes. Az ajándékok mellékesek. Sajnos az a baj, hogy a legtöbb embernél éppen az ajándékok a fontosak, mint annál a kisfiúnál, aki egyszer ezt mondta: Szeretem apukát, mert minden nap kapok tőle néhány fillért. A fillérekért való könyörgés, és a fillérekért való szeretet az éretlen gyermekkor velejárója. Hitbeli kiskorúság jele. Addig kérjetek, míg megkapjátok Istent, addig keressetek, míg megtaláljátok azt, aki önmagára mondta: “Én vagyok az út”. (Jn 14,6a) Addig zörgessetek, míg megnyílik az a szív, amelyikben Jézus szava szerint Ő maga az ajtó. Így válik az imádság olyan erővé, amely átsegít nehézségeken, amely által meg lehet mászni áthághatatlan hegyeket, el lehet végezni lehetetlen dolgokat, el lehet viselni az elviselhetetlen terheket. Mert maga az élő Isten munkálkodik velünk és bennünk, ha így imádkozunk.

Végül, ebből is látszik, hogy az igazi imádság nemcsak lelkigyakorlat, nemcsak áhítatos kegyesség, hanem valami nagyon gyakorlati dolog. Az igazi imádságban az ember mindig konkrét feladatot kap Istentől. Nem véletlenül van itt az igében az ima erejéről szóló szavak után ez a látszólag egészen más gondolatkörbe vezető kijelentése Jézusnak: “A mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény és a próféták”. (Mt 7,12) Nem lehet úgy viszonyulni Istenhez, hogy az ugyanakkor ne jelentene egy bizonyos viszonyulást az emberekhez is. Az az imádság, amelyből nem több szeretettel fordulsz a körülötted élő emberek felé, nem is igazi imádság. Az az istentisztelet, amely ugyanakkor nem jelenti a másik ember tisztelését és szeretését is, nem is istentisztelet. Csak az igazán az Isten barátja, aki az embereknek is jó barátja, jót akarója. Azt a békességet, erőt, örömet, életet, amit imádságban az Istentől veszünk, fel is kell használni naponta a másik iránt tanúsított szerető segítségben. Úgy, ahogy Jézus mondja.

Milyen egyszerű ez a szabály és mégis milyen nehéz! Nem abból szokott-e eredni sok mindenféle kellemetlenség és keserűség akár a munkahelyünkön, akár otthon, hogy azzal a váradalommal vagyunk ott, hogy elismerjenek, dicsérjenek, kiszolgáljanak bennünket? És közben észre sem vesszük, hogy az a másik, ott mellettünk, talán szomorú, magányos, elkeseredett. Azt mondja Jézus: tedd vele azt, ami neked ilyen helyzetben jólesnék, hogy talán valaki csendesen megszorítaná a kezedet, biztatóan válladra tenné a kezét. Mi minden jót kapunk naponta Istentől! Nem azzal kellene ezt meghálálnunk, hogy segítő szeretettel megyünk elébe annak a valakinek, akinek erre szüksége volna? Amit magadnak kívánsz a másiktól, tedd előbb azt ővele. Ha mindig azt várod a másiktól, hogy ő legyen kedves, megértő, jóságos veled szemen, akkor miért imádkozol? Nem azért kellene-e éppen a legbuzgóbban kérni, keresni és zörgetni, hogy a körülöttünk élő emberekhez több szeretettel és jósággal tudjunk viszonyulni, mint amennyi magunktól telik?

Kérjetek, keressetek, zörgessetek - mondja Jézus. Így hadd váljék az egész életünk sok-sok meghallgatott imádság által békés, boldog, gazdag és áldott életté!

Ámen

Dátum: 1965. május 29.

Őszintén megvallom, hogy mindaddig, amíg ezzel az igével a mai prédikációra való készülés miatt nem kellett behatóbban foglalkoznom, nem is gondoltam, milyen aktuális problémát érint Jézus itt. Azután minél jobban belemélyedtem ebbe az igébe, annál súlyosabban kezdett rám nehezedni a mondanivalója. Rám nehezedett elsősorban azért, mert most döbbentem rá, hogy szinte önkéntelenül úgy nyilvánítunk véleményt emberekről, amikor róluk beszélünk, mintha Jézus nem azt mondta volna, hogy “ne ítéljetek”, hanem mintha azt parancsolta volna: Ítéljetek! Ugyanis mi ezt tesszük: ítélkezünk könnyelműen, felületesen, csalhatatlanul, kíméletlenül. Ítélkezünk élők és holtak felett.

Pálcát törünk például a mai ifjúság felett, felháborodva, méltatlankodva soroljuk el a bűneit. Milyen léha, huligán, laza erkölcsű, hogy néz ki azzal a hülye-gyerek frizurájával, csőnadrágjával, vagy feszes, rövid szoknyájával. Bezzeg a mi időnkben... - Elítéljük azt a megtévedt, szerencsétlen embert, aki belehabarodott a másik asszonyába és a fellobbanó szenvedéllyel szembeni harcában alulmaradt, elbukott a kísértésben. Botránkozva, erkölcsi felháborodással adjuk tovább a szomorú hírt: Hallottad? Hogy tehetett ilyet?! Micsoda botrány! - Megvető ítélettel beszélünk arról az emberről, aki a beosztásban felettünk áll; megállapítjuk róla, hogy nem ért a munkájához, nem oda való, s amellett még igazságtalan és kegyetlen is, sőt, talán nem is egészen tisztakezű. - Elítéljük azt, aki alattunk dolgozik, bosszankodva miatta, hogy milyen lusta, ügyetlen, sőt rosszindulatú, áskálódó természetű. - Kimondjuk az ítéletet a társadalom felett: korrupt, fegyelmezetlen, igazságtalan, nem hagyja érvényesülni a tehetséget. - Sőt még itt az egyházban is folyton ítélgetjük egymást, rámondjuk valakire, hogy ó, az nem hívő. Nem úgy viszonyul Istenhez, egyházhoz, ahogyan kellene. Hallottam egyszer, amikor hívőemberek felháborodva beszélték egymás között: hogyan mert XY odajárulni az úrasztalához, amikor nyilvánvaló, hogy előbb meg kellene térnie a bűneiből! Bárkiről van szó, bármilyen vonatkozásban: rögtön készek vagyunk az ítélettel, persze rendszerint a háta mögött.

Nem arról van szó, hogy ne vegyük észre a hibát a másik emberben, és ne próbáljunk segíteni rajta (de erről majd később). Most csak, hogy Jézus olyan halálosan komolyan figyelmeztet: “Ne ítéljetek!” - Jézus szavával kérlek benneteket: ne ítéljetek el senkit, még ha akármilyen jogosnak látszik is az az ítélet! Olyan könnyű megítélni egy világban még tájékozatlan fiatalt, vagy egy megtévedt embert, vagy egy bukott leányt, vagy egy ideges főnököt, vagy egy hitében gyengébb, Krisztus útján bukdácsoló embert. Emberek, ne ítéljetek! Mit tudhatjátok, hogy miért lett olyanná az a szerencsétlen, amilyen? Miért bukott el, miért ideges, miért léha, miért irigy? Mit tudhatjátok, mi hiányzott neki, mi fáj, mi gyötri, miken ment keresztül, mi van a lelkében? Már ez a meggondolás is elég indok lenne arra, hogy ne ítéljetek! Hát még, amit így mond Jézus tovább: “Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek”! Azt hiszed, hogy te, aki megítélsz valakit, az nem ítél meg téged? Kérdezzétek csak meg a fiatalokat, hogyan ítélik meg az idősebb generációt? Azt mondanák: Ti ítélkeztek felettünk? Hát mit kaptunk tőletek? Képmutatást, látszatát egy álkegyességnek. Mi legalább becsületes nyíltsággal vagyunk olyanok, amilyenek, de ti magatok valójában egy hazug keresztyén tisztesség máza alatt vagytok. Talán az a bukott leány is visszahárítaná az ítéletet az egész családjára, baráti körére és elpanaszolná, hogy nem vette körül egy olyan nyílt, őszinte légkör és szeretet, ami megvédhette volna a kísértéssel szemben. A meg nem tértnek ítélt atyafi is elmondaná, hogy sokáig a “hívők” gőgje riasztotta vissza Krisztustól. Megpróbált közeledni, mint a tékozló fiú az atyai házhoz, de mielőtt a tárt karokkal váró Atyával találkozhatott volna, elébe jött az idősebb testvér, aki mindig otthon volt, és olyan vádoló, ítélő tekintettel nézett rá, hogy ijedtében visszafordult a disznók vályúja felé. “Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek”. Az emberi ítélgetés nem segít a bűnön, sőt növeli azt. Rögtön, szinte automatikusan váltja ki az ellen-ítéletet. Minden elítélő szavunk olyan, mint a visszhang: visszahull reánk.

Igen, mert az ítéletünk mögött rendszerint szeretetlenség lapul. Meg morális gőg. Titkon (talán nem is tudatos) káröröm a másik szerencsétlensége felett. Az “én” akar a másokban megítélt bűn sötét hátterében fényesebben ragyogni. Azért kisebbítjük le a másikat, hogy magunk annál nagyobbnak látszódjunk. Az ítélkezésben az történik, hogy önmagamat felemelem, a másikat pedig lenyomom. Ezért az nem kisegíti a bajból a másikat, hanem egyenesen elkeseríti és megkeményíti. Nem az igazságot látja és érzi benne az a másik, hanem fölényt, az önigazultságot, a megvetést. “Ne ítéljetek”. Emberek, ne ítéljetek, mert azzal semmit sem segítetek a bajokon! Nem azt mondja Jézus, hogy legyünk vakok minden emberi hitványsággal szemben. Jézus nem szentimentális. Nem is a bíróság, meg az ügyészség, meg a hivatalos igazságszolgáltatás ellen beszél, hiszen Ő maga is rettentő kemény ítéleteket mondott a képmutatók bűnei felett. Keresztelő János is kíméletlenül mondta ki az ítéletet Heródes felett ezekkel a szavakkal: “Nem szabad néked ővele élned”. (Mt 14,4)

ehát itt nem egy ellágyuló kíméletességről van szó, hanem valami egészen másról. Arról, hogy el ne feledkezzünk soha arról, hogy magunk is mindnyájan az utolsó élet felé haladó emberek vagyunk. Ha ugyanis elfeledjük, hogy egyszer mi is meg fogunk jelenni az Isten ítélőszéke előtt, s ehelyett azt képzeljük, hogy magunk ülünk abban az ítélőszékben, akkor az ítéletünkben az önigazultság hangja csendül meg. Akkor elfelejtjük a gerendát a saját szemünkben, és a megítélt rögtön megérzi, hogy bennünket ez a magas trón nem illet meg, nincs igazunk, ha innen beszélünk le hozzá. Nem érzi a szolidaritást. Ezt az ítélkezést tiltja meg Jézus. Azt, hogy senki bele ne üljön Istennek abba az ítélőszékébe, amely előtt neki is meg kell jelennie egyszer: a vádlónak is, meg a vádlottnak is.

Azt mondja Jézus: “Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek”. (Mt 7,2) Képzeljétek csak el: ki állhatna meg akkor, ha egyszer valaki ugyanolyan irgalom nélküli mértékkel méretnék meg, mint amilyennel ő szokta méricskélni a másik embert? De ezt a szót a mi Megváltónk mondta, az a Valaki, Aki nem az ítélet nevében, hanem a bűnbocsánat nevében jött hozzánk, Aki az irántunk való végtelen szeretetből a vérét adta értünk. És akkor ezt az igéjét így is lehet fordítani: Amilyen ítélettel ti magatok megítéltettetek, olyannal ítéljetek, és amilyen mértékkel ti megmérettetek, olyannal mérjetek! Arra utal Jézus, hogy mi magunk, te meg én, egyszerűen kikerültük a megítéltetést, kegyelmet nyert bűnösök vagyunk! Mi Jézus elítéltetése árán egyszerűen felmentést kaptunk. Ha pedig ez így van, akkor Jézusnak ez a szava: “a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek”, rettentő veszedelmes fenyegetést jelent ránk nézve. Mert ez akkor azt jelenti, hogy ha ti mégis irgalom nélkül ítéltek mások felett - holott Jézus nektek megbocsátott -, akkor egyszerűen kizárjátok magatokat az Isten bűnbocsátó kegyelméből. Akkor a bűnbocsánat alapjáról visszahelyezkedtek a leszámolás alapjára, és így a saját álláspontotok áldozataivá váltok. Ha Isten kegyelme ellenére ti mégis az ítéletet akarjátok, tessék, lehet azt is. De ha azután az ítélet benneteket ér majd, ne mondjátok, hogy jaj, nem így gondoltam, az ítéletet csak a másik emberrel szemben akartam érvényesíteni!

Hogyan lehetne érvényes reád az az irgalom, az a megbocsátó szeretet, amit te a másik embertől megtagadsz? Te magad határozhatod meg azt az alapot, amin állni akarsz: az ítéletnek vagy a kegyelemnek az alapját. Hogy melyiket választod, attól függ, hogy melyiket gyakorlod az embertársad iránt. Mert ahogyan te viszonyulsz az embertársadhoz, úgy viszonyul majd hozzád az Isten: vagy mint ítélő Bíró, Aki előtt azután nem lesz semmi mentséged, vagy mint Megváltó, Akihez kiálthatsz majd: könyörülj rajtam!

Nem azt akarja mondani Jézus (ne értsük félre), hogy ha szálkát lát valaki az atyjafia szemében, ne vegye észre, ne törődjön vele, hagyja benne. Nem! Sőt, kötelessége egyiknek a másik hibáin segíteni, nyíltan, őszintén megmondani neki. De ezt ne mintegy az Isten ítélőszékének magasságából tegye, hanem vele együtt az Isten ítélőszéke előtt állva, a közös megítéltetés és megkegyelmezettség teljes szolidaritásában a másikkal. Abban a tudatban, hogy az a bűnbocsánat, amiből én élek a Krisztus által, érvényes arra a másikra is, mert őérte is meghalt Jézus. Ha így együtt állunk a kegyelmes Isten előtt, én, aki már megtapasztaltam, hogy az én szememben levő gerendát hogyan vette ki az Isten bűnbocsátó szeretete, meg a másik, akinek megláttam a szálkát a szemében, így mindketten az Isten bűnbocsátó kegyelme alatt állunk, és így, csak így közeledhetem annak a másiknak a szálkájához. Csak így mondhatom neki: Gyere, segítek neked kivenni azt a szálkát a szemedből! Gyere, ne félj, én már tudom, mit jelent ez, milyen fájdalmas művelet ez, hozzányúlni a legérzékenyebb részhez. Velem is így tett az Isten. Igen, csak azok, akik a bűnbocsánatot már maguk megtapasztalták, csak azok vihetnek bele a világba gyógyító erőket és segítséget.

Egyszer egy társaságban szó volt valakiről. Valakiről, aki valóban nagy hitványságot követett el. Mindenki fel volt háborodva miatta. A társaság egyik tagja nagy buzgalmában azt mondta: Majd én megmondom neki, milyen hitvány ember, mert ezt meg azt cselekedte. Mire csendesen megjegyeztem: Annyira szereted azt az embert, hogy megmondhatod neki? Mert ha annyira szereted, akkor meg is mondhatod neki a szemébe a hitványságát. Igen, egy szálkát másnak a szeméből csak nagyon gyengéd szeretettel, és csak nagyon finom kezekkel lehet kivenni. Soha nem szabad elfelejteni közben, hogy az a szálka, vagy akár a gerenda azt jelenti, hogy valami “idegen test” került bele annak a szerencsétlennek a legérzékenyebb szervébe. És aki nem tudja megkülönböztetni a szemet a bele került idegen testtől, az inkább ne is nyúljon hozzá. Figyeljétek meg Jézust: Amikor a legelvetemültebb paráznával vagy vámszedővel került szembe, mindig tudta: ez nem az az ember tulajdonképpen, aki az Isten kezéből került ki, hanem valami lényétől idegen dolog került bele, amit el kell távolítani onnan, amitől meg kell szabadítani ahhoz, hogy ez az ember újra önmaga lehessen. Az Ő számára a leghitványabb gonosztevő is Isten gyermeke volt, akinek a morális elgennyesedését valami beléje került idegen dolog okozta, valami szálka. Ezért minden gyógyítása úgy történt, hogy eltávolította a szálkát.

Amikor egy beteg vagy bűnös ember Jézus tekintetét magán érezte, már elkezdett gyógyulni. Mert valami egészen különös erővolt ebben a tekintetben, nézésben: azt érezte, hogy Jézus a tulajdonképpeni embert látja benne, hogy nem esik áldozatul annak az optikai csalódásnak, aminek mi mindig áldozatul esünk - hogy az a másik, az a bűnös ember egyetlen nagy szálka csupán, amelyen már alig lehet valami emberi szemet felismerni -, hanem Ő mindig előbb a szemet látta, az Isten gyermekét, amelyet megsebesített egy szálka. És amint a vámszedők meg a megszállottak meg a paráznák azt vették észre, hogy Jézus bennünket lát, az igazi valónkat, azt, hogy mi is Isten gyermekei vagyunk, azt, hogy minket szeret az Isten, bánkódik miattunk,amint ezt megértették, meggyógyultak. Mert így még soha senki nem látta őket, nem nézett rájuk.

Akinek Jézus már eltávolította a szeméből a gerendát, az másképpen lát most már a szemével, az most már a dolgoknak egészen más oldalát is látja, mint azelőtt. Nemcsak a szálkát a másik szemében, hanem a másiknak a szemét is, amelyiket Isten a saját maga képének és hasonlatosságának a visszatükröződésére teremtett. Nemcsak az elhuligánosodását látja annak a fiatalnak, hanem meglátja benne a szerencsétlenné vált gyermeket is. Nemcsak a főnök intrikálását, vagy az alkalmazott lustaságát, hanem az agyonhajszolt embert. Nemcsak a leány bukását, a férfi megtévedését, hanem azt a drága értéket is, akiért Jézus drága vérével fizetett az Isten, és aki még nincs tisztában a maga hallatlan értékével. És akkor majd nem mint morális ellenőr, magas lovon ülő erkölcscsősz, hanem mint irgalmas samaritánus közeledik ahhoz a másikhoz, hogy odasegítse azt a másikat is, ahol ő maga is mindig újra megszabadul a maga gerendájától: Jézus keresztje alá, az Isten bűnbocsátó kegyelmének az erőterébe.

Ne ítéljünk hát, hanem segítsünk. Az Isten megbocsátó szeretetének a fölemelő erejével segítsünk!

Ámen.

Dátum: 1965. február 28.

Jézus a Hegyi beszédnek ezzel a most soron levő szakaszával a mindennapi élet egyik legaktuálisabb problémájába szól bele: az anyagi javainkkal, mondjuk így: a pénzzel való gazdálkodás problémájába. Kényes és kellemetlen kérdés ez, mert általában senki sem hagyja a másikat szívesen belenézni a pénztárcájába, de Jézusnak erre is hatalma van, és most éppen ezt akarja tenni velünk. Az Ő szava mindig megítél és felemel, de éppen ezáltal adja a megoldást is. Bár így tudnánk most is elfogadni tőle zűrzavaros anyagi problémáinkban a megoldást! Azt a veszélyt, amire Jézus itt figyelmeztet, egyetlen szóval ki lehet fejezni: elanyagiasodás. Ez ma a háború mellett az egyik legakutabb veszedelme a világnak .A háború veszedelmét már mindenki érzi, és hatalmas erők fognak össze és küzdenek ellene, szerencsére. De a másik fenyegető veszedelmet, az elanyagiasodás veszélyét még alig-alig látjuk, s éppen ezért szinte észrevétlenül tör reánk. Mert ránk tör, és egyre fenyegetőbbé válik.

Egy példával hadd illusztráljam. Nemrégen az egyik külföldi újságban egy nagy autókereskedőnek a hirdetése jelent meg a következő szöveggel: ÉLETCÉLOK: 1945-ben a legégetőbb az éhséget csillapítani; 1948-ban egy kerékpár birtokában lenni; 1953-ban két keréken motorizálva lenni; 1955-ben saját autón járni. Lehet azt mondani erre a hirdetésre, hogy az a bizonyos cég ügyes reklámot talált ki, hogy minél több autót adjon el, és ezt jól is teszi. De ez a hirdetési szöveg nemcsak autót propagál, hanem ugyanakkor egy bizonyos világnézetet is, olyan világnézetet, ami mellett mégsem lehet szó nélkül elmenni. Tényleg az lenne az életcél, hogy saját autója legyen valakinek? És éppen az a baj, hogy igen sok embernek tényleg ez az életcélja, vagy legalábbis ehhez hasonló valami. Egy holland újság ankétot rendezett fiatalemberek között, választ kérve tőlük a következő kérdésre: Ha megjelenne egy tündér, és azt mondaná, egy kívánságodat teljesítem, mit kívánnál akkor? A beérkezett válaszok ugyanabba az irányba mutattak, mint az előbbi hirdetés. A fiatalok nagy része legfőbb életcélként csak anyagi kívánságokat ismer, ilyeneket, mint: autó, ruhák, ékszerek, szerencsés találat a Totón. És csak 6% nevezett meg olyan szellemi értékeket, mint megelégedettség, szilárd jellem, lelki békesség. Úgy gondolom, ha ugyanezt az ankétot az idősebb generációval tartották volna meg, nem sokban különbözött volna az eredmény. Igen, a veszély abban áll, hogy életcéllá válik kincseket gyűjteni a földön.

Tehát ne értsük félre, nem abban van a baj, hogy az ember vágyik valami jobbra, többre. Egyáltalán nem arról van szó, hogy autó nélkül jobban tetszik vaki Istennek, mint a volán mellett. Arról sem akar lebeszélni Jézus senkit, hogy nyisson betétkönyvet az OTP-nél és rakosgassa be a megtakarított pénzecskéjét. Sőt, nagyon jól teszi, aki ezt teszi. Anyagi jólétre törekedni egyáltalán nem Krisztus-ellenes dolog, sőt szükséges, kötelesség. Nem azt mondja Jézus: ne gyűjtsetek kincseket a földön. Nem. Hanem ezt: “Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön”. (Mt 6,19a) Ez a “magatoknak” szócska, ez a kulcsa az egész problémának. Tehát az a bizonyos földi kincsgyűjtés akkor veszélyes, ha annyira lefoglal “magatokat” =bennünket, hogy a magasabb rendű értékeket föláldozzuk érte. Ha lefoglalja a szívünket. “Mert a hol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is” (Mt 6,21) - mondja Jézus. És a földi kincsnek, a Mammonnak, a pénznek éppen ez a nagy kísértése: magához kötözi az ember szívét, minden gondolatát, törekvését, vágyát, érzelmét, hangulatát úgy, hogy céllá válik, életcéllá, aminek minden egyéb a szolgálatába kerül. Eluralkodik az ember felett, s rabszolgájává lesz neki a lélek. Nem a pénz szolgál az embernek, hanem az ember a pénznek.

Megdöbbentő, hogy Jézus milyen óriási hatalmat tulajdonít az ember felett a pénznek. Ebben az egymás mellé állításban, hogy “Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak” (Mt 6,24c), szinte úgy tünteti fel a Mammont, mint ami az ember számára konkurense az Istennek. Nem túlzás ez? Bizony nem, mert - figyeljük csak meg - természettől fogva mindnyájan hajlandók vagyunk az igazi bizalmunkat a havi fizetésünkbe vetni, vagy a bankbetétkönyvünkbe: a pénzbe. A pénz, a földi kincs bármily formája, gyakorlatilag valóban az Isten nagy riválisa a számunkra, ha arról van szó, hogy kié a szívünk. Isten azt akarja, hogy Őt szeressük, Őbenne bízzunk, Őbenne higgyünk. A pénz pedig azt mondja: szeress csak engem inkább, én biztosabb alapja vagyok az életednek, mint bármilyen szép spekuláció az isteni gondviselésről! Általam ahhoz jutsz hozzá, amihez csak akarsz. Én minden óhajodat teljesíteni tudom. Pénzért minden kapható. Engem szeress, engem szerezz meg magadnak, akkor jól lesz dolgod. Ki ne hallotta volna már valahol a szíve elrejtett zugában a Mammonnak ezt a suttogását? Ennek a hatalomnak az igézete alatt él az egész világ.

És valóban, valami egészen misztikus hatalom a pénz. Vegyetek csak egyszer elő egy százforintos bankjegyet. Képzeljétek el, ha az a pénz beszélni tudna, mi mindent mondhatna el! Mennyi titok rejtőzhetik annak a gyűrődéseiben! Hány ember verítéke tapad hozzá! Hány munkában eltöltött óra fáradsága van benne! Talán megterheli a halála is valakinek, aki agyondolgozta érte magát, hogy pár órára az övé lehessen! Mennyi kézen mehetett már keresztül! És mi mindent végzett már hosszú-hosszú útján! Talán fehér rózsákat vitt egy boldogságtól sugárzó menyasszonynak. Vagy édes mignonokat egy keresztelői ünnepségre. Vagy kenyeret juttatott egy család asztalára, vagy fölvidított egy szomorú embert, talán a segítséget vivő orvosi vizitet fizette ki valahol, vagy egy iskolásgyermek könyveit. Talán ez volt az ára egy gyermek halálának az anyaméhben. Vagy ez fizette meg annak az italnak az árát, ami miatt úgy szenvedett egy család. Vagy ez tett tolvajjá valakit. Ez vásárolta meg néhány órára egy asszony testét. Vagy ez fizette meg azt a fegyvert, amivel megöltek valakit. Talán ezt adták oda egy koporsóért. Mennyi boldog vagy szomorú misztérium van egy pénzdarabban! És mekkora hatalom. Mennyi jót és mennyi rosszat tud csinálni! Ó, ha beszélni tudna, akkor látnánk talán igazán, mi az a Mammon. És most ott van a te kezedben. Mit csinálsz vele, vagy mit csinál veled? Nos, a Mammon valóban olyan veszedelem, titokzatos hatalom, hogy nem is lehet másképpen megoldani vele szemben a problémát, csak úgy, hogy egy másik, nagyobb hatalom uralma alá rendeljük. Nem szolgálhattok két úrnak, Istennek és a Mammonnak! És a Mammon káros befolyását csak úgy lehet kivédeni, ha a Mammonnal is az Istennek szolgáltok. Így válik a Mammon cél helyett eszközzé a jóra.

Olvastam egyszer egy hindu orvosról, aki mindig, mielőtt hozzákezdett egy műtéthez, az operáló eszközöket felemelte a magasba, mintegy a gyógyító Jézus elé tartva azokat, imádkozott, és úgy fogott hozzá a műtéthez. Ha egy ember minden fillérjét, minden anyagi javát, amije van, odatárja Jézus elé, és ezt mondja: Uram, ez mind a Tied legyen, Te oszd be a számomra, hogy Te mit akarsz vele tenni! - akkor az már nem gyűjt magának kincseket a földön, hanem a mennyben. Nem azt akarja Jézus, hogy az Ő követője elfordulva, megvetve a földi javakat, tisztán valamiféle elvont lelkiségbe merüljön, hanem azt, hogy a földi javakat is lelkileg használja fel. A földi javait is Isten országa céljainak az eszközéül rendelje, használja. Isten országa pedig, ugye tudjátok, annyi, mint szeretet, igazságosság, jóság, öröm - tiszta öröm -, békesség a földön az embereknek. Ezt jelenti kincseket gyűjteni a mennyben. Nem arról van szó, hogy ha jótékonykodsz, szétosztod a pénzedet a szegények között, bőséges jutalmat kapsz érte a mennyországban. Nem. Hanem kincseket gyűjteni a mennyben annyi, mint minden anyagi javainkkal és bevételünkkel Isten előtti szent felelősséggel gazdálkodni, az örökkévalóság szempontjából a Mammont valami jobbra fölhasználni, mint gyűjtögetni, élvezni, mindig többet akarni szerezni. A Mammont veszedelem helyett áldássá tenni. Mert az is lehet áldás, de csak az Isten uralma alatt.

Ezért kívánta Isten régen az ótestamentumi népétől az ún. tizedet, vagyis azt, hogy minden bevételüknek egy tized részét Neki, az Ő szolgálatára adja mindenki. Ezzel apellált Isten mintegy az Ő népének a hitére, bizalmára, hogy rá merik-e bízni magukat az Ő gondoskodására. Olvassuk csak el Malakiás 3,6-12 verseit! “Ezzel próbáljatok meg engem”. (Mal 3,10) Olyan ez, mint egy kihívás, mintha azt mondaná: mertek-e hinni annyira bennem, hogy ha jövedelmetek egy tizedét nekem szentelitek, nem rövidültök meg? Ma is vannak olyan hívő emberek, akik a tizedet magukra nézve kötelezőnek tartják, és meg is teszik, hogy minden jövedelmük egy tized részét Isten ügyeinek a szolgálatára, egyházi célra, vagy olyan más emberek megsegítésére adják, akikről egyébként nem volna kötelességük gondoskodni. És ez helyes. Mások azt mondják: a tizedfizetésből nem lehet törvényt csinálni. Ez is igaz. Csak azután az ne legyen belőle, hogy szinte csak mintegy borravalót adjon valaki az Istennek. Mert az Újtestamentumban sem töröltetett el a tized, hanem felemeltetett. Nem a tized az Istené, hanem az egész! És ha valaki azt gondolja, hogy ha a tizedet megfizette Istennek, a többivel azt tehet, amit akar, az még nem szabadult fel a Mammon hatalma alól. És viszont: aki a tized ellen argumentál, bármilyen meggondolás alapján, az jól gondolja meg Jézus szavait: “Mert mondom néktek, hogy ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképen sem mehettek be a mennyeknek országába”. (Mt 5,20) A farizeusok igazsága többek között abban is állott, hogy megadták mindenből a tizedet Istennek. Ha a mi áldozatkészségünk ennél nem több, hanem kevesebb, akkor Jézus szerint nem nagyon jól állunk a hitben.

Az Isten dolgaira való áldozás, legyen az akár egyházfenntartói járulék, akár perselybe hullatott pénz; akár egy szűkölködőn való közvetlen segítés (de nem olyan valakin, akiről egyébként is gondoskodni tartozik valaki); legyen az bármily igazán jó és nemes célra áldozott adomány: az ilyen áldozat nem törvény, hanem segítség, eszköz arra, hogy az ember a Mammontól való függetlenségét, szabadságát gyakorolja, megélje, önmaga előtt is bizonyítsa. Tehát nem pár forintos borravaló, hanem a komoly hitbeli anyagi áldozat bizonysága annak, hogy szabad vagyok, nem rab, Istennek szolgálok, nem a Mammonnak. Nemcsak magammal törődöm, hanem a másik emberrel is. Arra buzdít Jézus, hogy próbáljunk meg kevésbé egocentrikusan, vagy akár családcentrikusan élni, és eljutni arra a felszabadító fölismerésre, hogy az ember akkor él igazán, ha a másikkal együtt él, akkor örül igazán, ha a másiknak is örömet szerez.

Nekünk is azt mondja most Isten: “Ezzel próbáljatok meg engem”! Azzal, hogy az anyagi javaitokhoz nem ragaszkodtok olyan görcsösen, hanem fölszabadulva az én rendelkezésem alá bocsátjátok. Aki ezt meg meri tenni, hitből, hálából Jézus iránt, szeretetből Isten iránt, az egészen bizonyosan mérhetetlen áldását fogja tapasztalni minden tekintetben a maga életében, és a hitéletnek egészen új perspektíváit fogja meglátni. Ez is egyik formája, mégpedig nagyon elevenbe vágó formája hitünk gyakorlásának, önmagunknak a keresztyénségbe való belegyakorlásának.

Ámen

Dátum: 1965. január 31.