Előre hadd jelentsem be, hogy most ennek az igének nem az elsődleges jelentését, tehát nem az üdvtörténeti vonatkozását akarom kifejteni. Nem azt, hogy Isten hogyan választ ki magának egyetlen embert, hogy belőle egy egész népet csináljon, egy külön kiválasztott nemzetet, hogy azután mintegy előkészítse az ígéret beteljesedését, a Messiás eljövetelét. Tehát most nem erről szeretnék beszélni, hanem ennek az ígéretnek jelképes jelentéséről. Ábrám (később Ábrahám) ugyanis nemcsak egy Ábrahám nevű ember, aki nagyon régen, évezredekkel ezelőtt élt, hanem a mindenkori hívő embernek és az egyháznak örök típusa is. Őbenne minden Istentől elhívott ember önmagára ismerhet. Ahogyan vele bánik Isten, ahogyan ő viszonylik Urához, ahogyan ő engedelmeskedik vagy elbukik, ahogyan ő megkísértetik és megáldatik, az mind-mind olyan példa, amiből lépten-nyomon azt látjuk, hogy itt rólunk van szó. Az ő elhívásának története, amit most felolvastam a Bibliából, annyira modern, annyira mai, hogy szinte benne van Isten gyermekeinek - vagy mondjuk így: a Krisztus egyházának, tehát az Őt követők közösségének - a mai kor által felvetett legaktuálisabb problémája. Ennek az igének a fényében válik nagyon világossá az az út, amelyen Isten az Ő népét járatja: tehát az Egyház útja, mai útja. Erről szeretnék most beszélni.
Így kezdődik a történet: ”És monda az Úr Ábrámnak”. (1Móz 12,1a) Itt kezdődik az út. A hívő élet útja mindig ott kezdődik: ”monda az Úr”. Tehát Isten szól. Isten beleszól az ember életébe. Ábrahámnál is így kezdődött minden, hogy Isten szólt hozzá. Ez előtt is élt Ábrahám, mégpedig tudjuk a történetből: elég hosszú időt. Hetvenöt esztendőt élt már, amikor megszólította az Úr. De Ábrahámnak ez az előélete szinte nem is volt fontos, legfeljebb abból a szempontból, hogy előkészítette azt a pillanatot, amikor majd Isten beleszól teljes hatalommal ebbe az életbe. A tulajdonképpeni élete, a hit útja, ott kezdődött, hogy ”monda az Úr Ábrámnak”. És, atyámfiai, ez a mi életünkben is így van! Az az élet, aminek az örökkévalóság szempontjából is értelme, célja, rendeltetése van, mindég ott kezdődik, hogy ”monda az Úr” - tehát ott, hogy Isten szól, beleszól az életünkbe. Ez az, amit az ember semmiképp sem tud kierőszakolni: hogy szóljon hozzá az Isten. Mert bármilyen lelki gyakorlat vagy meditáció révén erre az istenélményre eljutni nem lehet. Itt nem arról van szó, hogy egy ember elmerül az istenség kutatásába, hanem arról, hogy egy ember megrendülve veszi tudomásul, hogy őt megszólította Isten, közvetlenül az ő személyét. Valaki felülről belenyúlt az ő szívébe, megragadta lényét, egész valóját birtokba vette. Itt kezdődik az Istenben való hit.
Ezért nem lehet Isten létéről vitázni, mert íme, csak az tud róla, akit megszólított. Ő maga, személyesen. Isten nem beszédtéma, hanem beszélgetőpartner. Nem olyan valaki, akiről elmélkedni lehet, hogy van vagy nincs. Isten olyan Valaki, Aki megszólít, a szavával maga elé állítja az embert. Ez valahogy úgy történik, hogy Isten egy szavát, amit már sokszor olvastunk a Bibliában, vagy hallottunk prédikációban, egyszerre olyan elevenné, olyan hathatóssá teszi, hogy az ember rádöbben: az Isten itt van, egyenesen hozzá szól! Ez az isteni szó, amit hall az ember, valóságos istenélménnyé lesz az ember számára, és ebben az élményben Isten mintegy leleplezi önmagát.
Számomra akkor vált Isten szava ilyen istenélménnyé, amikor tudtomra adta, hogy Jézus érdeméért minden bűnömet megbocsátotta, szent Fia örökségét, az örök életet ajándékként a nevemre írta. Istennek ez a kegyelmet hirdető szava volt az, amivel megragadott, amivel engem is elhívott, mint Ábrahámot. Amivel engem is olyan útra terelt, amely még bukásokon, kudarcokon, ezer bajon és nyomorúságon át is, tudom, hogy hazafelé vezet. Számomra is itt kezdődik a hívő élet útja. És az egyház, a gyülekezet azoknak az embereknek a közössége, akiket Isten személy szerint elhívott, akiket szavával megszólított és megragadott. És hovatovább egyre inkább ki fog derülni, hogy csak ez az egyháztagság kritériuma: ez az isteni megszólítás. Semmiképpen sem az, hogy valaki beleszületett egyik vagy másik egyház keretébe, nem is az, hogy valahol megkeresztelték, vagy hogy valahol fizet egyházfenntartó járulékot, hanem egyedül az, hogy meghallotta Isten hívó szavát, ez élménnyé vált számára és döntő, rajta uralkodó valósággá vált. Ezután már az szabott irányt életének, hogy ”monda az Úr”. Lényegében véve már ma is ez, a jövőben pedig csak ez lesz az egyháztagság kritériuma.
Hadd tegyem fel a kérdést: meghallottad-e már, szoktad-e hallani Istennek ezt a beleszólását életedbe? Ismered-e azt az érzést, amikor az Ő szava életet megragadó hatalommá válik benned? Bár így tartoznánk igazán mindnyájan hozzá, az Ő gyülekezetéhez, az Ő népéhez! Őhozzá, magához az Úrhoz! Jézus Krisztushoz!
És mit is mond Isten Ábrahámnak? Azt mondja: ”Eredj ki a te földedből, a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked”. (1. vers) Tehát Isten mintegy kihívja Ábrahámot a saját hazájából, a rokonsága közül, az atyja házából, vagyis abból az életformából, amelyben eddig élt. Régi, megszokott életkeretei közül, abból a biztos helyzetből, amiben már jól berendezkedett. Nem kevesebbet, mint azt mondta neki Isten, hogy hagyjon el mindent, ami 75 év alatt hozzánőtt a szívéhez, életéhez, gondolkodásához. Kezdjen egy merőben új életet, merjen elindulni pusztán az Isten útmutatása nyomán, lépésről lépésre követve az Ő vezetését, irányítását.
Szinte szó szerint ez történik ma is az egyházzal, az Isten gyermekeivel, a hívő emberekkel. Kihívja őket Isten a régi, megszokott keretek közül egy merőben új és ismeretlen útra. Igen, Istennek ez a legfőbb mondanivalója ma: ”Eredj ki a te földedből, a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, amelyet én mutatok néked!” Mi hát az a régi, amiből kihív, és mi az az új, ami felé irányítja az életünket? A régi az a polgári életforma, amelyben az egyház tekintélyes közjogi méltóság volt 18 éves korig mindenki számára. Magától értetődő volt, hogy mindenki valamilyen egyházhoz tartozott, és így a vallás, ha elerőtlenedett és sablonos formában is, úgyszólván minden ember életének velejárója volt. Az egyházak erőteljes kulturális, erkölcsi, sőt gazdasági tényezőként szerepeltek a közéletben a maguk intézményeivel, birtokukkal, tekintélyükkel, tradícióikkal. Ez a régi, amiből kihívja Isten az Ő egyházát.
És az új, ami felé irányít ma az Úr, az nem éppen könnyű feladat: a megszólított embernek a keresztyén hit és élet útját olyan társadalmi rendszerben kell megtalálnia, és járnia, amely marxista ideológiát vall, tehát amely az egyházat túlhaladott, fejlődést gátló intézménynek, a letűnt társadalmi rendszerek itt felejtett maradványának tekinti. A vallást haladásellenes gondolkodásnak tartja, a hittel szemben az ateizmust hirdeti és propagálja. Tehát egy olyan szellemi légkörben kell ma megtalálni a hívő keresztyén élet útját, módját, amiben az egyház kétezer esztendős múltja, léte folyamán még sohasem élt. Ez az a merőben új! Ez számunkra azt is jelenti, hogy Isten a régi, elmúlt századok népegyházi kereteiből hív ki, és egy egészen új, hitvalló egyházi életforma felé vezet.
Mi is az a népegyházi keret? Hadd tegyem pár példán keresztül kicsit gyakorlativá. Temetést bejelenteni jönnek a lelkészi hivatalba. Ismeretlen emberek, sohasem láttam őket a templomban. Kiderül, hogy nem is járnak, csak talán karácsonykor meg nagypénteken. Beszélünk az elhunytról. Ő sem volt ”túlzottan vallásos”, amint mondják. Kérdem: akkor miért akarják egyházilag eltemettetni? Megmagyarázom, hogy az egyházi temetés a feltámadott Krisztusban való hitünk megvallásának az alkalma. A válasz: Azért mégiscsak úgy illik, hogy pap temesse el. - Ez tipikusan népegyházi gondolkodás. Egy másik, hasonló eset: Ifjú pár jelentkezik esküvőre. A beszélgetés folyamán ismertetem velük az eskü szövegét. Kiderül, hogy az Atya Fiú Szentlélek Isten hitén ők már rég túl vannak. Kérdezem, miért ragaszkodnak akkor hát az egyházi szertartáshoz? Hiszen az eskü így kezdődik: ”Esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek...” Azt mondják: nem ők ragaszkodnak, hanem a szülők, meg hát mit szólna a rokonság? - Nos, ez is tipikusan népegyházi gondolkodás. Tehát a népegyházi életforma gyakorlatilag azt jelenti, hogy az ilyen egyházi szokások, mint a gyermek keresztelése; a 14 éves korban való konfirmálás; az esküvő; a temetés; az ünnepi istentiszteletek látogatása karácsonykor, húsvétkor; az egyházi adó fizetése, tehát mindezek az egyházias akciók nem az öntudatos hit kifejezői, hanem csak régi szokások tiszteletben tartása, csak külső forma, zörgő gépezet, csak olyan szokás, tradíció, hagyomány, ami öröklődik apáról fiúra generációkon keresztül.
Erre mondja igazán Isten: Eredj ki belőle! És kezdj egy merőben új életet! Ábrahám nem tudta, hová vezet az az új út, ami felé Isten terelte. Csak lépésről lépésre bontakozott ki előtte az új életforma. Előttünk is csak a körvonalai látszanak ennek az új útnak. Isten a hívő embert, az egyházat most egészen új dolgokra neveli. Például a világi hatóság iránti engedelmességnek egy egészen új útjára vezeti. Egészen új hűségre és új szolgálatokra hívja. Nekünk, Krisztus követőinek, az egyháznak, ma úgy kell megélni a hitüket, és úgy kell a szolgálatunkkal benne élni a világban, hogy lássák a marxisták, meggyőződjenek róla, hogy a keresztyénség nem haladásellenes életforma, nem a kapitalista társadalmi rend ideológiai címertartója. Az egyház nem a kapitalizmus ötödik hadoszlopa, tagjai nem a Nyugatnak titkos párthívei a Kelettel szemben, az egyház igazán nem a liberális gondolkodás és életforma utolsó menedéke. Arról kell meggyőzni a világot, hogy az intenzív keresztyén élet éppen nem anakronizmus egy modern világban. Sőt, kívánatos. Jó. Hasznos. Igen, ez az új út, az új föld, amelyet az Isten most mutat nekünk. Amely felé vezet. Annyira új és más ez, mint az eddigi volt, hogy igazán csak úgy lehet rajta továbbhaladni, hogy Isten vezet. Az Úr vezetésére vigyázva, azt követve lépésről lépésre. Csak az tud rajta járni, aki nem hátra néz, hanem előre, akinek a füle meg a szíve nyitva van az Úr felé. Aki - mint Ábrahám - hallja, amit az Úr mond neki. Nem, amit a saját szíve mond, amit a vágyai mondanak, hanem amit az Úr mond. És nézzétek, az Úr akkor ilyet is mond: ”És nagy nemzetté tészlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet és áldás leszesz.” (1Móz 12,2)
Isten a hívő engedelmességet nem hagyja jutalom nélkül. De milyen jutalom ez az ígéret: ”Nagy nemzetté tészlek.” Mert ebben az ígéretben az is benne van, hogy Ábrahám engedelmességének a gyümölcsét nem is ő maga fogja élvezni, hanem jövendő századok, hiszen ő azt már nem fogja megérni, hogy nagy nemzetté lesz. Tudjuk a bibliai történetből, hogy nem is érte meg. Késő vénségében született fia, Izsák, az ígéret gyermeke. Tehát Ábrahám igazán csak az ígéretét bírta a jutalomnak, és mégis hitte, hogy mindaz meg fog történni, amit Isten neki ígért. Tudta, hogy a beteljesedést ő már nem éri meg, és mégis hitte, hogy igaz, mert Isten mondta. És ha ő már nem is éri meg, Isten akkor is beteljesíti, amit ígért. Lám, milyen messze ható következménye van annak, hogy egy hívő ember engedelmeskedik Istennek, útmutatásának. Ha te most, az Isten szavára, mered vállalni az új engedelmességet, az új szolgálatot, az új utat, a hívő életnek ezt az új útját, ami a marxizmuson át vezet, akkor nemcsak a magad útját döntöd el, mert Isten a te hitednek az engedelmességét beleépíti jövendő századok sorsának a kialakításába. ”Nagy nemzetté tészlek!” - mondja az Úr Ábrahámnak. Magunkra vonatkoztatva azt mondja, hogy Ábrahám nemzetsége, a hívő nép megszaporodik a földön, ha mi most igazán engedelmességgel viszonyulunk Isten útmutatásához. Ez a mi nagy adventi reménységünk.
”És megáldalak téged” - mondja az Úr. Ezt is olyan nagyon félreértjük. Isten áldásának a földi boldogsághoz, szerencséhez, jóléthez nem sok köze van. Isten áldása nem vágyaink beteljesülésének az eszköze. Ha például Isten egy beteget megáld, az nem okvetlenül azt jelenti, hogy az a beteg meggyógyul. A betegségben is megáldhatja őt az Isten. A boldogtalan házasságot is megáldhatja Isten. Ha Isten a hívő emberek közösségét, az engedelmes egyházat megáldja, ez az ígéret nem arra vonatkozik, hogy akkor majd az egyház visszakapja a régi tekintélyét a világban, meg a birtokait, meg az iskoláit, meg a hajdani fényét, díszét. Nem. Az áldás valami egészen mást jelent. Talán így mondhatnám: Isteni hatásokba kerülni, mennyei erővel megtelítődni, úgy bevonódni az Istennel való közösségbe, hogy az ember maga is áldássá válik mások számára. Alkalmassá lesz arra, hogy élete, szenvedése, reménysége, törekvése, akár halála is hasznos gyümölcsöket teremjen az emberiség javára. ”Megáldalak téged, és... áldás leszesz” - ez a kettő összetartozik. Isten áldása az emberen vagy az egyházon azt jelenti, hogy az ember, az egyház fényt, derűt, örömet, jóságot, békességet tud belevinni a világ életébe. Tehát Krisztusi hatásokat, erőket.
És van-e valami, amire olyan nagy szüksége lenne ennek a világnak, mint éppen erre? Hiszen ennek a világnak éppen a szeretetre, a megbocsátásra, a türelemre, a megértésre, az alázatra van alapvetően szüksége, hogy el ne pusztítsa önmagát. A kölcsönös bizalomnak egy egészen új alapjára kell helyezkednie az egész emberiségnek ahhoz, hogy békében megférjen ezen a földön. És áldássá is lesz, pontosan olyan mértékben, amilyen mértékben meghallja Isten szavát, és engedelmeskedik neki: ”Eredj ki a te földedből... a földre, a melyet én mutatok néked!” (1Móz 12,1)
Ezért kell például a hívő embernek és az egyháznak megragadnia minden alkalmat, hogy elmondja hitvallását a világ legsürgetőbb mai problémájában, a háború és béke mai kérdésében. A világnak ma egyet egészen határozottan tudnia kell a keresztyénekről és az egyházról: semmiképpen nem tartják összeegyeztethetőnek a lelkiismeretükkel és Krisztusban való hitükkel a háborút, és félreérthetetlenül a béke ügyét szolgálják. Ma ebben már szinte az egész keresztyénség egységes, hiszen a II. Vatikáni zsinaton is, az Egyházak Világtanácsának Újdelhiben történt nagygyűlésén is, a prágai Összkeresztyén Békekonferencián is Krisztus egyháza az emberiség feltétlen békeakaratának adott kifejezést.
Atyámfiai! Most érdemes igazán Krisztust követni, az Ő seregébe tartozni, az Ő vezetése alatt élni, az Ő szolgálatában járni!
Ámen
Dátum: 1962. december 2.