Joó Sándor Dr.

A keresztény egyházakhoz tartozó emberekben több-kevesebb bizonytalansággal él az a köztudat, hogy a húsvét előtti néhány hetet az ún. nagyböjt időszakának szokták nevezni. Ezzel kapcsolatban még nagyobb bizonytalanság van a tekintetben, hogy mi is valójában az a kegyességi gyakorlat, amit úgy nevezünk: böjt? A múltkor egy édesanya kérdezte tőlem, hogy a gyerekeit meghívták egy társaságba, de nagyböjt lévén, szabad-e nekik oda elmenni, és ha elmennek, szabad-e nekik ott táncolni? - Beteghez mentem a múltkor úrvacsorát vinni. Az illető zavarban volt, azt mondta: kérem, én ma már ettem, vehetek ezért úrvacsorát? - Társaságban beszélgettünk ezekről a kérdésekről, s valaki azt mondta: pénteken sohasem eszünk húst. Egy másik így szólt hozzá a témához: nagypénteken egész nap böjtölök. Nos, hogy viszonyulunk mi, evangéliumi keresztyének a böjt kérdéséhez? Római katolikus atyánkfiainál szabályozva van, pontos előírásokban utasítja az egyház a híveit, mikor és hogyan böjtöljön. A Jézus korabeli zsidóknál is részletesen körül volt írva, mit szabad és mit nem szabad enni böjt idején, és mikor kell ezeket az előírásokat megtartani. Nálunk sem az elmélete, sem a gyakorlata nincs megszabva a böjtnek. Mi itt a helyes magatartás? Van böjt egyáltalán, vagy nincs?

Jézus szavaiból elsősorban is az derül ki, hogy van. Azért beszél róla az Úr. Igenis van! Mégpedig kétféle formája lehetséges a böjtnek: lehet önkéntes, lehet kényszerű. Van olyan böjtölés, amikor valaki önként mond le valamiről, esetleg valamilyen ételnek vagy italnak az élvezetéről, vagy dohányzásról, vagy társaságban való részvételről. Önként vállal a megszokott életrendjében bizonyos korlátozásokat, takarékosságot, megszorítást, böjtöt. Azt mondja: most ezt nem teszem. Hogy miért, arról majd mindjárt beszélünk még. És van olyan böjtölés, amit azért vállal valaki, mert muszáj. Nem önként vállalja a lemondást, hanem azért, mert kénytelen, olyan helyzetbe került. Ez az, amit Jézus így fejez ki: “eljőnek a napok, a mikor elvétetik tőlök a vőlegény, és akkor bőjtölni fognak”. (Mt 9,15) Tehát amikor elvétetik az embertől valaki vagy valami, aki vagy ami kedves volt, jó volt, drága volt a számára. Például halál által elvétetik egy asszonynak a férje, és akkor bizony egy hosszú, keserves böjti időszak kezdődik a hátramaradt özvegy számára. Vagy például, mint az egyik családban történik most, hogy súlyos, kínos betegség által elvétetik az édesanya egészsége, s bizony ilyenkor a kényszerű böjt fájó terhét vele együtt az egész család hordozza. Vagy amikor egy családi konfliktus által elvétetik a házasélet boldogsága, és a szenvedő házastárs nélkülözni kénytelen a másik gyöngédségét, mellette állását. Ez is egy kényszerű böjti időszak. Vagy amikor anyagilag rendül meg valakinek a létalapja, és kénytelen sok mindenféléről való lemondással az egész élete körül szorosabbra húzni a derékszíjat. Ez is kényszerű böjt.

A böjt mindenképpen egy bizonyos lemondás, akár önkéntesen vállalja valaki, akár kényszerűségből. Mind a két fajta böjtölésre egyaránt érvényes, amit Jézus igénkben mond: “Mikor pedig bőjtöltök, ne legyen komor a nézéstek, mint a képmutatóké, a kik eltorzítják arczukat, hogy lássák az emberek, hogy ők bőjtölnek. Bizony mondom néktek, elvették jutalmukat. Te pedig mikor bőjtölsz, kend meg a te fejedet, és a te orczádat mosd meg; Hogy ne az emberek lássák bőjtölésedet, hanem a te Atyád, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván”. (Mt 9,16-18)

Különösen a kényszerű böjt idején, amikor “elvétetik a vőlegény”, ne legyen komor a nézésetek, mint a képmutatóknak, akik eltorzítják az arcukat, hogy lássák az emberek. Egy veszteség felett érzett fájdalom, szenvedés nem tartozik az emberekre. Nem olyan mutatvány az, amit életünk kirakatába kellene állítani, hogy lássák, megcsodáljanak érte, felfigyeljenek ránk. Aki saját fájdalmának, kényszerű böjtjének állandó hangoztatásával mártírkoszorút tesz a fejére, azt senki sem tartja igazán mártírnak. Aki komor ábrázattal úton-útfélen panaszolja a gondjait és így sajnáltatja magát, azt senki sem sajnálja igazán, legfeljebb lesajnálja. Aki a maga lelki sebeivel sebezi állandóan az embereket, annak a sebeit senki sem igyekszik bekötözni. Aki folyton csak a maga problémáival foglalkoztatja az embereket, annak a problémáival senki sem foglalkozik szívesen. Aki a maga fájdalmas hangulatával rátelepszik a családjára, barátaira, kollégáira, megjátszván a nagy szenvedő szerepét, az elől menekülnek a családtagok, barátok és kollégák.

Amikor böjtöltök, ne legyen komor a nézésetek, ne torzítsátok el az arcotokat, hogy lássák az emberek, hogy ti mennyire böjtöltök. Ne értsük félre: nem arról van itt szó, hogy a böjtölő, a szenvedő ember sohase öntse ki a szíve fájdalmát valaki előtt. Sőt, az nagyon is szükséges. “Egymás terhét hordozzátok” (Gal 6,2), mondja az ige. Nagyon is jó, ha van egy lelki testvér, lelkigondozó, vagy lelkipásztor, akivel a kényszerű böjt minden keserűségét és problémáját megbeszélheti az ember. Kell is, hogy legyen. A lélek terhének ez a kiöntése valaki előtt, rendszerint már magában véve is nagy megkönnyebbülést hoz. De az egészen más. Igen, egy ember lássa csak a komor ábrázatot és az eltorzult arcot, de az emberek ne lássák. Az embereknek ne mutasd, hogy mennyit böjtölsz. Nem rájuk tartozik, hanem Istenre. Ezért mondja Jézus: “Te pedig mikor bőjtölsz, kend meg a te fejedet, és a te orczádat mosd meg; Hogy ne az emberek lássák bőjtölésedet, hanem a te Atyád, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván”.

“Kend meg a fejedet” - ez az ünnepi hangulatnak a kifejezése; "mosd meg az arcodat": mosd le könnyeidet és így lépj az emberek elé, mint aki derűsen néz rájuk, bár belül titokban böjtöl, és bánatát, szenvedését az előtt az Atya előtt hordozza csendesen, Aki titkon, elrejtve nézi, Aki lát mindent. Ez elég. Az emberek előtt elrejtett szenvedés annál inkább lelepleződik az Isten előtt. Ha mosolyog az arc, és derűsen tekintenek a szemek, miközben harcok dúlnak a szívben, akkor ennek az a bizonyosság az alapja, hogy minden javukra van -minden, a legkeservesebb kényszerű böjt is! - azoknak, akik az Istent szeretik. (Róm 8,28) Akik tudják, hogy Isten szereti őket. Lehet tehát böjtölni sugárzó arccal is eltorzult ábrázat helyett, és ujjongó dicséretmondással az ajkakon panaszos jeremiádák helyett, ha tudom és hiszem, hogy Isten az Atyám. Így böjtöljön az, akinek böjtölnie kell.

Mert a böjtölésnek egyik legnagyobb veszedelme a képmutatás. Ne úgy böjtöljetek, mint a képmutatók! - mondja Jézus. És ez a veszély különösen fenyegeti azt, aki önkéntesen böjtöl, aki önként mond le valami ételről, italról, szórakozásról vagy bármiről. Ez a képmutatóskodás abban áll, hogy az ember bizonyos formaságoknak, szabályoknak a megtartásával vallásosabbnak, hívőbbnek, kegyesebbnek látszik az emberek előtt - vagy akár önmaga előtt -, mint amilyen a valóságban. Vagyis: az ember szemlélőjévé lesz a saját kegyességének, és úgy érzi, hogy így majd jobban tetszik az Istennek. Mi tetszenék abban az Istennek, ha valaki pénteken nem eszik húst? Vagy nagypénteken nem szív egyetlen cigarettát sem? Mi ebben az Istennek tetsző dolog? Nem hiszem, hogy az az Isten, Aki így tanított Jézus által imádkozni: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma” (Mt 9,11) és aki Jézus által ötezer éhes embert lakatott jól a pusztában, hogy ez az Isten különösebben kedvét lelné abban, ha valaki éhezéssel gyötri a testét. Mennyiben válik jobb keresztyénné, mondjuk egy ember, aki az éles nyelvével már sok sebet vágott másokon, ha akár az egész nagyböjt idejére lemond is minden húsételről? Az ilyen embernek ne a gyomra böjtöljön, hanem a nyelve!

Tudjátok, mi a baj az egész böjtöléssel? Az, hogy mindig a régi ruhára akarunk valami új foltot varrni. Ahol már nagyon szakadozott a régi énünk, oda egy kis keresztyén mázt kenünk, azt valami kegyességi formaságnak a foltjával takargatjuk. Isten pedig azt mondja: nem az áldozatod, nem a lemondásod kell nekem, hanem a szíved. Azzal, hogy bizonyos formaságok, szabályok, megkötözöttségek közé szorítod az életedet, az életed tartalma még nem változik meg. A kegyességi formák megtartása, magunkra erőszakolása nem tesz bennünket nemcsak hogy jobb keresztyénekké, de egyáltalán keresztyénekké sem! Sőt, Jézus éppen mindenféle vallásos formaság alól akar felszabadítani, amikor a böjtről beszél. Ne úgy böjtöljetek, mint a képmutatók, nem az a böjt lényege, hogy bizonyos napokon bizonyos dolgokat megvontok magatoktól: disznóhúst nem esztek, de halat igen, mi a jó ebben? Nem táncoltok, mert éppen nagyböjt van, de éppen olyan irigyek, önzők maradtok, mint máskor. Mi ebben a jó? Nem reggeliztek úrvacsoravétel előtt, de az üres gyomor miatt szédelgő fejjel nem tudtok jól figyelni a prédikációra. Mi ebben a jó? Semmi. Az ilyen szabályok megtartásának semmi értelme nincs.

Hallgassuk csak meg, mit mond Isten már az Ótestamentumban is Ézsaiás próféta által: “Hát ilyen a bőjt, a melyet én kedvelek, és olyan a nap, a melyen az ember lelkét gyötri? Avagy ha mint káka lehajtja fejét, és zsákot és hamvat terít maga alá: ezt nevezed-é bőjtnek és az Úr előtt kedves napnak? Hát nem ez-é a bőjt, a mit én kedvelek: hogy megnyisd a gonoszságnak bilincseit, az igának köteleit megoldjad, és szabadon bocsásd az elnyomottakat, és hogy minden igát széttépjetek? Nem az-é, hogy az éhezőnek megszegd kenyeredet, és a szegény bujdosókat házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházzad, és tested előtt el ne rejtsd magadat? Akkor felhasad, mint hajnal a te világosságod, és meggyógyulásod gyorsan kivirágzik, és igazságod előtted jár; az Úr dicsősége követ. Akkor kiáltasz, és az Úr meghallgat, jajgatsz, és ő azt mondja: Ímé, itt vagyok!” (Ézs 58,5-9)

Akkor nincs értelme az önkéntes böjtnek? Nem jó az, ha valaki lemond valamiről, megtartóztatja magát? De jó, csakhogy azt nem lehet senki számára szabályban előírni, hogy miről mondjon le. A böjt lényege nem maga a lemondás, hanem a felszabadulás valami megkötöttség alól. Arról kell tehát lemondani, ami azzal fenyegeti az embert, hogy megkötözöttségben tartja. Igen, a böjt nagyon hasznos lelki gyakorlat, arra gyakorolja magát az ember, hogy ura legyen a testi kívánságainak, vágyainak, fantáziájának, és ne szolgája. Amikor valami testi kívánság, vágy, fantázia el akar uralkodni a lelken, akkor igenis helye van a böjtnek. Az önkéntes böjtnek. És különösen a mi korunkban roppant fontos ez, mert az emberek egyre jobban játékszerévé válnak a saját vágyaiknak, kívánságaiknak. Az igazi hit abban is megmutatkozik, hogy képessé teszi az embert arra, hogy vágyait megfékezze, magát nekik ne szolgáltassa ki szabad prédául. Igen, lehet, hogy valamilyen ételtől vagy italtól, vagy a dohányzástól kell megtartóztatnia magát, ha azoknak már kezd rabjává lenni az ember teste és lelke. De lehet, hogy egészen más élvezetek ellen kell a böjt harcát felvenni. Talán a rádió, a televízió ellen, ami már nem hagy egy nyugodt, elcsendesedésre alkalmas percet, vagy a sport-őrület ellen, ami már egészen lefoglalja az érzelmi életét, vagy az álmodozó fantáziaképek ellen, amik már megszállva tartják a lelkét. Mindenféle testi és lelki vágy ellen, ami azzal fenyeget, hogy szenvedéllyé válik, eluralkodik felettünk.

Tehát mindenkinek önmagának kell megpróbálnia magát a tekintetben, hogy milyen megkötözöttségei vannak, amikből fel kell szabadulnia ahhoz, hogy teljes emberként élhessen. Nincs általános sémája a böjtölésnek, hanem ki-ki vonatkoztassa arra, ami a teljes lelki szabadságában korlátozza. A böjtölésben nem vallásos formaságok megtartásáról van szó, hanem szabadságról: azoktól a gúzsba kötő, testet-lelket nyomorító megkötözöttségektől való felszabadulásról, amelyek eluralkodtak, vagy már kezdenek eluralkodni rajtunk. Éppen ezért nincs a böjt bizonyos időhöz, napokhoz és formákhoz kötve. Ez a kényszerű böjtre is érvényes. Azért ne legyen komor a nézése még annak se, akitől “elvétetik a vőlegény” - tehát ha valaki gyászol, beteg, szenved, vagy boldogtalan is -, hogy gyakorolja magát a lelki függetlenségben. Mert a hívő ember lelki egyensúlya, derűje, békéje független még egy akármilyen kedves személytől is, meg az egészségi állapotától is, meg az élete boldogságától is. A böjt ne legyen egy szomorú és levert lelkiállapot, hanem egy örvendező és boldog áldozatvállalás. Ezért mondja Jézus: “Te pedig mikor bőjtölsz, kend meg a te fejedet, és a te orczádat mosd meg”. (Mt 9,17) Ha böjtölsz, akár önkéntesen, akár kényszerűségből, ragyogjon az arcod, a böjt az öröm szertartása. Lakodalom. A böjtben a lélek ünnepel és lakomázik, s a test éppen azért böjtöl, mert félre akar állni az útból. Elzárkózik épp azokon a pontokon, ahol egyébként a legnagyobb volna a kísértés.

Ebből végül az is következik, hogy a böjtnek, mindenféle böjtnek, akkor van igazán értelme, ha az valamilyen céllal történik. Ez a cél pedig mindig: még jobban elmélyülni az Istennel való közösségben. A böjt célja mindig az, hogy a lélek fokozottabban fordulhasson oda Isten felé. Ami ettől az elmélyedéstől, odafordulástól elvon, ami ebben akadályoz: az legyen a böjtölésednek a tárgya. Ha neked a tánc az akadály, mert felkorbácsolja a véredet, vagy a bor, mert kellemes illúziókba ringat, vagy a tejszínhab, mert szenvedélyeddé vált már, vagy egy új ruha, aminek a költségei miatt már nem jut pénz az Isten oltárára, akkor arról kell tudni lemondani, azzal kapcsolatban kell böjtölni. De sohasem a lemondás a cél, magam sanyargatása, hanem a megújulás az Istennel való közösségben, Jézus által. Az Ő bűnbocsátó kegyelmének, testet-lelket megszentelő szeretetének a mélyebb átélése.

Erre vonatkoznak igénk utolsó szavai: “...ne az emberek lássák bőjtölésedet, hanem a te Atyád, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván”. (Mt 9,18) Egy ilyen, kívülről nem látszó, de belülről annál inkább Isten felé forduló böjtölésnek mindig megvan a jutalma. Így mondja Jézus: Isten megfizet. Azaz részesít a saját gazdagságában. És akkor a megkötözött, megfáradt ember megújul, megerősödik, fölszabadul újra az örvendező szolgálat, a szeretet sokféle gyakorlására, a teljesebb életre.

Óemberünk, ha szenved,
Az jó nekünk, tudom;
Ki vérnek, testnek enged,
Az nem jár jó úton.
A láthatót ne bánd,
Csak rázd le, mi kötözne:
Hadd törjön éned össze,
Menvén halálon át.

(455. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1964. március 8.

A Miatyánknak ez az utolsó kérése tulajdonképpen az előtte levő kérésnek a folytatása, szinte fokozása. “És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól” - tudniillik azt a fokozati különbséget fejezi ki, ami a megkísértés és a kísértésbe esés között van. A megkísértés még nem bukás, a kísértésbe esés már igen. A megkísértés azt jelenti, hogy az ellenség tolvaj módjára ott settenkedik a szívünk körül, keresve a gyenge pontot, ahol betörhet. A kísértésbe esés pedig azt jelenti, hogy annak a tolvajnak már sikerült behatolnia a házba, megkezdődött a küzdelem, és most az a kérdés, ki marad felül, ki lesz a győztes. Ki tudom-e még űzni, vagy elfoglalja a bensőmet, megkötöz, és uralomra jut felettem? Ezért tanít Jézus így imádkozni: “ne vígy minket kísértetbe”, de ha már beleestünk abba, ha már viaskodunk vele, ha már megkezdte az a kísértő a maga gonosz munkálkodását bennünk, akkor sem vagyunk még elveszve, akkor is van még menedék, segítség, egy nagy S.O.S. jeladás, segélykiáltás: “szabadíts meg minket a gonosztól”!

Mi az a gonosz, amiről itt Jézus beszél? Az előbbi kéréssel kapcsolatban is szó volt már róla, akkor azt mondtam: a Sátán nem kísértet, hanem kísértő. Olyan misztikus hatalom, aki folyton a nyomunkban jár, kísér mindenüvé. Ide a templomba is. Itt Jézus most mintegy leleplezi az arcát, amikor azt mondja róla, hogy gonosz. Nem gonoszságról van szó, hanem a gonoszról. Ez a név kifejezi a lényegét a kísértőnek. Gonosz, rossz, romboló, halálos hatalmasság. Tökéletes ellentéte a jónak. Semmi jó nincsen benne. Még ha jóval kecsegtet is, rossz. Radikálisan rossz, sem nem tud, sem nem akar mást, csak rosszat, kárt. A legmélyebbre süllyedt emberben is van még valami, ami fogékony a jóra, itt semmi. Jó tudni, hogy a kísértések egész világa mögött ez a gonosz áll. Minden kísértésben ez a gonosz működik. Az emberi élet minden rosszában benne van a keze. És Jézus mintegy figyelmeztet: Vigyázzatok, ilyen hatalommal van dolgotok! Könyörögjetek segítségért, mert a magatok erejéből nem tudtok ellenállni neki.

De honnan van ez a gonosz a világban? Ez lehet érdekes kérdés, de elméleti kérdés. A Biblia pedig sohasem fejteget spekulatív problémákat a gonosz eredetével kapcsolatban sem, hanem egyszerűen figyelmeztet, hogy van, mégpedig itt van, betört a földi világba. Amikor valakit komoly veszedelem fenyeget, akkor az ember nem filozofál, hanem cselekszik, védekezik. Ha egy gyilkos szándékú tolvaj betört a lakásomba, akkor nem elmélkedem azon, hogy honnan jött, hol született, hány kilót nyom, milyen a vérsejt összetétele, milyen iskolát végzett, hanem számolok a veszéllyel és megteszek mindent, ami rajtam áll, hogy védjem magam. Így beszél Jézus a gonoszról, mint fenyegető hatalomról. Sőt nem is a gonoszról beszél tulajdonképpen, hanem a tőle való megszabadulás lehetőségéről. Nem magyarázgatja, ki és miféle hatalom az a gonosz, hanem azt mondja: így kiáltsatok: “Mi Atyánk... szabadíts meg minket a gonosztól”! Emberlétünk, különösen keresztyén létünk a gonosz támadásaitól szakadatlanul fenyegetett lét. Valaki egyszer olyan szépen mondta ezt: a világosság és sötétség hatalma úgy lebeg a fejünk felett, mint két óriási mágnes, állandóan vonzanak bennünket. Soha nem vagyunk egyedül ezen a világon, mindig körül vagyunk véve ennek a kétféle hatalomnak az alakjaival, mindkettő harcol értünk, birtokba akar venni bennünket. Valahányszor egy emberi szívben aggodalmaskodó, keserű vagy szenvedélyes gondolatok támadnak, és az ember ezeket a gondolatokat növekedni hagyja, bizonyos lehet abban, hogy a sötétség hatalmai vonzzák és megpróbálják lefoglalni a szívét, s onnan kiindulva a nyelvét, a kezeit, minden tagját, hogy minél jobban felhasználhassák a maguk szolgálatára. Két világ követei tartanak igényt ránk, és minden attól függ, melyiknek adjuk át magunkat, tehát hogy a világosság vagy a sötétség szelleme foglalja-e el szívünket. Vagy győzünk, vagy legyőzöttekké válunk.

E gonosz hatalom támadásának a titka éppen abban van, hogy támadhatók vagyunk. Fogékonyak vagyunk, az ellenség hídfőállásai, támaszpontjai bennünk vannak, a szívünkben, a vérünkben, a vágyainkban, a lelkünk mélységeiben. Jézus egyszer ezt mondta önmagáról: “Jön a világ fejedelme (tudniillik az a bizonyos gonosz): és én bennem nincsen semmije!” (Jn 14,30) Jézusban nem talált ilyen támaszpontot, Jézus lelkében, szívében nem volt a gonosz hatalomnak bázisa, kapaszkodója. De bennünk ott van az a bizonyos óemberünk, a megromlott természetünk, és ez az óember annak a gonosz hatalomnak a titkos ügynöke, szövetségese, amelyik belülről mintegy jeleket ad az ellenségnek és elárulja neki az egyéniség várának a gyenge pontjait.

Ezt a gonoszt akkor lehet igazán megismerni, ha az ember önmagában keresi, nem önmagán kívül valahol. A saját énje mélyén. Mi magunk vagyunk az a hely, amelyet az a gonosz meg tud szállni, és ahol annak a gonosznak a valósága a saját gonosz indulatainkban, vágyainkban, gondolatainkban, szavainkban és gonosz cselekedeteinkben, tehát a saját gonoszságunkban felismerhető. A legördögibb dolog az ördögöt másutt, másban keresni, meglátni, és nem önmagunkban. Nem úgy beszélni a gonoszról, mint bennünk levő valóságról - már magában véve is gonosz dolog. Csak aki már felismerte a saját bensőjét lefoglaló gonoszt, az önmagában mozgatóerővé vált gonoszt, az tudja igazán, milyen élő realitás a gonosz. Aki már önmagán tapasztalta, hogy mennyire hatalmába tudja venni az a gonosz, mennyire be tudja hálózni, le tudja nyűgözni, meg tudja gyötörni és bénítani, az tud igazán így kiáltani: “szabadíts meg minket a gonosztól”! Ismered-e így ezt a gonoszt?

De most éppen az a nagyszerű, hogy akármilyen hatalom, mégsem vagyunk védtelenül kiszolgáltatva neki. Ha nem volna szabadulás a gonosz e rettentő hatalmától, nem volna benne a Miatyánkban ez a kérés: “szabadíts meg minket a gonosztól”! És ami a fő: az a Jézus tanított így imádkozni bennünket, Akinek a halála és feltámadása éppen a gonosz hatalom felett való döntő győzelmet jelenti. A Golgotán éppen az történt, hogy az Atya azt a Valakit, Akit a legjobban szeretett, a Fiút, a Szentháromság második személyét, önmaga lényének ezt a drága darabját bevetette a gonosz elleni küzdelembe. Szinte kiszolgáltatta a gonosznak. És az a gonosz ki is töltötte Jézuson minden dühét, szinte ráviharozta haragját, de Jézus mindent eltűrt, hagyta, hagy tombolja ki magát rajta, alázattal elhordozta, és éppen ezzel rontotta meg, törte meg a gonosz hatalmát. Mit lehet tenni azzal, Aki mindent eltűr: szidalmat, gyalázatot, igazságtalanságot, kínzást, megalázást, testi-lelki gyötrést, még a halált is? Ez a Jézusban megtestesült isteni szeretet mindent eltűrt. És éppen ez által győzött! Az abszolút jó kerül szembe az abszolút gonosszal, és a gonosz megtört a jón. Ebbe a győzelembe kapaszkodunk bele, mint a fuldokló a mentőövbe, amikor így imádkozunk: “szabadíts meg minket a gonosztól”! Ezzel a kéréssel mintegy átöleljük a keresztet, a gonosz feletti győzelem örök jelét. In hoc signo vinces - hangzik felénk is a biztatás: e jelben győzni fogsz.

Ahogyan az ige mondja egy helyen: “Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek”. (Jn 8,36) Persze nem olyan értelemben, hogy most már semmi közünk nem lesz többé a gonosz hatalmához, sőt, amíg élünk, itt a földön sohasem kerülünk ki e hatalom befolyási szférájából. Mindig újra támad a sötétség hatalma, de ne feledjük, hogy ez már számunkra legyőzött ellenség! Jézus már győzött. Vágjad csak nyugodtan a szemébe annak a gonosznak, amit a legkevésbé szeret hallani: Megvert ellenség vagy, legyőzött hatalom vagy, nem félek tőled! Ezért mondhatja Jakab apostol a levelében: “álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek”. (Jak 4,7) Csak ragaszkodj ahhoz, hogy te Jézus által már megváltott ember vagy, Őhozzá tartozol, a győztes félhez, és meg fogod tapasztalni, hogy igenis, van szabadulás a gonosztól.

A Miatyánknak ez a kérése is, mint mindegyik, többes szám első személyben van. Jézus tehát ebbe a kérésünkbe is beleöleli az egész teremtett világért való könyörgést. Éppen az az ember, aki már ismeri Jézus győzelmét a gonosz felett, képtelen közönyösen nézni a világ bármilyen nyomorúságát, baját, kínját, mint akinek semmi köze hozzá. Hanem éppen a gonosz látása könyörgésre készteti: Uram, szabadíts meg minket, embereket a gonosztól! A világban levő gonoszság láttán nem panaszkodni és keseregni kell, hanem segítséget kérni ellene onnan, ahol a szabadulás készen van a számára. Aki Jézust úgy ismerte meg, mint Akinek “adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28,18), tehát a gonosz felett is, az nem alkudhat meg többé e világnak semmiféle bajával: szegénységgel, betegséggel, könnyel, fájdalommal, igazságtalansággal, háborúval. Nem törődhet bele abba, hogy mindez elkerülhetetlen végzet, hanem tudja, hogy e világ nyomorúságával szemben egyet mindenképpen tehet, könyöröghet: “Szabadíts meg minket a gonosztól”!

Aki egyszer Jézus szabadító kegyelmét megízlelte a maga életében, nem tud többé szabadulni attól, hogy éhezi és szomjúhozza a jobbat, azt, amit Isten az egész teremtett világnak is megígért: a végső győzelmet. Azt az új eget és új földet, amelyben Isten igazsága lakozik majd, tehát a gonosz teljes és végérvényes kiiktatását. A megváltásnak ezért a végső kiteljesedéséért is tanít Jézus a Miatyánk utolsó kérésében könyörögni, kiáltani. És gondolj mindig arra, amikor így kiszélesíted ezt a könyörgést az egész embervilágért, hogy nem egyedül imádkozol így, hanem Jézus sok-sok millió követője ott áll veled együtt Isten előtt és kéri ugyanazt naponként, amit te, hogy szabadítsa meg az Úr ezt a világot a gonosztól.

Végül ez a nagyszerű imádság, imádásba megy át: “Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké”. Itt érkezik el az imádkozó ember arra a csúcsra, ahol már csak az Isten nagyságát, hatalmát, dicsőségét szemléli a lélek. Mindent, amit ebben az imádságban kértünk, arra való tekintettel kérhetjük teljes bizonyossággal, mert Istené az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Amikor valaki ennyire igazán Istennek adja át az életét, akkor mindig megerősödik abban a bizonyosságban, hogy Jézus valóban él benne, mert tapasztalja, hogy íme munkálkodik általa. Azok a szavak, amiket mond, azok a hatások, amik belőle áradnak, azok az eredmények, amiket szolgálatával elér, nem telnek ki belőle, itt más valaki működik benne és általa: maga az élő Isten. Ez a legboldogabb megbizonyosodás Isten élő valóságáról. Tehát az, hogy érzem, hogy felhasznál az Isten, áldássá teszi az életemet mások számára. Bár ilyen rendíthetetlen bizonyosságban tudnánk tovább élni egész keresztyén életünket, hogy a mi Megváltónk láthatatlanul bár, de megtapasztalhatóan él.

Ez az egész befejező rész tulajdonképpen csak kiszélesítése az “ámen” szónak. Az “ámen” - ami eredetileg azt jelenti, hogy bizonnyal, igazán, úgy van -, nem olyan valami, mint a pont a mondat végén, hanem maga is hitvallás. Nem az embereknek mondjuk, jeléül annak, hogy most már vége az imádságnak, hanem Istennek, mintha azt mondanánk, hogy hiszek az ígéretében, hiszek a hűségében, hiszek az imádságom meghallgatásában. Ha igazán hittel mondja valaki, hogy “ámen”, másként áll föl az imából, mint ahogyan kezdte. Megváltozott közben valami. Béke és nyugalom száll a szívébe. Talán félelmek, aggodalmak között kezdte, de minél jobban tudatosult, hogy mennyei Atyjával beszél, annál jobban megnyugszik. És mire a végére ér és “ámen”-t mond, tudja, hogy ott minden kérése, imádsága a legfőbb szeretet-hatalom előtt van. Talán még nem látja az eredményt, talán még várnia kell, talán egészen másként jön a meghallgatás, mint remélte, de egy bizonyos: meghallgatta az Isten. Ezt a hitbeli bizonyosságot fejezi ki ez a szó: “ámen”. Erről tegyünk most együtt is bizonyságot:

Aki kérésében haboz,
Az tőled üres választ hoz,
De mi, Krisztus érdeméből
Nyugodt szívvel lévén erről,
Hogy megadsz, valamit kértünk,
Kérésünkhöz ámen-t kötünk.

(483. ének 18. vers)

Ámen

Dátum: 1969. június 29.

Hadd hívjam fel a figyelmeteket rögtön az elején arra, hogy a Miatyánknak ez a kérése is egy hangsúlyozott “és” kötőszóval kapcsolódik az előbbihez, tehát így: “És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek; És ne vígy minket kísértetbe”. (Mt 6,12-13a) Azt jelenti ez, hogy ha eljutott valaki a bűnbocsánat kegyelmére és elfogadására, ezzel még nem intéződött el számára egyszer s mindenkorra a bűn kérdése. A veszély még tovább tart, mert egész életén át állandóan körülveszi egy titokzatos vonzásnak az ereje, az, amit így nevezünk: kísértés. Sőt, éppen a bűnbocsánatot nyert ember tudja igazán, milyen valóság a kísértés hatalma. Mert a bűnbocsánat nem azt jelenti, hogy most már minden rendben van, folytathatom ott, ahol abbahagytam, hanem a bűnbocsánat által Isten éppen a mélységből emelt fel. Újra felvette velem a kapcsolatot, rásegített Jézus követésének az útjára, és éppen a bűnbocsánat által arra figyelmeztet, hogy erről az útról most már ne térjek le többé. Aki úgy gondolja, hogy a mindig újra megismétlődő bűneire majd mindig újra kéri a bűnbocsánatot, az könnyelműen visszaél az Isten kegyelmével. A bűnbocsánattal Isten nem azért tisztítja meg az életünket, hogy legyen újra mit bepiszkolni. Jézus Mária Magdalénának nemcsak azt mondja, hogy: “Én sem kárhoztatlak”, tehát felmentelek a bűneid alól, hanem az is, hogy: “eredj el, és többé ne vétkezzél!” (Jn 8,11)

Éppen itt van a probléma. Az ember, még ha elhatározza is, hogy többé nem akar vétkezni, mindig újra azon veszi észre magát, hogy megint elbotlott valamiben. Ugye ti is érzitek, hogy az úrvacsorai harmadik kérdésre: “Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy a kegyelemért, a bűnbocsánatért hálaadással egész életeteket az Úrnak kívánjátok szentelni, és Szentlelke segítségével a bűnnel harcba szálltok, s az Ő dicsőségére akartok élni?” - milyen meggondolatlanul, vagy talán éppen borzongva mondjuk rá a feleletet: “Ígérem, és fogadom!”, mert szinte már előre tudjuk, hogy a sok szép ígéretünkből és fogadkozásunkból milyen nyomorúságosan kevés valósul meg azután.

Nincsen segítség, győzelem, előrehaladás? Bizonyára van. És éppen erre irányul napi imádságunknak ez a most soron levő szakasza. Azért fűzi hozzá Jézus a bűnbocsánatért való kéréshez annak mintegy folytatásaképpen, hogy “Ne vígy minket kísértetbe”! Ezzel Jézus maga figyelmeztet azokra a veszedelmekre, amelyek az Őt követni akaró embert körülveszik. Rengeteg formájú, ezerarcú kísértések között vezet a keresztyén élet útja. És e sokféle kísértés mögött egy rettentő hatalom áll: a kísértő. Érdekes, hogy Luther Márton, ez az igazán nagy tudású és erős hitű ember mennyire komolyan számolt a kísértő valóságával. Úgy látta ezt a világot, mint amely tele van ördögökkel, és állítólag egyszer a maga drasztikus módján a tintatartót is hozzávágta. Ma is mutogatják a turistáknak a wartburgi várban, a Luther-szobában a tintafoltos falat.

A modern ember erre egy kicsit megcsóválja a fejét, és azt gondolja magában: igen, ettől a középkori babonától még egy Luther Márton sem tudott megszabadulni. A mai felvilágosult gondolkodásban és a világ mélységeit és magasságait átvilágító szemléletben már nincs helye az ilyen kísérteties szellemalakoknak. De vajon tényleg igaz-e, hogy amit Luther látott, és amit mi már nem látunk, vagy elfelejtettünk látni, az nem is létezik? Jézus mindenesetre úgy beszélt róla, mint személyes hatalomról, mint az egyetlen igazán komoly ellenségről. Mindenesetre én nagyon is elhiszem, mert a magam bőrén és körülöttem a világban mindig tapasztalatból tudom, amit így mondott róla Jézus: “Vigyázzatok; mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen” (1Pt 5,8) És abból is éppen ennek a sátáni hatalomnak a taktikáját érzem, hogy sikerült elhitetnie a modern emberekkel, hogy nem is létezik, hogy csak afféle középkori rémmese képzelt alakja lópatával és hosszú farokkal.

Nem is az a lényeg, hogy milyen a Sátán és a serege, hanem az, hogy van. Van egy titokzatos szellemi hatalmi központ, ahonnan meg-megújuló támadások érik éppen a Jézust követni akaró embert. Nem kísértet a Sátán, hanem kísértő. Olyan misztikus hatalom, aki folyton a nyomunkban jár. Ahogyan a magyar szó olyan szemléletesen mondja: kísért, nyomon kísér mindenüvé. Nemcsak az élet hiúságainak, e világ gyönyöreinek a tarka vásárába, hanem ide a templomba is, meg az imádkozó szoba belső csendjébe is. Életünk legszentebb és legtisztább alkalmaiba is kísér, mint fényben az árnyék, és éppen olyan nehéz megfogni, mint az árnyékot a falon.

Az is hozzátartozik a természetéhez, hogy sohasem felismerhető formában jön. Inkognitóban. Például rögtön a Biblia legelső lapjain, Ádám-Éva szimbolikus történetében nem azt mondja az embernek: Nosza, rajta, lázadjatok fel Isten ellen, ne vegyétek komolyan Isten parancsait! -, hanem valami kívánatos, gyönyörű lehetőséget kínál nekik: olyanná lenni, mint az Isten. És az áldozat gyanútlanul beleharap a tiltott gyümölcsbe. A kísértésnek éppen az a veszedelme, hogy szép, kívánatos és megtévesztő színeivel eltakarja azt, aki mögötte van: a kísértőt. Nem ilyen drasztikusan tárja elő a kísértés: Eredj, lopjál nyugodtan, nem veszik észre, mások is ezt teszik. Ó, nem. Így könnyen felismerhető lenne ördögi eredete, hanem talán így: Nézd, milyen igazságtalanság az, hogy másnak van, neked meg nincs, eredj, szolgáltass igazságot magadnak! - És az áldozat észre sem veszi a szálaknak azt a finom hálóját, amibe belegabalyodik, csak akkor, amikor már késő. Nem azt mondja: Légy hűtlen Istenhez, függetlenítsd magadat Tőle! - így az áldozat visszariadna, mert rögtön észrevenné mögötte az ördögöt -, hanem úgy, hogy ráirányítja a figyelmedet egy hívő testvéredre, észreveteti veled annak hitbeli fogyatékosságait, megbotránkoztat annak emberi gyarlóságain, és ilyen gondolatokat támaszt benned, hogy: Lám, ha ilyen keveset ér a hit, érdemes-e akkor hinni? És szinte észrevétlenül rendül meg a hited. Az a bizonyos kísértő nagyon jól ért a kísértés csomagolásához, sohasem írja rá a címkét: “Made in pokol”, hanem mindig valami elegáns formában tárja a jóhiszemű ember elé. Például ráírja: "önbizalom" - azután kiderül, hogy gőg van benne; vagy: "igazságosság", pedig valójában szeretetlenség és részvétlenség van benne; vagy: "takarékosság", ami pedig talán éppen kapzsiságot leplez; vagy: "meggondoltság", ami nagyon helyes és szükséges, de igazában gyávaságot takar; vagy: "becsületesség", pedig mögötte vaskos önigazultság, öntetszelgés lapul.

Rettentő agyafúrt hatalom ez a bizonyos kísértő. Úgy nem lehet védekezni ellene, ahogyan Odisszeusz, a görög eposz hőse akart elhajózni a szirének szigete mellett, hogy tudniillik betömte a hajósok fülét viasszal, magát pedig odakötöztette a hajó árbocához, hogy a csábító ének meg ne ejtse őket. Hiába dugja be az ember a fülét, hiába zárkózik akár kolostorba, mert a szívünk legmélyéről szólít meg, érzéseink, vágyaink, ösztöneink mögé bújva alkuba bocsátkozik velünk. Sőt, talán éppen a csendben, az elzárkózásban, a magányban úgy halljuk a hangját, mint a saját legbelsőbb énünkét. Hallatlanul finom pszichológiával így mondja ezt a Biblia: “Mindenki kísértetik, a mikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága” (Jak 1,14).

Azután nemcsak belülről, hanem kívülről is támad, meglep az életkörülmények által. Életünk mindenféle helyzete és alkalma mögött ott lapul a kísértő. Minden ezen a világon kísértéssé válhat a számunkra. A balsorsban, a bajban, a boldogtalanságban, az élet tragikus helyzeteiben az a kísértés, hogy elhomályosul a kegyelem, kérdéssé válik az Isten jósága, mintha valaki gúnyosan kérdezné: ezt jelenti az isteni gondviselés, hát csak ennyit ér a könyörgő imádság? Megfordítva: a jómódban, boldogságban, sikerekben gazdag életben is épp úgy ott van a kísértés, hogy az ember beképzeltté váljék és elhiggye: meg is érdemelte a szerencséjét. És tele lehet kísértéssel maga a levegő, amit beszívunk, az atmoszféra, amiben élünk. Van úgy, hogy az erkölcsi lazaság, a szexuális tisztátalanság romlott levegője fojtogat, egész társadalmakat fertőz meg. Ezeket a kísértéseket az ember szinte észrevétlenül szívja magába, állandóan ki van téve a lassú beszűrődésnek, szennyeződésnek a puszta tény által, hogy él.

Így kísért az a kísértő belül, kívül, körös-körül mindig, ezerféle módon, millió változatban, de mindig egyetlen cél érdekében. A cél pedig az, hogy megszakítsa az embernek az Istennel való kapcsolatát, kihúzza a kezünket Isten kezéből, letérítsen arról a bizonyos keskeny útról, amely az életre visz. Világos tehát, hogy éppen a hívő ember problémája a kísértés. Aki nincs kapcsolatban Istennel, azt nem kell megpróbálni elszakítani tőle, annak nincsenek a kísértéssel küzdelmei. Ezért adta Jézus a szánkba és a szívünkbe éppen nekünk, az Őt követni akaróknak ezt az imádságot: “ne vígy minket kísértetbe”! Itt egy olyan lélek kiált segítségért, aki érzi az üldöző ellenség leheletét maga körül. Benne van ebben a kérésben az is, hogy Isten a kísértő felett is Úr. Tőled nem fél a kísértő, de van, akitől fél. A Biblia egyenesen így mondja: retteg. Aki elől jajongva menekül, akivel szemben tehetetlen, aki a Biblia szavai szerint azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa: Jézus. Őt is megkörnyékezte rafinált kísértéseivel a Sátán, de nem tudta megrontani, lázadásra bírni, minden kísérlete megtört rajta, végül a fullánkja is beleszakadt.

Jézus keresztje és nyitott sírja örök jele annak a nagy, döntő győzelemnek, ami elvégeztetett. És Jézus győzelme a kísértések felett több mint egy drámai hős diadala. Ez megváltó győzelem, ami azt jelenti, hogy nemcsak a maga számára szerzett győzelmet, hanem olyan győzelmi alapot teremtett, amelyen állva mi is győzhetünk. Az a valaki, Aki már győzött, ebbe az Ő győzelmébe vonja azokat is, akik hisznek benne. Tehát a kísértések közepette imádkozhatom, Őt hívhatom segítségül, Akitől a kísértő retteg. Az Ő pártjára állhatok, Aki már győzött. Amikor a hívő ember azt kéri: “ne vígy minket kísértetbe”, akkor azért könyörög, hogy tegye Isten hatékonnyá benne Jézus megváltó győzelmét. Azt kérem ezzel, hogy erősítsen meg Isten abban a bizonyos hitben, hogy a kísértő, Jézus halálával és feltámadásával már legyőzött ellenséggé vált. Ne vigyen olyan helyzetbe, ahol erről megfeledkezhetem, ebben kételkedem. Tegye rajtam is foganatossá Jézus halálának szabadító tényét, és ez hadd mutatkozzék meg abban, hogy a kísértésekkel szemben való harcomban Jézus ereje által bátran küzdhessek, és az Ő győzelmében részes lehessek. És akkor az a kísértés, amit a kísértő romlásomra szánt, javamra válik. Ímé, Istentől akart elszakadásra bírni, és még szorosabban Isten oltalmazó karjaiba kergetett. “Ne vígy minket kísértetbe” - ezzel a kéréssel az imádkozó hívő ember a saját erőtlensége tudatában Jézus oltalma alatt keres menedéket és védelmet. Így válik számára áldássá még a kísértés is.

Még valamit befejezésül. A Miatyánknak ezt a kérését is többes szám első személyben mondjuk. Tehát mások helyett is, mint a többit. Ezzel megint, mint egy forró könyörgéssel átöleljük az egész embervilágot, hogy ne engedje bele Isten ezt a földi életet a háború, a pusztítás, az irigység démonainak a kísértésébe. Tisztítsa meg a légkört a gyűlölet, a kapzsiság, a szexuális kéjelgés fertőzött atmoszférájától, tartsa továbbra is oltalma alatt ezt az oly sok bajjal küzdő világot! Igen, ezért is könyörgünk ezzel a kéréssel, mégpedig abban a bizonyos hitben, hogy van győzelem a legfenyegetőbb kísértések felett is. Mert Jézus már győzött! Így kérjük most mind együtt:

És ne vígy a kísértetbe, Mely rajtunk erőt vehetne;
Jól tudod, mely gyarlók vagyunk, Könnyen tántorodik lábunk:
Szabadíts meg a gonosztól, Ki lest hány nekünk akárhol.

Hogyha pedig dicsőséges Néked, s nekünk épületes
A kísértőt ránk bocsátni, Hitünket próbára vonni:
Add nekünk a győzedelmet, Ezzel koronázd hitünket.

483. ének 14-15. vers

Ámen

Dátum: 1969. május 4.

Az Úrtól tanult imádságnak talán a legnehezebb mondata ez, amit most alapigéül felolvastam: megbocsátani az ellenünk vétkezőknek. Ez nemcsak olyan kegyes beszéd, nem az emberi vallásos tapasztalat vagy élmény kifejezése, nem is csak arról van szó, hogy próbáljunk megbocsátani az ellenünk vétkezőknek. Nem. Ezt Jézus mondja így: “Miképen mi is megbocsátunk”. (Mt 6,12b) És hogy mennyire abszolút megbocsátásra gondol Jézus, mennyire súlyos jelentőségű része ez az egész imádságnak, mutatja, hogy Jézus még külön is visszatér rá, és lelkükre köti tanítványainak: “Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket”. (Mt 6,14-15) Igen, így mondja Jézus.

Most gondoljon ki-ki az ellene valaha vétkezőkre. Vétkezni valaki ellen rettentő nagy dolog. Mondjuk inkább így: vétkezni egymás ellen. Mert legalább annyit vétkezek mások ellen, mint mások én ellenem. Csak a magunk vétkezését nem szoktuk úgy számon tartani. Arra nem emlékezünk már. Azt észre sem vesszük. Mindig csak azt, amit mások vétkeznek ellenünk. Azt, hogy ez vagy amaz az ember mennyit vétkezett ellenem. Hogy megbántott, megsértett. Mindnyájunknak van ilyen, talán nem is egy, több.

Micsoda rettenetes dolgok történnek az egyik, meg a másik ember között. Milyen rettenetesen tudnak emberek vétkezni egymás ellen. Hogy meg tudjuk rontani, keseríteni, tönkre tenni egymás életét, milyen pokollá tudjuk változtatni Isten szép világát! Hogy meg tudjuk sérteni egymás lelkét! Milyen fájóan tudunk rátaposni a másiknak a tyúkszemére, sőt a szívére! Micsoda durva csizmákkal tudunk beletaposni egymás életének a boldogságába! És ó jaj, amikor már késő, amikor meghalnak a szülők vagy elvétetik a házastárs, gyermek, testvér: akkor érezzük igazán, hogy mit vétettünk az apánk ellen, a gyermekünkkel szemben. De sokan kaparnának ki akár a tíz körmükkel is valakit a sírból, csak hogy jóvá tehessenek még valamit abból, amit vétkeztek! De már késő. Rettenetes az, amit vétkezünk egymás ellen.

Olyan természetes, hogy az ember az ellene vétkezőre megharagszik, gyűlölettel gondol rá, szidja, csepüli, ahol csak tudja, vagy a legjobb esetben levonja róla a konzekvenciát, és távol tartja magát tőle. És olyan természetellenes az, amit Jézus mond, hogy az ember az ellene vétkezőnek megbocsát. Megbocsát anélkül, hogy az illető jóvátette volna a vétkét. Anélkül, hogy amit összetört bennem, meggyógyult volna. Anélkül, hogy amit ellopott tőlem, visszaadta volna, sőt anélkül, hogy a vétkét beismerte volna, és bocsánatot kért volna. Igen, minden jóvátétel nélkül megbocsát az ellene vétkezőnek. Mert a megbocsátás ezt jelenti. Azt jelenti, hogy ha még vérzik is a seb, amit az a másik ütött, ha még el sem múlt a fájdalom, amit az a másik okozott, te áthúzod a számláját, kitörlöd a vétkét lelkedből, a magatartásodból, a tekintetedből, a gondolatodból. Kirakod magadból, kidobod, kiveted, úgy, hogy az emléke sem marad benned többé! És soha nem érezteted vele, hogy valaha vétkezett az illető férfi vagy nő ellened. Mintha semmi sem történt volna. Igen, ezt jelenti megbocsátani. Megbocsátani az ellenünk vétkezőknek.

De lehet így megbocsátani? Létezik ilyen? Nos, nagyon jó, ha valakiben feltámad ez a gondolat, mert valóban, ahhoz, hogy valaki így tudjon megbocsátani az ellene vétkezőnek, előbb valami csodának kell történnie benne, magában a sértettben. A megbocsátás mindig csoda. Olyan csoda, amire csak az Isten képes. És ha egy ember igazán meg tud bocsátani az ellene vétkezőnek, az a legmélyebb értelmében sohasem a saját erejéből telik. Megbocsátani csak úgy tudunk, ha a bennünk levő természetes indulatokat, amelyek a sérelem megtorlására várva lappanganak, valaki legyőzte bennünk: Isten. Hiszen a megbocsátás azt jelenti, hogy leomlanak végre azok a vastag, kemény jerikói falak, amelyek mögé elbarikádoztuk magunkat a másik ellen, és amelyek mögött a gondolataink, szavaink és tetteink ágyúi mindig lövésre készen állanak arra a másikra irányítva, aki vétkezett ellenünk. És amelyek mögött a magunk élete is bekeseredik, magányossá, elnyomorodottá válik lassan. Leomlanak ezek a falak. A jerikói falak leomlása is csoda volt. Ez is csoda. Valóban nem a magunk erőfeszítésének az eredménye. Magadtól, ha akármilyen humánus gondolkodású ember vagy is, képtelen vagy megbocsátani. Magunktól csak arra vagyunk képesek, hogy azokat a bizonyos falakat, amelyek a másiktól elválasztanak, egyre vastagítsuk, és egyre magasabbá építsük. Ezeket a falakat csak Isten tudja ledönteni. Csak Isten tudja úgy felrobbantani a haragunknak és gyűlöletünknek a fedezékeit, hogy azok valóban semmivé válnak.

Emlékeztek, hogyan könyörgött István vértanú azokért a dühödt emberekért, akik őt agyonkövezték? Így: “Uram, ne tulajdonítsd nékik e bűnt!”. De közvetlen e szavak előtt pedig ezt olvassuk: “Térdre esvén...”. (v.ö. ApCsel 7,60) És itt van a titka a megbocsátásnak. Ahhoz, hogy meg tudjak bocsátani az ellenem vétőnek, előbb nekem kell térdre esni, nekem kell előbb nagyon alázatos, megtört, Istentől a saját vétkeimért bocsánatért könyörgő embernek lenni. Mert az Istentől kért és kapott bűnbocsánatban van a titka az általunk másoknak adott megbocsátásnak. Az a hálás öröm, hogy Isten nekem megbocsát - mégpedig igazán puszta kegyelemből, minden érdemem nélkül, egyedül Jézus halálára való tekintettel -, az a talaj, amiből a megbocsátás általunk való gyümölcse fakad. Az Istentől kapott személyes bocsánat elfogadása, megélése ösztönzi, készteti és képesíti a szívünket arra, hogy az is megbocsásson az ellene akármekkorát vétkezőnek. Ha valaki igazán részesült az Isten bűnbocsánatában, akkor annak magának is meg kell bocsátania minden ellene elkövetett vétket. Muszáj, nem is tehet mást! Akár akarja, akár nem: muszáj neki. Akinek a szívét megérintette Jézus bűnbocsátó szeretete, aki ott állt a kereszt alatt és részesült abban a mérhetetlen irgalomban és kegyelemben, ami onnét reá áradt, abból kisugárzik ez az irgalom, az maga is árasztja magából a megbocsátást mindenfelé.

Ebből is látszik, hogy az egyik nem létezhet a másik nélkül. Aki szívből könyörög: Uram, légy irgalmas nékem, bűnösnek, az nem is tud mást tenni, mint szintén csak megbocsátani az ellene vétkezőnek. “És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek”. (Mt 6,12) Így mondja Jézus. Ezzel az imádsággal Jézus mintegy behozza az imakamránkba az ellenünk vétkezőket mind. Akárkik azok, és akármit vétettek ellenünk. Úgy, hogy amikor imádkozol, akkor nem vonatkoztathatod el magadat tőlük, nem mondhatod azt, hogy várjatok most, ellenem vétkezők, mert most imádkozom, ha aztán majd áment mondtam, akkor újra előveszlek benneteket, akkor újra haragszom rátok. Ilyen nincs!

Azok az emberek, akikre görbén nézel, haraggal gondolsz, akiket megvetsz, gyűlölsz, ezek mind-mind bejönnek hozzád az imaszobádba. Magának Jézusnak meghívására! És amikor te ott az imakamrádban Isten elé borulsz és könyörögsz: Uram, bocsáss meg nekem, akkor Jézus csendben odaállítja melléd az ellened vétkezőket, azt a kellemetlen alakot, aki annyi bosszúságot okozott már neked, meg azt a másikat, aki pletykált rólad, meg azt a harmadikat, aki becsapott, meg azt a negyediket, aki megfúrt, vagy aki miatt valami bajba kerültél. Képzeld el ezt így. És akkor te mit teszel? Létezik olyan, hogy míg egyik kezeddel Isten felé nyúlsz könyörögve: Uram, bocsáss meg nekem, a másikkal torkon ragadod valamelyik ellened vétkezőt, fenyegetve, hogy fizess, te nyomorult! Létezik olyan, hogy valaki imádkozik is, meg haragszik is valakire? Létezik olyan, hogy valaki azt mondja Istennek: Uram, a másik embernek pedig azt, hogy: te nyomorult? Nem. Olyan nem létezik. Jézus azt mondja, hogy az Istenhez való viszonyunk és a felebarátunkkal való viszonyunk harmóniában kell, hogy legyen egymással. “Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek”. (Mt 6,12) A mi megbocsátási készségünk nem az imádság meghallgatásának a feltétele, hanem egyáltalán az imádkozás lehetőségének a feltétele. Megbocsátási készség nélkül, az emberekkel való kiengesztelődés, megbékülés nélkül egyszerűen nem lehet imádkozni. Ha azt a bizonyos haragot, megbántottsági érzést ki nem veted a szívedből, sőt emlékedből is, nem tudsz imádkozni. Lehetetlen.

El tudod képzelni egyáltalán, hogy Isten feléd nyújtja a kezét, ha te vonakodsz az ellened vétkező felé kezet nyújtani? Akarsz a templomban zsoltárt énekelni, Isten ügyére a perselybe valamit adni, úrvacsorát venni? Akarsz? Ne tedd, ha van valaki, akivel még nem tudtál megbékülni. Ha szívetekbe látnék, nem adnék úrvacsorát annak, aki még valami vélt vagy tényleges sérelmet el nem intézett a teljes megbékélés lelkületében az ellene vétkezővel. Én nem látok a szívetekbe, de az Isten igen. És azt mondja: “Azért, ha a te ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljövén, vidd fel a te ajándékodat”. (Mt 5,23-24) Addig nem kell Istennek a dicséretmondásod, az adományod, a hódolatod. Addig ez mind utálatos az Isten előtt. Oda akarsz járulni a Golgotához, és részesülni akarsz Jézus bűnbocsátó és bűntisztító vérének a kegyelmében? Nos, visszaküld az Isten. Mindenki, aki szíve szerint meg nem bocsát a másiknak, önmaga zárja ki magát az Isten bűnbocsátó kegyelméből. Aki nem ad bocsánatot a másik embernek, az nem is kap bűnbocsánatot az Istentől. Szó szerint így mondja Jézus: “Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket”. (Mt 6,15)

Ne késlekedjünk a megbocsátással. Mindnyájunknak van még valahol olyan ismerősünk, akinek még úgy igazán szívből nem tudtunk megbocsátani. Tegyük meg ma, most. Írjad meg még ma azt a levelet. Légy jóakarója a te ellenségednek hamar - mondja Jézus. Bár úgy áldaná meg Isten ezt az igét most, hogy általa minden lelki csomó feloldódnék mindnyájunk lelkében egymás iránt. Mindenki iránt. Mert egy ilyen fel nem oldódott lelki csomó megakadályozza az egész gyülekezet imádságát, lelki növekedését, Isten Lelke áradását.

Isten az Ő egyszülött Fiát áldozta fel ezért, hogy megbocsáthasson. Nekünk csak a gőgünket, az úgynevezett "igazunkat", a "jogunkat" - az énünket kell áldozni érte, hogy megbocsáthassunk. Eredj el, és előbb békélj meg a te atyádfiával! Azzal, aki ellened vétkezett, a feleséged ellen, vagy az egyházad ellen, vagy bárki ellen vétkezett, vagy legalábbis úgy gondolod, hogy vétkezett. Békélj meg vele, azután - de csak azután - mondjad: “És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek”. Mert akkor már lehet, akkor már szabad így imádkozni.

Ámen

Dátum: 1964. augusztus 30.

Talán szokatlan, hogy virágvasárnap nem a szokásos jeruzsálemi bevonulási jelenetről beszélek, hanem a Miatyánk sorozatnak a hónap utolsó vasárnapján soron következő részéről. De úgy érzem, mégis kapcsolódik ez a két dolog egymással, mégpedig azon a ponton, ahol arról van szó, hogy Jézus sír Jeruzsálem felett. Mégpedig nemcsak könnyeket hullat, hanem az eredeti szöveg szerint hangosan felzokog. Miért? - kérdezhetné valaki, hiszen most igazán úgy ünnepli Őt a tömeg, mint egy királyt, ahogyan jár is Neki a tiszteletadás. Igen, de Jézus látja, hogy mennyire nem értik meg Őt. Így kesereg sírva: “Vajha megismerted volna te is, csak e te mostani napodon is, a mik néked a te békességedre valók!” (Lk 19,42) De ennek a városnak, ennek a népnek nem kellett, amit Jézus hozott, amit Jézus akart, amiért Jézus szenvedett és meghalt. Nem kellett az Istennel és embertársával való kiengesztelődés, megbékélés kegyelme. Nem értette meg, hogy ezért jött Jézus. Igen, pontosan ezért, ami ebben a kérésben is kifejezésre jut: “bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek”. (12. vers) Jézus egész megváltó munkájának ez a lényege. Nincs szomorúbb dolog, mint amikor Jézus azt kénytelen mondani valakinek, amit itt Jeruzsálemnek mondott: Nem ismerted meg, nem láttad meg, amire a legnagyobb szükséged lett volna, amiért az életemet áldoztam: az Istennel és emberrel való teljes kiengesztelődés kegyelmét.

De annyira tragikus ennek a kegyelemnek a fel nem ismerése, hogy Jézusnak sírnia kell miatta? Igen, mert Jézus ezzel a legnagyobb veszedelemtől, az ítélettől akar megmenteni bennünket. Ő tudja, mi a kárhozat, mi az ítélet, mi az Isten büntetése a bűn felett, hiszen mindezt végigszenvedte a keresztfán. Ő igazán tudja, hogy nincs nagyobb tragédia, mint ha valaki ezt el nem fogadja. Olyan nagy tragédia ez, hogy Isten Fia sírva fakad miatta. Érzitek már, miért sír Jézus az Őt ünneplő sokaság örömujjongása közepette? Nos, Jézusnak éppen ez a szomorúsága húzza alá nagyon komolyan a Miatyánknak ezt a soron következő kérését, mert az látszik belőle, hogy ha valaki nem tudja igazán őszinte szívvel kérni: “bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk”, annak számára hiába jött e világba és szenvedte el a megváltó halált Jézus. És bizony nem is olyan egyszerű ezt a kérést igazán őszinte szívvel elimádkozni. Több szempontból is felettébb nehéz.

1) Először azért, mert tapasztalatból tudom, hogy a magunkfajta embernek milyen nehéz eljutni odáig, hogy a saját bűnei bocsánatáért könyörögni tudjon. Emlékszem, sokáig én is meg voltam győződve arról, hogy nemcsak a nevem Joó, hanem alapjában véve és magam is jó ember vagyok. Persze, nem tökéletes, vannak apróbb-nagyobb fogyatékosságaim, hibáim, de ezek nem olyan súlyos bűnök, mint amiket más emberekben láttam meg, és úgy gondoltam, ha minden ember olyan lenne, mint amilyen én vagyok, nem is lenne semmi baj ezen a földön. Míg azután egyszer, életemben először, úgy igazán megálltam lélekben Isten előtt, és nem másokhoz viszonyítva, hanem a szent Isten jelenlétében próbáltam számon venni, néven nevezni azokat a dolgokat az életemben, amikért elmarasztalhat az Isten. Egyre jobban kezdtem rádöbbenni, hogy nem is vagyok olyan jó, mint amilyennek képzelem magamat. Egyre súlyosabban nehezedett rám valami olyan teher, amit azelőtt soha nem éreztem igazán: a bűneim súlya, és egyre jobban roskadtam össze alatta.

Próbálj meg egyszer így szembenézni önmagaddal. Próbálj meg egyszer lélekben igazán a szent Isten elé állni, és egy darab papírra leírni azokat az indulataidat, gondolataidat, vágyaidat, tetteidet, amiket csak te egyedül ismersz magadban, senki más rajtad kívül. Próbáld meg egyszer úgy látni önmagadat, ahogyan az Isten lát téged. Meg fogsz rémülni, hogy mi minden van a mögött a tiszteletreméltó külső mögött, amit mások látnak rajtad.

Figyelemre méltó, hogy Jézus nem így mondja: Bocsásd meg a bűneinket, hanem a mi vétkeinket. A “vétek” szó ma már egy kicsit régiesen hangzik, és nem is fejezi ki az igazi értelmét az eredeti szövegben itt szereplő szónak. Szó szerinti fordításban itt inkább “adósságról” van szó, “tartozásról”, arról, hogy adósa maradtam Istennek és embertársaimnak, nem adtam meg, amivel tartoznék nekik. És tudjátok, mivel “tartozik” az ember Istennek és embernek? Az ige szerint: szeretettel. És ha valaki komolyan veszi, hogy tartozik a szeretettel, akkor mindig adósnak érzi magát. Nemcsak arról van szó, hogy ténylegesen rosszat tettél, hanem arról, hogy hol maradtál adósa valakinek a szeretettel. Nemcsak azokról a sebekről van szó, amiket okoztál, hanem amiket észre sem vettél egy másik ember életében. Arról a segélykiáltásról, amit meg nem hallottál, arról a szenvedésről, amivel szemben érzéketlen maradtál.

Mi az, ami tönkretesz egy családi együttlétet, szétszaggat egy barátságot, nehézzé teszi az egész életet? Nem a kereszt, nem a betegség, nem a szegénység, nélkülözés, hanem a szeretetlenség. Az, hogy mindenki magának él, önmaga igazát keresi, érvényesíti, az önzésével megrövidíti, meglopja, becsapja a másikat. Talán nem is csúnya formában, hanem csak egyszerűen úgy, hogy elfelejti, elmulasztja adott pillanatban azt, amivel tartozik: a szeretetet. Ez az a vétek, ez az adósság, amiről Jézus itt beszél. Ettől a vétektől szenvednek legtöbbet az emberek körülöttünk, ez a vétek mérgezi meg az egész emberi együttlétet, ebbe a vétekbe pusztul bele a világ. Ez a mi igazi vétkünk. Ez halmozódik napról-napra, évről-évre olyan mérhetetlen adóssággá, amit már sohasem lehet letörleszteni. Ó, de nagyon nehéz eljutni odáig, hogy igazán ne mást vádoljak, Istent vagy embereket, hogy nem kaptam meg, ami nekem jár, hanem csak magamat, hogy nem adtam meg, amivel tartozom. Fizetésképtelen adósa maradtam mindenkinek.

Azután azért is olyan nehéz őszinte szívvel mondani: “bocsásd meg a mi vétkeinket”, mert még a mérhetetlen eladósodás tudatában is mindig előbb mást akar tenni az ember az adósságával, a vétkével. Nem Isten elé vinni, hanem elrejteni. Úgy tenni, mintha nem volna, megnyugtatni magát, hogy de hiszen mások is ugyanígy adósaim nekem, vagy elfelejteni, túltenni magát rajta. Ez megy is így egy ideig. Azután előjönnek az emlékek, álmatlan éjszakákon vádolnak, ránehezednek a szívre. Azután megpróbálja az ember jóvátenni, törlesztgetni, de megint rájön, hogy ez sem megy, az az adósság nem csökken, hanem egyre tovább nő. Végül nem marad más hátra, mint könyörgésre fogni a dolgot: Atyám, bocsásd meg! Mit is lehetne tenni egy ilyen nagy adóssággal, egy élet adósságával, mint elengedni! Ez az egyetlen: tudomásul venni, hogy valaki más már kifizetett helyettünk mindent: Jézus. A szeretetnek azt az áldozatát, amivel te meg én adósai maradtunk Istennek, embernek, elvégezte helyettünk Jézus, amikor a legtisztább és legszentebb szeretetből feláldozta magát a Golgotán. Ezért, egyedül erre való tekintettel kérhetjük, hogy: Atyám, “bocsásd meg a mi vétkeinket”, engedd el a mi adósságainkat, és ezzel a kéréssel mintegy átvesszük Isten legnagyobb ajándékát, a bűnbocsánat kegyelmét.

2) Azután azért is nagyon nehéz ezt a kérést igazán őszinte szívvel elmondani, mert nemcsak a saját egyéni vétkeink bocsánatát kérjük benne, hanem itt egy kollektív bűntudatról és bűnbocsánat kérésről van szó. Ez a többes szám első személy: a mi vétkeinket bocsásd meg nekünk. Olyan, mintha átölelnénk vele az egész világ minden hitványságát, mindazt a gyűlöletet, irigységet, hazugságot, erkölcstelenséget - röviden: szeretetlenséget, szeretetadósságot -, ami olyan nehézzé, szenvedés-teljessé, veszedelmessé teszi az életet a földön. Aki a Miatyánkot igazán imádkozza, nem mondhatja, hogy a család vétke, az egyházam rengeteg fogyatkozása, a fajtám sok-sok bűne, az ellenségeim hitványsága nem tartozik rám, semmi közöm hozzá - mert én is része vagyok az egésznek, és felelős vagyok érte. A magam hitványságával, vétkeivel hozzájárulok ahhoz, hogy olyan ez a világ, mint amilyen. Könnyű szemrehányást tenni az egyháznak, a keresztyénségnek, a társadalomnak, de ne felejtsem el, hogy én is tagja vagyok mindennek a kollektívának, és a vád visszahullik rám.

Olvastam valahol, hogy azt a rengeteg borzalmat és kegyetlenséget, aminek az emlékét Auschwitz, meg Berchtesgaden, meg a többi szomorú hely őrzi, így szokták felróni: a németek azt mondják: ezt a nácik csinálták; az európaiak azt mondják: ezt a németek csinálták; az amerikaiak azt mondják: ezt az európaiak csinálták; a színesek azt mondják: ezt a fehér emberek csinálták. S egyszer talán majd azt mondjuk: ezt mi csináltuk, mi emberek csináltuk. Nos, a kollektív bűnrészességnek valami ilyen vállalása fejeződik ki ebben a kérésben: “Bocsásd meg a mi vétkeinket”. Nemcsak magamnak kérem a bűnbocsánat kegyelmét, hanem másoknak is, az egyháznak, a népemnek, a világnak, az ellenségeimnek a vétkeit is viszem Isten elé a magaméval együtt.

Mi lenne ezzel a világgal, ezzel az emberiséggel Isten bűnöket megbocsátó kegyelme nélkül? Érzitek a roppant felelősséget, ami ezzel a kéréssel rátok, imádkozó emberekre hárul? Odaölelni ezt a beteg világot az Isten megtartó kegyelmének a sugarába, ahogyan Ábrahám könyörgött Sodomáért és Gomoráért, ahogyan Mózes könyörgött az ítélet alatt álló nép életéért. Tudjátok-e, hogy az egész világon azért a pár kiválasztott személyért könyörül meg az Isten, amivé te meg én lennénk elhíva?! Az egész föld kerekségét azok imádságainak az atlasz-karjai tartják, akikben még nem hűlt meg a szeretet iránta, és akik Isten kegyelmét könyörgik le érette? Valóban olyan ez az imádság, mint amely az egész földgolyót átölelve viszi mindig újra oda az Isten könyörülő irgalmába. Jézus e földi világ sorsát is ránk bízza, amikor így tanított bennünket imádkozni: “Bocsásd meg a mi vétkeinket”. Azt a teméntelen hitványságot, ami méltán hívná ki, Uram, megsemmisítő haragodat ellenünk, Téged semmibevevő ember-gyermekeid ellen. Ugye, milyen mérhetetlenül nehéz ezt a kérést igazán őszinte szívvel elimádkozni?

3) Végül nagyon nehéz azért is, mert Jézus még hozzáfűz valamit, valami egészen gyakorlati dolgot: “miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek”. (12b vers) Ez a toldalék azután fölöttébb megnehezíti ezt a kérést. A kérésnek ezt a második felét annyira fontosnak tartja Jézus, hogy az egész imádság elmondása után még külön is visszatér reá, és tovább magyarázza: “Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket”. (14-15. vers)

Azt jelenti ez, hogy Istennel csak úgy lehet megbékülni, ha ugyanakkor megbékülök mindazokkal, akikkel bármiféle elintézetlen ügyem van. Istentől a bűnbocsánat elfogadása és továbbadása úgy tartozik össze, mint Jézus személyében az isteni és emberi természet. Nekünk olyan Istenünk van, Aki nem valami távoli, túlvilági elérhetetlenségben trónol felettünk, hanem Aki itt akar találkozni velünk, és Aki úgy kívánja tőlünk a szeretetet, hogy utunkba állítja az atyánkfiát, talán éppen azt az embert, akivel a legkevésbé szeretnénk találkozni. Olyan Istenünk van, Aki a másik ember, sokszor éppen az ellenségünk, a sok kellemetlenséget okozó embertársunk szeméből néz ránk. Ott mérheted le, a peres társad iránti magatartásodon, hogy mennyire vetted komolyan és fogadtad el Istentől a vétkeid bocsánatát.

Sokáig úgy értettem ezt a “miképen”-t, hogy úgy bocsáss meg nekem, Istenem, miképpen én is megbocsátok. Nos, ez rettenetes lenne. Mert akkor jaj volna nekünk! Hiszen mi nem tudunk igazán, teljesen megbocsátani. Most kezdem érteni, hogy fordítva van. Én is úgy akarok megbocsátani, ahogyan te megbocsátasz nekem. Az eredeti szövegben levő igealak szerint itt szinte esküvel való megfogadása történik annak, amit ténylegesen teszünk, és nem ígéret, amit majd tenni szándékozunk. Ilyenformán: Bocsáss meg nekem; én is, most ebben a pillanatban már meg is bocsátottam mindenkinek, aki nekem tartozott! Nem is lehet egyiket a másik nélkül. Sem Isten bocsánatát átvenni a másoknak való teljes megbocsátás nélkül, sem másoknak megbocsátani Isten bűnbocsátó szeretetének az elfogadása nélkül.

Befejezésül még arra hadd hívjam fel a figyelmeteket, hogy ez a kérés “és” kötőszóval kapcsolódik az előbbihez, a mindennapi kenyér kéréséhez, mintegy jeléül annak, hogy a mindennapos bűnbocsánatra éppen úgy szükségünk van, mint a mindennapi kenyérre. Testileg kenyérből, lelkileg bűnbocsánatból él a világ, abból, amit kapunk, és amit adunk. Mind a kettő nélkülözhetetlen: a kenyér a gyomrunk miatt, mert nélküle meghalnánk, a bűnbocsánat a lelkünk miatt, mert anélkül is meghalnánk, mégpedig kétszeresen: a jelen idő számára is, meg az örökkévalóság számára is. Ezért lenne Jézusnak ma is a legnagyobb szomorúsága, ha valaki közülünk nem tudná igazán őszinte szívvel elmondani: “És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek”. (12. vers)

Nézvén szent Fiad vérére, Ne vonj minket ítéletre,
És vétkeinkért meg ne feddj, Sőt mindenekben megengedj,
Amint mi is megengedünk, Ha kik vétettek ellenünk.

483. ének 13. vers

Ámen

Dátum: 1969. március 30. (virágvasárnap).

Az Úrtól tanult nagyszerű imádság mindössze hét rövid kérésből áll, de benne van minden, az egész emberi élet a maga kis és nagy dolgaival, lelki és anyagi problémáival, belső és külső életszükségleteivel. Valóban totális imádság. Ez a hét kérés olyan, mint a spektrum hét szivárvány színe, amire szétbomlik a fény, amikor megtörik a prizmán. Az emberi élet egész fénye benne van a Miatyánk hét kérésének ebben a szivárványában. Senki sem mondhatja, hogy az én szükségleteimre nem gondolt Jézus, az én gondjaim kimaradtak belőle. Ezt az imádságot épp úgy el lehet mondani a bölcsőnél, mint a koporsónál. Ez az imádság éppen úgy szállhat fölfelé nagy katedrálisok oltárairól, mint egy éjszakai betegszobából. El lehet imádkozni esküvőn éppen úgy, mint börtönben. És el is imádkozzák mindezeken a helyeken és alkalmakon. Életünknek valóban minden színe megtalálható benne.

Íme, még a mindennapi kenyér gondja is. Istennek a nagyságát nemcsak abban csodálom, hogy ismeri és igazgatja a csillagok járását, hanem talán még jobban abban, hogy apró emberek fején levő hajszálak is számon vannak tartva előtte. Annak az Istennek, Aki az univerzumot is a kezében tartja, az egyes ember legminimálisabb életszükséglete sem kerüli el a figyelmét. Az a Jézus, Aki az elvesztett mennyország visszaszerzésére áldozta az életét, gondol arra is, hogy az övéi mit egyenek, mit igyanak, és mivel ruházkodjanak itt a földön. Annak a Jézusnak, aki azért ontotta a vérét, hogy megtisztítsa vele lelkünket miden bűntől, nem kerülte el a gondoskodó figyelmét a mindennapi kenyér gondja. Aki lelkeket ment meg a haláltól, szívügyének tekinti a legnagyobb problémákat.

Már maga az a tény, hogy amikor Jézus az imádkozásról beszél, és azt mondja: “menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál” (Mt 6,6), ez azt mutatja, hogy mennyire szeme előtt tartotta az imádkozó élet anyagi dolgait. Ez a belső szoba tudjátok mi volt ott és akkor? A ház éléskamrája. Az akkori lakóházaknak nem volt más elzárható helyisége, csak az éléskamra. Tehát azt mondja Jézus: menj be oda imádkozni, oda, ahol a leganyagibb élet szaga tölti meg a levegőt, oda, ahol az üres polcok a legjobban emlékeztetik a szegényt a maga szegénységére, vagy ahol a teli zsákok a gazdag embert a mások szegénységére figyelmeztetik, oda küldi Jézus az Istenhez imádkozó embert.

Isten nem nézi le az élet materiális oldalát, sőt annyira megszenteli azt, hogy Ő maga is materiális formát öltött magára, amikor “az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk”. (Jn 1,14) Ahol a világ a legvilágibb, ahol a föld a legföldibb, ahol az anyagiság minden baja a legérzékenyebb: az emberi testben, ott tetszett Istennek belépni az időbe és a földi világba. Jézus emberré létele azt is jelenti, hogy a gyomorkérdés és a vele összefüggő minden más anyagi természetű probléma Isten különös gondoskodásának a tárgyát képezi. Isten komolyan veszi a testi életünket is. Komolyabban már nem is lehet venni, mint úgy, hogy maga is magára veszi ezt a testet, lealacsonyodik közénk egészen addig a pontig, ahol az éhezés, a fázás, a szomjúság problémáival küzd a test. Nagyon jól tudja Ő, mit jelent embernek lenni, mit jelent, amikor a lélek kész volna, de a test erőtlen, hogy milyen roppant nagy ügye az embernek a mindennapi kenyér gondja. Ezért imádkoztatja velünk ezt a kérést is: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”.

Ez a “mindennapi kenyér” gyűjtőszó. Nemcsak a lisztből és vízből gyúrt, kemencében sütött, közértben vagy piacon kapható fehér vagy barna kenyeret jelenti, hanem mindazt, amit ez a szó a maga szélesebb értelmében véve jelent. A fizikai létünk és jólétünk fenntartásához szükséges dolgokat is: az élelmet, a ruhát, a cipőt, a kabátot, az állásunkat, amit a világban betöltünk, a lakásunkat, amibe hazatérünk megpihenni, a keresetünket, amiből élünk. Általában mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy a földön rendezett életviszonyok között élhessünk. Ez mind hozzátartozik a mindennapi kenyér gondjához.

Azt mondhatná most valaki erre, hogy de miért kellene azt Istentől kérni? Hiszen ahhoz, hogy valakinek meglegyen az, ami a mindennapi élethez szükséges, nem imádkozni kell, hanem dolgozni. Végezze valaki jól a dolgát, és akkor megvan a kenyere is mint a munkájának eredménye. Az ember általában maga keresi meg azt a bizonyos “kenyeret” önmagának és a reá bízott hozzátartozóinak. Így van a Bibliában is: “ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék”. (2Thessz 3,10) Viszont, ha megdolgozik érte, megérdemli a kenyeret.

Nos, ebben van valami igazság. A munka, amivel megszerzem a kenyeremet, és az imádság, amivel az Istentől kérem a kenyeremet, akkor sem zárják ki egymást. Sőt. Nagyon is összetartoznak. Mert a mindennapi kenyerem megszerzésénél sok olyan tényező van, ami nem tőlem függ. Persze, megdolgozom érte - de ahhoz, hogy dolgozhassam, egészség is kell, ami pedig olyan bizonytalan valami, ami olyan nagy ajándék, ha van, meg szellemi és fizikai képesség is kell, ami megint csak ajándék, ha van. Megfelelő életszínvonal is kell: gondoljuk csak meg, mit jelentett a kenyérgond a háborús időkben, és hogy egyáltalán nem magától értetődő, hogy most békében dolgozhatunk. Azután gondoljuk csak végig, milyen hosszú utat tesz meg az a kenyér, amíg eljut az asztalunkra. Mi minden kell hozzá, ami mind nem tőlem függ. Megfelelően kell működnie a mezőgazdaságnak, az iparnak, a kereskedelemnek. Kell hozzá a magamén kívül még sok-sok más embernek a munkaereje, munkaórája, az időjárás kedvező volta, eső, hó, napsütés, meleg arányos elosztása. Sőt az én kenyérkérdésembe bevonódik az export-import problémája, a szállítás, a szétosztás, a fogyasztás, az ármegállapítás minden dolga, az egész gazdasági élet. Ez is mind hozzátartozik a mindennapi kenyerünk problémájához, gondjához. Érezzük már, hogy akármennyire megdolgozik is valaki a kenyeréért, az mégiscsak Isten ajándéka a számára? Egészség nélkül, fizikai vagy szellemi képesség nélkül, jól működő gazdasági élet nélkül nem sok eredménye lenne a megfeszített munkának. Gondolj ezekre a tőled független tényezőkre is, amikor a mindennapi kenyeredért könyörögsz Istenhez, mert ez mind beletartozik ebbe a kérésbe: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”.

A hívő embernek az a boldog bizonyossága jut ebben kifejezésre, hogy Isten édesatyai kezéből él és kap ajándékul mindent, ami a földi életben szükséges. Bizalmi nyilatkozat ez, mintha azt mondaná a hívő ember: Atyám, minden a tiéd, Te vagy ma reggel, ma délben is az én házigazdám, kenyéradóm. Jöjj, oszd ki nékem, amit mára szántál, oszd ki közöttünk, akik itt ülünk az asztalnál, hadd éljünk a Te kezedből, hadd legyünk ma is a Te vendégeid. Ha ránézel a kenyeredre, ami az asztalon előtted van, gondolj arra, hogy Isten áldásaként van ott. Ezért a szokásos asztali imádságunk: Jövel, Urunk, légy itt velünk, amit adtál, áldd meg nekünk! és: Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott! Bár átéreznénk e rövid kis áldáskérő imádságok alatt, hogy valóban csak az Úrnak nagy kegyelme, hogy van egyáltalán kenyerünk.

Már csak azért is jó így Istentől kérni azt a kenyeret mindennap, mert így az Isten kezéből elfogadva csodálatos módon nagyobb értéke lesz számunkra annak a kenyérnek. Minden, amit Isten az Ő szavával megérint, titokzatosan megváltozik. Legékesebb példája ennek például a keresztvíz, amelyik természetét illetően ugyanaz a víz, mint amivel a konyhában főznek, vagy mosnak. Tehát H2O. De azáltal, hogy az Isten igéje áthatja, ha Jézus szava fűződik hozzá, akkor már új jelentést kap, sákramentum hordozója lesz, mint a Jézus vérét jelentő keresztvíz, és így mégis valami más, mint csak H2O. Ha Jézus a mindennapi kenyér gondját belefoglalja a mi imádságunkba, akkor annak a számára, aki ezt őszintén, gyermeki bizalommal kéri, a kenyér az Úr áldásaként jobban táplál és ízletesebb lesz, mint volna anélkül. Tapasztalatból mondom: az Úr kezéből, áldásként elfogadott kenyér, még ha kisebb darab jut is belőle, jobban kielégít és több örömet jelent, mint az Úr nélkül akár a nagyobb darab kenyér vagy kalács.

Van itt még egy nagyon fontos szempont ebben a kérésben. Az, amire a többes szám első személye hívja fel a figyelmünket: A mi kenyerünket minékünk. Azt akarja ezzel Jézus, hogy amikor magam számára kérem a földi megélhetés lehetőségeit, ugyanakkor gondoljak mindig másokra is. Ezzel a kéréssel szolidaritást vállalunk az egész emberiséggel, és lélekben együtt imádkozunk mindazokkal a milliókkal, akik rajtunk kívül még szintén élni és enni akarnak ma is, meg holnap is. Itt újra mintegy aláhúzza Jézus azt a nagy igazságot, hogy a magam jóléte és boldogulása nem szerezhető meg a másik ember jóléte és boldogulása nélkül vagy annak a kárán, hanem csak azzal együtt.

Ma különösen olyan világban élünk, hogy ha valaki jólétet akar látni, nem érheti el, ha csak a magáét keresi, hanem csak ha mindenki más számára is keresi. Az egyéni jólét direkt kapcsolatban van a másik ember, a másik ország, a másik földrész jólétével is. Jézus azt akarja, hogy olyan komolyan vegyem a másik ember lehetőségét, mint a magamét. Számoljak azzal, hogy rajtam kívül, az én családomon kívül, az én népemen kívül még sok száz millióan élnek, akiknek szintén kell kenyér, ruha, lakás, munka, élet. Számoljak vele, kezdve egészen attól, hogy rajtam kívül még sokan mások is fel akarnak férni a villamosra, nekik is jusson hely rajta, ne csak nekem, egészen addig, hogy az elmaradott földrészeken éhező millióknak is jusson abból a kenyérből, amiből nekem jut.

A Miatyánknak ezzel a kérésével beöleli Jézus a mi imádkozó szeretetünkbe és felelősségérzetünkbe mindannak a sok embernek a gondját, aki körülöttünk nyüzsög, és imádkoztat értük. Ezzel az imádsággal az egész emberiség létéért és jólétéért való küzdelemben is részt veszünk. Ezt az imádságot mások nevében is mondjuk, azok nevében, akik nem mondják velünk. Ha akármilyen sok ember él is ezen a földön, még mindig van elég kenyér a számára. A mi Atyánk gazdag Isten, és arra kérjük, hogy ne engedje, hogy az önzés, a rosszakarat elvegye a gyengéktől az élet lehetőségét.

De hogy mindez ne maradjon csak szó, hanem el is kezdjük valóságosan, jó lenne, ha megpróbálnánk rendszeresen juttatni a magunk mindennapi kenyeréből valaki másnak. Tehát úgy, hogy felvesszük valakinek a gondját, egy konkrét valakinek a gondját a magunké mellé, és így kérjük el a mi mindennapi kenyerünket az Úrtól. Én és még valaki, a családom és még valaki más. Hátha éppen nálam vagy nálad van letéve valaki másnak a kenyere is. Ne féljünk hát adni, ha valaki kér, vagy ha valakin kérés nélkül segíthetünk. Higgyük el, hogy erre mindig telik, mint ahogyan telt egyszer egy kisfiúnak az egy napi élelméből ötezer ember megvendégelésére, mert azt az egy napi élelmet, amit az édesanyja csomagolt be neki, átadta Jézusnak, hogy ossza szét közöttük. És fel van jegyezve, hogy “mindnyájan evének, és megelégedének”. (Mt 14,20) Isten ma sem hagyja cserben azt, aki mások gondját is magára véve járul eléje ezzel a kéréssel: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”.

Igen, ma. Ha ma megvan a kenyerem, legyen elég. Hogy mi lesz holnap, meg a jövő héten? Nem tudom. Csak azt, hogy Atyám van a mennyben, Aki jobban gondoskodik rólam, mint én magam képes lennék rá. Atyám holnap is számít reám az Ő terített asztalánál, én is számítok rá. Így kérjük hát szép énekünkkel:

Add meg nekünk kenyerünket, Naponként eledelünket:
Viselj gondot életünkről, E mi halandó testünkről;
Szolgáltass jó egészséget, Termő időt, békességet.

Szállíts áldást munkáinkra, Minden marhánk s jószágunkra;
Javaiddal pedig nékünk Add mértékletesen élnünk,
Rád nézve háládatosan, Mások iránt irgalmasan.

(483. ének 10-11. vers)

Ámen

Dátum: 1969. január 26.

A Jézustól tanult gyönyörűszép imádságnak, a Miatyánknak a legelső kérése, amit most felolvastam, talán a legkevésbé magától értetődő a számunkra. Még ha nem is sablonosan mondja el valaki, mint ahogyan általában szoktuk, hanem igazán jól belegondolva, utána gondolva, úgy gondolom, hogy nem is nagyon értjük igazán, mit is kérünk ezzel a kéréssel: “szenteltessék meg a te neved”. (Mt 6,9c)

Először jó lenne tisztázni magukat a szavakat, hogy magának a kérésnek a mélységeibe igazán bele tudjunk hatolni. Rögtön már az első nehézséget jelenti magának Istennek a neve. Mert tényleg az a kérdés itt, hogy van Istennek neve? Mert ez a szó, hogy "isten", ez nem név, ez nem neve az Istennek. Ez csak arra utal, hogy most nem emberről vagy nem növényről vagy bármi más egyébről beszélünk, hanem itt istenről beszélünk. Az "isten" szó éppen olyan gyűjtőfogalom, mint az, hogy ember, vagy növény. Tehát ez a mi Atyánknak, Akiben mi hiszünk, Aki Jézusban jelentette ki magát, nem a neve. Ez nem olyan tulajdonnév, mint János vagy Richárd. Sőt még az Atya név vagy az Atya szó sem neve az Istennek, ez is inkább csak egy viszonyulás, Istennek az emberhez való viszonyulását fejezi ki. És az, hogy Mindenható vagy Örökkévaló, vagy Felséges, ezek is mind-mind tulajdonképpen egy bizonyos mértékben utalnak arra, hogy milyen az Isten, de ezek nem nevei az Istennek. Még akkor sem a nevét mondjuk ki az Istennek, amikor azt mondjuk: Atya, Fiú, Szentlélek, mert ezzel a különös kifejezéssel megint csak rámutatunk arra a titokzatos Valakire, Aki a számunkra, emberek számára az Atya, Fiú, Szentlélek hármas egységében jelentette ki magát. Tehát megint csak azt fejezzük ki vele, hogy nem tudjuk megnevezni, nem tudunk nevet adni neki.

Tudunk nevet adni egy embernek, egy növénynek, vagy egy tengernek, néven tudjuk szólítani az édesapánkat, a barátunkat, vagy egy államfőt. Akár nevén tudunk szólítani egy pogány istent: Zeusz vagy Jupiter, de Istennek nem tudunk nevet adni. Őt nem tudjuk csak úgy néven szólítani, mert Istennek nincs neve. Van ugyan a Bibliában egy szó, amit általában Isten nevének szokott emlegetni az Ótestamentum, ez a titokzatos négy betű a JHVH, ami gyakran előfordul a Bibliában, sajnos a fordításunkban már nem. Ez a négy betű éppen az Isten megnevezhetetlenségét fejezi ki. Hiszen ma már ki sem tudjuk mondani ezt a négy betűt. És már Jézus idejében sem tudták, hogy milyen betűket kellene a négy egymás után következő mássalhangzó közé beszúrni, hogy a megfelelő, az eredeti kiejtési formát meg lehessen találni. Hiszen az ótestamentumi zsidók is, amikor ezt a négy betűt látták leírva a Bibliájukban, nem ejtették ki, hanem mást mondtak helyette. Például azt, hogy Adonáj, ami azt jelenti: Úr, vagy azt mondták helyette, hogy Elóhim, ami azt jelenti: Isten. Tehát ez a négy betű, JHVH még a valószínű magánhangzók közbeszúrása esetén is, tehát úgy, hogy Jehova vagy Jahvé, leginkább valami olyanformát jelent, hogy valaki, aki van. Nem neve Istennek, hanem csak utalás arra a titokzatos Valakire, Aki van, Aki volt, Aki lesz, tehát Aki mindenek felett való módon létezik. Mintha ez a négy betű azt mondaná, azt hirdetné, hogy akármilyen titokzatos, akármilyen rejtett, érthetetlen, hozzáférhetetlen, akármilyen kikutathatatlan vagyok is számotokra, egy dologról bizonyosak lehettek: arról, hogy én vagyok, és leszek örökké. Azt, hogy én vagyok és leszek, azt hatalmasan fogjátok majd érezni most és később is. Tehát a négy betű, ez a JHVH annyira nem neve az Istennek, hogy még az Ótestamentum legrégibb fordítása, az ún. Septuaginta is így adja vissza: küriosz, ami magyarul azt jelenti: Úr. Tehát megint nem lefordítja görögre a JHVH-t, hanem egy egészen más szót használ helyette.

A legmodernebb, mai zsidó ótestamentumi fordítás, Martin Luther Kingnek a gyönyörű fordítása, amit rengeteg protestáns teológus használ, így adja vissza a JHVH-t: Ő. A nagy Ő, a minden más név felett való, megnevezhetetlen Ő, az örök Ő. Amikor Jézus azt mondja nekünk, így imádkozzunk: “szenteltessék meg a te neved”, akkor ne gondoljunk se ilyen névre, se olyan névre, hanem éppen arra a névtelen nagy Ő-re. Mert az Isten neve szimbolikus kifejezés. Az Isten neve magát az Istent jelenti, Őt magát, az Ő lényét, az Ő valóságát, az Ő titokzatos és mindenek felett álló személyét, ahogyan az Ó- és Újtestamentumban, és kiváltképpen az Úr Jézus Krisztusban kijelentette magát előttünk. Így értsük tehát mindig az Isten nevét. De mit jelent az, hogy “szenteltessék meg” ez a név? Talán egy kicsit közelebb jutunk a szónak az eredeti értelméhez, vagy közelebb jut hozzánk ez a különös szó, ha egy példával megpróbálom illusztrálni. Múltkor valaki az édesanyjáról beszélt, aki már meghalt. Elmondta, hogy milyen nagyszerű, milyen kiváló egyéniség volt, mennyi szeretet volt benne, és mennyi áldozatkészség. A végén így fejezte be: Az édesanyám emléke szent a számomra. A szent itt azt jelenti, hogy felette áll mindennek, ami közönséges. Azt jelenti, hogy feltétlen tiszteletben tartja, valami szent áhítattal ejti ki a nevét, és szinte önmaga is megtisztul a rágondolással, és erőt merít belőle arra, hogy szégyent ne hozzon erre a névre. Védi mindenféle támadással szemben, nem engedi, hogy bemocskolják, hogy beszennyezzék, kigúnyolják ezt a legdrágább kincsét az életének.

Sok minden dolog lehet ilyen módon szent az ember számára. Lehet szent egy név, egy eszme, vagy egy földdarab, lehet szent egy emlék, egy érzés. De mindezeken túl a legszentebb és az egyetlen igazán szent maga az élő Isten. Hallottátok, amint felolvastam Ézsaiásnak a látomását. (Ézs 6,1-7) Egészen megrendítő, amit leír ebben a vallomásban, amit elragadtatott állapotában látott. Azt látta, hogy az Isten trónja körül álló és lebegő mennyei lények eltakarják az arcukat, mert nem bírják elviselni az Isten szentségének a kisugárzását, vakító fényét. Ezért nem tudnak egyebet tenni, mint szakadatlanul ezt az áhítatos himnuszt éneklik: “Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az ő dicsőségével!” (Ézs 6,3) Nos tehát igen, szent az Isten. Istennek éppen a szentsége az, ami lenyűgöző, ami csodálatot és hódolatot kelt. Istennek a szentsége az, amivel szemben az ember valósággal eltörpül, szinte összezsugorodik, megsemmisül. A szentség az, ami az áldozatnak a félelmetes örömét és örvendetes félelmét kelti az emberben. Ami abszolút tekintélyként áll az ember felett. Istennek a szentsége az, aminek a megsemmisítő hatalma és mérhetetlen jósága, minden ellenállást legyőző ereje térdre kényszerít előtte lelkileg. Igen: szent, szent, szent a seregeknek Ura! No mármost az, hogy “szenteltessék meg a te neved”, nem azt jelenti, hogy legyen még szentebb, mint amilyen, mert az Isten, az Istennek neve magában véve is a legszentebb, amihez nem tudunk már semmit sem hozzátenni, amin nem tudunk változtatni semmit, hanem valahogy azt kérjük, hogy úgy szenteltessék meg a Te neved Atyánk, amiképpen a mennyben, azonképpen itt ezen a földön is. Mert ez a mellékmondat mind a három kéréshez hozzátartozik. Ahhoz is, hogy “szenteltessék meg a te neved”. Tehát, hogy amiképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is legyen szent, ismertessék el, láttassék meg az Istennek a szentsége, hogy a Szent Isten a mi számunkra is, nemcsak az angyalok számára, igazán szent legyen.

Tehát valami olyasfélét jelent, hogy amikor kimondjuk ezt a drága szót: Istenem, vagy Atyám, vagy Megváltóm, vagy Jézus, akkor borzongjon át a lelkünkön annak a felségnek a tudata, hogy most az abszolút szentet szólítottuk meg, most az abszolút szentnek a jelenlétébe léptünk. Úgy beszéljünk Róla mindig, és úgy gondoljunk Rá, mintha imádkoznánk. Áhítattal, mintegy beleolvadva az Ő szentségébe, mint az áldozati oltárról felszálló füst a kéklő magasságba. Felemelkedve, megtisztulva, megtelítődve a rágondolással is. Hallottátok az igéből, hogy ezek az ártatlan mennyei lények, ezek a szeráfok, eltakarják az arcukat az Isten jelenlétének a vakító sugárzásában. Mi pedig, földi emberek olyan könnyelműen, észre sem vesszük olykor, hogy milyen könnyelműen és milyen tiszteletlenül, milyen meggondolatlanul tudjuk kiejteni az Isten nevét, és tudunk beszélni róla. Mintha az olyan magától értetődő lenne, hogy a bűnös emberi ajkunkkal egyáltalán megszólíthatjuk az Istent.

Igen, atyánk az Isten, igen, jó az Isten, persze megváltó az Isten és könyörülő és kegyelmes, bűnbocsátó az Isten - de nem egyenrangú partner az Isten, hanem éppen szent Atyánk és szent Megváltónk! Tehát nem lehet vele úgy játszani, mint egy jó pajtással, sem pedig úgy alkudozni, mint egy kereskedővel, sem pedig úgy kedélyeskedni, mint egy kisgyermekkel, mert az Isten Szent Isten. Ő még földi személyében közénk alacsonyodva is Szent Isten, akinek a neve éppen azért minden más név felett való, mert még neve sincs. Tehát az Isten önmagában szent és nem mi tettük azzá, mint ahogyan a napot és az éjszakát sem mi szabjuk meg. A Nap akkor is ragyogóan süt, ha felhők vannak az égen, csakhogy ezek a felhők eltakarják a földtől a Nap fényének ragyogását, útját állják. Így szállnak fel a földről is gonosz felhők és takarják el az Isten szentségének a kisugárzását. Nos tehát, éppen ez ellen küzd ez az imádság: “szenteltessék meg a te neved.” Hadd ragyogjon rá hatalmasan és tisztán erre a földre az Isten szentségének a fénye.

Azt mondhatná erre valaki, hogy ez mind nagyon szép és jó, de hogyan történik a gyakorlatban az, hogy az Isten neve megszenteltessék? Talán valahogy úgy, hogy mindig, amikor ezt az imarészt elmondod, magadban mondj utána két kicsinyke szót. Az egyik: bennem, a másik: általam. Tehát: szenteltessék meg a te neved bennem. A 165. dicséretet énekeltük az előbb. Kevesen tudják, hogy az ének Tersteegennek az éneke. Tersteegennek, ennek a nagyon áldott életű, nagyon komoly hívő embernek, költőnek élete fő célja az volt, hogy megszenteltessék az Istennek a neve őbenne. Ezért volt tőle távol mindenféle hiúság, annyira, hogy nem engedte, hogy képet fessenek róla, annyira, hogy elutasította magától azt az ismételten hozzá érkező kérést, hogy a sokak számára oly sok áldást jelentő élete történetét megírja. Az egész magatartása mintegy azt hirdeti: Őreá nézzenek az emberek, ne énreám! Csendben, visszavonultan akart élni, mert azt akarta, hogy Tersteegennek a nevét felejtse el mindenki, Jézusnak a neve pedig annál mélyebben vésődjék bele minden ember lelkébe.

Ilyen volt Kálvin János is, a nagy genfi reformátor. Aki ismeri az ő írásait és az ő életét, az nagyon jól érzi, hogy maga Kálvin tiltakozott volna legjobban, hogy valaha is valaki magát kálvinistának akarja nevezni. Mert ő nem akart soha előtérbe kerülni. Mert mindig Jézus mögött akart állni, hogy valamiképp el ne takarja Jézusnak a személyét a maga személyével.
Ismeritek az ő címerét: a szívét tartja egy kéz, két betű van rajta: J és C. Az avatatlanok azt gondolják, hogy J az Johannes, a C az Kálvint jelent, pedig nem. A J az Jézus, a C pedig Christust jelent. Ő maga így magyarázta a címere értelmét: szívemet, mint egy égő áldozatot emelem oda az Úr elé. Mert ő is azt akarta, hogy ne a neve legyen nagy, hanem az Úrnak a neve legyen nagy, szent és dicsőséges. Nos tehát, valahogyan így szenteltessék meg az Istennek a neve bennem meg tebenned is. Így hadd legyen egész életünket betöltő szentség bennünk. Így adjuk oda az egész szívünket, hogy az Ő szentségének a tüze égessen ki az életünkből mindent, ami ellenkezik az Istennek a szentségével.

Az Isten szentsége félelmetes, megemésztené az életet, amelyik közel kerül hozzá, mint ahogyan a Napnak a szörnyű heve megemésztene bennünket, ha belehullanánk. De ugyanaz az emésztő forróság, ami a Napnak a belsejében izzik és lángol a sugaraiban, mégis életet adó erővé válik a földön. Tehát az Isten szentségének is van egy ilyen életet adó kisugárzása. Ez pedig Jézus. Jézus az Istennek a sugara. És hogy az Istennek a félelmetes sugara meg ne emésszen, hanem megszentelő, életet adó, megújító, megtisztító erővé váljék a számunkra, ehhez Jézusra van szükségünk. Hogyha így imádkozunk: “szenteltessék meg a te neved”, akkor Jézusért kiáltunk, akkor Jézus felé tárjuk oda az életünket. Akkor azokat az isteni életerőket akarjuk magunkba lélegezni, amelyeket a Szent Isten Jézuson keresztül sugároz erre a földre. Így válik ez az imádság a Jézussal való újra és újra megtelítődésnek drága alkalmává. “Szenteltessék meg a te neved” bennem, akkor valami olyasfélét kérek: Uram, add, Uram engedd, hogy a te szereteted, a te jóságod, a te türelmed, a te békességed, a te tisztaságod, a te szentséged áldó hatásai áradjanak belém és töltsék meg az egész életemet annak minden vonatkozásában. Ez a “szenteltessék meg a te neved” bennem.

És a “szenteltessék meg a te neved” általam? Talán jobban megértjük, ha egy példával próbálom illusztrálni, hogy micsoda ennek az ellenkezője.A múltkor egy ateista nagyon keserűen panaszkodott a szomszédjára. Azt mondta: lehet, hogy jó templomba járó, de rossz szomszéd. Ez Isten nevének a megszentségtelenítése. Az ilyenre mondja az ige az egyik legszörnyűbb ítéletet: “Mert az Istennek neve miattatok káromoltatik a pogányok között”. (Róm 2,24) Ilyenekre szokták mondani, hogy lám, ilyenek a keresztyének, ilyenek a hívők. Ott vannak a templomban, és azt hiszik, hogy ők jobbak, mint mások. Pedig... Bizony, mi éppen olyan önzőek vagyunk, éppen úgy a magunk hasznát keressük, éppen úgy haragszunk, irigykedünk. Éppen úgy panaszkodunk, mint azok, akik nem hordják magukon ezt a szent nevet. Mert mi hordjuk. Ugye emlékeztek, tudjátok, hogy bennünket az Atyának, Fiúnak és a Szentléleknek a nevébe kereszteltek bele?! Tehát ha mi éppen olyanok vagyunk, olyan önzőek, hiúak, irigykedők, stb., akkor megszentségteleníttetik az Istennek a neve általunk. Vigyázzatok, mert nem a pogányok szentségtelenítik meg az Istennek a nevét, akik káromlás közben használják esetleg ezt a szent nevet, hanem a hűtlen hívők. “Szenteltessék meg a te neved” - általam. Azaz ne álljam útját az Ő szentsége kisugárzásának ebben a világban, hanem minden dolgomban, sok mindenféle hitványságomban, minden munkámban, egész életemen úgy sugározzon át az Ő szentségének az ereje, szépsége, áldott hatása, hogy látván az emberek az én cselekedetemet, dicsőítsék az én mennyei Atyámat. Erre kötelezzük el magunkat, és ehhez kérjük segítségét, amikor így imádkozunk: “szenteltessék meg a te neved”.

Azt mondtam a legelején, hogy talán a legkevésbé magától értetődő kérése ez az egész Miatyánknak. Most pedig a legvégén hadd tegyem hozzá, hogy talán a legnehezebb is. Talán a legnehezebb, de Jézus adta az ajkunkra, merjük Vele együtt kérni: “szenteltessék meg a te neved”. Ezzel könyörögjünk mindnyájan énekünk szavaival:

Szenteltessék meg te neved,
Azaz: mivelünk azt tegyed,
Hogy igazán megismerjünk
Téged, féljünk és tiszteljünk,
Szemlélvén nagy bölcs munkáid
S minden tökéletességid.

Gondolatunk és beszédünk,
Sőt a mi egész életünk
Úgy folyjon s úgy tündököljék,
Hogy mindenek megismerjék,
Hogy te vagy, szent Isten, Atyánk,
Fiaidnak te vagy példánk.

(483. ének 4-5. vers)

Ámen

Dátum: 1968. október 27.

Valahol egyszer olvastam egy érdekes fejtegetést arról, hogy a mai embernek feltétlenül szüksége van valami olyasféle rendszeres lelki gyakorlatra, mint amit a hívő emberek imádkozásnak neveznek. Mégpedig azért, mert a mai ember olyan sokfelé igénybe van véve, annyi mindenféle benyomás éri: rádió, televízió révén, a munkája közben, oly sok ingerlő zaj veszi körül, hogy szinte egészen felőrlődik benne. Elveszti önmagát, ha nem védekezik tudatosan a benyomások és igénybevételek tömege ellen. A legjobb védekezés, hogy időnként elcsendesedve befelé fordul önmagába, mintegy összeszedi magát, önmagával foglalkozik. A befelé fordulásnak ez az állapota kétségtelenül hasonlít ahhoz, amit a hívő emberek imádkozásnak neveznek. Persze - mondja a cikkíró -, nem arról van szó, mintha az ember ebben a befelé forduló elcsendesedésben valóban egy Istennel beszélgetne, arról le kell mondania, hogy van egy olyan túlvilág, ahova legbizalmasabb szavai behatolnának, hanem azt kell tudatosítania magában, hogy most mintegy önmagával beszélget, és ebben az önmagával folytatott meditációban igyekszik tisztázni a problémáit és összeszedi magát.

Érezhető, milyen megrázó módon nyilatkozik meg ebben a gondolatban a modern embernek az imádkozás utáni vágyakozása? Olyan az ember, mint az a gyermek, aki elvesztette az édesapját. Mint aki az élet sötét erdőjén át megy éjszaka, körülötte nyugtalanító, ijesztő zajok, kísérteties jelenségek leselkednek, mindenféle ismeretlen veszedelmek lappanganak. Mit nem adna érte, ha jönne vele valaki, elkísérné az erdőn át, megfogná a kezét, és biztatóan azt mondaná neki: Ne félj, itt vagyok, veled megyek, ismerem a veszedelmeket, rám bízhatod magad, majd vezetlek. Jaj, de jó volna, ha lenne ilyen valaki mellette, felette - valahol! A mai ember már tudja - vagy legalábbis azt hiszi, hogy tudja -, hogy ilyen valaki nincsen, tehát egyedül kell áthatolnia azon a sűrű, sötét erdőn: az életen. És azért úgy tesz, mint a kisgyermek a sötétben: hangosan beszél önmagával, hogy a saját hangja megnyugtassa, mert fél egyedül. Nem csodálkozom, hogy sok-sok ember ezen a földön azon a véleményen van, hogy nincs olyan valaki mellette vagy felette, akit megszólíthatna, akinek a segítségét kérhetné, sőt, még tisztelem is azt az őszinteséget, amelyik kereken megmondja: az ember magára van utalva, és legfeljebb önmagával folytathat beszélgetést. Mert ez a világ, amelyben az ember él, bizony sokszor gazdátlannak, apátlannak látszik.

Annyi érthetetlen tragédia játszódik le sokszor ezen a földön. Olyan megrendítően nehéz sors jut olykor egy-egy embernek osztályrészül. Oly sok váratlan szerencsétlenség, baleset, vihar sodor veszedelembe egy-egy családot, olyan sokféle szörnyű betegségben kínlódik néha valaki éveken át, olykor fiatal életet ragad ki a halál könyörtelenül közülünk, annyi rosszindulat, bántás keserít néha egy-egy lelket, hogy az ember valóban ámulva kérdi: tényleg van egyáltalán Atyja ennek a világnak, vagy ki van szolgáltatva a vak sors szeszélyeinek? Olyan apátlannak, olyan fájdalmasan elárvultnak látszik sokszor ez a világ! A híres, hatalmas Goethe mondta hosszú élete alkonyán, hogy ha jól meggondolja, egész életében alig volt több, mint négy hétnyi idő, amit igazán boldognak mondhatna. Sokan vannak, akiknek az életében a boldogságnak az idői apró, kicsi szigetek a küzdelem, fáradtság, fájdalom és szenvedés óceánjában. Olyan jó volna, ha valóban lenne egy Atyánk, egy Édesatyánk! De van? Igazán? Vajon az az ember, aki mégis, mindennek ellenére is, így szól abban a bizonyos belső elcsendesedésben: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben” - az nemcsak önmagával folytat beszélgetést?

És még ha hiszi is valaki, hogy valóban létezik egy isteni lény, aki hallja a kiáltást, vajon olyan könnyű, olyan magától értetődő ezt a valakit mindig így megszólítani: “Mi Atyánk”? Nem borzolja fel a lelkedet néha egy lázadó érzés, hogy: ilyen egy Atya? Ez az édesatyai gondoskodás? Az élet nyomorúságai között, az emésztő gondok súlya alatt rogyadozva, a lelki fájdalom, a gyász kínjai között vergődve, a szenvedés érthetetlen titkaitól gyötörve olyan könnyű ezt őszintén mondani: “Mi Atyánk”? Atyám? Nem lenne becsületesebb és őszintébb, ha valahogy másként szólítanánk meg, ha már megszólítjuk? Talán úgy: Ó, te hatalmas és rettenetes Isten! Ó, te érthetetlen Úr ott a mennyekben! Honnan győződhetünk meg róla, hogy van Atyánk a mennyben és hogy aki ott van, az valóban Atyánk?

Hiszek abban, hogy van valaki felettünk, de én sem merném azt a valakit Atyámnak szólítani, ha nem Jézus mondta volna, hogy: “Ti pedig így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”. (Mt 6,9a) Azt, hogy van Atyánk, és hogy Atyánk van, egyikünk sem tudhatná magától, és nem tudná kikövetkeztetni az emberi élet állapotából. Erre igazán csak egyetlen garancia van: Jézus maga. Istenről való minden más elképzelés csak egyetlen illúzió. De Jézus személye, úgy, ahogyan itt ezen a földön élt, meghalt és feltámadott, éppen azt jelenti, hogy megszólított az Isten, hiteles bizonyságot tett magáról. Tudtul adta, hogy igenis itt van velünk ebben a sötét erdőben, és amikor mi így kiáltunk hozzá: “Mi Atyánk”, akkor nem esünk áldozatul a saját vágyaink illúzióinak.

Az egész Isten-hitünkben az a legdöntőbb jelentőségű bizonyíték, hogy maga Jézus tanította nekünk a Miatyánkot imádkozni. Mindabban, amit Jézus mondott, és még inkább abban, amit cselekedett, ami vele történt, egy atyai szeretetnek a melege sugárzik, egy atyai szívnek a lüktetése érződik. Jézus maga is végigélte velünk, közöttünk ezen a földön azt az emberi életet, amely ezer sebből vérzik, amelyben betegségtől, háborúságtól, gonoszságtól, tragikus sorsfordulatoktól terhes a levegő. Együtt örült az örülőkkel, együtt sírt a sírókkal, együtt szenvedett a szenvedőkkel, együtt halt meg a haldoklókkal. Nincs olyan emberi fájdalom, ami neki is ne fájna, nincs olyan betegség, ami Őt is ne gyötörné, bajtársunkká, testvérünkké lett a sorsunkban. Érzitek ezt? Amikor így itt járt közöttünk, azt mondta: “a ki engem látott, látta az Atyát” (Jn 14,9b), mert “Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30). Mintha azt mondaná: nézzétek, engem az Atya küldött a mennyből ebbe a ti furcsa, sokszor oly érthetetlen és zűrzavaros világotokba, hogy az én révemen, mint a mennyei Atya földi képmása révén győződjetek meg róla, hogy benne van Isten a sorsotokban, együttérez veletek, együtt szenved veletek, ennyire szeret benneteket. Nézzetek rám és győződjetek meg róla, hogy van Atyátok a mennyekben, és Atyátok van a mennyekben. Ezért imádkozzatok csak bátran és bizalommal így: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben!”

De ha tényleg van Atyánk, és tényleg Atyánk van a mennyekben, miért akarja, hogy az Ő gyermekei, akiket szeret, ennyi mindenféle bajjal megterhelve küszködjenek ebben az életben, és miért teremtette ezt a világot olyannak, amilyen? Isten nem akarja azt a sok rosszat, ami az embereket éri ebben az életben. Nem. Van Jézusnak egy mondása, amit a helytelen bibliafordítás következtében szinte minden ember, még a Heidelbergi Káté szerkesztői is félreértettek. Amikor azt mondja: “Nemde, két verebecskét meg lehet venni egy kis fillérért? És egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül!” (Mt 10,29) Ha a Bibliátokat előveszítek, és figyelmesen megnézitek, látjátok, hogy ez a fontos kis szócska: akarat, dőlt betűkkel van nyomtatva. Ez pedig arra vonatkozik, hogy ez a szó nincs benne az eredeti görög szövegben, hanem a fordító magyarázó megjegyzésként fűzte hozzá, mintegy kiegészítésül. Tehát a Jézusi mondás eredeti formájában így hangzik: “Egy sem esik le azok közül a földre a ti Atyátok nélkül” (és nem a ti Atyátok akarata nélkül).

Gondoljátok csak el, hogy egy bombázás alkalmával, vagy a rákbetegség pusztítása következtében, vagy egy földrengés által milyen sok kis ember-verebecske esik le! Ezt bizony nem akarja az Isten! Dehogy akarja! Ezt a Sátán akarja. De egy sem esik le a ti mennyei Atyátok nélkül! Vagyis azt akarja mondani Jézus, hogy amikor egy-egy ilyen szerencsétlen verebecske leesik, akkor ebben érdekelve van az Isten, nem közömbös az Isten számára, Ő is érintve van, ott van a szeretetével, vigasztalásával, erőt adó kegyelmével, üdvösségre megmentő karjával. A múltkor egy 47 éves férfit temettem, aki motorkerékpárról lezuhanva szörnyethalt. Isten akarta ezt a szerencsétlenséget? Nem. De biztos vagyok benne, hogy Isten atyai kezébe zuhant. Ő fogta fel a halálba zuhanó embert. Ezt jelenti az, hogy “egy sem esik le azok közül a földre a ti mennyei Atyátok nélkül”. Tehát nem Ő akarja a bajt, nem Ő küld ránk rosszat, a szerencsétlenséget, a balsorsot, hanem ott van velünk a bajban, biztat a szerencsétlenségben, mellénk áll a balsorsban. Mint Jézus a keresztfán: ott volt a mentő, üdvözítő szeretetével a másik keresztfán haldokló gonosztevővel.

És az sem igaz, hogy Isten teremtette olyannak ezt a világot, mint egy sötét erdei éjszaka, tele váratlan rémségekkel. Egyszer egy német turistacsoport nézte Picasso egyik festményét, amelyik a háború rettenetes borzalmait ábrázolta. Megrendülve nézték az emberek azt a sok zűrzavaros szörnyűséget, azt a mérhetetlen szenvedést, kínt, érthetetlenséget, amit a háborús kép eléjük tárt. Szinte megütközve kérdezték Picassot: Haben Sie das gemacht? Nein, das haben Sie gemacht. (Ön csinálta ezt? Nem - mondta Picasso. Ezt önök csinálták.) Így vagyunk valahogy ezzel a világgal mi is, amikor valami szörnyűséget látunk. Hajlandók vagyunk szinte számon kérni Istentől: Hogy tehetted ezt, Uram? De Isten visszamutat ránk, és azt mondja: Ti tettétek ezt! A ti sok mindenféle bűnötök nyitott kaput annak a rossznak, ami rázúdult erre a világra. Áthágtátok az örök rend törvényeit, kitörtetek parancsaim védőkorlátjai alól, a magatok vágyai vezetnek benneteket, ezért van annyi civódás, háborúság, testvérgyilkosság, szenvedés és baj a földön. Az a sok testi nyomorúság, betegség, meg halál is mind-mind valahogy a saját szíveteken át beömlő rossznak a fizikai vetülete az életetekben. Ti csináltátok. És lássátok, én mégsem hagylak el benneteket ebben a világban, elküldtem Jézust. Ebbe a világba tettem ki értetek a szívemet... Éppen ebből a kusza, összezavarodott világból kiálthattok így hozzám: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”!

Még egy nyugtalanító kérdés: ha már nem Isten akarta a rosszat, nem Ő szabadította a világra azt a rosszat, akkor miért hagyja mégis olyan szabadjára grasszálni azt a rosszat ebben a világban? Ha igazán Atyánk, miért nem fordítja el rólunk azt a sok rosszat? Nos, atyámfiai, itt valóban beleütközünk valamibe, ami titok marad a számunkra. De ne feledjük el, Jézus így tanította megszólítani Istent: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”! Méghozzá többes számban: nem a mennyben, hanem a mennyekben. Ezzel mintegy érzékelteti számunkra azt, hogy itt egy annyira felettünk álló hatalomról van szó, hogy az Ő logikájába, elgondolásaiba az értelmünk nem hatolhat be, még ha a szavunk, a kiáltásunk behatol is. Igen, Isten Atya, de olyan Atya, aki a mennyekben van, vagyis egészen másképpen Isten az Atya, mint ahogyan mi a földről egy Istent és egy Atyát elképzelünk. Ha mindent meg tudnánk érteni és magyarázni Isten atyai mivoltáról, nem is volna Isten és Atya a mennyekben, hanem valami bálványisten és atya a földi keretek között. Ő más távlatokban és más dimenziókban gondolkodik és cselekszik, mint mi ezen a földön.

De Jézus éppen arra biztat ezzel a megszólítással, hogy akkor is bízzunk benne, ha nem értjük meg mindig. Egy dolog bizonyos: ha nem fordítja is el rólunk azt a rosszat, ami érhet, de mindig javunkra fordítja. A mennyei Isten édesatyai szeretetét és hatalmát éppen abban látom, hogy bármi rossz ér is ebben az életben, akár az emberek rosszakarata által, akár egy szerencsétlen sorsfordulat által, vagy egy gyógyíthatatlan betegség által: Isten valahogy átváltoztatja számunkra annak a rossznak a hatását úgy, hogy a veszteségből nyereség lesz. Így válik a szenvedés próbatétellé, amelynek a tüzében megtisztul az élet, a sötétség alkalommá, amelyben megismeri az ember a jó Pásztor terelgető szeretetétnek a valóságát, az emésztő gondok olyan nyereséggé, amiből a bizalom és a hit kovácsolódik, a halál nyitott ajtóvá, amelyen át a teljes béke és boldogság világa tárul fel előttünk.

Hiszen ezt is megmutatja már Atyánk a Jézusban, az Ő golgotai szenvedésében és rettenetes halálában, ahol a legnagyobb rosszból, a legégbekiáltóbb hitványságból és igazságtalanságból, a legkeservesebb emberi sorsból a legnagyobb jót hozta ki: a megváltás kegyelmét a világ számára. Az a csodálatos Istennél, hogy a bajokat is szépen beilleszti életünk mintájába, amit végül mégiscsak Ő szövöget, sorsunk egy-egy disszonáns akkordját egészen váratlanul, magasabb összhangban oldja fel. És ha nem értesz is mindent most még, de máris bízhatsz az egész mű rejtett értelmében!

Milyen gazdag ez a megszólítás: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”! Ez már maga is imádság. Az a puszta tény, hogy így szólíthatod meg az Istent, adjon erőt és biztasson imádkozásra.
Ne féljetek! Van Atyánk a mennyben, Atyánk van a mennyben!

Nagy hálát adjunk az Atya Istennek,
Mennynek és földnek szent teremtőjének,
Oltalmazónknak, kegyes éltetőnknek,
Gondviselőnknek.

(225. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1968. szeptember 29.

A napokban került kezembe egy könyv, Bodelschwingnek az életét olvastam benne. Ő a híres bétheli nagy diakóniai telepnek a megalapítója és hosszú időn át vezetője volt. Több mint kétezer rettenetes nyomorult torzszülöttet ápolt ott. Magam is jártam ott és láttam, hogy micsoda rendkívüli, hatalmas szeretetmunkát végeznek. Bodelschwing életéből csak egyetlen kicsi jelenetet szeretnék elmondani bevezetésképpen. Egyszer az történt, hogy rövid két hét leforgása alatt mind a négy apró gyermekét el kellett temetnie. A gyermekkacagástól hangos és boldog családi otthon egyszerre kiürült, és a két szülő nagy, szomorú árvaságban maradt otthon. Ez már magában véve is nagyon megható dolog, amikor ilyen történik egy emberrel, de a legmeghatóbb ebben a történetben az, ahogyan elmondja maga Bodelschwing, hogyan tette le az ő drága, kicsi gyermekeinek az életét, a lelkét, egyiket a másik után az Isten kezébe. Hogyan bízta rá ezeket a drága kicsi báránykákat, egyiket a másik után a legfőbb Pásztornak, Jézusnak az oltalmára, hogyan adta át Neki őket.

A nagyszerű ebben a dologban az, hogy a legnagyobb csapás súlya alatt sem veszítette el a kontaktust Istennel, az Ő mennyei Atyjával. A legnagyobb csapás súlya alatt sem szakadt meg egyetlen pillanatra sem az a meghitt gyermeki beszélgetés az Atyával, amiben addig is volt Bodelschwing. Később, amikor elmondotta életének ezt az eseményét, így emlékezett meg róla: Bizony, nagyon keményen bánt velem akkor Isten. Amikor erről az esetről beszélt, soha nem mondotta: hogyan tehetett ilyet az Isten, miért tette ezt Isten éppen velem, aki az egész életemet Neki szenteltem? Hogyan engedhette meg ezt az Isten? Mert amikor valaki így beszél: hogyan engedheti ezt meg Isten, vagy miért teszi ezt Isten - akkor már nem az Istennel beszél, hanem az Istenről beszél, szinte témává lesz számára az Isten és mindaz, amit az Istenről tud. S akkor önkéntelenül odáig jut el egy embernek a gondolata, hogy: látjátok, ilyen az Isten! Lehet az ilyen Istennek hinni, érdemes egy ilyen Istent szolgálni, egy ilyen Istennek az életünket feláldozni?

Bodelschwing akkor sem az Istenről beszélt, hanem az Istennel beszélt. Ez volt a titka annak, hogy nem omlott össze, hogy nem rendült meg a hite, nem veszítette el az erőt és az életkedvét, hanem szinte még áldottabban tudta szolgálni azokat a rendkívül szerencsétlen nyomorultakat, akiknek olyan végtelenül nagy szükségük volt éppen az ő édesatyai szeretetére. Ezt csak azért mondtam el, hogy egy példával fejezzem ki azt a nagy igazságot, amit nem győzök eleget hangsúlyozni, hogy az Isten elsősorban nem beszélgetési téma, hanem beszélgetőtárs. Nem vitatéma az Isten. És ha valakinek mégis vitája van, akkor az ne az Istenről vitázzék - akár másvalakivel, akár önmagával -, vitázzék az Istennel, és akkor rögtön jó lesz.

Isten nem beszélgetési téma, hanem beszélgetőtárs. Azt jelenti ez, hogy Isten és az Ő egész gazdag világa, meg minden cselekedete elsősorban nem úgy ismerhető meg, hogy beszélgetünk Róla, hanem különlegesen úgy, hogy beszélünk Vele. A Vele való személyes érintkezésben, a Vele való párbeszédben, a Vele való kapcsolatban - az imádságban.
Ezért örülök annak, hogy éppen az elmúlt heti evangelizáció után most ez a rész következik gyülekezetünk általános rendje szerint. A Hegyi beszédnek az a része, amelyben Jézus imádkozni tanítja gyermekeit. Az elmúlt héten tudniillik mi is nagyon sokat hallottunk arról, hogy milyen véghetetlenül gazdag lehetősége nyílik a Krisztusban hívő ember számára mindenféle isteni áldásban való részesülésnek, hogy aki igazán hisz a Krisztusban, az milyen gazdag lehet az örömben, a kegyelemben, a jótéteményben, a gondviselésben, vigasztalásban. Elmondhatatlan nagy kiváltság az, hogy hihetünk egyáltalán az Istenben. Nem győzök hálát adni Istennek azért, hogy megismertette magát velem, hogy Jézus Krisztuson keresztül ismertette meg magát velem, hogy úgy ismerhetem az Istent, hogy ismerem Jézust. Most az a nagy kérdés, hogy mindaz, amiről az elmúlt hét folyamán hallottunk, hogyan lehet egészen személyesen a mienk, hogyan részesülhetünk mi is abban az örömben, kegyelemben, győzelemben, vigasztalásban, amiről olyan nagyszerű igehirdetéseket hallottunk az elmúlt napokban?

Valami egészen egyszerű módon: Az Istennel való személyes beszélgetés által. Mindabból, amiről a múlt héten beszéltünk, annyi lesz a tied, annyi lesz az életedben megélt valóság, amennyit magad beszélsz róla személyes közösségben az élő Istennel. Mert nem elég, hogy hallgatod mindezt a szép tanítást és meghallgatsz néha egy-egy szép igehirdetést, hanem amit ott hallottál, azt most már te, magad beszéld meg az Istennel. Mert ebben az Istennel való beszélgetésben realizálódik az életünkben mindaz, ebben az Istennel való beszélgetésben tárul ki a szívünk annak a gazdag életnek a befogadására, amiről Jézus beszél: “én azért jöttem, hogy életök legyen, és bővölködjenek”. (Jn 10,10b) Sőt, a magunk részéről semmi egyebet nem is tehetünk ezért a gazdag életért, mint egyszerűen megnyitjuk előtte magunkat, kitárjuk magunkat Istennek azok előtt az áldásai előtt, amelyek olyan bőségesen sugároznak reánk a Krisztuson keresztül. Ne felejtsétek el, Isten egyre titokzatosabbá válik, egyre jobban eltűnik, egyre érthetetlenebbé lesz az ember számára, és a te számodra is, amikor vitázunk Róla. Amikor mérlegeled az Ő cselekedeteit, dolgait, amikor témává lesz a számodra Isten. És csodálatos módon egyre jobban megérted ezt a titokzatos Istent és minden útját, gondolatát és akaratát, amikor beszélgetsz vele, amikor imádkozol.

Ne is menjünk egy pillanatra tovább, hanem álljunk meg rögtön itt. Van olyan része az életednek, amikor imádkozol? Így mondja Jézus: “Mikor imádkozol...” Szeretnék most egy pillanatra kérdőjelet tenni e mögé a mondat mögé, hogy így hangozzék el: Mikor imádkozol? Mikor imádkozol igazán, mikor jutsz el te, a mai modern világ hajszájában élő ember oda, hogy valóságosan imádkozol? Hogyan beszélgetsz az Istennel? Mikor lezajlott végre megint egy hosszú napnak minden hajszája, aztán az újságot is elolvastad már, fáradt vagy mindenre, már a lámpát is eloltottad, de mielőtt még leragadnak a szemeid a nagy fáradtságtól, hirtelen még elmormolsz magadban egy imádságot, aminek a végére már nem is nagyon emlékszel, mert közben elaludtál? Vagy reggel, a fogmosás és a kapkodva felrántott ruha közötti néhány másodpercben, vagy állva elfogyasztott reggeli előtti néhány ideges pillanatban, amikor még a napi igét gyorsan átfutod és rohansz a munkahelyedre? Vagy talán az étkezés előtt, mielőtt a kanalat a szádhoz vennéd, lehajtod a fejed, hogy mégis ne úgy fogj az étkezéshez, mint a kutya, amikor odadobják elébe az ételt? Vagy az alatt az egy perc alatt, amit itt szoktunk a templomban tartani a prédikációt követőimádság után és a Miatyánk előtt? Mikor imádkozol... Mikor imádkozol? Érdemes lenne egyszer lemérni azt az időt, amit imádsággal töltünk. Érdemes lenne komolyan számba venni azt, hogy a napnak 24 órájából hány pillanatot, hány másodpercet szánsz az Istennel való beszélgetésre? Nevezhető ez egyáltalán imádkozásnak? Elég ez neked, elég ennyi? Én nagyon jól tudom mindazokat a kifogásokat, amelyek ezzel kapcsolatosan fel szoktak merülni: Nekem nincs nyugalmam! - De testvéreim, éppen az imádságban kapnánk meg azt a nyugalmat, amelyre annyira áhítozunk; De nekem nincs időm rá! - Hát éppen az imádsággal lehetne legjobban szabályozni, hogy jusson mindenre, amire igazán szükséges; Nem mindig vagyunk olyan hangulatban! - Éppen az imádság révén juthatnánk hozzá ahhoz a hangulathoz, amire olyan végtelenül nagy szükségünk van nekünk is, meg a körülöttünk élő embereknek is.

Hadd valljam meg nektek őszintén, hogy amikor erre az igére készültem, akkor döbbentem rá magam is, hogy én, aki olyan sokat beszélek az Istenről, olyan mérhetetlenül keveset beszélek az Istennel. Éppen ezért tudom azt is, hogy ti is keveset beszéltek az Istennel. A keresztyének, akiknek pedig éppen ez az óriási kiváltság jutott, hogy szóba állhatnak az Istennel, nem élnek kellőképpen ezzel a lehetőséggel, ezzel a kiváltsággal. Tudjátok-e, miért örömtelen a keresztyén életünk? Azért, mert nagyon keveset imádkozunk. És hogy miért szenvednek leverettetést Krisztus hívei sokszor az élet küzdelmeiben, a bűneikkel szemben, miért van olyan kevés győzelem az életünkben? Mert nagyon keveset imádkozunk. Miért vagyunk kimondhatatlanul tehetetlenek a jóra, amiben pedig bővölködnünk kellene, ahogy hallottuk az igehirdetésben? Mert nagyon keveset imádkozunk érte. Miért tudunk olyan nyomorúságosan keveset megvalósítani abból a nagyszerű életformából, amire képesítene bennünket a Krisztus? Mert keveset imádkozunk.

Hallottuk, Jézus azért jött, hogy nekünk életünk legyen és bővölködjünk. Hogy nekünk örömben, szeretetben, jóságban, győzelemben, vigasztalásban bővölködő életünk lehessen. Jézus ma is éppen olyan hatalmas, mint amilyen hatalmas volt régen, és amilyen lesz mindig. Ma is pontosan azt akarja, hogy az életünk kiteljesedjék és igazán boldog, gazdag életté váljék. De értsük meg, hogy nem adhat még Jézus sem többet annál, mint amennyit igénylünk tőle. Ha magunk nem igénylünk mindig többet tőle, ha nem nyújtjuk ki felé a kezünket, mert hiszen Isten az Őfelé imádságban nyújtott kezekbe tudja beletenni az áldásait. Meg vagyok győződve, hogy a bukdácsoló, siralmas, nyavalyás, egyáltalán nem vonzó keresztyén életünknek az oka az Istennel való elrejtett érintkezés hiánya. Így kezdi Jézus: “Mikor imádkozol...” De van egyáltalán olyan része az életünknek, amikor igazán imádkozunk? Mert nem elég beszélni róla, hogy milyen hatalmas, milyen gazdag az Isten, hogy mit tett az Isten. Mindez kívül marad rajtad, mint valami nagyon szép elmélet, mindaddig, amíg te magad nem beszélsz minderről magával az Istennel.

Azután így folytatja Jézus: “És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, a kik a gyülekezetekben és az utczák szegeletein fenállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek” (Mt 6,5) Ma nem nagyon fenyegeti a hívő embert ez a veszély, hogy az utcák szegletein fennállva, emberek szeme előtt akarna imádkozni, mert amikor valaki a maga vallásos gyakorlatát végzi akármilyen formában, lehetőség szerint arra törekszik, hogy ne lássa senki. Sokszor még a templomba is inkább úgy megy, hogy észre ne vegyék. Mégis aktuális Jézusnak ez a figyelmeztetése a számunkra, mert nemcsak az volt a baj ezeknél a farizeusoknál, hogy kiálltak a szegletekre, amikor elérkezett az imádságnak az ideje és mindenki szeme előtt végezték az ájtatosságukat, hanem az volt a baj, hogy az imádság az életükben egy bizonyos szerepet jelentett. A szerep pedig azt jelenti, hogy nem ez az igazi életformája, ezt csak úgy felvette magára, de azután ennek a szerepnek egyszer vége van, ebből egyszer kilép az ember, és akkor valami egészen más ember lesz belőle. A szerepben talán egy jószívű, gazdag király, aki jótékonyságában pazarolja a maga javait, és segít mindenkinek, akinek szüksége van rá. A szerepen kívül pedig ugyanaz a valaki talán egy gondokkal küzdő, szerencsétlen flótás, aki még a betevő falatot is irigyli a másik ember szájából.

Értitek? A szerepnek a világa, meg a való életnek a világa két különböző világ. Nem vettétek észre, hogy néha, vagy talán sokszor, az imádság is csak ilyen szerep, s nem olyan cselekmény, ami az igazi énünkből való? Hogy az imádságunk világa meg a való életünk világa két különböző világ, amely meglehetősen távol van egymástól, amely olyan távol van, hogy egyikből a másikba átlépni nagyon hosszú és nehéz út. Például az imádságban alázatos, szelíd, csendes, mindent ígérő, az imádságán kívül, amikor kilép a szerepéből, akkor egészen más, akkor hiú, öntelt, veszekedő, hangoskodó, goromba - tehát egy egészen más ember lesz. Teljesen más az Isten felé és egészen más a világ felé. Két különböző világban él, az egyik egy nagyon szűk világ, ez az imádság világa, a másik pedig az imádságán kívüli világ. Egy szent és egy profán világban él, s ez a két világ élesen elhatárolódik egymástól.

A mi tulajdonképpeni világunk - gondoljunk most igazán és őszintén magunkra - nem az imádságnak a világa, hanem a másik, a profán világ. A mi tulajdonképpeni világunk a pénzkeresetnek és kenyérgondnak a világa, meg a családtagokkal és kollégákkal való viaskodásnak, az ideges hajszának a világa. Néha egy kis szórakozásnak, mozinak, koncertnek a világa. Éjszaka talán egy álmatlan vergődésnek a világa. Ez a mi igazi életünk. Ott vagyunk igazán otthon. És ettől mintegy egészen különálló, idegen világ az imádság világa, amelybe ha mégis belépünk, ahhoz valami egészen külön elhatározás kell, arra külön rá kell szánni az embernek magát, hangulatot kell teremteni magának, külön időt kell szakítani rá, hogy beléphessen ebbe a másik világba. És ha ez végül sikerült, akkor ott is ennek a profán világnak a zaja zúg tovább, vibrál, mint a le nem állított motor az álló autóban, és zavar.

Figyeljétek meg, hogy Jézusnál ez pontosan fordítva van. Jézusnak az imádság volt az otthona, és amikor az emberek közé ment, hogy gyógyítson, tanítson, akkor mindig az imádságból jött az emberekhez. Jézus, amit az emberekkel beszélt, előbb mindig megbeszélte az Atyával, mindig az Atyával való imádságos együttlétből jött bele a mindennapok világába, a mindennapok gondjaiba és bajaiba. Ez a nagy különbség Jézus magatartása és a mi magatartásunk között, hogy mi a mindennapi élet elfoglaltságából szakítjuk ki magunkat erőszakkal, amikor imádkozunk, Jézus pedig ott van igazán otthon, és onnan lép a világba, a mindennapi élet gondjaiba. Mi az élet gondjai-bajai felől nézzük az imádságot, és ezért van egyre kevesebb időnk rá. Jézus pedig fordítva, az imádság felől nézte a mindennapi élet gondjait, ezért talált mindig alkalmat és időt mindenre, amire szükség volt.

Nem lehetne, nem kellene ezt a sorrendet egyszer megfordítani? Hogy ne az élet problémái szabják meg az imádságunkat, hanem az imádságunk szabja meg az életünket? Ne a mindennapok hajszájában keressünk valami utat az imádságra, hanem az imádságban próbáljunk utakat keresni a mindennapi élet hajszájában! Vajon nem lenne akkor egészen más az életünk?

Pontosan erre tanít Jézus, amikor ezt mondja: “Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van” (Mt 6,6) De kinek van ilyen belső szobája? Éppen az a legnagyobb baj a modern ember életében, hogy nincs egy zug, ahova el tudna bújni, ahol igazán imádkozni tudna. Éppen ezért követelik nagyon sokan, hogy ne csak a katolikus templomokat tartsák nyitva minden nap, hanem a protestáns templomokat is, hogy az élet külső zajából elmenekülve beléphessen az ember egy helyre, ahol igazán elcsendesedhet. Ez a belső szoba, amiről Jézus beszél, egyáltalában nem egy kedves, hangulatos kis imaszoba térdeplő zsámollyal, házi oltárral, vagy egy kicsi kápolnácska, hanem ez a belső szoba az akkori életforma mellett a lakások éléskamráját jelentette. Azt a helyiséget, amelyik igazán a legkevésbé ünnepi, amelyik a legprofánabb és nem egy díszes helyiség; ahol a materiális életnek a szaga csapja meg az ember orrát, a mindennapi élet dolgai veszik körül, és ezzel mintegy arra utal Jézus, hogy ide menj be, ebbe a belső szobába. Mintegy azt mondja, hogy nézzétek, nem kell ahhoz semmiféle különleges ceremónia, emelkedett hangulat, vagy valami lelki magaslat, hogy valaki az Édesatyját megtalálja! Ki-ki úgy, ahogy van: maszatosan, sírva, mosolyogva mehet oda Istenhez minden pillanatban. És ott, ahol van, zsúfolt villamoson, utcán, csendes erdőben, íróasztal mellett, vagy betegágyon, jöhet mindenütt az Atyához.

Isten is így jött hozzánk a karácsonyi gyermekben, nem díszes ceremóniájú, pompás külsőségek között, hanem egy trágyaszagú istállóban, meg egy borzalmas, véres kereszten. A mindennapi élet legreálisabb atmoszférájában menj be a te belső szobádba - és az a belső szoba, az az éléskamra ott a palesztinai házakban az egyetlen helyiség volt, amit be lehetett zárni, mert óvni kellett az állatok és esetleg a tolvajok ellen. Ezért mondja Jézus: “menj be a te belsőszobádba és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz”, mert egyetlen dolog csak a fontos: egyedül lenni az Istennel. És hogy ezt az egyedüllétet az Istennel a világon semmi meg ne zavarja: se egy gondolat, se a gondjaid, se egyetlen ember! Tehát teljesen mindegy, hol és hogyan, a lényeg, hogy legyen olyan csendes időd, amit csak az Istennel, négyszemközti csendességben töltesz el.

Nincs nagyszerűbb pillanata az ember életének, mint igazán csendben lenni valakivel, akit az ember szeret, és akiről tudja, hogy az is szereti őt. Nincs fenségesebb pillanat az életben, mint igazán csendben együtt lenni az Istennel. Bezárva a léleknek minden ajtaját meg ablakát, elbeszélgetni az Istennel. Elmondani neki mindent, azt is, amit soha senkinek el nem mondana az ember, mert ilyen is van mindenki életében. Mindent elmondani Istennek, és megtelítődni újra és újra az Isten örömével, békességével, kegyelmével, győzelmével, gondviselő szeretetének minden ajándékával.
Igazán ilyen egyszerű a keresztyén élet? Ez a titka mindennek: “Menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál a te Atyádhoz” (Mt 6,6)
Tudjátok, hogy a világ összes ateista propagandája nem árt annyit a hiteteknek és a keresztyén életeteknek, mint az Istennel való csendes együttlétnek a hiánya, az elhanyagolása, vagy akárcsak az ideges elkapkodása?! Ez a belső, csendes szoba a mi életünk zűrzavarában a legfontosabb stratégiai pont, mert ha valaki elveszíti a tekintete elől az Istent, a világot sem tudja áttekinteni. És ha valaki az áldások forrásából nem merít mindig újra és újra, természetes, hogy maga sem tud igazán áldássá lenni a többi ember számára. Értsük meg, hogy nem lehet Isten nélkül istenes életet élni, és nem lehet Krisztus nélkül keresztyén (=krisztusi) életet élni. Ez nem egy emberi jó tanács, amit valaki ráérő idejében kigondolt, ez Istennek a szava, Jézus által: “menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz” (Mt 6,6)

Végül van itt egy nagyon komoly biztatás, amikor azt mondja Jézus: “És mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok, a kik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg. Ne legyetek hát ezekhez hasonlók; mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle” (Mt 6,7-8) Egészen röviden azt jelenti ez, hogy imádkozni nem tudni kell, hanem imádkozni szabad. Hinni nem tudni kell, hanem hinni szabad. Nos, az imádsággal kapcsolatban szeretném hangsúlyozni, hogy imádkozni nem valami különleges művészet, amit el kell sajátítani, amire születni kell valakinek, hanem imádkozni szabad. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy szabad neked is és annak is, aki eddig soha nem imádkozott, mindenkinek szabad imádkozni. Mert nem attól függ az imádság hatása és ereje, hogy milyen szépen formálja ki az ember a szavakat. Istent nem kell meghatni, rábeszélni semmire, nem kell meggyőzni, megnyerni nagyszerű érvekkel, amiket az ember felállít, mert Ő már sokkal korában gondolt ránk, mint hogy egyáltalán gondolkodni tudnánk.

“Jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle” (Mt 6,8b) Azt jelenti ez, hogy mindig előbb ott van, mint a mi bármiféle bajunk, ami fenyeget bennünket. Ő mindig előbb ott van melletted, mint azok a hullámok, amik elnyeléssel fenyegetnek. Előbb ott van, mint azok a kísértések, amelyekkel küzdened kell. Tényleg csak igényelni kell valamit, ami már készen van a számunkra. Az áldás, a segítség, az öröm, a békesség, mind ott van, tehát felesleges erőlködéssel és hosszadalmas könyörgéssel igazán nyitott ajtókat döngetnünk. Ne legyünk bizalmatlanok az iránt, aki már kitárta az ajtót és vár, mint a példázatbeli édesatya, aki várta hazatérő fiát. Nem szükséges hosszadalmas S.O.S. jeleket leadni annak, akinek a tekintete állandóan rajtunk van, és csak arra vár, hogy egyszer már fordítsuk mi is felé a tekintetünket és a szívünket.

Senki ne akarjon szépen imádkozni, mert Isten a dadogást jobban szereti, és jobban meghallja, és az öntudatlanság mélységébe süllyedt lelkeknek titkos sóhajtását, nyögését is megérti. Egyszerűen azért, mert szeret, és sokkal jobban ismer bennünket, mint mi ismerjük önmagunkat.

Advent első vasárnapja van. Advent a Krisztus-várás ideje, de már eljött az, Akit várunk. Eljött, méghozzá azért, hogy életünk legyen és bővölködjünk: kegyelemben, örömben, vigasztalásban túláradó életünk legyen. Jézus eljött, ez azt jelenti, hogy te előtted is nyitva van az ajtó e felé a gazdag élet felé. Azt jelenti, hogy téged is, engem is hív az Isten ezen a nyitott ajtón át. Vagyis nem is te hívod Őt, Ő hív téged. Neked már csak válaszolnod kell. Neked már csak kiáltanod kell. Jelentkezned kell: itt vagyok, én is itt vagyok, Uram! És ezzel az Ő hívására jelentkező “itt vagyok”-kal kezdődik az igazi imádkozás.

Ámen

Dátum: 1964. november 29.

Jézus idejében az volt a szokás, hogy a zsinagógai istentisztelet végén az adakozók egyenként fölálltak és bejelentették, mekkora összeget akarnak adni a perselybe, a zsinagóga céljaira. Ha valaki jó nagy összeget ajánlott fel, felhívták az illetőt az emelvényre, és azzal tüntették ki, hogy ott ülhessen a rabbi mellett. Olykor még a kürtöt is megfújták, mintegy a mennyeieket is figyelmeztetve arra, hogy lám, milyen különleges jótékonyságot gyakorol itt valaki. Minél nagyobb jótékonyságot gyakorolt valaki, minél nagyobb alamizsnát adott, annál nagyobb volt a látványosság a zsinagógában, meg utána az utcán is. Az adomány nagysága jelezte az illető adományozó kegyességének a fokát. Ez ellen a látványos jótékonykodás ellen emelte fel Jézus ilyen keményen a szavát, ahogyan hallottuk a felolvasott igében. Valóban visszataszító az, amikor valaki a maga jószívűségével, kegyességével, áldozatkészségével így kérkedik, amikor valaki a maga nagylelkűségét ilyen tetszelegve mutogatja. Visszataszító, de vigyázzunk az ítélettel, mert könnyen bennünket, magunkat talál. Jézus ugyan “alamizsnáról” beszél, de itt nemcsak arról van szó. Az alamizsna csak gyűjtőfogalom. Beletartozik mindaz a jó cselekedet, amivel egy hívő ember a felebarátjának tartozik, különösen, ha az rászorul valami segítségre, ha az elesett állapotban van, nélkülöz vagy szomorú. Beletartozik a résztvevő és segítő szeretetnek mindaz a cselekedete, amiben egy embernek az Istenben való hite realizálódik, ami egyáltalán a hitünkből gyakorlatilag következik: a szeretet mozdulata, simogatása, megélése és megbizonyítása. Ez az alamizsna fogalma. Az, amit röviden így szoktunk mondani: jó cselekedet, ill. keresztyéni jó cselekedet.

Tehát szinte az egész keresztyéni etika legmélyebb motívumairól beszél itt Jézus. A keresztyén jó cselekedetek veszedelméről. Ezért mondja: vigyázzatok! Itt most nem azt mondja: ti, akik bennem hisztek, cselekedjetek jót másokkal! Az emberek iránti szeretetet tettekkel bizonyítsátok be, legyetek készen a segítségre, áldozatra, alamizsnára, hanem azt mondja: vigyázzatok a jó cselekedeteitekre, az áldozatotokra, az alamizsnátokra! Az, hogy jót cselekszetek, az magától értetődő. Az, hogy melléálltok a rászoruló embertársaitoknak és segítetek rajtuk, ezt nem is kell megparancsolni. Hiszen itt olyan emberekhez szól Jézus, akik már ismerik Isten kegyelmének a gazdagságát, akik maguk is az Isten könyörülő szeretetéből élnek, és így tudják, hogy ebből a könyörülő szeretetből csak úgy élhetnek, ha engedik, hogy átáradjon rajtuk más emberek felé ugyanaz a szeretet. Egy ilyen ember számára tehát már nem is lehet probléma az, hogy áldozzon-e a másik emberért vagy ne. Azt mondta egyszer Luther, hogy annak a kőnek, amelyik a napon van, nem kell még külön megparancsolni, hogy legyen meleg, mert az úgyis meleg. Nos, hát ezért nem ad itt Jézus olyan erkölcsi parancsot, hogy emberek, segítsetek a rászorulókon, adjatok nekik alamizsnát, karoljátok fel őket, mert ez természetes velejárója, következménye a hitnek.

Itt most másról van szó. Arról, hogy jót cselekedni a másik emberrel még magában véve nem elég. A jó cselekedet - még ha akármekkora áldozat van is benne - magában véve még lehet értéktelen is, sőt utálatos. “Vigyázzatok!” Olyanforma ez a vigyázzatok, mint amikor valaki megy az utcán és rákiált valaki: vigyázz, gödör van a lábad előtt, bele ne ess! “Vigyázzatok” - mondja Jézus ugyanilyen figyelmeztető módon, mert nemcsak a bűneitekben bukhattok el, hanem a jó cselekedeteikben is! Igen, a keresztyén etika gyakorlásában is megbotolhat az ember lába, és csúnyán megütheti magát. Tehát nem az a probléma, hogy kell-e jót cselekedni, hanem maga a jó cselekedet a probléma most. Ezért vigyázzatok! De mire vigyázzunk? Arra, hogy “alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt, hogy lássanak titeket!” (1. vers) Azzal még nincs elintézve a keresztyén jó cselekedetek kötelezettsége, hogy valami jó célért végre meghoztuk a magunk áldozatát, vagy hogy egy hajléktalant befogadtunk a lakásunkba, megosztottuk valakivel azt a keveset, amink van, vagy hogy időt szakítottunk a kevés időnkből valaki számára, akinek erre szüksége volt. A tulajdonképpeni veszedelem még mindig ott leskelődik, hiszen az úgynevezett jó cselekedeteink teljesen értéktelenné válnak az által, hogy azt hisszük: most valami nagyszerű dolgot műveltünk. Hogy ez az áldozatos jótett most magasra emel bennünket az emberek előtt: Micsoda ember, milyen jó ember! Ez igen! Szinte könnyekig meghatódunk a saját jóságunk láttán. Jézus kihallja a cselekedeteinkből az erkölcsi hiúság kürtszavát, és megérzi az öntömjénezésünk füstjét. És akkor már az akármekkora “alamizsna” is elvesztette Jézus szemében az értékét, utálatossá lett.

És vajon nem kísérti-e szakadatlanul éppen a hívő embert ez a veszély? Alaptermészetünk egy kicsit a színjátszás, az, hogy valamilyen tetszetős szerepet játsszunk. Ripacskodunk. És mivel keresztyén emberek vagyunk, a jót játsszuk meg, az áldozatos szívűt, mert ez tetszetős szerep. És olyan színészek vagyunk, akik ugyanakkor nézőközönsége is vagyunk önmagunknak. Tapsolunk magunknak, és azt hisszük, mások is tapsolnak. És ez jólesik. Mert alapjában mindnyájan hiú emberek vagyunk, és a keresztyén erényekkel is magunkat akarjuk díszíteni. Figyeljétek csak meg, mi mindent teszünk azzal a sokszor nem is egészen tudatos céllal, amit Jézus mond: lássanak minket az emberek! Vagy legalább magunk lássuk magunkat, egy kicsit jobbnak lássuk magunkat, mint amilyenek vagyunk valójában. Ez a veszedelme a jó cselekedeteinknek.

És van még egy ennél is rafináltabb veszedelme a jó cselekedeteinknek. Itt már igazán csak a hívő embereket fenyegeti ez a veszedelem. Az tudniillik, hogy a jót az isteni jutalomra való sandítással cselekedjük. Azzal, hogy ha az emberek nem is, de legalább Isten legyen tekintettel arra, hogy mi milyen jók vagyunk! Nem bujkál-e ott titokban a jóra való igyekezetünk mögött az a gondolat, hogy ha én jó vagyok, akkor Isten is jó kell hogy legyen hozzám? Tehát az a gyanús spekuláció, hogy a magam jóságával, “alamizsnájával” lekenyerezem az Istent. Nem élünk egy kicsit mindnyájan a jutalom/büntetés titkos gondolati sémájában? Ó, de gyakori az, hogy valaki súlyos sorscsapásokban szinte számon kéri Istentől: hogy tehet vele ilyet?! Hát ez a jutalma annak, hogy ő ezt meg azt tette? Így jutalmazza Isten az ő jóságát, hűségét, sok-sok emberen való segítését? Nincs-e ott titokban a jóra való igyekezetünk mögött az, hogy elvárjuk érte Isten jutalmát? Ha nem itt, akkor legalább a másvilágon. Tehát az a rossz a jó cselekedeteinkben, hogy még ezzel is önmagunknak szolgálunk, ezt is önző módon tesszük, a magunk érdekében. A jó cselekedeteink középpontjában is az énünk áll. Ez az utálatos benne.

Egy találó példát hallottam erre egyszer. Kórházban feküdt valaki, és feltűnt neki, hogy az egyik betegápoló nővér rendkívül pontosan és szívélyesen teljesítette körülötte a kötelességét. A többi beteg körül is. 20 év óta mindig ő vállalta az éjszakai ügyeletet a kórházban. Meg is kérdezte egyszer ez a valaki a nővért, hogy miért teszi ezt, nem fárasztja vele nagyon magát? Mire ez sugárzó arccal így válaszolt: Minden átvirrasztott éjszaka egy-egy drágagyöngyöt jelent majd a mennyei koronámban, és a mai napig már 7175 ilyen drágagyöngyöm van együtt! Az illető beteg úgy érezte, hogy minden hálája az illető nővérrel szemben elpárolgott a szívéből, és nem tudott hinni többé a szeretetében. És igaza volt. Ez a nővér nem a betegeket szolgálta a jóságával, hanem önmagát. Gyűjtögette a mennyei bankbetétjét. Utálatos! Ugye érthető, miért mondja Jézus az ilyet képmutatásnak? Képmutatás, színészkedés, tetszelgés az emberek előtt, vagy az Isten előtt - de főleg önmaga előtt.

Ezért mondja így Jézus tovább: “Te pedig a mikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed”. (Mt 6,3) Vagyis ne regisztráld, ne tartsd számon mi jót cselekedtél másokkal. Még magad se vedd észre, amikor a jót teszed, annyira természetes legyen az. Mert ha már regisztrálod, akkor csak egyet állapíthatsz meg: hogy kevés, nyomorúságosan kevés. Nincs mit dicsekedni vele. És itt van a jelentősége az “alamizsna” szónak. Mert mit jelent az alamizsna? Olyan adományt jelent, amit az ember úgy felülről lefelé ad valakinek. Az alamizsna az a morzsa, ami az asztalunkról leesik. Van benne valami megalázó mozzanat. Arra nézve legalábbis, aki kapja. Kifejezésre jut benne az, hogy a másik, aki kapja, csak olyan koldusféle hozzám képest, vetek neki is valamit, elégedjék meg vele, sőt köszönje meg, hogy egyáltalán kap valamint. Ez az alamizsna. És ilyen alamizsna minden jó cselekedetünk. Semmi. Legalábbis ahhoz képest, amivel tartoznánk a másik embernek - semmi. Meg ahhoz képest, amit Istentől kaptunk kegyelemben, jóságban, szeretetben, áldásban, semmi. Alamizsna. Jelentéktelen semmiség. Csekélység. Sokkal többet kellene adnunk, sokkal jobban kellene szeretnünk, és sokkal intenzívebben kellene ezt a jót cselekednünk!

Azt hiszed, hogy ha kedves és szívélyes vagy egy kellemetlen emberrel szemben, az valami? Nem. Semmi. Vagy ha segítesz akár egy haszontalan, antipatikus emberen, az valami? Nem. Semmi. Alamizsna, ahhoz képest, ahogyan Isten tett veled. Vagy talán nem alamizsna az, amit például egyházfenntartói járulékként, vagy a perselybe adott áldozatként Isten ügyére juttatunk? Bizony, ha jól meggondoljuk: alamizsna. Még ha kétszer akkora összeg lenne is, akkor is csak alamizsna lenne ahhoz képest, amivel tartozunk. Vagy az emberek felé megélt szeretetünk bizony csak egy apró morzsája annak, amivel tartoznánk nekik. Alamizsna. Megszégyenítően kevés. Igazán nincs mit dicsekedni vele. Nevetséges lenne dicsekednünk vele, azt képzelnünk, hogy most valami nagy dolgot műveltünk. Jóformán semmit. Igazán nem számít érdemnek sem Isten előtt, sem az emberek előtt. Nem jár érte dicséret, jutalom, üdvösség. Inkább szégyenkezni kellene miatta, hogy csak ennyi telik tőlem, ennyi telik a hitemből. Isten rámutat a golgotai kereszten kiszenvedett Jézusra, és azt mondja: Nézd, én ezt tettem érted! És megkérdi: Te mit teszel értem? - És amit te teszel, meg én teszek, a golgotai áldozathoz képest mi az? Olyan, mint a napsütésben a gyertya lángja.

Ezért mondja Jézus: “a te alamizsnád titkon legyen”. (Mt 6,4a) Maradjon csak titokban. Nem olyan dolog az, amiben gyönyörködni lehetne. És milyen csodálatos, Jézus mégis így folytatja: “és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván”. (Mt6.4b) Hát mégis van jutalom? Van! Egy példával hadd illusztráljam: Régen, amikor gyerekeim kicsik voltak, történt, hogy valahonnan egyszer egy kosár almát kellett hazahoznom. Nehéz volt, jól meghúzta a kezem. Velem volt egyik kisfiam is. Apró, gyenge kisgyerek. Fölbuzdulva a cipekedésemen, azt mondta: Majd én segítek! - és megfogta ő is a kosár fülét, mintha segített volna, pedig akadályozott. Még nehezebb volt. De az a szeretet, amivel segíteni akart, jólesett, és amikor hazaértünk, azt mondtam neki: köszönöm, hogy segítettél, most jutalmul a legszebb almát te kapod belőle! Valahogyan ilyen a jó cselekedetünk, és valahogy ilyen az a jutalom, amiről Jézus beszél. Nem a teljesítmény egyenértéke, nem érdem szerinti fizetség, amit méltán elvárhat valaki, hanem az Isten édesatyai szeretetének bősége, ami még jobban árad! Mert ha nem azért “segítek” vinni a kosarat az én jóra való igyekezetemmel, mert szeretem az Atyámat, hanem bármi másért: dicséretért, jutalomért, elismerésért, üzleti haszonból - akkor az már nem is keresztyén jó cselekedet.

Éppen az a csodálatos, hogy bár a mi alamizsnánkért igazán semmit sem érdemlünk, igazán csak szégyenkezhetnénk, Isten mégis “látja”, és “megfizet”. Isten senkinek sem marad adósa. Azzal a jó érzéssel menjünk ki innen most, hogy ha akármilyen szánalmasan csekély alamizsna is az, amit teszünk, szabad mégis jót cselekednünk, hálából Isten még nagyobb jótéteményéért: Jézusért!

Ámen

Dátum: 1964. október 25.