Mi van a halál után?

Sokunkat azért érdekel olyan nagyon a halál utáni dolgok kérdése, mert szorosan együtt jár ezzel, hogy van-e viszontlátás a halál után? Mivel már két prédikációban foglalkoztunk a halálnak Krisztus feltámadása által való legyőzésével, továbbá lelkünk és testünk számára az örök üdvösség korszakának a megnyílásával, most csak erre az egy kérdésre keressünk feleletet Isten Igéjéből, hogy van-e valóban viszontlátás a halál után? Itt megint, mint az előző két prédikációban, tartsuk magunkat szorosan ahhoz, amit Isten mond róla a Szentírásban, mert különben kegyeletes érzelmeink alaptalan képzelődésre ragadtatnak el bennünket.

Arra kérdésre, hogy van-e viszontlátás a halál után, a Biblia számtalan kijelentéséből azt a határozott választ kapjuk, hogy van! Felettébb fontos kérdésről van szó, lássunk néhány isteni kijelentést! Az ószövetségi hívők halálát mindig így adja tudtul a Szentírás: Meghala, betelvén az élettel, és takaríttaték az ő atyáihoz. Az Ószövetség nyelvén ez nem a családi sírboltba helyezést jelenti, hanem azt, hogy oda került ő is, ahova az ősei. Jákob, amikor tudtára adták a fiai, hogy Józsefet bizonyára vadállatok tépték szét, nagy fájdalmában így szólt: Sírva megyek fiamhoz a sírba. Szó szerint nem a sírba, hanem a Seolba, a halottak ószövetségi hit szerinti gyülekezőhelyére. Az öreg Jákobnak is az maradt nagy gyászában az utolsó vigasztalása, hogy megláthatja még kedves fiát odaát, ahol újra együtt lesznek majd mindnyájan! A zsoltáros Dávid királyt is borzalmasan megrendítette kisfia betegsége és halála, de azután a hívő megnyugvásával így szólt az őt nagy részvéttel körülállókhoz: “Én megyek őhozzá, de ő nem jő ide vissza énhozzám.” (2Sám 12,23) Dávid is tudta, hogy nem örökre szakad el a fiától, eljön az idő, amikor utána mehet majd!

Az Újszövetségben olvashatjuk a gazdag és Lázár példázatát. Egyik a pokolban, a másik a mennyországban van, mindkettő öntudatos, személyes létformában, felismerhető alakban. Amikor a gazdag feltekint a mennybe, ott látja Lázárt a dicsőségben, még a pokolból is látja, felismeri az üdvözült lelket. Visszaemlékszik rá, hogy a földi életben ő volt az, aki az ajtaja előtt ült és koldult. Ugyanebben a példázatban a gazdag attól akarja megóvni a földön élő öt testvérét, hogy ők is oda ne kerüljenek, ahol ő is van. Fél találkozni velük, mert ez csak növelné gyötrelmeit. Ugyanígy az üdvözült lelkek boldogságát is növeli a találkozás, a viszontlátás öröme. Hiszen itt a földön is mekkora öröm viszontlátni valakit, akit nagyon szeretünk, aki messziről, fogságból, sok nyomorúságból tér végre haza. Mennyivel nagyobb lesz az örömünk a mennyben! És nemcsak nekünk, a még ezután hazatérőknek, hanem azoknak is, akik odaát már várnak ránk! Ha igazán szerettük őket, nem kell-e komoly Krisztus-követőként azért igyekeznünk, hogy ne várjanak hiába? Hogy ne érje csalódás őket, és mi se hiányozzunk onnan, ahol ők vannak? Nem kell-e fokozottabb igyekezettel azon az egy úton, a keskeny úton járnunk, amely a mennybe vezet?

Azután egy másik Ige, amit mindnyájan ismerünk: “Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.” (1Kor 13,13) Tudjátok, miért mondja az apostol, hogy a három közül legnagyobb a szeretet? Az összefüggésből világos: arra utal ez, hogy a hit és a remény csak a földi életben szükséges. Odaát a hit már látássá válik, a remény pedig már beteljesedik. Tehát a hit és a remény megszűnik a halál után, nincs rájuk szükség többé. De a szeretet a halál után is az egyetlen lehetséges kapcsolat, viszonyulás a lelkek között, a szeretetre odaát is szükség lesz. De mi szükség szeretetre, ha nincs kit szeretni? Abban, hogy a szeretet odaát is megmarad, benne van, hogy Isten gondoskodik a szeretet tárgyáról! Számíthatunk rá, hogy az a szeretetviszony, ami itt a földön Krisztusban létesült (tehát nem a költők által megénekelt halhatatlan szerelem, vagy testi szeretetviszony, hanem a Krisztusban megszentelődött szeretetviszony) odaát is megmarad, sőt teljessé és tökéletessé válik.

Még egy példát hadd mondjak: Krisztusnak megjelent a Megdicsőülés Hegyén a sok száz évvel azelőtt elhunyt Mózes és Illés. A három tanítvány, akiket Jézus magával vitt, megismerte, hogy ki az a két idegen, akikkel Jézus beszél. Pedig soha nem látták, mert nem is láthatták őket azelőtt! Hogyan lehetséges ez? Valahogy úgy, hogy a megdicsőültek olyan ismertetőjeleket hordanak magukon, amiről rögtön rájuk lehet ismerni, hogy kicsodák. A múltkor hallottuk, hogy Isten a feltámadásban megőrzi a személyazonosságot megkülönböztető jegyeket. Tehát nemcsak azokat a személyeket fogjuk meglátni és megismerni, akiket itt a földön ismertünk már, hanem azokat is, akiket itt soha nem láttunk színről színre. Látjuk és megismerjük majd az ószövetségi atyákat, az apostolokat, hitvalló őseinket, hiszen egy nagy család leszünk odaát mindnyájan! Tökéletesen testvérek, hiszen egy Atyának a gyermekei, egy Krisztusnak a megváltott népe.

És itt van végül alapigénk, amely így végződik: meg fogjuk Krisztust látni, úgy, amint van. Mégpedig azt mondja Pál apostol: színről színre fogunk mindent látni és megismerni. Tehát színről színre fogjuk látni Jézus Krisztust. Jézus pedig sokszor kijelentette, hogy az üdvözült lelkek Vele vannak, körülötte vannak. Ha tehát az az ígéretünk van, hogy Őt színről színre látjuk majd, Vele együtt meg fogjuk látni azokat is, akik Vele vannak, akik Őt körülveszik. Folytathatnám tovább az isteni kijelentés bizonyságtételeit, de ennyiből is láthatjuk annak a feltétlen bizonyosságát, hogy van viszontlátás a halál után, és ott rá fogunk ismerni egymásra, és együtt leszünk újra!

De ha ez így van, akkor itt van most egy másik, nyugtalanító kérdés. Ott vannak-e igazán Jézus mellett azok, akikkel szeretnénk újra találkozni? Valóban az üdvösség állapotába jutott-e a kedves halottunk, akit gyászolunk? És amikor majd odajutunk, nem ér-e szomorú meglepetés, hogy valaki hiányzik? Természetesen senkiről sem tudhatjuk mi abszolút bizonyossággal, hogy az üdvösség vagy a kárhozat helyén várja-e a mi megérkezésünket. De különösen azok felől, akiknek az üdvösségéért még az életükben imádkoztunk, jó reménységgel lehetünk. És ha valamelyik elhunyt szerettünk nem élt esetleg olyan hívő életet, amiből következtethetnénk az ő üdvösségre jutására, és mind a halál pillanatáig nem mutatta a megtérés jeleit, nem tudhatjuk, hogy a halálos ágyon vagy akár a meghalás pillanatában mi mindent vitt véghez Isten az illető lelkében. Annyi idő alatt, míg egy főbe lőtt ember lerogy a földre, van Istennek hatalma megmenteni Krisztus által egy lelket az üdvösségre. Gondoljunk csak a keresztfán kivégzett latorra, akinek a vad, szilaj lelkét élete legutolsó másodperceiben mentette meg Jézus a kárhozattól, és vitte magával a mennybe!

De ha mégsem lenne ott valaki, akit szeretnénk viszontlátni - hiszen ez is előfordulhat, akkor mi lesz? Itt valamit komolyan tudomásul kell vennünk! A viszontlátást és az egymás megismerését ne földi mértékkel mérjük. Azt mondja Jézus: “Mert a feltámadáskor sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az Isten angyalai a mennyben.” (Mt 22,30) "Test(=hús) és vér - mondja az Ige - nem örökölheti az Isten országát.” (1Kor 15,50) Azt jelenti ez, hogy önmagában véve a vérségi kapcsolat nem érvényes odaát, csak azok a kapcsolatok és kötelékek, amik itt a földön Krisztusban létesültek. Tehát nem úgy, és nem azért tartoznak össze odaát a férj és a feleség,a szülők és a gyermekek, mert itt a földön egy vér csörgedezett az ereikben. A csak földi kötelékek, a Krisztusban meg nem szentelt kapcsolatok, bármily drágák voltak is a földön, a halálban megszűnnek Isten gyermekei számára. Aki Krisztusban hal meg, halálával szakít mindazzal a földi kötelékkel, ami Krisztuson kívül esik. A Krisztuson kívül létesült földi kapcsolatok, tehát a pusztán vérségi, rokoni kötelékek az örökkévalóságban nem léteznek többé.

Alapigénk azt mondja, hogy odaát hasonlókká leszünk Őhozzá, azaz Krisztushoz. Azt jelenti ez, hogy mi is mindenkit ugyanúgy fogunk látni, mint ahogyan Jézus lát és ismer. Tudjuk ugye, hogy Jézus már itt a földön is mindazokat, akik az Ő Atyjának akaratát cselekszik, a vérségi kapcsolatok fölé helyezte. Amikor keresték a testvérei és az édesanyja, “És kinyujtván kezét az ő tanítványaira, monda: Ímé az én anyám és az én testvéreim!” (Mt 12,49) Túlvilági létezésünk öntudata nem olyan öntudat, ami az én körül csoportosulva azt vizsgálja, kik tartoznak hozzám, hanem ott már teljessé és tökéletessé válik az a program, hogy "élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus". Öntudatom tehát nem annak az értékelését jelenti, hogy én vagyok, hanem azt, hogy teljes öntudatossággal átélem azt a boldog valóságot, hogy Krisztusé vagyok! A mennyei boldogság elsősorban Krisztus látásában, a Vele való közösség élvezetében áll, amiből következik - mintegy ráadás - a boldog közösség mindazokkal, akik Krisztusban haltak meg. A viszontlátás váradalma tehát a keresztyén ember számára alá van rendelve a Krisztussal való közösség utáni vágyódásnak. Van tehát viszontlátás, de csak Krisztusban!

Fokozza ez föl a felelősségérzetünket önmagunk és a környezetünkben élő szeretteink üdvösségével szemben! Férfiak és asszonyok, szülők és gyermekek, fitestvérek és nőtestvérek, ha szeretitek egymást, és a halál után is boldog együttlétben akarjátok tölteni az örökkévalóságot: a drága vérségi kötelékek, amelyek most összefűznek benneteket egymással, mélyüljenek el a Krisztusban megszentelődött lelki kapcsolatokká, mert a boldog viszontlátás odaát csak a megdicsőült Krisztusban vár rátok! Ha egy ilyen, lelkileg összetartó családból ki kell egy időre szakadnia egy-egy családtagnak, milyen nagy vigasztalás számodra, aki itt maradtál, tudni azt, amit Pál így ír Filemonnak: “Azért vált meg tőled ideig-óráig, hogy őt mint örökkévalót kapd vissza.” (Filem 1,15) Boldog ember az, aki így tud gondolni előrement kedveseire, még ha könnyek csorognak is most végig az arcán!

Valóban az az egyetlen, igazi vigasztalásunk nekünk, Isten gyermekeinek, hogy az ő eltávozásuk olyan, mint egy messzi országba való elutazás. Olyan országba, amelynek mi is a polgárai vagyunk. És mi, az Isten gyermekei, távozó szeretteinknek sokkal inkább kiálthatjuk, mint földi utazásnál amivel búcsúzni szoktak: a viszontlátásra... Jézus Krisztusnál!

Ámen

Dátum: 1947. május 4.

Keresztény Testvéreim!
Ma két hete a húsvét vasárnapi prédikációban hallottuk, milyen döntő jelentősége van Krisztus feltámadásának a mi halál utáni reménységünket illetően. Krisztus, az örök életnek e földi világba elültetett csírája, felnövekedvén maga is beleütközött a bennünket minden oldalról körülhatároló halál-börtön falába. De nem zúzódott össze rajta, mint mi, hanem áttörte, szétrepesztette, kibújt rajta, mint a szikla alól kikelő növény első zsengéje, és így az Ő feltámadott, élő személye eleven összeköttetéssé vált a halál alá rekesztett állapotból a halálon túli örök élet állapota felé. Benne és Általa már megkezdődött a halálból az örök életre való átmenetel, vagyis a feltámadás folyamata. Ez a folyamat folytatódik mindazokban, akik hit által már most beleolvadnak Krisztusba. A feltámadott Krisztusba kapaszkodva reménykedhetünk abban, hogy meghalásunk pillanatában a mi lelkünk számára is megnyílik az út az örök élet felé.

A Krisztusban hívő lélek tehát rögtön a meghalás után elválik a testtől, és elvétetik a halálnak ebből a földi világából az örök élet mennyei világába. A romlandó test pedig, elveszítve éltető princípiumát, vagyis a lelket, visszatér az élettelen anyag világába, a földbe, amelyből vétetett. Az isteni kijelentés azonban, és különösen Jézus testi feltámadása, arra tanítanak bennünket, hogy a testünk nem marad örökké az enyészet és a halál birodalmában. A Biblia idevonatkozó tanításának rövid tartalma az, hogy Krisztus, amint megígérte, újra visszajön erre a földre, mégpedig teljes isteni dicsőségében és hatalmában. Isteni személyének, Aki maga a feltámadás és az élet, tehát ennek a halálon győzedelmeskedett isteni hatalmasságnak a földön való újra megjelenése olyan kibeszélhetetlen erőt sugároz széjjel ebben a világban, hogy megelevenednek és feltámadnak Tőle a meghalt testek.

Ha hitetlenül kételkedünk ennek a csodának a lehetőségében, akkor gondoljuk csak meg a következőket: Ha a Hirosimára ledobott atombomba titokzatos sugárzásának hatására a földön levő magvak egyik napról a másikra kikeltek, és olyan buja, gyors iramú fejlődésnek indultak, hogy pár nappal a katasztrófa után mindenfelé virág borította el a romokat, akkor igazán elképzelhető az az egyébként elképzelhetetlen csoda is, hogy a Szentháromság Isten második személyének, a Feltámadás és az Élet isteni személyének a földön való megjelenése a feltámadás és az élet erejét sugározza bele a halál világába. Ezért van a hitvallásunkban is az a tétel, amit legtöbben nem bántak volna, ha kimarad belőle, hogy hiszem “testünknek feltámadását!”

Ügyeljünk csak a szóra: nem az áll itt, hogy “tudom”, nem is az, hogy “érzem”, hanem ennél több: “hiszem”! Tehát a testünk feltámadása is hittétel, amit nem lehet logikai úton bizonyítani, más jelenségekkel magyarázni. Olyan valami, amiről nem a szem, nem a tapintó szervek, nem az agytekervények által, hanem a hit által lehet tudomást és bizonyosságot szerezni. És ha most a test feltámadásáról beszélünk, tartsuk magunkat szorosan ahhoz, amit a Szentírás, az Isten kijelentése tanít róla. Amikor a Biblia a testről beszél, két különböző szót használ: “szárx” és “szóma”. A magyar Biblia mindkettőt testnek fordítja. Pedig a két szó között lényegbevágó különbség van: A “szárx” szó a test anyagát jelenti, azt a negyven-hatvan-nyolcvan kilogrammnyi húst, ami annyi betegségnek a melegágya, amit a férgek szétrágnak, ami végül hamuvá és porrá válik. A “szárx” szó azt az ideiglenes anyagi építményt jelenti, ami különböző vegyi anyagokból szövetekké, nedvekké és szervekké tevődik össze, amelyben a sejtek szüntelenül felbomlanak, és újra összetevődnek földi életünk egész tartama alatt. A “szárx” az anyagi szövedék tehát, amire vonatkozik az isteni rendelkezés: por vagy, és ismét porrá kell lenned!

Mármost a “szóma” az a megmagyarázhatatlan és kifejezhetetlen test, forma, lényeg, amely mindenféle szövet, szerv és nedv felbomlása és újra összetevődése ellenére mindig ugyanaz marad, amely sejtjeink szakadatlan kicserélődése ellenére is az én testem, az én egyéniségemet kifejezésre juttató test marad. A szóma az a megjelenési forma tehát, ami engem, az én egyéniségemet leheli, amiben a személyiségem kifejeződik látható, hallható és tapintható formában. Ugye, tapasztaltad már, hogy a lelki szépség vagy rútság testileg is megnyilvánul, és a Jézusnak való engedelmesség vagy a Sátánnak való szolgálat a tekintetben, az arcvonásokban, a mozdulatokban és a hangban is kifejezésre jut? A léleknek ez a látható megjelenése, a léleknek ez a testi alakja, formája, amiről rád lehet ismerni, hogy ez te vagy, és nem más, ez a szóma.

Képzelj el egy templomépületet, amelyből a köveket egyenként elszedik, és rögtön mindegyiket egy ugyanolyannal cserélik ki. Maga az épület mégis megmarad, az alakja, stílusa, rendeltetése ugyanaz marad, pedig minden téglát, minden anyagot másikkal cseréltek ki benne. Annak a templomtestnek az anyaga: a tégla, a malter, ez a “szárx”. És ami minden anyag kicserélése ellenére megmarad mint ugyanaz a templomtest, ez a “szóma”. Emberi testünk sejtjei szakadatlanul cserélődnek: ez a változó anyaghalmaz a “szárx”, és mégis mindig ugyanaz marad a testünk. Ez a valami, ami mint jellegzetesség, mint stílus, mindig ugyanaz marad: ez a “szóma”. Vagyis a testünk anyagának a megváltozása nem jelenti a testünk lényegének a megváltozását.

Azért volt szükség ennek a részletes kifejtésére, hogy megérthessük, hogy amikor a Szentírás a test feltámadásáról beszél, nem a “szárx”-ot, nem a test anyaghalmazát érti rajta - hiszen hús és vér nem örökölhetik Isten országát -, hanem a “szómát”, tehát a testet, mint a lélek formáját, amelyben minden változás ellenére az ember egyénisége jut kifejezésre. A Szentírás nem azt mondja, hogy ugyanaz a test támad fel, amely eltemettetett, hanem hogy ugyanaz a “szóma” támad fel, tehát az a test, amelynek a lényegéhez nem tartozik hozzá egy bizonyos anyag. És így érthetővé válik az is, hogy testünk feltámadását nem befolyásolja az, hogy annak anyagi összetevői már másfelé keringenek a természet nagy körforgásában. A lényeg tehát az, hogy Krisztus visszajövetelekor ugyanannak a személynek a teste támad fel a halálból, de nem ugyanaz az anyag, amely eltemettetett.

Isten a Bibliában azt is sejtetni engedi velünk, hogy milyen lesz az a feltámadott test: “Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; Elvettetik gyalázatosságban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtelenségben, feltámasztatik erőben.” (1Kor 15,42-43) Röviden úgy is mondhatnánk, hogy lényegileg ugyanaz, de minőségileg más. Lényegileg ugyanaz lesz, mert ezt az új lelki testet is egészen a magunkénak fogjuk érezni, lényünkből fakadó formának, éppúgy, mint a mostani testünket. De minőségileg valami más lesz: nem anyagi szervezet, hanem valamiféle lelki szövedék, romolhatatlan, örökkévaló, ifjú és szép!

Azért kell más minőségűnek lennie, mert ezzel a feltámadott testtel többé nem az időben, nem e világban élünk majd, hanem az örökkévalóságban. Azért kell a testünknek, amely most az időben és a földön való életre van berendezkedve, olyan változáson átmennie, hogy élhessen az örökkévalóságban. Olyan test lesz az, amely mentes lesz minden gyarlóságtól, tökéletlenségtől, amely nem ismeri többé a földi élet természetes szükségleteit, fájdalmait, amely röviden: hasonló a feltámadott Krisztus dicsőséges testéhez! De mégsem egy másik test lesz, hanem ugyanaz a test. Tehát nem ugyanaz az anyag, hanem ugyanaz a test, amely romlandóságban, erőtlenségben temettetett el, támad föl romolhatatlanságban és dicsőségben.

Tudjátok, mit jelent ez? Azt, hogy Isten a halálon át megőrzi az ember egyéniségét, megkülönböztethető és felismerhető formát viselő személyiségét. A feltámadás tehát azt jelenti, hogy az örökkévalóságban nem olvadunk bele valami felismerhetetlen lelki masszába, mint a vízcsepp a tengerbe, hanem a feltámadott embernek megmarad a volt földi emberrel való azonossága. Ezért nem alaptalan tehát az a reménységünk, hogy odaát is megismerjük majd egymást, nagy örömmel látjuk viszont azokat, akiktől ideiglenesen elválasztott bennünket a halál.

Hogy miként történik a halott test feltámadása, azt nem mondja el a Szentírás, ez az Úr Isten dolga. Csak annyit ad tudtunkra, hogy: “Az Isten pedig testet ád annak, amint akarta, éspedig mindenféle magnak az ő saját testét.” (1Kor 15,38) Isten műhelytitkairól ne akarjunk tudni, mert úgysem lehet a fátylat fellebbenteni. De ne feledjük, hogy az Úr Isten mindenható, és ha a semmiből egy világot tudott teremteni, és a föld porából embert, akkor nem múlja felül isteni hatalmát az sem, ha elporladt, krematóriumban elégett és a világ miden tájára szétszóródott testünkből új, dicsőséges testet akar föltámasztani.

És ez a mindenható Isten már adott egy zálogot testi föltámadásunk bizonyosságára nézve, és ez Jézus Krisztus föltámadása. Az Ő föltámadása olyan tükör, amelyben a magunk jövendőjét szemlélhetjük. Ő azoknak a zsengéje, akik elaludtak, tehát Ő a mi feltámadásunknak is az eleje. Krisztus, a mi mennyei fejünk, nemcsak a mi feltámadásunknak a kezdete, hanem kezesség is arra, hogy bennünket, az Ő testének tagjait maga után von, fölemel magához az Ő dicsőségébe, minket is részesít az Ő felmagasztaltatásában.

Jézus nem önmagáért, az Ő kedvteléséért tette meg az utat a mennyből a földre, és újra a földről a halálon és a föltámadáson át vissza a mennybe, hanem mindezt másokért, értünk, a Benne hívőkért tette! Amit Ő cselekedett, azt másokért cselekedte. Másokért, érted született, másokért, érted halt meg, másokért, érted támadt fel a halálból, hogy mindazt, amit ezzel elért, azt másoknak, neked, az Ő teste tagjainak adhassa át. Testünk föltámadásával fejeződik be és teljesedik ki Jézusnak az Övéiért vállalt és elvégzett megváltói műve! A messiási küldetés célja és végső akkordja: a halálnak, mint az utolsó ellenségnek az eltörlése. Ez válik valóra, amikor föltámadnak, akik meghaltak. A föltámadásban azután helyreáll az ideiglenesen megszűnt kapcsolat a test és a lélek között, így újra testi-lelki valóságban folytatjuk létünket az Isten ítélete szerint osztályrészül jutott állapotunkban.

Nem én találtam ezt így ki, Jézus mondta. Hiszel-e Neki, hiszel-e Benne? Hiszed-é, hogy érted született, érted halt meg, és érted támadt föl? Ha Előtte megalázkodva teljes szívvel-lélekkel így tudsz válaszolni Neki: Köszönöm, Uram, amit értem tettél! Teljesen le vagyok kötelezve Irántad! Tiéd vagyok testestől-lelkestől! Hiszek Benned, és követlek Téged! - akkor testi-lelki üdvösséged teljes bizonyosságával ujjonghat fel benned gyönyörű, diadalmas énekünk:

Nincs már szívem félelmére, Nézni sírom fenekére,
Mert látom Jézus példájából, Mi lehet a holtak porából.
Szűnjetek meg, kétségeim, Változzatok félelmeim
Reménységgé s örömökké, Mert nem alszom el örökké.

(347. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1947. április 20.

Keresztény Testvéreim!
Egyszer egy nagy gondolkodóval beszélgettem a halálról és az utána következők problémájáról. Kijelentette beszélgetőtársam, hogy tulajdonképpen ez az egyetlen lényeges kérdés a világon: politika, művészet, háztartási gondok és minden egyéb, ami foglalkoztatni szokott bennünket, mind eltörpülnek e mellett a személyünket létében érintő és érdeklő kérdés mellett.

Semmit sem tudunk olyan határozottan magunkról, mint azt, hogy egyszer meghalunk. Elkerülhetetlen végzetünk a halál. És még csak azzal sem nyugtathatjuk meg magunkat, hogy messze van még, mert minden pillanatban annyira közel van hozzánk, hogy bármikor elénk toppanhat, és utunkat állhatja. De azt is érezzük, hogy a halállal nem fejeződik be a létünk. Örök emberi ösztönből ered az az érzésünk, hogy van valami a halál után, sőt akkor kezdődik számunkra az igazi létezés, aminek ez a néhány földi esztendő csak előszobája, rövidebb-hosszabb ideig tartó előkészítő alkalma. Csak ne volna olyan meghatározhatatlan, bizonytalan az, ami a halál után következik, rögtön megnyugtatóbb lenne a halál-kérdés is!

Egy falusi templomban egyszer valaki nagyon buzgón, hangosan énekelte egyik szép énekünket, amelynek első verse így végződik: “Érzem, hogy az örök élet, már e földön az enyém lett”. Istentisztelet után a lelkész odament hozzá, és megkérdezte: Atyámfia, olyan hittel telve énekelt az előbb, mint akinek teljes bizonyossága van az örök élet felől. Valóban így van ez? - Hát, kérem - mondta a férfi - nem lehet azt tudni! Onnan még senki nem jött vissza! - Félő, hogy sok embernek a lelkében ilyen zavaros bizonytalanság van, és éppen ezért nem is szívesen gondol arra, hogy mi van a halál után. Próbáljuk meg most ezt a homályt Krisztus feltámadásának a fényével eloszlatni!

Mielőtt a halál mögé akarnánk tekinteni, előbb a halálnak a kérdését kell tisztán látnunk. Mielőtt a feltámadásról beszélnénk, egy másik rettenetes, sötét szót kell meghallani és megérteni: halál! Ennek a szónak a sötétségét és rettenetét úgy igyekszik enyhíteni az ember, hogy nem veszi elég komolyan, megnyugtató magyarázatokkal, elméletekkel igyekszik megszépíteni, emberi bölcselkedéssel igyekszik elleplezni a komolyságát. Így a maga megnyugtatására találta ki az ember, hogy a halál csak egy szép álom, melyből a másvilágon boldogan, mosolyogva ébred fel a lélek. Palló vagy alagút, ami összeköti a földet a túlvilággal. Alvilági csónak, amin szépen átring a lélek az örökkévalóságba. Sőt a haláltól való menekülési ösztön kidolgoztatta az emberrel a lélek halhatatlanságának elméletét, mely szerint a lélek nem enyészik el a halállal, nem fog rajta a halál. Így a lélek halhatatlanságának tudatában akár meg is vetheti a halált!

Nos, akármilyen sokan szeretnék, ha így volna, kénytelen vagyok azt mondani, hogy mindez csak kitaláció, a haláltól rettegő ember ámítása. Éppen a húsvéti csodából látható, hogy nem ilyen egyszerű a halál kérdése. Próbáljuk meg a halál szót úgy érteni, ahogy a Biblia. Sokkal többet jelent ez a szó a Szentírásban, mint a testi meghalás. Amikor most halálról beszélünk, nem a testi halál fizikai folyamatát értjük alatta. Képzeljük úgy el a dolgot, hogy a halál egy állapot, egy életforma. Istentől, az örök élettől elszakadt létforma, az örök élet ellentéte, annak hiánya, tehát nem egyéb, mint maga a kárhozat. Ugye, Isten azt mondta a Paradicsomban az első emberpárnak: “A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert a mely napon eszel arról, bizony meghalsz.” 1Móz2,17. És ettek, de nem testileg haltak meg azon a napon rögtön, sőt még a következőn se, még néhány száz esztendeig éltek azután a földön. A bűn elkövetésétől kezdve viszont megromlott az Istenhez való viszonyuk, kiűzte őket Isten a Paradicsomból, az Ő közelségének, az örök életnek a boldog állapotából.

Ez a megromlott viszony, az örök élettől való elszakadás, ez a bűnös állapot, amibe bekerültek, ez a halál! Azóta az egész emberi élet, az emberi sors nem egyéb, mint a halál állapotában való létezés. Ahogy a Szentírás mondja a bűnös emberről: “élvén megholt” 1Tim5,6, és hogy “az a neved, hogy élsz, és halott vagy.” Jel3,1. Élsz, mert mozogsz, beszélsz, sírsz vagy nevetsz, lélegzel, eszel-iszol, gondolkozol - de halott vagy, azaz mindez a testi működésed a halál állapotában, a Paradicsomon kívüli, az örök élettől elszakadt létben történik. Már amikor megszülettél, a halál állapotába születtél bele. Azok a bűnök, fogyatkozások, testi-lelki bajok, amiket felfedezel magadban, ezek a bizonyságai annak, hogy a halál világában élsz, ezek már a hullafoltok rajtad. Ha majd testileg és fizikailag is meghalsz, akkor teljessé válik rajtad a halál uralma. Akkor már reménytelenül, menthetetlenül, örökre a halál állapotába merülsz. Ilyen komolyan veszi Isten a bűnt: mert ez a halálos állapot a bűn büntetése, következménye, Isten bűnre adott felelete, felettünk való ítélete.

De hát a lélek nem halhatatlan? - sír fel benned a tiltakozás a kemény igazsággal szemben. Hiszen a léleknek élnie kell a testi meghalást követően is! - Persze, hogy él a lélek, helyesen mondva: létezik, miután sírba tették, mégpedig személyesen és öntudatosan. De éppen ez a kérdés, hogy hol és milyen állapotban létezik tovább? Az örök életnek, vagy az örök halálnak az állapotában?

A gazdag és a Lázár példázatából láthatjuk, hogy a gazdag ember lelke sem semmisült meg a halál pillanatában, hanem tovább élt, de az örök halál állapotában! És a mi emberi, tehát testi-lelki életünk a Paradicsomtól kezdve mindenestül halálra szánt, a halál börtönébe zárt élet, amiből semmiféle erőfeszítéssel nincs menekülés! A lelkünknek is, bármennyire más is a lélek, mint a test, nincsen semmiféle olyan képessége, tulajdonsága, amivel a halál állapotából a maga erejével ki tudna emelkedni. A legvigasztalanabb, legreménytelenebb, legnyomorultabb az emberi sors, mert az örök halál, az örök kárhozat börtönébe zárt sorsot jelenti.

Illetve reménytelenül nyomorult volna az emberi sors, ha Isten magára hagyta volna az embert. “Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük lőn azoknak, kik elaludtak.” 1Kor15,20 - hangzik a diadalmas húsvéti örömhír. A halál végzetes komolyságának a hangsúlyozása után értjük meg, milyen roppant nagy isteni tény volt a húsvét csodája, Jézus feltámadása. Jézus Krisztusnak a földi személye már maga is isteni csoda, mert az Ő Isten-emberi személye, a halálnak ebben az emberi világában az isteni világnak, az örök életnek egy darabját jelentette.

Isten valami csodálatos és érthetetlen módon az első karácsonykor beültette, beleplántálta bűnös emberi életünknek ebbe a minden oldalról halállal körülvett börtönébe az örök élet csíráját: Szentlélektől fogantatva, szűztől született kicsiny gyermekben megjelent közöttünk a halál valóságán túl lévő élet valóságának a hírnöke. Ezért mondhatta Jézus önmagára mutatva: elközelített hozzátok a mennyek országa. Az örök életnek ez a csírája a halálnak ebben az állapotában felnőtt, és nagypénteken Ő maga is végzetesen beleütközött a halál börtönfalába, de nem zúzódott össze rajta, mint mi, hanem áttörte, rést ütött rajta, kibújt, mint a föld kérge alól kikelő mag csíralevele, feltámadt a halálból, és feltámadásával megnyitotta az utat, a lehetőséget a halálból az életbe.

Ugye, hallottál már arról, hogy egy gránittömb alá szorult mag, tölgyfának, vagy valami más növénynek a kicsiny magja, ha elkezd csírázni, érthetetlen módon olyan hallatlan erőt fejt ki, hogy képes szétrepeszteni a ránehezedő kőlapot, és a résen kibújik a föld felé. Akkor azután ennek a kikelt növénynek a szára az összeköttetés a kőlap alatti és a kőlap fölötti világ között. A kőlap alá szorult földbeli, szerves anyagok csak úgy kerülhetnek ki ebből a börtönből, ha a növénynek odanyúló gyökerein át felszívódnak a növény testébe, és a növényben lévő életáramlás felhajtja őket a napvilágra. Krisztus, az örök élet csírája elültetődött a földbe, emberi életünkbe, vállalta a halál alá rekesztettség sorsát, de a benne lévő isteni életerő szétfeszítette kriptasorsunk gránitfalát: feltámadott halálból, és ezzel eleven összeköttetést létesített a föld és a menny, a halál és az élet között.

Az Ő feltámadott és élő személye az egyetlen út, mód és lehetőség a halál állapotából az életre. De csak azok számára, akik az Ő személyében hit által felszívódnak, akik az Ő földet és mennyet összekötő életének az áramlatába belekerülnek. Ezt jelenti az, hogy “Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük lőn azoknak, kik elaludtak”. Egyedül Krisztus feltámadása az a híd, amelyben való hit által mégis át lehet jutni nekünk is a halálból az örök életre, az igazi halhatatlanságra. Ezért mondja Jézus: “Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is, él.” Jn11,25.

Éppen Jézus feltámadása mutatja, mennyire végzetesen komoly a halál: íme, Neki, a Szentháromság Isten második személyének kellett személyesen belelépnie a halálba, különben Nélküle zárva maradt volna örökre a börtönünk. Jó, ha kiábrándít bennünket Krisztus feltámadása minden egyéb dologból, elméletből, önmagunkban való bizakodásból, spiritizmusból, okkult elképzelésekből, amik Krisztuson kívül ígérik a halálon való győzelmet és a halál utáni élet boldogságát.

Gondold csak meg: szükség lett volna ilyen roppant nagy dologra: Isten Fia halálára és feltámadására, ha ez az ügy Nélküle is megoldható lett volna? Most értjük meg, mennyire igaza van alapigénknek: “Ha Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is.” 1Kor15,14. Mindenféle szép elméletünk, filozófiánk, álmaink, de még a hitünk is hiábavaló - még ha hegyeket is mozgatunk meg vele - de a halál gránitfalát nem tudjuk vele áttörni. Valóban, ha Krisztus fel nem támadott, “minden embernél nyomorultabbak vagyunk” 1Kor15,19. , vagyis emberi sorsunk a legreménytelenebb, legnyomorultabb sors! Ámde Krisztus feltámadott, Benne és Általa már elkezdődött a halálból való szabadulásnak a folyamata. Benne már elkezdődött a halál legyőzése a feltámadás által, és ezért hihetjük, hogy ugyanaz a folyamat, ami Jézusban elkezdődött, folytatódik azokban is, akik Őbenne aludtak el.

Mi van tehát a halál után? Krisztus nélkül már a születésünkkor elkezdődött halál állapotának a teljessé és végérvényessé válása. Krisztusban és Krisztus által pedig feltámadás a halálból az életre, mégpedig először a lélek számára, azután majd az utolsó napon a test számára is! Van tehát örök élet a halál után, de csak úgy, mint ahogyan például Amerikában egy dúsgazdag embernek roppant vagyona van, de abból én csak úgy részesülhetek, ha közeli rokoni kapcsolatba kerülök az illetővel. Ha semmi közöm ahhoz a gazdag úrhoz, semmi közöm nem lesz a vagyonához sem, hiába szeretném! Van örök élet a halál után, roppant gazdagság és kibeszélhetetlen boldogság, de csak úgy reménykedj benne, ha már itt a földön közöd van Krisztushoz, Hozzá tartozol, te az Övé vagy, Ő pedig a tiéd! Ha úgy odakapcsolódsz Krisztushoz, hogy a Benne való hit által valóban érzed - sőt tudod, - hogy az örök élet már e földön a tiéd lett!

Bármennyire a halál világában élünk is, most már elér bennünket a feltámadott Krisztusnak a földre irányuló gyökere, és még felszívhat bennünket az Ő élő testébe, a Benne hívők közösségébe, akiket visz magával együtt a halálból át, az örök életre. De a testi meghalás pillanatával ez a lehetőség is lezárul. Aki addig nem szívódott föl hit által Krisztusba, az örök halál állapotának olyan mélységeibe süllyed alá, ahová az örök élet csírájának a gyökerei nem hatolnak le. Siess hát, mert nem tudhatod, meddig van időd! A Krisztushoz való viszonytól függ, hogy mi lesz veled a halál után. Ha már itt a földön az Övé lettél, akkor érvényes rád a Feltámadás Urának az ígérete: soha meg nem halsz.

Ámen

Dátum: 1947. április 6.