hivatás

Kerek ötven esztendővel ezelőtt történt Kecskeméten, hogy egy hétesztendős kisfiú, egy nagyon szegény szabómesternek egy vézna, gyenge egészségű kis fiacskája elmondotta egy másik hétesztendős kisfiúnak, az osztálytársának azt, amit előző nap a vasárnapi iskolában Jézusról hallott. És a következő vasárnap ezt a másik hétesztendős kisfiút kézen fogva elvezette a vasárnapi iskolába. És ez a másik kisfiú ott, abban a vasárnapi iskolában kapott olyan indításokat, aminek az eredményeképpen most itt áll ezen a szószéken, és hirdeti nektek az Igét. Soha nem fogom elfelejteni, testvérek, Istenek azt a kis prófétáját, azt a kis gyerekprófétáját, aki akkor nekem olyan egészen egyszerű, gyermeki módon beszélt arról, amit Jézusról hallott. Nézzétek, hogyha ez a kisfiú, aki csak hét esztendős volt, és hogyha Péter apostol, aki megtagadta Jézust, meg Pál, aki üldözte Jézust, meg Jónás, aki dezertált, meg én a magunk méltatlansága és alkalmatlansága ellenére lehetünk az Istennek a követei és szolgái – akkor te is lehetsz, meg te is, meg te is, meg te is, mindnyájan! Mert az Istennek nem a mi ügyességünkre és nem a mi alkalmasságunkra és rátermett voltunkra van szüksége, hanem egyedül és kizárólag a mi engedelmességünkre van szükség.

A hívő embernek végső fokon mindig Isten a munkaadója. Istennek engedelmeskedik, amikor a gépek mellett, vagy a könyv mellett, vagy a konyhában, vagy a szántóföldön dolgozik. Ha valaki Isten hívására végzi a munkáját, akkor az többé nem robotmeló, hanem hivatás. (...) Tehát a mindennapi munkánk és az Istenben való hitünk nem választható szét egymástól! Ez nem két külön területe az életünknek! Nem úgy van, hogy az a rész, amit a munkában töltünk el, az az életünk profán területe, a másik, amit a családban meg az egyházban élünk meg, az az életünk szent, istenes területe.