hála

Ez jellemzi az újjászületett embereket. Örülök annak a sok mindennek, amit kaptam tőle, szívesen megosztom másokkal, és közben egyfolytában tele van a szívem hálával. Mivel annak az Istennek, akitől kaptam, nem tudom viszonozni, neki nincs szüksége semmire, mit adhatnék neki, így amit tőle kaptam, azt szívesen továbbadom másoknak.

És kedves testvér, amikor te egy napnak a végeztével nem jutsz el az igazi hálaadásig, akkor azon a napon nem is éltél igazán.

Jézus az úrvacsora előtt adott hálát (...) De hogy Jézus miért adott hálát az úrvacsora előtt, testvérek, ez érthetetlen! Sőt, egyenesen megdöbbentő az, hogy pont most telik meg a szíve hálával. Pont most, ebben a pillanatban jut neki eszébe hálálkodni, egy hálaadó imádságot elmondani. Hát van neki most valami oka arra, hogy hálálkodjék? Hiszen minden, ami majd most következik, ami az úrvacsora befejezése után jön az Ő számára – az elfogatás, a kínos kihallgatások, azután a meggyalázás, a megcsúfolás, a keresztára feszítés, a szörnyű sok szenvedés, a kereszthalálnak minden borzalma és átka –, ez mind-mind olyan dolog, ami egyáltalán nem indokolja azt, hogy egy ember hálálkodjék. Az eseményeknek ilyen áradatában megszakad a szív. Kétségbeesik az ember, nem pedig hálálkodik. Ilyenkor elsüllyed a hála. És Jézus nagyon jól tudta azt, hogy mi az, ami most, rögtön az úrvacsora befejezése után következik, és „hálákat adván megtörte a kenyeret”...