Lovas András Dr.

Mára a kísértés olcsóvá lett kifejezés. A lényege: miért vagy olyan szűkmarkú magadhoz, engedj a kísértésnek, és add meg magadnak, amit megérdemelsz. És ha ez lenne a kísértés, akkor a lehető legjobb dolog, hiszen abban segít, hogy kilépjünk mindenféle görcsökből, felesleges korlátokból, és végre élvezzük a szabadságot, a jót, az életet. A kísértés felszabadít!
Jézus történetében a kísértés ennek éppen az ellentéte. Arra irányul, hogy meglopjon, kifosszon, elvegye mindazt, ami vagy és ami lehetnél. Jézus nyilvános szolgálata, küldetése megkezdése előtt, amikor Keresztelő János megkereszteli, különleges és csodálatos esemény részese. Amint feljön a vízből, Isten Szentlelke leszáll rá, majd az Atya szól hozzá: „Ez az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm.” (Mt. 3.17) Ez a küldetésre való felhatalmazás, megerősítés pillanata. Mintha azt mondaná az Atya: most, hogy engedelmeskedtél nekem, és magadra vetted a bűnök bocsánatának keresztségét (te, aki igaz és tökéletes vagy), és ezzel elindultál az elveszett emberiség megváltásának az útján, én megerősítelek. Te az én Fiam vagy, gyönyörködöm benned, és mérték nélkül bocsátom rád a Szentlelket, aki felken, felhatalmaz a küldetésed betöltésére. Végig veled leszek, szemeimmel foglak tanácsolni téged, gyönyörködöm benned, mint gyermekemben, miközben te az irántam való engedelmességből végigviszed azt, ami ott van szívem, lényem legmélyén: szeretetből megváltani és visszaölelni magamhoz mindent embert. Erre választottalak, erre küldelek.
És akkor jön a kísértő… Miért? Azért, hogy ezt a csodálatos, de nehéz küldetést megakadályozza. Jézust, az Isten Fiát a Szentlélek a pusztába vezeti, és ez a próba ideje. Vajon meg tud-e állni az Isten iránti engedelmességben, bizalomban, hitben? Vagy az lesz vele, ami Isten gyermekével, Izrael népével, akik a pusztai vándorlásban kudarcot vallottak? Megjelenik a Sátán, hogy eltérítse őt. A harc valóságos, a tét óriási: betölti-e küldetését? A kísértés tétje mindig ez annak, aki Isten gyermekévé lett a Krisztusban. Nem morális bukás, hanem a küldetésben való megmaradás. Megmaradunk-e az istenfiúság szabadságában és bizalmában? Betöltjük-e a küldetésünket? Azzá leszünk-e, akivé Isten alkotott és Krisztus megváltott? A test kísértéséről korábban beszéltünk, ma a hősiesség kísértése van soron. Lássuk hát először kísértésünket Jézus kísértése fényében, majd győzelmünket Jézus győzelme fényében.
I. Jézus kísértése és a mi kísértésünk
Hadd elevenítsem fel Kálvin János gondolatát, amely Jézus megkísértését és a mi kísértéseinket összekapcsolja: "A mi üdvösségünket támadta tehát akkor Krisztus személyében… valamennyi hívő nyilvános képviseletében kísértetett meg Krisztus.” (Kálvin János, Evangéliumi harmónia I. 142) Amikor a gonosz el akarja téríteni Krisztust küldetésétől, hangsúlyozza Kálvin, akkor az értünk való küldetését, üdvösségünk megszerzését támadja. Jézus harca tehát értünk van, és ezért nemcsak minta a számunkra, hanem sokkal több. Azt látjuk, aki már akkor harcol értünk, amikor mi még a színen sem vagyunk. De a kísértése így is a mi kísértésünk! Ugyanakkor Jézus valóságos ember, és ahogy a gonosz őt támadja, úgy támad minket is, ezért erre is figyelemmel kell lennünk. Először a kísértés módját, majd annak tartalmát vizsgáljuk.
„Ezután magával vitte őt az ördög a szent városba, a templom párkányára állította, és így szólt hozzá: ’Ha Isten Fia vagy, vesd le magadat, mert meg van írva: Angyalainak parancsot ad, és azok tenyerükön hordoznak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőbe.’” Az első dolog, amit látnunk kell, hogy a kísértés bennünk, a gondolatainkban, a képzeletünkben zajlik. Jézust nyilvánvalóan nem fizikai értelemben vitte az ördög a jeruzsálemi templom magaslatára. Látomásszerűen történik vele mindez, a képzeletében éli át. Ne gondold, hogy akkor ez nem valóságos, hiszen a képzeletben nem lehet leugrani és elpusztulni. Mindannyian tudjuk, hogy a képzeletben megragadó, velünk maradó gondolatból hogyan lesz cselekvés. Sőt, a legtöbb cselekvés nem a pillanat műve, hanem valamilyen gondolatból fakad. Jézus képzeletben ott áll a magaslaton, és teljes erővel átéli, hogy leugorhatna. És ha az ördög nem kispályás játékos (és nem az), és a kísértés valóságos (és az), akkor értenünk kell, hogy Jézust valóságosan húzza a gondolat: le kellene ugrani. És sokan tudjátok, miről beszélek, hiszen Jézus kísértése a mi kísértésünk. Néhányan nagyon jól tudjátok, hogy milyen ereje van ennek, hiszen benned is hasonló történések zajlanak. Harcolsz azzal, ami a gondolataidban, a képzeletedben játszódik. Ennek gyakori formája az, hogy mintegy kívülről látod magadat, és játszol el az „ugrás” (bármit is jelentsen ez neked ebben a pillanatban) gondolatával. A másodperc tört része alatt lezajlik ez az emberben, mert így működik az agyunk. Természetesen nem minden képzeletbeli út az ördögtől való, hiszen az egészséges képzelet, fantázia elengedhetetlen része az életünknek. Sőt, Isten is gyakran a megszentelt, szabaddá tett képzeleten keresztül viszi végbe a maga dolgait általunk. De ahogy szárnyalhat a képzeletünk Lélek által, úgy meg is nyomoríthat az ördög kísértése. Az első dolog tehát a kísértéssel kapcsolatban, hogy kulcsfontosságú a képzeletünk, a gondolkodásmódunk. Belül dúl a harc…
A másik megjegyzés a kísértés módjáról, egy igen meglepő részletre vonatkozik. Az ördög szentírási idézettel támadja Jézust. Mivel Isten megígérte (a 91. zsoltárban), hogy angyalaival vigyáz a benne bízókra, ha Isten Fia vagy, ugorj le. Ez Isten szava, Isten igéje, amit a gonosz kicsavar, eltorzít, felhasznál. Hogyan? Beszéljünk a kísértés tartalmáról.
Miért és hogyan kísértés Jézus számára, hogy ugorjon le a templom párkányáról? Ha ő valóban Isten Fia, biztosan képes arra, hogy teljes bizonyossággal megvallja azt a fizikai védelmet, amit Isten a 91. zsoltárban a benne bízóknak ígér. Miért ne próbálná ezt ki azáltal, hogy ráveszi Istent, sőt, kikényszeríti Istentől, hogy cselekedjen? De menjünk mélyebbre ezen gondolat mentén, mert többről van szó, mint arról, hogy így próbára tegye Istent. Jézus, amikor elindul nyilvános szolgálatába, mindent maga mögött hagy. Család, munka, megélhetés – mind mögötte. Egyedül az Atyára bízza magát, mint Isten gyermeke, azért, hogy betöltse a küldetését. Elviszi a Lélek a pusztába, megkísértetik, és egy győzelmet már aratott. Túl van a test kísértésén. Rábízta saját testi szükségeit is az Atyára, nem irányítja őt az éhség, nem uralja a pillanatnyi szükség. De ha már mindezt megtette, most itt a lehetőség, hogy az Atya is megtegye a magáét. Ha Jézus sértetlenül levitorlázik a templom magaslatáról az ott lévő emberek szeme láttára, akkor abban a pillanatban hős lesz. Akkor valami hatalmas történik, és mindez azért, hogy higgyenek neki, mint Isten Fiának. Nem magáért, hanem Istenért, Isten ügyéért, a küldetésért. Nem lenne ez logikus lépés? Nem a küldetését segítené elő? Ezt nevezem a hősiesség kísértésének.
Megcsapott-e már bennünket ennek a szele? A nagyság, a hősiesség kísértése. Amikor a „jó ügy” ügynökének álruhájában jelentkezik be a gonosz. C.S. Lewis Perelandra c. regényében ezzel találkozunk. Egy képzeletbeli bolygón játszódnak az események, ahol a bűneset előtti, édenkerti állapothoz hasonló helyzetben találjuk az első emberpárt. Megjelenik a gonosz, aki arra akarja rávenni az asszonyt, hogy átlépje a Maleldiltől (Istentől) való korlátot, az ő tilalmát. C.S. Lewis zseniálisan adja elénk, hogyan célozza meg a kísértő azt, amit itt hősies énnek nevezek. Így szól a gonosz az asszonyhoz: „A legmélyebbről fakadó vágyad e pillanatban, hogy engedelmeskedj neki, hogy mindig az legyél, ami most: az ő állatkája, apró gyermeke. Innen nagyon nehéz kivezető utat találni. Olyannyira, hogy csak a nagyok, a nagyon nagyok, nagyon bölcsek, nagyon bátrak merészkednek elindulni rajta, el ettől a kisszerűségtől, amiben most élsz, az ő tilalmának sötét hullámán keresztül a valódi életbe, a mély életbe, annak minden örömébe, ragyogásába és keménységébe.” (Perelandra, 152) Légy hős! Leanne Payne a következő módon ír ugyanerről: „Lelkünk kísértője e pillanatban is így beszél hozzánk: azt akarom, hogy úgy lásd magadat, mint aki maga mellett jár. Azt akarom, hogy megszülessen benned egy olyan szentimentális kép magadról, amelynek alapján magadat nemesnek, nagynak, vagy éppen tragikusnak látod. Azt akarom, hogy egy olyan drámai képre tegyél szert önmagaddal kapcsolatban, amelynek alapján te vagy mindenek középpontja – és sajnáld magadat, amikor ez nem valósul meg.” (Leanne Payne, Healing Presence 72) A képzelet hatalma, a hősiesség kísértése. Amikor nemes akarsz lenni, hősies, odaadó, áldozatos… és ez rólad szól.
Az ilyen értelmű nagyság, jóság – abszolút ördögi tud lenni. A legtöbb elnyomó és diktátor meg volt arról győződve, hogy a legjobbat teszi az emberekkel. Nem kell keresztyén/hívő embernek lenni ahhoz, hogy ezt belássuk. Aki hős akar lenni, aki ezzel a belső képpel él, hogy ő valami hatalmas jót fog tenni másokért, és ebben tetszeleg, egyre inkább önmagában gyönyörködik, és egyre veszélyesebbé válik. Önmaga jóságának, áldozatos voltának, nemes lelkűségének foglya lesz. Önmaga saját magáról alkotott képének a rabja. Ez lehet a jószándékú humanisták csődje, és ez sokkal inkább fenyegeti a (jólelkű) nem keresztényeket, mint a keresztényeket. Ennek magyarázata az, hogy a keresztények tudnak szívük alapvető romlottságáról, hiszen hitük középpontja az, hogy annyira súlyos a bűn, hogy nem kevesebb, mint Isten Fia kereszthalála szükséges ahhoz, hogy megváltást nyerjenek. Tudják jól, hogy nem lehetnek elég nagylelkűek, elég nemesek, elég jók ahhoz, hogy Isten elfogadja őket, illetve hogy szabad lelkiismerettel éljenek. Értik, hogy amikor Jézus megkeresztelkedik, őket képviseli a bűnbánat és megtérés jelében, amikor kísértést szenved, értük áll meg, és amikor meghal, helyettük hordozza az ítéletet. Az ebből fakadó hála hatalmas, de nem feledteti velük, hogy az ember szíve könnyen becsapható.
Ezt azonban újra és újra hangsúlyoznunk kell, mert a hősiesség kísértése – mindezekkel együtt - bennünket, keresztényeket is elér. A nagyság, a jóság, az ambíció Istenért Isten szolgálatában jelenik meg. Ugrok, Uram, érted, a te ügyedért, te pedig legyél szíves küldjed angyalaidat, hogy hős lehessek. Érted, Uram, csak érted, a te ügyedért… Mert minden mást már magam mögött hagytam. Figyelj jól, amikor nagy dolgot akarsz tenni az Úrért, amikor úgy érzed, most kell cselekednie: valóban így van-e? Ő mondta – vagy pedig emberi ambíció, esetleg ördögi kísértés van mögötte?
Az igazi hős sohasem akar hős lenni. Sohasem a maga nagyságával, saját nemeslelkűségével, erős hitével van elfoglalva. Egyszerűen csak elvégzi, ami rá bízatott, megy, ahova a szíve viszi. Engedelmes és egyszerű. Hogyan áll meg Jézus a hősiesség kísértésével szemben?
II. Jézus győzelme és a mi győzelmünk
„Jézus ezt mondta neki: ’Viszont meg van írva: Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!’” Ige igével szemben. Mit mond ez Jézus győzelmének a módjáról? Képzelet és Szentírás. Ahol és ahogyan kísérti az ördög, ott és úgy áll ellen és jut győzelemre Jézus. Jézus a megtámadott gondolatai között emlékezik, és előhív egy olyan bibliai igazságot, amely megvilágítja a helyzetet, és leleplezi azt, ahogyan az ördög Isten igéjét kifordítva támadja őt. Ez a megszentelt értelem, a megújult gondolkodás titka. Erről mondja azt Pál apostol, hogy ejtsünk foglyul minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre (2Kor. 10.5). Nézzétek, hogy Jézusban egyrészt ott van az Isten igéje (azaz olvasta, hallotta, belé ivódott), másrészt különbséget tud tenni a kicsavart és a helyén mondott ige között. A gondolkodásnak, a képzeletnek ez a megújulása mindenki számára elérhető Krisztusban, az ige és a Szentlélek munkája által.
Lássuk részletesebben, mit jelent Jézus válasza. „Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!” Mit is jelent ez? Jézus szavai mögött Izrael pusztai vándorlásának egyik legszomorúbb eseménye áll, amelynek hatása végig vonul a Biblián. Amikor Isten kiszabadította népét Egyiptomból, átvitte őket a Vörös tengeren (ami a keresztség jele az Újszövetségben), a nép fellázadt Mózes és Isten ellen, mondván, nincs vizük. Mózes Istenhez kiált, aki a kősziklából adott inni a népnek. A történet így zárul: „így kísértették az Urat: Közöttünk van-e az Úr, vagy sem?” (Ex. 17.7) Így tették próbára Istent: itt vagy, vagy nem vagy itt? Jézus megszentelt és a Lélek által megvilágosított képzelete azonnal tudja: ha ő ugrik, az Isten megpróbálása, Isten vizsgáztatása. Ha ő hős akar lenni, azzal Istent kényszerítené, az nem más, mint hogy ő diktálná a feltételeket. Márpedig ha Jézus azt hallotta, hogy te vagy az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, akkor csak és kizárólag bizalomra épülő kapcsolatban állhat az Atyával, amely bizalomnak nincs szüksége a kipróbálásra. Nem kell hősnek lennie, nem kell Istent rávennie arra, hogy cselekedjen, mert elég annyi, hogy tudja, valóban Isten gyermeke, akiben az Atya gyönyörködik. Igen, az Atya később több alkalommal is megőrzi, amikor még idő előtt el el akarják pusztítani, mert valóban angyalait küldi a benne bízók mellé. De a gonosz ott ferdít, hogy arra akarja Jézust rávenni, hogy mesterségesen idézze elő a krízis helyzetet.
Mit jelent ez nekünk? Azt, hogy az istengyermeki egyszerűséget, bizalmat és engedelmességet választjuk Isten kipróbálása, helyzetbehozása helyett. Azt, hogy ahelyett, hogy azt mondanánk neki, most bizonyítsd, hogy itt vagy, annyit mondunk, köszönöm, hogy a gyermeked vagyok, rád bíztam és rád bízom magam. Ahelyett, hogy nagy dolgokat, hősies tetteket szeretnél véghezvinni (akár Istenért), elég most annyi, hogy Fiában, Krisztusban gyermekévé fogadott. Vagy a másik oldalról nézve: ahelyett, hogy azon sajnálkozol, hogy te soha semmi nagy dolgot nem fogsz véghezvinni, mert nincsenek olyan képességeid (és ez is a magadról alkotott kép rabsága), elfordulsz ettől az énközpontúságból, és odafordulsz ahhoz, aki azt mondja: te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm. Nem hős akarsz lenni, vagy nem azon aggódsz, hogy soha sem leszel hős, hanem csak annyit akarsz, hogy Isten gyermekeként betöltsed a küldetésed ebben a világban. És ez bőven elég, és sokkal több, mint amit bármikor el tudsz képzelni magad számára, vagy mint amitől rettegsz, hogy sohase leszel rá képes.
Lehetséges-e ez? Izrael, mint Isten gyermeke, kudarcot vallott a pusztában. Perelt az Úrral, zúgolódott, próbára tette, nem bízott. Éppen ezért olyan fontos, hogy Máté evangélista úgy adja elénk Jézust, mint az igazi Izraelt, mint Isten hűséges gyermekét, aki ugyanúgy megkísértetett a pusztában. Isten egész népe érthette, hogy ami nem sikerült nekik, abban győzelmet vett Jézus. És ez ugyanígy igaz ránk nézve. Ami nem mehet nekünk, azt értünk, ránk nézve megtette Jézus. Ahol elestünk mi, ott állva maradt ő. Sőt, amikor kudarcot vallunk holnap, akkor is igaz lesz, hogy ő értünk és ránk nézve töltötte be a küldetését, és végezte el szabadításunkat. Ezért most nézz fel Jézusra! Az úrvacsorai közösség annak megélése, hogy ő a helyünkre lépett a kereszten, és mi az ő helyére léptünk istenfiúságában. Ő elhordozta az ítéletünket, hogy mi részesedjünk gyermekségében. Ő elment értünk oda, ahol az Atya nemet mondott rá, és elhagyta őt, hogy minket eljuttasson oda, ahol azt halljuk a Szentlélek erejében: te vagy az én szeretett gyermekem, benned gyönyörködöm. Örömhírt hirdetek: nem kell hősnek lenned, már Isten gyermekévé lettél! Bízz benne! Ámen!

A kísértés lejáratott kifejezés… Édes kísértés - halljuk a reklámot, bármiről is legyen szó. A kísértés ma az, amit talán te nem engednél meg magadnak, de akkor teszel jól, ha megengeded. „Ne legyél már olyan szűkkeblű magadhoz, ne légy olyan spártai, ennyit megérdemelsz” - halljuk. A kísértés az a jóról szól, és akkor vagy a helyeden, ha te, szegény önmagadat sanyargató ember felszabadulsz végre erre a jóra. Hagyd a korlátokat… És ha ez így van, ha ezt jelenti ma a kísértés, szegény Jézus… Hadakozik itt, ahelyett, hogy jóllakott volna. Elvégre nem ez a normális?! Nem teljesen világos, hogy ha valaki éhes, az eszik? - Van esélyünk ebben a helyzetben, ebben a társadalmi kontextusban meghallani, mélyen megragadni, mi az, ami Jézussal történt, és mit jelent ez számunkra, ha Jézus követői vagyunk?
Az Úr Jézus Krisztus nyilvános szolgálatának a kezdetén vagyunk. Nem is annyira a kezdeténél, inkább a küszöbén, hiszen még nem indult el, hogy hirdesse az Isten Országát. A kísértés, a próba, a harc e két esemény között éri: megkeresztelkedése után és szolgálatának megkezdése előtt. Amikor Keresztelő János megkereszteli Jézust, Isten Lelke száll le rá, és hang hallatszik az égből: "Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm. " Amikor Jézus a bűnbánat keresztségében azonosul az emberiség bűnével, Isten Lelke kiárad rá. Felruházza erővel és hatalommal, hogy elvégezze küldetését. Ugyanebben erősíti meg az Atya szava: te vagy az én Fiam, benned gyönyörködöm. Jézus előtt világos út áll, hogy betöltse azt a küldetést, amiért eljött, és ezt fogja hamarosan megkezdeni. De a megerősítés és a küldetés megkezdése között ott áll a próba: "Akkor elvitte Jézust a Lélek a pusztába, hogy megkísértse az ördög." 
A Szentlélek viszi a pusztába. A puszta, a sivatag Izrael történetében a próbatétel helye. A pusztai vándorlás negyven éve visszhangzik abban, hogy Jézus negyven nap és negyven éjjel böjtölt a pusztában. Ez a hely, mind Izraelnek, mind Jézusnak, az Istenen való abszolút függés helye. Ez a bizalom születik meg a megpróbálás idején, amint ez a bizalom vall kudarcot a kísértésben való elbukás alkalmával. Mert kísértés és próba ugyanaz a szó a görög nyelvben. A Lélek a pusztába viszi Jézust, hogy megpróbáltassék; az ördög megjelenik, hogy kísértse őt.
A tét Jézus számára, és mindannyiunk számára, az elhívás betöltése. Annak a megélése, hogy "Te vagy az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm." Annak kibontása, amire a Szentlélek, mint Isten Fiát, felhatalmazta Jézust, és amire, Jézusban, felhatalmazott bennünket. Édes kísértés? - Felejtsd el, sokkal komolyabb a tét! Nem a bűnbeesés önmagában, hanem az Úrtól való elhívás betöltése, a vele való közösség megtartása vagy megromlása. Amikor Jézus három kísértését végigvesszük, úgy tesszük, mint akik hasonlóképpen elhívást nyertünk, Istentől való csodálatos és dicsőséges elhívást az ő szolgálatára.
Ma az első, a test kísértéséről lesz szó: 1. Jézus kísértése és a mi kísértésünk; 2. Jézus győzelme és a mi győzelmünk.
II. Jézus kísértése és a mi kísértésünk
Jézus kísértése
Az első kísértésben valóságos éhségen keresztül érkezik Jézushoz a kísértő… Igen stratégikus: a böjtölés után Jézus "végül megéhezett - ekkor odament hozzá a kísértő." A testet se lebecsülni, se túlértékelni nem érdemes. Jézus testben jött el. Jézus megéhezett - és megkísérti az ördög, éppen ezen a ponton, a testén, az éhségen keresztül. Nem Jézus sem becsülheti le a test valóságát, nem is szándékozik. Ami a testével történik, az teljes mértékben hatással van az Istennel való életére, elhívása megélésére. A test gyengesége, hiánya azonnal lehetőséget adott az ördögnek arra, hogy támadja őt, aki azonnal meg is jelent, hogy megragadja a lehetőséget. A hatalmas lelki csúcs (megkeresztelése) után itt a lelki mélység és sötétség, a harc. Ugyanakkor azt is hangsúlyoznunk kell, hogy nem a test a végállomás. Nem az a tét, hogy Jézus azonnal jóllakik, vagy nem. A kísértés, amely a testen keresztül érkezik, egészen másra mutat. A test erőtlensége/gyengesége/kitettsége csak kapu.
"Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré."  Ha érteni akarjuk a lényeget, a bevezető szavakra kell figyelnünk: ha Isten Fia vagy… Hiszen éppen ezt hallotta Jézus, amikor leszállt rá a Szentlélek, amikor az Atya felkente őt, amikor szavával megerősítette, hogy elinduljon az úton, elhívása betöltésében. Vajon hiszi e most, a testi gyengeség és szükség idején azt, amit az Atya kijelentett neki, és bízik-e az Atyában? Mi minden van ebben a kísértő szóban? Két oldalról közelítem meg a kísértést.
Tényleg Isten Fia vagyok? A kísértő szavát úgy is értelmezhetjük, mintha azt súgná Jézusnak: csakugyan Isten Fia vagy? A kérdés lényege szerint a paradicsomi kísértéssel párhuzamos, hiszen a célja, hogy elbizonytalanítson, hogy bizalmatlanságot keltsen. Jézus hallotta, hogy Isten Fia. De most belül, a gondolataiban megszólal a Gonosz. „Képes vagy erre?  Ki kellene próbálni; ha Isten Fia vagy, biztos meg tudod tenni.” - Vajon megfordul Jézusban egy pillanat erejéig a kérdés, hogy igaz, amit az Atyától hallottam? Képes vagyok erre? Amint Isten adta a mannát a pusztában, tudok úgy én, Isten Fia kenyeret teremteni a kövekből? - Jézus kísérthető, a kísértés, a támadás valóságos. Ezt tudnunk kell. Eltalálja a gonosz szava, hiszen ha nem találná el, ha csak lazán leperegne róla, akkor nem beszélhetnénk kísértésről.
A másik megközelítés: Ha Isten Fia vagyok, meg tudom tenni. Használja hatalmát, felkenetését az Atyától függetlenül. Ha Isten Fia, meg tudja tenni - ha meg tudja tenni - miért ne tenné meg? Miért éheznék, miért látnék szükséget, ha Isten Fia vagyok? Kálvin János így magyarázza ezt: "Mivel látod, hogy Isten magadra hagy téged, a szükség kényszerít az önmagadról való gondoskodásra. Szerezz tehát magadnak ételt, mert az Isten nem ád neked." Azaz a kísértőnek "az a fő célja, hogy Krisztus eltávolodva Isten igéjétől azt kövesse, mit a hitetlenség diktál." ( Evangéliumi harmónia 1. 144)
Akár így, akár úgy próbáljuk megérteni a Jézust ért kísértést, a Sátán célja, hogy megtörje Jézus bizalmát az Atya szavában, és ezzel elveszítse az elhívást. Mert ha nem hiszi, hogy Isten Fia, az ugyanúgy kudarc, mintha az Atyától függetlenül él a hatalmával.
A mi kísértésünk
A testen keresztül érkező kísértés az Istennel való kapcsolatot célozza - a mi estünkben is! Ne gondold, hogy az csak a test, nem fontos. Sem úgy, hogy nincs köze az Istennel való kapcsolathoz, sem úgy, hogy a test kísértése csak a testről szól. Nem a test a lényeg, hanem az Úrral való közösség, az elhívásod kibontakozása, a benne való bizalom és hit megpróbálása. Véletlenül se gondolja senki, hogy ez a történet arról szól, a test önmagában rossz lenne, minden öröme, megelégedése bűn lenne. Távol legyen! Jézus tudott hálával enni és jóllakni! Szembe ment azokkal, akik számon kérték rajta, hogy miért nem böjtöl, amikor lakomán vett részt (Mt. 9.9-17). De ezzel együtt tudnunk kell, hogy a testünkön keresztül igen támadhatók vagyunk. Ha szükséget, gyengeséget, erőtlenséget, hiányt élünk meg, különösen is támadhatóak vagyunk. A kérdés mindig a bizalom, a kapcsolat, a hit, az engedelmesség. Kicsit gondolkozzunk el a test szükségeiről.
Éhség… Az éhség az alapvető szükség hiányáról szól. Bennünket az éhezés nem fenyeget, bár hazánkban számosan vannak, akik korgó gyomorral fekszenek le. Azt viszont már rég nem tudjuk kordában tartani, hogy mi az alapvető szükség, és mi az, ami az egyébhez tartozik. Ezért bármilyen a testnek szóló kényeztetés megvonása vagy hiánya könnyen a kísértés kapuja lesz. Ha valami eddig megvolt, és úgy alakul az életünk, hogy elvétetik tőlünk, nem merül-e fel bennünk, hogyan lehetséges ez, ha mi Isten gyermekei vagyunk? Miért nem szeret minket jobban? (mintha ez lenne szeretete mértéke) Az életünk sokkal erősebben koncentrál a test igényeire, mint korábban, hiszen sokkal gazdagabbak vagyunk, mint korábbi generációk. Ez a fókusz viszont éppen azzal jár, hogy már csak egy kis "elvonást" is könnyen csalódottan, dühösen élünk meg. A test kényeztetésén keresztül válunk könnyen sebezhetővé…
Betegség… A betegség könnyen lesz kísértés forrásává. A beteg ember elkeseredett, vagy kedvetlen, letört, vagy éppen retteg. Magányos, vagy csak nagyon egyedül érzi magát a súlyos kórral szemben. Hogyne lenne a betegség óriási lehetősége az ördögnek arra, hogy megtámadja az Úrba vetett bizalmunk?!
Hasonlóan a fáradtság, a kimerültség. Amikor testi-lelki erőink kimerülnek, amikor hosszú, erőt próbáló időszak után – amelyben talán szépen helyt álltunk – nagyon kifáradunk, könnyen az ördög céltáblájává leszünk.
Szexualitás, érintés, bensőségesség – szintén lehet a test hiánya, erőtlensége. Amikor minden azt harsogja, hogy szex nélkül élni lehetetlen és értelmetlen, hogy ne lenne kitéve a Gonosz minden sugallatának ezen a téren az az egyedülálló ember, aki követi Isten útmutatását a házassággal és nemiséggel kapcsolatosan?
A végső kérdés ez lesz: rabja vagyok-e a testemnek? A testem követelésének, hiányainak, igényeinek? Vagy azt gondolom, hogy Isten munkája, feladata azt azonnal megoldani? Jézus nagyon éhes volt és egy ideig az is maradt… Ha keresztények vagyunk, hallottuk Isten szavát, amint gyermekeiként fogad minket, megerősít szeretetével, és elhív az ő szolgálatára. És hallani fogjuk az ellenség suttogásait is, amelyek adott esetben éppen testi gyengeségeinkhez kötődve jelennek meg. Hiányzik valami? Betegség? Szükség? Fájdalom? Csakugyan szeret engem az Úr? Csakugyan gyermeke vagyok? Csakugyan gondoskodik rólam? Csakugyan bízhatok benne? Nem kellene a magam kezébe venni a sorsom, és saját útjaim járni az engedelmesség helyett?
Ezen a ponton kell megértenünk: Jézus kísértése a mi kísértésünk. Kálvin János, miután felteszi a kérdést, hogy miért akarta a Sátán megkísérteni Jézust, azt a választ adja, hogy azért, mert látta, hogy Jézus az Atyának engedelmeskedve az emberek megváltására készül. Így ír: "A mi üdvösségünket támadta tehát akkor Krisztus személyében… Ha pedig valamennyi hívő nyilvános képviseletében kísértetett meg Krisztus, akkor tudnunk kell, hogy a rajtunk megeső kísértések nem véletlenek, nem is Isten engedélye nélkül származnak a sátán kénye-kedve szerint, hanem Isten Lelke áll küzdelmeink élén, hogy így erősödjék hitünk." (Uo. 142-143) Micsoda vigasztalás van ebben!
II. Jézus győzelme és a mi győzelmünk
Jézus győzelme
"Meg van írva, nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik." Jézus nem rabja testi szükségének. Itt nem az a kérdés, hogy nem éhes-e… éhes! Nem rossz-e éhesnek lenni… - rossz! Az a kérdés, hogy ebben a pillanatban lehet-e elsőbbsége az éhség csillapításának, ráadásul úgy, ahogy azt a kísértő tálalta fel Jézusnak. És Jézus ezt tudja, nemcsak fejben - az igét - hanem lényében is: van valami, ami felette áll a testi szükségnek, és ez Isten jósága, hűsége, gazdagsága, amely által éltet, megtart, gondoskodik. Jézus éhes, de tudja, hogy az élet sokkal több, mint jóllakni (mint a test szükségét azonnal enyhíteni), hogy az éhségén él nagyobb követeléssel néz szembe a megpróbáltatás idején. Az Atya táplálja és gondozza - és ez elég most neki! (MOST, hangsúlyozom, hiszen fog Jézus enni, kell neki enni. Nem a testet, az evést tagadja meg általában, csak tudja, hogy itt és most mi a fókusz.)
"Meg van írva" - Jézus nem a tanultságát fitogtatja, nem is másokat tanít, amint idézi Isten szavát. Felidézi magában Isten igéjét, és ezzel győzi le a kísértő sugallatát a fejében. Miért fontos ez? Azért, mert a kísértő hangja igaznak tűnik: „Ha Isten Fia vagy…” De az Ige megvilágítja, hogy az a kísértő hangja, és az igazságban vezeti Jézust. Mi ez az igazság?
Az 5Móz. 8. kontextusa: 40 év vándorlás a pusztában… Izrael készül birtokba venni a födet, amit Isten ígért. Ez a szakasz emlékezteti őket a nehézségekre, küzdelmekre, hitetlenségükre ezen az úton. Mit fogunk enni a sivatagban? - zúgolódtak Mózesnek. És az Ige azt mondja, hogy Isten megpróbálta a népet, hogy megtudja, mi van a szívében. Ezért a nehézségek, a hiányok… Majd ezt olvassuk: "Sanyargatott és éheztetett, de azután mannával táplált, amelyet nem ismertél, és atyáid sem ismertek." - Azaz Isten váratlan és csodálatos módon gondoskodott népéről a sivatagban. "Így adta tudtodra, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal él az ember, ami az Úr szájából származik."  Ezt idézi Jézus… Ő az igazi, ideális Izrael. A pusztában böjtöl. Megpróbáltatik, mint atyái… De ő nem lázad, nem zúgolódik, és nem bukik el a próbán. Jézus megvallja, hogy ha éhes is, bizalmát teljesen az Úrba veti. Tudja, hogy Isten szájából, lényéből fakadó igazsággal tápláltatik és tartatik meg az ember - és ezért képes az Urat az éhsége elé helyezni. Ez a bizalom, ez a meggyőződés, ez a hit az, amely nem engedi, hogy a test szükségének rabszolgája legyen. Ez Jézus győzelme a kísértő első próbálkozásával szemben.
A mi győzelmünk
Jézus győzelme - a mi győzelmünk, mondtuk. Miért? Ha Krisztusban a Gonosz a mi üdvösségünket támadta, akkor győzelmében Krisztus mindannyiunk számára győzelmet szerzett. Hiszen ő értünk lett emberré, értünk kísértetett meg, és azzal, hogy megállt, számunkra győzte le azt, aki legyőzhetetlen volt: az ördögöt. Amikor Jézus megtagadta, hogy a kísértő útját járja, megmaradt abban az elhívásban, ami az Atyától kapott. Nem engedte, hogy a Sátán eltérítse attól, amit a keresztségben, a Lélek felhatalmazásában és az Atya szavában magához ölelt: tudniillik, hogy végig megy az úton, és végül, mint Isten Fia, teljes alázatban és engedelmességben valóságosan is bemerül a halálba, megtörve a bűn átkát és erejét rajtunk, és feltámad az életre, előhozva az örök életet számunkra is. Jézus győzelme tehát a mi győzelmünk! Hogyan?
Úgy, hogy részesülünk az ő felkenetésében, az ő hatalmában. Jézus győzelme a kísértésben elsősorban nem követendő példa a számunkra, hanem legfőbb ellenségünk bukásának a meghirdetése, valamint az, hogy bennünket is felruház a harcra. Az evangélium az, hogy a győztes Krisztus ereje és jelenléte elérhető számunkra a Szentlélek által. Ahogy a Heidelbergi Káté fogalmaz: "hit által Krisztusnak tagja, és így az ő felkenetésében is részes vagyok, azért, hogy nevéről vallást tegyek, magamat élő hálaáldozatul neki átadjam, és hogy ebben az életben a bűn és az ördög ellen szabad lelkiismerettel harcoljak, ez élet után pedig vele együtt minden teremtmény fölött örökké uralkodjam." (Hk. 32)
Mit jelent ez a gyakorlatban? – Azt, hogy hogy te is ki tudod mondani a hiány, betegség, szükség: Nemcsak kenyérrel él az ember… nemcsak az az élet, hogy megelégszem, hogy megelégít… hanem az, ahogy jelen van és megtart. Hogy Isten Krisztusban felismert szeretete, kegyelme nagyobb, fontosabb, meghatározóbb, mint a hiányom, a szükségem, a fájdalmam. Szorít a hiány, fáj, gyenge a test, vonz valami felé… és azt mondod, mégsem leszek hűtlen, nem fordulok el tőle, hanem vele együtt állok és mondom: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten minden Igéjével is… Mert elhívott, mert ki akarja bontakoztatni terveit általam is, mert sokkal több az, amire hívott, mint az a pillanatnyi megelégedés, amit az ördög ígér. Krisztus elhívása fényében, a keresztség pecsétjével megjelölve, istengyermekségem tudatával a szívemben nem kell megvetnem a testet, de nem vagyok rabszolgája sem. ÁMEN!
(Lovas András)

Ez a szakasz a Példabeszédek könyve, valamint az egész Ószövetség egy különleges, egyedülálló része. A bölcsesség kozmikus és transzcendens dimenzióiról szól. Arról a bölcsességről, amellyel kapcsolatban újra és újra azt kellett hangsúlyoznunk, hogy nem filozofikus ismeret, nem elrejtett tudás, nem kiemelkedő intelligencia, nem magas tudományosság. A következő bevezető gondolatokkal kezdtük a bölcsesség sorozatot: „A bibliai értelemben vett bölcsesség gyakorlati életbölcsesség. Az a készség, amivel jó döntéseket tudsz hozni a mindennapok összetett, bonyolult világában. Lehet PhD-d, miközben rossz döntésekkel elszúrod a családod, a kapcsolataid. Lehetsz fantasztikus és megbecsült szakember, és közben kontrollálhatatlan beszéded miatt tele vagy konfliktussal és ellenséggel. Lehet, hogy briliáns, éles eszű és másokat a lábukról levevő kommunikátor vagy, mégis tragikus döntéseket hozol pénzügyekben, vagy párkapcsolatban. A Példabeszédek könyve a bölcsesség alatt minderről tanít: gazdagság és szegénység, munka és lustaság, család, barátok, beszéd, harag, vezetés, viszály, evés – mind-mind a témája. Lehet, hogy nem vagy különösebben okos – és mégis bölcs vagy. Alapvetően jól és bölcsen irányítod az életed. Egyszerű vagy, nem dicsekedhetsz látványos sikerekkel, és mégis sokan szeretnek melletted lenni és veled beszélgetni. Nem fogalmazzák így, de azért, mert bölcs vagy.” Végigjártuk ezeket a témákat, beszéltünk arról mit tanít Példabeszédek könyve a bölcs életről. Azt is láttuk ugyanakkor, hogy ez a gyakorlati életbölcsesség nem valami felszínes „know-how”, nem néhány pontban összefoglalható recept, ami alapján könnyen elérhetjük. A bölcsesség összhang a teremtett világ legmélyebb valóságával, aminek alapja közösség az alkotóval. Nem pusztán törvény, vagy etika; sokkal inkább művészet. Mélyebben rejlik, mint a nyilvánvaló jó és rossz közötti különbségtétel, és titokzatosabb, elrejtettebb, mint amit különféle modern szemináriumokon, tréningeken, könyvekben találunk. A mai igehirdetésben, mintegy zárásként, a bölcsesség eme elrejtett, titkos, sőt, játékos valóságára tekintünk a következő gondolatok alapján: 1. Micsoda, vagy kicsoda a bölcsesség? 2. Miért kell megtalálnunk? 3. Hogyan bontakozik ki az életünkben?
I. Micsoda/kicsoda a bölcsesség?
A megszemélyesített bölcsesség újra és újra megszólal a Példabeszédek könyvében, de bibliamagyarázók egyetértenek abban, hogy a 8. fejezet minden korábbin és minden elképzelhetőn túlmutat. Lássuk, mit mond a bölcsesség magáról!
„Az Úr az ő útjának kezdetén alkotott engem, művei előtt réges-régen…” A bölcsesség, aki megszólal, az Úr alkotásának nevezi magát, és azt mondja az Úr formálta őt. A következő sorokban arról beszél, hogy még mielőtt az Úr bármit megalkotott volna, ő már megszületett. A teremtéstörténet szavaival, képeivel beszél arról, hogy ő, a bölcsesség, mindent megelőzve jött létre. De nemcsak megelőzte a teremtett világot, hanem úgy beszél, mint aki jelen volt a teremtéskor: „Ott voltam, amikor megszilárdította az eget, amikor kimérte a látóhatárt a mélység fölött. Amikor megerősítette odafönt a fellegeket, amikor felbuzogtak a mélység forrásai, amikor határt szabott a tengernek, hogy a víz át ne léphesse partját, amikor kimérte a föld alapjait…” A bölcsesség tehát úgy szólít meg minket ebben a szakaszban, mint aki egyrészt minden ismert előtt született, másrészt mint aki ott volt, amint az Úr megalkotta a világot. A bölcsesség Istennel van, vele van, amint az Úr bölcsességgel, mint egy mesterember, megalkotja a világ struktúráit, az élet feltételeit. Ezután azonban még tovább megy és így szól: „én már mellette voltam, mint kedvence, és gyönyörűsége voltam minden nap, színe előtt játszva mindenkor.” Kicsoda a bölcsesség? Szinte már része az Úrnak, eszköze abban, ahogy megalkotja a világot, ahogy értelemmel, céllal, funkcióval ruház fel mindent. Igen, az beszél, aki miatt – ha mondhatjuk így – van értelme, lehetősége a tudományos megismerésnek. A megfigyelésnek, az ok-okozatok feltárásának, azon törvényszerűségek megismerésének, ami alapján beszél a bölcs kapcsolatok törvényszerűségeiről, az anyagi-gazdasági alapelvekről, a vezetés kihívásairól, a beszéd hatalmáról… Ma mindezeket megtaláljuk a pszichológia, a szociológia, a vezetéselmélet, a politikai tudomány területein… Azért van mit tanulmányozni, mert a világ értelmes, mert törvényszerűségek járják át, mert felismerhető minták vannak. És akkor egyszer csak bemutatkozik itt valaki, és azt mondja: én vagyok. És ez az „én vagyok”, személyes hangon szól, és azt mondja, olyan különleges kapcsolata van az Úrral, hogy „mellette voltam, mint kedvence…”
Ezért mondják, hogy ez különleges szakasz az Ószövetségben. A bölcsesség, aki szinte Isten, aki ott van mellette, aki játszik és gyönyörködik. És ha egy pillanatra rá tudunk gondolni arra, hogy mennyi szépség, gyönyörűség, játékosság, humor van a világban, azonnal érezzük, hogy az isteni bölcsesség nem olyan, mint egy szigorú nagybácsi, aki beléd veri a tudnivalókat. Az egész teremtett világ lüktet az élettől, szépséget, gyönyörűséget öltözött magára, és ebben része van ennek a különös, játékos, kezdettől való bölcsességnek. Kicsoda ő? Azután váratlanul így szól: „Játszadoztam földje kerekségén, és gyönyörködtem az emberekben.” Egy kommentár írja: „Egy újabb fordulat következik. A bölcsesség emberekkel játszadozik, akik Isten világában élnek. Érdekes módon itt nincs szó intésről, vagy korrekcióról. Egyszerűen csak játszadozik, mintha az emberek a legalkalmasabb játszótársak lennének. Talán egy paradicsomi állapottal találjuk magunkat szemben? Ennél bátrabb kijelentést nehéz elképzelni: a bölcsesség örvendezve munkál Isten előtt és emberek előtt. Kicsoda ő, és mire készül?” (Murphy, Roland E., Word Biblical Commentary, Volume 22: Proverbs, /Dallas, Texas: Word Books, Publisher 1998./)
Nem kapunk pontos választ, a bölcsesség titka elrejtett marad. De több száz évvel később, amikor János evangélista elkezdi tanúságtételét Jézusról, félreérthetetlenül ezt a szakaszt használja: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő kezdetben az Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi se lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.” Az Ige görögül logosz. Bölcsesség, értelem, szó, mindent rendező valóság. Az összes tudomány nevében ott van: -logia. A logosz, mondja János, a világban meglévő szándékosság, tervszerűség, értelem kezdettől ott volt Istennél. Minden általa lett - ő a bölcsesség. És ez nem hideg racionalitás, nem élettelen természeti törvények megszemélyesítése, hiszen az élet gyönyörűség, az élet játék, az élet művészet. Benne van az élet, benne van a világosság. És akkor egyszer csak azt mondja: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét…” A názáreti Jézusról, a hús-vér emberről beszél. Ő a bölcsesség, a világban jelenlévő, elrejtett isteni titok, aki mindent átjár, mindent fenntart – és aki egyszer csak megjelent. Ez a kijelentés még bátrabb, hatalmasabb, mint amit a Példabeszédekben olvastunk. És mégis, ez a kijelentés hordozza minden gyakorlati életbölcsesség, a bölcsen élt élet nagy isteni titkát és lehetőségét.
II. Miért szükséges őt megtalálnunk?
Erre a kérdésre így válaszol a bölcsesség: „Ezért, fiaim, hallgassatok rám, mert boldogok, akik megőrzik útjaimat. … Mert aki engem megtalál, az életet találja meg, és kegyelmet nyer az Úrtól. De aki vétkezik ellenem, magának árt, gyűlölőim mind a halált szeretik.” Tehát azért kell a bölcsességet megtalálni, mert ő élet-halál kérdése. Fontos, hogy megértsük ennek a kijelentésnek a szívét. Amennyiben a bölcsesség mindent átjár a teremtett világban, azaz mindennek van egy a Teremtő által kialakított rendje, értelme, célszerűsége és szándékossága, az, aki szembe megy ezzel, az élet alapvető működésével kerül konfliktusba. Ezért mondja a bölcsesség, hogy „aki vétkezik ellenem, magának árt, gyűlölőim mind a halált szeretik.” Valamint innen érthetjük meg azt a drámát – mert dráma! – amiről János evangélista ír a logosz, az Ige útjáról: „A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt.” Mi történik, mi kell, hogy történjen azzal a világgal, amelybe eljön, aki által ez a világ létezik, majd elutasítást nyer? Ha valaki alapjaival hasonul meg, végzetes válságba kerül. A világ, amely elutasítja a testté lett logoszt, bölcsességet, Jézust, saját alapjaiban hasad meg, a halált választja az élet helyett. Ha mindezt megértjük és igaznak tartjuk, oda érkezünk el, hogy Jézus elutasítása, figyelmen kívül hagyása nem pusztán vallási értelemben céltévesztés, hanem minden értelemben pusztulás. Ugyanakkor, ha ő valóban az, akinek mondja magát, akkor benne az életre szükséges minden bölcsességet öleljük magunkhoz: „akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek…” A jó hír az, hogy ha Krisztus a tiéd, minden a tiéd. Benne Isten bölcsességét fogadtad magadba, azt, aki az Úr gyönyörűsége, azt, aki bevon abba a csodálatos valóságba, amelyben „színe előtt játszadozik mindenkor.” Isten gyermekévé tesz, és így mi is, „színe előtt játszadozva” élhetünk. Ez a „játszadozás” nem felelőtlenséget jelent, nem is arról szól, hogy minden könnyű és könnyed lenne az életben, nem. Eugene Peterson így fogalmazza meg a „játék” kifejezés lényegét: „megragadja a gazdagságot és szabadságot, ami akkor jellemzi az életet, amikor az túlmutat a szükségszerűségen és a puszta túlélésen. (Christ Plays in Ten Thousand Places, 3)
III. Hogyan bontakozik ki életünkben a bölcsesség?
Mi az útja a bölcsesség Krisztusban való magunkhoz ölelésének és e nagy ajándék kibontásának? Ha „benne van a bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve” (Kol.2.3), amint Pál apostol írja, és ez a bölcsesség gyakorlati, mindennapi életbölcsességet terem, hogyan bontakozik ki ez a nagy ajándék számunkra? Három dologról szólok.
Az első feltétel, hogy elengedjük Istennel kapcsolatban azt az elvárást, hogy neki mindig nagyot, hatalmasat, látványosat kellene tennie az életünkben. Ha valaki az Urat csak a látványos szabadításban, nagy megrendülésekben képes felismerni, és – akár a korábbi áldott tapasztalatai miatt csak ezekben várja – nem fogja felismerni őt a mindennapok csendes, rejtett munkájában. Walter Brueggemann ószövetséges teológus hangsúlyozza, hogy a bölcsesség teológiában és irodalomban nem olvasunk Isten hatalmas tetteiről, látványos szabadító munkájáról, aktív beavatkozásáról az élet eseményeibe. Helyette azzal találkozunk, hogy jelen van abban, ahogy a világot (annak működését, folyamatait) megalkotta és fenntartja, megbízhatóan, hűségesen, következetesen… de elrejtett módon. Ennek pedig az a jelentősége, hogy Izrael akkor is meg tudja ragadni Isten munkáját és jelenlétét, amikor nem a látványos nagy szabadítások, történelmi fordulatok időszakát élik. Ezekben a „csendes időkben” elég az, hogy az Úr életet adott, és annak feltételeit megbízható és bőkezű módon biztosítja.
Mindennek számunkra az a jelentősége, hogy vannak, akik drámai megtérésen, szabaduláson keresztül találkoznak a feloldozást hozó Jézussal – de vannak, akik egy sokkal csendesebb, kevésbé drámai úton fognak felnyílni előtte. Vannak, akiket megkötözöttségükből, bűneink terhéből szabadít meg az Úr, mert erre van szükségük; de vannak, akik sokkal inkább Isten elrejtett bölcsességének krisztusban való felismerésén keresztül lesznek az övéi. Hasonlóan, akik más Krisztuséi, gyakran azt várják, hogy akár az ő életükben, akár a gyülekezetben újra és újra nagy megrendülések, szabadítások történjenek. És míg Jézus így is munkálkodik, és erre készen kell lennünk, meg kell érteni azt is, hogy óriási gazdagság és bölcsesség van elrejtve a mindennapi történésekben, ami ugyanúgy Isten jelenlétbe vezet, mint „nagy események.” Nem kell mindig Isten nagy dolgait átélni - bőven elég a közelségében lenni. Isten nemcsak a szabadításban van jelen, hanem az életben is, annak minden formájában. Ez a gondolkodás alapfeltétele annak, hogy kibontakozhasson előttünk az ő bölcsessége.
A második feltétel, az előzőekkel összhangban, a lelassulás, lecsendesedés, megállás. Lényegében ez nem mást jelent, mint hogy megtanulunk gyönyörködni az életben, a teremtett világban. Gyönyörködés, öröm, játékosság, szépség – mindezek megélése az életben a bölcsesség útjához tartozik. Elgondolkodtam azon, ahogy Jézus tanít a természetből vett képekkel: „Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. … Figyeljétek meg a mezei liliomokat, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, de mondom nektek, Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül csak egy is.” (Mt. 6.26, 28-29). Jézus arról tanít, hogy ne aggódjunk az étel miatt, a ruházat miatt. De vajon hogyan jut el ezekhez a képekhez? Egyetlen módon: lecsendesedve, Istenre hangolva gyönyörködik a teremtett világban, és ahogy ez történik, Isten beszél hozzá. Ez a bölcsesség útja. A bölcsesség jelen van a teremtettségben, és az, hogy Jézusban magunkhoz öleltük, felszabadít, képessé tesz arra, hogy gyönyörködjünk, szemlélődjünk a világban. A természetben, a gyermekeinkben, a párunkban, az idős emberekben… Advent a lecsendesedés, a készülés ideje – az egyházi év rendjében. Ugyanakkor advent a legfeszítettebb időszak a legtöbb ember számára. Kinek van ideje megállni, elcsendesedni, szemlélődni? Kinek van ideje élni, játszadozva élni, és gyönyörködni? Valamint mi van a nehézségekkel, a fájdalmakkal, a betegségekkel? A kérdések mind jogosak. Mégis, a bölcsesség útján járás választás kérdése. Ha a Krisztusban magadhoz ölelt bölcsességet ki szeretnéd bontani, Jézus útján kell járnod. Annak útján, aki a történelem legfontosabb személyeként a történelem legfontosabb és legmesszemenőbb hatással bíró életét élte – és akinek mégis volt ideje egyszerűnek lenni, csendben lenni, gyönyörködni. Ha csak rohanunk, akkor az életet szükségszerűségként és túlélőként éljük, és az ajándék kibontatlan marad. Az egész bölcsesség sorozat egyik legerősebb üzenete ez volt: ha bölcs akarsz lenni, gyakorolnod kell a biblikus meditálást!
A harmadik feltétele az ajándék kibontásának az, hogy bármilyen megoldandó kérdésünk, problémánk van, azt összekötjük a bölcsességgel, Jézus Krisztussal. Van-e teológiai és gyakorlati jelentősége annak, hogy „benne van a bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve” (Kol.2.3)? Ha nem csak úgy látod Krisztust, mint aki megvált a bűnből és halálból – fontos, hogy így is lásd és ismerd őt! – , hanem tudod, hogy minden bölcsesség, ami a világban van, kezdettől fogva őhozzá tartozik, és őbenne jelent meg, akkor ennek hatással kell lennie az élet minden megoldandó kérdésére. Ennek az a jelentősége, hogy ha nem tudod Krisztussal összekötni a mindennapi élet gyakorlati kérdéseit, akkor őt bezárod egy vallásos dobozba, és a praktikus megoldásokat, gyakorlati életbölcsességet tőle függetlenül keresed. Ha ő a megváltó, de a munkahelyi, családi, anyagi, egészségügyi, tanulmányi, gazdasági, párkapcsolati kérdésekben nem tudsz vele mit kezdeni, akkor lassan elszakadsz tőle. Akkor a belé vetett hited idővel csak egy vallásos dolog lesz, ami az életednek csak egy részlete. Tedd fel magadnak a kérdést: mi az a megoldandó dolog, probléma, ami foglakoztat? Mit jelent erre nézve, hogy Krisztus minden bölcsesség és ismeret kútfeje? Hogyan munkálhatod ki ennek az igazságát magadra nézve imádságban, gondolkodásban, baráti-testvéri kapcsolatokban? De ehhez meg kell állni, le kell csendesedni, el kell jelenlétében mélyülni – ami gyakran nehezebb, mint valami gyors megoldást keresni.
Krisztusban minden bölcsesség a tiéd – vagy benne a tiéd lehet. Mindaz, ami praktikus, és ami ugyanakkor az élet, a világ legmélyebb titkával és valóságával köt össze. Isten csodálatos ajándéka ez számunkra. Fogadjuk el, és bontsuk ki! ÁMEN!

A mai témánk a vezetés. Hogyan vezessünk? Mindannyian vezetjük a saját életünket, sokan vezetünk ránk bízott embereket – családban, munkahelyen, gyülekezetben, egyéb közösségekben. Mi a felelősségünk életünk és környezetünk alakításában? Hogyan tervezhetjük ezeket jól, mi szükséges ehhez, és melyek a vezetés korlátai? A Példabeszédek könyvének bölcsessége ezen a ponton sem receptet kínál, hanem sokkal inkább mélyre visz. Felveti a teológiai kérdést is: Mi köze Istennek ahhoz, ahogy mi tervezünk? Ne tervezzünk, mert úgyis ő irányít? Ha tervezünk, hol van ő a képben?
A mai nap próbálj belehelyezkedni a vezetés kérdésébe egy ponton. Van-e valami, ami foglalkoztat, amit célként tűztél ki magad elé, ami az álmod, amit szeretnél elérni? Vagy van-e olyan terület, ahol csak ismétlődnek a dolgok, a tevékenységek egészen monotonul, igazából irányvesztett vagy, és szeretnéd ezt a kérdést a Példabeszédek bölcsességének a fényébe állítani, mert érzed, hogy változni kellene? Vagy egészen konkrétan vezető vagy a gyülekezetben, egy csoportban, a munkahelyeden, vagy más közösségben? Tudom, hogy mindezek a helyzetek különböznek, számos vonatkozásukban nem állíthatók egymás mellé, nem kezelhetőek együtt. Mégis, hiszem, hogy van olyan mondanivalója az olvasott bölcsmondásoknak, amely minden helyzetre nézve bölcsességgel ruház fel. Abból indulok ki, hogy minden terv, cél valójában egy "látás", vízió, egy szándék szerinti jövő elképzelése, magunk elé vetítése. Lássuk hát, hogy mit tanít a vezetésről a Példabeszédek könyve a következők mentén: 1. A látás hatalma, 2. A látás korlátai, 3. A látás és az isteni kormányzás.
I. A látás hatalma
A Példabeszédek könyve szerint a bölcs ember előre tervez. Két bölcsmondás mutat rá a tervezés értékére: „Vezetés nélkül elbukik a nép, de segítséget jelent, ha sok a tanácsadó” valamint „ha nincs kijelentés, elvadul a nép, de boldog lesz, ha megfogadja a tanítást.” Ebben a két mondásban két különböző kifejezést találunk, amelyek a tervezéshez kapcsolódnak. Az egyik a „vezetés”, a másik a „kijelentés.” A „vezetés” elsősorban irányadást, stratégiát jelent. A hátterében hajózási szakkifejezés áll; gyakran egy kötél segítette a legénységet bevezetni a hajót a kikötőbe. A kötél lépésről lépésre irányította a hajót a veszélyes, szűk vagy zátonyos helyen. Amikor ezt alkalmazták, nem csak a távlati cél látták, ahova tartanak, hanem egy nagyon konkrét iránymutatásra hagyatkoztak arra nézve, hogy milyen úton jutnak el a célba. Ez a vezetésben a stratégia, a tervezés, a lépésről lépésre való, átgondolt haladás.
A másik kifejezés a „kijelentés”, amit Károli úgy fordít, hogy „mennyei látás.” A látás a próféták Istentől vett kijelentése. A vezetés összefüggésében ez azt jelenti, hogy kell lennie egy Istentől való célnak a vezető előtt. Mind stratégia, tervezés, mind látás hiányában veszteséget szenved a közösség: elbukik a nép, ill. elvadul a nép. Az első kifejezés elsődleges jelentése: csatát veszít. Ahol nincs stratégia, ott elveszítik a csatát. A második, a vezetői látás hiányában a társadalmi rend felborul, káosz üti fel a fejét.
Amikor a tervezés és stratégia, valamint a látás, az elérendő cél kérdéseit tartjuk szemünk előtt, a második, a látás erejéről kell először meggyőződésre jutnunk. Először is lássunk egy modernkori, keresztény definíciót arról, hogy mi a látás. A John Stottnak tulajdonított mondás így hangzik: „a látás mély elégedetlenség a fennállóval, és világos megragadása a lehetségesnek.” Valami nem úgy van, ahogyan annak lennie kellene, ahogyan az lehetséges, és ez személyesen megragad. A látás jelentősége, ereje pedig a következőkben van. Először is irányt ad. Akár a személyes terveidben, akár csoportban, közösségben látás nélkül csak monoton végzed a tevékenységedet, mert azokat el kell végezni, valamit fenn kell tartani. De a látás irányt mutat: tudom, hogy hova szeretnénk eljutni. Mindjárt ezután a tervezésnek, a stratégiának is lesz értelme: látás nélkül, cél nélkül minek is terveznénk, és mire nézve gondolkodnánk? Ugyanakkor a látás jelentősége az is, hogy mozgósít másokat. A jó látás, a kellő, a lehetséges világos megragadása fertőző, hiszen másokat is bevon, motivál, lelkesít. Végül azért is elengedhetetlen a látás, mert ez ad erőt a nehézségek, a küzdelmek idején. Amikor úgy tűnik, hogy semmi nem halad, nem megy előre, a világos látás erősít, hogy átverekedjük magunkat az akadályokon.
Éppen ezért, akármilyen vezető is vagy – ha önmagad vezeted egy irányba, egy cél felé, vagy ha másokat is vezetsz – nem juthatsz messzire egy világosan körvonalazott látás nélkül. Ha vezető vagy, azt is értened kell, hogy a pozíció önmagában nem tesz látomásos emberré. Ha csak magadra nézel, azzal szembesülsz, hogy látás nélkül csak favágás az élet. És valószínű, hogy akkor is van látásod, célod, ha ezt nem fogalmaznád így meg. De van valami, ami a szíveden van, a szívedben van, ami fontos neked, aminek az érdekében teszed, amit teszel. (A családod, a gyermekeid jövője, a tanulás utáni/a felnőtt évek, egy konkrét változás a környezetedben, egy személyes cél, stb.) Ha keresztények vagyunk, akkor azt is ki kell mondanunk, hogy a látás Istentől való, a Szentlélek által fogant, hitben megragadott, személyes kép a jövőről.
Egyik példa, amit említek, gyülekezetünk látása. Arra a kérdésre, hogy hova tartunk, milyen gyülekezet szeretnénk lenni, a következő választ fogalmaztuk meg tizenegynéhány éve: Istent kívánjuk magasztalni azáltal, hogy olyan közösséggé válunk, amely Őt szereti teljes szívéből, teljes elméjéből és teljes erejéből. Szeretnénk olyan gyülekezetté lenni, ahol a sebzett és elveszett ember az Ige hirdetése, a törődő közösség, valamint a társadalomban való tudatos jelenlét által találkozik Jézus Krisztussal, aki a gyógyulás és a bocsánat igazi forrása az összetört ember számára. Nem mondom, hogy elértük, nem is igazán mérhető ez a látás, de ma közelebb állunk hozzá, mint a kezdetekben. Mindaz, amit elmondtam a látás erejéről, igaznak bizonyult abban, ahogy a gyülekezetünk élete kibontakozik.
Említek egy másik látást is, ami személyes és üzleti jellegű. A Parókia portálon olvashatunk az Asztalka cukrászdáról. Ebből idézek: „Márti elárulja, amikor megfogalmazta, mit jelent számára az Asztalka, akkor tudatosult benne, hogy többről van szó, mint egyszerű cukrászdáról, épp ezért a felelősséghordozás sem csupán üzleti kérdés. - Szeretném, ha az Asztalka olyan lenne, mint egy nyitott otthon, ahová az emberek örömmel jönnek. Nagy ajándék, hogy nekem megadatott, hogy szerető család vett körül. A szüleim mindig is nyitottak voltak a világra, minden betérőnek jutott egy tányér leves vagy egy jó szó. Sokaknak ebben nem volt része, és szeretnénk, ha lenne. Megtapasztalhatnák, hogy nem csak lökdösődni lehet a villamoson. Az egymás felé való nyitás gazdagít bennünket. Ez a hely kicsit hozzájárulhat ahhoz, hogy aki itt lakik, Budapesten, örömmel éljen ebben a városban.” (Asztalka egy kerek világban, http://www.parokia.hu/hir/mutat/5126/) Az Istentől látás egy szép példája ez.
II. A látás korlátai
A látás hatalma óriási, azonban amikor megszületik benned egy cél, egy vízió, az még nem minden. Az első dolog, amit a Példabeszédek könyve tanít, hogy a bölcs ember tudja, a szíve, ahol a látás születik, megbízhatatlan és megcsalható. Lehet nagyon erős vágyunk - John Stott kifejezésével elégedetlenek vagyunk a fennállóval, és megragadtuk a lehetségest - miközben mégis tévúton járunk. „Van út, amely egyenesnek látszik az ember előtt, de végül a halálba vezet.” Valamint: „Minden útját helyesnek tartja az ember, de az ÚR vizsgálja meg a szíveket.” Ezek a mondások önmagunk becsapásának potenciális veszélyére hívják fel a figyelmet. Lehetséges, hogy megfogan bennünk egy látás, egy cél, aminek irányába elindulunk, de az „végül a halálba vezet.” A látásnak akkor is van hatalma irányt adni, másokat mozgósítani, a nehézségeken átlendíteni – ha az céltévesztett, sőt, akkor is, ha gonosz. Minden pusztulást hozó vezetőnek volt látása! Éppen ezért, ha valamilyen látás fogan meg bennünk, szükséges azt ellenőrizni, éppen annak tudatában, hogy a szívünk sebzett, bűnös, és sok nyomorúságtól terhes. Ezért olyan fontos, ami a második mondásban olvasható: „az Úr vizsgálja a szíveket.” Ami a szemeink előtt, azaz elsőre, felületesen, a vágyaink szintjén jónak tűnik, az a szívünk mélyén, ott, ahova Isten lát és ahol ő vizsgál, rossz lehet. Ugyanakkor ez a mélység nem elrejtett előlünk. Figyeljük meg, hogyan magyarázza ezt ez egyik kommentár: „Bár egy ember meggyőzheti magát arról, hogy amit tervez helyes, Isten ismeri, amit a szív valójában gondol és érez. Az ellentmondás a két sor között arra mutat, hogy amit Isten lát az ember szívében, az az a tudat, hogy az általunk választott út nem egyenes és nem helyes. Másképpen, a szívünk tudja, hogy rossz úton jár, de mégis kitartunk abban, hogy önmagunkat meggyőzzük (felületesen) cselekedeteink igaz voltáról. Isten látja ezt a képmutatást.” (Fox, Proverbs II. 577) A látásunkat, céljainkat tehát jó kitenni Isten elé, amiben ez az imádság vezethet: „Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!” (Zsolt. 139.23-24) Sokszor gyötrelmes történet ez. Úgy gondolod, Isten indít valamire. Dilemmázol: tőle van, nem tőle van? Leteszed, hogy nem… de „visszajön” hozzád. Máskor magadhoz öleled – és úgy tűnik, mintha elvétetne. Ne kerüld ki e nehéz időszakot! A látásnak meg kell születnie, ki kell érlelődni, meg kell próbáltatni.
A második dolog, amire a bölcs felhívja a figyelmet – és ez nem független az előzőtől - a tanácsadók jelenléte. „Meghiúsulnak a tervek, ha nincs tanácskozás, de megvalósulnak, ha van sok tanácsadó.” Tanácsadók segíthetnek abban, ahogy egy látást megvizsgálsz. De szükséges mások közreműködése ahhoz is, hogy a látásból valóság legyen. A látás megfoganása és a célba érkezés között hosszú utat kell bejárni. Itt van a szerepe a stratégiának, tervezésnek, a lépésről-lépésre történő vezetésnek. A legemelkedettebb látás sem ér semmit, ha nem lesz belőle semmi. A nagy látásokkal bíró emberek sohasem lesznek vezetők, ha nem képesek arra, hogy másokkal együtt megvalósítsák álmaikat. Akkor csupán álmodozók, a legjobb esetben ötletgyárosok maradnak. A Példabeszédek könyve újra és újra felhívja a figyelmet arra, hogy a bölcsek hallgatnak a tanácsra (12.15). A nagy látásokkal bíró emberek gyakran büszkék, féltékenyek és hiúk. Az igazi vezető azonban alázatos, és tudja, hogy egyedül nem lehet eredményes.
Hogyan alkalmazhatjuk ezt magunkra? A tanácsadók és együttműködés kérdése teljesen mást jelent egy egyéni, személyes cél irányába történő haladás, mint egy csoport vagy közösség vezetésének esetében. Egyéni ügyben a barátok, testvérek tényleg csak tanácsadók, akik segítenek, támogatnak, más fénybe helyezik a látást, vagy az ahhoz vezető utat. Erősítenek, bátorítanak, vagy éppen óvnak, tanácsolnak egy-egy helyzetben. Nagy ajándék, ha van ilyen közösség körülöttünk. Egy közös feladat vagy szolgálat azonban ennél többet kíván, hiszen ott nem az lesz az egyedüli megvalósító, aki a látást kapta. A jó vezető megosztja a látást, ezzel mozgósít másokat, és közben elismeri, hogy ő egyedül képtelen célba érni. Lehet, hogy általa érkezett a csoportba a látás, de a lépésről-lépésre szóló terv kidolgozásában és megvalósításában a többiek alkalmasabbak nála. A Példabeszédek könyve az együttműködésben rejlő bölcsességet tanítja, aminek elsődleges feltétele az alázat, a másik ember tisztelete, értékeinek, képességeinek megbecsülése. Tanácsadók, munkatársak nélkül hiába van látásod, nem lesz annak szép és egészséges gyümölcse. A látás hatalma óriási, ugyanakkor mégis korlátokkal bír.
III. A látás és az isteni kormányzás
A Példabeszédek könyvének utolsó gondolatát így foglalhatjuk össze: hiába a látás, hiába a tanácsadók, Istennel szemben mit sem érnek, hiszen övé a végső szó: „Az embernek az értelme terveli ki útját, de az ÚR irányítja járását.” Ez a mondás nem a fatalizmus hangja, miszerint mindegy mit tervezel, úgyis az valósul meg, amit az Úr akar. Sőt, mindvégig azt láttuk, hogy fontos, hogy „az ember kitervelje az útját”, ne várja, hogy rendben lesznek a dolgai, ha nem tervez előre. De ezzel a bölcsességgel együtt igaz, hogy a tervezés nem a végső, hiszen végül Isten szándéka lesz a döntő. Ez a szándék azonban, újra hangsúlyozom, nem áll feltétlenül szemben az emberi tervezéssel, hiszen gyakran azon keresztül valósul meg. Ugyanakkor igaz, hogy „nem használ a bölcsesség és az értelem, sem a tanács az ÚRral szemben. Készen áll a ló a csata napján, de az ÚR adja a győzelmet.” A látás, tervezés és az isteni kormányzás területén marad egy nagy titok, amit a Példabeszédek könyve nem old fel, amit az egész Szentírás sem old fel, és amit a bölcs ember sem akar feloldani. Persze lehet, hogy ez inkább bizonytalanság vagy frusztráció számunkra, mint titok, vagy rejtély. És való igaz, hogy ha minden látásunk, terveink felett ott áll egy nagy isteni kérdőjel, ha nincs garanciánk, az frusztrál. De mégis azért nevezem ezt titoknak és nem bizonytalanságnak, mert ha tudod, hogy a végső kimenet nem a véletlen, nem a szeszélyes sors, nem a saját kudarcod, alkalmatlanságod következménye, hanem az élő Isten kezében van – akkor mindez, akármilyen elbizonytalanító is, a vele való kapcsolatra hív. És ebben a kapcsolatban, ha önmagad és terveid az ő kezébe helyezted, már nem a bizonytalanság, hanem a titok, a rejtély, a felfedezés lesz a döntő. Merre viszi az életem? Milyen váratlan utak nyílnak meg menet közben? Hova jutok, ahová nem is álmodtam volna? Végül is: mit munkál bennem, általam az én Uram?
Az emberi tervezés és isteni kormányzás ilyen feloldhatatlan kapcsolata ugyanúgy össze is törhet, amint meg is gyógyíthat. Az az ember, aki mindvégig, minden körülmények között kézben akarja tartani saját bölcsessége által a dolgait, nem elismerve a titkot, végül összetörik. Az az ember, aki kiengedi a kezéből – nem a tervezést! hanem – a végső eredményt, és Istenre meri bírni magát, meggyógyul abból, hogy önmaga és a saját világa Istene legyen.
A Bibliában számos példája van annak, hogy az emberi szándék és tervezés nem valósult meg, miközben Isten terve kibontakozott. Egy ilyen történet az alapja annak, hogy bizalommal tervezzünk, keresve a látást, és bizalommal engedjük dolgainkat az Úr kezébe. Jézus Krisztus története, élete, halála és feltámadása egy példája annak, hogy „nem használ a bölcsesség és az értelem, sem a tanács az ÚRral szemben.” Az emberi tervezés és stratégia hatalmas példája az, ahogy végül a vallásos vezetők halálra jutatták őt. Az a látás éltette őket, hogy ha Jézust, a felforgatót kiiktatják, biztonságot nyernek maguknak és a népnek, semmi nem ingatja meg hatalmukat. Véghezvitték a tervet. És közben, ugyanakkor, az isteni tervezés, szeretet és kegyelem története ez a történet, hiszem az emberi tervezés gonoszsága nem, hogy nem ér célt, de még eszközévé is lesz annak, ahogy Isten megváltásunkat munkálja saját céljai szerint. Amint a szívedbe árad Istennek e hatalmas bölcsessége és szeretete, a bizalom erősödik benned. Az a bizalom, ami engedi, hogy látásokat és álmokat láss, tervezz és cselekedj, és ami ugyanakkor kimunkálja benned azt is, hogy a végső eredményt az ő kezében tudd. ÁMEN!
(Lovas András)

A barátság majdnem olyan nehéz téma, mint a szerelem - ha nem nehezebb. Mert a szerelem (a párkapcsolat) jobban definiálható: vagy van, vagy nincs. A barátság azonban megfoghatatlanabb. Ki a barátod? Mi a barátság? Honnan nevezhető egy kapcsolat barátságnak? Meghúzható-e a különbség a "haverok" és a barátok között? Mi van, ha úgy érzed nincs barátod, és minden vágyad, hogy barátot szerezz?
Ki a barát? Aki a fészen ismerősnek jelöl? Lájkol? Akivel együtt sportolsz? Akivel jókat dumálsz a munkahelyen? Akivel jól tudsz együtt szórakozni, és felfrissülsz általa? Annak jó, aki népszerű - sokan veszik körül, sok barátja van? Annak, akinek csak egy, de az nagyon-nagyon mély, "lelki?"
A Példabeszédek könyvében az a kifejezés, amelyet barátnak fordítanak, nagyon tág jelentésű. A „réa” jelenti a másik embert: az „embertárstól” vagy „felebaráttól” - a közeli hűséges igaz barátig. Jelenti akár a felületes barátot is. Nekem ebből az következik, hogy a barát nem egy konkrétan megfogható, egészen pontosan definiálható kapcsolat, amint a házastárs, más rokoni kapcsolatok, munkahelyi viszonyok egyértelműen behatárolhatóak. A barátok köre egy hálózat, amit részben személyiséged, részben élethelyzeted, életmódod alakít. Tőled különböző irányokban és távolságban vannak emberek, akik társak, ismerősök, barátok, jó barátok... De nehéz lenne pontos határt húzni. Amikor egy pár elkezd együtt járni, határt húznak. Amikor valaki belép egy házasságba, egyértelmű az „előtte” és az „utána.” Amikor gyermekünk vagy testvérünk születik, nem kérdés a kapcsolat természete. Amikor belépsz egy iskolába, vagy munkahelyre, egyértelmű, ki a tanár, a diáktárs, a főnök, a kolléga, a beosztott. De felnőtt emberek között ritkán hangzik el: mostantól legyünk barátok.
Ezzel együtt a barátság természetes és valóságos. Van, létezik. Hogy milyen, hogy ki mit vár, ki mit tesz bele, az más kérdés. De a barátság kikerülhetetlen. Gondolj az örömökre… és gondolhatsz csalódásokra. Egészen valóságos. Az ember életének része. Éppen ezért van bőséges mondanivalója az igaz barátról az ószövetségi bölcsességirodalomnak is. A kérdés, ahonnan a barátság témájához a Példabeszédek könyve alapján közelítünk, így hangzik: Mit jelent bölcsnek lenni a baráti kapcsolatokra nézve? Milyen legyek, hogy jó kapcsolatok, jó barátok vegyenek körül? Mire hív minket az ige, milyen az igaz barát? Ezt a központi kérdést pedig négy további kérdés köré csoportosítva fejtem ki: 1. Kész vagy-e nem önmagadért lenni a barátságban? 2. Kész vagy-e korlátozni magad a barátságban? 3. Kész vagy-e formálódni a barátság által? 4. Kész vagy-e hűséges lenni, kitartani?
I. Kész vagy-e nem magadért lenni a barátságban?
Ez az első és az összes továbbit eldöntő kérdés a barátságra nézve. Akkor is ezzel a kérdéssel kell szembenéznünk, ha arra tekintünk, mit keresnek ma sokan a barátságban (nem azok, akiknek barátaik vannak, hanem azok, akik visszatérően barátok után sóvárognak), és akkor is, ha ahhoz szeretnénk magunkat szabni, amit a Biblia az emberi kapcsolatokról tanít. Mindjárt az elején rá kell mutatnunk arra, hogy ha a barátság kérdésében bennünket legerősebben az érzelmi szükségeink motiválnak, akkor szinte teljes mértékben lehetetlenné lesz, hogy olyan emberré legyünk, akinek barátai vannak. Ha azért szeretnél barátot, hogy oldjad a magányodat, az egyedüllétet, hogy megértést nyerj, hogy fontosnak érezzed magad, célt tévesztettél. Ha azért akarsz bekerülni egy baráti körbe, egy társaságba, hogy ezeket a hiányaidat betöltsd, téves úton jársz, hiszen mindez csak rólad szól. Az a benyomásom, hogy a barátságnak egy ilyen érzelmi-romantikus oldala erősen jelen van a keresztyén közösségekben, ahol sokakban meg sem fordul, hogy nem az a barátság lényege, hogy majd lesz valaki, aki pótolja a hiányaimat.
C.S. Lewis a következőképpen mutat erre rá: „A szerelmesek mindig beszélnek egymással a szerelmükről; a barátok alig teszik ezt barátságukról. A szerelmesek rendszerint arccal egymással szembe fordulnak, elmerülve egymásban; a barátok, egymás mellett, egy közös érdeklődésben találják örömüket.” Valamint: „Az alapvető feltétele annak, hogy barátaink legyenek az, hogy a barátságon túl valami mást is akarjunk. … (Különben) nem lenne a barátságnak miről szólnia, pedig a barátság mindig valamiről szól, még akkor is, ha ez nem más, mint a dominó vagy a fehér egerek iránti lelkesedés.”
Sokan, mintha összekevernék a szerelmet és a barátságot. Ezért olyan fontos az első kérdés: kész vagy-e nem önmagadért lenni a barátságban? Amikor a barátról, felebarátról, embertársról van szó, a Példabeszédek könyve bölcsessége nem lép túl, vagy nem kerül szembe a Tóra és Jézus tanításával: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (3Móz. 19.18, Mt. 22.29) A másik emberrel való kapcsolatban nem te vagy az első. Ez minden fajta szeretet lényege, a baráti szeretetéé is.
A barátság tehát nem a mély érzelmi szükségből fakad, amely „barátért kiált”, hanem a spontán közös érdeklődésből, az egymásra találás öröméből születik. Természetesen ennek mentén elmélyülhet, és lehet belőle olyan testi-lelki barátság, amely mély érzelmi húrokat is pendít. De ez sokkal inkább szinte véletlenszerűen születik, semmint az első pillanatban egyértelmű. A baráti egymásra találásból a közös érdeklődés mentén születhet egyre mélyebb kapcsolat, de ez nem feltétlenül történik meg. Különböző szintű barátok vannak az ember kapcsolati hálójában, és fontos, hogy ezt értsük és elfogadjuk. Az igaz barátságot nem lehet „nyomni”, nem lehet kikényszeríteni. Az első tehát, amikor a barátságról gondolkozunk az, hogy ne érzelmi szükségeink megoldását keressük benne. Mindannak, amit a Példabeszédek könyve a barátságról tanít, ez a kiindulópontja.
II. Kész vagy-e korlátozni magad a barátságban?
Három bölcsmondás beszél arról, hogy a barátságban is ismernünk kell a határokat: „Ritkán tedd lábadat embertársad házába, mert megsokallja, és meggyűlöl.” Erről korábban már beszéltünk, amikor a mértékletességről volt szó. A barát az, aki örömmel fogad az otthonába – de éreznünk kell a határt. Nem vagyok-e túl sok? Nem ülök-e rá az életére? Figyelembe veszem-e a másik ember érzéseit, helyzetét? A következő két mondás az érzelmeink kifejezésére vonatkozik: „Mint aki leveti ruháját hideg időben, vagy mint aki ecetet kever lúggal, olyan az, aki a rosszkedvű ember előtt dalol.” Együttérzés és empátia szükséges minden kapcsolatban. Vissza tudom-e fogni azt, ami bennem van, amikor látom, hogy a másik ember szomorú? A képek nagyon érzékletesek: levetkőzni a hidegben… ecetet lúggal keverni (LXX: sót tenni a sebre)… Észre sem veszem, hogy mit teszek, ennyire érzéketlen vagyok? A harmadik mondás szintén egyértelmű: „Mint az eszeveszett ember, aki tüzes és halálos nyilakat lövöldöz, olyan az, aki becsapja embertársát, és aztán így szól: Hiszen csak tréfáltam!” Viccelődés a baráti közösségben, amihez esetleg jó képet mutat a célpont, de az mégis tüzes és halálos nyíl volt neki. Mi kell ahhoz, hogy képes legyen valaki ezen határok felismerésére? Egyetlen dolog biztosan: ne önmagáért legyen a kapcsolatban. Mert ha saját szükséged vezet, képtelen leszel mindarra, amit ezek a mondások mutatnak. Akkor nem tudod visszafogni magad, hiszen minden rólad szól, hiszen a te pillanatnyi érzéseid és hangulataid határoznak meg. Fontosabb lesz a te örömöd, mint a másik bánata, vagy éppen fordítva. Jobban fog érdekelni a poén, amit a magad javára elereszthetsz, mint az, akit ez bánt. Az ilyen embernek nehéz barátjává lenni. A tragédia az, hogy aki nagyon-nagyon szeretne barátot, hogy saját hiányait oldja, az éppen ezért képtelen arra, hogy visszafogja magát – és ezért nem lesznek barátai. A keresztény közösségben elhordoznak, szeretnek – és ez így van rendjén - de igazi barátság nehezen születik így.
III. Kész vagy-e formálódni a barátság által?
Ami az igazi barátság nagy ajándéka, éppen az teszi nehézzé: tudniillik hogy az igaz barátságban formálódik az ember: „Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat.” A kép találó, gondoljuk magunk elé, hogyan formálja a vas a vasat. Kemény, hangos egymásnak feszülés, ami akár szikrákat is vet. Igen, a barátságban formálódunk, a barátunk által csiszolódunk, és ez nem mindig könnyű. Azért mondom, hogy nem mindig, mert van ennek a formálódásnak kellemes oldala is: „Az olaj és a jó illat vidámít, de a jó barát lélekből jövő tanácsa is.” Igen, a barátunk tanácsa olykor felüdít, felfrissít. Meghallgat, megért, és kedvességet szól. És ez jól esik, ez simogat, mint az olaj, kellemes, mint a finom illat. De ezzel együtt igaz a másik oldal is: „Jobb a nyílt feddés a titkolt szeretetnél. Jó szándékúak a baráttól kapott sebek, de csalárd a gyűlölködőnek a csókja.” Szeretnél olyan emberré lenni, akinek igaz barátai vannak? Ha igen, azt a kérdést is fel kell tenni: Kész vagy-e formálódni a barátság által? Kész és képes vagy-e ennek érdekében elhordozni az intést, mint a bátorítást? El tudod-e fogadni, hogy ugyanúgy szükséged van arra, hogy az igaz barát az igazsággal akár meg is sebezzen, szeretetből, mint arra a tanácsra, ami olyan a lelkednek, mint a gyógyító olaj a sebnek?
Gyakran történik, hogy a barátság rámegy arra, hogy valaki kritikát fogalmaz meg. Milyen könnyen lesz a barátból ellenség… Akivel visszatérően előfordul, hogy „nagy barátságokból” nagy ellenségeskedésbe váltanak át kapcsolatai, valószínű, hogy annyira csak önmagát kereste a barátságban, hogy abban a pillanatban, ahogy szembesítették hibáival, gyengeségeivel, teljesen elárulva érezte magát. Igen, aki számára a barátság saját szükségeinek betöltésére való, az nem képes elviselni, ha a másik ember tükröt tart elé. Pedig akármilyen fájdalmas is mindannyiunknak belenézni egy ilyen tükörbe, a bölcsmondás nagy igazságot hordoz: az szeret, aki nyíltan megfedd, és nem az, aki csak hízeleg. A barátság, azaz a másik ember mellettünk, Isten óriási ajándéka abban, ahogy megismerjük magunkat, és ahogy elindulhatunk a változás útján. Aki erre nem kész, aki erre nem nyitott, annak nem alakulnak igaz baráti kapcsolatai. Azért nem, mert éppen a megsebződések hozzák a kapcsolatba azt a mélységet, őszinteséget, egymás értékelését, ami a barátságot mélyebb barátsággá teszi. A felszínes barátság ezt nem tudja elhordozni, de elmélyülő barátság nem létezik nélküle.
IV. Kész vagy-e hűséges lenni és kitartani a barátságban?  
Ha a korábban elmondottak ellenére mégis meg kellene fogalmazni, mi a barátság lényege, honnan beszélhetünk igazi barátságról, akkor a hűség fogalmához kellene fordulnunk. A Példabeszédek könyve újra és újra a hűséget, a megbízhatóságot, a kitartást nevezi meg, mint az igaz barátság alkotóelemét.
„Mindig szeret a barát, de testvérré a nyomorúságban válik.” Az eredeti szöveg így is fordítható: mindig szeret a barát, és a testvér a nyomorúságra születik. Vannak, akik ebben a barát és a testvér szembeállítását vélik, mondván, hogy a testvéri szeretet mindig hűségesebb a barátinál. Én azokkal értek egyet, akik nem ellentétet, hanem párhuzamot látnak ebben: az igaz barát szeretete annyira hűséges, kitartó, mint egy jó testvéré. A bajban, a nehézségben ott van az igaz barát. Ha valami, akkor ez minősíti a barátságot. Máshol így szól a bölcs: „Van ember, aki bajba juttatja embertársait, de van olyan barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél.” Az igaz barát még a testvérénél is ragaszkodóbb lehet. A bölcsmondás első felét Károli, több más idegen nyelvű szöveggel megegyezően, így fordítja: „Az ember, akinek sok barátja van, széttöretik; de van barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél.” Ez a bölcsmondás tehát arra mutat, hogy van, akinek nagyon sok „barátja”, „társa”, „haverja” van, de mindez könnyen vezet mégis a pusztulásba, miközben igaz barát, aki még a testvérnél is ragaszkodóbb, és megtart a bajban, kevés van. A másik oldalról ugyanez így hangzik: „A vagyon sok barátot szerez, a nincstelentől a barátja is elválik.” Amikor tehát bajba kerül valaki, még a barátai is magára hagyják. Ebben a kijelentésben, az előbbiek fényében, nem kevés szemrehányás is van. Az igaz barát az, aki mindvégig kitart és hűséges, de van, amikor csak a nehézségben derül ki a valóság. A bölcsességirodalom tehát realista: a kellő, az ideális az, hogy az igaz barát mindvégig hűséges, és a nyomorúságban is jelen van. A szomorú valóság pedig az, hogy alkalmanként az igaznak hitt barát is hűtlenné lesz, kilép a kapcsolatból, nem áll a másik mellett annak bajában. És biztosan értek már mindannyiunkat csalódások.
Mégis, hadd tegyem fel újra a kérdést a nehezebb oldaláról. Nem azt kérdezi az ige, hogy van-e ilyen hűséges barátod, hanem azt, hogy kész vagy-e hűségesen, kitartóan ott állni egy másik ember mellett, aki nyomorúságban van – és amely hűséges melléállásból még igaz barátság is születhet? A kérdés megint oda vezet, hogy kész vagyok-e nem magamért lenni a barátságban, ami az alapja annak, hogy olyan emberré formálódhassak, aki igaz baráttá lesz.
V. Mi következik mindebből?
Négy kérdés után egy ötödik, amire azért van szükség, mert az előző négy kérdés, még ha jogos kérdések is, nem segítenek meg bennünket. Hiszen nem adnak választ a mélyebben megbúvó kérdésekre. Hogyan léphetünk ki az énközpontúságból, az önzésből? Hogyan korlátozzuk magunkat? Hogyan tudjuk elhordozni az intést, a sebeket? Hogyan lehetünk hűségesek a bajban lévővel, amikor a magunk terheit is nehezen hordozzuk? Magasra teszi, elérhetetlen magasságokba helyezi a lécet a Példabeszédek könyve. De ugyanakkor azt mondja, hogy a bölcsesség kezdete Isten félelme. A kulcs Isten ismerete, tisztelete, szeretete, a vele való kapcsolat. Az istenfélő ember már nem csak magát látja, nem önmaga mindenek kiinduló- és végpontja, nem önmaga a világ középpontja – hanem az Istene. És ezért nincs kiszolgáltatva az érzelmeinek, a hiányainak… Ezért képes elhordozni az intést, sebzést, mert élete a sokkal hatalmasabb szerető ölelésének biztonságában van elrejtve… Hűséget tanul, mert hűséges Istene… Hogyan? Az Újszövetség alapján fogalmazzunk így: azáltal, hogy Jézus a barátja.
Jézus így fogalmazza meg a hűséges, kitartó barátság teljességét: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja a barátaiért. Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek.” Az igaz barát hűsége túlmegy azon, hogy veled van a bajban. Ő helyedre lép a bajban. Jézus nemcsak mondja, hanem meg is teszi. De miért mondja a tanítványait barátainak? És mit jelent, hogy: „Többé nem mondalak titeket szolgának, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek”? Amikor Jézus beszélget a barátaival ezen az estén, többről van szó, mint egy barát hűségéről. Az, aki itt barátnak nevez, Úr, azaz Isten maga. És ez az Isten, az emberré lett Jézus, egyrészt azt mondja, hogy ő olyan barát, aki életét adja a tanítványokért, másrészt olyan Úr, aki nem úgy követel engedelmességet, hogy közben távol marad. Sőt, úgy hívja szolgáit engedelmességre, hogy közben barátainak nevezi őket: elmondja nekik mindazt, amit tenni készül; mély és bizalmi kapcsolatba – barátságba – fogadja őket; és kijelenti nekik Isten titkait. Jézusban tehát egy olyan barát áll előtted, aki mégis sokkal több, mint egy igaz barát. Olyan valaki, aki az életét adja érted, feláldozza magát, hogy a te életed kérdéseit megoldja, téged megváltson. Megvált a bűnből, a magányból, a hiányból, az énközpontúságból – miközben barátnak mond, sokkal többet tesz, mint bármilyen barát tehet. Amikor egy barátod valami nagy dolgot tesz érted, akkor szíved átjárja a hála, az öröm, és viszonozod azt. Ha megérted, ha elismered, hogy Jézus az ő életét adta oda, az ő lényét áldozta fel, hogy téged megszabadítson az énközpontúságból, és isten-központúvá tegyen, azaz visszavezessen a mennyei Atyához, akkor elkezdesz változni. Hiszen engedelmeskedni akarsz neki, aki azt parancsolja, hogy „úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” Érted, hogy miért Jézus barátságában, és csak Jézus barátságában születik az igaz barát? És érted, hogy miért volt mindvégig az a kérdésünk, hogy kész vagy-e kilépni az énközpontúságból? Mert ezt csak az evangélium mindent újjáteremtő hatalma teszi meg velünk!
Így leszel igaz barátságra alkalmas barát. Jézus által leszel, vagy lesztek olyan barátok, akik a baráti közösséget nem elitista klubnak tekintitek, amiből másokat kizártok, hanem olyan közösségnek, amely megnyílik mások felé. Így kaptok lehetőséget arra, hogy a közös érdeklődés, jelen esetben a keresztény hit mentén szülessenek baráti kapcsolataitok. Így fordulhattok kifelé a befelé fordult önsajnálatból és magányból, magatok is kezdeményezve programokat, találkozókat, amelyekből barátságok születhetnek. Így léphetsz ki a panaszból, hogy nincs barátod, az életbe, ahol barátságok születnek.
Lovas András

A Példabeszédek könyvének egyik súlyos mondása a következő: „Élet és halál van a nyelv hatalmában, amelyiket szereti az ember, annak a gyümölcsét eszi.” Súlyos szavak ezek, amelyek szavaink sokszor át nem érzett súlyáról szólnak. Miért és hogyan élhetünk bölcsen a szavainkkal? Ezt a kérdést járják körbe a ma olvasott bölcsmondások, amelyek csak egy töredékét képezik mindannak, amit a Példabeszédek könyvében a beszédről olvasunk. Ha valaki bölcsen szeretne élni, ismernie kell 1. A szavak hatalmát, 2. Szavaink bölcs használatának jellemzőit, 3. Szavaink forrását.
I. Szavaink hatalma
A Példabeszédek könyve a bölcs beszéd jelentőségéről a szavaink hatalmának, erejének, messzemenő hatásának a fényében ír. „Amit mond az ember, annak a gyümölcséből fog jóllakni a teste, és amit a beszéde terem, azzal kell jóllaknia.” Ebben a mondásban két fontos gondolat van. Az első, hogy amit kimondunk, az olyan, mint az elvetett mag. A beszédünkkel elszórunk valamit, ami életképes, szárba szökken, és termést, gyümölcsöt hoz („amit beszéde terem…”). A mi bölcsességünk pedig úgy szól, hogy „a szó elszáll, az írás megmarad.” Olyan világban élünk, ami telis-teli van beszéddel, üres, hiábavaló beszéddel. Amíg a régi embert, aki a természetben dolgozott, a madarak éneke, a szél susogása vette körül, és ő ilyenkor hallgatott, a városi embert szavak bombázzák. Jönnek és mennek… nem is fontos, nem is érdekel. Szavak áradatában akkor kapjuk fel a fejünket, ha valami valamiért fontos. De a többi elszáll. Könnyű, hiábavaló, talán ártalmatlan, elillan. Nyilvánvaló, hogy ez formálja a szavakhoz, a beszédhez való viszonyunkat. „Ártalmatlanul” fecsegő és szavaink súlyát komolyan venni nehezen tudó nemzedék vagyunk. És akkor azt mondja a bölcs, hogy a szó, amely elhagyja ajkunk, terem. Valóságot hoz létre, önálló életre kel, testet ölt. Nem elszáll a levegőbe, a semmibe, hanem önálló életre kel, hatást gyakorol, tetteket, gondolatokat, érzéseket hív életre, emberi kapcsolatokat formál. A súlytalan szónak is van súlya! - hiszen van hatása.
Másodszor, ez a gyümölcs, ez a hatás nemcsak másokat érint, hanem visszatér hozzánk. Annyira valóságosan, hogy „annak gyümölcséből lakik jól testünk, és azzal fogunk jóllakni,” amint a bölcs fogalmaz. Nemcsak másra lesz hatása, hanem ránk is, amit létrehoz, az visszatér. Mert ez a természete, mert így működik a világ, megmásíthatatlan tapasztalati tényként foglalja ezt össze a bölcs. És ez akkor is igaz, amikor bölcs beszédből jó gyümölcs születik, és akkor is, ha bolond beszédből rossz gyümölcs terem. Mind a kettő visszatér… A bölcs beszédének áldás a gyümölcse, a hiábavaló, romboló beszéd pedig vétket terem. Talán kérdés, hogy a felelőtlen, „ártalmatlan”, fecsegő szavaink esetében hogyan lehet ez így. Úgy, hogy ezek a szavak egyrészt rólad kiállítanak egy bizonyítványt (pl. tök vicces ez a srác, mondják – de nem is vesznek komolyan; vagy ez a nő az, aki állandóan csak beszél, és ezért pl. el fognak kerülni, stb…), másrészt téged magadat is formálnak. Minél kitartóbban élünk a szavakkal bolond módon, annál jobban részünkké válik a bolondság. Annál jobban azonosulunk egy szereppel, amiből nehéz lesz kibújni…
A szavaknak ez a hatalma nem kisebb hatalom, mint élet-halál kérdése: „Élet és halál van a nyelv hatalmában, amelyiket szereti az ember, annak a gyümölcsét eszi.” A szó lehet élet forrása, és halál okozója. Építhet és rombolhat, éltethet és pusztíthat. Az „ártalmatlan”. súlytalannak gondolt, odavetett szavaink is… van, hogy valakit gyógyítanak, és van, hogy mást összetörnek. A szó hatalom!
Ezért óriási jelentőségű, hogyan bánunk szavainkkal. Jóra vagy rosszra, életre vagy halára adatott hatalom beszédünkben. Ezért lássuk, hogy mit tanít az építő, gyógyító, életet adó beszédről a Példabeszédek könyve!
II. Szavaink használata
Öt gondolat köré rendszerezve fejtem ki, amit a bölcs embernek a beszédről tudnia kell. Találjunk ezek közül egyet, ami a legjobban érint, zárjuk a szívünkbe a kapcsolódó bölcsmondást, és dolgozzunk azon a következő hetekben.
Beszédünk legyen őszinte és egyenes. Szavaink használatának elsődleges mércéje, hogy igazat mondunk-e. Az álnokról, a hazugról, a hamisról ezt olvassuk: „Gyűlöletet rejteget a hazug ajak, és rágalmakat terjeszt az ostoba.” Ennek a mondásnak az az érdekessége, hogy az első fele és a második fele az őszinteség hiányának két ellentétes oldalára mutat. „Gyűlöletet rejteget a hazug ajak” – aki szépen, finoman, lágyan beszél – de ez csak olyan hízelkedés, ami valójában gyűlöletből fakad. Jól tudsz hízelkedni, ismered a szó erejét, és eléred vele a célod. Miközben az illetőt nem tartod sokra, saját céljaid érdekében dicséred. Manipulálsz, és ennek érdekében használod a hatalmad, a dicsérő, az elismerő szó hatalmát. „Rágalmakat terjeszt az ostoba” – itt éppen az ellenkezője zajlik. Rosszat mondasz valakiről, akár tudatosan, akár csak szokásból továbbadva a hírt. Ugyanaz mozgatja, mint ez előzőt: egyéni érdek. A pletyka és rossz hír keltés romboló erejéről így beszél a bölcs máshol: „A rágalmazó szavai, mint a jó falatok, behatolnak a test belsejébe.” Mint a jó falatok… A pletykás, a rágalmazó olyan, mint az az ember, aki meglátja a finom falatokat, morzsákat, és azonnal bekapkodja. Halljuk és felcsipegetjük. Érdekes, édes, különleges… a hír. Majd elraktározzuk. A rágalmazó szavak behatolnak az emberbe, és ott maradnak. Van valaki, akit nem ismersz, hallasz róla valami rosszat, továbbra sincs vele semmilyen személyes tapasztalatod, de ha nevét hallod, azonnal eszedbe jut a rágalom. Erős a szó, de az a kicsi negatív gondolat, az a kérdőjeles kifejezés, ami hozzá benned kapcsolódik, az rágalom. Beszédünk legyen, először is, igaz, a valósághoz hű.
Beszéljünk keves(ebb)et. „A sok beszédnél elkerülhetetlen a tévedés, de az eszes ember vigyáz a beszédre.” Mivel a nyelv olyan nagy hatalom, ezért az, aki - saját esendőségével együtt - ennek tudatában van, visszafogja szavai áradatát. Ha tudjuk, hogy olyan könnyen vétkezünk beszédünkben („tévedés” - vétek), bántunk és ártunk a szavainkkal, akkor bölcs dolog megtartóztatni azt. Vajon tényleg szükségem van-e arra, hogy a beszédemmel magamra irányítsam a figyelmet, megszerezzem mások törődését? Vagy tényleg nekem kell-e beszédem által uralni másokat? Vagy tényleg el kell-e mondanom mindig mindent, ami foglalkoztat? Azonnal kell-e válaszolnom, amikor hallok valamit? Nem lenne-e bölcsebb először egy kicsit gondolkodni? A Példabeszédek rámutat a másik oldalra is: „Még az ostobát is bölcsnek gondolják, ha hallgat, és értelmesnek azt, aki csukva tartja a száját.” Ebben nem kevés irónia van. Még a bolond is bölcsnek tűnik, ha nem beszél sokat… te miért szaporítnád a szót? (Ill. a fiú a katonaságnál, akire olyan tisztelettel néztem… amíg meg nem szólalt)
Beszédünk legyen higgadt. „A higgadt válasz elhárítja az indulatot, de a bántó beszéd haragot támaszt.” A harag olyan, mint a tűz, a higgadt beszéd pedig kioltja annak lángolását. Amint a bosszús válasz felszítja a másik ember indulatának tüzét, úgy csendesíti le a megfontolt, nyugodt, józan beszéd az indulatot. A higgadt, türelmes beszéd erejéről egy meghökkentő képben is beszél a Példabeszédek könyve: „Türelemmel a fejedelmet is rá lehet beszélni, és a szelíd szó a csökönyösséget is megtöri.” Az eredeti szövegben így olvassuk: a szelíd, lágy nyelv a csontot is megtöri. A kép tehát meglepő: nyelv, amely csontot tör? De éppen ez adja az üzenet erejét, miszerint még a kemény vezetőt is megtöri a türelmes, higgadt, józan beszéd.
Beszédünk legyen kedves, gyógyító. Egyetlen igét hozok a számos erre vonatkozóból: „Lépes méz a kedves beszéd: édes a léleknek és gyógyulás a testnek.” Lépes méz… amikor arra gondolsz, hogy milyen, amikor a méz selymes és lágy íze szétolvad az ajkadon (bár van, aki utálja a mézet…), azonnal érzed, milyen a gyógyító, támogató, megerősítő, kedves beszéd természete. Két dolog kell, hogy összekapcsolódjon ahhoz, hogy szavaink kedvesek legyenek: kegyelem és igazság. Az igaz szó kegyelem, jószándék nélkül lehet tőrdöfés; a kedves beszéd igazság nélkül hízelkedés. A kedves beszédű ember úgy nevezi néven a rosszat, a bűnt, hogy a másikat nem elítéli, földbe döngöli ezzel, sőt bátorítja, felemeli. Ugyanakkor nem fedi el az igazságot. A kedves beszéd így szolgál testi-lelki felüdülést. A méznek akkor is volt, ma is van gyógyító szerepe, ezért is jól választott a hasonlat: lépes méz a kedves beszéd.
Beszédünk legyen alkalmas, helyénvaló. „Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige. Mint az aranyfüggő és a színarany ékszer, olyan a bölcs feddés a szófogadó fülnek.” A megfelelő szót, a megfelelő időben – ez a bölcsesség lényege. Nem az a kérdés, hogy igaz-e, amit mondani készülök, hanem az, hogy mikor, hol, hogyan mondjam azt. Figyeljünk a képre: mint az aranyalma ezüsttányéron – az aranyalma valamilyen dísztárgy. Mint az aranyfüggő és a színarany ékszer – egy gyönyörűen megmunkált, művészi szépségű ékszer van a szemünk előtt. A helyén mondott szó ebben a képben összekapcsolódik a művészi megmunkálás finomságával, gondosságával, precizitásával, valamint a műalkotás értékességével és vonzerejével. És valóban erről van szó, igazat mondani nem nehéz, de a megfelelő időben, a megfelelő módon szólni művészet. Megfontoltságot, átgondolást és figyelmet igényel. Sokan elégedetten mondják magukról: ami a szívemen, az a számon. Ez a fajta „őszinteség”, mert annak nevezik, sokkal inkább bolondság, mert az ilyen embernek fogalma sincs a helyén mondott szó szépségéről, hasznáról. Elronthatsz valamit azzal, hogy rosszkor mondod, amit mondasz. Lehet, hogy örömöd van – de fel tudod mérni a másik ember helyzetét, és képes vagy-e arra, hogy magadban tartsd az örömöd, mert a másiknak nehézsége van? Lehet, hogy valami feszít, valami teher van rajtad – de biztos, hogy azonnal ki kell adnod, megfontolás és a másik ember helyzetének átgondolása nélkül? Lehet, hogy megláttál valamit, de biztosan azonnal figyelmeztetni kell a testvéredet? Vajon kész rá, hogy befogadjam, amit mondanod kell? Persze lehetséges, hogy nem elhamarkodottak vagyunk, hanem elkésünk. Már régen ki kellett volna mondani, de te csak halogattál. A bölcs ember elég erős, hogy ne mondja, amíg nem jön el a megfelelő pillanat, és elég erős, hogy kimondja, amikor eljött az idő. Van, akinek nincs bátorsága mondani, amikor mondani kell. Van, akinek nincs ereje nem mondani, amikor hallgatni kell. És honnan tudhatom, hogy mikor kell mondani és mikor kell hallgatni? A különbségtétel művészete a bölcsesség.
Őszinte beszéd, kevesebb beszéd, higgadt beszéd, kedves beszéd, és az alkalomnak megfelelő beszéd – válaszd ki, hogy melyik területen szükséges növekedned. Zárd szívedbe a kapcsolódó bölcsmondást, forgasd magadban, hordozd imádságban. Ugyanakkor azt is érezzük, hogy ezek összetartoznak. Hogy van valami közös gyökér, és lehet, hogy az egyik tanács inkább megszólít, mint a másik, de ha a gyökérben nincs változás, úgy a gyümölcs sem lesz más. Megfontoltság, visszafogottság, türelem, szeretet – ezek ott állnak mindegyik bölcsmondás mögött. Ezért végül tekintsünk mélyebbre, szavaink forrására.
III. Szavaink forrása
Hogyan változhatunk a beszédünkben? Egy ideig gyakorolhatunk önfegyelmet, de egyszer csak kirobbanunk, és oda a higgadtság. Rávehetjük magunkat a kedvességre – de vajon mennyire lesz az így igazi, és meddig bírjuk ezt? Egy másik kérdés pedig, hogy ha a Példabeszédek szerint a szavak bölcs használata élet is, vajon mire jutunk, ha ragaszkodunk az igazsághoz, a szelídséghez, a kedvességhez, ha visszatartjuk a beszédünk és figyelünk a másikra. Nem az a következménye ennek, hogy a világ farkastörvényei szerint eltipornak?
Ezekre a kérdésekre csak úgy nyerünk választ, ha megértjük szavaink forrását. „Színezüst az igaz ember nyelve, a bűnösöknek a szíve is keveset ér.” Ebben a mondásban a nyelv, beszéd és a szív, az ember bensője párhuzamban állnak. A bölcs tanítása szerint szavaink elválaszthatatlanok szívünktől. A forrás határozza meg, hogy mi fakad fel. A beszédünk, akár jó gyümölcsöt terem, akár rosszat, a szívünket, a bensőnket, a lényünket mutatja meg. Még tömörebben: amit mondunk, az vagyunk. Egy utolsó bölcs mondás szerint: „Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” Így foglalja össze Jézus a lényeget. A jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa rossz gyümölcsöt. A jó ember jó kincséből jót hoz elő, a gonosz a gonoszságból gonoszt, mondja Jézus. Mit jelent ez konkrétan?
Az első, hogy ha tényleg változtatni akarunk a beszédünkön, elismerjük, hogy ez sokkal többet kíván, mint amit önfegyelemmel, figyelemmel elérhetünk. Nekünk kell változni, mert velünk van a baj, a szívünkkel, a lényünkkel, nem a beszédünkkel. Ezért próbáld meg a beszédedben felismert gyengeséget összekötni bensőddel! Hogyan függ össze a hamis beszéd, a türelmetlenség, a fecsegés és bőbeszédűség, a rágalmazás, a bántó nyelv azzal, ami benned lakik? Például lehet, hogy azért vagyok elhamarkodott, mert nem tisztelem a másikat, büszke vagyok? Lehet, hogy azért nem vagyok őszinte, mert a szívem fő indítéka a haszonszerzés, és ennek rendelem alá a beszédem? Lehet, hogy azért nem tudok kedvesen és gyógyítóan szólni, mert magam is telve vagyok keserűséggel, bánattal? Lehet, hogy azért nincs erőm kimondani az igazságot, amikor meg kellene tennem, mert mindig csak az irányít, hogy mások szeretetét megszerezzem?
Amint megismered az ige tükrében nemcsak a viselkedésed, hanem a szíved, felismered, hogy szabadítóra, gyógyítóra van szükséged. Ez pedig nem más, mint Jézus Krisztus, akinek gyógyító szavai szeretettel és igazsággal teli szívéből fakadnak. Ha nem ismered őt, kezdd el tanulmányozni a szavait, olvasd a Bibliát. Amint megismered, meglátod, mennyivel több, mint tanító. Nem tanácsokat ad, hanem Úrként és Szabadítóként jelenik meg, és kész belépni az életedbe. Megbocsátja hiábavalóságaink, eltörli hamisságunk, biztosít szeretetéről, átformálja a szívünk, a lényünk. Amikor igazságot, szelídséget, önmegtartóztatást, kedvességet, higgadtságot szeretnénk begyakorolni a beszédünkbe – akkor jutunk valóban előre, ha magát, Jézust „gyakoroljuk be a szívünkbe”, azon a ponton megnyílva előtte, ahol felismerjük lényünk bűnös és sebzett voltát.
És végül egy kérdés maradt: lehetséges-e ilyen beszéddel, ilyen szívvel valamire jutni? De itt nincs más válasz, mint hogy Jézus visszakérdez: mire szeretnél jutni? Mert a végső kérdés nem bármilyen relatív eredmény ebben az életben, hanem az, hogy kiéi vagyunk? Kihez tartozunk? Mivel telik meg a szívünk? Ne feledjük, a bölcsesség kezdete az Úrnak félelme! ÁMEN!
Lovas András

Múlt héten férfi és nő kapcsolatáról beszéltünk a Példabeszédek könyvének bölcsmondásai alapján. Azzal foglalkoztunk, hogy mi az a gyakorlati életbölcsesség, amit ebben a bibliai könyvben összegyűjtöttek, és amely apáról fiúra száll a jól működő párkapcsolat érdekében. A Példabeszédek bölcsessége alapján a következő öt területet neveztük néven: helyén megélt szexualitás, bensőséges barátság, jól menedzselt otthon, a konfliktusok időben történő kezelése, és szövetséges kapcsolat. (Végül pedig azt is láttuk, hogy ezzel együtt a jó kapcsolatot Isten ajándékának látja és láttatja…) Mindezt azért elevenítem fel, mert miután beszéltünk a házasságról pozitív, építő, megerősítő értelemben (mire tanít a bölcs?), a mai napon a másik oldalról közelítünk: mitől óv a Példabeszédek könyve? A sorrend nem véletlen; meggyőződésem, hogy csak úgy és akkor lehet valaminek a tiltásáról beszélni, ha mellé helyezzük a megerősítést is. A mai textus erőteljes intés a házasságtöréssel szemben.
Amikor belevágunk ebbe a témába, amely hangsúlyos helyet foglal el a könyv első kilenc fejezetében, ki kell mondanom, hogy nem távoli kérdésről van szó, és nem olyan jelenségről, amely „valahol kint” található. Történt a gyülekezetben is, vezetett váláshoz, estek szét családok. Éppen ezért mindenféle finomkodás vagy mentegetőzés nélkül, nyíltan, őszintén, gyakorlati módon fogok beszélni. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy szemérmesen kerülgessük a témát. Valamint azt is érdemes tudatosítani, hogy ha személyesen nem is érint a kérdés, a legtöbben mégis találkozunk vele munkahelyen, barátok közt, tágabb családban. Fontos, hogy Isten rendjét értsük is magunkba zárjuk. A következő formában fogom kifejteni a textus üzenetét: 1. Mi vezet a házasságtöréshez? 2. Mi a házasságtörés következménye? 3. Mi a házasságtörés ellenszere?
Bevezetőül még ismét meg kell jegyeznünk, hogy bár a Példabeszédek könyve elsősorban apák-fiak összefüggésében születik, és így a férfi-nő kapcsolatra vonatkozó tanítást és intést a férfiak szempontjából fogalmazza meg, mindaz, amit a házasságtörésről elmond releváns mind a férfiak mind a nők számára.
 
I. Mi vezet a házasságtöréshez?
Egy történetet hallottunk, amelyet a bölcsességre való intés szavai kereteznek. Nyilvánvaló, érezzük is, hogy ez a történet műfaját tekintve tanmese, amelynek szerepe az, hogy megerősítse a visszatérő intést, amelynek fényében az értelmes elkerüli az idegen asszonyt, a más férfi asszonyát. A házasságtörés útját szemléletesen adja elénk abban, ahogy megrajzolja a céltalanul kóborló tapasztalatlan ifjút, majd a zsákmányra vadászó nőt, és az utat, amelyet bejárnak. Bemutatja a sebezhetőséget, valamint a leselkedő veszély erejét. Lássuk ezeket!
A sebezhetőség. A „tapasztalatlanok” a még nyitott, hajlítható ifjak, akiknek még nincs bölcsessége, de akik ugyanúgy elindulhatnak a bölcsesség és az élet, mint a bolondság és a pusztulás útján. Köztük van az a fiú, aki „esztelen.” „Az utcán járkált, egy utcasarkon, és megindult a ház felé, esti alkonyatkor, a sötét éjszaka közepén.” Az egész helyzetben van valami homályos, valami ambivalens. Nem gonosz ez a fiú, de nem is világos, miért kóborol az éjszakában. Bizonytalanság, céltalanság érződik, de mégis olyanfajta céltalanság, ami mégsem teljesen ártatlan. Mintha a gondolatai hátterében nem is annyira lenne céltalan. Vajon meglepődik-e, teljesen váratlanul éri-e, amikor „egyszer csak egy asszony termett előtte, parázna nőnek öltözve…”? Véletlenül járt-e éppen arra? Vagy véletlenül éppen arra járt éppen abban az időben? Ez a férfi abszolút sebezhető a reá leselkedő veszéllyel szemben. Esélye nincs ott és akkor, ilyen kitett állapotban más utat járni, mint ahova a történet kifut.
Ez az a sebezhetőség, amire ez a történet – a tanmese keretén túl is – rámutat. Minden házasságtörés véletlen – vagy nem is annyira véletlen - céltalanság, elbizonytalanodás magányából fakad. Ahol két ember összeforrt, egymást szereti, tiszteli, működik a kapcsolatuk, ott kicsi a valószínűsége annak, hogy valaki abba a szövetségbe betör, ill. valamelyik fél onnan kitör. Amikor a kapcsolat nem működik, amikor hiányok lépnek fel, akkor egyik vagy másik fél hasonlóan kóborol, kitéve magát minden ragadozónak. Ennek megértéséhez nézzünk rá egy pillanatra a korábban említett öt dologra, amelyek a jól működő kapcsolathoz tartoznak.
Helyén megélt szexualitás – talán emlékezünk, hogy az 5. fejezet milyen elragadtatva ecsetelte a szerelem testi dimenziójának gyönyörűségét. Persze ki tud ez üresedni, ha nincs mellette a barátság, a közös teherhordozás, a konfliktusok rendezése, a szövetség. Hiába a csodálatos szex, évek alatt üressé lesz, ha nincs mellette mindaz, ami egyéb értelemben is táplálja a kapcsolatot. És amikor kiüresedik a szex, sokan azt hiszik, az a megoldás, hogy másik társ kell. Fel kell dobni a szexuális életet. Sebezhetőek lettek… Da akkor is baj van, ha férfi és nő nem élik meg a testi egységet. Az egyik azt fogja gondolni, hogy „de ez nekem akkor is jár” – és már készen áll a magyarázat, eldől valami belül. Véletlenül éppen arra fog járni… Hasonlóan sebezhető az a házastárs, aki barátként, társként magad magára. Van olyan, amikor a házasságtörés barátsággal, jó beszélgetésekkel kezdődik. Jobban megértjük egymást, mint a párommal. Nem vagytok társak – majd valaki társ lesz. Ennek egyik esete, amikor ez „lelki barátság”, az Isten dolgairól beszélünk… Észrevétlenül szövődik a kötelék, mert magányosak maradtunk. Hasonlóan a közös teherhordozással. Ha valaki teljesen egymaga marad a terhekkel, sebezhetővé válik. Neheztelés uralkodik el a szívében, és egyszer csak kerül valaki, aki vigasztalja. Végül pedig a szövetség – a házassági elköteleződés. Miért nem vesz feleségül a gyermekeim apja, akivel együtt élek? Mi lehet a mögött, hogy nem kész hűséget fogadni ez a nő? Láttam olyat, amikor valaki későn kapcsolt, hogy feleségül kellett volna vennie gyermekei anyját. Mert neki nem volt fontos, valahogy nem értette meg, hogy a lánynak meg az lett volna. Azután az asszony egyszer csak kisétált a kapcsolatból, amelyben soha nem mondták neki, hogy annyira értékes vagy, hogy akármi lesz, én melletted maradok.
Sebezhetőek vagyunk. Számos pár élete a negyvenes éveikben bomlik fel. Az élet közepének válságát nem tudják elhordozni, és újat akarnak kezdeni, mindent elölről. Elégedetlenek, és az elégedetlenség sebezhetővé tesz. És ebben a sebezhető helyzetben, elbizonytalanodásban már később kideríthetetlen, hogy véletlenül miért ott kóboroltunk, azt mondtuk, azzal találkoztunk, úgy tettünk, ahogy… Véletlenül? Csak beütött? Vagy már azért voltunk, hogy végre beüssön? Aki játszik a tűzzel, az meg fogja égetni magát. Nézzünk szembe a sebezhetőséggel, ne engedjük önmagunkat becsapni, hogy csak véletlenül kóboroltunk arra… (ugye, ezt a képes nyelvet le tudjuk fordítani?).
A leselkedő veszély ereje. A sebezhető és gyenge ifjú mindent elsöprő erejű támadással találja magát szembe. Színre lép az asszony - „egyszer csak egy asszony termett előtte” – és indul a vadászat. Egyenlőtlen a küzdelem, hiszen a bizonytalanul kóborló ifjúval szemben egy mindenre felkészült nő áll, aki tudatosan keresi az áldozatot: „hol az utcán, hol a tereken van, és minden sarkon leselkedik.” Innentől az egész leírás az asszony taktikáját mutatja be, amelynek lépéseit így mutatja be Derek Kidner (Proverbs, 75). Az első lépés a sokkolás: „megragadta, megcsókolta…” Másodszor elhangzik egy álságos kerettörténet arról, hogy ez a nap, a békeáldozat napja, különleges ünnep, ezért a lehetőség visszautasíthatatlan. A harmadik lépés a hízelgés: „azért jöttem ki eléd, hogy megkeresselek téged, és rád találtam.” Minden rólad szól, csak te kellesz – mondja (miközben, amint később kiderül, otthon gyűlnek a skalpok). Negyedszer érzéki csábítás: „Terítőket terítettem fekhelyemre, egyiptomi színes szőtteseket; illatossá tettem heverőmet, mirhával, aloéval és fahéjjal. Jöjj, ittasodjunk meg a gyönyörtől reggelig…” Végül a megerősítés: „Nincs itthon a férjem, messze útra ment … csak holdtöltekor érkezik haza.” A történet elbeszélője hangsúlyozza a folyamatosan áradó, ismétlődő, sulykoló szavak, mondatok szerepét: „Sok beszéddel rá is vette, hízelgő szóval elcsábította.”
Amint korábban mondtam, ez a történet tanmese, azaz nem egy valós asszonyról és valós ifjúról szól, hanem egy jelenségről. Azt is látnunk kell, hogy a Példabeszédek könyvének nem az az olvasata, hogy minden házasságtörést csábító nőkre hárít – egyrészt, mert mindvégig a férfit óvja, tehát őt felelőssé teszi, másrészt, mert itt is igaz, amit a férfi szempontból történő megfogalmazásról mondtunk. Nem azért ír a csábító nőről, mert minden nőt eredendően annak tartana, mint akik veszélyesek a férfiakra (ismerünk ilyen ideológiát), hanem azért, mert férfiakhoz szól. Éppen ezért, amikor mi ma a sebezhetőség és leselkedő veszély kérdéseit vizsgáljuk, szabadon tágíthatjuk e történet kereteit úgy, hogy mind férfi mind nő számára releváns legyen. Hogyan jelentkezik ma a leselkedő veszély ereje?
Hasonlóan az asszony jól felépített és szinte kivédhetetlen taktikájához, a mai kultúra, a mai értékrend, közbeszéd, minták mind-mind elsöprő erejű támadást intéznek a házassági hűség ellen. Talán nem tévedek, ha ennek valóságát azzal próbálom összefoglalni, hogy a mai korban a norma inkább a házasságtörés, mint a házassági hűség. Hiszen mi a mai olvasata az előbb hallott történetnek? Mit mondanának a barátaid, munkatársaid, vagy milyen reakciókat olvashatnál erre a történetre internetes fórumokon? „Micsoda mázlista a srác!” – ez lenne az első. „Ha az asszonynak szüksége volt rá, ki mondhatná és milyen alapon, hogy ez helytelen? Csak ő érezheti ezt.” Vagy: „Úgy kell az ilyen bolond férjnek, miért hagyja magára az asszonyt? Mit gondolsz, ő mit tesz az üzleti úton?” Vagy: „Minden nő pontosan ilyen, mind hűtlen, te mást vársz?” El tudod-e képzelni, hogy valaki ilyet írjon: „az asszony bűnt követett el, a fiú is vétkezett, mert Isten rendjét és a házassági szövetséget sértették meg”? Ilyet senki nem mond… Ezt értem a leselkedő veszély ereje alatt. Mindannyiunkat ezek a típusú üzenetek bombáznak, ezeket halljuk és olvassuk a környezetünkben, ezekkel találkozunk a filmekben, ezek jelennek meg ma haladó bölcsességként. Szavak, szavak, szavak és szavak, szavak, szavak – egészen addig, amíg egyszer csak már benned szólalnak meg, és magad sem tudod, mi az igazság, mit hiszel, mihez tartsd magad. Magad sem tudod, mikor azonosultál a lehetőséggel. De egyszer csak elindulsz… Ez lesz a házasságtörés melegágya: ó, ez csak egy rövid kaland, ami feldobja a kapcsolatunkat a párommal. Ez csak egy barátság, ami kissé felfrissít, kimozdít. Ez csak néhány kávézás, ártalmatlan. Egyszer, többször nem, de ki kell próbálni; úgysem derül ki. - És ami elkezdődik, egyre jobban erodálja a hűséged, megrontja a gondolkodásod, rabul ejti az érzelmeid, hazudozásba vezet. Egyre jobban igazolod magad, egyre jobban vádolod a párod… A házasságtöréshez vezető úton tehát először a felek sebezhetővé válnak, elbizonytalanodnak, a kapcsolatuk kihűl; másodszor elerőtlenedve belesodródnak abba, amit a mai világ úton útfélen reklámoz.
 
II. A házasságtörés következménye: halál
A történet előadója erőteljes képekkel beszél a férfiról, aki végül beadta a derekát: „Az meg követte őt oktalanul, ahogyan a bika megy a vágóhídra, mint egy bilincsbe békózott bolond. De végül nyíl hasít a májába. Úgy jár, mint a kelepcébe siető madár, amely nem tudja, hogy az az életébe kerül.” Olyan ez az ember, olyan a házasságtörő, mint a néma állat, amit megkötözve visznek a vágóhídra, mint a kelepcébe csalt madár, ami semmiről sem tud. Ezeket a képeket erősíti meg a történetet követő summa: „Mert sok embert ejtett el megsebezve; életerős volt mind, akiket meggyilkolt. Háza a holtak hazájába vezet, a halál kamráiba visz le.”  A házasságtörés következménye pusztulás, széthullás, halál. Ezek a képek beszédesebbek annál, mint ha felsorolnám, hogyan vezet a halálba… Mégis, mondjuk ki, nevezzük néven (amint a Példabeszédek is teszi egy másik helyen, 6.27-35).
Egyszer azt mondta egy férfi könnyes szemekkel, hogy ha mindazt tudja húsz évvel korábban, amit a Biblia a házasság működéséről mond, akkor nem hagyja ott a feleségét és nem kezd viszonyt egy házas nővel. Miért beszél így valaki? Mert amikor ez történt, nem látta a következményeket. Akkor csak a sodrás ereje létezik… és nem tűnik az út halálos útnak. De halálos út, mert a házasságtörés pusztulást hoz egy család életébe. És akármilyen erősen is beindul az önigazolást és kifogásokat gyártó emberi szív, akkor is pusztulás jár a házasságtörés nyomában. Lehet, hogy húsz év kell, hogy meglásd, mit okozott ez a párod életében, hosszú távon, és mit okozott a gyermekeid életében. És lehet, hogy húsz év kell ahhoz, hogy elismerd, valóban romboltál, másokat és magadat is. Mert a házasságtöréssel önmagad is megrontod, hiszen mindvégig magyarázkodnod kell, mindvégig vezekelni kell, és soha nem leszel többé biztos – sem magadban, sem egy másik párban. És a házasságtörés halált okoz, mert Isten ítéletét vonja az emberre. Lehet, hogy ennek elismeréséhez is kell húsz év… és lehet, hogy az sem elég, és lehet, hogy azonnal tudod. „Háza a holtak hazájába vezet, a halál kamráiba visz le.” Mint a vágóhídra hurcolt állat, akinek nyíl hasít a májába… mint a kelepcébe tudatlanul siető madár, amely nem tudja, hogy ez az életébe kerül…
Miért ilyen szókimondó, nyers, elrettentő a bölcs? Azért, hogy hogy megőrizzen és megtartson. Mégis azt kell mondanunk, hogy ez nem elég. Nem elég tudni, hogy mi lesz öt, vagy tíz, vagy húsz, vagy negyven év múlva… mert amikor beszippantani készül az örvény, nem érdekli az embert a messze jövő. Ezért a bölcs nemcsak óv, nemcsak int, hanem megpróbál rávezetni arra az útra, ami megtarthat.
 
III. A házasságtörés ellenszere: a bölcsesség
Mi a házasságtörés ellenszere? Nem pusztán az óvás, nem pusztán a jól működő kapcsolat fenntartása, ápolása, hanem végső értelemben a bölcsesség magunkhoz ölelése. A történetet a következő sorok vezetik be: „Fiam, őrizd meg szavaimat, és zárd magadba parancsaimat! Tartsd meg parancsaimat, hogy élj, tanításomat őrizd, mint a szemed fényét! Kösd ujjaidra, írd föl szíved táblájára!” Mindez az Istentől való bölcsesség befogadását jelenti. Nem pusztán arról van szó, hogy egy külső törvényt betartsunk, hanem arról, hogy ez a törvény, parancs, útmutatás, bölcsesség a magunkévá legyen, a szívünk kőfalaira legyen felírva. Mi ennek a jelentősége? Az, hogy ha egészen mélyen belénk vésődik az isteni útmutatás és rend, akkor megőriz, megtart a legnehezebb helyzetben, a sebezhetőség és ránk támadó veszély idején. Az ijesztő következmények nem elég erősek ahhoz, hogy az embert megőrizzék; itt sokkal nagyobb erőre, hatalomra van szükség, mint az óvás. Arra, hogy a bölcsesség magához kössön bennünket. Figyeljük, hogyan folytatja a példabeszédek könyve: „Mondd a bölcsességnek, hogy nővéred, és az értelmet nevezd jó ismerősödnek, hogy megőrizzen a más feleségétől és a hízelgő szavú idegen nőtől.” Van olyan magyarázat, amely szerint nem véletlenül ezekkel a sorokkal vezeti be a szerző a tanmesét, hiszen a „nővéred” és a „jó ismerősöd” férfi és nő bensőséges kapcsolatára utalnak. A „nővér” szó az Énekek énekében egyértelműen a szerelmesre vonatkozik, és erotikus felhanggal bír. Ha e mellé hozzátesszük, hogy a 9. fejezetben a bölcsesség és bolondság asszonyok képében jelenik meg, amelyben a bolondság parázna nő, akkor még egyértelműbb az utalás. Öleld magadhoz a bölcsességet, hiszen egyedül így menekülsz meg az idegen asszony csábításától. A bölcsesség magunkhoz ölelése pedig nem más, mint mély személyes kapcsolat az Úrral, aki szintén a házasság nyelvén beszél rólunk, beszél velünk szeretetétől, hűségéről, elköteleződéséről.
Mi tehát a házasságtörés ellenszere? Ne pusztán parancs, tiltás, módszer, hanem leginkább annak magunkhoz ölelése, aki Jézus Krisztusban magához ölelt bennünket. És ha meg akarjuk érteni, hogyan ölelt minket magához Isten Krisztusban; sőt, ennél többről van szó, ha azt akarjuk, hogy a szívünket foglyul ejtse Istennek bölcsessége, hogy a szívünk falára fel legyen írva, az ő szeretete, akkor érdemes egy pillantás erejéig visszatérnünk a tanmeséhez. Hiszen nem téveszthetjük szem elől a különös, meglepő, talán megbotránkoztató párhuzamot a házasságtörő férfi és Jézus Krisztus között. A férfiről ezt olvastuk: „Az meg követte őt oktalanul, ahogyan a bika megy a vágóhídra, mint egy bilincsbe békózott bolond.” Jézusról meg így szól Ézsaiás próféta (amit megerősít az Újszövetség is): „Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki a száját.” Az egyik saját bolondsága következtében megy a holtak házába, mint az oktalan állat, némán, tehetetlenül. A másik tökéletes ártatlanságban, a mi bolondságunk miatt, helyettünk és értünk megy a vágóhídra, a holtak hazájába, minden gyalázkodás, védekezés nélkül. Az egyik a házasságtörő, aki pusztulást okoz, és Isten ítéletét vonja magára, a másik az Isten Fia, aki gyógyít, szabadít, szeretetet cselekszik, majd elhordozza Isten a bűn felett kimondott halálos ítéletét. Hogyan lesz ez ellenszere a házasságtörésnek?
Először úgy, hogy az fogja szívünkbe vésni Isten irántunk való szeretetét, kegyelmes ölelését, ha elmélyedünk a megváltás és bocsánat e hatalmas titkán. Egészen konkrétan, minél jobban szereted Istent, minél hálásabb vagy neki azért, hogy így szeret, annál jobban fogod utálni a bűnt. Annál erősebb lesz benned, hogy a parancsai szerint akarsz élni, hiszen az az élet. Másodszor, ha Isten ítélete rajtad van ma az elkövetett házasságtörés miatt, akár húsz év után, akkor is itt találod az ellenszert: minden bűnöd büntetését elhordozta, hogy te bocsánatot kérj, bocsánatot nyerj, és szabad emberként élj tovább. Kérjük hát, engedjük hát, hogy Isten bölcsessége, Krisztus keresztjének titka, rabul ejtse szívünket, és magához öleljen bennünket! ÁMEN!

A bölcsesség – otthon. Mit tanít a Példabeszédek könyve a bölcs életről a családi kapcsolatokban? Hogyan éljünk bölcsen ott, ahol a leginkább önmagunk vagyunk, ahol a legkevésbé tudunk más képet mutatni, mint a valóság? Valamint ott, ahol a leginkább vágyjuk a békességet, az elfogadást, a szeretetet, és ahol a legfájdalmasabb, amikor zsákutcába jutnak a kapcsolatok. A mai napon a férj-feleség kapcsolatot vizsgáljuk. Először azt lássuk, hogy mit tanít a Példabeszédek könyve a házasság működéséről, majd azt, hogy hogyan találhatunk jó társat. Mielőtt ebbe belevágnék, két előzetes megjegyzést szükséges tenni. Az első, hogy amikor a bölcsességirodalom férfi és nő kapcsolatára vonatkozó tanítását vizsgáljuk, mindez nem választható el attól, amit az Isten szerinti bölcsesség az élet számos más kérdéséről mond. Ha valaki bolond - a kapcsolatában is bolond. Ha valaki irigy, vagy lusta, vagy nem tudja kezelni az indulatait, nincs benne alázat, akkor nem szigorúan vett férfi-női problémái lesznek a párkapcsolatában, de mégis nehéz helyzetben fogja találni magát. A párkapcsolatban az a félrevezető, hogy a saját bolondságunkat nagyon könnyen a másik tökéletlenségére fogjuk. A másik megjegyzés, hogy – amint már többször elhangzott – a Példabeszédek könyve elsősorban fiatal fiúkat szólít meg, és ezért sok kérdést a férfiak szempontjából láttat. Még mielőtt valaki felháborodik, hogy pl. miért csak a „zsémbes asszonyról” olvasunk, de nem hallunk mondást a férfiak gyengeségeiről, ne tévesszük szem elől, hogy dehogynem – csak nem a párkapcsolatra vonatkozó bölcsmondásokban. Hányszor olvasunk a bolond fiúról? – és egyszer sem a bolond lányról. Vajon a lányokra nem vonatkozik mindez? Dehogynem, érezzük, tudjuk jól, még akkor is, ha nem így fogalmazták meg a bölcs mondásokat.
 
I. A házasság működése
Mi szükséges ahhoz, hogy jól működjön férfi és nő kapcsolata? Természetesen erről a kérdésről könyveket írtak tele, és elhangzott már minden és mindennek az ellenkezője. És ha valaki azt mondaná, hogy ez a kérdés megválaszolhatatlan, egyetértek vele. Nem hiszem, hogy pontos receptet lehet adni, és ha azt mindenki betartja, garantáltan jó lesz a főztje, azaz a kapcsolata. Nem is gondolom, hogy teljes és kimerítő választ adok ma erre a kérdésre. De szeretném átadni azt a néhány gondolatot, amelyről a Példabeszédek könyve egyértelműen szól. Mi szükséges ahhoz, hogy férfi és nő kapcsolata jól működjön? A válaszok: helyén kezelt szexualitás, bensőséges barátság, jól menedzselt otthon, konfliktusok kezelése, valamint szövetséges kapcsolat. Mindezek önmagukban is felölelhetnék egy-egy teljes igehirdetés témáját, ezért csak a fő hangsúlyokat érintem.
Helyén kezelt szexualitás. Ha valaki megkérdezné, hogy miért éppen ezzel a kérdéssel kezdem, a következő válaszokat adnám. Először, mert a Példabeszédek első kilenc fejezetében meghatározó módon jelenik meg a szexualitás témája, mégpedig a házasságtöréstől valamint a prostituáltaktól való óvás kontextusában. Ne feledjük, ifjaknak ír, és mi érdekli az ifjakat? Másodszor, azért ezzel kezdem, mert amikor férfi nő kapcsolat szóba kerül, a mai világ is szinte azonnal és kizárólag a szexre gondol. Sőt, nő és férfi kapcsolata ma a szexualitással kezdődik, és minden egyéb csak utána következik (ha következik). Egyre inkább egy-dimenzióssá válik a két nem kapcsolata, és ez az egyetlen, mindent uraló és mást elsekélyesítő dimenzió a testi oldal. A Példabeszédek könyve válasza erre nem az, hogy hanyagolja, leértékeli a szexet, sőt, olyan pozitívan beszél róla, amennyire csak lehet: „Legyen forrásod áldott, és örülj ifjúkorodban elvett feleségednek. Szerelmes szarvasünő és kedves őzike ő, keblei gyönyörködtetnek mindenkor, szerelmétől mindig mámoros leszel. Miért mámorosodnál meg, fiam, a más asszonyától, miért ölelnéd idegen asszony keblét?” És miközben hihetetlenül nyíltan beszél a szex gyönyörűségéről (megmámorosít), szókimondóan és bátran kiáll amellett, hogy ezt „ifjúkorod feleségével” (ifjúkorod férjével – nyugodtan hozzáteheted) élheted meg. „A magad kútjából igyál vizet, és csörgedező vizet a magad forrásából! Ne folyjanak forrásaid az utcára, és patakjaid a terekre! Egyedül tiéid legyenek, ne oszd meg másokkal!” Azt mondtuk, a jól működő férfi és nő kapcsolat egyik feltétele a helyén kezelt szex. És mit jelent ez? Egyrészt, hogy fontos; nagyon magas a mérce, amit ez a költői-erotikus nyelv felállít. Másrészt éppen azért, mert ez ilyen nagy ajándék, óvja és védi az ifjút, hogy ne szórja szét forrásait, a maga kútjából igyon vizet. Egy valakinek tartsa mindezt, egy valakivel élje meg ezt a csodát – mert így tartja Istentől való helyén a szexet. Az Istentől rendelt helyén örömmel megélt szex alapvető férfi és nő házasságának működéséhez.
Bensőséges barátság. Ahhoz, hogy férfi és nő kapcsolata működjön, társaknak, barátoknak kell lenniük. Így óvja a bölcs az ifjakat: „De a bölcsesség megment a más asszonyától, a hízelgő szavú idegen nőtől, aki elhagyja ifjúkorának társát, és megfeledkezik az Isten előtt kötött szövetségről.” „Ifjúkorának társa” – a kifejezés a legközelebbi barátokra vonatkozik, a „társ” a bizalmas jóbarát. Olyan személyről van szó, aki mindvégig közösségben van a másikkal, akik együtt járnak egy úton, ezért társak. Sokakban él, és ma gyakran népszerűsítenek egy olyan képet, amely szerint férfi és nő házastársi kapcsolata, amely egy életen át tartott, igazából csak gazdasági és társadalmi, esetleg gyermeknevelési szempontból volt fontos korábban, de az ember a maga szórakozását, örömét (akár szexuális értelemben, akár barátságra nézve) nem a feleségével élte meg. Ez a gondolat ma erős kritikaként nyilvánul meg az egy férfi és egy nő egy életre szóló elköteleződésével, a házassággal szemben. De nem ez a Példabeszédek elképzelése. Amint a feleséggel való kapcsolatban látja a szexualitás helyét, hasonlóan a házastársakat láttatja úgy, mint akik legjobb barátai egymásnak. Együtt járják az élet útját, és ez nemcsak a testi kapcsolatra vonatkozik, nemcsak gazdasági-gyermeknevelési közösség (az is), hanem barátság is. Ez azt jelenti, hogy van közös érdeklődésük, hasonlóan látnak dolgokat a világból, szeretnek időt tölteni együtt, tudnak beszélgetni sok mindenről – nemcsak a munkájukról és gyerekekről, számíthatnak egymásra és képesek támogatni egymást abban, ahogy kibontakoznak ajándékaik. Ebben az értelemben férj és feleség egymás mellett állnak, egy irányba tekintenek, és jól érzik magukat ebben a közösségben.
Jól menedzselt otthon. „Az asszonyi bölcsesség építi a házat, a bolondság pedig a maga kezével rombolja le.” A Példabeszédek könyve egy teljes fejezetet, ráadásul a könyv záró fejezetét szenteli az ún. „derék asszony dicséretének”, ami ennek a bölcsmondásnak részletes kifejtését adja. Mivel korábban egy teljes igehirdetést szenteltünk ennek a témának, most csak azt hangsúlyozom, amit ez a vers állít. Az „asszonyi bölcsesség építi a házat” a család stabilitására mutat. Férj és feleség kapcsolatában mindkettőnek szerepe van abban, hogy hogyan formálódik a család a családi kapcsolatokban, a gazdasági eredményekben, érzelmi és spirituális értelemben. Újra hangsúlyozom, hogy miközben itt az asszony neveztetik néven, az egész Példabeszédek könyvéből nyilvánvaló, hogy a férfi is felelős mindezekért. A jól működő házassághoz működőképes menedzselés tartozik, aminek része a munkamegosztás, a pénzbeosztás, a gyermekek nevelése, a közös döntések megszületése, a továbbtanulás kérdései… és végtelen mennyiségű ügy. A házastársaknak nem elégséges testi harmóniát megélni, barátságban lenni, meg kell tanulniuk az ügyeket is jól intézni. Ez nem minden, de enélkül nem megy semmi!
Konfliktusok időben történő kezelése. Konfliktus minden kapcsolatban van. De ha a felek nem tudják rendezni időben, elviselhetetlen helyzet áll elő: „Jobb a tető sarkán lakni, mint zsémbes asszonnyal együtt a házban”, valamint: „Jobb a puszta földjén lakni, mint zsémbes és bosszús asszonnyal.” Egy másik mondás a szüntelenül csepegő háztetőhöz hasonlítja a zsémbes asszonyt… (19.13) Ahogyan csepeg a víz, folyamatosan, kitartóan, elviselhetetlenül – úgy árad az elégedetlenkedés, a panasz, a perlekedés a zsémbes asszonyból, folyamatosan, kitartóan, elviselhetetlenül… Ennél még a háztető sarkán is jobb, vagy akár a puszta földön is. Képzeld el a menekülő férfit, aki ott gubbaszt a háztető sarkán, kitéve az elemeknek… mint egy madár egy romba dőlt ház tetején. Tudjátok, hol van ez a hely ma? Pl. a kocsmákban, ahol ott gubbasztanak, mert nem bírják, ami otthon várja őket. Vagy a soha véget nem érő bennmaradásokban, mert az otthoni panaszáradatnál még a munkahelyen is jobb. Még mielőtt megkapnám a magamét, hadd mondjam, én is tudom: a zsémbes asszony legtöbbször nem a semmiből születik. Hanem éppen mindannak a hiányából, amiről eddig beszéltünk: helyén kezelt szexualitás, bensőséges barátság, közös teherhordozás… Lehet, hogy a férfi gubbaszt a tető szélén, önmagát sajnálva, de talán neki is köze van ehhez. Olyan szépen írja Péter apostol: „Ti férfiak … megértően éljetek együtt feleségetekkel, mint a gyengébb féllel, adjátok meg nekik a tiszteletet mint örököstársaitoknak az élet kegyelmében…”(1Pét. 3.7) Miért mondtam, hogy a konfliktusok időben történő kezelése szükséges ahhoz, hogy férfi és nő kapcsolata jól működjön? Azért, mert az itt leírt helyzet éppen annak következményeként áll elő, hogy nem rendezik a hiányaikat, tüskéiket, nehezteléseiket a felek. Ebből lesz a visszahúzódó, magába záródó férfi, és folyamatosan panaszt árasztó asszony. És minél több a panasz, annál jobban kivonul az életből a férfi, és minél inkább kivonul a férfi, annál több az elégedetlenség és a panasz. És minél rosszabb a helyzet, annál szótlanabb a férfi, és minél szótlanabb a férfi, annál bőbeszédűbb a nő (mert ő nő!)… Árad a víz a tetőről a házba, a férfi meg csak gubbaszt elázva, egyre kijjebb húzódva… A barátok elég bölcsek ahhoz, hogy idejében rendezik a konfliktusokat!
Szövetséges kapcsolat. Talán az előzőek után ez a pont - mint a működőképes férfi nő kapcsolat alapja – meglepő, hiszen nem tűnik gyakorlatinak. Mégis, férfi és nő kapcsolatának a Biblia szerint a szövetség az alapja, a kerete, a megtartó ereje. A Példabeszédek könyve is úgy utal a házasságra, mint szövetségre, amikor a házasságtörőről azt mondja, hogy elfeledkezik az Isten előtt kötött szövetségről (2.17). Mi a szövetség? A szövetség, mint kapcsolat, jobban kötelez, mint egy szerelmi kapcsolat… Törvényes. Szerződésen, ígéreten alapszik. Ugyanakkor a szövetség, mint kapcsolat, sokkal melegebb, szeretőbb, mint egy pusztán törvény által szabályozott kapcsolat, mint egy szerződés. Miközben a mai kultúra férfi és nő kapcsolatát a meglévő érzésekre építi (és ezért tart, ameddig tart), a szövetséges kapcsolat, a házasság nem pusztán érzelemre épül, hanem ígéretet, szerződést is magába foglal. Akármi történik, én veled leszek, a tiéd leszek. Ugyanakkor ez nem egy érdekekre épülő szerződés, amelynek célja például két család befolyásának növelése, hanem benne él a szeretet, szerelem tüze. Annyira így van, hogy éppen a szerződéses keret az, ami védett helyet biztosít a bensőségességnek, a testi-lelki kitárulkozásnak és önátadásnak. Ugyanakkor ez a keret ad lehetőséget a konfliktusok kimondásának is, hiszen az ígéret, amit egymásnak tettünk, elhordozza azt is, ha tisztáznunk kell dolgokat. Nem félünk felhozni, kimondani, hiszen tudjuk, hogy ennek a következtében nem fog a másik kisétálni az életünkből. Férfi és nő kapcsolata ebben a szövetséges keretben, a törvényes, kizárólagos, halálig tartó házasságban működik a legjobban.
 
II. Hogyan találhatunk jó társat?
Amennyiben a Példabeszédek bölcsmondása fiatal férfiaknak íródott, ez a kérdés ott van számos mondás hátterében, még akkor is, ha nem direkt módon jelenik meg. Lássuk először a választás tétjét: „A derék asszony urának koronája, de mint a csontszú, olyan a szégyentelen.” A bölcsmondás jelentése, hogy a férj büszke feleségére, annak jelleme, munkája, rátermettsége következtében. A szégyentelen asszony olyan, mint a csontszú – annyi fájdalmat, nyomorúságot okoz, hogy az belülről rág, felemészt. Helyezzünk ide egy másik mondást: „Mint disznó orrában az aranykarika, olyan a szép asszony, ha nincs jó ízlése.” Ez megrázó. Az aranykarika, aranygyűrű, egy szépen megmunkált értékes ékszer – a disznó orrában, amely a trágyát túrja. Hogy jön az a kettő össze egy mondatban, egy képben!? Mit mond ez? A „jó ízlés”, azaz a belátás, megfontoltság, körültekintés nélküli szépség nem sokat ér… Van olyan magyarázó, aki szerint a bölcsmondás arról szól, hogy a férfi, aki gyönyörű, ámde oktalan és bolond nőt vesz el, magát teszi bolonddá azzal, hogy ezt az oktalan teremtést hordozza. A képben ő a disznó, az asszony az aranygyűrű. A derék asszony urának koronája, de az oktalan, üresfejű akkor sem lesz több mint disznó orrában az aranykarika, ha gyönyörű. Mindezzel a Példabeszédek könyve semmiképpen sem keveredik bele olcsó moralizálásba, hogy a szépség nem számít, stb. Ugyanakkor felteszi, nekünk szegezi a kérdést: olyan nőt keresel, akire tudod, hogy majd büszke lehetsz, vagy csak addig látsz, ameddig a nő szépsége le nem vett a lábadról? Mit keresel, hogyan keresel, hogyan nézel, hogyan ismerkedsz… számtalan kérdés fakad ebből.
Hogyan találhatunk jó társat? Hogyan értékelhetjük a meglévő társat? Van a Példabeszédek bölcsességének egy végső állítása, summája: „A ház és a vagyon apai örökség, de az ÚRtól van az okos feleség.” Valamint: „Aki jó feleséget talált, kincset talált, és elnyerte az ÚR jóakaratát.” A jó feleség, - és bátran tegyük hozzá, a jó férj – ajándék Istentől. A ház és a vagyon, mint örökség tervezhető – de a jó házastárs végső értelemben nem tervezhető. A ház és a vagyon értékes, de az igazi kincs a jó házastárs. Fontos, hogy bölcs légy, nem mindegy, hogy mit tartasz szemeid előtt, hogyan választasz, de a jól működő házasság végül is ajándék, az Úr ajándéka. Mi következik ebből? Imádság. Hálaadás, szüntelen, örömteli, el nem múló hála az Úrnak a jól működő házasságért. Köszönd meg, és ezt a köszönetet, hálát a társad felé is fejezd ki. Hiszen ez a legnagyobb ajándék az életedben… nagyobb, mint örökség, vagyon, ház, karrier, teljesítmény, népszerűség… Isten ajándéka a társad. Valamint imádság fakad ebből annak a szívében is, aki keresi a párját. Olyan imádság, ami nem csak arra koncentrál, hogy szüntesd már meg végre a magányomat, hanem amelyben azzal várod az Úrtól a társat, hogy tudod, mennyire rászorulsz az ő jóakaratára. Miért? Azért, mert enélkül az imádság nélkül minden adott arra, hogy végleg elszúrd a keresést és a választást, hiszen csak a saját szükségedre, csak a saját hiányodra koncentrálsz. De amennyiben tudod, hogy „aki jó feleséget talált, kincset talált, és elnyerte az ÚR jóakaratát,” akkor ebben az imádságban az egész keresést és várakozást adod át Istennek. Amint ez az átadás történik, egyre inkább kikerülsz abból az „imádságból”, amelyben önsajnálat, valamint Isten iránti neheztelés vezet, és egyre inkább valóban rábízod magad, társad, jövőd. Imádságra hívja ez a szülőket is: a második legfontosabb imádság a gyermekedért miközben felnő, hogy Istentől való társa legyen (az első az, hogy megismerje Jézust).
Befejezésül álljon itt az az ige, ami ezt a gondolatot folytatja, és ami felteszi a koronát mindarra, amiről beszéltünk: „Ez a három dolog csodálatos előttem, sőt négy dolgot nem értek: A sasnak az útját az égen, a kígyó útját a kősziklán, a hajó útját a mély tengeren és a férfi útját a leánnyal.” Mi a közös ebben a négy útban? Miért mond el a bölcs hármat, csak azért, hogy valamit elmondjon férfi útjáról a leánnyal? Az, hogy egyik út sem titok, misztérium, fenségesség nélkül való. És ha valakit lenyűgöz, amint a sas vitorlázik az égen; ha megragad, ahogy a kígyó siklik a sziklán; ha elgondolkodtat, hogy egy ember által épített kis hajó hogyan találja meg az útját a tenger hullámai között – akkor még inkább elbűvöl, hogyan lesz férfi és nő eggyé, és hogyan járhatják együtt ezt az utat. Mert a történet vége, az utolsó szó nem más, mint titok és kegyelem. Titok, hogyan működik férfi és nő kapcsolata, és kegyelem, ha mégis működik.
Ez pedig most mindannyiunkat bizalomra hív, akár hol is találjuk magunkat ebben a történetben. Bizalomra és önátadásra. Ha készülsz és vársz egy kapcsolatra – bízz és add át magad Istennek. Ha éppen belépőfélben vagy, az elköteleződés útjára lépve: bízzál abban, aki e titkot szerzette és kézben is tartja. Ha benne élsz a titokban, ha nehéz is, bízzál és engedd át magad. Hogyan tehetnéd ezt meg? Honnan fakadhat ez a bizalom? Egyetlen forrásból, Isten szeretetének átéléséből. Annak átéléséből, megérzéséből, ízlelgetéséből, hogy Isten szeretete megnyilvánult irántunk Jézus Krisztusban. Hogy van egy olyan biztos kapcsolat, kötelék – amelyben nem te vagy az erős, a kitartó, hanem amelyben valaki egyszer és mindenkorra magához hív, magához vont, magához ölelt. Hogy azért halt meg értünk Jézus Krisztusban, és azt hirdeti az ő feltámadása, hogy ő erősen magához szorított. Az ő szeretetétől semmi el nem választhat. És ha ez a szeretet gyökeret ver a szívünkben, ha egyre valóságosabban átformál, egyre jobban felszabadulunk a bizalomra. A bizalomra, hogy amit mi annyiszor elrontottunk, vagy amitől annyira félünk, vagy amiről el sem hisszük, hogy egyszer eljön még – ott a mi Urunk munkálkodni fog. ÁMEN!
Lovas András