Lovas András Dr.

A bölcsesség – otthon. Mit tanít a Példabeszédek könyve a bölcs életről a családi kapcsolatokban? Hogyan éljünk bölcsen ott, ahol a leginkább önmagunk vagyunk, ahol a legkevésbé tudunk más képet mutatni, mint a valóság? Valamint ott, ahol a leginkább vágyjuk a békességet, az elfogadást, a szeretetet, és ahol a legfájdalmasabb, amikor zsákutcába jutnak a kapcsolatok. A mai napon a szülő-gyermek kapcsolatot vizsgáljuk, a következő alkalommal a házastársakra vonatkozó tanítást. A szülő-gyermek kapcsolatról a következők mentén gondolkozzunk együtt: 1. Mi az ideális kapcsolat? 2. Milyen út vezet ehhez? 3. Milyen a megromlott kapcsolat? 4. Hol találhatunk reménységet ebben a helyzetben?
I. Az ideális szülő-gyermek kapcsolat: generációk harmóniája
A család kiegyensúlyozott működése központi téma a Példabeszédek könyvében. Ugyanakkor nem csak abban az értelemben, hogy számos bölcs mondás foglalkozik konkrétan a szülő-gyermek kapcsolattal, hanem azt is látnunk kell, hogy az egész Példabeszédek könyve elhelyezhető abban, ahogyan a szülők – apa és anya - oktatják, bölcsességre vezetik gyermekük (az eredeti kontextusban fiúgyermekük). Minden téma, amiről eddig beszéltünk, része annak, ahogyan a szülők bölcsességre nevelik az ifjakat, illetve ahogy az ifjak elsajátíthatják a bölcsesség útját.
Milyen az ideális kép? Mi születik ott, ahol Isten félelme, tisztelete a bölcsesség kezdete? Két mondás beszél erről szépen, irigylésre méltóan szépen: „Az öregek koronája: az unokák, és a fiak ékessége: az atyák.” A generációk egymásra mutatnak, egymásban lelik örömüket. Az öregek koronája, dicsősége az unokák – azaz a harmadik generációban gyönyörködnek, és ezzel beteljesedve készülnek elmenni. A fiak pedig büszkék ékességükre, ami nem más, mint az „atyák”, azaz felmenőik. A generációk tiszteletben és örömben fonódnak egymásba. A második mondás ugyanezt másképpen hangsúlyozza: „Az ifjaknak dísze az erő, az öregek ékessége pedig az ősz haj.” Amíg az előző mondásban a felek egymásban találják ékességüket, ez a mondás úgy erősíti meg a generációk speciális ajándékait, hogy azok békében vannak egymás mellett. Az ifjak ereje azért lehet dísz, mert az öregek ősz haja is lehet azok ékessége. Az ifjak ereje nem fenyegeti az öregeket („nem kellesz már, gyenge, tehát haszontalan vagy”), az ősz hajú öregek (bölcsesség? tapasztalat?) nem vetik meg és nézik le az ifjak kitörő erejét. Ugyanakkor az ifjak nem vindikálják maguknak a bölcs és tapasztalt mindentudó szerepet, amint az öregek sem akarnak ifjúi izomzattal dicsekedni… Egymásra utaltak és egymást tisztelik és támogatják abban, amijük van.
Ez a család a maga ideális harmóniájában, amikor öröm és gyönyörködés, tisztelet és megbecsülés uralkodik. Lehetséges-e mindez? A mi világunkban a család, mint egység, egyre gyakrabban negatív környezetben jelenik meg. Sokat hallunk a családon belüli erőszakról – és meggyőződésem, hogy szükséges is ezzel őszintén és nyíltan szembesülni a társadalomnak. De mindeközben csendben, észrevétlenül nem az alakul-e ki többekben, hogy a család az elnyomás és erőszak melegágya? Igen, egyre elterjedtebb ez a gondolat. A családok szomorú és fájdalmas széthullásának az időszakában élünk, és ebben oda kell állnunk azon szülők, gyermekek mellé, akik kárvallottjai ennek a folyamatnak. Akik akár nem saját döntésükből egyszülős családban nevelkednek. Figyeljünk a kifejezésre: a „csonka család” nem politikailag korrekt!; az „egyszülős család” kifejezés semleges, nem hordoz olyan értékítéletet, mintha az kevesebb lenne, mint a hagyományos családmodell. Mindeközben nem váltja-e fel az egy férfi és egy nő házasságára épülő családmodellt számos „alternatív modell”, mint pl. az egyszülős család, a „patchwork család”, a meleg párok együttélésére épülő család (örökbefogadás által), stb? És ha mindezek között az ún. „hagyományos család” csak egy lehetséges alternatívává lesz, nem válik-e sokak számára a társadalmi rendre veszélyes, intoleráns, diszkriminatív az az álláspont, amely továbbra is az egy férfi és egy nő házasságára épülő családot tekinti mércének, Isten által teremtett rendnek? Egyre több minden sugallja, hogy de igen. Ez az a háttér, az a kontextus, amelyben hallanunk és értenünk kell a Példabeszédek könyve (és az egész Biblia) látásmódját az ideális családról, benne a generációk, szülők és gyermekek harmonikus együttéléséről.
II. Milyen út vezet a harmónia felé?
Nem akarom elhallgatni azt, ami esetleg sokkszerűen hat ránk: „Aki kíméli botját, gyűlöli a fiát, de aki szereti, idejében megfenyíti.” Még mielőtt megjelennének bennünk a rémképek, tegyünk mellé egy olyan szakaszt, amely elhelyezi, kontextusba ágyazza a fegyelmezést: „Hallgassatok, fiaim, az atyai intésre, és figyeljetek az okos tudományra! Mert jó tanulságot adok nektek, ne hagyjátok el tanításomat! Mikor még mint gyermek apámnál voltam, mint kicsi és egyetlen, anyám mellett, tanítgatott, és ezt mondta nekem: Támaszkodjék szavaimra szíved, tartsd meg parancsaimat, és élni fogsz! Szerezz bölcsességet, szerezz értelmet, ne felejtsd el szavaimat, és ne térj el tőlük! Ne hagyd el, és megőriznek téged, szeresd, és megoltalmaznak téged!” Érdekes, hogy ebben is megjelenik a három generáció. Megszólítja gyermekét, hogy fogadja el az atyai intést és tanítást, ugyanakkor beszél arról, hogyan tanítgatta őt apja és anyja. És erről úgy beszél, mint akinek csodálatos emlékei vannak – nyilvánvaló tehát, hogy a fegyelmezés, amelyről a Példabeszédek könyve szól a szeretet és törődés kontextusában értendő. Milyen út vezet a harmónia felé? A válasz: a szeretettel és fegyelmezéssel történő nevelés útja. Mielőtt részletesebben vizsgálnánk ezt, gondold végig, hogy a jelen élethelyzetedben hol tudsz kapcsolódni ehhez: mint szülő, vagy mint (akár felnőtt) gyermek? És ahogy kapcsolódsz, akár szülőként, akár gyermekként, van egy másik dimenzió is: jó tapasztalatok, és rossz tapasztalatok. Amit jól tettél, vagy tettek veled, és amit rosszul tettél és tettek veled. Engedd, hogy a Szentlélek beszéljen veled mindezekről…
Tehát: mit tanít a Példabeszédek könyve a nevelésről – és annak elfogadásáról? Az első visszatérő gondolat az, hogy mind az apa, mind az anya részt vesz benne. Már az első, bevezető fejezetben látjuk ezt: „Hallgass fiam apád intésére, és ne hagyd el anyád tanítását.” (1.8) A család ideális képéhez hozzátartozik férj és feleség egysége (nem azonossága!), amely egység megjelenik a gyermekek iránti felelősségben is. A mai olvasó számára feltűnő lehet, hogy a Példabeszédekben milyen gyakran szólítja az apa fiát, és hogy mennyire hangsúlyosan jelen van a gyermekek nevelésében. A „hiányzó apák társadalmában” ez abszolút döntő. Ahelyett, hogy most lélektani felismerésekkel igazolnám az apák jelenlétének a szükségességét, vagy pedig szociológiai adatokkal beszélnénk a hiányzó apákról, sokkal jobb, ha csak feltesszük magunknak az egyszerű kérdést: hol volt apánk, amikor mi felnőttünk, és mi, apák, hogyan vagyunk jelen gyermekeink életében? Hiszen tudjuk jól, hogy a nevelés felelőssége és terhe, számos ok miatt, egyre inkább az anyákra hárul. Az apahiány égető… A másik, azonnal megjelenő – és nagyon gyakorlati! – kérdés: van-e egység apa és anya között a nevelés kérdéseiben? Nem sok minden károsabb, pusztítóbb, mint amikor a szülők a gyerekek jelenlétében a nevelési elvekről, döntésekről vitatkozva rombolják egymás tekintélyét – és gyermekeik képét a házastársi egységről. Ez a gyermeknevelés egyszeregyéhez tartozik, mégis több családban visszatérően alázzák meg egymást szülők gyermekeik előtt. Többet érsz vele, ha megvéded a párod tekintélyét a gyerekek előtt, még akkor is, ha nem értesz egyet döntésével, és utána tisztázzátok a különbséget, mintha azonnal korrigálni próbálsz. Még ha igazad is van, többet, sokkal többet ártasz a gyerekednek, a párodnak és magadnak is, mint amit használsz.
A második hangsúly a fegyelmezés, ami, újra hangsúlyozzuk, az építő, törődő tanítás, a kitartó, szerető vezetgetés és iránymutatás kontextusában nyeri el értelmét. Ebben a szerető és bátorító légkörben ugyanakkor komoly felelősség a fenyítés: „Fenyítsd meg fiadat, míg van remény, de ne vigyen odáig indulatod, hogy halálát okozd!” Ez egy ijesztő mondás, de éppen azért választottam, hogy tisztázzuk a jelentését. Jelen formájában azt érzékelteti, mintha helye lenne indulatból jól megverni a gyermeket (éltünk át ilyet?), de azért agyon mégse verjük… Ez ijesztő. Azokkal értek egyet, akik így fordítják: Fenyítsd meg fiadat, mert van remény, és ne kívánd megölni őt. Azaz, az idejében történő fegyelmezéssel az életét mented meg, akár szó szerinti, akár átvitt értelemben. Az otthon az alapvető értékek átadásának a helyszíne a kora gyermekkortól fogva. Nem az a szeretet, ha nem fenyíted meg, sőt, a fenyítés elhanyagolása „gyűlölet”, hiszen rosszat tesz. A szeretet abban mutatkozik meg, ha a fegyelmezés által megmentjük gyermekünk a rossztól. Ezt erősítik meg a következő sorok is: „Ne sajnáld megfenyíteni a gyermeket, nem hal bele, ha megvered bottal. Te csak bottal vered meg, de lelkét a holtak hazájától mented meg. Fiam, ha bölcs a szíved, örül az én szívem is. Vigad a bensőm, ha ajkad őszintén szól.” A testi fenyítés kérdéséről csak annyit, hogy nem nyitnék dogmatikus vitát a lehet – nem lehet kérdéséről. Szerető közegben, józan határok mellett, nem gondolom, hogy ártalmas. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy eltérő korokban, kultúrákban más és más formában, mértékben alkalmazták, és ennek is tudatában kell lennünk.
A harmadik alapvető gondolat a Példabeszédek könyvében már nagyon is mai: a gyermeket az ő sajátos személyisége fényében kell nevelni: „Már egy gyermek tetteiből is fel lehet ismerni, hogy tiszta és helyes-e, amit tesz!” Talán nem bántó a következő példa, amit nemrégiben hallottam. Amikor a kölyökkutyákat nézték, a kutyatenyésztő azt mondta a vásárlóknak az egyik kölyökről, hogy az biztosan nevelhetetlen lesz. De a vásárlóknak mégis az tetszett… Eltelt pár hónap, és kiderült, a tenyésztőnek igaza volt, az a kutya nevelhetetlen. A tenyésztő ismerte, már kölyökkorában látta, milyen valójában. Egy gyermek tettei, hozzáállása, viselkedése már sok mindent elmond arról, hogy milyen lesz a jövőben. A bölcsmondás konkrétan arra utal, hogy már egy gyermek cselekedetei mutatnak valamit abból, hogy igaz, tiszta jellem várható-e tőle felnőtt korában. Mert minden gyermek más – és ezért a bölcs szülők, akik ismerik és szeretik a gyermeküket, tudják, hogy másra van szüksége az egyiknek, mint a másiknak. Ami célhoz vezet az egyik gyermeknél, az nem biztos, hogy hasonlóan gyümölcsöző a másiknál. Ezt erősíti meg a következő mondás: „Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.” A „neki megfelelő módon” utalhat a gyermek sajátosságaira, a kora, személyisége, egyénisége egyedülálló vonásaira, amit tiszteletben kell tartani. Az igazi bölcsesség annak felismerése, hogy mit és hogyan kell erősíteni, mit és hogyan szükséges nyesegetni.
Milyen út vezet az ideális helyzethez? Ideális esetben a szeretettel, törődéssel, következetes fegyelmezéssel végigvitt nevelés útja, amelyen az apa és az anya együtt és egyetértésben jár. Ideális esetben… hiszen a nevelés nem minden. Egyrészt tudjuk, hogy egyikünk sem képes – és egyikünk szülei sem voltak képesek – tökéletesen szeretni és fegyelmezni. Másrészt a világ, amelyben élünk, sokkal összetettebb annál, minthogy az ideális nevelés minden esetben ideális családot gyümölcsözzön. A Példabeszédek könyve újra és újra néven nevezi a gyermek felelősségét is: mire hallgat, mit fogad el, aláveti-e magát az intésnek, magába zárja-e a bölcsességet? És a dolgok, gyakran, mégis elromlanak. A Biblia erről sem hallgat…
III. Milyen a megromlott kapcsolat?
Ezen a területen nem kívánok sokat időzni. Ha látjuk, amiben bölcsen neveltek minket, amire hálával gondolunk; ha van, amiben úgy látjuk, jól viszonyultunk a gyermekeinkhez, mindezekért hálásak vagyunk. De tudjuk a mulasztásainkat is, mint szülők, és velünk vannak a fájdalmaink is, valamint a bűneink is – mint (felnőtt) gyermekek. Engedjük, hogy életünk ezen valóságát is néven nevezze a bölcs, hogy majd azután a reménység útjára is tovább léphessünk! Nyíltan beszél arról a családról, ami távol van az ideálistól. Figyeljünk ezekre a mondásokra, amelyek több oldalról beszélnek a generációk közötti háborúságról.
         „Az ostoba bánatot okoz szülőjének, és nem tud örülni a bolondnak az apja. …
Az ostoba fiú bosszantja apját, és keseríti anyját.” Öröm és harmónia helyett szomorúság és fájdalom. A következő mondás azért érdekes, mert újra megjelenik benne a szülők kapcsolata: „Apjának szerencsétlensége az ostoba fiú, és mint a szüntelen csepegő háztető, olyan a zsémbes asszony.” A Példabeszédek logikája szerint az első sort egy olyan sor követné, ami az ostoba fiú anyjára gyakorolt hatását mutatja – ehelyett a második sor panasz az örökösen elégedetlen, perelő asszonyról. Itt már felborult a szülői egység, és a család a széthullás útján jár. Nem elég az ostoba gyerek, ami csapás, katasztrófa, összeomlás (a „szerencsétlenség” eredeti kifejezésének jelentésárnyalatai ezek), de még a feleség is szüntelenül zsörtöl... Még egy mondást olvastunk, amely a megromlott helyzet súlyát hivatott érzékeltetni: „Aki apját vagy anyját átkozza, annak mécsese a legnagyobb sötétben alszik ki. Az előre kikövetelt örökségen végül is nem lesz áldás.” Ez a generációk harcának teológiai olvasata: a sötétben kialvó mécses az élet, a bővölködés, az utódokban elnyerhető áldás megszűnését, semmivé foszlását jelzi. A szülők gyalázata, megvetése, szóbeli és fizikai bántalmazása Izraelben főbenjáró vétek, amiért egykor halálbüntetés járt (2Móz. 21.17, 3Móz. 20.9). Ehhez kapcsolódik az „előre kikövetelt örökség”, ami a családi vagyon idő előtti megszerzésére vonatkozik. Mi köze ennek a szülők gyalázásához? Jézus egyik legismertebb példázatában, amely egy családot mintáz, ezzel találkozunk. Egy apának van két fia. A kisebbik kikéri a vagyon a ráeső részét, és elhagyja az otthont. A számunkra ártatlannak tűnő cselekedet valójában borzalmas a család számára. Az apa meg kellett, hogy ossza a családi örökséget (földet), és a fiú ennek a ráeső részét eladta. Ez már önmagában szégyen és felfoghatatlan a korabeli kultúrában. De ennél sokkal súlyosabb az az üzenet, amit abban a korban mindenki „kihallott” ebből a történetből: „Apám, nem bírom kivárni a halálod, hogy az örökség az enyém legyen, add nekem most.” Azaz: „bárcsak halott volnál.” Majd a fiú elmegy és elpazarolja mindenét… Értitek, hogy ez a széthullott család képe? A megromlott család képe áll Jézus legismertebb története kezdetén. És itt kapcsolódhatunk, folytathatjuk a történetet, ami a mi történetünk is lehet. Egy szétszakadt család története… és egy gyógyuló család története.
IV. Hol találunk reménységet?
A szétszakított család története valójában Isten családjának a története. Mikor és miért mondja el Jézus ezt a példázatot? „A vámszedők és a bűnösök mindnyájan igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók pedig így zúgolódtak: Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük.” Ez az Isten népe, Isten családja. Mi történik Jézus körül? A „rossz fiúk”, az „ostoba fiúk”, akik nem a bölcsességet követték („bűnösök”) jönnek Jézushoz, miközben a „jó fiúk” felháborodnak ezen, és megvetik Jézust. Jézus, az Isten Fia szemükben elveszett. Fogadja a rosszakat, az istenteleneket. Jézus erre a helyzetre nézve mondja el a szétszakított család történetét.
Miután a fiatal fiú megvetette, gyalázta apját azáltal, hogy kikérte a vagyont (vö. Péld. 19.26), elment messze földre, távol az atyai háztól, és végül mindenét elverte. Magára maradt, egyedül volt, szegény, rongyos, nyomorult. És akkor visszagondolt az otthonra, és szívében, fejében a következő mondattal indult haza: „Atyám, vétkeztem az ég ellen, és te ellened. Nem vagyok többé méltó, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy.” De az apát, aki már várta, ez nem érdekelte. Kiszaladt elé, magához ölelte, felöltöztette, visszaállította fiúi jogaiba (újra örökössé tette azt, aki végleg elvitte a vagyon egy részét), és hatalmas ünnepet szerzett. Jézus együtt eszik a hazataláló rossz fiúkkal… A történet szomorú része, hogy a „jó fiú” felhúzza magát ezen, irigy a testvérére, nem tudja elfogadni az ő megnyert, megtalált életét, és kívül marad a nagy lakomán, hiába unszolja apja. A farizeusok és írástudók zúgolódnak. Mit jelent ez a történet ma nekünk, szülőknek, (felnőtt) gyermekeknek? Hogyan ad reménységet?
Az első, hogy akár szülőként gondolkodtál eddig az igehirdetés alatt, akár (felnőtt) gyermekként, akár pozitív élményekkel és azzal, hogy nagyjából jól végezted a feladataid, akár fájdalommal vagy bűntudattal: a jó hír, hogy ebben a pillanatban mennyei Atyád vár téged a nagy lakomára. A legfontosabb, amire szükséged van, az atyai ölelés. Isten feltétel nélküli szeretete, amelyet Jézus Krisztusban árasztott ki mindannyiunkra. Az az atyai szeretet, ami kitárt karral vár, és ami felülírja, hogy jó szülőnek vagy rossz szülőnek, jó gyermeknek vagy hűtlen gyermeknek látod magad. Mert akárhova is pozícionálod magad a mai ige fényében, először vagy Istennek az a gyermeke, aki Jézussal együtt ott lehet a hozzá fordulók, a megtérők közösségében. A „jó fiúknak” is ott lenne a helye – nem Jézus zárja ki a farizeusokat. Aki ma szülőként tehetetlenségével, mulasztásaival szembesül, aki gyermekként fájdalmat hordoz, vagy szülei elleni bűnét látta meg, talán könnyebben jön ma Jézushoz, Isten kegyelméhez, mint az, aki jónak látja magát. De a legfontosabb, hogy jöjj Krisztusban az Atyához, ahol bocsánat, gyógyulás, és reménység vár.
Amint megbékéltél Isteneddel, erőt és iránymutatást kapsz a kegyelem következményeinek kimunkálására a családban. Lássunk néhány konkrét helyzetet. Talán (felnőtt) gyermekként elindulsz, hogy megbékélj egy idős szülővel – megbocsátás vagy bocsánatkérés által. Tedd meg, amíg lehet!!! Ostoba gyermeket nevelő szülőként reménységet kapsz arra, hogy Isten nem fejezte be munkáját lázadó, téged elhagyó gyermeked életében. Ragadd meg a Jézus által eléd tárt reménységet! Imádkozz érte, hogy szabadulást nyerjen! Így tudod elhordozni az ezzel járó fájdalmat, hogy újra és újra Isten kezére bízod őt. „Jó gyereket” nevelve figyelj arra, nem nevelsz-e belőle önigazult, keményszívű farizeust? Ha ő a szemed fénye, ha ő valósítja meg a te álmaidat, nem kényezteted-e úgy el, hogy soha nem fogja felismerni, neki, a jó gyereknek is kegyelemre van szüksége – éppen jósága miatt? Számos helyzet van életünkben, ahol bölcsességre van szükségünk. Az az ember lesz bölcs, aki mindezeket a kapcsolatokat, viszonyulásokat újra és újra az evangélium fényében gondolja át, majd kimunkálja az ebből fakadó következményeket. ÁMEN!
Lovas András

„Az igaznak a keresetéből élet lesz, a bűnösnek a jövedelméből vétek.” – olvastuk mindjárt az első bölcsmondásban. A bibliai bölcsességirodalom szerint tehát nem az a fő kérdés, hogy mennyi jövedelmünk, milyen mértékű vagyonunk van, hanem az, hogy amink van, az milyen célt szolgál. A múlt alkalommal a szegénység és gazdagság témájában azt láttuk, hogy a gazdagság önmagában nem rossz, de könnyen eltorzít bennünket; az ítélőképességünket, az értékrendünket, és a nálunk kevesebbel bírókhoz való hozzáállásunkat. Mindez odavezeti a bölcset, hogy azért imádkozik, hogy ne adjon neki Isten se gazdagságot, se szegénységet; mert ha meggazdagodik, könnyen feleslegesnek tartja Istent, ha pedig elszegényedik, attól tart, keserűségében fogja megtagadni őt. De a bölcs ember az, aki Istent minden körülmények között szereti és tiszteli.
A mai témánk ezen a ponton folytatja a vagyonhoz való viszonyunk kérdéseinek felvetését. A Példabeszédek könyve által bemutatott bölcs, azaz igaz és istenfélő ember egyik megkülönböztetője nem az, hogy vagyonos vagy kevésbé vagyonos, hanem az, hogy hogyan él mindazzal, amije van. Az igaz keresete igazságot szolgál, és ezért életet ad, a gonosz vagyona bűnt szolgál, és ezért halált okoz. A ma olvasott bölcsmondások ezt fejtik ki bővebben. Mit szolgál, amink van? Igazságosságot, és ezáltal életet, vagy csak magunkat, senki mást, és ezáltal a bűnt és a pusztulást? A Példabeszédek könyve arra hív, hogy mindenünkkel munkáljunk igazságosságot a világban. Ezt három kérdés köré csoportosítva fejtem ki: 1. Miért fontos az igazságosság? Miért gyakoroljuk azt? 2. Hogyan cselekedjük az igazságosság cselekedeteit? 3. Ki az az ember, aki igazságosságot cselekszik?
I. Miért fontos az igazságosság? Miért gyakoroljuk azt?
Ezekre a kérdésekre válaszként két masszív, azaz újra és újra visszatérő gondolata van a Példabeszédek könyvének. Ráadásul e két érvet ritkán tartják egyformán fontosnak ugyanazok az emberek – de milyen jó, hogy a Biblia együtt tartja őket!
Az első a közösség, a társadalom jóléte. A bibliai bölcs előtt egy, az igazságosságot gyakorló társadalom áldásai állnak. Nem azt mondja, hogy megszületik majd az utópisztikus társadalom, ahol mindenkinek ugyanannyija van. A Biblia realista, és Jézus maga is idézi az Ószövetség ide vonatkozó állítását: „a szegények mindig veletek lesznek.” (Jn. 12.8; 5Móz. 15.11) De éppen ezért nem mindegy, hogy igaz vagy bűnös módon élnek a tehetősebbek a javaikkal. Annyira nem mindegy, hogy az egyik bölcsmondás szerint ujjongás tölti be a várost, ha az igazak kerülnek többségbe: „Vigad a város az igazak javán, és ujjong a bűnösök pusztulásán. A becsületesek áldása építi a várost, de a bűnösök szája romlásba dönti.” Eszerint ha az igazak és becsületesek – amihez hozzátartozik az igazságosság gyakorlása a bibliai felfogás szerint – gyarapodnak, az az egész közösségnek a hasznára van. Ha az igazak javai a közösséget szolgálják, akkor keresetükből élet lesz. Amennyiben azonban a bűnösök gyarapodnak, keresményük csak a további elszegényedéshez járul hozzá. Ezért mondja a bölcs: „Átkozza azt a nép, aki búzáját visszatartja, de áldás száll annak a fejére, aki eladja.” Itt arról az igen befolyásos emberről van szó, akinek kezében van a piac. Ha visszatartja a búzát, azért teszi, hogy ezzel az árakat felverje, aminek következtében ő gyarapszik – de a közösség, különösen a szegényebbek, átkozni fogják a nevét. Lehet úgy gyarapodni, hogy mások egyre szegényebbek lesznek, és lehet úgy gyarapodni, hogy abból áldás és élet fakad – hívja fel a figyelmet a bölcs. Ezért nem mindegy, hogy növekszik vagy csökken egy országban a szegények és gazdagok közötti szakadék. És azt kell mondanunk, hogy a világban, általánosságban inkább növekszik ez a szakadék. A növekvő vagyon növekvő nyomort és kiszolgáltatottságot termel. Ezért hangsúlyozza a Biblia az igazságosság cselekedeteit: az igaz ember szeme előtt kell, hogy tartsa a közösség jólétét. Ezért olyan fontosak az igazságosság cselekedetei.
A másik érv teológiai: Isten szíve, Isten lénye miatt kell gyakorolni az igazságosságot. Miért? Azért, mert a gazdagok és szegények egymásnak feszülésében Istent a védtelenek oldalán találjuk: „Aki elnyomja a nincstelent, gyalázza Alkotóját, aki pedig könyörül a szegényen, az dicsőíti.” Radikális kijelentés, hiszen a horizontálist vertikálisan értelmezi, a társadalmi-szociális érzékenységet szétszakíthatatlanul köti össze a vallási-spirituális oldallal. Ha azt gondolod, hogy Isten is megveti, lenézi, utálja a szegényt, a nyomorultat, súlyosan tévedsz: ő nem hogy nem közömbös, hanem úgy azonosul azzal az emberrel, mint annak alkotója. Mint teremtő, akinek értékes a teremtménye, és aki szereti azt. Szegénységében, nyomorúságában, kiszolgáltatottságában. Mert igazán senki sem tudhatja, csak az alkotó, hogy az egyik miért szegény, a másik miért nem. Ezért, ha könyörülsz az elesetten, Istent dicsőíted, mondja. Sőt, továbbmegy, és bevonja Istent a pénzügyi tranzakciókba: „Aki könyörül a nincstelenen, az ÚRnak ad kölcsön, mert ő megtéríti jótéteményét.” Istennek annyira fontos az igazságosság cselekedete, hogy visszatéríti azt. Aki a rászorulót megsegíti, az őt segíti, és ő azt visszatéríti – valamilyen formában.
Miért gyakoroljuk az igazságosságot? A város java, jóléte miatt (hogy vigadjon a város), és hogy dicsőítsük Istent. A Biblia e kettőt összeköti. Ha te az egyik oldalról érkezve egyetértesz azzal, hogy szolgálni kell mások javát, ha te csak a város javát látod, akkor ez kihívást intéz hozzád: kész vagy-e meglátni, megismerni azt az Istent, aki a szegények mellé áll? Ha pedig csak Istent akarod szolgálni, még nagyobb kihívással nézel szembe: kész vagy-e szolgálni a szegényt, aki mellé Isten állt?
II. Hogyan cselekedjük az igazságosság cselekedeteit?
Hogyan éljünk a meglévő vagyonnal, hogy abból élet legyen? Ha egy szóval kívánunk erre a kérdésre válaszolni, azt mondjuk: feltétel nélkül. Az igazságosság cselekedeteinek gyakorlása feltétel nélküli – hogyne lenne az, ha annak elhagyása Isten gyalázása, annak cselekvése Isten dicsőítése? Ezt a feltétel-nélküliséget három pontban fedezhetjük fel a bölcsmondások alapján.
Az első, hogy az igazságosság gyakorlása elsődleges kell hogy legyen: „Tiszteld az URat vagyonodból és egész jövedelmed legjavából, akkor bőségesen megtelnek csűreid, és must árad sajtóidból.” Az előzőekből világos, hogy a vagyonunkból, ill. inkább a vagyonunk által Istent tisztelni, megbecsülni nem kizárólag az ő céljaira való adakozást foglalja magában, hanem a rászorulók segítését is. Az alapvető bibliai rend szerint az, amit Istennek szánunk, az a jövedelem „legjava”, az annak első és legjobb része. Tehát nem a maradék, amiből, ha van maradék, jut Istennek. Azért van ez így, mert amit az Úrnak adunk, azt fejezi ki, hogy mindenünk az övé. Természetesen az is, amit a saját céljainkra fordítunk – és nincs ebben semmi rossz, hiszen azért adja, hogy éljünk belőle hálával. De az adakozásunkban, a tizedfizetésünkben bibliai mérce szerint először Istennek adunk – és az utána megmaradóból élünk. Ha az igazságosság gyakorlása ide kapcsolható, hiszen azzal Istent dicsőítjük, akkor az nem valami „extra jótékonykodás”, hanem alapvető prioritás. Ezért feltétel nélküli. A javaink - és ebbe beletartozik az időnk, a képességeink, a kapcsolataink, stb. – az igazságosság szolgálatába állnak. Ez a bibliai igaz ember.
Másodszor, az igazságosság cselekedete abban is feltétel nélküli, hogy azonnali: „Ne késs jót tenni a rászorulóval, ha módodban van, hogy megtedd! Ha van mit adnod, ne mondd embertársadnak: Menj el, jöjj holnap, majd akkor adok!” Az azonnali lehetőségek gyakran kevésnek és kicsinynek bizonyulnak. Miért is tegyem meg azt a keveset, amit most valóban meg tudok tenni, ha hosszabb távon egyáltalán nem jelent segítséget, megoldást a rászorulónak? Az ember úgy gondolkodik, hogy majd összeszedi magát, átgondolja, utánanéz az intézményes lehetőségeknek, legközelebbre jobban felkészül, stb… De az igazságosság cselekedetiben döntő, hogy azonnal tegyük, amikor szembesülünk és lehetőségünk van tenni – akkor is, ha az nekünk olyan jelentéktelennek tűnik. Elvégre miért akarom én megszabni, hogy mivel dicsőíthetem Istent? És miért nem bízom abban, hogy az ő kezében a kicsiny is jelentős? Annyi magyarázata van az embernek, miközben annyira egyszerű, amit a bölcs mond: Ne késlekedj, ha teheted!
Harmadszor, az igazságosság cselekedeteit még kockázat esetén is tenni kell: „Mentsd meg azokat, akiket halálra visznek, és ne fordulj el azoktól, akiket a vesztőhelyre hurcolnak! Ha azt mondanád, hogy erről nem tudunk, az, aki a szíveket vizsgálja, beléd lát, és aki lelkedet őrzi, ismer; ő megfizet az embernek cselekedete szerint.” Radikális megközelítés. Nem elég, ha távol tartjuk magunkat a rossztól, hanem minden erőnkkel igyekezni kell a rosszat megakadályozni, ami önmagunk kockáztatásával járhat. A bölcsmondás feltehetően arra a helyzetre nézve született, amikor valakit megtámadnak, és fenyegetik az életét. Felhívja a figyelmet, hogy hiába mondanánk, nem tudtunk róla, nem vettük észre, az, aki a szíveket vizsgálja, ismeri a valóságot. Magyarázhatjuk másoknak, még magunknak is, de a szívek vizsgálóját (aki minket ismer) és a lelkek őrzőjét (aki számon tartja a másikat) nem lehet megtéveszteni.
„Mentsd meg azokat, akiket halálra visznek, és ne fordulj el azoktól, akiket a vesztőhelyre hurcolnak.” Nem lehet ezt úgy hallanunk, hogy ne gondoljunk a XX. század nagy és megrázkódtató pusztításaira, mind a náci, mind a kommunista diktatúrák kegyetlenségeire. Számos filmből előttünk vannak a képkockák (idősebbeknek nem filmből, hanem saját tapasztalatból), amikor zsidó embereket visznek a vesztőhelyre, és akik nem tettek semmit, később csak annyit mondanak, hogy nem tudtuk, hova viszik őket. A félelemnek félelmetes pszichológiája van, és ez alól egyikünk sem kivétel. Pedig mi történne a társadalomban, ha az alapvetően jó érzésű többség nem bénulna meg egy démoni kisebbség uralmától, és szembe fordulna a gyilkosokkal? Az egyik kép, amely megmaradt bennem a Bíbor és fekete c. film egy jelenete. Rómában vagyunk, a náci uralom idején. A németek olasz katonákkal végeztetnek ki egy papot, aki tagja volt egy zsidókat bújtató szervezetnek. Az olasz kivégzőosztag felsorakozik, a pap velük szemben áll, a német tisztek oldalról néznek. Eldördülnek a fegyverek, és a pap sértetlenül áll. Olasz katona nem lő felszentelt papra. Majd a németek kivégzik a papot, és az olasz katonákat. A kérdés, ami felmerül: az olaszok, kezükben a fegyverrel, miért nem a németek ellen fordulnak? Miért tehetetlenek? Azért, mert mindenki félti önmagát. Pedig ha egy egész társadalom állna ki azok mellett, akiket halálba visznek, szembefordulva az elnyomókkal, más lenne a helyzet. Ilyenek mindig vannak, és mindig kevesen vannak. Ők az igazak.
Hadd hangsúlyozzam újra, hogy amint a múlt századba tekintünk, ugyanígy néven kell neveznünk a kommunista diktatúrák által meghurcolt és kivégzett milliókat is, valamint a hősiességet és a megalkuvó gyávaságot is. Fájdalmas, hogy ebben az országban úgy tudnak emberek az egyik oldallal együttérezni, hogy szinte gyűlölik a másik oldalt. Az érthető, ha a személyes és családi érintettség miatt valakihez érzelmileg közelebb állnak az egyik oldal elnyomottjai, mint a másikéi. De az igaz ember szíve Istennel dobban, aki nem az egyik, vagy a másik oldalon, hanem mindig az elhurcolt, megalázott ember oldalán állt és áll. „Mentsd meg azokat, akiket halálra visznek, és ne fordulj el azoktól, akiket a vesztőhelyre hurcolnak.” Az igazságosság cselekedeteinek gyakorlása feltétel nélküli.
III. Ki az az ember, aki igazságot cselekszik?
Mi szükséges ahhoz, milyennek kell lenni ahhoz, hogy a meglévő javaink életet munkáljanak? Nyitottság. Az cselekszik igazságosságot, aki megnyitja magát, szívét a nyomorult előtt. „Találkozik a gazdag a szegénnyel: mindegyiket az ÚR alkotta.” – olvastuk. A gazdag és szegény között a különbség szembeötlő, ugyanakkor Isten mindkettőt úgy látja, mint az ő alkotását. Mi történik, amikor találkozunk a nyomorúsággal? Figyeld meg, milyen szépen, képletesen fogalmazza meg a Példabeszédek bölcse, hogy mit jelent nyitottnak lenni!
Tekintetünk elárulja, hogy nyitottak vagyunk, vagy bezártuk magunkat: „A jóságos tekintetű ember áldott lesz, mert ad kenyeréből a nincstelennek.” Kenyeréből… nem a gazdagságából, hanem abból, ami még a tisztes szegénynek is van. Ellenben: „Nem fog szűkölködni az, aki ad a szegénynek, de aki elfordítja tőle tekintetét, azt sok átok éri.” Ránézünk, vagy elfordítjuk tekintetünk. Mindnyájan ismerjük magunkat. Tekintetünk szívünkről szól.
A fülünk is elárulja, hogy nyitottak vagy bezártak vagyunk: „Aki bedugja fülét a nincstelen segélykiáltására, annak sem válaszolnak majd, amikor ő kiált.” És ha nem sikerült bedugni a fülünk, még mindig ott van a beszédünk: „Könyörögve szól a szegény, de a gazdag keményen válaszol.” Elfordított tekintet, bedugult fül, kemény beszéd – mindez arról beszél, hogy milyenek vagyunk. Lehet, hogy nyitottnak tartom magam, de ezek a képek leleplezik, hogy valójában az vagyok-e. Lehet, hogy azt gondolom, irgalmas vagyok, de ha belenézek ebbe a tükörbe, szembesülök keménységemmel. Hogyan változhatunk meg? Ki az az ember, aki valóban igazságosságot cselekszik, akinek ez egészen természetes, szívből fakadó dolog?
Jézus elmondott egy példázatot az utolsó ítéletről. A példázat központi gondolata, hogy aki látta az éhezőt, a szomjazót, a jövevényt, a börtönben lévőt – és nem törődött vele, az Jézust vetette meg. És aki találkozott az éhezővel, a szomjazóval, a mezítelennel, a jövevénnyel, a börtönben lévővel és csak egynek is segített, Jézussal tette ezt. Vegyük észre, hogy apró, jelentéktelen és azonnali segítségről van szó. Egy falat étel, egy pohár víz, egy öltözet ruha, egy látogatás a börtönben. Továbbá, mivel a példázat az utolsó ítéletről szól, úgy tűnik, hogy az igazságosság cselekvése lesz a kritériuma annak, hogy ki megy az örök életre, és ki megy az örök büntetésre. Hogyan értsük ezt? Nem úgy, hogy ha elég jó voltál másokhoz, akkor ezzel megvásároltad az örök életet, bűneid bocsánatát, az üdvösséget. Akkor miért halt volna meg Jézus értünk és helyettünk a kereszten? – ami a kereszténység központi titka. Amikor Jézus azt mondja, hogy ha „megtettétek ezeket akár csak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg”, arra mutat rá, hogy a szíved indulata a szegény iránt leleplezi a szíved indulatát ő iránta. Azaz, ha valaki ismeri szereti és Jézust, nem lehet közömbös és elutasító a kiszolgáltatott emberek iránt. Ez egyrészt az előbb említett tükör, amelybe itt még mélyebben tekinthetünk bele: mit látok a Krisztussal való kapcsolatomról? Mit mond ez el rólam?
Másrészt a példázat meghívás Jézus Krisztushoz. Mert figyelj erre a paradoxonra. Ha úgy élsz és gondolkodsz, hogy önmagad igazságát akár vallási, akár erkölcsi teljesítményedre építed, akkor sohasem fogsz szeretettel fordulni a nyomorulthoz. Vagy közömbös maradsz, mert ha te elérted, érje el ő is, vagy csak azért fogsz segíteni, hogy igazold magad önmagad vagy Isten előtt, hogy te jót teszel. Nem fogod úgy tenni az igazságosság cselekedeteit, hogy azzal Istent dicsőítsd. Vagy nem teszed, vagy magadért teszed. Ha azonban úgy élsz és gondolkodsz, mint aki átélte és folyamatosan megéli Isten szeretetét és kegyelmét Jézus Krisztusban, akkor megolvad a szíved, és fontos lesz számodra az igazságosság.
Hol élheted ezt át? Tudsz azonosulni azzal, aki éhezik és szomjazik? Mert ha nem is fizikai értelemben, de ismered azt a fájó űrt, éhséget, szomjat, ami megelégedésért kiált… Tudsz azonosulni azzal, aki mezítelen? Mert ha nem is fizikai értelemben, de mégis olyan szégyennel élsz, mint a meztelen ember… Tudsz azonosulni azzal, aki idegen? Mert alapvetően nem találod a helyed, és úgy érzed, nem tartozol, nem fogadnak be… Tudsz azonosulni azzal, aki börtönben van? Mert tudod, hogy rab vagy, megkötözött vagy? Boldog vagy, ha igen. Igen, boldog. Boldog, mert akkor tudsz azonosulni azzal, aki azért volt a kereszten éhes és szomjas, hogy téged szeretetével megelégítsen. Aki azért volt a kereszten lemeztelenített, hogy téged ártatlansága és igazsága ruhájába öltöztessen. Aki azért volt a kereszten oda kötözött fogoly, rab, hogy téged a bűn és a megkötözöttségek hatalmából feloldjon. Aki azért volt a kereszten idegen, népéből kivetett, hogy téged az ő országába befogadjon. Minél mélyebben átéljük Krisztus hatalmas és ránk áradó kegyelmét, annál mélyebben átformálódik szívünk az igazságosság cselekedeteire.
„Az igaznak a keresetéből élet lesz, a bűnösnek a jövedelméből vétek.”
Ámen!
(Lovas András)

Ki a gazdag és ki a szegény? Erre a kérdésre nem ad választ a Példabeszédek bölcse. Ugyanakkor számos bölcs mondást találunk, amelyek a gazdagság és szegénység kérdésével foglalkoznak, a téma megkerülhetetlen. Praktikus életbölcsesség – amely az Istennel való kapcsolatból fakad. Ebben vezet, ebben formál a Példabeszédek könyve. Nem ad definíciót a gazdagról és a szegényről, nem mondja meg neked, hogy melyik csoportba tartozol, és hogy az jó vagy rossz. Nem minősíti egyértelműen a szegénységet és a gazdagságot. Nem az a bölcs, aki mindent kategóriákba helyez – hanem sokkal inkább az, aki látja és elfogadja a szegénység és gazdagság kérdésének komplex valóságát, és aki mindezt istenfélelemmel teszi (Isten tisztelete minden bölcsesség kiindulópontja!). Lássuk tehát, hogy 1. Mi a jó a gazdagságban?; 2. Mi a gazdagság kísértése?; 3. Mire hív ez, azaz mi a bölcsesség útja?
I. Mi a jó a gazdagságban?
Ez egy teljesen értelmetlen kérdés… vagy mégsem? A nem keresztény ember szeme tágra kerekedik: mi az, hogy mi a jó? Minden! A keresztény ember vagy rávágja, hogy semmi, vagy kínlódik, hogy is van ez, mert talán azt kellene mondani, hogy semmi, de azért mégsem olyan egyszerű ez, amikor azzal szembesül, hogy rakosgatja a számlákat, kiadásokat és sakkozik a pénzekkel, hogy valahogy passzoljanak egymáshoz.
A Példabeszédek könyve (valamint általánosságban az Ószövetség) első olvasatban azt tanítja, hogy a szegénység rossz, a gazdagság jó: „A gazdagnak a vagyon az erős városa, a nincsteleneknek romlásuk a szegénység.” Ez a bölcs mondás megerősíti a vagyon vitathatatlan hasznát: olyan, mint az erős város. Az ókorban különösen is hangsúlyos volt, hogy a fallal körülvett város biztonságot és védelmet nyújt. A vagyon pedig biztonságot és védelmet nyújt. Ezzel szemben a „nincstelennek a szegénység a romjai” (lehetséges fordítás) – ez a mondat a ledöntött falú, védtelen és elpusztított város képét adja elénk. És valóban, hogy ne lenne sérülékeny, minden támadásnak kitett, védtelen a szegény? A vagyon tehát hasznos és jó. Itt kell megemlítenünk egy másik vonatkozását is a gazdagságnak és szegénységnek: „A szegényt még barátja is gyűlöli, de a gazdagot sokan szeretik”, valamint: „A vagyon sok barátot szerez, a nincstelentől a barátja is elválik.” Ezek a mondások nem az igaz barátságról szólnak, és nem is minősítik az ilyen barátot, hanem egyszerűen csak néven nevezik azt, amit tudunk: a szegény gyakran magára marad. És ez rossz.
A Biblia tehát nem gyönyörködik a nyomorúságban, a szegénységben. Lehet, hogy azt gondolod, hogy az igazi keresztény szemében a szegénység ideális, a szegénység érték, hiszen számos bibliai textus beszél a gazdagság ellen. Jézus is szegény volt, mondod, abban az értelemben, hogy nem állt mögötte olyan vagyon, amire biztonságát építhette volna. Valamint az is formálta és formálja a közgondolkodást ebben a kérdésben, hogy a szerzetesi fogadalomnak – akik mégiscsak az igazán elkötelezett Jézus-követők sokak szemében – része a szegénység is. Nem az fakad-e ebből sokak számára, hogy az igazi keresztény, a hiteles keresztény – szegény? Mintha morálisan is, spirituálisan feltétlen felette állna a szegény a gazdagnak. De mindez nem magától értetődő. A szegénység, a nyomor, nem jó. Rossz.
Persze már itt gyorsan említsük meg a másik oldalt is: ahogy az igazi keresztény nem feltétlenül szegény, az igazi keresztény nem is feltétlenül gazdag. Vannak, akik azt vallják, hogy ha valaki Istennel jár, hűségesen és engedelmesen, azt Isten is megáldja (ami igaz), és ez az áldás nem pusztán lelki, hanem anyagi, materiális (amiben szintén van igazság). De ha ez oda vezet, hogy ha te szegény vagy, keresztény létedre, az arról beszél, hogy nem vagy rendben az Istennel, hiszen ő megáld – akkor ez veszélyes és nem igaz gondolat. A gazdagság, a bőség jó, a szegénység, a nyomor rossz – ezt tanítja a bölcs első olvasatban. Azonban ha továbblépünk, mindjárt árnyaltabb lesz a kép…
II. Mi a gazdagság kísértése?
A bölcs, miközben jónak mondja a vagyont, ugyanakkor relativizálja is annak hasznát, illetve felmutatja a veszélyét. Tegyük fel a kérdést, hogy mi rossz a gazdagságban? Mi a gazdagság kísértése? Erről bőségesen beszél a bölcs.
A vagyon nem képes örömöt adni. Illetve hihetetlenül relatív, törékeny az a gyönyörűség, amit megad. Ezekre számos olyan mondás mutat rá, amelynek kulcskifejezése a „jobb” szó: „Jobb a kevés az ÚR félelmével, mint a sok kincs, ha nyugtalanság jár vele.” Ez nem azt jelenti, hogy a kevés a jó, vagy a sok kincs rossz – önmagában, morálisan. A több jobb, mint a kevés. De ezt a többet mégis lenullázza a nyugtalanság (ami a társadalmi béke összeomlását jelenti), amint ennek hiányát kipótolja az Úrral való kapcsolat. Mert az Úrral való kapcsolat annyira jó, hogy értéke meghaladja még a vagyon értékét is. És a társadalmi zűrzavar annyira rossz, hogy azt még a vagyon sem tudja felülírni. A vagyon tehát relatív. Így kell érteni a következőket is: „Jobb egy tányér főzelék ott, ahol szeretet van, mint a hizlalt ökör, ahol gyűlölet van.” A szeretet és a gyűlölet felülírják a vagyon meglétét vagy nem létét. Hasonlóan a békesség és a veszekedés is relativizálják a bőség jelenlétét: „Jobb a száraz falat ott, ahol békesség van, mint ha lakomával van tele a ház, de veszekednek benne.” A vagyon nem képes azt az örömöt, jót, életminőséget megadni, amire az emberi szív igazán vágyik. Relatív az értéke.
A vagyon megtéveszt: hamis illúziókat táplál. Újra találkozunk a megerősített város képével, de most más előjellel: „Erős torony az ÚR neve, oda fut az igaz, és védelmet talál. A gazdagnak a vagyon az erős városa, magas várfalnak képzeli.” A vagyon erős város – de ez relatív, csakhogy a gazdag ezt nem érzékeli, és „magas várfalnak”, megingathatatlan biztonságnak és védelemnek képzeli a vagyonát. Fontos látni a párhuzamot: Erős torony az Úr neve – a gazdagnak a vagyon az erős városa; oda fut az igaz, és megmenekül – magas várfalnak képzeli. Az igaz az Úrhoz menekül – a gazdag meg illúziókban, hamis biztonságban él. Az Úr neve az igazi és végső biztonság, a gazdag bensőjében, képzeletében a vagyon tölti be ezt a szerepet. Természetesen nem doktrinális értelemben – ő soha nem mondaná ezt – de életmódjára, döntéseire nézve mégis. A vagyon hatalom, és ez a hatalom megtéveszt, mondja a bölcs. Miközben az egész gondolatmenet paradox, hiszen az Urat, mint végső biztonságot nem lehet látni, a vagyon viszont annál megfoghatóbb, láthatóbb, konkrétabb. De mégis, aki e konkrétumra épít, sokkal ingatagabb, mint aki a láthatatlan Istenben bízik.
Honnan tudhatod, hogy a vagyont tartod-e a biztonság forrásának? Például onnan, hogy nagyon nehezen adsz ki pénzt. Nem tudod pontosan miért, de szinte fáj, amikor pénzt kell kiadnod, mintha a fogadat húznák. Vagy azt látod magadon, hogy minél többet szereztél, gyűjtöttél az évek során, annál jobban félsz, hogy elveszítheted a vagyonod. Amikor azt látod, hogy miközben a fejed azt mondja, hogy igenis ki kell adni valami célra a pénzedből, a szíved, a bensőd tiltakozik, és fogalmad sincs, hogy miért. Ha keresztény vagy, azt találod magadban, hogy addig könnyű Istenre figyelni, amíg semmi nem veszélyezteti a pénzed, de amint ez változik, borul az Istennel való kapcsolatod. Ezek mind-mind mutathatnak arra, hogy „a vagyon az erős városod, azt magas várfalnak képzeled.” A bensőd, a gondolkodásod, a működésed akkor is rabja a vagyonnak (teljesen függetlenül attól, hogy mekkora az a vagyon, mennyi annak az értéke), ha a száddal mást vallasz. És ne tévesszen ez meg, nem arról beszélek, hogy tudatos képmutató vagy, mert azt mondod, hogy Isten a biztonságod, és valójában a vagyon. Nem tudatos, nem szándékos, amiről beszélünk. De az igaz, hogy Istened mégsem lett Istened ezen a területen. Egy bálvány ül feletted, vagy inkább benned, és miközben azt súgja, én vagyok az oltalmad, kegyetlenül rabolja meg szabadságod a képzelt biztonságért cserébe. Erős várfalat ígér, közben kártyavárként omlik össze…
A gazdagság további kísértése, hogy a gazdag szem elől téveszti, hogy Isten előtt egyenlő a szegénnyel. Ez is a vagyon viszonylagosságát hangsúlyozza. Mert igenis különbség van a gazdag és a szegény között: „Találkozik a gazdag a szegénnyel: mindegyiket az ÚR alkotta.” Amikor találkoznak – ami igen tágan értelmezhető - a különbség világos. De mégis tudniuk kell, hogy egyaránt Isten alkotásai ők. „A szegény és a zsarnok egymás mellett élnek, de mindkettő az ÚRtól kapta a szemevilágát” – olvassuk újra. Az egyenlőtlenség tény, de az egyenlőség is az, csak más szinten. Melyik a valóságosabb? Melyik a döntőbb? A látható, azaz gazdag és szegény különbsége életmódban, öltözetben, lehetőségekben, reményekben, beszédben? Vagy a láthatatlan, hogy mindkettő ugyanannak az Istennek az alkotása, mindketten teremtmények? Megint a láthatatlan relativizálja a láthatót. Hogyan nézünk a nálunk szegényebbekre vagy gazdagabbakra? Mi erősebb benned: hogy ő is olyan ember, mint te, vagy, hogy ő nagyon különbözik tőled? Lenézed a szegényt, „elájulsz” a gazdagtól, vagy pedig tudva és elismerve a létező különbséget, úgy nézel a szemébe, mint aki ugyanúgy Isten alkotása, mint te, nem több és nem kevesebb? A gazdagság nagy kísértése, hogy elfeledteti velünk, mennyire relatív az a nagyon is látható, megfogható különbség, ami a vagyoni helyzetből származik. Isten előtt egyenlő szegény és gazdag, és – mivel általában a gazdag elnyomja a szegényt – Isten a szegények, kisemmizettek oldalán tűnik fel, mint azok védelmezője és oltalmazója. A gazdag így könnyen kerül szembe az Úrral. Az eddigieket így foglalhatjuk össze: a gazdagság önmagában nem rossz, a szegénység nem jó, de a vagyon relatív, és ezt könnyen szem elől tévesztjük.
III: Mire van szükségünk? (a bölcsesség útja)
Mit jelent hát mindezek után bölcsnek lenni, bölccsé válni szegénység és gazdagság kérdésében? Mire hív mindez bennünket?
Az utoljára olvasott szakasz Agúr imádsága. Formájában, műfajában eltér a bölcsmondásoktól, de lelkületében, tartalmában a bölcsesség irodalomhoz tartozik. Bár nem ez volt a helyzet, de tekinthetünk úgy rá, mint aki egy jó példája annak, hogy mit tesz az ember, aki a Példabeszédek bölcsmondásat a szívében forgatja, és követni akarja. Agúr imádkozik: „Két dolgot kérek tőled, mielőtt meghalok, ne tagadd meg tőlem:Óvj meg a hiábavaló és hazug beszédtől! Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem! Adj annyi eledelt, amennyi szükséges, hogy jóllakva meg ne tagadjalak, és ne mondjam: Kicsoda az ÚR? El se szegényedjek, hogy ne lopjak, és ne gyalázzam Istenem nevét! Agúr nem idealizálja a szegénységet, és nem is ítéli el a gazdagságot – úgy beszél, ahogy a bölcsmondások is. De az imádsága, - mind az, hogy imádkozik, mind az, ahogyan, amiért imádkozik – arról beszél, ami az ő igazi fókusza, középpontja, és ennek kívánja alárendelni a vagyoni a helyzetét. Ez a fókusz, hogy közösségben tudjon maradni Urával. De ismeri magát, ismeri a gyengeségét, a kísértés erejét. Tudja, hogy ha elszegényedik, nyomorúságba jut, akár még lopni is kezd, és gyalázni fogja Istent, aki ezt engedte. Ezért, Uram, óvj meg a szegénységtől. De azt is tudja, hogy ha gazdag lesz, akkor olyan könnyen megfeledkezik Istenről: jóllakva megtagadná, mondván kicsoda az Úr? Kinek kell az Isten? Bőségesen elég vagyok magamban és magamnak; nem szorulok rá Istenre, védelemre, bölcsességre, áldásra… Agúr nem mondja, hogy minden szegény gyalázza Istent, és minden gazdag megfeledkezik róla. Ő imádkozik, és azt teszi, amit tennie kell önmaga és Isten ismeretében. Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem – de adj annyit, amennyi szükséges. Így imádkozik egy bölcsesség útján járó ember.
Mit tesz Agúr, amikor így imádkozik? Nem mást, mint amit a bölcs mondott:
„Erős torony az ÚR neve, oda fut az igaz, és védelmet talál.” Agúr az Úrhoz fut, siet, menekül – önmaga elől, gyengesége, kísérthetősége elől. Gyáva? Józan? Gyenge? Bölcs? Egy biztos: számára Isten az erős torony. És aki „védelmet talál”, az a szó eredeti jelentése szerint „felemeltetik.” Aki az Úrhoz szalad, mert veszélyben van, az magaslatra kerül, olyan magaslatra, amelyre lépve kiemelkedik a veszélyek közül. Biztos torony, kőszikla az Úr, amely megingathatatlan biztonságot jelent – és Agúr ezért menekül hozzá, saját magától.
Ami valójában a kereszténység szíve és lényege. Tudniillik nem az a keresztény, aki szegény, és mégis elégedett. Nem is az, aki gazdag, és mégis adakozik. Hanem az aki Jézus Krisztushoz futott, sietett, menekült – akár szegény, akár gazdag. Ha bölcs akarsz lenni a vagyonnal kapcsolatosan – Jézus Krisztushoz kell menekülnöd saját szíveddel, bensőddel, mert nélküle az a legnagyobb ellenséged. Mert az ember hiába tudja, hogy mi a jobb – mégis a pénz uralma alá kerül. Mert hiába tudod, hogy egyenlő vagy a szegénnyel (vagy a gazdaggal) – mégsem tudsz eszerint élni. Mert hiába tudod, hogy a vagyon számos helyzetben nem tart meg, szorítása és elvesztése feletti aggodalmadból mégsem tudsz szabadulni. Mert megkötöz az, amit mások gondolnak rólad – akár szegény vagy, és azt gondolod, lenéznek, akár gazdag, és élvezed az ebből fakadó népszerűséget. Látod, mennyire behálózza a lényed, a szíved a vagyon ilyen vagy olyan hatalma? Elveszettek vagyunk, veszélyben vagyunk, bűnben vagyunk. És ott van előtted Jézus Krisztus – aki szabad. Szabad a vagyontól, szabad mások elvárásaitól, társadalmi ítéletektől. Szabad a keveset választani, ami jobb. Szabad adni mindabból, amije van, aki ő maga. Amikor előtted áll, mint megfeszített, azt mondhatod: szolga és rab. Odaszegezve, halálra ítélve, semmi lehetősége. De amint megismered, megérted, szabadságból vállalta azt. Szabad volt szétosztani mindenét, még az életét is, mert mindvégig Istenben bízott, neki engedelmeskedett. Én mindezt azért tette, érted és értem, hogy egyrészt maga hordozza el ítéletünket, másrészt feloldozzon rabságainkból. Megbocsátást és szabadulást munkáljon. Felemeljen elveszettségünk veszélyes völgyéből, és magával együtt az örök élet magaslataira emeljen. „Erős torony az ÚR neve, oda fut az igaz, és védelmet talál.”
Végül egy pillanat erejéig nézd, mit tesz, ha valaki Krisztushoz fut, és védelmet, szabadulást, menekülést talál. Pál apostol az, aki ezt megtette. És miközben Agúr csak azért imádkozik, hogy se szegénységet se gazdagságot ne adjon neki Isten, nehogy elforduljon tőle, Pál másképpen beszél: „Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” Micsoda szabadság, a Krisztus szabadsága, amely benne él. A Krisztusban újjá lett ember, aki nem tart a szegénységtől és gazdagságtól, hanem minden helyzetben szabadon él – Urának, Jézusnak. ÁMEN!
Lovas András

Az elmúlt félévben a Példabeszédek könyve alapján a bibliai értelemben vett bölcsességről beszéltünk. Volt pár hetünk, amíg „ülepedhetett” a téma bennünk. Eltelt egy nyár, és ma újra elővesszük a bölcsességirodalom e könyvét. A lustaság és szorgalom témáihoz kapcsolódó bölcsmondások a munkához való viszonyunkat faggatják. A rest bolond, a bölcs szorgalmas, summázhatnánk a mondanivalót. De a szerző célja nem ennek megállapítása, hanem mindannyiunk buzdítása az Istennek kedves munkára. Lássuk hát, 1. Hogyan mutatja be a restet és a szorgalmast; 2. Hogyan motivál az evangélium a szorgalmas munkára; 3. Mi következik ebből a munkára és a családra nézve?
I. A rest és a szorgalmas bemutatása
A bölcsmondások szerzői, összegyűjtői és továbbadói nem kevés humorral és iróniával írják körül a restet. A humoros, néhol kicsit gúnyos jellemzés egyrészt nagyon jó emberismeretről tesz bizonyságot, másrészt alkalmas pedagógiai eszköz azon ifjak részére, akiknek a bölcsességgyűjtemény elsősorban íródott. Melyik fiatal fiú szeretne azzá lenni, akin (és itt nem konkrét személyről van szó) együtt nevetnek? Lássuk, hogyan írja le a restet, ezt a valójában tragikomikus figurát a Biblia.
A rest mindvégig halogatja, hogy valamibe belekezdjen. „Meddig fekszel, te rest, mikor hagyod abba az alvást? Még egy kis alvás, egy kis szunnyadás, összetett kézzel fekvés…” Mindig csak egy kicsi… csak egy kicsit még… csak most… majd holnap nekiállok. Egyáltalán nem mondja, hogy ő valamit nem fog elvégezni, és nem is gondolja, hogy nem fogja megtenni. Csak egy kicsit később…
A rest örökké csak álmodozik: „A restet megöli vágyakozása, mert nem akar dolgozni kezével; egész nap csak vágyakozik…” Álmodozik, és beszél a terveiről, a céljairól, az álmairól… Mindig van terve és ötlete, mindig éppen készül valamire és ezekben az álmokban él. De ez az álomvilág a valóságos munkavégzés, erőfeszítés pótléka. Megöli a vágyakozása, mondja a bölcs, mert semmit sem tesz érte. Soha nem teljesedik be a vágya. Az illúzióknak azonban van egy másik oldala is: „Ezt mondja a rest: Oroszlánkölyök van az úton, oroszlán van a tereken!” – Hogyan indulhatna dolgozni? Hogyan is kezdhetne bele abba, ami ilyen veszélyes? Hogyan is kockáztathatná épségét, mint a bolondok és felelőtlenek? Ő nem utálja a munkát, csak reálisan méri fel a veszélyeket. Persze az, ami ilyen logikus érvnek tűnik a számára, mosolyt csal ismerősei arcára. Mert mindenki tudja – csak ő nem – hogy az összes érv csak kifogás, az értelme csak szíve lustaságát, tehetetlenségét igazolja.
A rest nem egyenes úton jár: „A lusta útja olyan, mint a tövises sövény, a becsületesek ösvénye pedig egyenes.” Ebben a mondásban a lusta a becsületessel áll szemben (és nem a szorgalmassal). A lustára/restre vonatkozó egyik héber kifejezés elsődleges jelentése hamis, becstelen. Útja, mint a tövises sövény: el akarja kerülni a munkát, az erőfeszítést, ami a tisztességtelenség felé tereli, a látszólag könnyű út felé, de nehéz és fájdalmas lesz.
A lustát idővel teljesen elborítja és hatalmába keríti lustasága: „Belenyújtja a rest a kezét a tálba, de arra is lusta, hogy a szájához vigye.” … Képzeld el a jelenetet… Képzeld a srácokat, akik együtt tanulmányozzák a bölcsmondásokat… Annál szomorúbb a másik megjegyzés: „A restség mély álomba merít, és a lusta ember éhezik.” Mély álom száll a restre, és ez itt olyan erőre vonatkozik, ami „kiüti” az embert. Egyre jobban elhatalmasodik felette a tehetetlensége, az enerváltsága, és a végén már semmi sem marad…
… kivéve egyet, az okoskodást: „Bölcsebbnek tartja magát a rest hét olyannál, aki értelmesen felel.” Hiszen ő nem lusta, magát kényeztető, csak „reggelenként úgysem tudja a legjobbat kihozni magából:” „forog az ajtó a sarkán, a rest meg az ágyán.” Ő nem tehetetlen, csak nem szereti, ha sürgetik: „Belenyújtja a rest a kezét a tálba, de arra is lusta, hogy a szájához vigye.” És ő nem bolond, csak olyan valaki, aki következetesen kitart az elvei mellett: „Bölcsebbnek tartja magát a rest hét olyannál, aki értelmesen felel.” Ez a tragédiája. Illetve az, hogy nem tudja: „Még egy kis alvás, egy kis szunnyadás, összetett kézzel fekvés: így tör rád a szegénység, mint útonálló, és a szűkölködés, mint egy fegyveres ember.” Látszólag kicsi halogatás – végül óriási pusztulás.
„Eredj a hangyához, te rest, figyeld, hogy mit tesz, és okulj! Bár nincs vezére, elöljárója vagy uralkodója, mégis biztosítja a kenyerét nyáron, begyűjti eledelét aratáskor.” El tudod képzelni, hogy aki a kint lévő oroszlánról, valamint megelégíthetetlen vágyairól álmodik, egyszer csak elmegy az állatok legkisebbjéhez, hogy tanuljon tőle? Aki bölcsebbnek tartja magát hét értelmesnél, az majd négykézlábra ereszkedik, hogy megértse, miért dolgozik a hangya nyáron, amikor bőven van ennivaló? Van út a szorgalmas felé?
Mi jellemzi a szorgalmast? Tényleg olyan, mint a hangya: „Aki lustán dolgozik, elszegényedik, de a szorgalmas munka meggazdagít. Aki nyáron gyűjt, az eszes fiú, de aki aratáskor alszik, az szégyellni való.” A szorgalmas tudja, minek van az ideje, és előrelátóan tervez. Nyáron nincs rászorulva az aratásra, hiszen van élelem, de előrelátó és gyűjt. A szorgalmas az, aki stratégikusan, okosan osztja be idejét és erejét. A lusta éppen erre nem képes. A szorgalmas azt is tudja, hogy a folyamatos kitartó, nem túl látványos munka („gyűjt”) hosszabb távon eredményre vezet. Ahogy a lusta folyamatos halogatása szegénységbe vezet - és ezt mi nem csak anyagi, hanem szellemi-intellektuális, vagy lelki-spirituális értelemben is érthetjük – úgy a szorgalmast folyamatos építkezése meggazdagítja. Annyira, hogy megelégedik, sőt, bővölködik, és adakozik mások részére (a Példabeszédek könyve nem azt tanítja, hogy a szegénység mögött minden esetben lustaság van!). És miközben a lusta szégyent hoz szűkebb és tágabb közösségére, sőt „testvére annak, aki tönkretesz,” a szorgalmas munkájával meggazdagítja a közösséget/társadalmat.
II. Miért és hogyan lehetek szorgalmas?
Hogyan kezdhetjük az eddig hallottakat magunkra vetíteni a 21. század nagyvárosi világában? Számos kérdés nem ilyen egyszerű és átlátható, ahogy mi is sokkal összetettebben, bonyolultabban (nem biztos, hogy bölcsebben) látjuk a világot. Először a restről, majd a munkáról gondolkozzunk kicsit.
Ismerjük azt, akit lefestett a bölcs, talán magunkban is, talán másban… A tehetetlent, az erőtlent, az álmodozót, a soha semmit el nem kezdőt, az önmagát igazolót, az okoskodót… De nem tudunk nem gondolni bizonyos lélektani összefüggésekre, amikor találkozunk vele. Miért tehetetlen és erőtlen? Miért él illúziókban? Miért fél a „kint tomboló oroszlántól”, ha nincs kint oroszlán? Miért halogat? Miért védekezik?
Alapvetően két ok állhat a háttérben (és azok mögött még számos egyéb). Az egyik, hogy nem látja értelmét annak, amit mások tesznek, ahogy mások dolgoznak. Nem lát olyan célt, amelyért érdemes lenne belevágni a dolgokba. Nem érdekli az egész. És ha őszinték vagyunk, megértjük. Nem éppen ez a világ, a mi világunk szüli ezt? Mennyivel jobb az, aki embertelenül és másokat letaposva hajt? Mennyivel jobb, ahol egymást nyírják a magasabb pozíció vagy a több pénz érdekében? Amennyiben a „szorgalom” hajtóereje az egyén hatalma, dicsősége, pénze – akkor milyen szorgalom az? Bár, amint látni fogjuk, nem ez a munka szíve és értelme a Bibliában, és nem erről beszél a „szorgalmas” alatt a bölcs. De ha nincs cél, nincs ami ösztönözze az akaratot. Továbbá a célt az érzékenyebbek, a gyengébbek, vagy a ma fontosnak ítélt területeken kevésbé jók előtt éppen az erősek, a sikeresek, a társadalom durvasága töri össze.
A másik ok, amikor nem is annyira a cél, mint az akaraterő hiányzik. Amikor valaki szeretné, de erőtlen. Önbizalomhiány, önmaga megvetése, amit akár a gyermekkorából hoz. Vagy a csalódás, hogy hihetetlen sok erőfeszítés után is kudarcot vallottál, vagy becsaptak, megaláztak. Vagy a teljes kimerülés és összetörés, ami megtörte az akaratod, és nincs energiád újra kezdeni. Vagy a generációkon át tartó munkanélküliség, ami Magyarországon különösen a cigány lakosság egy részét érinti. Folytathatnánk a sort… De látjuk, hogy a restség mögött számos egyéni-lélektani, családi, társadalmi tényező állhat. És mivel ezt tudjuk, a Példabeszédek tanítását a restről és a szorgalmasról könnyen relativizáljuk, vagy mellőzzük. Mert mi összetettebben látjuk a kérdést, hiszen a korunk is sokkal bonyolultabb… Ezért inkább lélektani, vagy társadalmi válaszokat, magyarázatokat adunk, testesítünk meg – és elmegyünk a kérdés bibliai megvilágítása mellett.
Hogyan közelíthetünk a restség és szorgalom témájához ezek után bibliai alapon úgy, hogy ne essünk az olcsó moralizálás csapdájába, ti. hogy aki szegény, az lusta, aki lusta, az maga tehet róla, hogy nem akar változni, aki szorgalmas, az meg magának köszönheti, hogy gazdag? Úgy, hogy a munkával való viszonyunkra nézve is beállunk, részesévé leszünk annak, amit Isten tesz, Isten történetének. Mit jelent ez?
Először, hogy elfogadjuk a munkához való viszonyunk örök kettőségét: egyszerre szükség és áldás az életünkben, valamint fáradtság és átok hordozója. A munka a bibliai teremtéstörténet szerint eredendően jó. A mi Istenünk maga is dolgozott, mint a mesterember, így alkotja a világot. A munka annyira részünk, hogy nélküle embervoltunk egyik alapvető dimenziójától lennénk megfosztva. Nem azért dolgozunk, hogy az isteneknek rabszolgaként szolgáljunk, hanem azért, mert ez is istenképűségünk része – a Biblia szerint. De a történet folytatódott: az ember fellázadt Isten ellen, elszakadt tőle, és ezért Isten megátkozta a földet: „legyen a föld átkozott miattad, fáradtsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajt neked…” (1Móz. 3.17-18). Ez a munka hiábavalósága, fájdalma, átka… Ez a kettősség átjárja a világot, átjár bennünket. Ezért van, amikor hihetetlen élvezet a munka, otthon vagy benne, érzed a hasznát, felemel, hiszen a legjobb értelemben átéled azt, amire teremtettél. És van, amikor csak robot és fáradtság, hiábavalóság az egész… És van, amikor a munka válik bálvánnyá, és felemészti a családot, az egyént… és van, amikor az egyén más miatt törik össze, és képtelen lesz betölteni, amire Isten teremtette, képtelen lesz kibontani mindazt az ajándékot, amit Isten elhelyezett benne. És van, amikor egy társadalom, vagy annak egy része elősegíti, hogy az ember kiteljesedjen a munkában, és van, amikor lehetetlenné teszi – és az ember megtört és tehetetlen lesz (pl. hosszan tartó munkanélküliség). Munka és társadalom és család és egyén. Sok-sok történet, ami az első két történetet tükrözi: az áldást és az átkot, a megelégedettséget és a hiábavalóságot, azt, aki szorgalmasan gyűjt Istennel, és azt, aki lustán tékozol.
De azután jön még egy nagy történet, átok és áldás története, amelynek fényében a munkát bálványozó ugyanúgy helyére kerül, mint a munkától (bármilyen okból is) irtózó. Ez pedig Jézus Krisztus története. Élete, amelyben ő maga, saját kezével dolgozott. Halála, amelyben – egy ember által ácsolt kereszten – átokhalált halt. Hordozta Isten büntetésének átkát, amit a történet elején mondott ki ránk, lázadó emberekre. Majd feltámadása, amely tanúsította, megerősítette: ő azért hordozta az átkot, hogy mi magunkhoz öleljük az áldást. Mi ez az áldás? Az, hogy az ő szemében értékes vagy – akár dolgozol, akár nem. Értékes vagy, akkor is, ha nincs célod; ha tehetetlen és megtört vagy. Értékes vagy, mert alkotása vagy, és ajándékaid vannak, amelyeket benned rejtett el, és ő szeretne kibontakoztatni, hiszen neki van célja, van terve veled. Ha nincs célod, ha minden értelmetlen, Krisztust magadhoz ölelve, elfogadását egyre mélyebben megélve kiformálódik benned: Uram, te valamire teremtettél engem. Uram, te valamire megváltottál engem. Elkezd derengeni a cél…
Ha pedig nincs erőd, ha az akaratod gyenge, az, aki szelíden magához hív, elkezd újra felépíteni. Magára vette az összetörtséged, az erőtlenséged, a kudarcaid. Ő megbocsátja az mulasztásokat, a halogatott, eltékozolt időket. Ő leoldja azt a bénító érzést, hogy ha már ennyire nem haladtam, már nem is érdemes belevágni… Bíztat, hogy tedd meg vele, kezdjed el vele, mert ő megteszi veled. Érted, látod, érzed? Aki meghalt és feltámadt érted, az akar célt, erőt és értelmet adni neked. Megszenteli a munkád. Értelmessé teszi a különben értelmetlent.
Ugyanakkor ez akkor is megtérésre (hozzá fordulásra hív), ha számodra a munka csak magadért, családodért van. Ha a munka bálvány. Önigazolás, identitás, hatalomvágy, gazdagság forrása… (Mi lennél, ki lennél a munkád nélkül?) Te magad, a munkád ennél sokkal több kell hogy legyen. Ha Krisztusban megváltott emberként élsz, megszentelte számodra munkát. Beemelte az ő történetébe. Akkor a munkád Isten szolgálata és a közösség, a társadalom szolgálata. Az igazi szorgalom motivációja, hogy Isten dicsőségére, Istenért is végzem a munkámat. Hiszen a munkámra nézve is áll a példázat kérdése: mit tettem a nekem adott talentumokkal, azaz képességekkel, lehetőségekkel? Hogyan kamatoztattam mindezeket Isten ügyében?
III. Gyakorlati megfontolások…
Számos gyakorlati következménye van annak, amiről hallottunk. Az egyik terület, amit éppen csak jelezni tudok ma, hogy szülőként hogyan viszonyulunk gyermekeinkhez a lustaság – szorgalom kérdéskörben. Két kérdés, amit elvihetsz magaddal: Nem várok-e túl sokat a gyermekemtől, nem nyomon-e agyon elvárásaimmal, saját céljaimmal, nem töröm-e össze akaratát? Valamint: Nem vagyok-e túl engedékeny, nem teszek-e meg mindent helyette, nem mulasztom-e el őt buzdítani, inteni, nevelni a szorgalom érdekében? Óriási bölcsességre van szükségünk ezen a területen!
A másik terület az a munka, amellyel életed jelentős részét töltöd. Reflektáljunk erre egészen konkrétan. Alapvetően három kategóriában tekinthetünk erre.
Az első – és ez azért viszonylag ritka - amikor valaki olyan munkában áll, amelynek célja, kimenetele egyértelműen gonosz. Pl. informatikai szakember pornográfiát szolgáltató cégnél, vagy könyvelő egy olyan vállalkozásban, amely tisztán mások becsapására jött létre. Egy ilyen vállalkozásnak nem lehet részese a keresztény ember azzal, hogy de valamiből meg kell élni, vagy hogy ebből a pénzből még jótékonykodom is. A szűk értelemben vett feladatunkat, valamint a megélhetés szükségességét nem választhatjuk el attól, hogy az egész projekt, aminek részesei vagyunk, ártalmas és romboló az emberi közösségre nézve, és nyilvánvalóan szembe megy Isten törvényével.
A második kategória, amikor nem gonosz, romboló az, amiben dolgozol, de nehéz látnod, hogy milyen valóságos haszna van a profitszerzésen, valamint a te megélhetésed biztosításán túl. Pl. egy újabb mobil alkalmazás fejlesztése, ami előre viszi a piacot, profitot termel a tulajdonosnak, kenyeret ad embereknek, de alapvetően azt gondolod, hogy nélküle is teljesen jól meglenne a világ. Sőt, azt érzed, hogy ilyen munkába teszed be időd, energiád, képességeid, ami valahol értelmetlennek tűnik neked, miközben sokkal hatalmasabb kérdések, hiányok feszítenek, ahogy körülnézel a világban. Sokkal szívesebben tennél valami egészen mást, aminek értelmét, hasznát, célját látod. Természetesen nem tudsz kilépni a megélhetési kényszer miatt, ezért ezzel az elégedetlenséggel végzed a munkád. Hogyan lehetne ez így Isten dicsőségére? Mit tehetsz?
Az első, hogy ismerd el, jó, hogy feszít a kérdés. Ez a küszködés annak a jele, hogy Isten felé tartasz, Istennel vagy, az egész életed szeretnéd hozzá fordítani. A másik, hogy tudatosítod magadban: sóhajtozásod, küszködésed nem más, mint együtt-sóhajtozás, együtt-küszködés egy hiábavalóság alá vetett világgal. Ez az egész világ megoldatlansága, ezért várjuk a megváltás teljességét, ez zajlik benned. Ha engeded, és így éled meg, amint sóhajtozol, imádkozol, keresel, idővel letisztulnak benned a kérdések. Kész vagy-e esetleg váltani – és kevesebb pénzért dolgozni? Készít-e Isten valami újat az életedben, lehetséges-e, hogy valami teljesen más kapu nyílik meg előtted, ha elég bátor vagy, és belevágsz? (teológiai képzésbe nyugaton egyre több ember jelentkezik úgy, hogy előtte 10-20 évet más hivatásban töltöttek…) Talán nincs lehetőséged váltani, de kialakul olyan elhívás, amit akkor töltesz be, ha gyerekek felnőttek, és nincs rajtad a nagyobb család anyagi terhe…
A harmadik kategória, amikor valaki világosan látja, hogy munkája hogyan szolgál a társadalomnak, és hogyan dicsőíti meg Istent. Ettől még nem könnyű, nem fájdalommentes – de mégis hálás lehetsz érte, és elkötelezheted ma magadat arra, hogy szorgalmasan, minőségi módon, önmagad beleadva Isten dicsőségére végzed azt- ÁMEN!
(Lovas András)

Elképzelhető-e még egyszer öröm ott, ahol most sírás van? Élet ott, ahol most gyász és halál uralkodik? Ha meg tudott fordulni a helyzet életből, bőségből, elégedettségből szomorúságba, gyászba, vajon meg tud-e fordulni újra? Ami elromlott, ami összetört, ami elveszett, az helyreállhat-e ismét?
Tudom, hogy negyedszer mondom ugyanezeket a szavakat - ez a negyedik igehirdetés abban a témában, hogy hogyan kezd Isten újat. Van, aki most hallja először ezeket a kérdéseket, de lehet, hogy van, aki most hallja negyedszer. Ha valakinek az életében igazán tét, amiről itt szó van, és negyedszer hallja, annak jó, hogy negyedszer hallja. Az előző három igehirdetésben arról beszéltünk, hogyan próbálja Isten átvinni, megértetni az Ő népével az örömüzenetet, hogy igenis van új kezdet. Mert nagyon nehéz ezt befogadni és megragadni egy összetört népnek. Ugyanígy van ez velünk is.
Történetileg Babilonban vagyunk, ahol Ézsaiás próféta küldetése az, hogy azt kiáltsa, azt hirdesse meg, hogy Isten tényleg újat kezd. Olyan időszak ez Isten népe életében, amikor már a harmadik generáció születik idegen földön, idegen világban. Egy megtört, megroppant gerincű nép ez. Az otthonuk, a városuk, több száz kilométerre tőlük, Jeruzsálem, csupa rom. A templom, ahol Istennel találkoztak, ahol Isten kijelentette magát, amellyel kapcsolatban Isten azt ígérte, hogy „közöttetek lakok örökké” – csupa rom. Évtizedek óta az a kérdés, hogy hová lett Isten, Aki közöttünk lakozott. És nem csak arról van szó, hogy van egy nemzet, egy nép, amelynek megszakadt a múltja, megtört a népi, nemzeti identitása, hanem ez azt is jelenti, hogy családi tragédiák mennek végig generációról generációra. A mi nagyszüleink élték át ebben a városban, hogy a csecsemőket, akik meghaltak, megették az éhínség miatt, amikor Nabukodonozor körbezárta a várost. A mi családunk tragédiája, hogy kik és hogyan pusztultak el az úton, miközben Nabukodonozor fogságba vitte a nép jelentős részét. Ezek a mi személyes családi tragédiáink. Veszteségek, romok, fájdalmas emlékek. Ilyen néphez szól a próféta.
Evangéliumot hirdet Ézsaiás, örömhírt. Isten azt mondja: lejárt a nyomorúságnak, a büntetésnek az ideje – mert a nép istentelensége miatt következett ez be az életükben. De lejárt ennek az ideje, mondja Isten, most újat kezdek és helyreállítalak benneteket. Beszéltünk arról, az egész szakaszon végighúzódik ez, hogy az újat, az örömhírt befogadni, magunkévá tenni nagyon nehéz. Láttuk, hogyan munkálkodik, hogyan dolgozik Isten azon, hogy az Ő népe képes legyen megérteni és magáévá tenni a megújulásról hirdetett örömhírt. Három dologról beszéltem eddig.
Most azonban, ahogy tovább megyünk erre a negyedik részre, valami egészen más történik, mint eddig. Ebben a szakaszban nem Isten beszél a prófétán keresztül a néphez, hanem a nép kezd el beszélni Istenhez. Itt nem Isten erősíti meg, mint eddig, megint egy újabb módon, hogy Ő tényleg komolyan gondolja az új kezdést; hanem egy eddig rászoruló, megtört közösség kezdi sürgetni Istent, hogy cselekedjen és lásson már neki a szabadítás munkájának! Egyszer csak imádság születik. Nem is akármilyen imádság: „Ébredj, ébredj, szedd össze erődet, ó, Úrnak karja, ébredj, mint hajdanában, az ősrégi nemzedékek idején!”
Lássuk tehát ennek alapján, hogy mi a szerepe az imádságnak, mégpedig az ébredésért mondott imádságnak abban, ahogyan Isten újat kezd a személyes életünkben és a közösségeinkben!  
 1. Az imádság jelentősége: válasz Isten kijelentésére
Az első nyolc versben háromszor mondja Isten a babiloni közösségnek: „hallgassatok rám!”, „figyeljetek rám!”, „hallgassatok rám!” Újra és újra keresi a figyelmüket, keresi, hogyan juthat el a szívükhöz és értelmükhöz. Erőteljes képeket használ arra, hogy áttörje a közömbösség és a hitetlenség falait: tekintsetek, tekintsetek, tekintsetek – halljuk újra. Azt mondja: „tekintsetek Ábrahámra és Sárára, az őseitekre! Egymaguk voltak, öregek, meddők. Nagy néppé lettek.” Majd eléjük ad egy másik képet. „Tekintsetek az égre és a földre! Az ég és a föld elmúlik, összeomlik, semmivé lesz, de az én uralmam örök, és megáll.” Minden arról szólt, hogy Isten elültesse bennük az örömhírt, az evangéliumot, hogy az végre motiválja, lendületbe hozza őket.
Nem tudjuk, mi történt közben bennük. Illetve annyit tudunk, hogy egyesek szitkozódtak és gúnyolódtak, mások pedig készek voltak bízni abban, amit Isten a próféta által mondott. De itt most valami jelentős fordulat történt. Ha igazán tudni akarod, hogy mit jelent befogadni az örömhírt, az újat, amit Isten bejelent, akkor itt, a mai textusban, a nép szívének ebben a fordulatában láthatod meg. A nép megszólal, és egyszer csak azt mondja: „Ébredj, ébredj, szedd össze erődet, ó, Úrnak karja, ébredj, mint hajdanában!” Az imádság, ami sürgeti Istent, hogy cselekedjen, ott születik meg, ahol feltétel nélkül befogadták az Evangéliumot. Ebben az imádságban a nép megfogalmazza, hallható, hangos szóval kimondja azt, amit Isten mondott eddig. Visszafordítják a szavait, és most ők mondják ugyanazt Istennek. Mi ennek a jelentősége? Az, hogy mint mondtam, ez a jele annak, hogy végre tényleg befogadták, elhitték Isten szavát, rábízták magukat az örömhírre.
Amikor valaki így kezd imádkozni, az túl van azon, hogy az üzenet esetleg bejött hozzám, megérintett, aztán ki is ment, eltűnt. Mert ez oly gyakran megtörténik! Isten megszólít, meghallod, hogy Ő újat kezd, ez feldob, megindít, reménységgel tölt be, egy kicsit lelkesít, talán még ki is posztoltad. Tart egy ideig az, hogy igen, itt van valami jó történt– aztán kb. ennyi. Eltelik egy nap, két nap, egy hét, két hónap – visszazuhansz, és ugyanott tartasz, mint amikor először hallottad. Talán még azt is gondolod, hogy ez így van rendjén, most keresed más módját is annak, hogy valami feldobjon. De aki imádságban megfogalmazza, visszamondja azt Istennek folyamatosan, amit tőle hallott, az túl van az ilyen felületes érintéseken, hogy ez csak bejött, lelkesített, és elmúlt.
De túl van azon is, ami egy sokkal alattomosabb és veszélyesebb állapot: amikor magadra vetted, elhitted az Isten szavát, ráálltál arra, hogy igen, Isten újat kezd – de ott beragadtál, hogy ezt forgatod a szívedben. Persze az, hogy Isten kijelentését, az új kezdet örömhírét forgatod a szívedben, része annak az útnak, amelyen eljutsz oda, hogy egy ponton tényleg elfogadd, rábízd magad, és elkezdj eszerint cselekedni. De a dolog szívünkben forgatása és a szív szerinti befogadása messze nem ugyan-az. Nagy becsapás, ha a kettőt ugyanannak látod. Lehet, hogy csak forgatod a szívében az Evangéliumot – nem felejted el, mint ahogy az előző csoport - de csak forgatod a szívedben, gondolkodsz rajta, méregeted, kóstolgatod, nézed jobbról, nézed balról, néha egy kicsit imádkozol - ráadásul közben azt érzed, hogy rendkívül lelki módon foglalkozol evvel az isteni üzenettel, az örömhírrel, hogy Ő újat kezd. Pedig a legkegyesebb módon játszadozhatsz magadban Isten téged célzó munkájával úgy, hogy közben kikerülöd azt. Mégsem állsz rá, mégsem hiszed el, mégsem bízod rá magad erre az isteni szóra. Mert a szívedben nem dőlt el, hogy „igen, Uram, hiszem, hogy te újat kezdesz, és akármi van, én ráállok arra, amit meghirdettél. De ha ez nem dől el a szívedben, akkor hiábavaló az egész játszadozás.
Hallgasd azt, hogyan imádkozik ez a közösség! „Ébredj, ébredj! Szedd össze erődet, ó Úrnak karja! Ébredj, mint hajdanában!” Nem kérdés már számukra, hogy újat kezd-e Isten. Nem kérdés, hogy akarják-e. Nem kérdés, hogy száz százalékosan azonosultak-e azzal, amit Isten mondott nekik. Nincs mese, eldőlt. Annyira eldőlt, annyira befogadták, annyira hiszik, hogy most már ezt akarják, ezért imádkoznak. Amikor te magad is ilyen egyértelmű, Istent sürgető imádságban kimondod, visszamondod Istennek az ígéreteit, sürgetve Őt annak beteljesítésére – akkor tudod, hogy igaznak fogadtad el a szívedben, a magad számára is. Amikor kimondod, nyilvánossá teszed mások előtt is. A gyülekezet előtt, vagy azok előtt, akikkel együtt imádkozod. Nyilvánossá teszed a láthatatlan világ előtt! Ha nem imádkozod, nem fogadtad be, nem azonosultál vele. 
Romokba kerültél? Széthullott az életed? Veszteségek, kudarcok terhelnek? Gondold át, hol van az a terület, ahol Isten beszélget veled arról, hogy Ő helyreállít abban, ami összetört. Hogy vagy te ezzel a történettel? Hallottad az Evangéliumot, hogy Isten újat kezd? Elhitted? Vagy csak úgy forgatod magad előtt, gondolkodsz, meg beszélgetsz róla – de soha a szíved mélyén nem hitted el, nem fogadtad el ezt az örömhírt, nem álltál rá, és nem adtad magad oda, hogy akkor gyerünk, Uram! Akkor csináld! Akkor ébredj! Akkor mutasd meg szabadításodat és hatalmadat!
Ez a pont azoknak is ugyanilyen releváns, akik számára az új nem azt jelenti, hogy Istennel járva, keresztény emberként valahol az életükben átélték a romokat, és várják Isten gyógyító, szabadító jelenlétét, hanem akik még csak barátkoznak Jézussal. Közeledsz, keresel, forgatod ezt a szívedben. Lehet, hogy konfirmáltál is valamikor, de soha nem lett tiéd az Evangélium, az örömhír. Ha így vagy itt, rád nézve is igaz ugyanez: nem elég a szívedben forgatni a kérdést. Az elején persze helye van ennek: mérlegelj, gondolkodj, forgasd a szívedben – de ezt soha ne keverd össze azzal, hogy azonosultál-e Jézussal és az Evangéliummal, és azt mondtad, hogy „igen, Uram, én a tiéd vagyok, és teljesen rád bízom magam.” Egy ponton ki kell mondani: „Te újat kezdesz az életemben, és én rád bízom az életemet.” 
Felmerülhet bennetek a kérdés: miért szükséges ez az imádság? Eddig Isten teljesen világosan arról beszélt, hogy Ő akar újat kezdeni az összetört nép életében. Teljesen világos Isten szándéka. Teljesen világos, hogy Ő ébren van, foglalkozik, törődik velük, tud róluk, cselekedni akar. Akkor miért kell egy ponton azt mondani ennek a népnek, hogy „gyerünk, Uram, most már tényleg cselekedj!” Mintha ő nem akarná cselekedni. Mi értelme van az imádságnak innen nézve? Nem bolond dolog ez? Isten bejelenti, hogy újat kezd, dolgozik azon, hogy ők ezt az újat befogadják, elhiggyék, ráálljanak - és akkor egy ponton ezek mondják, hogy most már akkor tényleg kezdjél újat?! - Bármilyen furcsa is ez, Isten így munkálkodik. Ez az a titok, ahogyan Isten bevon bennünket a maga munkájába, részesévé tesz annak, ahogy Ő újat kezd az egyéni életünkben, a közösségeinkben, a világban. Bejelenti, hogy újat kezd. Akik befogadják ezt, azok elkezdenek ezért az újért imádkozni. És nekünk ezen az imádságos úton el kell oda jutni, hogy azt mondjuk: igen, Uram, akkor ébredj! Gyerünk!
Isten általunk is végzi az újat, a megújulást, a szabadulást. Látod ezt a gyönyörű titkot? Részessé tesz. bevon a munkájába. Ez az imádság jelentősége.
2. Az imádság tartalma: könyörgés ébredésért
Ha tanulni akarunk imádkozni, ezen az ézsaiási szakaszon keresztül tanulhatunk. Nézzük meg, mit imádkozik, hogyan imádkozik az a nép, amely befogadta, azonosult azzal, hogy Isten újat kezd! Az imádság két részből áll: a sürgetés, majd az indoklás.
„Ébredj, ébredj, ébredj!” – mondja háromszor a nép Istennek. Mozgás, akció, szabadítás, cselekvés – ezt várja. Amikor felébredéséért kiált ez a közösség, akkor arra vágyik, hogy megtapasztalja az Urat, az Ő jelenlétét, szabadítását. Ezért mondja: „ébredj, mint hajdanában, az ősrégi nemzedékek idején!” Kérem, hogy most figyeljenek a jó keresztények, a hitvallók, akik tudják, hogy mi az igazság! Nem elég, hogy tudod, hogy Ő van. Nem elég, hogy tudod, hogy az Övé vagy, és Ő a tiéd. Nem elég, amit el tudsz mondani arról, mi mindent cselekedett a múltban. Nem elég a hitvallásod, meg az igaz tanod, hogy ismered, mi az igazság. Ez mind fontos. Nagyon is fontos! De nem elég. Soha nem szabad megállnunk ott, ahol éppen tartunk. Arra van szükségünk, hogy mindig élő módon megtapasztaljuk, kicsoda Ő, hogyan cselekszik, miben akar most újat kezdeni, megújítani, megeleveníteni, új utakra indítani. Ezért kell, hogy hangozzon közöttünk is folyamatosan az imádság, sürgetően: ébredj, cselekedj, légy itt, Urunk! 
Ezután, ebben a szellemben következik az indoklás, érvelés – ami nem is annyira érvelés, inkább provokáció. Azt mondja a nép: „nem te voltál, aki kettévágtad Ráhábot, aki ledöfted a tengeri szörnyet? Nem te szárítottad ki a tengert, a nagy mélység vizeit? Nem te készítettél utat a tenger medrén át, hogy átkelhessenek a megváltottak?” Az új fordításban ez kijelentő módban van, de az eredeti héber szövegben, és a Károliban, és számos más fordításban ez inkább kérdő mód. „Nem te voltál?” Érted ennek az imádságnak a lüktetését, a ritmusát, a merészségét? Ébredj, Uram, ébredj! Cselekedj, mint egykor! Vagy nem te voltál, aki valamikor ezeket a hőstetteket véghezvitted? Nem jó helyen kopogtatok? Nem te voltál? Valaki más volt? Uram, ha te voltál – és tudjuk, hogy te voltál, – akkor itt az idő: ébredj! Gyerünk! Hiszen te voltál, ki más, aki kettévágtad Ráhábot, ledöfted a tengeri szörnyet. Jó, ez furcsa, tudom - ez a teremtés munkájának az ősi, mítikus megfogalmazása. Annak megvallása, hogy Isten a világ teremtője. Te hoztad létre ezt. Te fékezted meg a káosz erőit. Te rendezted be a világot. És te voltál, ki más, aki a tenger fenekét úttá változtattad, hogy átmenjenek rajta a megváltottak. Az Egyiptomból való nagy szabadulás felemlegetése ez. Figyeljetek arra, hogy ennél többet nem mondhatna imádságban ez a közösség! Azt mondja: ébredj, mert Te vagy a teremtő, ébredj, mert te vagy a megváltó, a szabadító, Te vásároltál ki bennünket a fáraó halálos tulajdonából, és a magad tulajdonává tettél bennünket. Hát akkor ébredj!
Tudod, mit jelent ez? Azt, hogy amikor beállsz az imádságba az ébredésért, a megújulásért, a szabadításért; amikor tényleg beállsz az isteni ígéretbe és elkezded visszaimádkozni, amit Ő mondott; elkezded kérni, amit Ő ígért, amit kijelentett; akkor nem kisebb dolgot kérsz, mint új teremtést, megváltást. Babilonból a zsidó népnek kijönni, kiszabadulni, újra benépesíteni Jeruzsálemet, Júdát, felépíteni a templomot – ez ugyanaz! Ez új teremtés, nem kevesebb. Mikor az Evangéliumról van szó az Újszövetségben; arról, hogy mit jelent Jézus Krisztusban hinni; hogy Ő újat kezd valakinek az életében, aki még nem az övé, vagy annak az életében, aki már az övé, de valahol az életében várja ezt a helyreállítást – az soha nem kevesebb, mint új teremtés, szabadítás. Nem kisebb erejét akarjuk Istennek ennél, ezért légy bátor, és alkudozz, és provokálj! Nem te voltál, Uram, régen? Hát mutasd meg most is az erődet! Hozzál szabadulást! Újítsd meg népedet! Teremts újat a romokba hullott életekben! Kezdjél újat bennem is!
Mert az Evangélium nem életfoltozás. Nem arra szorulunk csupán, hogy Jézus tegyen rendbe egy-egy apró részletet az életünkben, ahol egyébként minden rendben van. Mi így szoktunk imádkozni. Minden maradjon úgy, ahogy van, mert ez különben jó, de látunk egy-egy pontot: no ott, azt, légy szíves, Jézus, rakd rendbe! De egyébként ne forgasd fel az életünket, amit berendeztünk és kézben tartunk! Az Evangélium nem így működik, nem szabad így működnie. Kis lelki segítségként. Kis plusz lelki töltetként, amikor megfáradok, hogy jobban tudjon menni az életem abba az irányba, ahogyan én azt kigondoltam. Az Evangélium messze több ennél. Halálból való feltámadás. Mindnyájan halottak voltunk Istentől elszakítva, bűneink miatt – és mindnyájan feltámadtunk Krisztussal együtt egy új életre. Ne kevesebbet várj! És nem adhatod oda magad ennél kevésbé Jézusnak. Van bármi fogalmad arról, hogy kicsoda ez a Jézus? Találkoztál már vele így? Amikor Isten ereje elérkezik, az megrázó. A teremtő, a halálból feltámadó és feltámasztó, az újjá teremtő Isten ereje hatalmas, megszelídíthetetlen, kontrollálhatatlan, vad erő. Újjá akar teremteni. Ismered Őt ilyennek?
„Ébredj, Úrnak, karja! Ébredj, öltözz fel erőbe!” – Ki fogja ezt az imádságot gyakorolni? Ki tud így imádkozni? Ha ott van az életedben valami nagy kudarc, csőd, összetöretettség, elveszettség, ha romokat látsz csak magad körül - akkor elég motivált leszel talán arra, hogy elkezdj így imádkozni, és várd a szabadítót. Persze, hála érte, nem vagyunk mindannyian mindig romokban. Nem is lenne valami szép hitvallás a világ felé. De számtalan vetülete lehet az életünkben annak, hogy miben várjuk, hogy Isten újat kezdjen. Van ennek egy gyülekezeti, közösségi jelentősége is - szeretném, ha ezt mindenki megértené. Lásd és értsd meg, hogy mint gyülekezet, szükségünk van folyamatosan az újra, az Úrtól való megújulásra. Kezdd el úgy látni a dolgokat, az áldásokat és a romokat is, a sajátodat és a másokét is, mint a közösség része! A házassági totális kudarcot, a válást vagy válás küszöbére jutást, magadét vagy a másikét – kezdd el a közösség részeként látni, hordozni! Lépj túl azon, hogy mindig csak a saját veszteségeidet lássad, vedd észre mások romba dőlő életét is! Hagyd, hogy kezdjen el fájni, kezdjen el hiányozni az Úr ereje! Lépj túl azon, hogy csak azért imádkozz, hogy a te életedet hogyan pótolgassa ki Isten, és kezdj el azért imádkozni az egész gyülekezeti közösségre nézve, hogy „ébredj, Uram! Ébredj, mint hajdanán!”
Azért tudod ezt tenni, mert különben ismered már Isten alászálló Szentlelkének az erejét. Mert tudod, hogy milyen az, amikor Ő eljön, amikor kiárad. Ezért kezdhetsz el így imádkozni: „jöjjön, Uram, a dicsőséged közénk!” Láss túl magadon, és az egész gyülekezetre nézve kérd: „ébredj, Uram, hogy felébredjünk mi is! Hogy ne legyünk panaszkodó emberek, ne legyünk közömbösek irántad! Ébredj, Uram, hogy ne legyünk hitetlenek! Ébredj, Uram, hogy ne legyünk vallásos fogyasztók, akik mindent akarnak, de semmit sem képesek adni neked. Ébredj, ébressz, hogy ne fanyalogjunk jó dolgunkban! Ne kössünk többé kompromisszumot a bűnnel! Ébredj, hogy ne legyünk, ne maradhassunk közömbösek az elveszettek iránt!” Megfordult a fejedben, mikor hirdettem, hogy meghívsz bárkit is az induló alfa-kurzusra? Hirdetem hetek óta - megfordult a fejedben, hogy hívogass? Ha nem, az közömbösség. „Ébredj, Uram, hogy ne akarjam, hogy emberek Isten nélkül éljenek! Terheld rám!” Ez az ébredésért mondott imádság.
Arra hív tehát Isten népe imádságának a tartalma minket is, hogy a saját személyes nyomorúságainkat, a gyülekezetben mások egyéni, családi kudarcát, nyomorúságát, amiről tudunk, most beágyazzuk egy nagyobb imádságba, az ébredésért való imádságba. Mert amikor Isten felébred, és a Szentlélek kiárad és meglátogat minket, akkor mindezekben a kérdéseket elkezd megújítani, gyógyítani, szabadítást munkálni közöttünk. Akkor embereket támaszt majd, embereket hív el, hatalmaz fel, és ebben a meglátogatásban új kezdődik el sok testvéred életében, és életre jutnak olyanok, akik ma még nem az Úr gyermekei.
3. Az imádság eredménye: élő, eleven hit
Az utolsó, a 11. vers nem könyörgés már, hanem hitvallás. Egyszer csak azt mondja a nép:
„így fognak visszatérni az Úr megváltottai is, és ujjongva érkeznek meg a Sionra. Öröm koszorúzza fejüket örökre, boldog örömben lesz részük, a gyötrelmes sóhajtozás pedig elmúlik.”
Ezt magukról vallják így. A 3. versben még Isten mondta:
„bizony megvigasztalja Siont az Úr, megvigasztalja összes romjait. Olyanná teszi pusztaságát, mint az Éden, kopár földjét, mint az Úrnak kertje. Boldog örvendezés lesz majd benne, magasztalás és hangos zsoltárének.”
Mit tettek, amikor ezt hallották akkor? Lehetetlennek tartották, úgy össze voltak törve. De azóta végbement egy folyamat, most már az ébredésért imádkoznak, és utána azt mondják: igen, örömmel fogunk bevonulni, megkoszorúz az Úr bennünket, teli leszünk örömmel, hálával, dicsőítéssel, zsoltárral, magasztalással. Ami olyan hihetetlennek tűnt korábban, azt az Urat sürgető, cselekvésre kérő imádság után a közösség maga jelenti ki. Ők maguk fogalmazzák meg: ez meg fog történni az életünkben. Ennek a kijelentésnek a súlya óriási, hiszen azt vallja meg, amit kért: Isten, mint újjáteremtő, mint halálból megváltó és feltámasztó meg fogja tenni azt, amit megtett hajdanán. S ez azt jelenti, hogy megelevenedik, lehetségessé válik a régmúlt. Hogy nem csak hajdanán élt Isten, amikor kettévágta Ráhábot (teremtés), vagy amikor kihozott Egyiptomból (szabadulás), hanem ma is! Amit eddig csak Isten tudott kimondani – azt most hittel, vele egységben, kimondja az ő népe is. Hiszik, tudják, hogy Isten újat kezd. Részesei lettek. Bennük él.
Ez az imádság természete: gyakorlása által megszületik a bizonyosság azzal kapcsolatban, amiért könyörög. Minél inkább odaszánja magát egy közösség az ébredésért és a megújulásért való imádságra, annál inkább megerősödik benne a hit, hogy ez meg is valósul. Felindulnak a szívek. Összeforrnak a lelkek. Szétárad a reményteli várakozás és a hit. Mégpedig azért, mert ez egy Istennek kedves imádság. Minél inkább elhanyagolja egy közösség, vagy egy egyén ezt az imádságot, annál távolabb lesz annak az érzete, hogy az Úr ma is tesz bármit közöttünk. Marad a halott ortodoxia: hisszük a rég történteket, bármikor készek vagyunk megvédeni, hogy Isten teremtette a világot, hogy átvezette Izraelt a Vörös-tengeren, hogy eljött Jézusban, meghalt és feltámadt, megváltotta a világot. És ez fontos, mert így volt. De nem elég, hogy hisszük a múltat Kérdés, hogy hisszük-e, hogy Ő ma is cselekszik? Erre a hitre csak az imádság visz el. Mert az imádságban vagyunk együtt vele. Az imádságban vagyunk közösségben Vele. Az imádságban gyullad fel a tűz a szívünkben. Az ébredésért mondott imádságban tűnik el a szakadék az elméleti hit és a jelen elvárásai között. Máshogy meg nem tűnik el. A hitvédelemben csak róla van szó – az imádságban vele vagyunk. A tűz, a hit, a lelkesedés belőle fakad, a lényéből, a személyéből – és nem a róla szóló igaz tanból (ami persze elengedhetetlen!)
Befejezésül néhány konkrét lépés, ha mindezt komolyan szeretnéd venni. Ha azt, ami most jön, nem kezded el gyakorolni, akkor ugyanott fogsz tartani hamarosan, mint amiről beszéltem: Isten szava bejött az életembe, feltüzesedtem, elment, vége. Szóval: állj Isten elé! Kérdezd meg: szóltál ma hozzám, Uram? Rólam szól ez? Bele akarok én ebbe állni? Ha azt mondod: nem – lelked rajta, ne tedd! De ha azt mondod: igen - akkor figyelj a következőkre kitartóan hűségesen!
Lásd meg, hogy Isten hatalmas, és cselekszik. Legyen kegyelmes hozzánk, hogy ez így legyen!

Elképzelhető-e még egyszer öröm ott, ahol most sírás van? Élet ott, ahol most gyász és halál uralkodik? Ha meg tudott fordulni a helyzet életből, bőségből, elégedettségből szomorúságba, gyászba, akkor vajon vissza tud-e fordulni újra? Ami elromlott, ami összetört, ami elveszett, az vajon helyreállhat-e ismét?
Harmadszor mondtam el ugyanezeket a mondatokat. Ézsaiás könyvének 51. fejezete alapján azzal a témával foglalkozunk harmadik hete, hogyan kezd Isten újat az Ő népe életében. Hogyan történhet ez? Elképzelhető-e, hogy ha valami összeomlott, elromlott, tönkrement, az ismét helyreálljon? Ézsaiás próféta küldetése éppen az, hogy egy konkrét történelmi helyzetben meghirdesse: igen, Isten újat kezd, Isten helyreállít.
Történelmileg a babiloni fogság idejében vagyunk. Kb. 70 évvel korábban Babilon Nabukodonozor vezetésével több hullámban és számtalan ostrom által támadta, a végén teljesen elfoglalta Júdát és Jeruzsálemet. Lerombolta a várost, lerombolta a zsidók szent helyét, a templomot, ahol Istennel találkoztak és a lakosságnak egy jelentős részét deportálta Babilonba. A deportálás, a fogság nem jelentette azt, hogy Babilonban barakkokban kellett volna élniük – élhettek a nép között, de idegenben, fogságban voltak, és ami övék volt, a hazájukat, városukat, templomukat a teljes pusztulásban kellett maguk mögött hagyni. A családokat rengeteg személyes veszteség érte. Majd hosszan nem változott semmi. Hetven év alatt már a harmadik generáció született meg idegen földön. Olyan generáció volt ez, ahol a családi történetek, a szülők és nagyszülők elbeszélései tele voltak a pusztulás képeivel. Mi volt, amikor körbezárták a várost; mi volt az éhség idején, amikor a szó szoros értelmében a halott gyerekeket kellett megenni; mi volt, amikor az ősöket, a rokonokat kivégezték.
Ebben a helyzetben küldi Isten a prófétát, akinek az a feladata, hogy meghirdesse: lejárt a fogság ideje, Isten újat kezd a népnek az életében. Érezzük mindannyian, hogy ezt hihetetlenül nehéz befogadni. Ezt a nagyon nagy örömhírt, hogy Isten uralkodik, újat kezd, rettenetesen nehéz befogadni egy megtört, megroppant közösségnek. Beszéltünk arról, hogy Isten ebben a fejezetben három nagyobb egységben beszél a néphez. Háromszor mondja, hogy „hallgassatok rám!”, „figyeljetek rám!”, hallgassatok rám!” Ez a három megszólítás tagolja a szakaszt három részre, mintha Isten maga is újra és újra megküzdené a harcot: hogyan tudom én átvinni ezt az üzenetet, hogyan tudom eljuttatni a szívetekbe azt, hogy valóban képes vagyok helyreállítani azt, ami elromlott, és én meg is fogom ezt veletek tenni? Szó volt arról először, hogy Isten a pusztulás képei helyett, ami ott él ezeknek az embereknek a szívében, az élet képeit festi eléjük. Másodszor arróI, hogy Isten újat teremtő, helyreállító munkájának objektív alapja az, hogy Ö uralkodik a történelemben, Ő kormányoz, kézben tart mindent.
Ma pedig arról szeretnék beszélni ennek a két bibliai versnek az alapján, hogy ahhoz, hogy az újat be tudjuk fogadni, nagyon fontos az, hogy ellen tudjunk állni a környezetünk hitetlenségének, kezelni tudjuk a környezetünk gyalázkodásait, megvetését, szitkozódásait.
Három dolgot mondok el ezzel kapcsolatban:
1. Az emberek gyalázkodása
Amikor a Babilonban élő zsidó közösséget eléri a próféta üzenete, hogy Isten újat kezd, az nyilvánvalóan nem egy légüres térben történik. A meghirdetett prófétai szó, hogy lejárt a fogág ideje, Isten uralkodik, szabadítást szerez, helyreállít, hazavisz - nem úgy érkezik meg, hogy avval mindenki egyet-ért, annak mindenki örül, azt mindenki hálával és lelkesen fogadja. Nagyon sokan nem örültek ennek az üzenetnek, nem hitték, és nem is nagyon kívánták, hogy így legyen. S annak a fanyalgásnak, ami azok körül zajlik, akik ezt hallják, hihetetlenül erős elbátortalanító és elcsüggesztő ereje van. Ezért mondja azt Isten: „ne féljetek az emberek gyalázkodásától, szitkozódásuktól ne rendüljetek meg!”
Kikre vonatkozik ez ott és akkor? Lehetséges, hogy azokra a babiloniakra, akik megvetik a közöttük élő zsidókat a maguk különbözősége, eltérő nemzeti és vallási identitása miatt. A zsidóság ugyanis valamilyen szinten Babilonban is megőrizte a hitét, a gondolkodásmódját, nemzeti identitását, a különállását, és az üzenet hallatán ez a megőrzött, bár megtépázott identitás elkezd felforrósodni, felerősödni bennük. A győztes, fogvatartó, uralkodó nép hogyan tekint erre? Az ő szemükben Izrael olyan legyőzött nép, amelynek már se otthona, se múltja, se szent helye, semmije nincsen. Azt mondják: „mit beszéltek arról, hogy itt valami új fog kezdődni? Ti nullák vagytok! Ti legyőzöttek vagytok! Ti semmik vagytok! Ti megvertek vagytok! Nektek végetek lett egyszer s mindenkorra! Mit beszéltek arról, hogy majd újraindul minden? Hogy hazamentek és újraépítitek az országot, és újraépítitek az életet? Ez nevetséges!” S ebben ott van az a dinamika, ami a mai életünkben is megjelenő nagyon kegyetlen dinamika, s ami oly sokszor érvényesül ott, ahol valaki gyengévé lesz, veszít, elbukik, fogságra jut. Bárki, aki ebbe a helyzetbe kerül, nagyon könnyen megkapja másoktól, a látszólag erősektől, ugyanezt a gyalázkodást. Te semmi vagy! Te semmivé lettél! Te sehova nem vitted! Már mindent elvesztettél! Mit akarsz te még? Mit gondolod, hogy számodra még bármi újat, bármi jót tartogat az élet?
De az is lehetséges bibliamagyarázók szerint, hogy nem csak, vagy egyáltalán nem is a babiloniak azok az emberek, akik ezeket a gyalázó és szitkozódó szavakat mondják, hanem a fogságban élő zsidó közösségen belül van megoszlás. Ti. a zsidó közösség egy része otthonra talált Babilonban, alkalmazkodott, megtalálta a számításait. S ennek a résznek sokkal realistábbnak tűnhet a saját gondolkodásmódja, saját gyakorlata, mint ez az „álmodozás”, hogy majd Isten újrakezd mindent és haza lehet térni.
El tudom képzelni, miféle párbeszédek hangozhattak a két tábor között. Azok, akik a zsidó közösségen belül hallják a próféta üzenetét, hallgatni akarnak rá, készek elhinni, hogy Isten uralkodik, újat kezd a lehetetlenben is, helyreállítja a romokból - s a másik tábor, akik berendezkedtek az idegenben, és nem készek elhinni mindezt.
- Azt mondja az első csapat: „Hallottátok! Isten újat kezd! Megígérte ezt korábban, most beteljesíti. Visszatérünk Jeruzsálembe, visszatérünk a Sionra.”
- A másik: „Ébredjetek már fel, térjetek észhez! Minden csupa rom! Esély nincs ezt helyreállítani. Nincs annyi ember, nincs annyi erő, nincs annyi forrás. Bolond álmodozók vagytok. Nem lesz ebből semmi! Föl kellene ébrednetek a múltból és élni végre itt a valóságban!”
- Mire: „Hát nem értitek? Amit Isten itt mond arról, hogy Ő uralkodik, hogy új készül, az ugyanaz, mint mikor egyszer az őseinket hasonló pusztulásból, Egyiptomból, a rabszolgaságból kihozta. Ugyanerre készül most is, kihoz bennünket Babilonból!”
- Mire mi a válasz: „Teljesen elment az eszetek! Az a Biblia! Az egy régi történet. Lehet, hogy valamikor megtörtént, lehet, hogy úgy volt (nem voltunk ott, ki tudja?) Persze, ezt ünnepeltük, meg talán még ünnepeljük most is - de nem úgy történnek ma a dolgok, mint ahogy valamikor le volt írva.”
Érezzük, hogyan lesz ebből pillanatokon belül gyalázkodás, szitkozódás, elbátortalanítás, elcsüggesztés.
Isten újat kezd! Meghirdeti. De annyi erő van az ellen, hogy ezt be tudjuk fogadni. A mai világban, ha valaki keresztény emberként, vagy akár keresőként elindulna afelé az út felé, amit Isten kezdeni akar az életében, el akarja hinni, hogy ami tönkrement, elveszett (kapcsolat, család, valami, amit nagyon elrontottál, vagy nagyon elromlott), azt Isten újra helyreállítja, és ez szóba kerül mások között, mi az egyik, amit mondanak? Az hogy: „Ne hülyéskedj már! Te ilyenekben hiszel? Figyelj, a kereszténység, vagy bármi más vallás az a lehető legmaradibb, legbutább dolog, amiben hihetsz.” Mert ez az egyik alapvető gondolati struktúra a mai társadalomban. Nem is olyan régen a közgondolkodásban a modernitás azt jelentette: felvilágosodás, haladás, fejlődés, tudomány, előrejutás. Evvel szemben bármilyen vallás azt jelentette: szűklátókörűség, butaság, képzetlenség, maradiság. Nem mondta ezt így ki senki, de ez munkált az emberekben.
Ma pedig már ezen is túl vagyunk. A mai posztmdern gondolkodás már nem azt mondja, hogy bolondság a vallásosság. De ha hallja, hogy személyesen Jézusban hiszel, egy keresztény gyülekezethez tartozol, és hiszed, hogy Isten újat akar kezdeni az életeddel – akkor azt mondja: „rendben van. Hihetsz bármiben, ez teljesen jó! De nehogy már korlátozd magad egy vallásra, egy gyülekezetre! Nehogy már engedd, hogy intézményes és dogmatikus formák határozzanak meg! Nehogy már engedj az agymosásnak, hogy mások mondják meg neked, mit higgyél!” Ez a gondolkodásmód annyira a szubjektivitásra, az individuumra épít, hogy csak azt fogadja el igaznak, amit az egyén érdekei, élményei határoznak meg. Ha klasszikus értelemben kereszténynek vallod magad, kész az előítélet: az nem a tiéd, az nem őszinte. Ott mások diktálnak.
A közeg, amelyben élünk, és amelyben Isten megszólít bennünket, alapvetően ellenséges. Te el akarod hinni, be akarod fogadni, hogy Isten újat kezd az életedben, mert uralkodik és cselekszik. De ha ezt megvallod a nem keresztény barátaid, ismerőseid előtt, akkor megtapasztalod, milyen erők visznek, vonnak vissza, hogy „ne csináld már!” De az is nehéz, ha emiatt úgy döntesz: akkor inkább még csak nem is adom jelét annak, ami bennem munkál, hogy én elhiszem, hogy Isten újat kezd – mert ha meg nem tudod ezt megvallani, akkor téged is elsodor a hitetlenség ereje. Ha megvallod, gyaláznak érte – ha nem vallod meg, elsodródsz. Mi legyen hát?
Jézus azt mondta: „ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket” (Jn.15.18.). Tehát amiről beszélünk, az teljesen normális és természetes. A világ alapvetően ellenséges Istennel, nem örül az örömhírnek, nem tud együtt mozdulni ebben veled, velünk, és gyűlöli Istent. Ez az istentelenség, gyűlölet megjelenik, elér, körbevesz, oly könnyen elcsüggeszt minket. De még mielőtt valaki önmagát akarná igazolni ebben, s azt mondaná: „igen, gyűlöl a világ, én is gyűlölöm a világot”, még mielőtt viszontgyűlölnéd azokat, akik téged megvetnek vagy gúnyolnak, ne felejts el valamit: te ugyanúgy gyűlölted Istent egy napon! Te ugyanúgy Isten ellensége voltál valamikor. Lehet, hogy most azt mondod: nem, te nem! Te soha nem szidalmaztál másokat, soha nem gyaláztál senkit, mindig jó voltál, legalábbis törekedtél rá – és ez bizonyára így is van. De ha most nagyon tiltakozol, mert azt mondod: te soha nem voltál Isten ellensége, akkor foglalkoznod kell ezzel a kérdéssel, mert akkor lehet, hogy még mindig az vagy. Mert meg kell érteni: az Evangéliumnak a lényege az, hogy a szívünk mélyén még a legjobb cselekedeteinkkel, a legvallásosabb dolgainkkal is alapvetően Isten ellenségei, akaratának, törvényének, szeretetének elutasítói vagyunk mindaddig, amíg Jézus Krisztusban fel nem ismerjük, hogy Ő a mi bűneinkért halt meg. Az Ő ellenségei voltunk, és Ő mégis szeret és elfogad minket, és ezért megbékélhetünk Vele. Gyűlöl titeket a világ? Igen. Jézusért. De én ugyanúgy gyűlöltem ezt az Istent, amíg nem lettem egészen az Övé.
„Ne féljetek…, ne rendüljetek meg…!” Amikor Isten újat kezd, újat jelent be, meghirdeti, hogy uralkodik, szabadítása örömhírét közli veled egy-egy egészen konkrét helyzetben, indulna a szíved, hogy higgy ebben, ráállj erre – ez olyan nehéz! Kívülről annyi minden jön, ami elcsüggeszt. De szeretnék rámutatni még valamire: nem csak kívülről jön a gyalázat és az elcsüggesztés, hanem belülről is támad. Sokakban belül is megy a lemez: „lehetetlen, hogy Isten újat kezd veled, ne gondoljad már!” Lehet, hogy a saját sebzett szívedből, gondolkodásból jön az, hogy te ezt nem érdemled. Nálad végleg elromlott minden. Számodra már nincs megbocsájtás. Téged már nem lehet helyreállítani. Te nem vagy elég jó ehhez. Te nem vagy elég értékes ehhez. Te méltatlan vagy. Mindenki utál, s ha egészen őszinte vagy: te is utálod saját magadat. – Mindez persze eredetileg valahonnan kívülről jött. Jelen van a kultúránkban, s valamikor valahol különösen mélyen beléd égette valaki: egy szülő, egy testvér, valaki, akibe szerelmes voltál, valaki, akit szerettél és különösen fontos volt neked. Történt valami az életedben, bántottak, megsebeztek ezzel, és észre sem vetted, mennyire beléd égett. Hallod, ismétled, újra és újra játszod a lemezt: nem vagy elég jó, nem vagy méltó, túl szennyes vagy.
Amikor Isten bejelenti azt, hogy Ő újat akar kezdeni az életünkben – nem csak avval kell megküzdenünk, hogy mit gondolnak rólunk mások, hanem azzal is meg kell küzdenünk, hogy mit gondolunk mi magunkról. Az egyiknek az ereje abban áll, hogy attól függsz, amit más mond vagy gondol rólad, a hitedről, a helyzetedről. A másik onnan veszi az erejét, hogy attól függsz, amit saját szíved, saját bensőd mond rólad. Mindkettő lehetetlenné teszi, hogy azt fogadd be, amit Isten készít, ahogyan Ő uralkodik. Hogyan lesz ebből új? Hogyan lehet e két erős elcsüggesztő, szidalmazó hangot, a külsőt, ami a környezetből jön, és a belsőt, ami a sebzett szívből fakad, meghaladni, semlegesíteni, hogy elérjen bennünket Isten üzenete?
2. Mit jelent Istenre hallgatni?
Egyetlen módja van annak, hogy ne függjünk, és ne rendüljünk meg a külső és belső elcsüggesztő hangoktól. Ez pedig az, hogy Isten hangjának tesszük ki magunkat. Mit jelent ez? Mit jelent Istenre hallgatni?
Azt mondja a próféta: „hallgassatok rám, akik ismeritek az igazságot, népem, amely szívébe zárta tanításomat!” Ha meg akarjuk érteni ennek a mondatnak az alapján, hogy mit jelent Istenre hallgatni, akkor egy gyönyörű kettősséget kell meglátnunk. Ti. azt, hogy Isten szavának a hallgatása egyszerre jelent egy végleges megérkezést, és folyamatos nyitottságot. Mind a kettőre szükség van ahhoz, hogy meg tudd haladni a kívülről vagy belülről hangzó becsmérlést, szitkot, bátortalanítást, és Isten hangját halld.  
„Ismeritek az igazságot, népem, amely a szívébe zárta tanításom.” – Csak lásd ezt a képet: az ige úgy beszél itt a közösségről, mint aki szívébe zárta Isten tanítását. A kép: bezárni valamit a szívünkbe, egyfajta véglegességet hordoz. Nem az jelenik meg előttünk, hogy valamit bezárunk a szívünkbe, aztán kidobjuk onnan, majd újra bezárjuk, meg újra kidobjuk, meg újra be és újra ki… Ilyen nincs! Ha bezártuk, annak van egy véglegessége. S amit bezártunk a szívünkbe, az nem egy információ csupán, hogy valamit tudunk Istenről. Ismerni az igazságot - az egy nagyon személyes ismeret a Bibliában. Azt jelenti, hogy van valami olyan alapismeret, alap bizonyosság nem csak a fejünkben, hanem a lényünk legmélyén Istennel kapcsolatban, amit olyan módon bezártunk a szívünkbe, megismertünk, magunkhoz öleltünk, hogy azt alapvetően soha semmi nem kezdheti ki.  Semmi nem bizonytalaníthat el. Ha meg akarod ragadni az életed egy pontján, hogy Isten újat kezd, hogy amit végleg elveszettnek hittél, az helyreállítható; ha nem akarsz felülni a környezet szidalmainak és a saját kishitűségednek és önutálatodnak, akkor egészen biztosan tudnod kell, hogy van egy tőled függetlenül létező isteni igazság, amit bezárhatsz a szívedbe, és amibe belekapaszkodhatsz minden körülmények között.
Vannak alapvető igazságok, amelyeket ismerned kell. Ilyen igazság az, hogy Isten igazságos Isten, aki gyűlöli és megbünteti a bűnt. Izrael népének is találkoznia kellett ezzel. Nem véletlenül vannak ott, ahol vannak, Isten büntetése ez. De van más igazság is, amit tudni kell Istenről, és ami független a mi érzéseinktől, benyomásainktól, és ezt az igazságot is mélyen a szívünkbe kell rejteni. Ilyen tőlünk független, objektív igazság az, hogy Isten szerető Isten, aki megbocsátja a bűnt, és megtartja az ígéretét. Azt ígérte, hogy le fog járni a fogság, ki fogja őket hozni, helyre fogja őket állítani. Nem csak mondja ezt, hanem képes és hatalmas is arra, hogy mindezt megtegye. Ez az az igazság, amit a népnek egy része bezárt a szívébe, ami alapján el tudta hinni, hogy Isten újat kezd.
Ma is, velünk is ugyanez a helyzet. Az az objektív igazság, amit szívünkbe kell zárnunk, hogy képesek legyünk Isten szavát hallani, az a Jézus Krisztus Evangéliumának ismerete.  Ha megvan benned ez az ismeret, nem csak mint információ, hanem mint szívedbe zárt igazság – akkor ez egy végleges megérkezés. Mert ezt semmi nem kezdheti ki. Szükséged van erre a mély meggyőződésre ahhoz, hogy meghalljad, amit mond. Kikezdhetetlen biztonság ez: a szívedbe zártad Isten igazságát, Aki nem változik. Isten jelleme, megváltó tette, örök hűsége és szeretete nem változik.
Persze ez a biztonság, ez a megérkezettség egyben kísértés is. A magabiztosság, a halott ortodoxia kísértése: tudom az igazságot, mindent tudok már. Éppen ezért annyira fontos a dolog másik oldala, a folyamatos nyitottság.
Isten azt kéri a néptől: „hallgassatok rám!” Elküldi a prófétát, szól, és nézi, talál-e olyanokat, akik nyitottak és befogadják, amit ott és akkor mond. Isten kapcsolatot akar a népével, és ebben a kapcsolatban folyamatos megmaradást. Gondoljatok bele! A Babilonban lévő zsidó közösség hiába tudná, a szívébe zártan, hogy milyen Isten, ha nem lennének folyamatosan nyitottak is (legalább némelyek közöttük) Isten hangjára. Eléldegélhetnének Babilonban még vagy ezer évig ezzel az ismerettel, hogy milyen Isten, ha nem hallanák meg, amikor a próféta jön, amikor Isten szól és bejelenti az újat. Ki fogja meghallani Babilonban azt, hogy most vége a gyásznak, a pusztulásnak, újat fogok kezdeni, és ezt véghez fogom vinni? Ki fogja meghallani, ha nem azok, akik tudják, mert a szívükbe zárták az igaz-ságot, hogy Isten hatalmas, az ígéreteihez hűséges Isten – és akik most aktuálisan is készek annak meghallására, amit Ő hirdet? Most halljuk a hangját, értjük a szavát – és tudjuk, hogy azt meg is fogja cselekedni, mert a szívünk mélyén így ismerjük Őt. Csak így működik. Aki a közösségben már rég nem így ismeri Őt, az azt fogja mondani: blőd duma, hogy Isten újat kezd. Értitek?
Mindkettő elengedhetetlen tehát. Hiába van ott a szívükbe zárt objektív ismeret Isten igazságairól, ha emellett nem nyitottak folyamatosan az élő Isten megszólító szavára, akkor nem érkezik el hozzájuk az új kezdés üzenete. De fordítva is igaz: hogyan lehetne egy közösség, vagy egy ember folyamatosan nyitott Isten hangjára, ha nincs ott a szívében a Róla szóló bizonyos ismeret, hit, meggyőződés? Ha elvész a szívéből, vagy soha meg sem született benne az Isten-ismeret, akkor nem fogja meghallani az újat. Mert ha hallja is az üzenetet, bolondságnak fogja tartani.
Gondolkozz azon, hogy neked melyik oldalon van szükséged megújulásra, növekedésre! Hol látod a hiányosságot? Alapvetően ez a nagyon mély bizonyosság hiányzik belőled, hogy tudnád, kicsoda Isten, milyen Ő? Vagy megvan ez a nagyon mély bizonyosság, amit semmi el nem vehet, mert bezártad a szívedbe az Evangélium igazságát - csak annyira halott már, hogy az hiányzik belőled, hogy nap mint nap keresd Őt, meg akard Őt hallani, meg akarjad Őt érteni? Ma is tudni akarod, hogy Ő mit akar veled és mit készít neked, és hogyan jár veled az élet minden napján? Mind a kettőre szükség van. Mély és alapvető, megingathatatlan ismeret, hogy ő szeret és meghalt érted Krisztusban, megbocsátott, gyermekévé fogadott, és ettől semmi el nem választhat, akármi is történik. Ugyanakkor folyamatos nyitottság, imádság, keresés, hogy mit üzen most az igéjében, hogyan munkálkodik most, mire indít most. Ezt jelenti őrá hallgatni. És ha ez a kettő együtt van, az dinamit, erő: akkor van esélyed arra, hogy legyőzd a külső és belső szidalmazó, gyalázkodó, gyűlölködő hangokat.
Ahhoz, hogy ez valóság legyen benned, be kell fogadnod ezt egyszer, véglegesen, és gyakorolnod kell magad benne folyamatosan. Idő kell hozzá, és neked is időt kell szánnod erre. Nem fog végbemenni magától – ezt Isten cselekszi meg. De ahhoz, hogy megcselekedje, ki kell tenned magad az Ő jelenlétének. Ezért hívlak arra: ha hallani akarod Isten hangját, ha akarod, hogy újat kezdjen az életedben, szabadítást adjon és helyreállítson, akkor tedd ki magad az Ő igéjének, tedd ki magad a keresztény közösségnek, tedd ki magad a gyógyító imádságnak! Isten felépít, és egyre jobban megismered a hangját.
3. Végül: honnan kapunk erőt így hallgatni Istenre? Honnan kapunk erőt ebbe begyakorolni magunkat?
Bármikor feltehetnénk ezt a kérdést, de most mondjuk is ki: van-e több a Bibliában, mint ameddig eljutottunk most? Azt mondod: rendben, megértettem, hogy mit jelent Istenre hallgatni, az Evangéliumot befogadni, szívbe zárni, s ugyanakkor nyitottnak maradni és figyelni. Talán azt is megtapasztaltad már, hogy ez munka, sok-sok gyakorlás és kitartás kérdése is. De talán azt érzed: nincs nekem ehhez erőm. Vagy nincs mindig erőm hozzá. Nincs mindig kedvem. Nincs mindig motivációm. Néha nagyon van, néha meg nagyon nincs. Mi tud energizálni? Mi tud motivációt, lelkesedést, erőt adni?
A kereszténység azért hirdet jó hírt, mert nem annyit mond, hogy nézd, így kellene tenni, ez az út, most szedd össze a erődet és menj, próbáld meg! Hanem azt mondja: nézd, így kellene tenni, ez az út - találkozz ezzel, nézzed ezt, szemléld ezt, szeresd ezt! Imádd azt a Jézust, Aki így is tett helyetted, érted, és így is tesz veled, és így is tesz benned! Ő az erő.
Ézsaiás azt mondja: „A gyalázkodók úgy járnak, mint a ruha, amelyet megrág a moly.” Vele szemben, Isten azt mondja: „az igazságom és a szabadításom örökre megmarad.” Ez a kettő egymás mellett, hogy ne féljetek az emberek gyalázkodásától, ne rendüljetek meg a szitkozódásaiktól, mert úgy elvész minden: ők, meg amit mondanak, mint a ruha, amit megrág a moly - de az én igazságom, az én szabadításom, amit én újat kezdek, az örökre megmarad. Amikor ezen a kettőn gondolkodom, akkor nem tudtam ennek a titkát nem Jézusban látni. Miért?
Ha valahol látni akarjuk a gúnyt, a gyalázatot, a szidalmat – Jézus történetében látjuk. Amikor Pilátus, mint római helytartó végül dönt, és átadja Jézust a zsidó vallási vezetőknek, akik azt követelik, hogy végezze ki, akkor a következő mozzanat az, hogy felöltöztetik királyi ruhába, töviskoszorút nyomnak a fejére, királyi köntöst terítenek rá, botot adnak a kezébe, és közben gúnyolják, köpködik, és gyalázzák. „Íme a zsidók királya!” S aztán amikor vége ennek a szennyes játéknak, és Jézust keresztre feszítik, akkor ott ugyanez a gyalázkodás folytatódik. A körülállók egy része gúnyolódik, szórakozik. Azt kiabálják: „ha másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni? Szálljon le a keresztről!” Döbbenetes látni azt a Jézust, aki ezt a mérhetetlen indulatot, mocskot és gúnyt kapja, miközben a halálát szenvedi el. Érted meg értem. - És közben ezekért az emberekért imádkozik. Nem ül fel ennek a gúnynak. Nem pusztítja el ez a gúny a belső tartását, mert Isten előtt van, Istenre hallgat. Tudja, hogy ki Ő, tudja, miért van ott, tudja, hogy mit visz végbe. Akármilyen nyomorult is legyen ez a helyzet.
Mennyire igaz Jézusra az, amit Ézsaiás mond, hogy Ő nem rendül meg az emberek szitkozódásaitól és gyalázkodásaitól! De az Isten igazsága és szabadítása Őbenne és Őrajta örökre megmarad! „Mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást, amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél. Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnnek, az igazságnak éljünk. Az ő sebei által gyógyultatok meg…” (1.Pét.2.23-24.)
És ha megérted, hogy mindez Jézussal érted történt, hogy meggyógyulj általa; azért, hogy ne kelljen kiszolgáltatva lenned más emberek gondolatainak, gyalázásának, szitkainak, amikor el akarod hinni, hogy Isten újat kezd; ha megérted, mindez azért történt Vele, hogy neked még csak attól se kelljen függeni, ahogy önmagadat megveted, kárhoztatod és vádolod, mindez azért történt, hogy téged helyreállítson – akkor ebből erőt kapsz arra, hogy odahallgass Istenre, szívedbe zárd az Ő igazságát és az egész lényeddel Őt hallgasd! Miért? Mert ha ezt a Jézust egyszer így meglátod és megérted, akkor nem az fog munkálni benned, hogy jónak kell lenned, meg kell javulnod, méltóvá kell válnod – hanem leborulsz, és azt mondod: köszönöm, Uram, hogy ennyire szeretsz engem! Amikor leborul az ember, és imádja Őt, akkor kezd megváltozni a szíve. És amikor elkezd megváltozni a szíve és a belsője, akkor lesz új emberré.
Tehát Isten Krisztusban újat hirdet. „Bűneinket maga vitte fel testében a fára.” És amikor felvitte, minden szidalom és minden gyalázat rajta volt. Gondolod, hogy át tudod most adni neki mindazt a gyalázást, amit hordozol? Gondolod, hogy ennek a Jézusnak nagyobb hatása lehet rád, mint annak, amit más emberek, vagy a saját szíved mond rólad? Gondolod, hogy képes vagy meghallani, hogy Isten drága, értékes, szerető. megbocsátó, felemelő, megépítő üzeneteit akarja mélyen a szívedbe plántálni, és felülírni mindazokat a sötét képeket, amelyek ott uralkodnak? Engeded, hogy az Ő hangja felülírja önmagad megvetésének belső hangját? Tedd meg! Imádd az Urat, és meggyógyul a lelked. Hallgasd Őt, és megújul az életed. 
Lehet, hogy a megújulás szüksége egészen konkrét most az életedben valamilyen területen. Lehet, hogy nagyon nehéz elhinned, hogy Isten még újat kezd. Ha így van: kérj imádságot, hogy Isten Lelke írja beléd az Ő igazságát! Ha pedig úgy vagy most itt, hogy nincs semmi konkrét kérdés, nagyjából működik az élet, kicsit rossz, kicsit jó, amilyen általában - akkor azon gondolkozz el, miben kell megújulnod ezáltal a Jézus által! Abban, hogy igazán a szívedbe zárjad a változhatatlan nagy igazságokat, mert ezekben nagyon bizonytalan vagy? Most éppen megvan, de ha kicsit nehezebb lesz a helyzet, egy pillanat alatt elvész? Vagy pedig nagyon jól tudod, mi az igazság, be van zárva a szívedbe, vagy talán már csak a fejedbe, s abban kellene megújulnod, hogy nap mint nap hallgasd Őt? Hogy folyamatosan nyitott légy arra a szóra, amit Ő küld, ahogy Ő beszél veled, ahogy Ő cselekszik az életedben? Hogy ne maradj le róla! Ahol vagy ebben a történetben, ott nyisd meg magad Jézusnak, és borulj le Előtte, adj hálát Neki, és imádjad Őt! És Isten valóban újat kezd az életedben.

Elképzelhető-e még egyszer öröm ott, ahol most sírás van? Élet ott, ahol most gyász és halál uralkodik? Ha meg tudott fordulni a helyzet életből, bőségből, elégedettségből szomorúságba, gyászba - meg tud-e fordulni újra? Ami elromlott, ami összetört, ami elveszett - helyreállhat-e ismét?
Ezekkel a szavakkal kezdtük ennek a fejezetnek a magyarázatát két hete. Mert a próféta, Ézsaiás küldetése éppen az, hogy meghirdesse: igen, Isten újat kezd.
Történelmileg a Krisztus előtti 6. század végén vagyunk, a babiloni fogság idején. Izrael gyermekei között már a harmadik generáció születik idegen földön. Egy olyan nép életében hangzik Istennek ez a kijelentése, amelyről azt lehet mondani: megroppant gerincű, álmait vesztett, megtört közösség. Az otthonuk több száz kilométerre, Jeruzsálem, Júda csupa rom. A templom, ahol Isten megjelent közöttük, ahol találkoztak Vele, csupa rom. A családi történetek arról beszélnek, hogy a szülőket vagy a nagyszülőket hogyan üldözték; hogy a nagybácsik vagy a nagynénik hogyan haltak éhen az ostrom idején a városban, hogy milyen szörnyűségeket kellett kiállni. Ez a velük, bennük élő valóság. Ez uralja a szívüket, ez formálja a gondolkodásukat. A fejezet első verseiben Isten bejelenti ennek a népnek: Ő most újat kezd az életükben. De látni fogjuk, hogy a bejelentésen, az örömhír egyszerű meghirdetésén túl Istennek nagyon komolyan, nagyon meggondoltan „dolgoznia” kel azon, hogy ez a nép képes legyen befogadni az örömüzenetet, az Evangéliumot.
Mi kell ahhoz, hogy egy összetört közösség képes legyen elfogadni, hogy a dolgok tényleg újra jóra fordulhatnak? Hogy Isten tényleg újat kezd, tényleg jó hírt hirdet, tényleg helyreállítja az Ő népét? Beszéltünk arról, hogy Isten azokat tudja megszólítani, akik keresik Őt. Arról is beszéltünk, hogy úgy dolgozik rajtuk, hogy az élet képeit adja eléjük; a halál, pusztulás és reménytelenség bennük élő képeivel szemben. Harmadszor pedig arról volt szó, hogy Isten visszatekintésre hívja a népet a Vele való kapcsolatuk kezdetére, amikor Isten ígéreteket tett. Emlékezteti őket, hogy Ő nem felejtette el az ígéretet, sőt éppen ennek alapján fog újat kezdeni.
Az első részben arról beszéltünk tehát, mit tesz Isten azért, hogy a meghirdetett új kezdést be tudja fogadni a közösség. A mai szakaszban elsősorban arról lesz szó, mit tesz Isten azért, hogy ez az új kezdés valóban meglegyen. Mi az alapja annak, hogy Isten helyreállítja azt, ami tönkrement? Miből fakad ez? Hogyan történik? A válasz, a jó hír, az örömhír az, hogy a helyreállításnak, az Istenben való új kezdetnek az alapja az, hogy Isten egészen valóságosan uralkodik és kormányoz. 
Három gondolatban szeretnék beszélni Isten valóságos uralmáról és kormányzásáról:
 1. A jó hír: Isten uralkodik, kormányoz
„Figyelj rám, népem!” – szólítja meg Isten a közösséget. A figyelmüket kéri, majd elkezd arról beszélni, mit készül cselekedni. „Tanítás származik tőlem és törvényemet a népek világosságává teszem.” Engedjük, hogy hasson ránk ez a kép: Isten törvénye, tanítása kimegy, eljut a népekhez, akiknek számára ez világossággá lesz. A következő versben úgy fogalmaz ugyanerről: „közel van az igazságom, és közel van a szabadításom, karom népeket ítél”. Érkezik tehát az igazság és a szabadítás. S amikor Isten a népek ítéletéről beszél, akkor nem arról van szó, hogy felsorakoztatja a népeket és elítéli őket. Az ítélet itt azt jelenti: Isten, a bíró vezet, kormányoz. Isten, mint legfőbb vezető, uralkodó ítéletet tesz és rendbe rakja a dolgokat, kormányoz. Fontos meghallanunk azt, hogy Isten nem csak Izraelről, nem csak a választott népről mondja ezt, hanem azt ígéri: érkezem, és a környező népek számára is jó kormányzást fogok biztosítani.
Az itt használt fogalmak az Ószövetség nyelvén azok a kifejezések, amelyeket a népek kormányzásával kapcsolatban használtak. Isten jó kormányzást ígér. Ez politikai fogalom, sokat halljuk mi is mostanában – és nem véletlen, hogy most is ezeket a fogalmakat használom. Mert a mai igeszakasz pontosan erről szól. Isten uralkodása alapvetően történelmi és politikai helyzetben jelenik meg. Ott és akkor, Babilonban ez azt jelentette, hogy volt egy elnyomó hatalom, egy rossz kormányzat. Mindenki számára rossz volt: Izráel számára is, a népek számára is, mert Babilon politikája a népeket elnyomorította, kizsákmányolta, fogságba döntötte, tönkretette. Ez volt a politikájuk: erő, hatalom, elnyomás. Amikor Isten megszólal ebben a helyzetben és azt mondja: kimegy a törvényem, népek világosságává lesz, az én karom fogja rendezni a népek életét, eljön az igazságom és a szabadításom - akkor ezzel Isten egészen konkrétan azt mondja: belépek ebbe a helyzetbe aktívan, uralkodom, kormányozni fogom a népeket, helyreállítom az én uralmamat.
A hitvallás, hogy Isten uralkodik, az egész Biblián végigvonul. Ugyanez jelenik meg mintegy öt évszázaddal később Jézus személyében, küldetésében. Az Evangéliumok avval foglalják össze Jézus szolgálatát, hogy eljött az idő, elközelített Isten országa, Isten uralma, térjetek meg és higgyetek ebben a jó hírben! Jézus ugyanazt hirdeti, amit Ézsaiás hirdetett ötszáz évvel korábban: Isten uralkodik, Isten kormányoz, Isten aktívan jelen van a népeknek és az Ö népének az életében. Isten azt mondja: „tanítás származik tőlem és törvényemet a népek világosságává teszem” – ez igaz ott és akkor Babilonban, de ez igaz Jézusra is, akinek a világossága, az uralma mára eljutott minden néphez. És ha azt olvassuk: „közel van igazságom és eljön a szabadításom”- akkor ez is igaz ott és akkor Babilonban, de igaz Jézusban is, akiben Isten igazsága és szabadítása mára eljutott a népekig az egész világra.
Azt szeretném, hogy lássuk tehát, hogy Isten kormányzása ott és akkor Babilonban nem valami elvont, lelki, spirituális uralkodás vagy kormányzás. Nem arról van szó, hogy itt marad a nép Babilonban, az élet marad olyan, mint eddig volt, de majd lelkileg egy kicsit jobb lesz, mert én uralkodom. Nem! Isten azt hirdeti: új kormányzás kezdődik az Ő hatalma által, Ő újrarendezi a népeknek az életét.
2. A kétely: honnan tudhatjuk, hogy Isten uralkodik és kormányoz?
Hogyan lehet elfogadni Babilonban, hogy Isten meghirdeti: Ő kormányoz?  Hogyan lehet elfogadni, hogy tényleg küszöbön van Isten szabadítása, igazsága, tényleg küszöbön van az, hogy az egész világpolitika felbomlik és megváltozik; és tényleg lesz új élet, lesz szabadság, tényleg újat kezd Isten az Ő népének az életében? Hiszen mindebből még egyáltalán nem látszik semmi! Semmi nem utal arra ott Babilonban, hogy Isten uralkodik, amikor Ő meghirdeti, hogy Ő uralkodik. És valljuk be: a mi szívünkben is ott lehet ez: Jézus uralkodik – de körülnézünk ebben a világban, vagy csak ránézünk arra, ami a saját életünkben történik, és azt mondjuk: nem látszik rajta, hogy Jézus uralkodik. Semmi nem mutatja, semmi nem úgy történik, mintha Jézus kormányozna.
Valóban nem látszik a világon az, amiről itt Isten beszél – éppen ezért olyan jó hír az, hogy Isten nem csak meghirdeti, nemcsak kijelenti, hogy Ő uralkodik és kormányoz, hanem utána elkezd dolgozni a népen, hogy valamiképpen átadhassa, megértesse ezt velünk, hogy képesek legyünk elfogadni és megérteni: Ő valóban uralkodik és kormányoz, kézben tart mindent. S lássuk meg azt is, hogy amikor Isten dolgozik, fáradozik ezen – az irgalom. Hiszen tehetné azt is: „meghirdettem világosan, hogy én uralkodok. Nem tudjátok befogadni? Nem hiszitek? Akkor ennyi volt! Túllépek rajtatok. Keresek másokat, olyanokat, akik hallgatnak rám.”  - Nem keres mást. Nem mond le rólunk. Látni fogjuk Ézsiásnál, hogy Isten újra és újra meghirdeti az újat, amit tenni készül – és mivel látja, hogy az Ő népe nem tudja felfogni ezt az újat, melléjük áll, bátorítja, vigasztalja, erősíti őket. Segíti őket abban, hogy befogadják a jó hírt: én uralkodok, én kormányzok, én kezemben tartok mindent. Hogyan?
Azzal kezdi, hogy „tekintsetek, nézzetek!” Ugyanúgy, mint az előző részben. Az, hogy mire függesztjük a tekintetünket (nem csak fizikai értelemben, hanem mire vetítjük, mire irányítjuk a figyelmünket), alapvetően meghatározza azt, ahogyan gondolkodunk. Éppen ezért Isten újra és újra felszólít bennünket a Bibliában arra: nézzetek fel! Nézzetek rám! Emeljétek fel a tekinteteteket arról, amire úgy ráfixáltatok az életben! Mert amire összpontosítasz, amire mindig nézel – az meghatározza azt is, hogy mit tudsz elképzelni, mit vagy képes elhinni.
Ha ez a közösség ott Babilonban csak annyit lát, hogy milyen erős a babiloni hatalom (még ha túl is van már a fénykorán, de még mindig erős, még mindig hatalmas); ha csak annyit lát, azon gondolkodik a régi történetek és elmondások alapján, (mert haza már rég nem mentek, saját szemmel nem is látták), hogy Jeruzsálem romokban van; ha csak a saját erőtlenségét és lehetetlenségét látja, akkor megbénítja az ebből  fakadó félelem és aggodalom.  Ezért mondja azt nekik Isten: „tekintsetek, nézzetek, lássatok!” Emeljétek fel szemeteket az égre, tekintsetek le a földre! Nézzétek azt, ami az emberi életnek a legszilárdabb struktúrája, kerete! Ég és a föld - a legszilárdabb. Akármi történik, ég van, föld van. Társadalmak jönnek-mennek, népek jönnek-mennek, politikai hatalmak jönnek-mennek, ideológiák jönnek-mennek, tárgyak jönnek-mennek – de ég és föld mindig van alattunk, fölöttünk, ez biztos. S akkor Isten mégis így folytatja: „Emeljétek szemeteket az égre, tekintsetek le a földre, mert az ég szétfoszlik, mint a füst, és a föld szétmállik, mint a ruha, lakói pedig úgy elhullnak, mint a legyek. De az én szabadításom örökre megmarad, az én igazságom nem rendül meg.” Az én kormányzásom, mondja Isten, biztos!
Gondolkodtam ezen az igén. Hogyan akarja Isten éppen ezekkel a képekkel segíteni a közösséget annak megértésében, hogy az Ő kormányzása, az Ő uralkodása biztos, szilárd és maradandó? „Az ég szétfoszlik, mint a füst.” A kép második felét ismerjük. Tudjuk, hogyan oszlik szét a füst. Ha valamit beleng egy sűrű, sötét, fojtó, büdös, szemünket csípő füst - akkor is tudjuk, elég egy szél, egy légáramlat, és az egész elmúlik, semmivé lesz. De hogyan mondhatja azt Isten, hogy az ég, ami a legstabilabb, foszlik szét egy pillanat alatt, mint a füst? Mit akar evvel Isten mondani? Hogyan akar Isten ezen keresztül segíteni abban, hogy megértsük, hogy az Ő uralma maradandó? S egyből itt a másik kép: „és a föld szétmállik, mint a ruha.” Megesett már velem, hogy volt valami kedvenc ruhám, amit nagyon szerettem, sokszor felvettem – de egy idő után azt mondta a feleségem: ezt már csak itthon hordhatod, emberek közé már nem mehetsz benne! Mert elkopott, szétfoszlott, szétment. Hallottam olyanról, hogy valaki az esküvői ruháját tette el gondosan – s mikor huszonöt év után elő akarta venni, akkor látta, hogy teljesen szétfoszlott, megették a molyok.  Isten azt mondja itt, hogy a föld, ami a számunkra stabil, biztos, szilárd – az szétmállik, mint a ruha. Az ég szétfoszlik, mint a füst; a föld szétmállik, mint a ruha, lakói elhullanak, mint a legyek - ez durva! Tényleg ennyi az ember? Mint amikor október végén kinyitsz egy ablakot, és ott vannak a párkányon döglött legyek? Hogyan segítenek ezek a képek? De az én igazságom, szabadításom, hatalmam örökre megmarad!
Honnan tudják, hogy Isten újat kezd? A zsidóknak bizonyos értelemben könnyebb ez. Azért, mert számukra nem kérdés, hogy az ég és föld egyszer úgy, ahogy most ismerjük, felbomlik, átalakul. Az egész Ószövetség tele van avval, hogy a világ megromlott a teremtéshez képest, és Isten majd újjá teremi a világot. Lesz egy nagy krízis, egy nagy válság, amikor szétbomlik a világ, megszűnik abban a formában, ahogy az most van, és egy új formát ölt az új teremtésben. Ők értik ezt, bennük él a kép ősidők óta. De mi? Bennünk ez nincs. Ugyanakkor a mai embertől mégsem áll távol a világ felbomlásának a képe. Nem azért, mert Isten igéje ezt ősidők óta a szívébe ültette – hanem mert tudja, látja, hogy az emberiség képessé vált arra, hogy egy szempillantás alatt felrobbantsa, elpusztítsa a Földet, vagy teljesen lakhatatlanná, élhetetlenné tegye azt. Dolgozunk is rajta folyamatosan. De akkor meg miért áll tőlünk olyan távol ez a kép, hogy a Föld szétmállik, mint a ruha, az ég szétfoszlik, mint a füst, de egyvalami, Isten uralma megmarad? Igen, egy zsidó embernek ez könnyebb – mert ők tudják, hogy Isten alkotta az eget és a földet, persze, hogy nagyobb az alkotó az alkotásnál, persze, hogy nagyobb Isten hatalma az égnél és a földnél. De a nem zsidó, nem hívő, nem keresztény, nem bibliai háttérrel gondolkodó embernek ez nehéz. Még ha az első felét érti is, hogy bármikor szétbomolhat az egész világ – ettől még nem tudja a második felét: hogy Isten mégis uralkodik, és biztosan és szilárdan kézben tart mindent. 
A nagy kérdés ma az: honnan lesz bennem bizonyosság, hogy akármi történik, Isten uralkodik, kormányoz, és ez az alapja annak, hogy újat kezd ott, ahol minden összeomlott? Mert azt mondja ez a kép, hogy nézzétek, ha Isten uralma annyira hatalmas, hogy még az ég felbomlását, meg a föld felbomlását is túléli, akkor most, amikor az ég és a föld biztosan és szilárdan áll, hogyne tudna újat kezdeni ennek a közösségnek az életében? De hol tudom ezt én magamhoz ölelni, magamhoz ragadni? Hol jön ez közel?
Lehet, hogy valaki azt gondolja, közel jött akkor, legalábbis megpróbált közel jönni, amikor az egyház nagyon hatalmas, nagyon erős, nagyon gazdag volt, nagyon nagy politikai befolyással bírt, uralkodott. De tudjuk jól: ennek annyi hátulütője volt, hogy ez inkább ijeszti a mai embert. Biztos, hogy Isten hatalmát és uralkodását nem egy ilyen egyházban láthatjuk meg. Mások azt mondhatják, Isten uralma, kormányzása akkor válik világossá, amikor olyan keresztényekkel, olyan hívő emberekkel találkozunk, akik mindig boldogok, mindig erővel vannak telve, mindig reménykednek, mindig győztesek, mindig magabiztosak, mindenre tudják a választ. De az az igazság, hogy ha vannak is ilyen emberek, nem nagyon szoktuk bennük meglátni az Isten igazi uralmát. Hol látjuk meg?
Hol látjuk meg a kormányzást? Olvasok egy történetet a Bibliából, amit a legtöbben jól ismertek. Olvasom, és kérlek, figyeljetek, hogyan jelenik meg az ég és a földe benne!
„Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség lett az egész földön. Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: Éli, Éli, lamma sabaktani, azaz: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Majd Jézus ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte a lelkét. És íme a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. És a sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek.”  (Mt.27.45.kk)
Ez is elgondolkodtatott. Azt mondja Ézsaiás: az ég felbomlik, semmivé lesz, mint a füst - és Jézus halálakor az ég elsötétedik. Ézsaiás szerint Isten uralma biztosabb, mint az ég. Ha az ég elmúlik, Isten akkor is uralkodik. És Jézus halálakor a föld is megrendül. Amikor Isten Fia, Jézus kileheli a lelkét a kereszten, akkor az ég és a föld, az alapvető struktúrák meginognak. Ahol az Isten küldöttét elpusztítják, ahol a teremtőt, a világ fenntartóját kiutálják, ott megreccsen a világ.
Hol van itt az Isten hatalma, maradandó és örök uralma, szabadítása és igazsága? Nem Isten kudarca ez, hogy meghal az Ő küldöttje? Figyeljünk arra, mit ír még Máté azoknak a perceknek, óráknak a történéseiről! Valami még történik azon túl, hogy a föld és az ég megrendül. szerepel itt egy rövid mondat: „a sírok megnyíltak, sok elhunytnak feltámadt a teste.” Akik elhulltak, mint a legyek, Ézsaiás képével élve, azok, amikor Jézus meghal, feltámadnak és kijönnek a sírjukból. És ne mondd azt, hogy ez csak mese! Ez abszolút ellenőrizhető. Amikor Máté leírja az evangéliumát, még mindenki él, aki szemtanúja volt az eseményeknek. Azok is olvassák, akik ott voltak. Mindenki tudta, hogy igaz. Senki nem emelt szót a leírás, az Evangélium elbeszélése ellen. Hiszen találkoztak a feltámadottakkal, ez egy kis közösség, ők személyesen tudták, kikről van itt szó.
S ez még csak a halvány előjele annak, ami három nap után követi az ég és a föld megrendülését: Jézus feltámadása. A tanítványok, akik találkoztak a feltámadt Jézussal, utána azt hirdetik: Isten uralkodik, kormányoz, kézben tart mindent. Isten igazsága és szabadítása kiterjed a népekre. Isten igazsága győzött! Ez nem egy látványos nagy politikai győzelem, hanem Jézusnak a győzelme, szeretete, szabadítása, amelyet megragadva és a szívünkbe fogadva egészen mélyen meggyőz minket arról, hogy Isten uralkodik, kézben tart mindent, kormányoz, Isten legyőzött minden erőt, amely szemben állt Vele.
Persze, ez az uralom paradox, elrejtett, titokzatos. Néha abszolút érezzük, máskor abszolút nem érezzük. Mi következik ebből? Mi történik azzal az emberrel, akiben ez az uralom, bizonyosság, hogy Isten uralkodik és kormányoz, megszületik, növekszik, és egyre erősebb lesz?
3. Mi a gyakorlati következménye annak, hogy Isten uralkodik és kormányoz?
Három dologról beszélek, három dolgot mond erről a Heidelbergi Káté is, református hitvallásunk.
Az úrvacsorában, ami most előttünk van, éppen ezért nemcsak hátratekintünk arra, hogy Jézus meghalt értünk, nemcsak átéljük, hogy táplál minket és közöttünk van, hanem előre is tekintünk ennek a nagy sikeres történetnek a végére.  Így jöjjetek az úrvacsorai közösségbe! Hozzátok akár a már lezárult szomorú történeteket, veszteségeket, akár a folyamatban lévőket annak a Jézusnak a jelenlétébe, aki a végső sikertörténetbe olt be bennünket. Aki pedig éppen nagyon fent van, nagyon rendben van, az jöjjön avval az örömmel és hálával az úrvacsorai közösségbe, hogy „mindenem Tőled van. Minden Érted van. Adj nekem alázatot és tölts be hálával mindenért!”

A 119. zsoltár nem csak a leghosszabb zsoltár, hanem egyben a Biblia leghosszabb fejezete is. Nem olvastam fel végig, nehéz lett volna a gyülekezetnek egy ültőhelyében végighallgatni figyelemmel, befogadni az egész zsoltárt. De nem csak a hosszúsága miatt okozott volna nehézséget, hanem azért is, mert a szöveg hamar azt az érzést keltené bennünk, hogy a dolgok ismétlődnek, újra és újra ugyanazokkal a képekkel, ugyanazokkal a fordulatokkal találkozunk. Kis módosítások vannak, de alapvetően egy idő után már nem hoz semmi újat a szöveg. Minden, ami előjön, szerepelt már korábban is, már mindent tudunk, mindent hallottunk, minden megfogalmazott gondolatával és érzésével ismerősek vagyunk. Bizonytalanság születik az emberben, mikor ezt tapasztalja: miért beszél ilyen furcsa körökben a zsoltáros?  
A feszültség abból adódik, és a megoldás is abban van, hogy fontos, miért és hogyan olvasunk egy szöveget. Ez pedig abból fakad, hogyan élünk, hogyan működünk, hogyan gondolkodunk. A mai ember információért olvas. Ha megkaptuk és megértettük a kívánt információt, az a mienk, akkor készen vagyunk. A zsoltáros azonban nem azért ismétli magát a 119. zsoltárban nagyon-nagyon hosszan, mert nem tudja, hogy mindezt már elmondta, hanem azért, mert valami egészen mást tesz, mint pusztán információt közöl. Nem is az a cél, hogy ezt a zsoltárt a belőle nyerhető információkért olvassuk.  A zsoltáros elmélyül egy témában. Azt célozza, hogy ha valaki végigolvassa ezt a zsoltárt, akkor ugyanazokban a gondolatokban egy idő után egyre mélyebbre jusson. Elmélkedjen, meditáljon, kóstolgassa az igazságot, és amit ebből ért, az így kezdjen egyre inkább részévé lenni az életének.
Máshogy kell tehát olvasni. Ebben az igehirdetésben erről a másként olvasásról, a bibliai értelemben vett meditációról, elmélkedésről szólok, mint ami a bölcsesség gyakorlásához tartozik.
Sokat beszéltünk a Példabeszédek könyve alapján a bölcsességről, és egyszer az elején beszéltem a meditálásról. Arról, hogy ha nincs meg az ember életében ennek a helye, ennek a tere, ennek a bibliai értelemben vett meditálásnak, elmélkedésnek a gyakorlata, akkor elég nehezen fogunk előre jutni azon az úton, amit a Biblia az élet bölcsességének nevez. A 119. zsoltár ugyanúgy bölcsesség-irodalom, mint a Példabeszédek könyve, de mégis más. Mert a példabeszédek könyvében bölcs mondásokat hallottunk, amelyek megfontolásra, átgondolásra, egymással való összevetésre, tanulásra valók. A zsoltár azonban imádság. Nagyon személyes nyelvezetet használ. Istent szólítja meg, Istennel beszél. Mert az egész bölcsesség-kérdés személyes kérdés.
Három dologról szeretnék beszélni azzal kapcsolatban, mit tanulhatunk a 119. zsoltárból a biblikus meditálásról.  
1. Miért fontos a bibliai értelemben vett meditálás, elmélkedés?
Azért, mert Isten élete csak a meditáláson, az elmélkedésen keresztül jelenik meg bennünk és érkezik el belénk.
Az első részben a zsoltáros a boldogságról, az áldott, irigylésre méltó életről beszél. Azt mondja: „Boldogok, akik az Úr törvénye szerint élnek.” Nem csak általánosságban mondja ezt, hanem nagyon személyes hangon:  „Te megparancsoltad, hogy utasításaidat pontosan megtartsák.” A boldogság, az áldott, irigylésre méltó élet, az Istennel való élet kulcsának ezt tartja: az Ő rendelkezései, az Ő törvénye szerint élni. Sok szinonimát használ erre: törvény, parancsolat, rendelkezés, intelem, utasítás, döntés, a Te Igéd, a Te beszéded – mind ugyanarról szól.
Mikor azt mondja a zsoltáros, hogy az igazi boldogság az az Úr törvénye szerint élni – akkor nem egy etikai kódexre gondol, amit pontról pontra meg kell tartani, mert Isten azt úgy követeli meg. Sokkal inkább úgy beszél a törvényről, mint Tóráról, azaz útmutatásról, ahogy Isten vezetni akarja az ember életét. Ebben az van benne, hogy Isten kijelentette önmagát, megmutatta, hogy ki Ő és útmutatást adott az élethez. Aki boldogan, harmóniában szeretne élni - mondja a zsoltáros – az odaszabhatja az életét Isten útmutatásához, törvényéhez, az Ő rendjéhez, intelmeihez, döntéseihez, beszédéhez.
Az egyik oldalon tehát egy objektív kijelentés áll: „Boldog, aki Isten törvénye szerint él.” S lehet, hogy meglepő a másik oldal, amit magáról vall a zsoltáros: „bárcsak állhatatosan járnék utadon, megtartván rendelkezéseidet! Akkor nem vallanék szégyent.” Érzékeljük ezt? Miután megvallotta, hogy „boldog az az ember, aki így él”, nem azzal folytatja, hogy „és én pedig így élek és boldog vagyok” - hanem egy nagyon mély vágyat fogalmaz meg: „bárcsak!” Bárcsak tudnék a te utadon járni! Bárcsak tudnék a rendelkezéseid szerint élni! Azt mondja: „tiszta szívből hálát adok Neked tanulva igazságos döntéseidet.” Tanulnom kell ezen az úton járni.
Van tehát Istennek egy rendje, egy kijelentése, de az eszerint való élet nem magától értetődő. Van egy nagy lehetőség és a zsoltárosban ott ég a vágy élni ezzel a lehetőséggel, de ez mégsem olyan egyszerű. Bárcsak tudnék járni az úton! S ezen a ponton léphetünk most be mindannyian ebbe a zsoltárba, ennek a sodrásába. Ezen a ponton fogjuk majd megérteni, hogy miért fontos az elmélkedés, a meditálás.
Ha Jézus követői, keresztények vagyunk, akkor ismerjük azt, amit a zsoltáros megfogalmaz. Nem kérdés számunkra, hogy a boldog élet az az Isten útmutatása és törvénye szerint való élet. De azt is tudjuk, hogy ez nagyon gyakran nem megy. Hányszor megszületik a sóhaj a mi szívünkben is: Ó bárcsak tudnék az Ő útjain járni, sokkal inkább, sokkal többet! De nagyon sokszor nem sikerül. Szégyent vallunk.
Annak pedig, aki még nem lépett be a Jézussal való közösségbe, a keresztény életbe, de szimpatizál, keres, gondolkodik - ugyanolyan fontos ez a „bárcsak”. Mert benne az a kérdés munkál: „hogyan működik a keresztény élet? Mi lesz, ha én belépek ebbe a világba, ha odaadom magamat Jézusnak? Mi óv meg attól, hogy képmutató legyek?” Vagy éppen: „mi segít, hogy ne valljak kudarcot? Hogyan változhat meg ilyen mértékben az életem?” Mert sok emberben az van, hogy „mennék én, csak hát annyira nem érzem magam késznek, képesnek arra, hogy majd úgy fogok élni, ahogy gondolom, hogy élni kell, vagy élnek azok, akik már követői Jézusnak.”
Akármelyik igaz is ránk, bátorítson most bennünket az, hogy a zsoltáros, Isten embere is ezt mondja: „bárcsak tudnék ezen az úton járni!” Ebben lehet növekedni, ez biztathat, bátoríthat: „menj csak tovább előre az úton!”
Van tehát az objektív kijelentés: „Boldog az az ember, aki az Úr törvénye szerint él.” Mellette ott van a szubjektív vágyakozás: „Bárcsak úgy tudnék élni!” A kettő között van a meditálás, az elmélkedés. Mert az Istennek engedelmes élet kulcsa a szív - és a szív az nem változik meg csak azért, mert valamit már értesz. A szív nem változik meg csak azért, mert egy törvény valamit mond. A zsoltáros azt mondja, hogy „hogyan tartja tisztán életútját az ifjú?” Hogyan változik meg? Hogyan lesz az életem olyan, ami tényleg Istennek kedves? A válasz így hangzik a zsoltárban: „úgy, hogy megtartja az igédet.” A második egységben végig erről beszél a zsoltáros, hogy ez mit jelent. Nem tesz semmi mást, mint végig elmélkedik, végiggondolkodja, imádkozza, begyakorolja az Isten igazságát.
Miért fontos tehát a meditálás? Tudod jól: boldog az az ember, aki Isten szerint él.  Ott van a szívedben a vágy: bárcsak ilyen lennék! De tudod, hogy nagyon sokszor nem megy és nem sikerül. Ha komolyan mondod, hogy ott van a szívedben ez a vágy, akkor a kettő között van az, hogy megtanulunk egyre mélyebben, egyre valóságosabban elcsendesedni, elmélyedni Isten törvényében, rendelkezéseiben, döntéseiben, beszédében, igazságában – azaz elmélkedni. Mert evvel gyakorlod be magadba az Isten igazságát. Enélkül nem megy.
2. Mi a meditálás?
A zsoltár második nyolc verséből néhány képet szeretnék kiemelni, ami leírja ezt. .
„Szívembe zártam beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened.” – mondja a zsoltáros. Hogy fogok tudni úgy élni, hogy ne vétkezzem ellened? Azaz a Te törvényed szerint? Úgy, hogy a szívembe zárom a beszédedet. Nyilván nem kell magyarázni, hogy egészen más a szívünkbe zárni Isten beszédét, mint meghallani és értelemmel felfogni azt. Legtöbbünk életében nem azon múlik az Isten törvényeinek megtartása, hogy még újat kellene hallanunk arról. Nem kell újat hallanunk, mindent tudunk. Majdnem. Az hiányzik, hogy begyakoroljuk, szívünkbe zárjuk, megéljük.  
„Szívembe zártam beszédedet” – a kifejezés, ami itt szerepel, azt jelenti: valamit el kell rejteni annak az érdekében, hogy azt megőrizzük és megvédjük. Amikor az egyiptomi fáraó kiadta a parancsot, hogy Egyiptomban minden héber fiúgyermeket meg kell ölni, akkor Mózes édesanyjáról azt olvassuk, hogy gyermekét három hónapig rejtegette. Ugyanez a kifejezés szerepel ott: elrejtette, hogy megóvja, megvédje a pusztulástól. (Ex.2.2.) Aztán számos másik helyen olvasunk arról, hogy Isten elrejti a Benne bízót a veszedelem idején. (Zsolt.27.5.)
De nem csak elrejtésre utal a kifejezés, hanem gyűjtésre, felhalmozásra is. Tudod úgy látni magadat egy pillanatig, mint olyan embert, aki gyűjti, bezárja, elrejti a szívében Isten igazságait, igéjét, akaratát? Aki annyira azonosul Isten beszédével, hogy azt lénye mélyébe zárva meg akarja őrizni? Mert erről beszél a zsoltáros, ezt jelenti Istennel járni, elmélkedni. Bezárni, megóvni, elrejteni, felhalmozni a kincset.
A második kép, ahogyan a zsoltáros a meditálásról fogalmaz: „ajkam felsorolja szád minden döntését”. Ez a kifejezés elsősorban egy általános matematikai tevékenységre utal: valamit számba veszünk, végigszámolunk, újra és újra megszámoljuk, hogy megvan-e? Van valamid, tudod, hogy az mennyi, odamész, újra és újra felsorolod, így mondták a régiek: megolvasod, megszámolod, végignézed: mindegyik megvan. Vannak emberek, akik rendszeresen írják a havi kiadásaikat, a hónap végén végignézik, megszámolják, összeadják: megvan – erről van szó. Mások, akik gyűjtenek valamit, bármit: bélyeget, különleges borokat – mindenről katalógust vezetnek. Melyik évjárat, mikor adták ki, hogyan született, mit kell tudni róla. Ez is ugyanaz a kép. A zsoltáros ezt a képet használja:  tudatosan újra és újra végigveszi, számba veszi Isten cselekedeteit, ígéreteit, útmutatásait.  Semmi nem maradhat ki! Ezáltal tartja azokat élőn és frissen a maga számára. Hány és hány olyan üzenete, szívünket elérő, akár megrendítő igéje, cselekedete volt Istennek az életünkben, amelyekről megfeledkeztünk? Nem zártuk a szívünkbe, nem soroltuk fel. Kikopott, feledésbe veszett. Maradt a szív egy megindulása, de nem teremte meg az áldott élet gyümölcsét. El tudod magadat képzelni, amint leírod Istennek nagy tetteit, szabadításait, igazán meghatározó igéit, döntéseit (akár egy imanaplóban), és azokat újra és újra előveszed?
Ezt lehet, hogy nehezebb megragadni, mint a havi költségeket, vagy egy gyűjtemény darabjait, vagy bármit, ami konkrétan és objektívan számolható. Isten ígéreteit, beszédét hogy lehet pontosan végigszámolni, felsorolni? De mégis azt mondom, hogy igenis, ha te komolyan akarod venni az Istennel járást, az elmélkedést, akkor az életedben vannak olyan helyzetek, Istennek a szabadításai vagy éppen intései, üzenetek, bibliai igék, amiket tudnod kell! Rögzítened kell, és ezekhez tudnod kell visszatérni. Tudnod kell végignézni: mit mondott nekem Isten.
Mikor azon gondolkodom, azt keresem, hogyan vezet Isten, akkor van, hogy beugrik, hogy igen, ez az ige, ami most megszólított, két-három-négy éve már ott volt egyszer az életemben. Tudom, hogy szólt. Megnézem az imanaplómban. A fontos dolgok benne vannak. Megnézem, elolvasom, hogy akkor mit imádkoztam, mit írtam erről. Mert Istennek van egy története velünk. Ő valamit munkál az életünkben. Csak a mi emlékezetünk sokszor kihagy, és fogalmunk sincs, hogy mit mondott, és hogyan vezetne tovább. 
Van, akinek ez könnyen megy, mert amúgy is így működik az agya, és mindent megszámol, van, akinek meg nehezebb, mert soha életében nem csinál ilyeneket. Mindegy. A meditáláshoz hozzátartozik, hogy számba veszed, felsorolod, elmondod magadnak, hogy mit tett Isten veled, mit mondott Isten neked. Nem megy nélküle.
Harmadik kép, és ebben jelenik meg az „elmélkedés” kifejezés konkrétan is: „utasításaidon elmélkedem.” A szó jelentéséhez tartozik, hogy valamit ismétel, újra végiggondol. Ez gyakran belül történik: Isten jelenlétében csendesen reflektálunk Isten munkájára és a velünk történt eseményekre.
Ez lehet kétségekkel és kérdésekkel teli. A 77. zsoltárban ezt olvassuk: „Eszembe jutnak énekeim éjjelente. Szívemben elmélkedem, és ezt kutatja lelkem: vajon végleg eltaszít az Úr és nem tart tovább jóakarata?” Felébred éjjel valamilyen nyomorúságos, szorongattatott helyzetben, s azt mondja: emlékszem énekeimre, amikor dicsértelek Téged. Ezen elmélkedem, ezen gondolkodom most, hogy végleg eltaszítottál, Uram? Aztán ahogy tovább olvassuk a zsoltárt, ezt találjuk: „végiggondolom minden tettedet, elmélkedem dolgaidon: van-e olyan nagy Isten, mint a mi Istenünk?” (Zsolt. 77.7-8, 13.14.)Egy folyamat zajlik le abban, aki elmélkedik. Rá mer nézni a nyomorúságára, Isten előtt gondolkodik rajta, forgatja, vissza mer nézni arra, amikor minden más volt - és utána ebből az elmélkedésből fakadóan meg tudja fogalmazni, ki bírja mondani az imádságot, hogy „hatalmas Isten vagy! Nem hagysz el.” Aki ezt nem ismeri, azzal mi történik? Felébred éjszaka, elborítja a szívét a jeges rémület. Nem gyakorolta be magát abba, hogy ezeket a helyzeteket Isten jelenlétében, Istennel együtt magában megbeszélve, átgondolva tudja hordozni – és ezért Isten kiszakad abból a belső monológból, ami ilyenkor zajlik a szívében. El tudod képzelni, hogy szorult helyzetben úgy elmélkedsz, úgy „beszélgetsz magaddal” , hogy az Isten jelenlétében, Isten igazságai, útmutatásai alapján történik? Így születik az Úr törvénye szerint élő ember.
Végül egy utolsó kép: „gyönyörködöm rendelkezéseidben.” Szívembe zárom, felsorolom, elmélkedem, megforgatom, átgondolom, gyönyörködöm. Gyönyörködöm! Aki végigmegy ezeken, az, nyilvánvaló, hogy gyönyörködni fog. Egyre világosabb, hogy amikor azt mondja a zsoltáros, hogy a boldog élet az Úr törvényei szerinti élet, az nem valamiféle kíméletlen, kegyetlen, megnyomorító, félelemből fakadó megfelelni vágyásról szól, hanem a szívnek, a bensőnknek odaadásából, megváltozásából, megújulásából fakad, gyönyörködtet. Aki gyönyörködik valamiben, az foglyul ejtett ember. Amiikor az Isten rendelkezéseiben, törvényében, beszédében gyönyörködsz, Istennek foglyul ejtett embere vagy. És ha az vagy, akkor a helyeden vagy. Erre születtünk. Erre teremtettünk, hogy Őbenne gyönyörködjünk, Őt dicsőítsük, az Ő dicsőségére éljünk.
A zsoltáros, aki szívébe zárta isten útmutatásait, aki számon tartja és felsorolja azokat, aki elmélkedéseiben továbbgondolja és elmélyíti isten igéjét, végül gyönyörködik abban. Minél mélyebbre ment, annál elégedettebbé lett. Olyan szép ez a történet! Miért olyan nehéz ez nekünk? Miért olyan ritka ez az életünkben? Miért nem megy ez? Mert legyünk őszinték: néha kicsit megy, aztán sokat meg nem megy.
Az első oka ennek az, hogy városban élünk. Ahhoz, hogy a meditálás működjön, csend kell, és belső világ, belső tér, belső szabadság – ami a többségnek a városban nem adatik meg. Valamikor a mindennapi élet és munka megadta ezt. Aki a természetben dolgozott, egyedül, kemény fizikai munkát végzett, az közben akarva, akaratlanul csendben volt, meditált, imádkozott. Hosszú gyalogos utakon vagy lovas kocsin ment, ment az ember, és közben mindez zajlott a lekében. De próbáljon meg valaki meditálni a tömött 139-es buszon, negyven fokban, amikor tapossák a lábát! Vagy a számítógép mögött, amikor percenként jönnek az e-mailek, a képek, üzenetek… Nem megy! Sokkal nehezebb ebben a világban egy belső teret kialakítani. Részben azért is, mert folyamatosan ezernyi információ zúdul ránk, és ebben az áradatban az új mindig kiüti a régit. Nagyon nehéz egy valamiben ott maradni. Másrészt egy hatékonysági és mennyiségi szemléletben vagyunk. Ha olvasunk, információért olvasunk, hogy újat halljunk, hogy többet tudjunk. Egy valamiben ottmaradni, csendben gondolkodni és elmélyülni, ez alapvetően nem fakad ebből az életritmusból, amit a városban élünk. Ezért ez nehéz. Csak akkor fog működni az elmélkedés, a meditálás, ha sokkal keményebbek, sokkal tudatosabbak vagyunk. Ha tudjuk, hogy belehalunk, ha nem tesszük.
Van egy másik oldala is ennek, ami még mélyebb és ijesztőbb. Ez pedig az, amiről úgy beszél egy számomra nagyon sokat jelentő lelkipásztor, Eugene Peterson, mint a képzeletünk elsivárosodása. Peterson elmondja, hogy egyszer a templomba bevitte a négyéves gyerekeket, és a közeledő tavaszról beszélgetett velük. Bevitt egy madárfészket, és ezzel kapcsolatban kezdett mesélni a gyerekeknek arról, mi minden fog történni tavasszal. Ahogy kezében a fészekkel beszélt, a gyerekeknek, azok látták lelki szemeik előtt az érkező költöző madarakat, hallották ezeknek a madaraknak az énekét. Látták a hamarosan kivirágzó bokrokat és fákat. Érezték ott együtt mindezeknek az illatát. Beláttak a föld alá, ahol mindenféle férgek kezdenek a tavasz közeledtével életre kelni. Ott a templom falai között mindezt átélték - ahogy beszélt, a négyéves gyerekek el voltak varázsolva. És akkor, ebben a szent és csodálatos áhitatban egyszer csak az egyik gyerek megszólalt, és azt kérdezte: „neked miért nincsen haj a fejeden?” Peterson megdöbbent és azon gondolkodott, hogy ez a gyerek miért nem látja, miért nem érzi és hallja, amit a többi gyerek lát, hall és érez? Ez a gyermek miért nem látja a láthatatlant? Hogy lehet, hogy kívül maradt? Hogy lehet, hogy ennyire megnyomorodott a képzelete már négy évesen? Majd azt írja: „a képzelet az a képességünk, ami által kapcsolatot teremtünk a látható és a láthatatlan, a menny és a föld, a jelen és a múlt, a jelen és a jövő között. A keresztények, akik a láthatatlanba fektették be a legtöbbet, számukra a képzelet elengedhetetlenül szükséges. Hiszen csak a képzeletünk által láthatjuk a valóságot a maga teljességében. A képzelet az emberiség legdicsőségesebb képességei közé tartozik. Amikor egészséges és élettel teli, imádásba és csodálatba sürget. Isten titkaiba. Amikor beteg és tunya, emberek millióit teszi élősködővé, mások puszta utánzóivá, tévé-függővé.” /Subversive Spirituality, 132-133.)
Amiről beszélünk, az elmélkedés, a meditálás, az a képzeletünk munkája. Az az a képesség, hogy az Isten igéjét, a valóságos helyzetedet Isten jelenlétében, a Szentlélek által megújított, felfrissített, életre keltett képzeletben kötöd össze. Azáltal álmodod meg a jövőt, hogy hova hív Isten. Azáltal látod máshogy azt, amit látsz abban a pillanatban. Azáltal lesz az élet sokkal több, és sokkal gazdagabb, mint hogy felülünk a buszra, bemegyünk a munkahelyre, bevásárló listát készítünk, elvégezzük, és éljük a mindennapi dolgokat, amiket élni kell. Szükséges ez a belső világ.
A keresztény meditáció az abban nagyon más, mint minden távol-keleti elmélkedés, hogy ez az Isten jelenlétéből, szavából, igéjéből táplálkozik. Nem kiüresítjük magunkat, hogy magunkban találjunk valamit, hanem lecsendesedünk, hogy az Isten gazdagságában gazdagodjunk meg.  Isten törvényén, útmutatásán, életén, igazságain elmélkedünk.
Abban is más, miután a biblikus meditációból alapvető erkölcsi átformálódás fakad. Ez nem egy spirituális utazás, hanem megváltozott, Istennek kedves élet. „Hogyan tartja tisztán életútját az ifjú?  Úgy, hogy megtartja igédet...” Hogyan változik az életünk? Úgy, hogy begyakoroljuk az életünkbe Isten igazságát, Isten igéjét.
3. Végül: mi a biblikus meditálás titka? Hogyan léphetünk be és maradhatunk meg ebben, mint keresztény gyülekezet?
Ahogy eddig beszéltem az elmélkedésről és a meditációról, a fő hangsúly azon volt, hogy mit tehetünk mi, mire kell nekünk nagyon figyelni. És ez fontos! Van felelősségünk. Isten kijelentette az akaratát, az útmutatását, az élet ösvényét, a tórát - nekünk magunkba kell azt fogadni, életünkbe begyakorolni.
De mégis: azt kell hallanunk végül, hogy mindez Jézus megváltó munkája által lesz lehetséges.
A meditálás nem valamiféle módszertan. Az elmélkedés nagyobb kontextusát kell látni, és ez nem más, mint Jézus. Azt olvastuk a lekcióban, hogy Jézus, amikor az utolsó éjszakán együtt van a tanítványaival, azt mondja: „én elmegyek, az Atyához megyek, hogy helyet készítsek nektek… majd eljövök és magamhoz veszlek titeket”. Azt mondja egy ponton: „én vagyok az út, az igazság és az élet.” Ő az út, mondja magáról, amelyen járva megismerjük az igazságot az élettel kapcsolatban.
Hogyan lesz Jézus úttá nekünk? Hogyan járhatunk az úton, amit Ő készített? Emlékezzünk, mivel kezdődött a zsoltár! „Boldogok, akiknek útja tökéletes, és az Úr törvénye szerint élnek. Boldogok, akik megfogadják intelmeit, teljes szívvel keresik Őt. Nem követnek el álnokságot.” S mit mond a zsoltáros? „Ó, bárcsak így menne! Bárcsak! Bárcsak!” El tudod képzelni, hogy volt valaki, aki ugyanezt elmondja: „Boldogok, akiknek az útja tökéletes.”
El tudod képzelni, hogy van valaki, aki ugyanezt vallja: boldogok, akik teljes szívvel követik Istent, és nem követnek el álnokságot. És el tudod képzelni, hogy van valaki, aki nem a zsoltárossal és velünk együtt sóhajtja: bárcsak tudnék így élni? El tudod képzelni, hogy van valaki, akinek az útja tökéletes, aki mindenben Isten törvénye szerint élt, akiben nem volt semmi álnokság, semmi tisztátalanság. Aki teljesen tökéletesen betöltötte az Úr útmutatását, Tóráját, rendelkezéseit és parancsolatait? El tusos képzelni, hogy volt valaki, akinek a szíve csak arra vágyott, mindig, minden pillanatban, soha semmi másra, csak arra, hogy az Atya akaratát keresse? És minden szava és tette megfelelt ennek az életében. Ez Jézus. El tudod képzelni, hogy volt valaki, aki úgy magába zárta Isten beszédeit, aki úgy felsorolta újra és újra az Ő döntéseit, aki úgy elmélkedett akár a sötétség idején az Ő utasításain, aki úgy gyönyörködött az Ő rendelkezéseiben, hogy közben teljes volt, tökéletes volt? Ez Jézus! S amikor a tanítványainak arról beszél ez a Jézus, hogy elmegy, és azért megy el, hogy út legyen nekünk  az Atyához, akkor tudjuk jól, hogy a haláláról beszél. Mert hogy megy el Jézus? Keresztre feszítették. Elmenetele az út - de elmenetele a kivégzés valósága. Meghalt és feltámadott.
Amikor elmélkedésről és meditálásról van szó, akkor erről a Jézusról van szó. Ő az út. Amikor elmélkedésre, meditációra hív, az Ő személyes jelenlétébe hív. Ő jött közel. Ő tett eleget minden bűnünkért. Őáltala van lehetőségünk újra és újra belépni ebbe a csodába. Mert ő Isten minden törvényének, minden rendelkezésének, minden útmutatásának teljes és tökéletes megtestesülése. Ő hív a Vele való közösségbe. Minden alkalommal, amikor azon gondolkodsz, hogyan alakíts ki egy rendszerességet, hogy meditálj, akkor azt lásd, hogy Jézus az, aki abban vár, Jézus az, aki abban hív. Aki szeret.
Ha az a kérdésed, hogy hogyan tudod ezt elkezdeni: nagyon egyszerű. Kezd a 119. zsoltárral. Olvasd el versszakonként! 22 versszak. 22 nap. 22 hét. Remélhetőleg nem 22 hónap vagy 22 év, mire a végére jutsz. De ha akarod tenni, nagyon egyszerű! Csak olvasod és gondolkozol rajta. Annyira egyszerű, és annyira messze visz!
Isten áldjon meg bennünket ebben!

Az elmúlt alkalommal úgy vezettük be a Példabeszédek könyvének ezeket a mondásait, hogy üzenetük lényege, hogy ha valaki bölcs szeretne lenni, értenie kell, hogyan működik az emberi szív. Ezek a mondások az ember bensőjének, belső irányító központjának a működésével kapcsolatos megfigyelések summái. A „szív” a bensőnk, a lényünk középpontja, ami irányít, ami meghatároz, amibe beletartoznak vágyaink, érzelmeink, attitűdünk, akaratunk, értelmünk. A szív ismerete szükséges és elengedhetetlen egyrészt önmagunk ismerete szempontjából: önismeret nélkül nem beszélhetünk bölcsességről. Másrészt, ez az alapja annak, hogyan viszonyulhatunk jól másokhoz. A szív megértése gondolat körében ma arról beszélünk, hogy mit tanítanak az olvasott bölcsmondások a másik emberrel, a sebzett szívű emberrel való kapcsolatunkról, mások segítéséről. Hogyan legyünk és hogyan ne legyünk mellettük? (legyen az barát, kolléga, házastárs, szülő, gyermek… - válassz most magadban egy olyan kapcsolatot, amelyben szeretnéd megérteni, mit tanít a Példabeszédek könyve…) Először lássuk, hogy 1. Mit tanítanak a bölcs mondások a korlátainkról?, majd 2. Mit mondanak a lehetőségeinkről?
I. A korlátainkról
Ha valaki segíteni szeretne másoknak, az első kérdés, amellyel szembetalálja magát, hogy ismeri-e a saját szíve működését, tisztában van-e a maga motivációival, korlátaival, erősségeivel és gyengeségeivel. Ennek hiányában akár jószándékkal, jó szívvel, lelkesen, de mégis bolond módon fogunk a másik emberhez viszonyulni. Három dologról beszélnek az igék: nem vagyunk mindenhatóak, sohasem ismerjük teljesen a másik szívét, valamint legyünk tudatában a kivetítés jelenségének.
„Az örvendező szív megszépíti az arcot, a bánatos szív pedig összetöri a lelket.” Olvastunk még egy mondást a jókedv-rosszkedv témájában: „A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe.” Az első egy pszichoszomatikus jellegű megfigyelés az örömről és az arc ragyogásáról, ill. a szomorúságról és annak hatásáról. A második rámutat, hogy az alap hangulatunk, hozzáállásunk meghatározza azt, ahogyan az élet mindennapjait, minden eseményét megéljük, örömmel, alapvetően pozitívan, vagy mindig rosszkedvűen, mindent negatív szűrőn keresztül látva. Ez a két mondás arra figyelmeztet, hogy mindenki felelős azért, hogy minek ad teret a szívében, mit választ – jegyzik meg bibliamagyarázók. Ez pedig a következőt jelenti annak, aki segíteni akar másnak: te soha nem tudod megtenni a másik emberrel azt, amit ő nem akar, amiért ő nem vállal felelősséget. Hadd fogalmazzam így: te nem lehetsz az ő szíve sebzettségének végső gyógyítója, te soha sem lehetsz a másik ember megváltója. Ez az első, és legfontosabb korlát, aminek tényét mélyen be kell vésned a szívedbe, ha segítetni szeretnél egy másik embernek. Végső értelemben tehetetlen vagy, nem áll hatalmadban a másik ember szívének gyógyítása, életének megoldása.
Ezt pedig gyakran nagyon nehéz elfogadni, és még ha értjük is, még nehezebb megélni. Mert annyira szeretnénk megmentők lenni. Mert látjuk, hogy az, akit szeretünk, bajban van. Természetesen van lehetőségünk és felelősségünk abban, hogyan viszonyulunk a sebzett szívű másikhoz - erről fogunk ma beszélni - de nincsen végleges hatalmunk felette. Ha helyette akarod meggyógyítani: Istent játszol! Ha elfogadod, hogy ő úgy tekintsen rád, mint aki majd meggyógyítod (és neki nem kell felelősséget vállalni ezért): Istent játszol. El kell ismernünk, akármilyen nehéz és fájdalmas is, hogy van egy fajta tehetetlenség, korlát abban, ahogy más embert segíthetünk, és ezzel, ha bölcsek akarunk lenni, meg kell tanulnunk együtt élni. Egy szülő sem válthatja meg a gyermekét - vagy gyermek a szülőjét, egy férfi sem mentheti meg a feleségét - vagy feleség a férjét. Akármennyire szeretné, akkor sem. Egy barát sem gyógyítja meg a barátját… Egy lelkész sem váltja meg a gyülekezet tagját… Egy lelkigondozó vagy terapeuta sem váltja meg a kliensét, és teheti meg helyette azt, amire csak ő képes. Nem vagy mindenható, és ne is próbálj az lenni!
A másik korlát, amelyről tudnunk kell, hogy sohasem fogjuk pontosan ismerni, mi zajlik a másik ember szívében: „a szív ismeri a maga keserűségét, és örömébe sem avatkozhat idegen.” Senki sem tudja igazán, mit érez a másik ember, és senki sem tudja igazán kommunikálni a maga érzéseit. A szív mélye titok marad, amit csak az ember saját lelke ismerhet meg, és ezért az ember szíve legmélyén elszigetelt. Éppen ezért azt is megfogalmazza a bölcs, hogy „nevetés közben is fájhat a szív, és az öröm vége is lehet bánat.” Mit jelent mindez a másik emberrel való kapcsolatra nézve? Azt, hogy újra és újra tudatosítjuk magunkban – mert újra és újra ezzel ellentétesen viselkedünk – hogy a másik ember szíve, élete sokkal összetettebb, mint ahogy gondoljuk. Olyan hamar készek vagyunk a diagnózissal – ó, persze, értem, hogy mi van veled, és már adjuk is a tanácsokat - miközben fogalmunk sincs a valóságról. Olyan hamar ítélünk a felszín alapján, és közben nem figyelünk, hogy megsejtsük, megérezzük, mi van a mélyben. A korlát tehát, amit szintén mélyen be kell hogy véss az értelmedbe és a szívedbe, és át kell, hogy menjen a gyakorlatba, hogy közel sem ismered és érted úgy a másik ember helyzetét, örömét vagy éppen bánatát, mint amint azt gondolod.
Harmadszor, nemcsak azért nem értjük, mert a másik szívének mélyét csak Isten tudja olvasni, mi nem, hanem azért sem, mert mi nem vagyunk képesek az objektív ismeretre: „Ahogyan a víz tükrözi az arcot, úgy tükröződik a szívben az ember.” Ezt így magyarázza az egyik kommentátor: „Amint valaki a vízbe néz, és saját arca tükörképét látja, hasonlóan, amikor valaki egy másik ember szívébe néz – megpróbálja kideríteni, hogy az mit érez – saját szíve tükörképét látja. Szeretetet lát, ha szeretet van benne, gyűlöletet, ha gyűlölet. Más szavakkal saját érzéseinket vetítjük ki másokra.” (Michael Fox, Proverbs 10-31, 812) A kivetítés, különösen, ha nem vagyunk tudatában, súlyos korlátja annak, hogy megértsük, megismerjük a másik ember motivációit, érzelmeit, helyzetét. És ez mind negatív, mind pozitív értelemben torzíthatja a megismerésünket. Negatívan, ha saját rendezetlenségünket, rosszkedvünket, haragunkat, gyűlöletünket, stb. vetítjük ki a másik emberre (a „mindenki magából indul ki” mondás jut itt eszünkbe). De pozitív értelemben is torzít: naiv az az ember, aki éppen saját rendezettsége, békessége, „ártatlansága” miatt nem is feltételez a másikról rosszat, és esetleg meg is fizeti ennek az árát.
Ha tehát bölcsen akarsz viszonyulni a másik emberhez, ha jól akarsz segíteni annak, akinek szíve sebzett, először ismerned kell korlátaid: nem lehetsz megváltója – övé a végső felelősség; ne légy elhamarkodott abban, hogy tudod, mivel is állsz szemben; és ne légy vak saját kivetítéseiddel kapcsolatosan. Mindez azonban semmiképpen nem vezethet oda, hogy ne is akarj a másik ember mellé állni, és segítségére lenni. Sőt, ennek belátása után tehetjük fel a kérdést: mit tanít a Példabeszédek könyve arról, hogyan támogathatunk bölcsen másokat?
II. A lehetőségeinkről
Az első, ami a fentekből fakad, hogy tanuljunk meg hallgatni, ráadásul a szívünkkel hallgatni. Ne feledd, „nevetés közben is fájhat a szív, és az öröm vége is lehet bánat.” Azaz sokkal több van a másik ember szívében, mint amit elsőre hallasz, vagy amit – még veszélyesebb – először megfogalmazol magadban, mint megértést, diagnózist. Tudatosítsd magadban, hogy annak, amiről beszél, valószínűleg sokkal mélyebb rétegei is vannak, mint ami először felbukkan, és ezért ahelyett, hogy gyors választ adnál, engedd, hogy kibomoljon előtted a másik ember története. Ennek az az alapvető feltétele, hogy tiszteletben tartod őt. Szereted, kész vagy együttérzést gyakorolni. Várj, amikor már mondanád. Imádkozz, hogy mélyebben megértsd. Ennek a készségnek a hiánya szembetűnő. Gyakori helyzet házaspárok életében, hogy a feleség szeretne valamit elmondani, megosztani, de nem sokra jut, mert a férj már a harmadik mondat után pontosan tudja, mi a válasz, mi a megoldás. És mondja… A felesége pedig elnémul. Nemrégiben azt mondta nekem egy asszony, hogy már nem is mer férjének beszélni arról, ami valójában zajlik benne – a nehézségeiről, a bizonytalanságairól – mert tudja, hogy kioktatás a válasz. És még lehet, hogy jól is látod a helyzetet, mint férj – csak azt nem látod, hogy a gyors ítéletalkotás és tanács által nem hallgattad meg a feleséged „szívét”, nem engedted, hogy megossza veled, ami benne történik, és nem álltál mellé, hogy vele hordozzad azt. Természetesen ez a dinamika számos más kapcsolatban is hasonlóan működik. Az első, és legfontosabb lehetőséged tehát, hogy meghallgasd a másik embert, együttérzően, figyelemmel, gyors ítéletalkotás nélkül. Ez pedig, valljuk be, sokkal nehezebb, mint jó tanácsot adni – és ezáltal megvédeni magunkat attól, hogy beengedjük, magunkhoz közel engedjük és hordozzuk a másik nehézségét, fájdalmát.
A második lehetőségünk, amivel élnünk kell, a jó szó: „Aki aggódik szívében, az levertté lesz, a jó szó viszont felvidítja.” Valamint: „A szelíd nyelv életnek a fája, a romlott pedig összetöri a lelket.” A figyelmes hallgatás nem azt jelenti, hogy némává kell lennünk. A „jó szó”, a „szelíd nyelv” a gyógyító szavakra, gyógyító, erőt és bátorságot sugárzó beszédre vonatkozik. A Példabeszédek bölcse óriási jelentőséget tulajdonít a beszédnek, ami lehet életté („életnek fája”), vagy pusztulássá („összetöri a lelket”) a másik ember számára. Legtöbbször ezek nem kiselőadások formájában jelentkeznek, hanem valóban „egy szó”, egy helyén mondott mondat által. Nem sokra van szükség, hanem arra a szóra, amivel vigasztaljuk, bíztatjuk, megerősítjük, dicsérjük a másikat. Melyek azok a vigasztaló, vagy bátorító, dicsérő szavak, amelyekkel újra és újra megajándékozhatnád azt, aki melletted van? Hogyan tudnád őt megerősíteni a képességeiben, a reménységeire nézve, Isten szeretetére és elfogadására vonatkozóan? Az a benyomásom, hogy nagyon szegények vagyunk a jó szavakban. Nekem biztosan sokkal bőkezűbbnek kellene lennem velük… Vajon miért vagyunk olyan szűkmarkúak a jó szóval, és mi kellene ahhoz, hogy ez változzon? A kultúránk nem támogat bennünket ebben, a kritika, a gúny, a beszólás sokkal elfogadottabb, mint a dicséret és elismerés. Mégis tudnunk kell, hogy a mellettünk élő sebzett szívű ember számára beszédünk „életnek fája” lehet.
A harmadik, amit értenünk kell a másik ember szívével kapcsolatosan, a megpróbáltatás szerepe, és az ebben való kísérés módja. Azt olvastuk: „Az ezüsthöz tégely kell, az aranyhoz olvasztókemence, de a szívek vizsgálója az ÚR.” Ebben az igében nemcsak arról van szó, hogy Isten megvizsgálja a gondolatainkat, a bensőnket (a szívünket), hanem az is, hogy megpróbál. Amint az ezüstöt és aranyat felizzítják, és ezáltal megtisztítják a salaktól, hasonlóan az Úr „megvizsgálása” olyan megpróbáltatás, nehézség, szenvedés az életünkben, amely egyrészt felszínre hozza, hogy milyen érték van valójában a szívünkben, valamint hogy milyen hiábavalóság lakik ott, és ezáltal tisztulást munkál. Ha bölcsen akarunk viszonyulni más emberekhez, akik éppen nagy nehézségeken mennek keresztül, ismernünk és értenünk kell Istennek ezt a munkáját – a saját szívünkben is. Természetesen ez hitbeli-teológiai szempont, amelyben a Példabeszédek bölcsessége túlmutat minden mai pszichológián. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy az Úrtól való intés vagy dorgálás mind a Példabeszédek könyvében, mind az egész Biblián végigvonuló gondolat. Mit jelent ez a gyakorlatban?
Két kísértés fenyeget bennünket, amikor a másik ember nehézségeivel, küszködésével, esetleg szenvedésével találjuk magunkat szemben. Az egyik az, hogy megpróbáljuk a szenvedést megmagyarázni. Akár úgy, hogy okot találunk (legveszélyesebb módja, ha minden áron valami bűnt szeretnénk találni – amint Jób szenvedését próbálják magyarázni barátai), akár úgy, hogy csak a célra koncentrálunk: leereszkedően és érzéketlenül mondjuk a teológiai igazságot, hogy Isten biztosan valami jót hoz ki ebből. A másik kísértésünk, hogy valamilyen módon megpróbáljuk a helyzetet megoldani, a szenvedést eltüntetni, megszüntetni – amire persze nem vagyunk képesek. Ha pedig nem megy, akkor könnyen a visszavonulást választjuk: nincs magyarázat (vagy a másik nem fogadja el), nem jutottunk rajta gyorsan túl, és ezért tehetetlenségünkben inkább kivonulunk a kapcsolatból. A szenvedő pedig magára maradt. Azonban ha ismered és érted az Úr munkáját a szenvedésen keresztül, akkor tudod, hogy a megpróbáltatásban kincs van elrejtve, és azon munkálkodsz, hogy a másik ember ezt a kincset magához tudja ölelni. Ha keresztény vagy, tudod, hogy nem véletlen, esetleges, és „Isten háta mögötti” az a nyomorúság, amelyet a másik átél, hanem Istennek olyan munkája, ami végül megtisztít, megerősít, nemesít - amint az olvasztótégelyben is ez történik az érccel. Ezért kíséred őt a szenvedésben, megértéssel, együttérzéssel, jó szóval, imádsággal, bátorítással… mert tudod, hogy Isten munkája bontakozik majd ki. Nagyon nehéz ez, amikor a házastársadról, gyermekedről, szüleidről, jó barátodról van szó, mégis ez a bölcsesség útja…
Van azonban egy ennél is mélyebb helyzet, amiről így ír a bölcs: „Az ember lelke elviseli a szenvedést, de ha a lélek összetörik, azt el lehet-e hordozni?” Az ember lelke, bensője a támasz, hogy hordozza a nehézséget, a szenvedést, de mi van akkor, amikor ez a benső támasz, erő, életkedv törik össze? Ha a lélek összetörik, ki hordozza el? Nincs másik lélek helyette, ha az ember bensője, életereje, hajtómotorja leállt, ha kifogyott minden energia és reménység, akkor azt a lelket ki vagy mi hordozza? Ki vagy mi viszi tovább? Gondolhatunk itt például súlyos depresszióra, teljes életfeladásra. Mit tehetünk ilyenkor? Hogyan viszonyuljunk ehhez a helyzethez? Itt szeretnék visszatérni a lekcióban olvasott történetre: négy ember viszi béna barátját Jézus elé. Nem ők lesznek a gyógyítók, a szabadítók, a megváltók, de nekik van hitük (!) arra, hogy Jézus valamit tud tenni. Ez megvilágítja nekem azt, amikor súlyosan depressziós (keresztény) ember mellett állunk, aki úgy érzi, nem tud hinni, nem tud dönteni, nem tud gondolkodni, nem tud remélni, nem képes előretekinteni. Ha a lélek összetörik, ki hordozza el? Amit tenni tudsz, tudunk, hogy hiszünk helyette, remélünk helyette, előretekintünk helyette. Az ilyen összetört léleknek nem azt kell mondani, hogy szedd össze magad, és gyakorold hited – éppen erre nem képes. Hanem biztosítani kell arról, hogy ő így is az Úr gyermeke, és nem kell tudnia hinni – mert mi hiszünk helyette. Nem kell tudnia remélni – mi remélünk helyette. Mindezt azért, mert ezzel hozzuk őt és tartjuk őt Jézus jelenlétében – és nem úgy, hogy mi lennénk az ő megváltója. Szép, ha ilyenkor a gyülekezetben a testvérek körbeveszik az összetört lelkű embert, ott vannak vele, látogatják folyamatosan, bátorítják, imádkoznak vele és imádkoznak érte.
Végezetül egy utolsó, de nagyon fontos szempont: „Ki mondhatja: tisztán tartottam szívemet, tiszta vagyok, nincs vétkem?” A szív bajához, sebzettségéhez tartozik a bűn is, amelyet néven kell tudni nevezni, segítőként nem lehet eltussolni. Hadd hangsúlyozzam újra, hogy csak az tudja ezt jól tenni, aki ismeri saját szíve elveszettségét, valamint Isten Jézus Krisztusban adott kegyelmét. Ha mindkettőt ismered, átélted – elveszettséged keserűségét és a felfoghatatlan kegyelem édességét - akkor kész vagy arra, hogy bölcsen rámutass a bűnre, amely a szív sebzettségével kapcsolatos. A bölcsesség éppen abban rejlik, hogy tudod, Istentől elkéred, mikor és milyen módon tedd ezt meg úgy, hogy ne légy se ítélkező, se olyan, aki szemet huny a bűn felett.
Nézzünk ebben is Jézusra. Amikor odaviszik hozzá a bénát, ezt mondja: „Fiam, megbocsátattak a bűneid.” Látszólag teljesen irreleváns mondat. Miért a bűnbocsánatról beszél, amikor ennek az embernek az a baja, hogy béna? Valamint milyen vétket követhet el az az ember, aki ki tudja mióta mozdulni sem tud? Választ nem kapunk, de azt látjuk, hogy Jézus ismeri, ami a szívben lakik, és bölcsen, isteni felhatalmazással viszonyul hozzá. A történet végén a béna testestül-lelkestül gyógyul meg, megbocsátást nyert és gyógyult emberként, az Urat dicsőítve tért haza.
Ha bölcs akarsz lenni, ismered a korlátaidat, és élsz a lehetőségeiddel. Családban, barátok között, munkahelyen, bárhol, ahová Isten helyez. Ismerni kell a szívedet – és ismerni kell a másik ember szívét. Mindehhez pedig ismerni Istent, aki Jézusban jött el hozzánk. Hol tudom megszerezni ezt az ismeretet? Hol tudom gyarapítani ezt a bölcsességet? Tedd fel magadnak a kérdést most másképpen: hol tudok most belépni a béna, a barátok, és a Jézus történetébe? Sőt, hogyan hív meg engem Jézus ma ebben a történetben?
Lehet, hogy ma a bénával azonosulsz. Tehetetlenség, fájdalom, elveszettség. De azért vagy itt, a házban, Jézus előtt, hogy ő kimondja számodra a gyógyító szót. Lehet, hogy összetört vagy. De azért vagyunk itt, veled, a gyülekezet, hogy együtt imádkozzunk érted és emeljünk téged (vagy leengedjünk téged) Jézus elé. Lehet, hogy valakit különösen is szívedre helyezett ma Isten, és ezért most a barátokkal azonosulsz. Erőt kérsz és kapsz ahhoz, hogy bénádat hordozd, és Jézus elé vidd. A Szentlélek az, aki kijelenti most neked, hol és hogyan akar veled és benned cselekedni. És neked nincs más dolgod, mint hogy azt mondd: Igen, Uram, legyen meg bennem a te akaratod!
ÁMEN!