Lovas András Dr.

Az efézusi levél központi témája az egyház, mondtuk korábban. Az egész levelet a „felnőtt” vagy „nagykorú gyülekezet” gondolatkörben vizsgáltuk. A ma olvasott szakasz az a rész, ahol Pál apostol a gyülekezet felnövekedéséről, éretté, nagykorúvá válásáról szól. Ahhoz, hogy ennek megvizsgálásába belekezdjünk, először lássuk, hogyan jutottunk ide. Miért fontos az apostolnak a nagykorú gyülekezet?
Az apostol a Jézus Krisztussal való életet és Isten népét, Isten egyházát együtt és elválaszthatatlannak látja. Lehet, hogy valaki először találkozik Isten valóságával Jézusban Krisztusban, és utána, ennek a tapasztalatnak az alapján indul el, hogy megkeresse azokat, akik hasonlóan hisznek. Lehet, hogy valaki először találkozik egy gyülekezet valóságával, valami megragadja, pedig nem vallja magát hívőnek, és ennek nyomán kezdi el keresni, hogy megismerje azt, akit a gyülekezet tagjai együtt vallanak Úrnak. De a kettő összetartozik, mert erőtlen, csonka, torz az a hit, amely nem vezet Isten népe közösségébe, és üres, formális, névleges az a gyülekezeti tagság, amelyben nincs jelen az élő, valóságos és személyes hit élménye.
Pál úgy beszélt Isten kimondhatatlan ajándékairól, amit Jézus Krisztusban adott nekünk, hogy végig szem előtt tartotta a gyülekezet közösségét. Isten Jézusban életre keltett, pedig halottak voltunk; megbékéltetett magával. Isten Jézus Krisztusban lerombolta az elválasztó falat zsidók és pogányok között, és egy új népet teremtett magának. Mindezzel, hallottuk eddig, egy új közösséget, sőt, egy új emberiséget hozott létre magának, Krisztus halála és feltámadása által, és ez az egyház. Ledőltek a falak Isten és ember között, ledőltek a falak a különböző hátterű, kultúrájú, anyagi helyzetű és ellentétes érdekeltségű emberek között. Ez a közösség pedig, fejtette ki az apostol, nem más, mint annak teste, aki feltámadt, az Atya jobbjára ült, akié minden hatalom, és aki a fej az egyházban. Mindez azonban nem önmagáért való. Ez az új közösség, a Krisztus teste, a jele, az előfutára, az előíze annak, amit Isten a történelem folyamán cselekszik, és egy napon beteljesít: hogy Krisztusban egybefoglal mindeneket. Hogy a széthúzó, darabokra hulló, gyűlölködő emberiséget, az agonizáló, pusztuló teremtettséggel egyetemben, egy nap eggyé teszi Jézus uralma alatt. Milyen lesz az a nap? Milyen lesz az a társadalom? Ennek előképe az, amit ma a nagykorú gyülekezetről olvasunk, egy olyan közösségről, egy olyan testről, amelyben annak részei egybeilleszkednek és összekapcsolódnak. Ebben a szeretetben történő kölcsönös gondoskodásban ez a test növekszik és épül. Ahhoz, hogy ez egyre jobban megvalósulhasson a mi gyülekezetünkben is, 1. ismernünk és értenünk kell a különbözőségünket; 2. szolgálnunk kell egymásnak a különbözőségeinkkel.
I. A különbözőségünk ismerete
Az előző szakaszban a gyülekezet egységéről olvastunk: teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel, viseljétek el egymást szeretettel… Pál a gyülekezet egységét hangsúlyozta, mondván, hogy egy test vagyunk, egy Lélek lakik bennünk, egy reménységre kaptunk elhívást, egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, és egy mindannyiunk Istene és Atyja. Hihetetlenül erős az alapja annak, hogy a keresztény gyülekezet egységben élhet. Láttuk, mennyi minden köt össze, és mindez nemcsak valamiféle dogma, hanem a közös megélésünk. Fontos, hogy Jézus Úr – de ő ugyanazt a Jézust vallja Úrnak. Fontos, életbevágó, hogy hitet nyertem – de a többieknek ugyanúgy adatott a hit. Rajtam a keresztség – de a többieken is ugyanaz a pecsét van… óriási jelentőségű mindez egy olyan kultúrában, ahol egyre kevesebb marad, ami összeköt. De nézzétek, ez nem jelenti azt, hogy egyformák lennénk, mondja Pál. A keresztény hit nem uniformizál, a gyülekezet egysége nem abból áll, hogy nyomjuk el, temessük el, vagdaljuk le azt, ami különbözik. Az egység ára nem a különbözőség elnyomása. „A kegyelem pedig mindegyikünknek a Krisztus ajándékának mértéke szerint adatott” – vezeti be Pál a különbözőségről szóló részt. Erőteljes motiváció és közös tapasztalat, amely egységet hoz – és ez Krisztus megtapasztalásából fakad; - de ugyanakkor ugyanez a Krisztus megerősíti a különbözőséget is. Ez a különbözőség pedig abban áll, hogy Krisztus más és más ajándékokat ad az ő teste tagjainak.
Az érett, nagykorú gyülekezet alapja először tehát az, hogy ismerjük, „milyen kegyelem adatott nekünk a Krisztus ajándékának a mértéke szerint.” Mert Jézus az ő népének ajándékokat ad ahhoz, hogy az egyház valóban betöltse küldetését, mint Isten új társadalma. Először lássuk az ajándékozót!
Egy ószövetségi helyet idézve beszél Pál Jézusról: „Felment a magasságba, foglyokat vitt magával, ajándékot adott az embereknek.” Jézus eljött a mennyből, alászállt, meghalt, majd feltámadt és az Atya jobbjára ültetett. Ő a győzelmes hadvezér, mondja Pál a korabeli győztes hadvezérek szokására utalva, aki elveszi a zsákmányt az ellenségtől, majd abból bőségesen megjutalmazza saját katonáit. Jézus legyőzte a démoni erőket, halála által megtörte a bűn és a kárhoztatás erejét, feltámadt, mindennél magasabbra ment, és betölti uralmával a mindenséget. Ugyanakkor nem ítél bennünket passzivitásra, hanem bevon munkájába, és ehhez ajándékokat ad népének. Amikor tehát arról a különbözőségről beszélünk, amelyek a kegyelmi ajándékokra vonatkoznak, mindig Jézust, a győztes Urat kell magunk előtt látnunk. A fej ajándékokat ad a testnek, hogy az betöltse küldetését, és megjelenítse a világban mindazt, amit Jézus uralmával megszerzett.
Ez az Úr különböző mértékben különböző ajándékokat adott nekünk. Olyan tőle való képességeket és készségeket, amelyek által a test – a gyülekezet közössége – működik. Pál apostol itt ötöt nevez néven: apostolok, próféták, evangélisták, pásztorok és tanítók. Azonban egyéb leveleiből tudjuk, hogy ennél sokkal többféle ajándékról tud, mint pl. a bölcsesség beszéde, az ismeret beszéde, a kormányzás (vezetés), a hit, a gyógyítás, az irgalmasság, az adakozás, a buzdítás vagy bátorítás, a lelkek megkülönböztetése, a nyelveken szólás… Mindezeket és másokat különlegesen, személyre szabottan osztja szét a gyülekezetben, különböző módon, különböző mértékben. A nagykorú gyülekezetben tehát a tagok tudják, hogy ajándékaik vannak. Jézus, a Szentlélek által minden egyes tagot felruház ilyen kegyelmi ajándékkal. Azért „kegyelmi”, mert nem választjuk, nem kiérdemeljük, nem megdolgozunk ezekért, hanem kapjuk, bőségesen, nagyvonalúan attól az Úrtól, aki a test feje. Nézzétek, milyen szépen helyez ez a tény bennünket a Krisztus testében egymás mellé. Senki nincs, aki felesleges lenne – hiszen minden részre szüksége van a testnek ahhoz, hogy jól működjön. Továbbá, senki sincs, aki önmagában elégséges lenne az egész testnek, aki egymaga, vagy akik néhányan, „el tudnák vinni a gyülekezetet” – hiszen Krisztus nem így alkotta azt meg. Aki magát hajlamos leértékelni, annak bátorítás és gyógyulás az élet a Krisztus testében, hiszen Jézus maga mondja neked, szükségem van rád, adtam neked ajándékokat, ismerd meg azokat és élj velük. Fedezd fel, bontsad ki, állítsd használatba! Annak pedig, aki hajlamos magát túlbecsülni, és másokat lenézni, intés és gyógyulás ugyanez, hiszen Jézus azt mondja, használlak, de ne nézd le a másikat, ne becsüld magadat túl, ne gondold magadat fontosabbnak, többnek, mint ami valójában vagy. Tudod milyen felszabadító, amikor megérted, hogy nem rajtad múlik minden Isten szolgálatában? Ez is a különbözőségünk ismeretéből fakad.
II. Szolgálat a különbözőségünkkel
Mire adattak az ajándékok? A válasz, hogy a test szolgálatára, hogy az épüljön, növekedjen, elérje a nagykorúságot, felnőve Krisztus teljességére. Azaz ez az útja annak, hogy Jézus egyre erősebb mértékben megjelenjen, kimunkálódjék a gyülekezet életében. Minél inkább megtaláljuk és betöltjük egyen-egyenként a helyünket és szerepünket a Krisztus testben, az annál inkább felnő a krisztusi nagykorúságra, annál hitelesebben mutatja be a világnak, hogy mi Isten végső célja az emberiséggel. A megváltásunkból tehát nem csak az fakad, hogy megbocsátattak a bűneim, hogy Isten gyermeke lettem, hogy kaptam Isten Lelkét, hanem mindezzel együtt az, hogy részese lettünk Isten új társadalmának, amelyben új elhívásunk, feladatunk, szerepünk is van. Lássuk ezt kicsit részletesebben!
Mivel mindenkinek adott Krisztus ajándékot, mindenkinek felelőssége a szolgálat végzése, a Krisztus test építése. Nézzétek, hogyan tanít Pál: Krisztus adott „némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul” – de vajon miért? Miért adta ezeket, akikről azt mondhatjuk, hogy ők a „professzionális” egyházi emberek? (Mind az öt ajándék a tanítással, szóval függ össze valamilyen módon, és egyértelmű tisztségeket jelentettek a korai egyházban.) Mi lenne a mai olvasat, mire adta Krisztus a tanítókat, lelkipásztorokat, püspököket? Válasz: a szolgálat végzésére, a Krisztus test építésére, nem? Mi, a gyülekezet fizetjük azt a néhány professzionálist, akiknek az a dolga, hogy a gyülekezet, az egyház éljen, működjön. És ha így van (lenne), mi a ti dolgotok? Élni azzal, amit ezek a professzionálisak a ti megbízásotokból fenntartanak. Ezzel pedig megérkeztünk az egyház mint intézmény, vagy az egyház mint szolgáltatás gondolathoz. A többség megbízásából és támogatásával egy kisebbség működteti, ameddig arra szükség van. Ha szeretnéd, igénybe veszed, eljössz egy istentiszteletre, akár beadod a gyermeked gyerekistentiszteletre, ha még buzgóbb vagy, egyéb programot is igénybe veszel a hitbeli tanulásod érdekében, ha meg nincs rá szükséged, akkor nem teszed. Teljesen világos képlet – és mondjuk ki, az él ma Magyarországon (is) a legtöbb ember fejében az egyházról.
Pál apostol azonban nem ezt mondja! Miért adott némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, megint másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul? „Hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra…” A nagykorúság az, amikor mindannyian érünk, növekszünk, és szolgálunk az egész test épülésére. Pál nem tudja, milyen az a gyülekezet, az az egyház, ahol a kisebbség szolgál, a többség meg „használja”, „fogyasztja” a szolgálatot (és félreértés ne essék, itt nem a magunk gyülekezetéről beszélek – erre még vissza fogunk térni). Mivel az egyház Isten új társadalma – és nem vallásos szolgáltatás vagy intézmény elsősorban – ezért abban mindenkinek helye, szerepe, szolgálata van, a Krisztustól való ajándékai szerint. A „professzionálisak” feladata pedig az, hogy erre felkészítsen. Segítsenek megismerni az ajándékainkat, készítsék fel a szenteket (ez a gyülekezet), hogy készek és képesek legyenek a Krisztus testének építésére. Az a felelősségük, hogy ki-ki ajándékai szerint töltse be a társadalomban, a családjában, és a gyülekezetben mindazt, amire a győztes Krisztus őt elhívta és megajándékozta. Azért és úgy kell nekik szolgálniuk, hogy mindannyian legyünk Krisztus uralmának képviselői és tanúi a szolgálat által.
Éppen ezért, amikor gyülekezetünkben szolgálatról beszélünk, akkor azt senki nem tekintheti úgy, hogy az a „ráérők”, vagy a „buzgók”, vagy a „kiváltságosak”, esetleg „megajándékozottak” különleges csoportja. Nem úgy van, hogy engem Jézus elért, megszólított, elhívott, megváltott, ezzel teljesen készen vagyok, megérkeztem, és ha szeretnék még egy kis extrát, vagy viszonzást a gyülekezetnek, akkor szolgálhatok is. Ez így lehet egy intézményben, így lehet egy szolgáltatatást nyújtó cégnél – de mi nem vagyunk az! Annyira nem, hogy nem hallottam még olyan szolgáltató cégről, amelyről egy ilyen mondat hangozhat el: „Az egész test pedig az ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben.” Jézus hatására, szeretetben, a saját adottságunk szerint működve, összekapcsolódunk, és így gondoskodik a test önmaga növekedéséről. Ez Pál víziója a nagykorú gyülekezetről, arról a gyülekezetről, ami épül és növekszik. Nem statikus kép, hanem mozgásban lévő. A növekedés, a Krisztus teljességének eléréséig, sohasem befejezett. Amint ki-ki a helyére talál és szolgál szeretetben, nemcsak érettségben, működésben, hanem számban is növekszik a gyülekezet, hiszen bizonyság Jézus uralmáról és hatalmáról egy önző és széthúzó kultúrában.
III. Gyakorlati megfontolások
Végül mindezek alapján szeretnék a szokásosnál konkrétabb és gyakorlatibb megjegyzéseket tenni gyülekezetünk életére nézve.
Az első a jelenünkre vonatkozik, amiért hálásak vagyunk. Kezdettől fogva fontosnak tartottuk a gyülekezetben azt, hogy mindenki találja meg azt a szolgálatot, amelyben Krisztusnak engedelmeskedve, a tőle kapott ajándékaival az egész test épülését munkálja. Ha csak a nagyobb szolgálati területekre tekintek, az a következőt jelenti a gyülekezet életében: 15-20 házicsoport vezető és segítő van, akik – más házicsoport tagokkal együtt – bibliatanulmányozást vezetnek, illetve a csoporttagokra figyelve pásztori figyelemmel gondoskodnak a Krisztus test működéséről; 30 ember részese a gyermekek közötti szolgálatnak, ami vasárnapról vasárnapra 4 csoportban zajlik az istentisztelettel egyidőben; legalább 20 fő az, aki a zenei csoportban szolgál hangszerrel, énekkel, vagy a hangosításban; a most megerősödő diakóniai szolgálatban is több, mint tízen vesznek részt; az Alpha kurzusban és a folytatásban 10-15 ember szolgált; és akkor még nem ejtettem szót a két ifjúsági csoportról, a házigazdákról, az adminisztrációs munkákról, az imaszolgálatról, a könyvasztalról, a mamakörről, és számtalan alkalmi és egyéni szolgálatról, amelyek jelentős részéről nem is tudunk. Szeretném mindezeket a testvéreket megerősíteni, hogy ők minden hűséges és kitartó szolgálatukkal nem mást tesznek, mint betöltik azt, amiről ma hallottunk. Így gondoskodik a test, összekapcsolódva és összefogva, a maga épüléséről és növekedéséről. Ebben van jelen közöttünk Jézus Krisztus, a fej, aki szuverén hatalmából kinek-kinek ajándékokat ad a szolgálatra.
A második megjegyzésem a jövőre vonatkozik. A közeli jövőre, és a távolabbi jövőre is. Kérdezhetik többen, és joggal, hogyan ismerjem meg, hogy melyek az ajándékaim? Hogyan ismerhetem fel, merre hív Isten? Honnan tudhatom, hogy a Krisztus test építésére inkább a gyülekezeten belül, vagy azon kívül szeretne használni? Ezekre a kérdésekre kettős válasz van. Egyrészt a közösség segít felismerni az ajándékaidat, ezért ne várd, hogy magadban ülsz, és egyszer csak megvilágosodsz. Másrészt, a lelkipásztorok felelőssége, amint hallottuk, ebben vezetni, tanítani és képezni. Ezért az idei nyári táborunk délelőtti alkalmain ezzel foglalkozunk majd. Előadásban, csendes, imádságos munkában, kiscsoportos beszélgetésben körbejárjuk, hogyan formált bennünket Isten eddig, milyen vágyakat helyezett a szívünkbe, milyen ajándékokat adott, és mindezek alapján, hova, merre hív bennünket. Ugyanakkor egy hosszabb távú változást is tervezünk a gyülekezetben, amelyről szeptemberben kezdtünk el beszélgetni a presbitériummal, és mostanra kezdett kialakulni. Létrehozzuk a gyülekezeti struktúránkban az ún. „Tanítványság iskoláját”, amelynek lényege, hogy elsősorban a gyülekezet lelkipásztorai által tartott képzésekkel nagyobb hangsúlyt tegyünk a „szentek felkészítésének” szisztematikusabb végzésére. Szeretnénk sokkal tudatosabban támogatni, segíteni, tanítani a gyülekezet tagjait, hogy egyre nagyobb mértékben megvalósulhasson közöttünk, általunk az épülő és növekvő, nagykorúság felé tartó Krisztus test. Erről bővebben a nyári táborban beszélünk.
A harmadik és utolsó megjegyzés legyen a buzdításé és a bátorításé: érezd a magadénak a gyülekezetet. „Gondoskodik önmaga növekedésről” – olvastuk. Ez arra buzdít, hogy vegyük kézbe a saját életünket – ne „felülről” várjuk a megoldást, hanem magunk vállaljunk érte felelősséget. Ha meghirdetjük, hogy pl. a nyári vasárnapok alatt keresünk gyermekfelügyelőket, akkor – mivel a gyülekezet magáról gondoskodik, összekapaszkodva, összefogva – legyen természetes, hogy belépsz egy-egy vasárnapra. Hasonlóan, egy összeszokott házicsoport, ha a vezetője elutazik, vagy elköltözik, jó, ha felteszi a kérdést: mit tudunk mi magunk tenni a csoport további vezetése érdekében? Bátorítson, buzdítson minket ez a szakasz arra, hogy tápláljuk, gondozzuk, építsük gyülekezetünket összekapcsolódva szeretetben! ÁMEN!

„Kérlek tehát titeket…” – folytatja Pál apostol az Efézusi levelet. Itt, a levél közepén fordulat következik: eddig arról volt szó, mi mindent tett Isten Krisztusban értünk, innentől pedig az lesz a levél tárgya, hogyan éljünk mindennek fényében. Ha eddig annak a kezdősornak az alapján magasztalta az Urat, valamint imádkozott Pál a gyülekezetért, hogy „áldott a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával” (1.3), most azzal nyitja meg a következő részt, hogy „éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok.” Bevezeti ez a levél számos soron következő témáját, amelyek közül az első a gyülekezet egysége és sokszínűsége. Ebből a nagyobb szakaszból ma a gyülekezet egysége áll előttünk.
Mit jelent méltó módon élni ahhoz a csodálatos elhíváshoz, amellyel Isten Krisztusban kiválasztott minket a magáénak a világ teremtése előtt, fiaivá fogadott, és elpecsételt Szentlélekkel, örökségünk zálogával? Mit jelent méltónak lenni ahhoz a felfoghatatlan isteni tetthez, hogy bár halottak voltunk, Krisztusban életre keltett minket, valamint távoliak, idegenek voltunk, és ő közel hozott, családjába fogadott? Mit jelent, kérdezhetnénk most Pállal, méltónak lenni ahhoz a csodához, hogy Jézus Krisztus a saját testében, a kereszten bontotta le a gyűlölet és előítélet, a kirekesztés falait zsidók és pogányok között, valamint minden emberi ellenségeskedést eltörölt magában? Az apostol válasza: ha ehhez az evangéliumhoz, ehhez az elhíváshoz méltók akartok lenni, éljetek egységben. Nem egyéni erkölcsi buzdítással, hanem a közösség egységére, a szeretet megélésére vonatkozó felszólítással kezdi. Lássuk hát 1. ennek a felszólításnak a problémáját; 2. az egység megélésének a motivációját; majd 3. annak lehetőségét; és végül 4. a gyakorlatát.
I. A probléma
Ha komolyan vettük, sőt, ha magával ragadott bennünket az, amit az Efézusi levélben a Szentlélek kijelentett az egyházról, akkor nem tehetjük, hogy nem ütközhetünk bele abba a problémába, amelyet a most olvasott versek okoznak. Eddig dicsőséges magasságokban szárnyaltunk, de most, mintha nagyon is megérkeznénk a földre. Korábban azt hallottuk, hogy Isten Krisztusban nekünk, az egyháznak jelentette ki azt a nagy titkot, hogy Krisztusban egybefoglal mindeneket (1.10), azaz meggyógyítja, újjáteremti a sok sebből vérző teremtett világot – és az egyház ennek jele, előíze. Azzal is szembesültünk, hogy az egyház, és annak részeként minden gyülekezet, a miénk is, az a közösség, amelynek Isten odaadta azt a Krisztust, aki feltámadásával legyőzte a gonosz és démoni erőket, és őt tette az egyházban fejjé, amely az ő teste és teljessége. (1.22). Betölt minket a Krisztus! – hallottuk. Majd arról beszélt az apostol, hogy a gyülekezet élete által lesz ismertté a démoni világ előtt Isten bölcsessége, amelyet Krisztusban, az ő halálában és annak megbékéltető erejében tett nyilvánvalóvá (3.10). Hallottunk Krisztus bennünk munkálkodó erejéről, a belső ember megerősödéséről, a szeretetben való meggyökerezésről… és most, váratlanul, előttünk a mindennapok: „teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel…” Micsoda magasságokban jártunk! Micsoda ívet vett végig az apostol! És akkor viseljük el egymást, valamint türelem és alázat…? Hogy van ez, hogyan lehetséges ez? Ilyen mindennapiság, közönségesség az Isten népében, amely a jele annak, hogy ő egybeszerkeszt mindeneket, amely a teljessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben? Érezzük a feszültséget, látjuk a problémát: vagy az egyik, vagy a másik, de a kettő együtt nem lehet érvényes. Vagy igaz a gyülekezet dicsőséges volta, Isten által lakott volta, a megbékéltetés hihetetlen csodája, vagy pedig ugyanúgy van köztünk büszkeség, széthúzás, türelmetlenség, mint máshol - de akkor nem lenne jobb csendben félretenni a nagyívű kijelentéseket? Hogyan állhat e kettő egymás mellett? Vagy a nagy kijelentések az igazak – de akkor nekünk nincs sok közünk hozzájuk, vagy olyanok vagyunk, amilyenek, de akkor a nagy kijelentések nem lehetnek igazak.
Az apostol azonban nem ismeri ezt a vagy-vagyot, és ez a bibliai realizmus lényege. Figyeld meg: a Biblia nem enged abból, hogy az egyház, a gyülekezet által Isten különleges munkája megy végbe a világban. Ugyanakkor nem tagadja, hogy a megváltott emberek közösségében is van széthúzás, büszkeség, szeretetlenség. És ez hihetetlenül felszabadító: nem kell képmutatónak lennünk a nagy kijelentések árnyékában! Ha elhisszük mindazt, amit Isten igéje kijelent rólunk, nem jár azzal, hogy a szőnyeg alá söpörjük a nehézségeket. Pálnak nincs ilyen problémája. Ugyanakkor nem leszünk reménység nélkül valók sem. Nem hisszük, hogy az egyházban lévő emberi, bűnös valóság kiüresítené a csodáját annak a közösségnek, amit Jézus Krisztus halála és feltámadása által szerzett meg. Szabadok vagyunk szembenézni a tökéletlenségeinkkel és szabadok vagyunk hinni Isten kijelentését rólunk. Így szólít fel az apostol most minket, éljük meg az egységet. Nézzük, mi lehet ennek a motivációja!
II. A motiváció
„Kérlek tehát titeket… éljetek méltón… az elhíváshoz”. Mi ad erőt, mi indít arra, hogy alázattal, szelídséggel, türelemmel hordozzuk el egymást szeretetben, megtartva az egységet? Parancs? Törvény? Vajon így próbálja őket motiválni az apostol? Félelem? Megfelelés? Egyik sem, hanem az elhívás, ami Krisztusban elért.
A keresztény gyülekezetben – és ez igaz mindarra, amit az apostol el fog mondani a levélben az egyéni etikai kérdésekről éppen úgy, mint a házasságról és családról – nem az az első kérdés, hogyan éljünk Istennek kedves életet, hanem az, hogy miért, miből. És ez radikálissá teszi ezt az életet, hiszen sokkal könnyebb a felszínen, a cselekedetek szintjén változni, mint mélyen, belülről, a szívből.
Nem arról van szó, hogy legyünk egymással szelídek, mert az a jó, legyünk türelmesek, mert úgy helyes. Hordozzuk el egymást, mert akkor vagyunk jó emberek. Mert ez esetben mi motivál? Lehet, hogy a félelem. Ha nem leszek szelíd, megharagszik Isten. Ha nem hordozom a másikat, bajba kerülök, mert nem segít meg. Vagy éppen a megfelelni akarás. Ha elhordozom a másikat, megfelelek a gyülekezeti elvárásoknak. Türelmes vagyok, és látni fogják mások, hogy jó keresztény vagyok. Vagy éppen a büszkeség motivál. Alázatos vagyok, tehát rendes ember vagyok. Szelíd vagyok másokhoz, tehát tisztelhetnek érte. Hordozom a másikat, most már Istennek is az a dolga, hogy – cserébe – hordozzon, megáldjon engem. Nincs vége annak, hogy mennyi formát ölthet az énközpontú, hamis motiváció bennünk, és milyen alattomos módon tudjuk magunkat és másokat is félrevezetni azzal, amit jól teszünk. Ezért Isten először mélyebbre néz, és mélyebbre mutat: mi mozgat mindebben? Milyen híváshoz vagy méltó? Ahhoz a híváshoz, hogy jónak kell lenned, mert különben Isten nem áld meg, ahhoz a híváshoz, hogy meg kell felelned másoknak, gyülekezetnek, önmagadnak; vagy ahhoz a híváshoz, amellyel a megfeszített és feltámadott Krisztus kihívott téged a félelemből és a büszkeségből egy új életre?
„Kérlek tehát titeket…” Tehát – mondja az apostol. Emlékezzünk, mi előzi ezt meg: „Aki pedig mindent megtehet, sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük, vagy elgondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen.” Ezért tehát… Érzed, mi motiválja az apostolt, mi motiválja a keresztény embert? Bennünk munkálkodik erejével az, aki feltámasztotta Krisztust a halálból, és aki a maga jobbjára ültette. Vele együtt minket is feltámasztott, és a mennyeiek világába ültetett, és ez végtelen perspektívát nyitott számunkra: ő mindent megtehet, sokkal bőségesebben, mint kérni, vagy akár elképzelni tudjuk. Ebből a magasztalásból, ebből a doxológiából fakad és táplálkozik az elhíváshoz méltó élet.
Képzeld el, milyen az a szelídség a közösségben, ami azért van, mert szelídnek kell lennem – és milyen az, amely abból fakad, hogy milyen szelíden hívott el engem az Úr! Milyen a nehéz emberek elhordozása, mert el kell őket hordoznom, és milyen, amikor azért teszem, mert tudom, a kereszten elhordozott engem Jézus? Milyen a türelem, ami abból fakad, hogy félek, Isten türelmetlen lesz velem, ha nem gyakorlok türelmet – és milyen a türelem, amely abból a hálából él, hogy az én Uram szelíd türelemmel van irántam? Az elhíváshoz méltó élet egyetlen helyes motivációja az elhívás kegyelméből fakadó mérhetetlen hála.
III. A lehetőség
Amikor az apostol arra szólít fel, hogy igyekezzünk „megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével”, annak a megtartását, megőrzését kéri, ami már megadatott. A gyülekezet egysége elsősorban nem feladat, amit sok munkával elérhetünk, hanem az evangéliumból fakadó valóság, ami a gyülekezet természetéhez, lényegéhez tartozik. Ezt festi a hallgatók elé, amikor egymás után hétszer hangsúlyozza, hogy egyek vagyunk. Azért hívja őket alázatra, szelídségre, türelemre, hogy ezáltal megőrizzék azt, amit már az övék. A legjobb, ha a szakaszt követve a Szentháromság személyeire nézve vesszük ezt végig.
„Egy a test, egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is…” Nézzetek körbe: ezek az emberek, veled együtt, a Krisztus teste. Egy test vagytok, az egy Szentlélek által. Nincs másik teste a Krisztusnak, és nincs másik Lélek benne, mint benned. A reménység pedig, aminek záloga, pecsétje a Lélek, szintén egy: egy újjáteremtett világ lesz, és nem több. Már most hadd utaljak arra, hogy ez minden keresztényre igaz, bármilyen felekezetben is éljen. Krisztusnak csak egy teste van, egy Lélek által betöltve, egy reménységre előretekintve.
„Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség…” Amikor Jézust Úrnak vallod – értened kell, hogy a testvéred (akit néha nehéz elhordozni) ugyanazt a Jézust vallja Urának. Amikor a hited megvallod, a hited gyakorlod, azt kell látnod, hogy testvéred (akinek hitével kapcsolatban esetleg komoly fenntartásaid vannak) ugyanazt a hitet vallja meg. Újra és újra együtt mondjuk el az egy apostoli hitvallást… És ennek a hitnek a külső pecsétje, a keresztség, szintén egy. Az egy Szentháromság Isten nevébe, ugyanazzal a keresztséggel kereszteltettünk meg, mint a gyülekezet tagjai. Nincs kisebb és nagyobb, megfelelő és igazán jó keresztség. Egy a keresztség, egy a hit, egy az Úr – nézzetek körül!
„Egy az Istene és Atyja mindeneknek…” – Az egész életünk az egy teremtőtől, az egy Atyától, mindenek Atyjától származik. És mindezek tényül állnak az efézusi – és a gazdagréti! – gyülekezet tagjai előtt. Ezért nem tettünk semmit, ezért nem kell tennünk semmit, ez így van. Átéltük, hogy a Szentlélek egy közös test tagjává tett? Megtapasztaltuk a reménységet, ami kibomlott a szívünkben? A mi Urunk Jézus? Megvalljuk a hitünket? Rajtunk a keresztség pecsétje, mint akik elválaszthatatlanul Krisztushoz tartozunk? Isten az Atyánk? Ha igen, mindez összeköt, mindez eggyé tett és eggyé tesz. Ez az előttünk lévő, látható, folyamatosan megélt alapja a gyülekezet egységének. Tartsuk hát meg! Hogyan?
IV. A gyakorlat
Mindezek után szembenézhetünk a felszólítással: a gyakorlat nagyon egyszerű. Ha ennyi háttér, erő, isteni munka, szívbéli hála, napi emlékeztetés van az egyház egysége mögött, nyugodtan elmondhatja az apostol, hogyan éljük meg a gyakorlatban azt, ami a miénk: „teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével.” Ez a gyakorlat az, ami megtartja, megőrzi azt az egységet, amit Isten Krisztusban létrehozott. Ugyanakkor éppen az, hogy ezért az egyházért, ezért az egységért Krisztus az életét adta, és így teremtette magának, elkötelez minket arra, hogy megéljük. Két dolgot szeretnék ezzel kapcsolatban mondani.
Az első, hogy folyamatosan reflektálnunk kell magunkra ennek érdekében. Talán nem az a jó kérdés, hogy alázatos vagyok-e, szelíd vagyok-e, türelmes vagyok-e, sokkal hasznosabb a másik oldalról indulnunk. Kivel van konfliktusom? Kit kerülök el? Kivel van újra és újra összeütközésem? Melyek azok a helyzetek, amikor türelmetlen vagyok a gyülekezeti közösségben? Mit vagy kit nagyon nehéz elhordoznom? Mikor nem tudok szeretni? Ezekre a kérdésekre, ha Istennel járunk, ha a jelenlétében, imádságban, csendben figyelünk magunkra, könnyen tudunk válaszolni. Könnyen, mert nincs olyan köztünk, akinek nem lennének ilyen gondjai, és könnyen, mert Isten Lelke rámutat a hívő ember életében ezekre. Nem hagy nyugodni, és nem engedi, hogy letagadjuk, vagy megkeményedjünk a haragban, sértettségben. Ha eddig eljutottunk, és felismertük, hogy mi van bennünk, valamint hogy ezzel a Lélek egységét (nemcsak a gyülekezetét) megrontjuk, akkor lesz élővé, amit az apostol mond. Hogyan gyakorolhatnám most a büszkeség helyett az alázatot? Például bocsánatot kérek. Jézusra nézek, és felismerem, hogy szabad vagyok a türelmet a türelmetlenség, a szelídséget a harag és erőszak helyett gyakorolni. Elegem van egy helyzetből, nehéz nekem egy ember, de milyen jó, hogy Jézus szabaddá tett arra, hogy elhordozzam az illetőt szeretetben. Hordozhatjuk egymást, teljes elfogadással, szeretetben. A nehéz-voltunkkal, a sajátosságainkkal, a gyengeségeinkkel együtt. És miközben így teszünk, a Lélek egységét tartjuk meg – a Lélek, mivel Krisztusban cselekszünk, így munkálkodik. Így formál minket egymás által, így van jelen Krisztus köztünk. Nem ott van jelen Jézus, ahol nincs semmi baj (olyan közösség nincs), hanem ott – és az a nagykorú gyülekezet! – ahol gyakoroljuk egymás elhordozását szeretetben, alázattal, szelídséggel. Ez a krisztusi gyülekezet.
A felszólítás másik vonatkozása, amit hangsúlyozni kell, hogy mindezt kezdeményező módon, haladéktalanul tegyük. „Igyekezzetek…” olvassuk, de az eredeti kifejezés nem annyira „próbálkozást” jelent, mint inkább azt, hogy „tegyetek meg mindent annak érdekében”, „semmi erőfeszítést ne spóroljatok meg azért, hogy…”, vagy „keményen dolgozzatok…”. Azaz, amikor olyan könnyű lenne kivonulni, kívül maradni, hűvös távolságtartással lenni másokkal, a gyülekezettel, mert megbántódtál, elfáradtál, eleged lett; amikor azt mondod, hogy de már annyiszor futottam neki újra, akkor az apostol arra hív, hogy ne add fel. Ne add fel, ne und meg, mert ez a Krisztus teste, mert itt a Lélek egysége, mert velük egy hit, egy Úr, egy keresztség köt össze, mert itt dől el, hogy meglátja-e a világ, a földi és a mennyei, Isten hatalmát Krisztusban. És amikor azt mondanád, hogy nem, ez nem lehet az a közösség, amit Krisztus drága áron megváltott, ami a jele annak, hogy egy nap egybeszerkeszt mindeneket, akkor értsd meg a következőt: éppen azáltal mutatkozik meg ennek a közösségnek az ereje és csodája, hogy te nem adod fel, hogy egyikünk sem adja fel, hogy mi nem adjuk fel.
Mert Jézus ránk néz, és egyszerűen csak annyit mond: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.” ÁMEN!
Lovas András

Pál apostol Krisztus titkáról beszél. Nagypénteken a legnagyobb titokba, az emberré lett Isten kínhalálába tekintünk be. A kettő ugyanaz. Az apostolt megragadta, újjá tette, egész életére nézve elkötelezte ennek a titoknak a megismerése. Amikor levelét írja, börtönben van. De hogyan ragadhatja meg, hogyan indíthatja ilyen nagyívű és csodálatos kijelentésekre az egyházról Pált az, ami Jézus Krisztussal történt az ő kereszthalálában? A megfeszített Jézus… a fogoly Pál… és mi, ünnepélyesen emlékező gyülekezet... Hogyan kapcsolódhatnak össze? Tekintsünk bele a Krisztus titkába!
I. A titok: sokáig elrejtve, most leleplezve
A fogoly Pál első hangsúlya, hogy a Krisztus titka nyílt titok. Nyíltsága, tudniillik, hogy a titok feltöretett, és nyilvánossága, hogy mindenkihez eljuthat, mélységes hálával tölti ez az apostolt. Lássuk, hogyan beszél a Krisztus titkáról!
Az első, hogy mindaz, amit megismert Jézus Krisztusban – és amit mi Nagypénteken ünnepelünk – korábban el volt rejtve Istenben. Ez egyrészt azt jelenti, hogy korábban nem lehetett megismerni, meglátni valami lényegeset, ami most Krisztusban világosságra került, másrészt pedig azt, hogy mindaz, ami Jézussal történt, el volt tervezve Istennél. Pál erre az isteni tervre így utal: „ama titok megvalósulásának rendje, amely el volt rejtve öröktől fogva Istenben, mindenek teremtőjében.” Amint ezen a héten beletekinthettünk Jézus szenvedésének történetébe, amint ma előttünk áll Jézus keresztrefeszítése, erősítsük meg magunkban, hogy minden pontos isteni terv szerint történt. Annyira, hogy Istenben, mindenek teremtőjében el volt rejtve az ő szándéka. Továbbá, a 11. versben Isten örök végzéséről ír az apostol, amelyet Jézus Krisztusban valósított meg. Nagypénteken semmi sem véletlen, semmi sem esetleges, semmi sem baleset.
János evangélista leírása Jézus haláláról ugyanezt erősíti meg; Jézus halála még mozzanataiban is Istentől tervezett. Amikor a katonák Jézus keresztje mellett sorsot vetnek köntösére, János azonnal megjegyzi: „Így teljesedett be az Írás: ’Elosztották ruháimat maguk között, és köntösömre sorsot vetettek.’” Majd amikor a Jézussal együtt kivégzett két bűnöző halálát egyértelművé és teljessé teszik a katonák a lábszárcsontjuk eltörésével, és Jézus – mivel már meghalt – elkerüli ezt, János újra megjegyzi, hogy ez azért történt így, hogy beteljesedjék az Írás: „csontja ne töressék meg”. Jézus oldalát  egy katona lándzsával átszúrta, és János szerint ez is azért történt így, hogy igaz legyen az Írás: „néznek majd arra, akit átszúrtak.” Mindez arra mutat, hogy Jézus halála pontosan úgy történt, ahogy azt a próféták, a szentírók előre kijelentették a Szentlélek vezetése által. Ez pedig csak megerősíti az olvasók előtt azt, hogy itt valóban Istennek örök időktől fogva elrejtett terve teljesedett be. Milyen különleges ma ebbe belegondolni: e véres és igazságtalan esemény, Jézus Krisztus, az Isten Fia szenvedése és halála, előre el volt készítve Istennél. Milyen felemelő meglátni: Jézus minden lépésével, minden szavával, minden lélegzetvételével, majd halálával pontosan úgy és pontosan azt tölti be, amit az Atya elgondolt. Nem kényszerből, hanem iránta való szeretetből és engedelmességből.
Amit Isten eltervezett, ami eddig elrejtett volt, most kijelentette, világossá tette. Hogyan? Ahhoz, hogy ezt lássuk, figyeljünk Pál történetére, aki így szólítja meg az efézusiakat: „ha ugyan hallottatok az Isten kegyelme megbízásáról, amit nekem adott a ti javatokra, amikor kijelentésével ismertette meg velem a titkot.” Majd újra: „nekem, minden szent között a legkisebbnek adatott az a kegyelem, hogy a pogányoknak hirdessem a Krisztus mérhetetlen gazdagságát…” A „most” nemcsak azt jelenti, hogy Pál Jézus Krisztus halála és feltámadása után él (objektív értelemben a titok kijelentése után), de egy szubjektív tapasztalatot is feltételez: engem is elért. Én is megláttam, én is befogadhattam, rám is kiáradt Krisztus mérhetetlen, kikutathatatlan gazdagsága. Mert én voltam a legkisebbek között a legkisebb, az utolsók között az utolsó. És mégis – micsoda kegyelem! – engem választott, nemcsak arra, hogy a titkot megismerjem, hanem arra is, hogy nyilvánvalóvá tegyem. Ez pedig két dolgot jelent ma nekünk.
Az első, hogy Jézus Krisztus megfeszítése, és annak minden következménye, amelyről az apostol az efézusi levélben beszélt (megbékélés Istennel és zsidók és pogányok megbékélése egymással), titok, aminek felismerése Isten kegyelme. Hiába hallott Pál Jézus haláláról és feltámadásáról, teljes erejével gyűlölte és üldözte követőit, amíg egyszer maga Jézus nem állította meg őt a damaszkuszi úton: én vagyok a názáreti Jézus, akit te üldözöl. Micsoda vakság, micsoda sötétség, micsoda keménység, milyen elveszettség! – el tudod képzelni, mit élt át Pál, a következő három napban, amíg nem látott? Ő tudja, amit mi is tudunk, hogy csak ha Isten könyörül rajtunk és irgalmaz nekünk, csak akkor nyílik fel a szemünk a Krisztus titkára, arra, hogy ellenségei voltunk, de ő halálával megbékélteti az Atyát, hogy mi is megbékéljünk vele. Csak ha felnyitja szemünket a Krisztus titkára, értjük meg, hogy miért volt minden előre elrejtve és elkészítve az Isten tervében, hogy hogyan valósult meg Isten tökéletes terve Jézus Krisztusban. Enélkül csak értetlenül szemléljük Nagypéntek eseményeit.
A másik dolog ehhez kapcsolódik: az ember így jut alázatra a megfeszített Krisztus által. Ó, hogyne mondaná Pál, hogy ő a legkisebbek között a legkisebb, az utolsók között az utolsó, aki üldözte Krisztust, és akin mégis megkönyörült. Felfoghatatlan jóság, kimeríthetetlen gazdagság, túláradó kegyelem – hogyne borulnánk ma le előtte mélységes hálával, érdemtelen voltunk teljes tudatával!
Érezzük a fogoly Pál örömét a kijelentett titok felett. Lássuk most, mit jelent a titok a szenvedések között. Hogyan ölt testet Krisztus titka az egyházban?
II. Krisztus titka és a szenvedés
Az apostol önmagára vonatkozó kijelentése sokatmondó: „Ezért vagyok én, Pál, a Krisztus Jézus foglya értetek.” Amint említettem, ez nem szimbolikus kifejezés, és ebben rejlik a lényege. Pál nem képletesen foglya Jézus Krisztusnak, hanem valóságos rab, a levelet börtönből írja. Ahelyett azonban, hogy magát a császár foglyának vallaná, Jézus Krisztus fogságáról beszél. Egyszerűsítsük le történetét: ezt tette vele az, hogy megismerte a Krisztus titkát. Ez igaz abban az értelemben, hogy az evangélium, mint felforgató üzenet miatt kerül fogságba, tehát így is Jézus foglya. De igaz abban az értelemben is, hogy a Krisztus titkát megismerve minden szenvedését, a szabadsága korlátozását is annak részeként látja, hogy az evangélium ügye menjen előbbre. Értetek van ez, mondja Pál, majd így fejezi be a szakaszt: „Kérlek tehát titeket, ne csüggedjetek el az értetek szenvedett megpróbáltatásaim miatt…” A szenvedés, akár a miénk, akár másé, elcsüggeszt, elerőtlenít, megbénít. Erre utal itt az apostol. Vajon mit gondolnak a levél olvasói, amikor hallják, hogy Pál börtönben van? Talán mégsem igaz a dicsőséges, győztes evangélium? Miért nem cselekszik Isten, nem tudja őt megmenteni? Valami rosszat tett Pál, hogy Isten a börtönben hagyja? Vagy ha nem is gondolnak ilyenekre, mégis ott van a fájdalomnak, a tehetetlenségnek az érzése, amikor valaki szenved, akit szeretünk. Ebben a helyzetben az apostol bemutatja, hogy milyen perspektívát nyújt Krisztus titkának ismerete a nyomorúságok, a nehézségek idején. Egyrészt saját példáján: én Krisztus foglya vagyok értetek; másrészt vigasztalást hirdetve: ne csüggedjetek.
Hogyan ölt testet Nagypéntek titkának ismerete közöttünk? Hogyan érthetjük meg Krisztus szenvedéséből Pál erejét és reménységét? Hiszen a titok testet kell hogy öltsön az egyházban, a gyülekezetben, a mi életünkben. Ezt szeretném ma különösen is az hangsúlyozni: mit ért Jézus Krisztus áldozata, ha nem jelenik meg az egyház, a mi életünk által? Mit ért Jézus Krisztus szenvedése és halála, mit ér a titok kijelentése, ha alapjaiban nem formálja át egyéni és közösségi életünk? A megfeszített Jézus nem egy műalkotás, ami önmagában áll, hogy csodálják, vagy éppen sajnálják; borzongást vagy szentimentális érzelmeket keltsen. Jézus azért halt meg a kereszten, hogy annak valósága benned és bennem, bennünk, az egyházban, a világ népei között testet öltsön. Hogy elérhetővé, tapinthatóvá, megfoghatóvá legyen. Ez természetesen számos dimenzióban érvényes, de ma a fogoly Pál hitvallásán keresztül a szenvedésre tekintünk.
A szenvedés, jelen esetben a börtön, nem homályosítja el Pál apostol lelki szemeit. Sőt, mélységes hálával emlékezik meg a kegyelemről, ami abban adatott neki, hogy megismerte a titkot, és megbízást kapott annak hirdetésére a pogányok között. Honnan ez a derű, hogyan nevezheti magát Jézus Krisztus foglyának, és hogyan erősítheti azokat, akik esetleg éppen miatta csüggednének el (miközben ők szabadok)? A kérdésre egyetlen válasz van, tudniillik hogy Pál egész mélyen érti Jézus Krisztus szenvedésének a titkát, sőt, egészen valóságosan azonosul Jézus Krisztussal. Jézus fogoly volt – én is az vagyok. Jézus meghalt a kereszten – én is kész vagyok az életem adni az evangéliumért. Jézus feltámadt, és győzött – ti se csüggedjetek szenvedéseim miatt, mert „számotokra dicsőség ez” – mondja az apostol.
Nagypéntek – nekünk olyan Istenünk van, akit megfeszítettek. Ki más tudná a szenvedés titkát, ha nem a keresztények? Kinek másnak van valóságosan szenvedő Istene, ha nem a keresztényeknek? Ki más Istene ment végig ezen a megaláztatáson, összetörettetésen – a halálon! – ha nem a mi Istenünk? Ki más mondhatja el, hogy nekünk olyan Istenünk van, aki szenvedett értünk, meghalt helyettünk, miattunk, ha nem mi, Isten népe, a keresztény egyház? És ezért kiknek került minden szenvedése egészen más perspektívába, ha nem Krisztus követőinek? Kik azok, akik ismerik a szenvedés titkát, mert egyrészt ebből élnek, hogy Krisztus értünk szenvedett és halt meg; másrészt megismerték, hogy a szenvedés és halál az életbe, a dicsőségbe, az üdvösségbe vezet? Kik hallhatják meg minden küzdelmeik, nehézségeik, fájdalmaik között, hogy ne csüggedjetek, ha nem mi és nem ma? Sőt, kik mondhatják el, bármilyen beszorítottság és nyomorúság közepette, hogy én nem a körülmények, hanem még itt is, most is Jézus Krisztus, a mindenható Úr foglya vagyok? Micsoda titok, amely átjárja Pált; micsoda titok, amit ünnepelünk ma, hogy Krisztusban minden szenvedésnek egészen új perspektívája nyílik! Ne csüggedjünk! Végezetül van ennek a titoknak egy másik, meglepő vonatkozása is, ami Jézus Krisztus halálának kozmikus jelentőségére mutat.
III. A Krisztus titkának kozmikus jelentősége
Végül az apostol a titok nyilvánosságának egy különös oldalát hangsúlyozza: „hogy ismertté legyen most az egyház által a mennyei fejedelemségek és hatalmasságok előtt az Isten sokféle bölcsessége.” A meglepő nem az, hogy Jézus Krisztus kereszthalálának kozmikus jelentősége van, és nem is az, hogy Isten bölcsessége, ami ebben megnyilvánult, ismertté lesz a démoni erők előtt. Jézus azért jött, hogy az ördög munkáit lerombolja, és halála és feltámadása ezt hirdeti meg. A meglepő az, hogy ez a győzelem a mennyei fejedelemségek és hatalmasságok, azaz a démoni erők előtt az egyház által lesz ismertté.
Ezt fogalmazzuk ma úgy, hogy Jézus azért szenved Nagypénteken, hogy Istennek azt a tervét, amelyet korábban elrejtett, majd benne kijelentett, valamint azt a felfoghatatlan isteni bölcsességet, ahogy megtervezte és végigvitte a megváltás nagy munkáját, a mi gyülekezeti életünk tegye ismertté a démoni világ előtt. Amikor a sötétség urai, a gyűlölet és elválasztás erői, a csüggedés és reménytelenség lelkei, a Sátán serege ránéz az egyházra, szembesül Isten fantasztikus győzelmével a Krisztusban. Az egyház a maga valóságában mindig emlékezteti a sötétség erőit, hogy hatalmuk megtört, és Krisztus az Úr.
Mert ha a Pál ellen törő sötét erők ellenségeskedést szítanak, és börtönbe juttatják, de ő a Krisztus szabadságával vigasztalja a miatta csüggedőket, akkor ott az egyházban Isten bölcsessége lesz ismertté a gonosz erők előtt. Mert amikor Krisztus szenvedésére, halálára és feltámadására nézve erőt veszünk, egymást bátorítjuk, és őt dicsérjük halála napján – Isten bölcsessége lesz világos a démoni világ előtt. Mert amikor egyként örvendezünk a nagy titokban, hogy bár látszólag a Sátán elérte a célját, és Jézust a keresztre adták, de Isten tervében ő bűneink büntetését hordozta, hogy nekünk bátorságunk és szabad utunk legyen Istenhez jönni – akkor csak csodálkozhat a démoni világ Isten örök időktől elrejtett tervén. Mert ha megéljük azt, amiről Pál beszélt korábban a levélben, hogy Krisztusban hogyan lettek eggyé zsidók és pogányok egy új emberiséget alkotva, akkor világossá lesz, hogy a gyűlölet és elválasztás erői kudarcot vallottak.
Ezért mi a mai napon ünnepelünk. Nem gyászt ülünk, hanem illő komolysággal, befelé fordulással, de mégis örömmel és hálával magasztaljuk Istent azért, hogy ismertté tette nekünk a Krisztus titkát! Imádjuk hát ezért őt! ÁMEN!

Az efézusi levél második fejezetében Pál apostol két nagy egységben Isten népe történetét mondja el. Mindkét szakasz követi egy történet alapstruktúráját: Kik voltunk? Mivé lettünk? Hogyan történt ez? Az 1-10 versekben ezt a történetet az Istennel való kapcsolat oldaláról tárta fel az apostol: halottak voltunk vétkeink miatt, de Isten az ő mérhetetlen szeretetéből és kegyelméből életre keltett Jézus Krisztussal együtt. A most olvasott szakasz Isten népe tagjainak egymással való kapcsolatára nézve mondja el az üdvösség történetét. Röviden így hangzik: idegenek voltunk, távol Isten népétől, de Jézus Krisztusban közel kerültünk, és egy új néppé, új közösséggé lettünk. Ugyanannak a történetnek két vetülete áll előttünk, a vertikális és a horizontális. Ez a történet az egyház története Jézus Krisztussal, de éppen ezért a gazdagréti gyülekezet története is, a mi történetünk. Lássuk hát, hogyan formál bennünket, érett felnőttkorra hívott gyülekezetet Isten e történet által. A történet kifejtésében a meghatározó képeket követem. Honnan indultunk? – a meghatározó kép a távolság, a messzeség; Mi történt? – két kép áll előttünk, a fal és a kereszt; Hova érkeztünk, mivé lettünk? – egy növekvő templomot látunk.
I. Honnan indultunk? (Távol és kívül)
„Emlékezzetek tehát arra, hogy ti egykor pogányok voltatok…” A kiindulóponthoz fontos értenünk, hogy az apostol azokat szólítja meg (és ők vannak többségben az efézusi gyülekezetben), akik pogány, azaz nem zsidó háttérből lettek Jézus Krisztus követőivé. Őket nevezi itt körülmetéletleneknek, szemben Izraellel, akik magukat körülmetéltnek is nevezik, az Isten által elrendelt szövetség jele alapján. Mire emlékezteti Pál a pogányból lett hívőket? Öt kifejezést olvasunk, amelyeket így foglalhatunk össze: abban az időben Krisztus nélkül, Isten népén kívül, ígéret nélkül, reménység nélkül és Isten nélkül voltatok. Summázva: távol voltatok Istentől és az ő népétől. Hogyan értsük ezt?
Istennek már korábban volt egy története, egy munkája a világban, az ő választott népével, Izraellel, de mi ettől nagyon messze voltunk, mi ezen – egykor – kívül estünk. Istennek volt egy népe, de mi ebben nem voltunk részesek. Mert különbség van a bennlévők és a kint lévők között, közel lévők és távol lévők között. Ez nem a bennlévők érdeme, és nem a dicsérete – hamarosan látni fogjuk ezt, - de most csak arra figyeljünk, hogy mi egykor, mielőtt Krisztusban közel kerültünk volna, távol voltunk. Izrael nemzetközösségétől (politeia) elkülönítve, az Izrael által bírt ígéretekre nézve idegenek, az Isten népe által bírt reménységből kizárva, valójában Isten nélkül voltunk.
Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk érteni, („miért ilyen igazságtalan Isten?”) két dolgot kell szem előtt tartanunk arra nézve, hogyan munkálkodik Isten. Ez első, ami nem egyértelmű a mi kultúránkban, hogy Isten nem kizárólag egyénekben, hanem közösségben gondolkozik. A mai ember úgy tekint a hitre, mint ami kizárólag Isten és az ő ügye, és esetleg – ha jónak tartja – ezt megélheti közösség, gyülekezet keretein belül is. Isten munkája azonban kezdettől fogva egy új közösségre, az ő népére tekint; ő egy népet teremt, hív el magának, és ez Izrael. Márpedig ezen a népen, mondja Pál a pogányoknak, ti kívül voltatok. A másik fontos dimenziója Isten munkájának, hogy a történelemben megy végbe. Elkezdte Ábrahám elhívásával, akivel szövetséget kötött. Ábrahám leszármazottaiból született Izrael, Izraelben Jézus, akiben Isten kiterjesztette szövetségét a nem zsidókra is. Mind a mai napig zajlik ez a történet, ezért beszélhetünk ma a „mi történetünkről”, amikor az apostol kétezer évvel ezelőtt írt sorait olvassuk. Aki Istennel van, az ennek a közösségnek és ennek a történetnek részese; aki pedig kívül van ezen, távol van, sem ígérete, sem reménysége, sem Istene.
Ez utóbbival azt mondja az apostol, hogy bár sok mindenben reménykedtetek korábban, az igazi reménységet nem ismertétek. Bár sokféle istenekben hittetek, az igaz Istent nem ismertétek. A huszonegyedik századi, nagyvárosi ember életérzése gyakran éppen ez. Emlékezz egy kicsit vissza… Nem az emberi kapcsolatok hiányáról beszélünk, hanem a mély, egzisztenciális magányról, arról a belső űrről, értelmetlenségről, abszurditásról, ami az élethez kapcsolódik. Végeérhetetlen az ezt kifejező különféle műalkotások sora. Lehet, hogy sok jó elképzelésünk, ügyünk van, mennek a dolgok, de egy egészen más szinten minden üres. Emberek vannak körülöttünk, és magányosak vagyunk; dolgok haladnak körülöttünk, és mégis értelmetlen minden. Az egésznek van egy hideg, magányos, kegyetlen oldala. Erről mondja az apostol: távol voltatok, kívül az ígéreteken, Isten és reménység nélkül.
Miért emlékezteti őket az apostol? Kettős jelentősége van pásztori szempontból nézve. Az első, hogy ha emlékezünk, honnan indultunk, és újra beletekintünk, hova érkeztünk, akkor a történetünk felelevenítése megújítja Isten iránti hálánkat. Ha ma megfakult benned a hála, az öröm, és a készség Istennek kedves életet élni, emlékezz, milyen volt, mielőtt Krisztusban Isten rád talált volna. Ha ma elégedetlenek vagyunk, vagy éppen keserűek arra nézve, ahogy Isten életünket irányítja, elevenítsük fel, honnan indultunk, és milyen volt nélküle. Hol tartana az életünk ma, ha akkor nem jön el értünk távolra, hogy közel hozzon? A másik fontos következmény, hogy ha emlékszel, akkor együttérző leszel azok iránt, akik ma is távol vannak, kívül vannak. Ha nem felejtjük el, honnan indultunk, nem leszünk ítélkezőek, lenézőek azok felé, akik ma távol vannak.
II. Mi történt? (Fal és kereszt)
Mi történt azokkal, akik Krisztus nélkül, Isten népén kívül, ígéret nélkül, reménység nélkül és Isten nélkül voltunk? A válasz: „Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor távol voltatok, közel kerültetek a Krisztus vére által.” Figyeljünk a hogyanra, mi történt, mit és hogyan tett Isten, mi a történetünk fordulópontja, szíve? Mit jelent, hogy közel kerültünk? Az apostol ezt fejti ki bővebben. A tétele így hangzik: Jézus Krisztus a két nemzetséget, zsidót és pogányt, egy új emberiséggé tette.
Ha eddig a meghatározó kép az volt, hogy távol és kívül voltunk, ezt a szakaszt két másik kép uralja: a fal és a kereszthalál képe. Eddig az apostol úgy beszélt a nem zsidókról, mint akik kívül vannak Isten népén, de ezt most felváltja az, hogy Izrael és a pogányok között egy hatalmas, elválasztó fal volt, amit Pál úgy ellenségeskedésként azonosít. Mert nem csak az a probléma, hogy a pogányok távol voltak, hanem az is, hogy Izrael és a pogányok között óriási szakadék volt, amely lehetetlenné tette, hogy e két népcsoport egységben éljen. Az emberiség története ennek a szakadéknak, ennek az ellenségeskedésnek a története különféle népek, kultúrák, csoportok között. A fal újra és újra megjelenik.
Izrael Isten törvényét úgy látta, mint egy kerítést, amely elválasztja őket és megőrzi őket a pogány tisztátalanságától. Egy korabeli levélben a következőt olvassuk: „a mi törvényadónk áthatolhatatlan kerítéssel, vasfalakkal oltalmazott bennünket, abból a célból, hogy semmiképpen ne keveredjünk más népekkel, és tiszták maradjunk testben és lélekben…” valamint „azért hogy semmi ne szennyezzen be minket, és ne fertőződjünk meg azáltal, hogy hitvány emberekkel közösséget vállalunk, minden oldalról körbekerített bennünket az ételre, italra, érintésre, hallásra és látásra vonatkozó tisztasági előírásokkal.” (Epistle of Aristeas in: Word Biblical Commentary, Ephesians, 141.) Ez fal, hatalmas fal, ami ellenségeskedést is magába foglal. A zsidók megvetették, lenézték és tisztátalannak tartották a pogányokat, amint a pogányok is hasonlóan viszonyultak a zsidókhoz. Gondoljunk arra, hogy Péter apostolt hogyan győzi meg Isten egy látomásban arról, hogy kész legyen belépni egy római katona, Kornéliusz házába, hogy hirdesse neki az evangéliumot! Péter azt látja, hogy mindenféle tisztátalan állat ereszkedik le elé egy lepedőben, majd azt hallja, hogy öld meg és egyél. Tiltakozik, hogy soha semmi tisztátalant nem evett. Majd hallja, hogy amit Isten megtisztított, azt nem mondja tisztátalannak (ApCsel. 10.1kk). Ezután érti meg, hogy Isten arra hívja, menjen el és lépjen be egy általa tisztátalannak tartott pogány házába, mert Isten nem személyválogató, és előtte minden ember kedves. De ehhez óriási falaknak kellett ledőlnie. Az ellenségeskedésnek, a megvetésnek, az előítéletnek hatalmas falai álltak pogányok és zsidók között. Hasonlóan, ezek a falak mindenféle társadalmi csoportok között ma is állnak.
Ennek fényében látjuk meg az apostol mondanivalójának a jelentőségét, amikor azt mondja, hogy Krisztus ezt a kettőt megbékéltette, és e kettőből teremtett egy új népet, egy új emberiséget – ez a mi történetünk! Hogyan? A meghatározó kép a kereszt: „az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést, miután a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette…”, majd: „a kereszt által megölte az ellenségeskedést önmagában.” A meglepő és döntő ebben, hogy Jézus Krisztus nem annyit tett, hogy felszólított a különállás, az ellenségeskedés felhagyására (mint annyi nemzetközi politikai-diplomáciai állásfoglalás, amelyek nagy része süket fülekre talál), hanem ő maga lebontotta a falat a testében, valamint – talán még radikálisabban – megölte az ellenségeskedést a kereszt által, azaz halála által. Nem kívülről hozott megoldást az ellenséges felek közé, hanem belépett az ellenségeskedés össztüzébe, a gyűlöletbe, a gyilkos indulatba, maga elhordozta azt, azaz belehalt ebbe a kereszten, hogy ezáltal békéltesse meg e két nemzetséget úgy, hogy egy új emberiséget hoz létre. Az ellenségeskedést nem lehet kívülről legyőzni, azt meg kell ölni, és ő önmagában öli meg. Ennél az apostol nem kisebbet állít!
Hogyan működik ez? Úgy, hogy mindkét fél ugyanazzal találja magát szemben. A pogány felismeri, hogy Jézus Krisztus halála és feltámadása nemcsak a zsidóságé; hogy benne Isten kiterjeszti kegyelmét és szeretetét minden népekre. Megérti, hogy ő, aki távol volt, Isten népétől és ígéreteitől elválasztva, Jézus halála által közel kerül, Isten befogadja őt. Amint a történetünk első részében láttuk, a pogányok halottak voltak bűneikben, de Krisztussal együtt életre keltek. De a zsidók is megértik, hogy bár övék az ígéretek, a reménység, és Isten, nekik sincs más út, mint amiről az apostol az előző szakaszban beszélt, nemcsak ti voltatok halottak, hanem mi is, mondja Pál. Az evangélium által tehát új életre keltek, és együtt mennek Isten jelenlétébe. Megmaradhat-e így a fal? Megmaradhat-e így az ellenségeskedés? Világos, hogy nem. Olyan radikálisan új, amit mind zsidók mind pogányok kaptak Jézus Krisztusban, hogy ez minden korábbi identitást felülír. Nem először zsidók és pogányok, vagy férfiak és nők, szabadok és rabszolgák, feketék és fehérek, cigányok és magyarok, baloldaliak és jobboldaliak, hanem először Jézus Krisztusban új életet nyertek. És ebben az új életben egy új közösség, egy új nép, egy új emberiség született, hirdeti az apostol. Annyira valóságos és mindent elsöprő az, amit Krisztus halála és feltámadása által elvégzett bennük; ez olyan mélyen formálja az identitásukat, a tapasztalatukat, a szívüket; olyan hálát hoz, és oly mértékben tesz újjá, hogy minden korábbi különbség relatívvá lesz, és minden korábbi szembenállás, gyűlölet felülíratik. Igen, Jézus Krisztus saját testében, saját halálában ölte meg az ellenségeskedést, bontotta le az elválasztó falat, hogy létrehozza a megbékélt emberiséget, Isten egyházát. Ez a mi történetünk!
Ez csodálatos – csak ez nem így van, mondják sokan. És ismerjük el, sokszor ez a nagy igazság, ez a nagy és dicsőséges titok nem látszik rajtunk. De hadd mondjam azt is, hogy sokszor meg igen. A kérdésnek számtalan aktualitása van a mi életünkben is, ma Magyarországon. Az első hazánk politikai megosztottsága, ami most a választások után is releváns. Nem lesz még békesség, nem lesz még megegyezés az országban, nem lesz még békességünk a fővárosban. De a kérdés, hogy lesz-e, van-e a gyülekezetben? Megéljük-e, hogy Isten Krisztusban lebontotta, megölte azt az ellenségeskedést (nem politikai véleménybeli különbséget, mert az nem baj), amely gyűlölettel fertőzi a közéletet? Amikor közületek ketten azt mondják, hogy Krisztusban egyek vagyunk, akkor a válasz igen. Ugyanolyan tisztessége van-e a gyülekezetben a kevéssel bírónak, mint a tehetősnek? Megértik-e, elfogadják-e, tisztelik-e, szeretik-e, segítik-e egymást? Ugyanolyan rossz, ha magadat lenézed (kisebbségi érzés), mintha a másikat veted meg. A Magyarországi Református Egyházban is fontos prioritással bíró kérdés a cigányok közötti misszió, amint gyülekezetünk is érintett ebben egy-egy tagja által (bárcsak tovább nyílna az ajtó számunkra is!). Létezhet-e egy új emberiség a gyülekezetben, cigányok és magyarok egységében? Nehéz kérdés, de ha csak egyszer is átélted, hogy a cigány testvéredben ugyanaz a Lélek lakozik, aki benned, ugyanazt a Jézust ugyanazzal a hódolattal imádja (még ha más módon is), mert ugyanúgy halott volt a vétkeiben és ugyanúgy feltámadt vele együtt, mint te – akkor tudod, hogy mi a mi történetünk. És akkor azt is tudod, hogy ez a történet nem zárult le. Hova érkeztünk? Mivé lettünk?
III. Hova érkeztünk? (Növekvő templom)
Távol valók voltunk, fallal elválasztva egymástól, amit Krisztus a kereszten lebontott, és egy új emberiséget teremtett magának. A szakasz befejező része erről az új emberiségről beszél három gazdag képben.
Izrael nemzetközösségén kívül voltatok, idegenek – most polgártársai vagytok a szenteknek. A második kép ezt mélyíti, hiszen nemcsak politikai kategóriákat használ, hanem bensőségesebbé válik: jövevények, idegenek voltatok – most háza népe, azaz családja vagytok Istennek. Nemcsak polgárjogot nyertetek, de Isten közelségébe, Isten családjába születtetek Jézus Krisztus által. Most mégis a harmadik képet szeretném hangsúlyozni, amit később a levélben részletesen is kibont az apostol, amely egy templomot tár elénk. Azt mondja rólunk, hogy Krisztusban „az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, akiben ti is együtt épültök Isten hajlékává a Lélek által.”
Ez a felnőtt gyülekezet látomása. Távol, kívül, reménység nélkül – itt indultunk. Krisztusban közel kerültünk, és megbékéltünk egymással – mindenféle társadalmi, kulturális, etnikai csoporttal egyek vagyunk, egy néppé lettünk. Végül ez a nép, ez a közösség az a hely, ahol Isten lakozik. Figyeld meg, hogy ez nem végleges megérkezés, hanem csodálatos folyamat. Nem lezárt, nem végleges, mert növekszik, miközben együtt épülünk Isten lakóhelyévé. Isten új emberisége, Isten új társadalma látomása ez. Ez a templom nem kész – nem azért, mert félbemaradt, nem azért mert rom, hanem azért – és ez szétfeszíti a templom képét – mert folyamatosan növekedik.
Ehhez tartozik, hogy „az egész épület egybeilleszkedik”. Bontsuk ki a páli metaforát! Ha mi vagyunk a kövek, akkor azoknak kapcsolódnia kell egymáshoz. Ahhoz hogy kapcsolódjanak, hogy összeillőek legyenek, meg kell őket faragni. El tudod képzelni, micsoda faragás, csiszolódás zajlik, ahol a két nemzetség Krisztusban együtt van? Szeretném hangsúlyozni, hogy az, hogy egy néppé tette őket Krisztus, az, hogy megölte az ellenségeskedést, nem jelentette, hogy semmi kérdés nem volt afelől, hogyan élhetnek együtt. Ne gondoljuk, hogy angyalian mosolyogtak mindig egymásra. Sok kérdést kellett tisztázni, amiről beszámolnak az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv, az újszövetségi levelek. De ez hasznos és fontos volt. Azért mondom, hogy megértsük, nekünk is szükségünk a másikra, a más félére ahhoz, hogy csiszolódjunk. A házicsoportokban, a szolgálati csoportokban mennyi súrlódás, mennyi összeütközés vagy bántódás esik köztünk. Mert ő ilyen, vagy olyan. Igen, más, és nekünk őrá van szükségünk, hogy együtt csiszolódjunk, hogy összekapaszkodjunk, és így épüljünk Isten templomává.
Ez a templom növekszik, amint együtt épülünk Isten lakóhelyévé. Növekszik azokkal, akik megismerik benne Jézus Krisztust. Mert az a hajlék nyitott, mindenkinek helye van benne. Micsoda kiváltság, hogy részesei lettünk! Micsoda lehetőség, hogy részeseivé lehetünk ma is – ha még nem lennénk! Micsoda felelősség, hogy Isten bennünk, rajtunk, általunk lakozik ebben a világban!
Virágvasárnap van. Amikor Jézus az ünneplő tömeg által körülvéve bevonul Jeruzsálembe, nem azokat nézi, akik kiáltanak. Messze tekint, előre, szenvedéseire, kereszthalálára, feltámadására. Sőt, még messzebb azokra, akik távol vannak Isten népétől. Előre tekint arra a nagy közösségre, amit ő fog létrehozni halála és feltámadása által. Jézus látomása ez a növekvő templom, Isten hajléka, emberek milliói, akik megbékéltek Istennel és egymással. Ez a mi történetünk, dicsérjük érte őt! Ámen!
Lovas András

Az efézusi levél második fejezetében Pál apostol két nagy egységben Isten népe tagjainak a történetét mondja el. Mindkét szakasz követi egy történet alapstruktúráját: Kik voltunk? Mivé lettünk? Hogyan történt ez? Pál apostol először az Istennel való kapcsolatról beszél, majd pedig Isten népe tagjainak egymással való közösségét adja elénk. A történet mindkét fejezete a mi történetünk, de mindkét rész Jézus Krisztus története is. Ma az üdvösség történetének első, jövő héten a második oldalát vizsgáljuk.
Az első rész dióhéjban: halottak voltunk, de Isten életre keltett mérhetetlen szeretetéből. A második rész: távoliak, idegenek voltunk, de Isten saját családjába fogadott minket. Lássuk hát a „mi történetünk” első fejezetét: Honnan indultunk? Hová jutottunk? Miért történt mindez? Amilyen egyszerűnek tűnik ez első hallásra, annyira drámai valójában…
I. Honnan indultunk?
Az apostol kiindulópontja: „halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt.” Mindjárt az első mondat elénk adja azt, hogy ez a történet nem könnyű és nem banális. Pál azt mondja, hogy minden ember halott a vétkek (tudatosan elkövetett lázadás, határátlépés), valamint a bűnök (céltévesztés, és így mulasztásos bűn) miatt. Gondold végig, akár kereszténynek, akár nem hívőnek tartod magadat: a keresztény történet, az üdvösség története szerint minden ember, legyen az kigyúrt testű és az egészségtől kicsattanó sportoló, szorgalmas tanuló, szaladgáló gyermek, szépsége teljében lévő nő, vagy éppen beteg és gyenge ember, lelkileg megroppant személy… mind-mind halott. Lelki értelemben, azaz a lénye egy igenis fontos dimenziójában nem él. Egyetemesen és kivétel nélkül itt indul mindenki számára ez a történet. Isten szemszögéből nézve halott az ember, mert nem ismeri őt, pedig erre teremtette Isten. De őt nem érdekli Isten, nem vágyik a közelségére, nem szereti, nem ismeri a dicsőségét, nem beszél vele, nem hallgatja őt, számára Isten nem létezik. Azt mondja esetleg, hogy Isten halott; de Pál (a Biblia) szemszögéből nézve ő a halott. Ahogyan a halottnak nincs érzékelése többé, hogy felfogja az életet, hasonló módon az ember teljesen elveszett Istenre nézve. Tudom, hogy ez az indítás sokaknak felháborító; tudom, hogy eleve elutasítást kelt többekben. Legyünk mégis türelemmel, adjunk esélyt, hogy azt, ami ennyire nehezen befogadható, mégis meg akarjuk érteni. Az apostol folytatja az emberiség helyzetének leírását, és elmondja, hogy milyen erők állnak a vétkek és bűnök mögött; hogy miből táplálkozik mindez.
Három olyan erőről beszél, amelynek szolgaságában vagyunk a történet kiindulópontján. Az első, hogy egykor a „világ életmódja” szerint éltetek, vagy jártatok. Azaz a világ, a jelen kor berendezkedése határozza meg az embert, a maga értékeivel, gondolkodásmódjával, elfogadott és kialakult működésével, amely mind-mind Isten és az ő rendje figyelmen kívül hagyásával alakult. Számtalan dolgot normálisnak tartottunk – ami mégis bűn, mondja az apostol, de nem volt más esélyünk, mert ilyen értelemben nem tehettünk mást, mint amiben élünk, amit magunkba szívtunk, aminek részei vagyunk. A második erő, vagy hatalom, az ördögé: „igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik.” Azaz nemcsak egy Isten nélkül szerveződő, istentelenül alakot öltő kultúra, hanem mindenek mögött egy sötét, gonosz, romboló és életellenes szellemi erő is fogságban tartott. Pál fejdelemnek, uralkodónak nevezi, aki a levegő birodalmában, azaz lelki-szellemi valóságban (máshol az Efézusi levélben a „mennyei magasságokban”, vö. 6.12) lakozik. A bűnös életmód mögött tehát nem csak egy Istent nem ismerő kultúra (értékrend, viselkedési minták és sémák, stb.) áll, hanem létezik egy mindent átjáró lelkiség, spiritualitás is, amelynek feje a gonosz, amelyhez tartoznak azok az erők, uralmak és hatalmasságok, azaz démoni valóságok, amelyekről már esett szó (1.21: Krisztus mindezeknél feljebb emeltetett). De van egy harmadik oldal is, ez pedig az ember bukott természete: „egykor mi is… követtük a test és az érzékek hajlamait.” A test nem a fizikai test, hanem a bukott, öntörvényű, énközpontú emberi természet, ami mindent magának követel, mindent a saját szemszögéből lát, mindent a maga oldaláról néz és él meg. Ha kicsit is ismerjük magunkat, tudjuk, hogy ez is rabság: ki tudna ebből kilépni?
Ha még mindez nem lenne elég, Pál apostol egy utolsó gondolattal tetőzi be az ember halott voltának felmutatását: „a harag fiai voltunk emberi természetünk szerint.” Azaz halott voltunk nemcsak egy állapot volt vétkeink és bűneink miatt, amelyekből nem léphettünk ki, hiszen a világ, a gonosz és a bűnös természet rabjai voltunk, de végül Isten ítélete is: Isten haragját vonta magára minden ember. Isten szentsége és igazsága azzal jár, hogy ítéletet mond az ember felett; és az ítélet ugyanaz, mint az állapot: lelki halál. Itt indul a történetünk…
Tudom, számos ellenvetés, számos indulat feszül bennünk ezzel szemben. A mai ember egyik nagy kifogása úgy hangzik, hogy mit gondol az a Pál apostol – vagy inkább mit gondolnak a keresztények – hogy ilyet mernek állítani az emberekről? Ki ez az ember, kik ezek az emberek, akik így mernek ítélkezni mások felett? Erős indulattal reagálunk arra a feltételezett arroganciára, amit az ilyen kijelentések mögött vélünk. De figyelj arra, hogy Pál egyáltalán nem arrogáns, nem erőszakos, hiszen mindvégig úgy beszél, mint aki maga is innen indult: „egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk… a harag fiai voltunk…” Igen, Pál radikális, nagyon kemény dolgokat mond, de nem húzza ebből ki magát. Nem dicsekszik, mint akinek semmi köze ehhez a kétségbeejtő helyzethez, nem hallgat, nem mismásol, hanem azt mondja: én is ebben voltam. Egy történet van, és ha már előbbre jutottunk ebben, akkor is tudjuk, hogy nem voltunk mások, nem voltunk különbek, és nem felejtettük el, honnan indultunk. Halottak voltunk…
De mindjárt itt a másik ellenvetés: miért kell ennyire sötét, pesszimista, kétségbeejtő képet festeni az emberről? Ennél azért csak jobb, nem? Ezek a „szerintetek halottak” mennyi jó, hasznos és szép dolgot tesznek a világban! Nem sokkal járhatóbb az az út, amelyet jószándékú, gyakran keresztény emberek is mondanak, hogy az ember alapvetően jó, a lénye legmélyén jó, és csak segíteni kell neki, hogy valahogyan oda le tudjon ásni? Ebbe még egy olyan Isten is beleférhet, aki segíti ezt; illetve ma azt mondanák, hogy mindegy, hogy kell ehhez Isten vagy nem, a lényeg, hogy valamilyen módon ezt a legmélyebben rejlő jót, szépet, hívjuk elő. Persze, van baj, de éppen az a feladatunk, hogy hívjuk elő a meglévő jót, és éppen az lehet a reménységünk erre, hogy ott ez a jó. Minden humanista megközelítés erre épül. És érthető, hiszen ha ezt feladjuk, akkor mi marad? Semmi! Ha erre nem építhetünk, akkor teret adunk, felhatalmazást adunk az emberiségnek arra, hogy szörnyűségesebbnél szörnyűségesebb gazemberségeket hajtson végre? Persze itt vissza is lehet kérdezni: ha az ember képes milliószámra meggyilkolni a saját fajtáját, a saját testvérét – amint azt a XX. század történelme tanúsítja – akkor milyen jóról beszélhetünk? Ha egész népek beállnak a gyilkoló gépezetekbe, vagy csak tudomásul veszik azt, nincsen az ember menthetetlenül rabságban? Nem aktív a levegő fejedelme, nem megy az ember elvakultan saját vágyai, elképzelései után? Nem igazodik ahhoz, amit az éppen „aktuális korszellem” diktál? A vitát hosszan lehetne folytatni. De a Biblia egyértelmű: „halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt.” Akármilyen ellenvetéseink, ellenérzéseink is legyenek e ponton, járjuk végig a történetet. Hiszen csak a történet vége fényében érthetjük meg a történet elejét. Lehet, hogy azt mondod, ez így nem lehetséges – de miért mondanád, mielőtt meggondoltad volna a történet végét? Miután láttuk, honnan indul a történetünk, az üdvösség története, lássuk, hova érkezik.
II. Hová jutottunk?
Amilyen radikálisan pesszimista a kezdet, annyira felfoghatatlanul dicsőséges a vég. Az emberről szóló mélység után Isten magasságaiba repít az apostol: „de Isten…” Igen, az ember halott, és szolga, és ítélet alatt van. Innen jöttünk mindannyian. DE ISTEN… ez a fordulópont emel fel, és nyit csodálatos perspektívát. Lássuk hát, mit tett Isten!
Ha halottak voltunk, most az halljuk: „életre keltett Krisztussal együtt, és vele együtt feltámasztott.” Ha szolgaságban voltunk, akkor most: „a mennyeiek világába ültetett” Jézus Krisztussal együtt. Az előző részben Pál Isten túláradó hatalmáról szólt, amellyel rajtunk munkálkodik. Azt mondta, ugyanazzal az erővel munkálkodik rajtunk, amellyel feltámasztotta Krisztust a halálból, és amellyel jobbjára ültette, feljebb minden hatalmasságnál és erőnél. Itt azonban tovább megy, és azt halljuk, hogy vele együtt mi is életre keltünk, vele együtt mi is a mennyeiek világába ültettünk. Ez a mi történetünk. Hogyan értsük ezt?
Ami Jézus Krisztussal történt, az velünk is megtörtént. Hiszen ahogy az apostol korábban írta, a keresztény ember az, aki Krisztusban van. Titokzatos, Szentlélek általi egyesülés, részesedés Jézus Krisztusban – ez a keresztény élet, a keresztény lét szíve. Ugyanakkor ez a keresztény gyülekezet csodája és dicsősége. Ha benne vagyunk, akkor, ha ő feltámadt - nem tudunk mit tenni, mi is feltámadtunk! Ha igaz, hogy a keresztény ember Krisztusban van, ez esetben, ha ő az Atya jobbjára ültetett, akkor – vele együtt – mi is oda, a mennyeiek világába kerültünk. Radikális, hogy mindannyian halottak voltunk a bűneinkben? Mennyivel radikálisabb, hogy mind életre keltünk és a mennyeiek világába ültettünk a Krisztussal együtt! Az apostol azonban ennél nem kisebbet állít.
Lehet, hogy azt mondod, hogy ez elég megfoghatatlan, hiszen itt vagyunk, nem a mennyben, élünk, nem vagyunk halottak, de feltámadásról szintén nem beszélhetünk – ezért amit Pál ír, fogalmazzunk finoman így, nem túl gyakorlati. De Pál apostol lelki-spirituális valóságról beszél, és kérlek, nem mondd azt, hogy a lelki-spirituális valóság kevésbé fontos, vagy kevésbé valóságos, mint a fizikai, látható. Persze az igaz, hogy amíg valaki lelki szemei nem nyíltak meg erre, amíg valaki nem ismerte meg Jézus Krisztust, addig nem tud ehhez kapcsolódni. Addig ez valami homályos vallásos dolog neki. De hát éppen ezért mondta az apostol, hogy az ember Krisztus nélkül halott. Nem foghatja fel azt, amire nem született meg, ami számára ő nem él. Csak a történet végének oldaláról látod meg a történet elejét; csak miután Isten életre keltett Krisztussal, fogod fel, hogy előtte halott voltál. A halott nem tudja, hogy halott…
Ha életre keltünk Krisztussal, ha vele együtt feltámadtunk és a mennyeiek világába ültettünk, akkor ez azt jelenti, hogy – Martin-Lloyd Jones szavaival élve (http://www.mljtrust.org/sermons/in-heavenly-places/) – a keresztény ember egyidejűleg két ember. Természetes ember és lelki ember, a régi ember és az új ember. Két természete van és két világban él. Egyrészt ugyanolyan, mint minden más ember. Ebben a világban él, e világ dolgaival foglalatoskodik, éppen úgy, mint bárki más. Ugyanúgy örül a jó dolgoknak, és ugyanúgy szomorkodik a rosszak felett, mint bárki más. Ismeri a bűnt, a kudarcot. Más, mint a többi ember? Nem! Másrészt, mégis különbözik, hiszen van egy új természete is. Krisztussal együtt életre kelt, és Krisztussal együtt a mennyeiek világába ültetett. Itt él, ebben a világban, mint bárki más; de ugyanakkor részese egy másik világnak, az eljövendőnek is. És ez nem pusztán hittétel a számára. Tudja, hogy ez az élet megszületett benne, nemcsak fejével, hanem a szívével, a lelkével, a bensőjével átélte, hogy valami új kezdődött. Kihat a mindennapjaira, a terveire, a konfliktusaira, arra, ahogy megéli mindazt, ami történik vele. Egy új valóság tört be az életébe, Krisztussal együtt feltámadt, él, és a mennyeiekhez tartozik. Látja, mi zajlik ebben a világban, részt vesz benne (elmegy szavazni…), de közben tudja, hogy ő egy másik világnak is a részese. Kettős állampolgár, aki számára ugyanúgy valóságos ez a világ, mint az a ma még láthatatlan valóság, amelybe őt Isten Krisztussal együtt helyezte. Itthon van ebben a világban, feladata van ebben a világban, de tudja, hogy ő az eljövendő, az Isten országa polgára, Isten örök uralmának a részese, ami egy nap az egész teremtett valóságra kiterjed. Ott vagyok, lelki értelemben, és itt vagyok, testileg. Mivel Krisztusban vagyok, annyira biztos, hogy odatartozom, mint amennyire biztos, hogy itt vagyok.
Jó-e ez neki? Azt kell mondanom, hogy van, amikor nem. Nem kellemes, nem könnyű, mert megfeszülsz a kettő között. Ha már ismered Krisztust, fáj a bűn, ami korábban nem fájt. Ha már ismered Krisztust, tudod, hogy mit veszítesz, ha mégsem követed. Ha mindent a mennyeiek spirituális valóságából nézel, az van, amikor megterheli a lelked. Persze, ugyanakkor óriási vigasztalás is, hatalmas felszabadulás is. Az életem el van rejtve Krisztusban, ezt senki és semmi nem veheti el. Hihetetlen erőket mozgósít ez a jelen életre nézve. De nem mindig jó, nem mindig könnyű. Ezért egy másik kérdést kell feltennünk: igaz-e ez? Igaz-e, hogy Krisztus nélkül halott az ember bűneiben, és Krisztusban Isten életre kelti és a mennyeiek világába ülteti? Ha az a kérdésed csak, hogy jó-e ez nekem, akkor abban a pillanatban ott fogod hagyni, amikor nehéz lesz. Ha nem csak azt tudod, hogy Krisztussal lenni jó, hanem azt is, hogy néha nehéz, de ez az igazság, ez a valóság, akkor is ragaszkodni fogsz hozzá, amikor vele együtt szenvedsz.
A történetünk tehát így néz ki: A halálból az életre, a rabságból a mennyeiek világába, az uralom helyére. Miért?
III. Miért történt mindez?
„De Isten…” – hallottuk. Majd így folytatódik: „gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt életre keltett…” Később két másik kifejezést találunk: „hogy megmutassa… kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk való jóságából Jézus Krisztusban.” Miért történt mindez? Ha a mi oldalunkról nézzük, akkor azt kell mondani, fogalmunk sincs. Miért jött oda valaki hozzánk, akik halottak voltunk, hogy feltámasszon? Miért jött oda az, aki ellen vétkeztünk, és akinek ítéletét magunkra vontuk? Miért tette azt, hogy minden józan megfontolással szemben nem elfordul, magunkra hagy a világnak, az ördögnek, a saját bűnös természetünknek kitettségünkben, hanem magához emel? A válasz: csak. Amikor azt hallod, hogy irgalma, kegyelme, szeretete, jósága mérhetetlen gazdagságából, akkor szeretném, ha felfognád, Isten oldaláról ez annyi, mintha azt mondaná: csak. Mert én ilyen vagyok. De mi a magyarázat? Hogyan lehetne a mélyére ásni, hogy miért tette; mit látott bennünk, hátha mégsem voltunk annyira halottak; csak szerettünk volna legalább szabadulni a rabságunkból? – Ne erőlködj, nincs más magyarázat: csak. Mérhetetlen szeretetéből, kegyelméből, irgalmából, jóságából, mert ő ilyen – de ha magadra nézel, nem tudsz semmit felsorolni.
Ez az isteni „csak”, ez a megmagyarázhatatlan, bosszantó, gyakran irritáló isteni szabadság és kezdeményezés a kegyelem. Kezded meglátni a mi történetünket? Halottak voltunk – de Isten életre keltett – szeretete, kegyelme gazdagságából. Azért, „hogy megmutassa… kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk…” Érted már, miért más ez a történet, mint a humanista történet? Ott az ember mutatkozik meg – itt Isten. Itt Istené minden szeretet és kegyelem, aki előtt csak leborulni lehet – ott Isten csak egy olyan valaki, aki besegít(het) az embernek, aki kissé meggazdagíthatja, megtámogathatja őt. Ott az ember a hős, aki büszke lehet magára, az eredményeire – itt Isten kizárólagos ajándékát látjuk, „hogy senki se dicsekedjék.” Itt „Isten alkotása vagyunk, akiket Jézus Krisztusban jócselekedetekre teremtett” - ott az ember végső értelemben önmaga ura marad. Abban a történetben kisebb helyreigazítás, kiigazítás történik, itt Isten aláhajló szeretetéből és kegyelméből minden újjá lesz. Ezért itt és most így kiálthatunk az Úrhoz és így magasztalhatjuk őt:
„Támadj fel kőszívemben,Árassz el Szentlelkeddel!Zúduljon sodró vízzel,Lángoljon forró tűzzel!
 Szabadításod hatalmával,Mennyei trónod erejével,Szavaid gazdag áradatával,Dicsőséged fényével!
Támadj fel én bennem, vágyik rád a lelkem,Téged zeng már szívem, féltőn szerető Isten!"
Lovas András

„Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban…” (1.3) Így kezdte Pál apostol azt az imádságot, amely az Efézusi levél nyitánya. Meglepő, hogy hasonló módon, imádsággal folytatja: „kérem, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja adja meg nektek a bölcsesség és kinyilatkoztatás Lelkét, hogy, megismerjétek őt…” Először hosszasan magasztalja Istent, amint kifejti azt a felfoghatatlan gazdagságot, amit Isten Krisztusban ránk árasztott, majd azért könyörög, hogy ezt minél jobban megismerjük. Nem furcsa ez? Ha egyszer már elmondta, még ha imádságban is, miért könyörög értünk? Teljesen, alapvetően újat és mást nem is mond a könyörgésben ahhoz képest, ami elhangzott Isten magasztalásában. Ha már Isten megáldott mindezekkel a lelki áldásokkal, és ő felsorolta azokat, miért könyörög, hogy megismerjük Istent, sőt, megnyíljanak a lelki szemeink és meglássuk azt, ami már a miénk? És mégis, azt kell mondanunk, hogy ez a feszültség a keresztény élet alapvető dinamikájához tartozik. Fogalmazhatunk úgy, hogy olyan keveset fogtunk fel és élünk meg abból, amiben részesültünk, amikor Jézus követőivé lettünk. Vagy pozitívan, mondhatjuk azt, hogy hatalmas lehetőségei vannak még előttünk a növekedésnek, a kibontakozásnak. Motiválhat, hogy alig-alig ragadtad meg azt, ami tiéd; azaz mintha eltékozolnád, hagynád semmibe veszni Isten ajándékait… Vagy motiválhat, hogy bár olyan nagy kincsnek tekinted, és már annyi mindent megragadtál ebből, de még sokkal-sokkal több van elrejtve előtted. Az apostol három dologra nézve könyörög a gyülekezetért: hogy megismerjék, milyen reménységre kaptak elhívást; hogy meglássák, milyen gazdag az ő örökségének dicsősége; és hogy felfogjuk, hogy „milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, hívőkön.” Ma ez utóbbira figyelünk (a reménységről és örökségről az elmúlt alkalommal volt szó). Lássuk, hogy 1. Mi ez a mérhetetlenül nagy hatalom?; 2. Hogyan ismerhetjük meg mélyebben?; 3. Mit tesz velünk, Isten népével ennek megismerése?
I. Mi ez a mérhetetlenül nagy hatalom?
Figyeljük meg, hogy nem „babra megy a játék”, hiszen nem valami tőlünk távoli, elméleti, dogmatikai igazságért imádkozik Pál: „hogy meglássátok … milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, hívőkön.” Isten hatalma (dunamisz) a tét, de nemcsak általában, hanem abban az értelemben, ahogy az felénk, vagy rajtunk megnyilvánul, sőt, ha utalunk a párhuzamos helyre, akkor Isten közöttünk, bennünk munkálkodó erejéről van szó (3.20). Pál, a korábbiakhoz hasonlóan, itt is egymásra halmozza a szavakat, amelyek Isten erejét jelzik: mérhetetlenül nagy a hatalma, minthogy hatalmának ezzel az erejével munkálkodik a Krisztusban. Négy kifejezést zsúfol össze Pál, ezekből hármat jól ismerünk: dunamisz, amiből a dinamit, dinamizál szó származik; energeia – cselekvés, munkálás, amely szó a legelterjedtebb a mindennapjainkban; kratosz – erő, hatalom, amelyet az autokrata, az önkényes, öntörvényű kifejezésben hallunk vissza. Mindez arra mutat, hogy a hívő ember nem az, aki bizonyos dolgokat igaznak tart; és nem csak az, aki bibliai etikai normákhoz igazodik, hanem az, akit elért Isten hatalma, Isten ereje. Pál azért imádkozik, hogy egyre inkább felfogjuk, átéljük, ahogy Isten energizál, dinamizál, ahogy Isten ereje kapcsolatba lép velünk, Isten népével és közösségével. Teljes összhangban van ez azzal, amit Pál így mond máshol: „nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben.”  (1Kor. 4.20) Ez az erő pedig mérhetetlenül, túláradóan hatalmas, sulykolja tovább az apostol, rajtunk bennünk, közöttünk. Ennek ismerete, ennek megragadása a keresztény élet titka, hiszen - hadd fogalmazzak így - a keresztény élet nem más, mint Isten hatalmából fakadó élet, a keresztény közösség Isten által dinamizált közösség. Ezen erő nélkül csak erőlködés, tradícionalizmus, moralizálás a keresztény gyülekezet élete.
Mi Istennek e hatalmas ereje rajtunk, bennünk? Az apostol nem marad adós a válasszal, és Jézusra mutat: „hatalmának ezzel az erejével munkálkodik a Krisztusban.” Három gondolatban mutatja fel Isten hatalmát. Az első, hogy „feltámasztotta őt a halálból.” A halál kérdése nem ideológia, nem filozófia kérdése, hanem végső értelemben erő kérdése. Mert lehet sokféle ideológia és filozófia a halál valóságáról, lehetnek különféle spekulációk a halál utáni létről (vagy nemlétről), de mint halálra ítélt emberek könnyen belátjuk, hogy minden ilyen vigasztalás nyomorúságos vigasztalás, ha nem éppen szánalmas menekvés. Persze ezt mondhatja az az ember is, aki bátran állítja, hogy igen, a halállal mindennek vége, teljesen végünk, szembe kell nézni a ténnyel, hogy idővel semmivé leszünk. De mindezekkel szemben az evangélium erő és hatalom, ami legyőzte a halál erejét és hatalmát: Jézus teste nem oszlott szét, nem lett örökre az enyészeté, mert Isten ereje kihozta őt a halálból. Kérlek, lássátok, hogy ez nem ideológia, hanem erő és hatalom kérdése. Amikor Pál ezeket írja, néhány évtizeddel vagyunk Jézus halála és feltámadása után, élnek még szemtanúk, akik találkoztak vele. Minden keresztény hite arra az alapra épül, hogy Krisztus feltámadt a halálból, de ez nem csupán hitigazság, amit mondunk, ha keresztények vagyunk, hanem annak megvallása, hogy Isten egy ponton megfordította a bomlás hatalmát, és életet adott ott, ahol beállt a halál. Itt „robban” az evangélium ereje (dinamit), itt kezdődik az új élet valósága.
A következő mozzanat, hogy Krisztust az Atya „jobbjára ültette a mennyekben, feljebb minden méltóságnál és hatalmasságnál, minden erőnél és uralomnál … Az ő lábai alá vetett mindent…” Mit jelent, amikor azt mondod Úr Jézus? Mit gondolsz, amikor azt hallod, hogy a keresztények Jézust Úrnak vallják? Sokaknak annyit jelent ez, hogy Jézus a szívem Ura, aki bocsánatot, békességet hoz… De az Úr Jézus nem más, mint akinek adatott minden hatalom mennyen és földön (Mt. 28.18), hiszen ezt jelenti, hogy az Atya jobbjára ült. Ha feltámadásában Isten nyilvánossá tette, hogy legyőzte a halál erejét, Jézus megdicsőítésében azt hirdeti meg, hogy nem létezik olyan kozmikus-szellemi, földi politikai-gazdasági, ideológiai hatalom, vagy ezek bármilyen egysége, amelyeknél nem hatalmasabb Jézus Krisztus. Ez megint erő és hatalom kérdése, ami egészen a bőrünkre megy abban a pillanatban, amikor különböző erők és hatalmak metszéspontján, vagy akár összeütközésében találjuk magunkat. Mi irányít? Mihez igazodunk? Mitől félünk? Minek akarunk megfelelni? Milyen erőknek véljük magunkat kitettnek? Mi kötöz meg? Mi vonz ellenállhatatlanul? Mi ad biztonságot? … Mindezekhez köze van annak a hatalomnak, ami Krisztus felmagasztalásában lett nyilvánvaló.
A harmadik mozzanat a legmeglepőbb, amelyben abba nyerünk bepillantást, hogy hogyan találkozik Istennek Krisztusban megnyilvánuló ereje Isten népével, az egyházzal: „őt tette mindenek felett való fővé az egyházban, amely az ő teste, és teljessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben.” A vers lényege, hogy azt a Krisztust, aki az egész kozmoszt „betölti” uralkodásával, Isten odaajándékozta az egyháznak. Itt van a legnagyobb Úr, a legnagyobb hatalom, Krisztus, és őt Isten adta mintegy fejül az egyháznak, ami az ő teste. Őbenne az egyház, azaz a benne hívők közössége, olyan ajándékkal bír, amely minden más hatalomnál feljebb való. És ez úgy és annyira igaz, hogy az egyház Krisztus teljessége, hogy Jézus Krisztus teljesen betölti jelenlétével Isten népét. Így osztja meg hatalmát, amely a feltámadásban és a megdicsőülésben adatott neki. Azt is mondhatjuk, hogy az Atya feltámasztotta és minden hatalommal felruházta, mindent a lábai alá vetett azért, hogy utána Krisztust nekünk adva az ő hatalmát is nekünk adja. Ezzel az erővel munkálkodik rajtunk, ez az erő azoké, aki hisznek Jézusban, ez az erő a keresztény élet titka. Az apostol azért imádkozik, hogy ezt a mérhetetlen hatalmat minél jobban megismerjük. Hogyan történhet ez?
II. Hogyan ismerhetjük meg Isten hatalmát Krisztusban?
Ha az apostol könyörög ennek megismeréséért, az azért van, mert tudja, hogy Isten nélkül Isten titkát nem foghatjuk fel. Ezért imádkozik így: „adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt; és világosítsa meg lelki szemeteket, hogy meglássátok…” A Szentléleknek kétféle munkájáról is szólnunk kell ezen a ponton.
Vannak közöttünk, akik úgy érzik, hogy minden jószándékuk és nyitottságuk ellenére mindaz, amiről ma szó esik, „kínai”. Távoli, irreleváns, megfoghatatlan. Ez azért van, mert amikor Isten bennünket elérő erejéről beszélünk, lényegében tapasztalatról esik szó. A tapasztalatokról pedig nehéz gondolkodni, tanulni, véleményt nyilvánítani. A tapasztalat, az átélés vagy van, vagy nincs. Ha nincs, akkor kívül érzed magad az egészen. De azt kell újra hangsúlyoznom, hogy a kereszténység nem egy filozófia, nem bizonyos etika követése, hanem elsősorban Isten Jézus Krisztusban megjelent hatalmának az átélése, a megtapasztalása. Ennek a megtapasztalásnak valóságos, megélt következményei vannak, Isten ereje megváltoztat számos dolgot az életünkben. Lehet, hogy mindez úgy távoli, hogy „messziről indulva” közeledsz a kereszténységhez. De vannak, akik szinte beleszülettek a kereszténységbe, régóta követik a keresztény etikát, és sok mindent tudnak a keresztény hitigazságokról. Mégis bizonytalan vagy benne, hogy bármikor megtapasztaltad-e Isten erejét. Hadd mondjam: ha nem tudod, hogy megtapasztaltad, akkor nem tapasztaltad meg; akkor valami még alapvetően hiányzik belőled. Mert Istennek e mérhetetlen hatalmát nem lehet úgy megismerni, hogy arról ne tudjál. Akár régen keresztény gyökerekkel bíróként, akár újonnan keresőként bátorítalak: addig ne add fel Isten keresését, amíg nem tudod bizonyosan, hogy kiáradt rád ez a hatalmas erő. Addig ne hagyd abba a keresést, amíg nem járja át a szívedet annak bizonyossága, hogy az, aki az egész kozmosz mindenható Ura, nem más, mint aki annyira közel jött hozzád, hogy érted is odaadta életét a kereszten, hogy téged új életre hívjon, a feltámadása erejében élt életre. Ahhoz, hogy mindent félretéve (annyi minden érdekes van a világban…) egyedül ennek a Krisztusnak az ismeretére vágyj, meg kell hogy sejtsed, hogy semmi nincs ennél fontosabb. Bárcsak a szívedben megszületne ma ennek az ismeretnek a kiolthatatlan vágya… A Szentlélek munkája, hogy hitet támaszt ott, ahol ma még értetlenség, kétség vagy üresség van.
Az apostol azokért könyörög, akik már megismerték Jézust, akik már találkoztak benne Isten hatalmával. A bölcsesség és kinyilatkoztatás Lelkéért imádkozik, hogy ő világosítsa meg lelki szemeinket, vagy az eredeti szöveg szóhasználatával szívünk szemeit. Már vettétek a Szentlelket, igen, de erről a mérhetetlen nagy hatalomról még oly sok mondanivalója van a Szentléleknek részetekre. Igen, hallottatok Jézus Krisztusról, a megfeszítettről, feltámadottról és megdicsőültről, az egyház Uráról, de a szívetek szemei még homályosak… Bárcsak adná nektek az Úr a kijelentés Lelkét, aki a szívetekbe, a lényetek középpontjába jelenti ki, hogy milyen túláradóan nagy az ő hatalma rajtunk!
Pál konkrét pásztori és gyakorlati céllal imádkozik így. Gondoljuk magunkat az efézusi keresztények helyzetébe. Efézus az ókori Kis-Ázsia politikailag és gazdaságilag is meghatározó nagyvárosa, de különösen is vallási-spirituális értelemben hatalmi központ. Az Artemisz-kultusz (az Artemisz templom az ókori világ hét csodájának egyike volt) az egész város lakosságát át meg átjárta; szellemi, spirituális, gazdasági értelemben is hatalom volt. Büszkék voltak rá az ott lakó emberek; spirituálisan hatása alatt éltek (félelem és vonzalom); de sokan gazdasági hasznot is húztak a kultuszból. Mindezek az erők, hatalmak irányították az embereket. És akkor többen Jézus Krisztus követői lesznek, és egy gyülekezet születik Efézusban. Nemet mondtak a korábbi varázslásra, okkultizmusra; nemet mondtak arra az erőre, amely köré a társadalom szerveződött, egészen újat kezdtek. Tudják, hogy Jézus Krisztus Úr, de ahhoz, hogy minden ellenségességgel szemben megálljanak a hitben, kövessék Jézust, hirdessék őt, hogy készek legyenek megfizetni ennek árát, a szívük legmélyén kell tudniuk, hogy valóban ő a legnagyobb hatalom, és Isten rajtuk ezzel munkál. Amíg nem élik ezt át, amíg, nem nyílnak meg szívük szemei, amíg nem borzonganak bele, hogy Isten azzal az erővel munkálkodik rajtuk, amellyel visszafordította a halál erejét és mindennél magasabbra emelte Jézust, addig nem fognak tudni másképpen élni.
Vajon mi a te belső képed a hatalomról és erőről? Mi az, ami meghatároz legbelül? Nem azt kérdezem, hogy mi a helyes válasz arra a kérdésre, hogy ki az Úr, hanem azt, hogy ismered-e olyan valóságosan Isten hatalmát közöttünk, bennünk, hogy tényleg ő irányítja az életed? Felismerted-e a kényszereket, a kompromisszumokat, a megkötöző erőket, a félelmeidet a földi és földön kívüli erőktől? Kijelentette-e a Szentlélek szíved mélyén azt, hogy Isten e túláradó hatalma munkálkodik bennünk és rajtunk, elérhető számunkra Krisztusban, mint az egyház fejében?
Hogyan jelenti ezt ki a Szentlélek a szívünkben? Számtalan módon, de a lényeg az, hogy ez a belső kép akkor születik meg, amikor átéljük Jézus hatalmát. Ennek Jézus által rendelt eszköze az úrvacsora, amikor a Szentlélek alászálló jelenlétében, a kenyérben és a borban magát a feltámadott Jézust vesszük magunkhoz. Ennek része az Igével való élés, amelynek során akár az egyedül tartott csendben, Ige feletti elcsendesedésben, akár az istentiszteleti igehirdetésben a Lélek megeleveníti előtted, benned Jézus hatalmát; nem tudod, hogyan történt, de egyszer csak azt éled át, amit a Jézus által meggyógyított ember: „bár vak voltam, most látok.” (Jn. 9.25) Hasonló, amikor egyszer csak, megmagyarázhatatlan módon, átéled azt, hogy Jézus megszabadít valami olyan erőtől, amin korábban hatalmasabbnak bizonyult nálad: halálfélelem, beteges féltékenység, alkohol- vagy más szerfüggőség, gyűlölet valaki iránt, félelem, hogy egyedül maradsz, stb. Ezek mind hatalmak, erők, amelyek uralkodnak rajtunk addig, amíg meg nem nyílik a szemünk arra, hogy milyen hatalmas Isten ereje rajtunk.
III. Mit tesz a gyülekezettel Isten hatalmának megismerése?
Az efézusi levél témája, amint korábban hangsúlyoztuk, a nagykorú gyülekezet. Tegyük fel a kérdést, mi következik Isten e mérhetetlenül nagy hatalmának rajtunk való munkálkodásából a gyülekezeti közösségünkre, életünkre nézve? Számos dologról eshetne szó, de Pál imádsága alapján befejezésül kettőt nevezek néven. Az egyik, hogy észrevesszük ennek jeleit, és hálát adunk érte; a másik, hogy könyörgünk azért, hogy Isten még gazdagabban árassza ránk erejének ismeretét.
Pál apostol hálaadással kezdi a szakaszt: „Én tehát, miután hallottam az Úr Jézusba vetett hitetekről és a bennetek minden szent iránt megnyilvánuló szeretetről, szüntelen hálát adok értetek…” A hit és szeretet gyülekezeti megnyilvánulásait az apostol számon tartja, és szüntelenül megköszöni Istennek. Megvallom őszintén, hogy én sokkal inkább látom a nehézségeket, és könyörgök azokért Istenhez, mint amennyire hálás vagyok azért, amit a gyülekezet életében látok. Ami azt jelenti, hogy inkább látom a hiányokat, semmint Jézus Krisztus közöttünk és bennünk munkálkodó erejének a jeleit. Mert a „kis dolgokban”, amikor testvérek egymást hordozzák imádságban, amikor egymás segítségére sietnek, amikor áldozatot hoznak és a szeretet cselekedeteit teszik, amikor természetes önzésünk helyett másokat szolgálunk – mind mind Isten Krisztusban jelenlévő erejével találkozunk. Pál hálaadása arra hív bennünket, hogy vegyük fel azt a szemüveget, amelyen keresztül észrevesszük a csodát, tudniillik hogy Isten ereje Krisztusban közöttünk van. Nézd így a gyülekezetet, nézd így a házicsoportodat, nézd így a szolgálatot, amiben részt veszel, nézd így a gyülekezeti testvéredet, nézd így a családtagjaidat… Adjunk hálát mindazért, amiben Krisztus, az egyház fejének hatalma megjelenik közöttünk, az ő testében.
Majd, éppen ezért, könyörögjünk, ahogy Pál könyörgött, illetve: könyörögni fogunk, hiszen Pál is ezt tette. Lássuk a dinamikát! Ha az apostol túláradó örömmel, teljes szívvel magasztalja Istent, mert kimondhatatlan lelki áldásokat közölt velünk a Krisztusban, hogyne könyörögne kimondhatatlan buzgósággal azért, hogy ezt a kincset, benne Isten erejét, még jobban megismerjék az övéi. Amikor egyre jobban megnyílnak lelki szemeid Isten ajándékára, egyre erősebben fakad fel benned az imádság, hogy mások megismerjék ugyanezt az ajándékot. Ez visszafelé is igaz, és ezért tedd fel magadnak a diagnosztikai kérdést: Hogyan imádkozom másokért? Hogyan imádkozol a családtagjaidért, a házastársadért, a gyermekeidért, a barátaidért, a házicsoportod tagjaidért, a rád bízott szolgálókért, a gyülekezetért…? Ha nem úgy könyörögsz értük, hogy Uram add meg nekik, hogy még jobban megismerjenek téged, a hatalmadat, a kegyelmedet, a szeretetedet; vagy ha egyáltalán nem imádkozol értük, az mindennél világosabban elmondja neked, mi van – illetve mi nincs – a szívedben. Imádkozol esetleg magadért, szeretteidért, hogy legyen jó munkájuk, egészségük, társuk, iskolai eredményeik… de azért nem, hogy még jobban megismerjék Jézus Krisztust és a dicsőségét? Mit mond ez el a te Istennel való kapcsolatodról? Hogyan lehet, hogy fontosabbnak tartod a sikerüket, az eredményességüket, a házukat, az autójukat, az egészségüket – mint azt, hogy megnyíljanak lelki szemeik, és felismerjék, milyen nagy az ő hatalma rajtunk, hívőkön? Megmondom, hogyan lehet: a te szíved sem ezért ég. Krisztus számodra eszköz a saját céljaidhoz, de nem a végcél, nem az, akit imádsz, aki előtt leborulsz, akit szolgálsz. Ezért rá van szükségünk, ezért kell hatalmát és erejét újra meglátnunk és átélnünk. Lássuk, szemléljük ma őt így, hiszen neki adatott minden hatalom, és ő az, akit Isten nekünk adott. Csodálkozzunk bele a titokba: „Őt tette mindenek felett való fővé az egyházban, amely az ő teste, és teljessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben.” ÁMEN!
Lovas András

Isten, Jézus Krisztus atyja „megáldott minket minden lelki áldással a Krisztusban.” Ez az az alapvető állítás, aminek tartalmát átélve Pál apostol kitörő hálával magasztalja Istent. A magyar bibliában 12 vers – a görög szövegben egyetlen mondat – gazdagsága, sokszoros összetettsége, ismétlései mind-mind arra mutatnak, hogy Pál a kimondhatatlant próbálja szavakba önteni. Kimondhatatlan a „minden lelki áldások” gazdagsága, amint szavakkal leírhatatlan az az isteni szeretet, kegyelem is, amely ezeket az áldásokat ránk, az ő népére árasztja. A mai szakasz központi gondolata, aminek alapján megpróbáljuk az áldás egy újabb részletét tudatosítani és magunkhoz ölelni, az, hogy Isten „Krisztusban egybefoglal mindeneket.” Lássuk hát először azt, amit Isten kijelentett erről; másodszor azokat, akikkel ezt a titkot megismertette; harmadszor pedig vonjunk le néhány gyakorlati következtetést a felnőtt, érett gyülekezetre nézve.
I. Amit Isten kijelentett: Krisztusban egybefoglal mindeneket
A lelki áldás, amit Isten Krisztusban adott, hogy „úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát … az idők teljességének … a rendjéről.” Mielőtt annak tartalmát vizsgálnánk, amit Isten kijelentett – tudniillik, hogy mindeneket egybefoglal a Krisztusban - két dolgot tudunk meg erről. Az első, hogy titokról van szó. Azaz Isten egy titkot leplezett le, egy titkot jelentett ki azoknak, akik Krisztusban vannak. Ez a titok kétszeresen is elrejtett volt. Egyrészt azért, mert csak Krisztusban jelentette ki a maga teljességében; korábban tehát senki sem tudhatta. Másrészt azonban azért is titok, amiről beszél, mert az ember a maga mindennapi értelmével nem foghatná fel, amiről szó van. Nem tudná kitalálni, de nem is értheti meg Krisztuson kívül, Isten bennünket elérő kijelentésén kívül, hiszen az túl van minden emberi megértésen. A titok ugyanakkor nyilvános, mert mindenkinek hirdetni kell; de mégis elrejtett, mert csak az öleli magához, akivel Isten ezt megismertette.
A másik, amit megtudunk erről a titokról, hogy ez Isten akaratának a titka, az idők teljességének rendjéről. A titok tehát az, hogy Istennek van egy előkészített akarata, egy nagy terve, egy világos célja, amely nagy tervet és célt megosztott velünk, amikor Krisztus ismeretét kijelentette a szívünkbe. Mindaz a sok lelki áldás, amiről szó esik ebben a szakaszban – kiválasztott a magáénak, fiaivá fogadott, megváltott, kiárasztotta kegyelmét, bűnbocsánatot adott, örököseivé tett, elpecsételt Szentlelkével – mindezek egy nagy isteni terv részét alkotják. Mind-mind több, mint amit mi kaptunk, különösen több, mint amit „én kaptam”; hiszen egy sokkal nagyobb, kozmikus, mindent átfogó isteni elgondolás részeként részesültünk mindebben. (Pál apostol kijelentései extravagánsak; annyira, hogy ha igazak, mindent fel kell forgassanak az életünkben… De hadd hangsúlyozzam, hogy vagy semmi nem igaz abból, amit hiszünk, az evangéliumból, vagy pedig ez az extravagáns, túlzó, felfoghatatlan állítás tényleg arról beszél, aminek Isten Krisztusban a részeseivé tett…)
Mi ez a nagy terv, Isten akaratának titka? Az, hogy „Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van.” Mit jelent ez? Az „egybefoglal” szó jelentése: összefoglalni valamit, például retorikai értelemben; amikor egy érvelés végén elhangzik egy összefoglalás, ami az összes korábbi gondolatot egyesítve ellenállhatatlan, megdönthetetlen érvet vagy cáfolatot biztosít. Talán úgy mondanánk, hogy felteszi a pontot az „i”-re. Jelentheti azonban azt is, hogy a részek összegyűjtésre és egyesítésre kerülnek egy fő gondolat vagy valóság alatt. Mit mond ez Isten titkáról, tervéről? Azt, hogy Jézus Krisztusban Isten mindent, azaz a történelem minden eseményét éppen úgy, mint a teremtett világ teljes valóságát egybefoglalja. A történelem, akár a személyes történeted, minden kérdéses, értelmezhetetlen, helyét nem lelő eseménye szépen a helyére kerül egy nap - Krisztusban. A teremtett világ minden széthullása megáll, megfordul, és minden újra harmóniába kerül – a Krisztusban. Mi ennek a jelentősége?
Minden széthullik ebben a világban. A világ széthullóban van, folyamatosan, meghasonlásban él, minden korban, minden vonatkozásban. Az egyénitől a kozmikusig igaz ez. A mai ember különösen is tudatában van a saját személyisége meghasonlásának, a rá nehezedő, széthullást munkáló erőknek. Az „egyben vagyok, vagy nem; mennyire vagyok egyben?” típusú kérdések itt vannak velünk. Hasonlóan nem kell bizonyítani a családi, társadalmi, politikai típusú széthullás valóságát. Miközben minden munkánk az egybefoglalásról, az egyben tartásról, az építésről szól, látjuk, mennyire törékeny ez. A szomszédos Ukrajna kapcsán gondolkodtam el, hogy mennyire bizonytalan, törékeny, amikor egy ország politikai értelemben vett egysége. Erők, érdekek, hatalmak egyensúlya egyben tartja egy ideig, de elég csak egy viszonylagos kicsi kibillenés, és az egész régió egysége, stabilitása veszélybe kerül. Mennyi energia egyben tartani, és milyen könnyen robban fel. Hasonlóan a teremtett világban, nincs nagyobb csoda, mint a növekedés, a kibontakozás, a kivirágzás, de közben azt is tudjuk, hogy a végén minden elszárad, elrohad, elnyeli a bomlás… minket, magunkat, a testünket is.
Kezded érezni az apostol kijelentésének a jelentőségét? Az egész kozmosz, a bűn következtében, hiábavalóság és elmúlás alá vettetett, de Isten nagy terve, nagy célja az, hogy ő mindeneket egybefoglal a Krisztusban. Ő az, akiben az Isten akarata és terve szerint, az idők teljességének rendjében, Istentől való rendezésében, Krisztus uralmában minden, ami széthullás alá vettetett, és minden, ami látszólag értelmetlenül vagy igazságtalanul történt vagy történik, a helyére kerül. Egy nagy kozmikus megújulás, az egész teremtettség megújulása, a sóhajtozástól, a fájdalomból való nagy felszabadulás az, amiért Pál dicsőíti Istent. Minden, ami Krisztusban és Krisztusért teremtetett, az ő uralma és fősége alatt helyére kerül és harmóniában létezik. Azért áldja az apostol Istent, hogy ezt a titkot Krisztusban megismertette velünk.
II. Akikkel megismertette titkát
Mi következik ebből azokra nézve, akik megismerték a titkot? Mit jelent Isten népeként megragadni és megélni azt a lelki áldást, amit ebben magunkhoz ölelhetünk? Mi ebben az áldás, és mi az ebből fakadó felelősségünk?
Gondoljuk át, mit jelent ezt a titkot megismerni, hogyan ismertette meg velünk Isten. Nyilvánvaló, hogy nem pusztán információ átadásról van szó, nem úgy kell ezt elképzelni, hogy valamit tudunk, amit eddig nem tudtunk, valamit értünk, amit eddig nem értettünk. Az ilyen ismeret kívül marad(hat) lényünkön. Mi azonban Isten akaratának titkát Krisztusban ismertük meg, ami azt jelenti, hogy amint részesedtünk az Úr Jézus Krisztusban, ahogy a Szentlélek által eggyé lettünk vele, ahogy betagolódtunk Krisztusba, úgy lett a miénk mindaz, amit Isten benne, általa a világ egybefoglalásában végez. Ami azt jelenti, hogy mindaz, ami velünk történt nem más, mint része ennek a nagy, helyreállító, gyógyító, harmóniát teremtő folyamatnak.
Ezen a ponton, ennek bemutatása végett, térjünk vissza a 7. vershez: „Őbenne van – az ő vére által – megváltásunk, bűneink bocsánata is.” Hogyan része a megváltásunk annak, ahogy Isten Krisztusban egybefoglal mindeneket? A megváltás kimentés, kiszabadítás, gyakran váltságdíj fejében. Két ószövetségi mozzanatot idézzünk fel ennek hátteréhez. Az egyik, amikor Isten kiszabadítja a népét az egyiptomi rabszolgaságból. Onnan, ahol biztos pusztulás várna rájuk (minden születő fiúgyermek kivégzésére adott parancsot a fáraó), Isten kiváltja, kiszabadítja az ő népét. Szabadítás a halálból, szabadítás a szolgaságból, újszövetségi értelemben szabadítás a bűn hatalmából. A másik kép, amit érdemes magunk előtt felidézni, a rabszolgák kiváltása a szabadságra, ami váltság kifizetése fejében történt. A megváltásnak, a kiváltásnak ára van. Mindezt látjuk abban, amikor Pál azért magasztalja az Urat, hogy Krisztusban váltott meg bennünket az ő vére, azaz halála által. Kiváltott, a magáénak szerzett meg, drága áron. De ezáltal nem más történt, mint hogy elkezdte egybefoglalni azt, ami széthullott. Nem láthatod úgy magadat, amennyiben megváltott vagy, hogy te most már megérkeztél, készen vagy. Hadd mondjak el egy történetet, amely felhívja a figyelmet arra, hogy a megváltás hogyan lehet része mindenek egybefoglalásának.
Ravi Zacharias, indiai származású kanadai apologéta és teológus szavait idézem: „Alkalmam volt beszélni a Hamasz egyik alapítójával. … A neve Talal sejk. A canterbury érsekkel voltunk együtt. Hatan vagy heten utaztunk a Közel-Keletre azért, hogy megpróbáljuk a különböző feleket leültetni egy asztalhoz a béke jegyében. Mindkét oldal vezetőivel találkoztunk. Az utolsó napon ott volt az egyik Hamasz vezető, egy kigyúrt fickó, aki 18 évet ült börtönben számos gyilkosság miatt, amiben részes volt. Saját fia is börtönben volt, valamint, ha jól tudom, számos gyerekét vesztette el, többeket öngyilkos merénylet elkövetése által.
Mindannyian egy kérdést tehettünk fel neki, én is kérdeztem, amikor sorra kerültem. Nem tetszett a válasza. Azt mondtam neki: "Sejk, nem örülök a válaszának, de nem kívánok önnel vitatkozni." Majd így folytattam: "Egy dolgot szeretnék elmondani. Nem messze innen, ahol ön és én ülünk, 5000 évvel ezelőtt Ábrahám - akit ön is tisztel, én is tisztelek - felment egy hegyre. Fogta a fiát - maga azt mondja, hogy Izmaelt, a keresztények azt vallják, hogy Izsákot - de erről most ne vitatkozzunk. Csak értsünk egyet abban, hogy felvitte a fiát a hegyre." -"Így van" - mondta. Majd folytattam: "Felajánlotta a fiút áldozatul Istennek, de Isten megállította az utolsó pillanatban, visszatartotta a kezét, és azt mondta, állj!" - Majd azt mondtam: "Tudja ön, hogy akkor mit mondott Isten Ábrahámnak?" - Üres tekintettel nézett rám. Azt mondtam: "Isten azt mondta, majd én gondoskodom." - A sejk bólintott. Így folytattam: "Közel ehhez a helyhez, ahol mi most itt ülünk Ramallahban, innen nem messze, 2000 évvel ezelőtt Isten megtartotta ezt az ígéretet, és saját Fiát adta. Talal sejk, ez alkalommal a tőrt nem állította meg senki." – Meredten nézett rám. A szoba telve volt dohányfüsttel, amely a biztonsági embereitől származott. Azt mondtam: "Lehet, hogy soha többet nem fogom önt látni, Talal sejk, és nem fog önnek tetszeni, amit most mondok, de szeretném ezt ön elé tárni: amíg ön és én nem fogadjuk el a Fiút, akiről Isten gondoskodott számunkra, a saját fiainkat és leányainkat fogjuk feláldozni ennek a világnak a csataterein a földért, a hatalomért, és büszkeségünkért."
Láttam, hogy elkezdenek remegni az ajkai. Mellettem ült. Senki sem szólt egy szót sem ezután. Azt gondoltam: na, most jól elszúrtam ezt a különleges alkalmat. Amint kifelé tartottunk, a canterbury érsek átölelt, és azt mondta: "Ravi, ez Istentől volt." Azt mondtam: "bárcsak így lenne, bárcsak így lenne." Azt mondta: rendben van. Amint lefelé mentünk, Talal sejk gyorsan előrement, kezet fogott velük és megölelte őket. Majd odajött hozzám, megragadta a vállaim, két oldalt megcsókolt, megveregette az arcom, és azt mondta: "Ön egy jó ember. Remélem, egy napon még látni fogom." (http://frolickyfingers.blogspot.hu/2012/12/ravi-zacharias-speaks-with-f…)
Ez mutat rá a megváltás és bűnbocsánat hatalmára. Látod, hogy mennyivel több, mint az egyén menekülése? Látod, hogyan tervezte Isten Krisztusban elkészíteni annak a lehetőségét, hogy mindeneket megbékéltessen, mindenek egyesítsen? El tudod képzelni, hogy a Fiú, akiről Isten gondoskodott, az, akiben Isten egybefoglalja az egész teremtett mindenséget, és a te egyéni, valamint a gyülekezet közösségi élete ennek része? Micsoda hatalmas perspektíva ez Isten népének, a gyülekezetnek! Ha az elmúlt héten azt láttuk, hogy Isten már a világ teremtése előtt kiválasztott minket a magáénak a Krisztusban, most előretekintünk, és belelátunk a csodába: ami velünk történt, ami közöttünk történik, ahogy Isten bennünket magához ölel, és egymással egybefoglal, az annak a kozmikus tervnek a része, amely szerint az idők teljességében mindeneket egybefoglal a Krisztusban.
III. Mi következik ebből?
Az első és legfontosabb, hogy ha te nem vagy bizonyos abban, hogy részese lettél-e ennek a kozmikus tervnek a személyes megváltás által, ezt átgondolod. Sokan szeretnének jót tenni, jó dolgokat építeni, fenntartani a világban. Sokan fáradoznak, hogy embereket, kapcsolatokat, közösségeket megbékítsenek, vagy egyben tartsanak. De ebben nagyon könnyű elfáradni, látva a hiábavalóságot. Dolgozol az egységért, a harmóniáért, a békéért, de azután elfogy a lelkesedésed. Ennek mentén születnek egy idő utána a cinikus, kiábrándult vezetők… Vagy azok, akik még többet és még többet tesznek, összeroskadnak alatta, de nem bírnak megállni. Hátha sikerül… Rabszolgák, a kiváltás reménysége nélkül… Amit eddig hallottunk, azt hirdeti, hogy ebből a nyomásból egyetlen módon szabadulsz meg: Jézus Krisztus személyes megváltása által. Benne látod meg a választ a világ széthullására (nincs könnyebb megoldás), és benne érted meg, hogy te is része vagy a problémának, ami ellen küzdesz. Először neked kell megváltást nyerni, a saját széthullásodra kell gyógyírt találni, neked kell helyedre kerülni Istennel, alkotóddal, önmagaddal, a környezeteddel.
Másodszor, ha részesei lettünk Krisztusban Isten akarata titkának, az hihetetlen vigasztalást nyújt. Akkor, amikor minden erőfeszítésed, minden szándékod ellenére valami széthullik, és mélységesen elszomorít, vagy nagyon fáj. Egy munkahelyi csapat, amit felépítettél; sok-sok munkának valamilyen más gyümölcse, ami pillanatok alatt semmivé lett. Egy közösség, ami fontos volt számodra; egy barátság, vagy éppen a családod… Az egészséged, az életed, az álmaid egy ponton. Ha a szívedet valóságosan élteti a bizonyosság, hogy végül Krisztusban minden a helyére kerül, hogy ő mindent, ami az ellenségeskedés vagy az elmúlás miatt széthullik, egybefoglal, akkor nem kell összeomlanod vagy pánikba esned ennek láttán. Tudod, hogy nem a te „építményed” a lényeg. … (Ill. Szép és aktuális példa most László István testvérünk készülése a halálra – amikor valaki kész elmenni, mert ismeri azt a Krisztust, aki a halál enyészete után újra egybefoglalja testünk és lelkünk a dicsőséges feltámadásban.)
Ugyanakkor ezzel együtt fel kell, hogy tegyük a kérdést: mi a mi felelősségünk, Isten népe, a gyülekezet felelőssége, ami abból fakad, hogy mi ismerjük Istennek ezt a tervét és titkát? Nyilvánvaló, hogy ezzel leszünk jelen az élet minden területén. Hogy van mire mutatnunk, van miről bizonyságot tennünk, hiszen ezt tükrözi, ennek része a gyülekezet közös élete. Egy konkrét kérdést hadd hozzak ennek a fényébe.
Forgatom a szívemben a társadalmunk megosztottságát, és most ennek egy jelére, a holokauszt emlékév megünneplése körüli vitákra utalok. Ami nem új keletű hasadás a társadalom szövetén, de most különösen is napvilágra jön. Mit jelent nekünk, keresztény gyülekezetnek - akik a titok ismerői vagyunk és magunk is részesültünk a megváltás egybefoglaló kegyelmében – ebben a helyzetben megélni a felelősségünket? Az egyik oldal mondja a maga igazságát, amit őszintén teljes igazságnak lát. A holokauszt borzalma olyan mélyen íródott az áldozatok utódainak az életébe, hogy minden egyebet felülír. A másik oldal is mondja a maga igazságát, akár azzal kapcsolatban, hogy a kommunista diktatúra is milliókat végzett ki, akár arra érzékenyen, hogy ott is antiszemitizmussal vádolják, ahol szó sincs róla. Mindenki mondja a maga igazságát… és közülünk is sokan ott találják magukat az egyik vagy a másik oldalon. De vajon érted-e, hogy már régen nem az a kérdés, hogy pillanatnyilag éppen kinek van igaza, melyik oldalon ki veti el a sulykot, hanem az, hogy hogyan érkezik megváltás, ami véget vet az emberileg megállíthatatlan gyűlölet spirálnak. Vajon mi, akik részesültünk Isten akaratának titkában, miszerint ő mindent egybefoglal, felül tudunk-e kerekedni e két pólus birkózásán, gyanakvásán, gyűlöletén, és találunk-e egy harmadik pólust, egy egészen más dimenziót, ahonnan látjuk és megéljük a helyzetet? Vajon eléggé elkötelező-e számunkra, Isten népe számára, hogy megáldott minket azzal, hogy kijelentette titkát? Ez imádságra indítja Isten népét; bölcsességre a beszédben és a kellő időben akár cselekvésre is. Látod, hogyan kapcsolódik az evangélium a társadalmi kérdésekhez?
Talán azt mondod erre, hogy ez naivitás. Idealizmus. Igenis, oda kell állni az egyik oldalra, és meg kell harcolni a harcot; ne gondold, hogy béke lesz. Nem gondolom. De azt tudom, mélyen hiszem, hogy a gyülekezet a jele, az előíze annak, hogy Isten egy napon Krisztusban egybefoglal mindeneket. Mélyen hiszem, hogy nem csak az én egyéni életemről van szó, hanem az egész világ megújításáról, kozmikus gyógyulásról, és ennek a mi közösségünk is, minden nyomorúságával, erőtlenségével, bűnével a részese. Hiszem, hogy amikor ma összejövünk, és úrvacsorázunk, nemcsak rólam van szó, és nem csak rólad, hanem Isten hihetetlen titkáról. Hiszem, hogy ami itt és most zajlik közöttünk, része annak, amit Isten cselekszik a világ kezdetétől fogva annak végéig. És ezért az elhívásunk, hogy ezt mintegy jelként felmutassuk, erről bizonyságot tegyünk. Akár milyen kevesen vagyunk, akármilyen kicsinyek, az engedelmesség azt követeli, hogy a világ széthullása közepette újra és újra megtaláljuk azt a harmadik pontot, ahová Krisztusban állunk. Hiszen tudjuk, hogy Isten terve megállíthatatlan: „Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van.” ÁMEN!
Lovas András

Pál apostol az efézusi levél elején található imádságában Istent magasztalja azért, hogy „megáldott minket minden lelki áldással a Krisztusban.” A most olvasott szakasz magyarázatával elkezdjük kibontani az áldások hatalmas özönét, amiért az apostol ebben az - eredeti nyelvben egyetlen - mondatban áldja az Urat. Az a célunk, hogy kitáruljon előttünk az evangéliumnak az a dicsőséges gazdagsága, ami lelki, láthatatlan, amit csak rész szerint tapasztalunk, és ami mégis a maga teljességében a miénk. A paradoxon ugyanakkor az, hogy amint a gyülekezet egyre jobban megragadja hit által ezt a láthatatlan (lelki és mennyei) kincset, átformálódunk, és így a láthatatlan valóság egyre inkább visszatükröződik közösségi és egyéni életünkön, azaz láthatóvá lesz. Ez a felnőtt, érett, nagykorú gyülekezet jellemzője. Lássuk hát, mi mindent hordoz számunkra az állítás: „kiválasztott minket magának.” Először beszéljünk a kiválasztó Istenről, másodszor a kiválasztott közösségről, harmadszor pedig arról, hogyan ölelhetjük magunkhoz az Atya ezen ajándékát a Krisztusban.
I. A kiválasztó Isten
Két olyan kifejezés van előttünk, amelyek újra és újra kérdések özönét hozzák elő: „kiválasztott” és „előre elhatározta”. Közelebbről: „őbenne (Krisztusban) kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt”, és „előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket…” Tegyük egy kicsit félre az összes kérdésünket a predestinációról, az ember szabadságáról, az érzelmeinket azzal kapcsolatban, hogy ez igazságtalan, és próbáljunk Pál apostol és a Biblia oldaláról közelíteni.
Pál apostol számára az, hogy Isten olyan Isten, aki kiválaszt, és előre elhatároz, előre dönt, olyan magától értetődő, mint hal számára a víz. Az apostol kétszeresen is ebben a valóságban éli az életét; először, mint a bibliai narratívában élő zsidó ember, Isten választott népének a tagja, másodszor pedig mint az az ember, aki a damaszkuszi úton radikális életfordulatot élt át Jézussal. Az az Isten, aki a Bibliában kijelenti magát, kiválasztó Isten. A „kiválaszt” ige jelentése: konkrét választás, ami jelentős kedvezménnyel és a választott iránti határozottan előnyös hozzáállással jár. (Louw-Nida, BibleWorks) Igen, a Biblia Istene ebben az értelemben kiválaszt magának először egy embert, Ábrahámot, hogy benne válasszon magának egy népet, Izraelt, hogy majd abban a népbe eljöjjön az egyetlen, a kiváltképp kiválasztott Jézus. Ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy a kisebbség választásakor mindig ott volt a felelősségük a többség iránt; azaz Isten választása nemcsak privilégiumot jelentett, hanem felelősséget, küldetést is. Izrael Isten választott népe – de azért, hogy általa más népekhez is eljusson Isten ismerete. Pál így tekint magára, ebben él, nem kérdés, hogy Isten így viszi véghez a maga munkáját. Ezzel együtt Pálnak van egy nagyon személyes tapasztalata is, ami legalább ilyen mélyen meghatározta, és ez megtérése, találkozása Jézussal akkor, amikor az egyik legelszántabb ellensége és a keresztények üldözője volt. Erről így vall egy helyen: „…úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között…” (Gal. 1.15) Tehát mind az egész bibliai narratíva, amiben felnőtt, és amiben benne élt, mind a személyes tapasztalata megerősítette, hogy Isten az, aki kiválaszt egy közösséget, egy népet, valamint kiválaszt magának egyéneket, és mindezt a többség érdekében teszi. Ez Pál apostol sejtjeibe íratott be…
Mindez ott áll a kijelentés mögött, hogy Krisztusban „kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt.” Így munkálkodik Isten. A kiválasztás arra is rámutat, hogy Isten személyes valóság, és nem pusztán erő, vagy energia, vagy világlélek, aki ide-oda árad (a kozmikus energia nem választ ki…). Személyes Isten személyes ügye a népével, és egyénekkel. Pál az ószövetségi gondolatot tovább viszi, és azt mondja az efézusi gyülekezet tagjainak, hogy Isten az ő gondolataiban őket (és minket) valamint Krisztust már a világ teremtése előtt egymásnak rendelte. Nem mintha mi már akkor léteztünk volna valamilyen formában, de Isten örök tudásában mégis ott voltunk, és ott volt, jelen volt az örök Ige, a Szentháromság második személye, a Fiú, Krisztus is. Krisztusra nézett, és már akkor kiválasztott a magáénak, és elhatározta, hogy gyermekévé fogad. És már most hadd hangsúlyozzam, hogy ennek a lényege az, hogy felismerjük, hogy az üdvösségünk, az Istennel való életünk az ő teremtést megelőző döntésében, ilyen hihetetlen perspektívában rejlik. Pál örvendez és ámul, magasztal és dicsőít e titok előtt, ami számára egyértelműen fakad Isten lényéből.
Legalább két kérdés (de inkább több!) azonnal felmerül a mai hallgatókban, egy Istenre és egy az emberre vonatkozóan. Igazságos-e ez? Hogyan tehet Isten olyat, hogy egyeseket kiválaszt? És azonnal jön a személyes kérdés, mi van, ha engem nem választott ki, mi van, ha a szeretteim nem választotta ki? És ez elvezet egy másik kérdéshez is: ha minden Isten kiválasztó és előre elrendelő döntésén múlik, akkor az ember csak bábu, tehetetlen, passzivitásra ítélt lény, akivel Isten kénye-kedve szerint bánik? Akkor nem számít, hogy mit gondolok, mit döntök, mit teszek? Két dolgot kell látnunk igénkben, amelyek segítenek abban, hogy ezek a kérdések elkezdjenek a helyükre kerülni.
Az első, hogy a kiválasztás és előre elhatározás (amelyek itt lényegében szinonimaként szerepelnek) Isten nagy tervének a része. Az 5. versben olvassuk, hogy mindezt „akarata és tetszése szerint” tette Isten, amely gondolat végighúzódik az egész nagyobb szakaszon. Istennek tehát már a világ teremtése előtt volt egy nagy terve, tudniillik hogy a Krisztusban egybefoglal mindeneket (v. 10 – nem ez a világ gyógyulása?), és ennek a tervnek eszközeként hallunk a kiválasztásról. A másik fontos dolog, hogy mindezt Isten szeretete, Isten kegyelme, Isten jósága munkálja, és semmiképpen sem valamiféle magáért való, mesterkélt és önkényes válogatás. Az egész szakaszon (az egész Biblián!) végighúzódik az, hogy Isten szeretetéből, szabadon, Krisztusban kiválasztott magáénak, de a kiválasztás és előre elrendelés nem végcél, hanem eszköze annak, ahogy a szerető Isten beteljesíti a maga céljait.
Ugyanakkor – és ez örök titok marad számunkra – Isten kiválasztó munkája sohasem törli el a Bibliában az ember felelősségét. Istennek van egy terve, amit véghezvisz, ennek fényében a magáénak választott minket a Krisztusban, és ez mégsem jelenti azt, hogy nincs felelősségünk a döntéseinkre, a hitünkre, az életünkre nézve. Ez az a kettősség, amit a Biblia nem old fel, és ami a legvilágosabban Jézus Krisztus halálában ragyog fel előttünk. Az apostolok így imádkoznak: „Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett Heródes és Poncius Pilátus ebben a városban a pogányokkal és Izrael népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelt, hogy megtörténjék.” (Apcsel. 4.28) Azok, akik benne éltek Isten előre elrendelő és céljait végrehajtó valóságában, cseppet sem gondolták, hogy az ember nem felelős azért, amit tesz. Egyszerűen így látták a világot, mert így ismerték meg benne Istent. És ezért leborultak a kiválasztó Isten előtt, ahogy Pál is teszi, és magasztalták őt. Mert ha ilyen hihetetlen szeretetből és kegyelemből bevont minket a maga fenséges terveibe, nincs más, mint elcsendesedni, leborulni előtte alázattal, és imádni őt…
II. A kiválasztott közösség
Mit munkál Isten kiválasztása az ő népének életében? Hogyan formál az, hogy Krisztusban kiválasztott a magáénak arra nézve, hogy másoknak is megmutassa szeretetét és kegyelmét? Két dolgot nevez néven a textusunk, amelyek az evangélium csodálatos gazdagságához tartoznak, és amit olyan fontos meglátnunk és megragadnunk.
Az első az istenfiúság biztonsága és bizonyossága: „előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által.” Az apostol korában, a római birodalomban a fiúvá fogadás, azaz az örökbefogadás vagy adoptálás pontosan szabályozott jogi intézmény volt. Akkor történt meg, amikor valaki formálisan és törvényesen kinyilvánította, hogy valakit, aki nem saját gyermeke, a sajátjaként fog gondozni és nevelni, beleértve a teljes értékű örökösödési jogot. Amikor tehát egy gyermeket örökbe fogadtak, az a törvényes fiú minden jogával rendelkezett onnantól az egész életére nézve. Akkor is, ha esetleg az örökbefogadás pillanatában ezt még nem értette, csak azt élte át, hogy új családot kapott. Ennek fényében érthetjük a különleges lelki áldást, hogy Isten Krisztusban előre elhatározta, hogy gyermekeivé fogad. Az apostol hallgatói olyan világban éltek, amely az élet értelmére nézve szkeptikus és bizonytalan volt, csakúgy, mint a mi korunk. Gondold végig, hogy ha egy közösség – annak tagjai hitében – meg van győződve arról, hogy ők a teremtő Isten adoptált gyermekei, ennek az Istennek az őket megelőző döntése alapján, micsoda vigasztalást, biztonságot, bizonyosságot és szabadságot hoz az életükbe! Az elfogadás, az otthonlét, a megérkezés, a biztosított jövő bizonyosságában élnek. Mennyire máshogy élik meg a kapcsolataikat a társadalomban, a feladatukat a munkájukban, a nehézségeiket vagy veszteségeiket az életben, mennyire más okoz nekik igazi örömöt és felüdülést, ha tudják, egészen mélyen a szívükben, hogy ők Isten gyermekei és örökösei. És tudják, mert erről a nagy objektív igazságról a Szentlélek bizonyságot tesz a szívünkben: „Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk.” (Róm 8.15) Szükségünk van erre a mély bizonyosságra, hogy Isten gyermekei vagyunk, és az ebből fakadó szabadságra, hogy azt megjelenítsük az élet minden területén.
A mi korunk persze a bizonytalanságot jobban értékeli bármiféle – de különösen vallásos – bizonyosságnál, amit inkább utál, semmint közömbös lenne iránta. Hiszen a posztmodern diskurzus (gondolkodási mód) szerint minden bizonyosság, amely egy igazságot jelenít meg, önmagában véve elnyomó és kirekesztő, tehát veszélyes. Gondold végig, milyen reakciókat kapnál a barátaidtól, ha elmondod nekik, hogy legmélyebb meggyőződésed és hited szerint Isten előre elhatározta, hogy téged gyermekévé fogad ennek minden következményével! Nem hiszem, hogy kitörő öröm és egyetértés fogadna. Nem maradt-e benned is egy kiskapu, a gondolkodásodban, a lényed mélyén, ahol meg akarod őrizni a bizonytalanságot? Nem így fogalmaznál, nem így mondanád, de van valami, ami akadályoz abban, hogy teljes bizonyosságra juss vagy vágyj azzal kapcsolatban, hogy Isten gyermeke vagy. Lehet-e hát olyan bizonyosságunk, ami másra nézve nem veszélyes, nem elnyomó? Igen, sőt, egyetlen ilyen bizonyosság létezik csak, éppen az, hogy Isten gyermeke vagy. Mert ha megértjük, hogy ez nem más, mint Krisztusban való örökbefogadás, amiért mi semmit sem tettünk, akkor alázatosak és megértőek leszünk, nem másokat lenézők vagy elnyomók. Ha pusztán kegyelemből lettem a király gyermeke Jézusban, hogyne vezetne ez alázatra és szeretetre mások iránt, miközben egészen biztos vagyok abban, akivé lettem. Ez vezet el a kiválasztás másik következményéhez.
Mire választott ki magának? „Hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben.” John Stott hangsúlyozza, hogy ez a mondat Isten meg nem érdemelt kegyelmét hirdeti, hiszen azt jelenti, hogy amikor ő kiválasztott minket, mi tisztátalanok és szennyesek voltunk, és nem istenfiúságot, hanem ítéletet érdemeltünk. (Stott, Ephesians, 36) Ha az istenfiúság magunkhoz ölelése közösségünk benső, láthatatlan identitását jelenti, akkor a szentség, feddhetetlenség és szeretet ennek megjelenése abban, ahogy a mindennapjainkat éljük. Sohasem téveszthetjük szem elől az evangélium logikáját, sorrendjét: nem először leszünk tiszták és szentek, hogy utána majd kiválasszon, hanem először választ ki, hív el a Krisztusban, és ennek célja, következménye az, hogy szentek és feddhetetlenek leszünk.
A nyelvezet, ami Pál használ, sokatmondó. A hátterében az ószövetségi áldozati kultusz áll, amelyben az Úrnak szentelt állat hibátlan kellett hogy legyen (2Móz. 29.37-38, 4Móz. 6.14, 19.2) Szent, azaz elválasztott, feddhetetlen, szó szerint „folt nélküli”, azaz hibátlan. Erre az életre választott ki, hogy elválasszon a tisztátalanságtól, hogy lemossa a szégyenfoltjaink, és kimunkálja bennünk a szeretetet. Annyira fontos ez a kép a Bibliában, hogy Péter Jézusról mondja, hogy ő a hibátlan és szeplőtelen Bárány, akinek vérén váltattunk meg (1Pét. 2.19). Az evangélium nagy gazdagsága, lelki áldása, hogy szabad vagy arra, hogy tiszta légy, és ezt legalább három oldalról ragadhatjuk meg. Először, ő választott ki, és ezt végezte el Fia halála által. Ha Krisztusban vagy, Isten szemében tiszta vagy. Másodszor, amennyiben felfakad a szívedben az iránta való hála, az a magasztalás, ami Pált jellemzi, akkor hálából megtisztítod magad, azaz elfordulsz attól, ami a bűn. Mert a szeplőtelen Bárányban gyönyörködsz. Harmadszor az is jó hír, hogy a szubjektív szennyesség érzetet is elmossa Krisztus vérének ereje és hatalma. Átjárja a gondolataidat, az érzéseidet, az emlékeidet, és megmos, átmos, tisztává tesz.
A felnőtt gyülekezet, a gyülekezet, amely megragadja Isten kiválasztásának titkát, mint lelki áldást a Krisztusban, az istenfiúság bizonyosságában, és a megszentelt élet valóságában él. Ez visszafelé is eligazít: istengyermekségünk bizonyossága és szabadsága, valamint megszentelődő életünk – vagy éppen ezek hiánya – beszélnek arról, hogy mennyiben öleltük magunkhoz a kiválasztás nagy áldásait.
III. A kiválasztás magunkhoz ölelése
Talán többen vannak, akik hallották már tőlem ezt a történetet. Volt egy fiú és volt lány, akik szerelembe estek egymással, és – mivel keresztények voltak – Isten áldását kérve az életükre összeházasodtak. Isten hamarosan megáldotta őket egy gyermekkel, akit örömmel és hálával fogadtak el. Egy idő múlva az asszony, nem tervezve, újra megfogant. Nagyon megijedtek, mert szegénynek vélték magukat, mert fontosabbnak tűnt a karrierjük építése, nem fért bele az általuk tervezettekbe egy újabb gyermek. Más céljaik voltak, másról szólt az életük, a gyülekezettől is el-elsodródtak addigra. Elvetették a magzatot. Az asszony azonban nem tudott szabadulni attól, hogy megölte a gyermekét. Sírva könyörgött Istennek, hogy bocsásson meg neki, és azt ígérte, hogy soha többé nem tesz ilyet. Teltek az évek, és újra teherbe esett. De hamarosan kiderült, hogy a munkájából kifolyólag a gyermek olyan káros sugárzásokat kapott, hogy nem lesz elégséges. Az orvosok megírták a halálos ítéletet. De az asszony emlékezett korábbi ígéretére, és még egyszer nem akart hűtlenné lenni az Urához. Vártak és imádkoztak. Kétségek és remények között. Imádkoztak és vártak. Majd eljött a nap, és megszületett a kisfiú. Majdnem megfulladt, farfekvéses volt, a köldökzsinór a nyakára volt tekeredve. De egészséges volt, és életben maradt. Ez a fiú én vagyok. Az ellenség el akart pusztítani, ahogy elpusztította egy testvérem. De édesanyám hűségén és hitén keresztül Jézus megmentett. Tudod, mit gondolok arról, hogy miért? Mert így döntött. Kegyelméből, jóságából, szeretetéből kiválasztott a magáénak a Krisztusban – és ezt nagyon mélyen hiszem.
Gondolj apádra és anyádra, gondolj a történetedre – akármilyen is legyen ez a történet; örömmel és boldogsággal teli, vagy fájdalommal, és szégyennel terhelt. És halld újra Istennek veled való történetét úgy, mintha a zsoltáros helyetted imádkozna:
„Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy;csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt.Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam,mintha a föld mélyén képződtem volna.Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva,a napok is, amelyeket nekem szántál,bár még egy sem volt meg belőlük.”
Van fogalmad arról, hogyan ismert téged Isten? Van fogalmad arról, mennyire szeret? Van fogalmad arról, milyen gondoskodva formált? Érted ennek a jelentőségét? Látod, hogyan írja át az Úr veled való története, amely már az anyaméhben, sőt, azelőtt ott volt előtte, a szüleid veled való történetét; hogyan írják át Istenben elrejtett kezdeteid a szüleiddel való kezdeteidet? Amennyiben szeretetben fogantál, előre elgondoltak, örömmel vártak és akartak, Isten elmélyíti ezt: ő még sokkal inkább így volt veled. Az Úr az üdvösségedre nézve is megtette ezt. Amennyiben az a történeted, hogy nem akartak, hordozod a szívedben, hogy „véletlen vagy”, megkaptad utána is, hogy baleset… Isten nem ezt gondolta, és Isten cselekedett veled és benned, mert ő ismert, ő akart, ő formált, ő alkotott. Sőt, ő már akkor kiválasztott téged magának a Krisztusban, amikor te még sehol sem voltál.
Látod Isten kiválasztásának mélységét, Jézus Krisztus evangéliumának kimondhatatlan gazdagságát? Kérlek, vedd el, öleld magadhoz, fogadd magadba… Engedd, hogy az Ige és a Lélek által most megtegye ezt veled. Tárd ki a szíved, és mivel ő választott téged, válasszad ma őt! Azért, hogy együtt „magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában.” ÁMEN!
Lovas András

Egyetlen mondat, 202 szó - az eredeti görög szövegben. Sok… Ha emlékezni szeretnénk rá, miután hallottuk, ha meg akarjuk érteni első hallásra, valószínű, hogy csalódni fogunk. Miért ez a hatalmas sokszorosan összetett mondat, amelyről van, aki azt gondolja, hogy szörnyszülött, és van, aki pedig a korabeli görög irodalom (azon belül az ázsiai epideiktikus retorika, lsd. Witherington, The Letters to Philemon, the Colossians, and the Ephesians, Eerdmans, 2007.) egyik csúcsteljesítményét látja benne? Ha át tudnánk adni magunkat Pál apostol kitörő Isten-magasztalása sodrásának – különösen az eredeti nyelven - éreznénk, hogy ez a mondat nem körülményes, túlbonyolított teológiai fejtegetés, hanem különleges szóáradat. Nem rossz értelemben vett szóáradat, hanem olyan, ami a forma és tartalom összekapcsolásából fakad. Az apostol azért áldja Istent, hogy „megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban.” Az a minden, az a hihetetlen gazdagság, amire ez mutat, az a hála, az a csodálat, az az öröm, ami feltárul Pál szívéből, ezt a formát igényli magának, és ugyanezt a csodálatot és imádatot hivatott létrehívni a hallgatók szívében (a leveleket felolvasták a gyülekezetekben).
Ezekkel a ma olvasott sorokkal az Efézusi levél tanulmányozásába kezdünk. Az Efézusi levél, hangsúlyozza John Stott, az egyházról szóló örömhír. (Stott, God’s New Society, The Message to the Ephesians, IVP. 1979. 9.) Elénk tárja Isten örök tervét abban, ahogy egy új közösséget, egy új társadalmat teremt Jézus Krisztus által. Mindezek fényében az Efézusi levélről szóló igehirdetés sorozat címe „A felnőtt gyülekezet” lesz, és ennek fényében újra és újra az egyház, ill. a magunk gyülekezete oldaláról vizsgáljuk, amit az apostol tanít.
Szükséges még egy megjegyzést tennünk. Vajon hogyan foglalkozhatunk mi az egyházzal, a magunk gyülekezetével egy olyan korban, amikor körülöttünk minden inog és reng? Amikor a szomszédos Ukrajna polgárháború szélére sodródik, amikor videókat láthatunk arról, hogy mesterlövészek egyenként „szedik le” áldozataikat, amikor a héten megjelenik egy ENSZ jelentés arról, hogy az Észak-Koreai rendszer borzalmasabb, mint a világ gondolta volna – akkor hogyan nyithatjuk mi ki a Bibliát, és hogyan csukhatjuk be a szemünket arra, ami a világban történik? Most csak utalok arra, amiről lesz szó a későbbiekben, hogy az evangélium nem csak személyes, lelki, belső megoldás, hanem Isten az evangéliumban, Jézus Krisztusban jelenti ki a történelem titkát, értelmét, benne viszi azt véghez („Krisztusban egybefoglal mindeneket”), és mindebben részes az egyház, Isten megváltott népe (vö. 3.10). Abban, ahogy Isten Krisztusban a célja felé vezeti az egész világot, ahogy minden politikai és lelki-szellemi erő felett megmutatja hatalmát és bölcsességét, Isten szerepet szán az egyháznak.
Ennek a különös bevezető imádságnak, áldásmondásnak az első mondatával (v.3) foglalkozunk ma: mit jelent, hogy Isten megáldott minket minden lelki áldással? Mi az egyház, milyen az egyház, sőt, kik vagyunk mi ennek a fényében? (A következő 3 alkalommal részletesen is kifejtjük ezt az egész szakasz alapján). Először lássuk, hogy kicsoda Isten, másodszor, milyen áldásokkal ajándékozott meg, harmadszor, hogy mire hív ez bennünket ma.
I. Isten, aki megáld
Hogyan gondolkodjunk magunkról, hogyan lássuk magunkat, hogyan látnak bennünket, mint egyházat? Gondolj a mindennapi, hétköznapi valóságra! Milyen történeteink vannak csak ezen a héten? Szomorúak vagy örömmel teliek? Olyan események, amelyekben saját engedetlenségünk, esetleg képmutatásunk jelenik meg előttünk, amikor magunkban is csalódtunk? Olyan pillanatok, győzelmek, amikor megéltük azt, amire elhívást kaptunk? Mit láttál más emberekben, gyülekezeti tagokban, házicsoportokban? Gyönyörűséget, Krisztus visszatükröződő szépségét? Fáradtságot, kicsinyességet, viszályt, bosszúságot? Hogyan látod a gyülekezetet ebben a pillanatban, amikor istentiszteleten vagyunk együtt, akár vendég vagy, esetleg még nem keresztény, akár régóta ide tartozol? Azt látod, és azon bosszankodsz, hogy megint mennyien késtek? Esetleg hamis az ének? Rosszul vagy éppen túl jól öltözöttek az emberek? Fiatalok vagy idősek? Kellemes benyomást keltenek, megnyerőek, vagy éppen taszítanak? Beszélgetnél velük, vagy inkább elkerülnéd őket, vagy válogatnál közülük? Kitör belőlünk a csodálat és az ámulat, amikor magunkra vagy egymásra nézünk? Legyünk őszinték, elsőre nem valószínű. Mindez így van – ilyen egy emberi közösség. Ezért olyan fontos, hogy Pállal együtt mi is felemeljük a tekintetünket: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja…” Amikor az egyházról fog beszélni, nem a nyavalyákkal kezdi. Lesz szó minderről a levélben, de ő Istennel kezdi. És nem azért, mert nem tudja, vagy nem akarja látni, kikből áll valójában a gyülekezet, hanem azért, mert tudja a sokkal nagyobb valóságot és titkot: ezt a közösséget Isten határozza meg. Istené, őbenne kezdődik, benne él, és egyedül általa, rajta keresztül érthetjük meg. Minden igaz, amit látunk magunkból, amit elmondhatnak rólunk, amilyenek vagyunk – de van egy mindent megelőző igazság, amit mások nem láthatnak, mi pedig gyakran elfelejtünk: Isten. A felnőtt gyülekezet az, amely tudatában van ennek a hatalmas titoknak és csodának. Nemcsak magát látja… hanem Istent. Amikor magunkra nézünk, amikor egymásra nézünk; hétköznap és vasárnap, sokkal többről van szó, mint ami látható: Isten. Istené vagyok, Istené a másik; Istenhez tartozunk együtt. Ez az első valóság!
Térjünk hát rá arra, hogy mit mond erről az Istenről, aki bennünket definiál, akivel kezdődik az egyház, a gyülekezetünk, a közösségünk. „Áldott … aki megáldott  minket…” Isten az, aki megáld. Ez lehet egy igen közönséges és érdektelen kijelentés – „Isten az, aki megáld, ki más?” - de lehet egy bennünket igen mélyen megszólító igazság is. A különbség annyi, hogy ezt, mint Istenről szóló információt halljuk, vagy mint egy olyan igazságot, ami megváltoztatja azt, ahogyan magunkról és a világról gondolkozunk, valamint ahogy élünk. Ha van Isten, ha létezik egy teremtő, fenntartó, az jó (vagy van, akinek nem jó, vagy mindegy). De ha ez az Isten alapvetően azzal fordul hozzánk, hogy megáldjon, ha az egész lényét az határozza meg, ha annak a fényében cselekszik, hogy az emberiséget megajándékozza, az hatalmas. És nézzétek, milyen kifejezéseket használ Pál, amikor elmondja, mi mindent tett Isten velünk, értünk: „akarata és tetszése szerint” (v.5); „mert úgy tetszett neki” (v. 9); „aki mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik” (v.11). Mindazt, amivel megáld, jótetszéséből, jószándékából, kegyelméből, saját elhatározása szerint teszi. Az áldások minden áradata abból fakad, hogy ez neki így tetszett. Semmi nem szól rólunk, hogy mi ezt megérdemeltük volna, vagy megvásároltuk volna, vagy kikényszerítettük volna, vagy valamilyen ok miatt ő kényszer alatt cselekedett volna irántunk. Teljes szabadságában, teljes gazdagságával, felelőssége teljes tudatában és értelme maximális birtokában megáld.
A héten a városban odalépett hozzám egy fiatalember, és – miközben szinte meg sem álltam - megkérdezte, hogy adhat-e egy pozitív üzenetet. Futtában mondtam, hogy igen, és a kezembe nyomott egy pici papírdarabkát. Ez volt ráírva: „Legyél boldog, egészséges és legyen örömteli az Életed! J” Elolvastam, zsebre vágtam, siettem tovább. Majd eszembe jutott: nem ilyen, ahogy Isten megáld minket? Feltűnik, látszólag a semmiből, és megajándékoz. Nem kértem, nem tettem érte semmit, nem vártam – egyszer csak elért.
Isten az, aki áldást mond, aki áldást ad. Így találkozunk vele már a teremtés történetben, amint megáldja az embert, életet ad, életet fakaszt, mond és tesz, ez az áldás. Majd elhívja Ábrahámot, amikor a világ elszakad tőle, hogy megáldja őt, és a tőle származó népet, hogy azok is áldássá legyenek más népek számára. Ez Isten alapvető hozzáállása az emberhez és világhoz, mindent ez irányít. Persze, van, amikor haragszik, és van, amikor ítél és elvesz, de mindez annak az összefüggésében történik, hogy akiket megáldott, azok nem engedelmeskednek neki, és nem áldást hordoznak és adnak tovább, hanem nyomorúságot, halált és pusztulást.
Ha igazán bele akarsz látni abba, hogy milyen ez az Isten, akiről Pál azt mondja, hogy Jézus Krisztus Istene és Atyja, akkor ezt abban a történetben látod meg, amit Jézus az apáról és két fiáról mond el. A világ egyik legszebb története egy apáról szól, aki szereti, mindvégig szereti a fiait. Bár a fiatal fiú kérése – hogy adja neki a vagyon rá eső részét - azonos azzal, hogy „nem bírom megvárni az örökléssel, hogy végre meghalj már”, elengedi, és még ekkor, ezután is szereti. Amikor a fiú hazajön rongyosan és nyomorultan, az apa elé szalad, megöleli, majd minden „áldását” reá önti. Miközben pedig az idős fiú, irigységből és „jósága” – inkább önigazsága! – rabságában a nagy ünnepléstől távol maradva csikorgatja a fogát, az apa kérleli, hogy jöjjön be. Miért? Hogy megáldja, hogy együtt örüljenek, együtt örüljön a család, mint Isten népe. Ilyen az Isten, aki megáld – ismered őt a szívedben?
Isten az, aki mindenek előtt és mindenek felett áldást akar adni, és ez az Isten, aki meghatározza azt, kik vagyunk, mint az ő gyülekezete. Lássuk, mit mond erről az apostol!
II. A közösség, amely áldott
Kik vagyunk? „Megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban.” Pál azt mondja, hogy az egyház Isten minden lelki áldásának a hordozója. Nem lesz, hanem a jelenben az, hiszen az apostol egyértelműen múlt időről beszél: megáldott minket minden lelki áldásával.
Ez felfoghatatlan állítás. Isten megáldott minket minden lelki áldásával a Krisztusban. Itt különösen a „minden” szót kell hangsúlyoznunk. Feltételezem, hogy többen azt mondanák, hogy Isten megáldott – valamennyire. De teljesen, totálisan, úgy hogy jobban nem is tehette volna… erős kérdés, nem? Adhatott volna egy kicsit többet is; jobb munkát, nyugodtabb családot, több értelmet vagy más képességet, szebb külsőt, biztosabb hitet, stabilabb személyiséget, több akaraterőt… Megáldott Isten, igaz, de olyan korlátozottnak tűnik ez, ha magamra nézek, ha magunkra nézünk. Ezért fontos, hogy egy kicsit a mélyére ássunk Pál kijelentésének.
„Megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban.” A „lelki” nem azt jelenti, hogy kizárólag a lelkünket, bensőnket érintené, hanem arra mutat, hogy a Szentlélektől fakadnak ezek az áldások. És mindjárt tegyük hozzá a másik, igen fontos, kitételt: a Krisztusban. Az Atya megáldott a Krisztusban minden áldással, ami a Szentlélektől, a mennyeiek, láthatatlanok világából fakad. Ez pedig nem korlátozó kijelentés (azaz, mivel lelki és Krisztusban való, ezért nem teljes), hanem a lehető legteljesebb kiteljesítése, kitágítása annak, amivel Isten megáldhat és meg is áldott. Ezeket sorolja az apostol: kiválasztott magának, fiaivá fogadott, megváltott, bűnbocsánatot adott, megismertette a történelem titkát, örököseivé tett, eljegyzett és elpecsételt Szentlelkével – mindezt Krisztusban. Krisztusban, őbenne, általa – ismétlődik újra és újra. Mi ennek a jelentősége?
Minden! Mert mit jelent a „Krisztusban”? Nem csak azt, hogy Jézus Krisztuson keresztül, Jézus, mint közbenjáró által áld meg az Atya, de úgy, hogy Jézus csak egy külső csatorna, vagy forrás marad. Ennél sokkal többről, sokkal dicsőségesebb valóságról van szó, tudniillik arról, hogy mi kerülünk a Krisztusba. Titokzatos, valóságos egyesülés a Szentlélek által, amely részesít bennünket a Krisztusban adott, Krisztusban elérhető minden áldásban. Jézus Krisztus áldásaiban akkor részesülünk, ha ő a miénk lesz és bennünk fog lakozni, azaz ha belé oltatunk és őbenne leszünk. Ez a Szentlélek munkája, aki a „gyökere és magja bennünk a mennyei életnek.” Sőt, ez annyira igaz, hogy Krisztus „csakis a Szentlélek által egyesül velünk.” (Kálvin János) Gondold végig! Isten mindent odaadott az ő Fiában, Krisztusban; többet nem adhatott, mint hogy életét adta értünk, mindazért, amiért olyan kitörő áradattal ad hálát az apostol. Nem lehet ennél több, nincs ennél több áldás, nem tartott meg semmit Isten magának, hogy majd az igazán beavatottak kapjanak még titokban egy kis pluszt. Ugyanakkor, abban a pillanatban, hogy belép valaki ebbe a titokzatos, Krisztussal való közösségbe, minden lelki áldás az övé. Közösen, minden lelki áldás a miénk. Nem lehet, hogy ne legyen a miénk, hiszen Krisztusban ott van, adatott, és mi részesültünk, eggyé lettünk Krisztussal. Akkor hol hibádzik ez a tapasztalatunkkal? Miért érezzük olyan „korlátozottnak” ezt az áldást?
         Különbséget kell tennünk az objektív isteni igazság és az ebből megtapasztalt, átélt, pillanatnyilag érzett szubjektív tapasztalat között. A „minden lelki áldással megáldott” közösség élete e két pólus között zajlik. Krisztusban, objektíven, jogszerűen, minden áldás a miénk, és – amint majd a részletes kifejtésénél látni fogjuk – ezeknél nincs több. Elárasztott minket Isten áldása a Krisztusban, ahogy elárasztotta az apa szeretete a rongyokban visszatérő fiút Jézus példázatában. Ugyanakkor gyakran ennek a kincsnek, gazdagságnak csak töredékét éljük és tapasztaljuk meg. Nem az a keresztyénség tehát, hogy csak hidd az objektív igazságot, és semmiképpen ne keresd, ne várd, ne értékeld a szubjektív tapasztalatot. De nem is az, hogy annyi a valóság, amit szubjektíven éppen megélsz. Látod, milyen dicsőséges és hatalmas az evangélium igazsága? Függetlenül attól, amit eddig átéltél, vagy éppen átélsz, Isten a mennyei világának minden lelki áldásával megáldott minket a Krisztusban. Minden a tiéd; a kiválasztás, az elhívás, a fiúság, a megváltás, a bűnbocsánat, az üdvösség öröksége, a téged eljegyző és elpecsételő Szentlélek… mind, mind a tiéd, jogszerűen, valóságosan, lelkiképpen, és – bár csak rész szerint, korlátozottan – tapasztalatban.
III. Mire hív mindez bennünket?
Mire hív minket az ige, ha mindez igaz, ha valóban az a közösség vagyunk – minden látható valóságunkkal (nyavalyánkkal) együtt – akit Isten megáldott minden lelki áldással a Krisztusban? Három választ fogalmazok meg; egyet a még nem keresztényeknek; egyet a személyes megtapasztalással kapcsolatban; egyet pedig a gyülekezeti, közösségi oldalról nézve.
Azoknak, akik még nem vallják magukat kereszténynek, vagy bizonytalanok ezzel kapcsolatban, fontos látniuk, hogy a Biblia úgy beszél az emberről, hogy vagy „Ádámban” vagy „Krisztusban” vagyunk. Ami azt jelenti, hogy az első ember, Ádám engedetlensége Istennel szemben mindannyiunké, amint ennek következménye is. Minden ember ott volt Ádámban, sőt, Ádámban van abban az értelemben, hogy Istentől elszakadva bűn és halál alá vetve él. A jó hír, amiről ma hallottunk, hogy „ha annak az egynek a vétke miatt sokan haltak meg, az Isten kegyelme és ajándéka még bőségesebben kiáradt az egy ember, a Jézus Krisztus kegyelme által sokakra.” (Róm. 5.15) Tehát vagy Ádámban vagyunk, vagy Krisztusban; és a jó hír az, hogy lehetsz ma Krisztusban. Ez azonban nem valamiféle hosszú fejlődés eredménye; nem úgy van, hogy majd egyszer elég jó leszel ahhoz, vagy eléggé úgy fogod magad érezni, hogy kimondjad, most már Krisztusban vagyok. Sőt, éppen amikor teljesen elveszettnek találod magad, és semmi esélyét nem látod annak, hogy közel lennél Istenhez, ragyog rád Isten kegyelme. Fogadd el hittel, hogy Jézus érted is eljött, helyezd belé a bizalmad, az életed. Légy Krisztusban!
Számos oka lehet annak, hogy akik megörökölték Isten minden lelki áldását a Krisztusban, mégis erősen korlátozottan élik azt meg a szubjektív tapasztalatban. Két dolgot szeretnék ma néven nevezni, amelyekről az elmúlt időszakban gondolkozom gyülekezetünkkel kapcsolatban, az egyik a visszarendeződés, a másik az elakadás. Mind a kettő olyan lelki törvényszerűség, amellyel tisztában kell lennie Isten gyermekeinek. Visszarendeződés alatt az értem (és azt látom lelkipásztorként), hogy sokan vannak, akik életük egy-egy pontján, akár a megtérésükkor, akár később egy-egy különösebb alkalommal, nagyon mélyen átélik annak a bizonyos „minden lelki áldásnak” a valóságát. Amikor szárnyalsz, és teljes szívvel el tudod mondani, hogy ennél nincs több, nincs csodálatosabb, mindenen átragyog Isten szeretete, Jézus Krisztus kegyelme. a Szentlélek jelenléte. De amint távolodsz ettől az eseménytől, ez a szubjektív tapasztalat elkezd halványulni, meg-megkopik a fénye, és végül egészen a másik oldalra kerülhetsz. Idővel nemcsak a szubjektív tapasztalás gyengül meg, hanem ezzel együtt az életed is elkezd visszarendeződni (az volt a különleges, ha nem jöttél istentiszteletre, most már az, ha igen; lerendezted a párkapcsolat kérdését, idővel visszasodródtál ebbe, stb). A visszarendeződésnek ellenszere: ismerd fel, öleld magadhoz hittel, kapaszkodj bele mindabba az objektív igazsága, lelki áldásba, amiről ma hallottunk. Ott van, elérhető, hit által meg kell ragadni!
Az elakadás is lelki törvényszerűség, amely alatt azt értem, hogy sokan azért távolodnak el a lelki áldások szubjektív tapasztalásától, mert az Istennel való kapcsolatuk egy ponton elakadt. Elindultál egy úton, és eljutottál egy olyan pontig, ahol nem akarsz tovább menni. Van valami az életedben, amelyről tudod, hogy Isten beszélni akar veled, ahol tudod, hogy Jézus szeretne mélyebb megtérésre, szabadulásra, gyógyulásra hívni, a Szentlélek meg noszogat, mert újra és újra felhozná azt – te bezárod az ajtót. Szeretnél más területen növekedni, közel kerülni Istenhez, megélni a minden lelki áldások valóságát, de ez addig nehezen fog történni, amíg te nem adod meg magadat az Úrnak. És miért nem? Félsz a fájdalomtól, rettegsz, hogy mi lesz, ha elvétetik tőled az, amiben Isten megítélt; semmiképpen nem akarod megfizetni a változás árát? Miért ragaszkodik az ember a régihez, a rongyaihoz, a felhalmozott szeméthez, amikor ott van neki Krisztusban minden lelki áldás? Hidd el, akármilyen ijesztő is belegondolni, hogy tovább mész az úton, Krisztus mindarra, amit féltesz, bőségesen több, mint elég! Meddig vársz, meddig nyavalyogsz, meddig szenvedsz még?
Végül a keresztyén közösségről. Ha valóban az a közösség vagyunk – minden látható valóságunkkal együtt – akit Isten megáldott minden lelki áldással a Krisztusban, akkor ennek megéléséhez, az objektív valóság hit általi megragadásához és a szubjektív átéléshez egyaránt szükségünk van egymásra. Ha korábban azt mondtuk, legyél Krisztusban, most azt mondom, légy a gyülekezetben, kapcsolódj be a közösségbe! A „minden lelki áldás” a közösségnek adatott, és a szubjektív megtapasztalás meggyengülése miatt szükségünk van azokra, akik jelenlétükkel, arcuk ragyogásával, együttérző könnyeikkel, bátorító vagy intő szavaikkal, velünk mondott imádságaikkal újra és újra szembesítenek azzal, hogy mi minden a miénk Krisztusban. Ugyanígy szükségük van másoknak is a te jelenlétedre, a te szavaidra, a te imádságaidra. Megfordult már benned, hogy elmész a házicsoportba nem magadért? (Vagy ez csak a vezető dolga?) Szoktál arra gondolni, hogy az istentiszteleten nem csak magamért vagyok („én mit kapok?”), hanem az Úrért és a testvéreimért is? Erről sok mondanivalóm lenne még, de ma elég ennyi: ragadd meg közösséget, mert Isten használja azt abban, ahogy áldásait rád árasztja!
Áldások özönében… amit az apostol szavai kifejeznek, az csak halvány fénye azoknak az áldásoknak, amivel Isten megáldott bennünket a Krisztusban. Mondjuk hát együtt: „Áldott, a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja”! Ámen!
Lovas András

Mit kezdjünk a kísértéssel? A héten a következő feliratot olvastam egy bolt bejáratán: „A csábítást, mint tudjuk, csak egyféleképpen lehet legyőzni, ha engedünk neki… tegyen hát egy sétát nálunk, és engedjen a csábításnak.” Népszerű bölcsesség, de Jézus mást tett. Persze ehhez értenünk kell a kísértés lényegét. A kérdés nem az, hogy bemegyek-e ebbe az (egyébként nagyon vonzó ázsiai fűszereket és ételeket árusító) boltba, és elköltök-e egy csomó pénzt arra, amire nem terveztem. A kérdés az, hogy ha ezt megteszem, akkor például elköltöm-e azt a pénzt, amiből a feleségemnek terveztem ajándékot venni; vagy lekések egy fontos találkozást, ahol számítanak rám - és ezzel a pillanatnyi jóért egy sokkal fontosabb, nagyobb értéket veszítek el. Ez a kísértés lényege, és így kell látnunk azt Jézus életében is, és a magunkéban is. Jézusra, megkeresztelésekor, leszállt Isten Szentlelke, és hallotta, amint az Atya azt mondja neki: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” (Mt. 3.17). Ez a megerősítés, a felhatalmazás, hogy elvégezze azt a küldetést, amire e világba jött. Mielőtt azonban elkezdődne nyilvános küldetése, egy próbát kell kiállnia pusztában. A kísértés ebben a történetben értelmezendő, és a tétje nem más, mint az, hogy az ördög eltérítse őt attól, hogy mint Isten engedelmes gyermeke, az Atyában bízva, neki engedelmeskedve betöltse a küldetését. Nem az a kérdés, hogy eszik-e a pusztában, hanem hogy megmarad-e az Atya iránti bizalomban, és betölti-e a küldetését. Nem az a kérdés, hogy megőrzi-e őt az Atya akkor, amikor élete veszélybe kerül, hanem az, hogy ő akarja-e próbára tenni Istent azzal, hogy leugrik a templomról, és mintegy hősként saját kezébe veszi küldetését. Hasonlóan, azok számára, akik keresztyénként Isten gyermekeinek vallják magukat, és tudják, hogy Istennek története, terve van az életükkel, a kísértés tétje nem pusztán a morális bukás, hanem az Úrral való közösségük megtörése, és ezáltal a vele való együttműködésük veszélybe sodródása.
Egy másik bevezető megjegyzést szükséges még tennem a korábban elhangzottak fényében. Jézus kísértése és a mi kísértésünk, valamint Jézus győzelme és a mi győzelmünk kettős párhuzamban áll. Egyrészt, amikor Jézus megkísértetik, éppen a ránk vonatkozó küldetés miatt fontos látnunk, hogy az ördög ellenünk, a megváltás ellen harcol, Jézus győzelme meg értünk, a megváltásunkért történik. Ahogy Isten népe, Isten gyermeke, Izrael kudarcot vallott egykor a pusztai vándorlás idején, úgy győz most Isten igaz és tökéletes gyermeke Jézus, értük és értünk. A másik párhuzam abból fakad, hogy Jézus ugyanolyan valóságos ember, mint mi, bár ő bűntelen és tökéletes. Ezzel együtt, ahogy az ördög őt kísérti, úgy támad bennünket is; valamint ahogy Jézus harcol, az tanít minket is, akik megváltottjai vagyunk, hogy hogyan kell harcolni az ördög és a bűn ellen.
A harmadik kísértés a hatalom kísértése. Lássuk Jézust, aki hozzánk hasonlóan megkísértetett, és aki győzelmet aratott, hogy vele együtt mi is győzzünk, és a hatalom kérdése helyére kerüljön az életünkben.
I. Jézus kísértése és a mi kísértésünk
„Majd magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, és ezt mondta neki: ’Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem.’” Nyilvánvaló, hogy ez a kísértés is – az előzőhöz hasonlóan – Jézus képzeletében játszódik le, mintegy látomásszerűen. (Ez utóbbi Kálvin János kifejezése, Evangéliumi Harmónia I., 146; a képzelet szerepéről a kísértésben lsd. az előző igehirdetést.) Amiben azonban eltér az előző két próbától, az a Sátán nyílt, direkt és totális támadása: „ha leborulva imádsz engem.”  Eddig alattomos módon közelített. „Ha Isten Fia vagy, mondd ezeknek a köveknek, hogy változzanak kenyérré” – meg tudod tenni, próbáld ki, enyhítsd az éhséged. „Ha Isten Fia vagy, ugorj le a templom párkányáról, Isten megígérte, hogy megőriz…” – ez is alattomos, de már súlyosabbnak tűnik a tét. De a harmadik kísértés totális: mindent neked adok, minden hatalmat, minden dicsőséget, minden gazdagságot – ha leborulsz előtte és imádsz engem. Ebben semmi szemérmesség, semmi alattomosság, semmi rejtőzködés nincs. Totális, nyílt színi támadás Jézussal szemben. Talán belátta az ördög, hogy az alattomos kísértés nem vezet célra? Talán azt gondolta, hogy ha Jézus két kísértést visszavert, meggyengült annyira, hogy egy harmadik, elsöprő erejű támadást már biztosan nem véd ki? Lehet…
Miért kísértés a hatalom és dicsőség Jézus számára? Értenünk kell, hogy Jézus azért jött, hogy övé legyen minden hatalom a világban. Az ördög, jogtalanul, hatalmat vett az ember felett és a világ felett. Jézus azonban az, aki mint Isten Fia, arra kapott megbízást és felhatalmazást, hogy Isten hatalmát a teremtett világ felett helyreállítsa. Amikor lepereg előtte a világ minden országa, hatalma, dicsősége, akkor azt látja, aminek ő a jogos örököse. Ami az ő Atyjáé, amit egy betolakodó, egy bitorló elrabolt, de ami az övé lesz. A kérdés az, hogy hogyan? Ha csak azt látja, hogy mindez egy napon az övé lesz, ha csak a hatalmat akarja, még meg is inoghat. Nem kell megharcolni a kemény harcot az ördöggel, azt a harcot, ami az életébe fog kerülni. Egy gyors kompromisszummal most az övé lehet mindaz, ami jogszerűen az övé. „Ha leborulva imádsz engem…” – csak ennyi. Ha elfelejted azt, aki azt mondta: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” Ha ezt elfelejted, ha ettől a hangtól – olyan bizonytalan ebben a pillanatban, nem? Tényleg úgy volt? – elfordulsz, akkor betöltöd a küldetésed, és minden a tiéd lesz. – A kísértés csak ennyi: kinek az akaratát választja Jézus? Kinek a hangjára figyel? Amint egykor az Éden kertben, az első emberpár esetében. Minden a tiétek lesz, minden ismeret, minden hatalom, minden bölcsesség, ha rám hallgattok, sziszeg a kígyó…
Mi a hatalom kísértése a számunkra? Ahhoz, hogy ezt megértsük, három dolgot kell magunk előtt tartanunk. Az első, hogy a hatalom vagy rombolja, vagy élteti a kapcsolatokat körülöttünk. Richard Foster írja a romboló hatalomról: „A hatalom, amely rombol, felemelkedést követel; totális kontrollt követel. Lerombolja a kapcsolatokat, lerombolja a bizalmat, elpusztítja a párbeszédet, megszünteti az őszinteséget. És ez igaz akkor, ha az emberiség történelmének makrokozmoszára tekintünk, éppen úgy, mint amikor személyes történetünk mikrokozmosza van előttünk.” (Foster: Money, Sex and Power, 175) A hatalom tehát a kapcsolatokat érinti, vagy életet adó, vagy romboló módon. A hatalom vagy tönkreteszi a kapcsolatokat, vagy élteti a másik embert. A második, amit szem előtt kell tartanunk, hogy mindannyiunknak van hatalma, ha úgy tetszik, befolyása, hatása más emberek felett. A családunkban, a munkánkban, az egyéb informális kapcsolatokban (barátság, együttjárás) valamiféle hatalommal bírunk. Amikor a hatalom kísértéséről beszélünk, kevesen mondhatják, hogy ez engem nem érint – mindjárt látni fogjuk. A harmadik, amit meg kell jegyeznünk, hogy a legtöbbünk számára a hatalom kísértése nem a támadásnak abban a nyílt és totális formájában jelenik meg, mint amivel Jézus találta magát szembe a pusztában. Azaz ha most azt mondod, hogy soha meg nem fordult a fejedben, hogy az egész világ gazdagságát és dicsőségét magadnak kívánd, valamint soha meg sem legyintett annak a szele, hogy leborulj az ördög előtt és imádd őt (már ha egyáltalán hiszel abban, hogy létezik), ez nem jelenti azt, hogy semmi gondod a hatalommal. Azért, mert esetleg van bennünk egy csepp józanság, és nem akarunk abszolút hatalmat (mint amit az Sátán Jézusnak kínál), még nem vagyunk védve a relatív hatalom kísértésével szemben. A hatalom kísértése számunkra leggyakrabban alattomos, rejtett, de annál valóságosabb. Próbáljunk ehhez közelebb kerülni.
Tegyük fel magunknak a kérdés: Milyen hatalomra, dicsőségre, vagy gazdagságra vágyik a szívünk? Mire használjuk a meglévő befolyást, és mit tennénk, ha több lenne? – Talán vannak, akikben világos válasz van ezekre a kérdésekre, de azt hiszem, sokan nem tudnak ezekre a kérdésekre válaszolni. Honnan tudhatjuk, hogy problémánk van a hatalommal?
Amikor lelkipásztorként kiállok egy gyülekezet elé, és azt mondom, így szól az Úr, és a szavaimnak súlya van, az hatalom. Amikor ezt megköszönik, amikor ezért szeretetet sugároznak felém, amikor ebből kifolyólag dicsőség fénye vetül rám, az hatalom. És ha csak egy percig is elhittem, hogy ez én vagyok, ha azt gondolom és érzem, hogy ettől vagyok, aki vagyok, és csak egy pillanatig is élni akarok ebből a szeretetből vagy dicsőségből, akkor szembe találtam magam az ördöggel, a hatalom kísértésével. Amikor egy lelkipásztor istentelenül használja ezt a hatalmat, és emberek felett uralkodik, kontrollálja és megfélemlíti őket Isten nevében – az romboló hatalom. (és van, aki tudja, mennyire pusztító ez) Amikor apaként mondok dolgokat a gyermekeimnek, és nem bölcsen és szeretettel fegyelmezek vagy bátorítok, hanem idegesen, fáradtan, bosszúsan kritizálok vagy élesen beszélek – és a feleségem azt mondja, hogy nem tudod, milyen súlya van a szavaidnak – az hatalom a magam érdekében. Amikor egy férj akár néma, szótlan elvárások kifejezésével uralkodik a feleségén, akinek mindent úgy kell tennie, ahogy azt ő elvárja – miért is? – a dicsőségéért, a kényelméért? – az hatalom. Kőkeményen ki vannak jelölve körülötted a házastársad határai – és nem adsz életet, szabadságot. De visszafelé is igaz, hiszen tudni kell, hogy a házastársaknak hatalmuk van egymás felett, a szó, amit egymásnak mondanak, egymásról mondanak, hihetetlenül súlyos. Amikor visszatérően kritizálod és becsmérled a férjedet, amikor nem bízol benne, amikor elégedetlen vagy, és szíved mélyén lenézed őt… az hatalom, nem építő, hanem romboló hatalom, mert számít, amit mondasz, amit gondolsz. Ha a munkahelyeden vezetőként félelemben tartasz embereket, ha azok nem mernek előtted őszintén beszélni, ha megfagy körülötted a levegő, és talán még tetszik is neked – az hatalom. Amikor információkat szerzel és gyűjtesz a munkatársaidról, a főnöködről, hogy ezáltal kézben tarts dolgokat, hogy ezzel sakkban tarts embereket – az a hatalomról szól. Gondold végig, mi történik körülötted, a kapcsolataidban? Mit élnek meg az emberek belőlünk? Uralkodsz, használod az embereket – kényelem fenntartására, még több hatalom, dicsőség, vagy gazdagság megszerzésére? Kontrollálsz, és másokat az ellenőrzésed alatt tartasz? Dühkitöréseid vannak, ha nem az történik, amit te akarsz? Ahelyett, hogy élnének, felnövekednének, erőt kapnának melletted mások, megnyomorodnak? Szabadok-e melletted az emberek? Manipulálsz? Aki nem tud nyíltan élni a hatalomvággyal, gyakran manipulál; hátulról, elkerülő úton próbálja meg az akaratát átvinni a másik emberre. Újra és újra tanúja vagyok annak, ahogy asszonyok manipulálják a férjüket… Játszmáztok, meccseztek, harcban álltok, mert mindenki a magáét akarja.
„Majd magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, és ezt mondta neki: ’Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem.’” Ez a hatalom kísértése. Mindannyiunknak problémája van a hatalommal. Miért? Azért, mert az első emberpárnak problémája volt a hatalommal, elbukott a hatalom kísértésében. Gondold végig. Isten mindent nekik adott az egész világon: uralkodjatok, szaporodjatok, sokasodjatok. De ahelyett, hogy Isten gyermekeiként Istennek engedelmeskedtek volna, ők többet akartak, több hatalmat, több ismeretet, több dicsőséget. Ez a hatalom kísértése. És miért kellett még több? Mert megjelent az ördög, és azt mondta, ez nem elég. És rávette őket, hogy a több hatalom érdekében legyenek függetlenek Istentől. És ezért minden hatalom, ami Istentől elszakítva létezik, romboló és valahol ördögi. Ezzel kísérti az ördög most újra Isten gyermekét, Isten Fiát, Jézust. Tiéd minden hatalom, csak borulj le előttem (mert én akarok minden hatalmat). Hogyan áll meg Jézus?
II. Jézus győzelme és a mi győzelmünk
Meglepő módon amilyen elsöprő erejű támadást intéz a Sátán Jézus ellen, olyan keményen parancsol Jézus neki: „Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Mi a válasz, mi kulcs, mi a győzelem titka a hatalom kísértésével szemben? Isten kizárólagos imádata és szolgálata.
Jézus megint Isten igéjével válaszol, amint ezt korábban is láttuk. A párhuzam itt is áll Izrael pusztai vándorlása és megpróbálása, valamint Isten Fia pusztai megkísértése között. Jézus az Ószövetség azon részéből idéz, ahol Isten elmondja népének, hogy amint bemennek Kánaánba, az ígéret földjére, a bőségbe, a gazdagságba, ne feledkezzenek meg róla, egyedül őt tiszteljék, egyedül őt imádják, és csak őt szolgálják. Persze nem így lett… a hatalom kísértése elmosta őket. Jézus azonban engedelmeskedik. Hiába azért jött, hogy övé legyen minden hatalom és minden dicsőség, hiába adja ezt elé az ördög e nyílt felkínálkozásban, Jézus azt mondja: a legfontosabb, az egyetlen, ami számít az, hogy a szívem, a lényem, a hűségem kizárólagosan és teljesen az Úré legyen. „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Ez azt jelenti, hogy Jézusnak nincs semmi hatalma, semmi dicsősége, ami Istentől független lenne. Miért? Mert ha az Urat, Istenét imádja, és csak őt szolgálja, akkor nincs független hatalma. Sőt, így tanít imádkozni is: „Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség.” Nem akar hatalmat, fejet hajt, engedelmes, gyermek. Ez az Isten-magasztalás, Isten-szolgálat, Isten-imádat a válasz a hatalom kísértésére.      De hát milyen az az ember, akinek semmi hatalma Isten nélkül? Gyenge, erőtlen, tehetetlen…? Nézz rá: „Távozz tőlem, Sátán!” Nos, ez erő és hatalom. Tudja, mit akar, és tudja, hogyan. Jézusnak hatalma van abban és azáltal, hogy imádja az Atyát, és szolgál neki. Sőt, így láthatod, milyen az életet adó, teremtő, helyreállító hatalom: Jézus, amikor elkezdi küldetését, embereket meggyógyít, megszabadít, helyreállít, megbékéltet. Hatalma van, amely életet fakaszt.
Hogyan győzhetünk a hatalom kísértésével szemben? Egyetlen módon, úgy, hogy minden hatalmunkat Isten hatalma alá visszük. Ez a különbség a romboló és az építő hatalom között; az egyik független, a másik Istent szolgálja. Nem arról van szó, hogy ne legyen hatalmunk, befolyásunk, súlyunk - hanem arról, hogy ne legyen olyan hatalmunk, ami nincs Isten imádásának és szolgálatának a feltétele alatt! Ha a saját hatalmam nem tudom Isten szolgálatába állítani, akkor rosszul fogok vele élni, mert akkor nem szolgálni és életet adni akarok, hanem uralkodni fogok. Vagy uralkodik az ember, vagy szolgál a hatalommal. Vagy felteszem a kérdést újra és újra, hogy hogyan tudnám a másik embert szolgálni, erősíteni, szabaddá tenni, gyógyítani, bátorítani a rám bízott hatalommal, vagy magamra fordítom azt. Semleges hatalom nincs.
Ezt a kérdést pedig csak akkor tudjuk feltenni, ha az egész lényünk Istent imádja és őt kívánja szolgálni. Mit tesz képessé arra, hogy Istennek adjunk minden hatalmat? Hogy leboruljunk előtte, hogy imádjuk őt, hogy csak őt akarjuk szolgálni? Nem agymunka, nem átgondolás… az kevés. Nem is lélektani munka, vagy önismeret. Az sem elég. Az sem, hogy valaki azt mondja: „az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Isten imádása nem kényszer, és nem rabszolgaság. Az ő imádata és szolgálata a hálában születik meg. Amikor valakit azért akarsz szolgálni, mert valami nagyon értékeset tett veled, és egyszerűen viszonozni akarod. Nem számításból, hanem szeretetből, igaz és őszinte hálából. Tegyük fel a kérdést: miért lehetünk hálásak? Hogyan imádhatjuk őt?
Úgy, hogy elér bennünket annak a csodája, ahogy ő gyakorolja a hatalmat. A Filippi levél Krisztus himnusza ezt mondja el: „Ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel…” Isteni hatalom, ami nem köti Jézust. Elengedi, kiengedi a kezéből, hogy eljöjjön ebbe a világba, emberként, szolgaként. Megszületik, felnő, majd megkeresztelkedvén elindul, hogy betöltse a küldetését. Megkísérti az ördög, de győz, és értünk győz. Majd „megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig…” Ő, aki Istennel volt egyenlő – a hatalmat feladva, elengedve, a keresztre megy. Ez a szeretet hatalma, és nem a hatalom szeretete. Ez az életet adó hatalomgyakorlás, amikor a leghatalmasabb érted és értem a legszolgaibb lesz, rabszolga halált hal, hogy helyreállítsa a kapcsolatot, hogy felépítse a bizalmat, hogy létrehozza a párbeszédet Isten és köztünk, hogy nyílt és őszinte, szabad kapcsolatba lépjünk be általa az Úrral. „Ezért fel is magasztalta őt az Isten mindenek fölé, és azt nevet adta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére.” Igen, övé lett minden hatalom. A szolgálaton, a halálon keresztül. Ha így látod őt, ha így fogadod őt, imádni fogod, szolgálni fogod, és helyre kerül a hatalom az életedben. Ámen!