Lovas András Dr.

Hogyan lesz egy idegen Isten népe tagja? Hogyan bontakozik ki Isten terve munkája a migráció és misszió történetében?
"Kánaán földjéről származol, ott születtél; apád emóri, anyád pedig hettita. Ilyen volt a születésed: Amikor megszülettél, nem kötötték el a köldökzsinórodat, nem mostak tisztára vízzel, nem dörzsöltek le sóval, pólyába sem tettek. Senki sem szánakozott rajtad, semmit sem tettek meg veled ezekből, nem könyörültek rajtad. Kidobtak a mezőre, mert utáltak, amikor megszülettél. De én elmentem melletted, és megláttam, hogy véredben fetrengsz. Azt mondtam neked, bár csupa vér voltál: Maradj életben! Igen, azt mondtam neked, bár csupa vér voltál: Maradj életben! Nagyra növeltelek, mint a mező füvét. Nagyra nőttél, fölserdültél, melled kitelt, szőröd kinőtt, de teljesen meztelen voltál. Elmentem melletted, és láttam, hogy már a szerelem korában vagy. Ezért rád terítettem ruhám szárnyát, és betakartam meztelen testedet." (Ez. 16.3-8)
Egy szép és megrázó történet. Ki beszél és kiről? Egy férfi, aki védelmezőként jelenik meg egy kidobott leánygyermek mellett? Lehetne, hiszen a mai napig számos leány csecsemőt dobnak ki, dobnak el a világon. Emberi történet, emberi nyelv… de az Úr szavai ezek. Így folytatja: Megesküdtem neked, és szövetségre léptem veled - így szól az én Uram, az ÚR -, és az enyém lettél." (Ez. 16. 2-8) Igen, így lettünk, csak így lehetünk Istenéi: nyomorúságunkban, kivetettségünkben, meztelenségünkben eljön, és ránk borítja ruhája szárnyát. Befedez, megvéd, megtisztít, felékesít, hiszen a magáénak szerzett.
Hogyan lesz valaki Isten népének a tagjává? Hogyan kerül a migráns Ruth, a moábita jövevény, a jövőtlen özvegy Isten gondoskodásának hatálya alá? Hogyan munkálja Isten az ő misszióját egy jövevény életében? Három dolgot járjunk körül, a felolvasott szakasz alapján:
1. Amit Isten előkészített: megváltó struktúrák
Ruth történetének hátterében három olyan ószövetségi törvényi rendelkezés áll, amelyek nélkül az események nem alakulhatnának Isten terve szerint. Az első az a rendelkezés, hogy Izraelben aratáskor az elhullott kalászokat a földön kellett hagyni, valamint a mező szélét nem lehetett learatni, hogy a jövevények és szegények a megmaradtból élelemhez jussanak. (Erről esett szó az előző alkalommal.) A harmadik és negyedik fejezetben a történet kibontakozása hátterében két másik ószövetségi parancsolat áll.  Az egyik az a törvény, hogy ha egy izraelita elszegényedik, és eladja birtokát, akkor legközelebbi rokona, a megváltó váltsa meg azt a földet, hogy az a család birtokában maradjon (Lev.25.25kk). A másik a sógorházasság rendelkezése, amely szerint ha valakinek meghal a férje, és nem született gyermeke, akkor az elhunyt testvére kell hogy feleségül vegye (Deut. 25.5). Ennek oka, hogy az elhunyt családneve ne vesszen ki Izraelből. Ez talán nekünk kevésbé érthető, de különböző keleti kultúrákban a mai napig nagyon fontos, hogy a család a nevében is továbbéljen. Mindkét ügyben tekintélyes anyagi áldozatot kellett hozni a rokonnak, ezért megtörtént, hogy az nem tett eleget kötelezettségének (Deut. 25.7-10.)
Naomi, Ruth és Boáz történetének ma olvasott szakasza ezeknek a rendelkezéseknek a kimunkálását mutatják be. Úgy is láthatjuk azonban, hogy ezen rendelkezések, Istentől való társadalmi-gazdasági intézkedések készítik elő annak lehetőségét, hogy a migráció és misszió e különös története evangéliumi történet, Isten szabadításának a története legyen. Naomi, a keserűvé lett "kellemes", valamint Ruth, az ellenséges népből származó jövevény özvegy e törvények mentén találnak majd életet, vigasztalást, jövőt Izrael népében Boáz által.
Mi ennek a jelentősége a számunkra? Annak felismerése, hogy mielőtt bármi megtörtént volna, ami Ruth történetéhez kapcsolódik, azaz mielőtt Elímelek és Naomi fiaival elhagyta Betlehemet, mielőtt a Moáb földjére való vándorlásuk a férfiak halálával végződött, mielőtt Naomi és Ruth visszatért Betlehembe, hogy ott az özvegyek nehéz kenyerét egyék, Isten már régen elkészítette a megmenekülés útját. Amikor a moábita Ruth megérkezik, egy olyan világba érkezik, ahol Isten már elkészítette a szabadulás útját azáltal, hogy a megváltás társadalmi-gazdasági struktúráiról gondoskodott. Mindez pedig rámutat arra, hogy mennyire nem mindegy, milyen törvények formálnak egy társadalmat, illetve milyen rend, milyen struktúrák működnek Isten népében. Mert a rendelkezések, amelyek a társadalmat formálják, Isten ajándékai.
A törvényekkel, szabályokkal kapcsolatos két, egymással ellentétes és téves hozzáállás között ismerjük fel a harmadikat ennek fényében! Az első az antinomizmus, a törvény és a szabályok teljes elvetése. Számos formája, keresztény és nem keresztény változata van annak, hogy miért és hogyan fordul valaki szembe a szabályokkal, törvényekkel. Sokan vannak, akik nyíltan, vagy csak szívük mélyén megvetik a szabályokat, megvetik a törvényt, legyen az társadalmi-jogi, vagy éppen munkahelyi szabályozás, vagy Isten törvénye, vagy éppen egy gyülekezeti közösség rendje. Az alapvető hozzáállásod, hogy a törvény, a szabály  rossz, gúzsba köt, megterhel, felesleges. Talán éppen azért jutnak el ide sokan, mert valóban a törvény elnyomó, túlfeszített, az életüket gúzsba kötő valóságával találkoztak.  De gondolj egy pillanatra arra, hogy ha Izraelben Isten nem gondoskodik rendelkezéseiben a szegényről, a nincstelenről, az özvegyről, a jövevényről, a gyermek nélkül elhalt családjáról, akkor mi történne, amikor Ruth kimegy a mezőre kalászokat szedegetni?  Találna-e valamit? Vagy amikor odafekszik Boáz mellé? Lenne-e ebből megváltó házasság? Mindezeket azért teheti meg, mert azt Isten rendelkezései előkészítették. Vajon mi történne egy olyan társadalomban, ahol nincsen előre lefektetett intézménye ezeknek a helyzeteknek? Elég lenne-e az emberek jóságára építeni, és ugyanígy alakulhatott volna a történet? Az antinomisták, a törvényt, a szabályokat ellenzők gyakran nem veszik észre, hogy Isten akarata megváltó struktúrák létrehozása a társadalomban, a közösségekben, az egyházban.
A másik oldalon találjuk azokat, akik viszont túl sokat gondolnak és túl sokat várnak a törvénytől; nevezzük őket törvénykezőnek, vagy legalistának. Ők azt gondolják, hogy ha körbe veszik magukat szabályokkal, az elég. Van törvény - társadalmi, közösségi, Istentől való erkölcsi vagy hitbeli - és a többi nem az én dolgom. Ők azt nem látják - amit az antinomisták igen -, hogy a törvény, a szabályozás önmagában nem ad életet. Előkészíti az élet beáradását, de nem nyújt, nem támaszt életet. Mert hiába Isten rendelkezései, azokat ki lehet játszani. Lehet úgy csűrni, csavarni a törvényt, hogy nem jelenik meg az az isteni gondoskodás és törődés, amit Isten abban elrejtett. Eleget tehetne a törvénynek úgy Boáz, hogy abból nem fakad élet, jövő, kegyelem Ruth és Naomi számára.
Mert a törvény nem lényegtelen, de a törvény nem is minden. Mindez persze messze vezet, amire most nem tudok kitérni. Hiszen nem mindegy, hogy milyen a törvény  - és ez felveti a keresztény törvényalkotók feladatát, elhívását. Megváltó, az életet támogató törvények, rendelkezések, szabályok, intézmények vannak egy társadalomban? Isten népében, az egyházban? Érdemes ezeket végiggondolni. De ha ma csak azt felismerjük, hogy esetleg a törvény- és szabályellenesség lázítja a szívünk, vagy éppen a törvénykezés tesz bennünket ítélkezővé és másokat lenézővé, akkor előbbre jutottunk. Előbbre, hogy meglássuk, hogyan munkál Isten életet, hogyan von be kegyelme közösségébe egy idegent.
2. Amit az ember tesz (1): bátor leleményesség
A történet azzal folytatódik, hogy egy megváltozott Naomit látunk magunk előtt. A keserű és passzív özvegy (1 fej.), aki reménységet nyer, amikor kiderül, hogy Ruth a közeli rokon Boáz földjén szedegethet (2.22), a harmadik fejezetben úgy áll előttünk, mint aki terveket sző. Nem is akármilyet, hiszen abban, ahogy Ruthot felkészíti a Boázzal való találkozásra, semmit sem bíz a véletlenre. Ez még nem is lenne különös, hiszen egy ilyen történetért nem kell évezredeket visszamennünk az időben. A meglepő inkább az, hogy a terv, amit Naomi sző, egészen világosan Isten tervébe illik, sőt, Isten tervének a részévé, a kivitelezésévé lesz. Lássuk közelebbről!
Ha valaki nyitott szemmel olvassa a történetet, nem tud először másra gondolni, mint hogy az idős Naomi Ruth személyében kiveti a hálóját a köztiszteletben álló, jómódú Boáz személyére. Ezt erősíti meg a Ruth számára előadott tervnek a ravaszsága, a merészsége, és az időzítése.
A terv nyilvánvalóan egészen tudatos és célzott: "Mosakodj meg, kend meg magadat, vedd föl a ruhádat, és menj le szérűre."  Azon kívül, hogy a kifejezések egyértelműen azt írják le, amint egy asszony vonzóvá tette magát, a helyszín alapján a korabeli olvasó még inkább érezte a tervben megbúvó erotikus feszültséget. A szérű ugyanis az erkölcsi szabadossághoz kapcsolódott Izrael emlékezetében. Hóseás próféta írja: "Hűtlen lettél Istenedhez és szereted a paráznaság bérét, minden szérűn a gabonát." (Hós. 9.1) A képes beszéd mögött az áll hogy az aratás alkalmával este a szérűn, ahol férfiak és nők együtt maradtak, gyakran elszabadult az indulat. Hóseás szavai az Izraelt újra és újra megkísértő termékenység kultuszra is utalnak (Baál és Aserá tisztelete), amikor a paráznaság kultikus dimenziót is kaphatott az aratás idej4én, éjszaka a szérűn. Naomi célzatosságát mutatja továbbá az is, amint átgondolta, hogy mikor lépjen oda Boázhoz Ruth: amikor befejezte az evést és ivást, amikor jól érzi magát.
 Ugyanakkor Naomi tervéhez nemcsak ez a pontosan átgondolt célszerűség, ravaszság kellett, hanem igen nagy bátorság is. Ha Ruthnak az éj leple alatt oda kell feküdnie Boáz mellé, nem tévesztheti el a férfit, hiszen akkor mindenki nagy bajba kerül. A szérű nem biztonságos hely. Naomi és Ruth azt is kockáztatja, hogy esetleg Boáz visszaél a helyzettel. Mert, félreértés ne essék, Naomi nem csábítani küldi Ruthot egy kaland kedvéért; sokkal többről van szó, amint látni fogjuk. Számít Boáz hűségére, feddhetetlenségére, valamint Ruth hűségére, tisztaságára is. (heszed - szövetségi hűség és szeretet, amiben Isten iránti feddhetetlensége is benne van) Ezzel együtt a terv igen merész, nem kockázat nélkül való.
Végül még egy dolgot meg kell látnunk abban, amit Naomi tesz, tudniillik hogy megragadja a kínálkozó alkalmat: "Nézd csak, Boáz, a rokonunk, akinek a szolgálóleányaival voltál, ma éjjel árpát tisztít a szérűn."  Most van itt a lehetőség, most van itt az ideje annak, hogy Boázt szembesítse a rokoni kötelezettségével. És itt jönnek a bennünk feszülő kérdések. Miért van szükség erre az összeesküvésszerű eseménysorozatra? Ha Naomi korábban azt mondta menyeinek, hogy „adja meg nektek az Úr, hogy mindkettőtök nyugalmat találjon majd férjének házában", hogyan mondhatja most azt, hogy "leányom, majd én keresek neked otthont, ahol jó dolgod lesz."? Hogyan lehetséges, hogy ő maga kezdi megválaszolni saját imádságát? Mert ez történik. A gondviselésszerűen adódott alkalmat megragadja és kihasználja. Nem tudjuk, miért volt erre szükség, miért nem lépett Boáz korábban Ruth felé, mint aki kész megváltani a családi földet, és kész utódot támasztani a meghalt fiúnak. De az is igaz, hogy a sógorházasság az elhunyt testvér kötelessége volt, nem a távolabbi rokoné. Az is lehet, hogy Boáz arra várt, nem lép-e a másik, nem megnevezett közelebbi rokon. Vagy mindkét fél a másikra várt… Pontosan nem tudjuk. Egyet azonban bizonyosan látunk: Naomi terve, Ruth engedelmessége része annak, ahogyan Isten kiterjeszti gondoskodása szárnyát az özvegyekre, ahogyan reményt, jövőt, életet készít nekik az ő népében.
Az alkalmakat, amelyeket Isten készít, meg kell ragadni. Jézus mondása is idekapcsolódik: „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok."  Okosak, vagy ravaszak, mint a kígyók. Mert amit Isten elkészít, amit készít, amit cselekszik, azt meg kell ragadni. Magunkhoz kell ölelni. El kell végezni, létre kell hozni. Igen, van, hogy amit kértél, amiért imádkoztál, azt neked kell megválaszolni - mert ő elkészítette az alkalmat, a helyzetet, a lehetőséget, ezért be kell lépni. Soha nem tisztességtelenül, de akár ravasz, átgondolt, előkészített módon. Gondold át ezeket a magad életében most! Nincs-e valami, amit kértél, amiért imádkoztál, és aminek most eljött az ideje? Minden készen áll, de te nem mersz lépni, tehetetlen és passzív vagy, és amikor meg kell ragadnod a lehetőséget, talán csak Istenre tolod vissza a felelősséget: „miért nem adja ő?” - Naomi megragadja az alkalmat, és ravasz, merész tervével részesévé lesz Isten missziójának, Isten munkájának.
3. Amit az ember tesz (2): megváltó nagylelkűség
Ruth, amikor Boáz meglepődve felébred, és kérdezi, ki ez a nő mellette, egyértelműen hivatkozik a megváltó szerepére és a sógorházasság intézményére: "terítsd rá ruhád szárnyát szolgálóleányodra, mert te vagy legközelebbi rokonunk!"  Boáz válaszában ott rejlik hűséges és istenfélő volta: "Áldjon meg az Úr, leányom! Hűségedet most még jobban megmutattad, mint korábban, mert nem jártál az ifjak után, sem szegény, sem gazdag után. Ne félj hát, leányom, mindent megteszek érted, amit csak mondasz…" Majd ígéretet tesz, hogy ha a létező közelebbi rokon nem vállalja a kötelezettséget, ő megteszi. Kész megváltani a földet, és feleségül venni Ruthot, ami a végső megoldás és szabadítás lesz a két özvegy számára, Elímelek családjának, és amivel Ruth teljes jogú tagjává lesz Isten népének.
Hasonlóan Naomihoz, itt is azzal találkozunk, hogy Boáz saját imádságát készül megcselekedni. Amikor először találkozik a mezőn a moábita asszonnyal, így áldja meg őt hűségéért: "Fizessen meg tetteidért az Úr, legyen bőséges jutalmad az Úrtól, Izrael Istenétől, akinek a szárnyai alá jöttél oltalmat keresni." (2.12) Ruth Isten szárnyai alá jött oltalomért, mondja Boáz, aki azzal szembesül, hogy ennek az oltalomnak ő lesz az eszköze. Azzal, hogy vállalja a megváltó szerepét, valamint hogy feleségül veszi Ruthot, ő maga teríti rá ruhája szárnyát az özvegyre. Ő lesz Isten munkájának az eszköze.
Boáz a bírák korában, amikor mindenki azt tett, amit akart, nem élt vissza hatalmával, jómódjával, befolyásával. Kész mindezt Isten szolgálatába állítani az által, hogy elvállalja a szegényről és özvegyről való gondoskodást. A történetből kiderül, hogy Boáznak nem volt kötelező feleségül vennie a moábita asszonyt, valamint hogy ez áldozattal járt. Ezt találjuk a 4. fejezetben, ahol Naomi egy Boáznál közelebbi hozzátartozója nem vállalja a sógorházasságot ("akkor a saját örökségemet teszem tönkre"), és ez világítja meg előttünk Boáz cselekedetének igazi jelentőségét. Ő a rokoni kötelezettséget személyes biztonsága és jóléte elé helyezi.
Mi ennek a jelentősége ma? Egy bukott világban, ahol az emberi önzés, irigység, igazságtalanság hatalmas szakadékot hozott létre a gazdagok és szegények között, a megváltott közösség gazdasági etikája el kell, hogy érjen az önérdek feláldozásáig, az áldozathozatalig. A gazdasági áldozathozatal így lesz jelévé Isten a megváltásban bemutatott áldozatának. Vannak, akik befolyásukat, erejüket, gazdagságukat magától értetődőnek tartják, és vannak, akik mások hasznára fordítják, saját érdekeiket háttérbe szorítva. Boáz jómódú ember, de kész áldozatot hozni. Az ilyen embereket tudja igazán használni Isten. Ők azok, akik az áldozattal, amit ebben az anyagi világban hoznak, Jézus áldozatára mutatnak.
Szeretet, törődés, áldozat. Pénzben, időben, energiában. Használjuk, amink van Isten missziójában - ne csak a saját céljainkra. Legyünk kreatívak, legyünk kezdeményezők, szeressük az embereket, mint akik tudják, a mi szeretetünkön, törődésünkön, áldozatunkon keresztül Jézus Krisztus jelenik meg.
Hogyan és miért? Azért, mert ő így szeretett bennünket, ezt tette velünk, és ma így emlékeztet a történetünkre:
"Kánaán földjéről származol, ott születtél; apád emóri, anyád pedig hettita. Ilyen volt a születésed: Amikor megszülettél, nem kötötték el a köldökzsinórodat, nem mostak tisztára vízzel, nem dörzsöltek le sóval, pólyába sem tettek. Senki sem szánakozott rajtad, semmit sem tettek meg veled ezekből, nem könyörültek rajtad. Kidobtak a mezőre, mert utáltak, amikor megszülettél. De én elmentem melletted, és megláttam, hogy véredben fetrengsz. Azt mondtam neked, bár csupa vér voltál: Maradj életben! Igen, azt mondtam neked, bár csupa vér voltál: Maradj életben! Nagyra növeltelek, mint a mező füvét. Nagyra nőttél, fölserdültél, melled kitelt, szőröd kinőtt, de teljesen meztelen voltál. Elmentem melletted, és láttam, hogy már a szerelem korában vagy. Ezért rád terítettem ruhám szárnyát, és betakartam meztelen testedet. Megesküdtem neked, és szövetségre léptem veled - így szól az én Uram, az ÚR -, és az enyém lettél."

Elkezdtünk egy sorozatot „Ruth, migráció és misszió” címmel. A történet röviden: éhínség lett Júdában, aminek következtében egy család, Elimelek és Naomi, két fiúk az Izráellel történelmi ellenségeskedésben élő Moáb földjére mennek Bethlehemből. Letelepednek jövevényként, de hamarosan meghal a férj. A fiúk moábita lányokat vesznek feleségül, majd ők is meghalnak, gyermekük nem születik. Naomi meghallja, hogy Isten rátekintett Júdára, újra van élelem, ezért úgy dönt, visszatér. Vele mennek menyei, Orpá és Ruth is. Három özvegyasszony azonban önmagában is szociális katasztrófa abban a korban, abban a világban, ezért Naomi vissza kívánja fordítani menyeit az útról Móáb országába. Térjenek vissza népükhöz, isteneikhez, családjuk földjére - és e mögött az áll, hogy van esélyük újraházasodni, és így még nyílik előttük jövő. Orpá végül enged az unszolásnak, de Ruth ragaszkodik Naomihoz, amely ragaszkodását egy gyönyörű hitvallásban fogalmazza meg: "Ahová te mégy, oda megyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg én is. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott haljak meg én is, ott temessenek el. Úgy bánjon velem az Úr most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled." (1.16-17)
Ezen az úton a migrációs történet visszatér az elejére, hiszen Naomi hazamegy Bethlehembe. Két dolog azonban más, mint kezdetben. Naomit meg sem ismerik földijei, annyira összetört. Istenre nézve csak annyit tud mondani, hogy nagy a keserűsége, hiszen egész családjával ment el, de kifosztottan tért vissza. Ugyanakkor ott van mellette Isten munkájának egy különös csodája, Isten missziójának jele: egy moábita özvegyasszony, aki Izrael Istenét, az Urat vallja Istenének. Ezek fényében reflektáltunk múlt héten a migrációra, aminek ma is Isten az Ura. Azt láttuk, hogy Isten szolidaritásra és imádságra hív bennünket, az ő népét.
Szeretném, ha komolyan vennénk valamit: nem mi határozzuk meg, hogy Isten igéje mit mond nekünk. Ha ma ez a textusunk, kérem, értsük, nem azért van így, mert ezt választottam, hanem azért, mert Isten ezen keresztül kíván szólni hozzánk. Forgattam a szívemben a szöveget egész héten: mit kezdjünk vele? Mit akar Isten ezen keresztül ma üzenni nekünk? Hogyan viszonyuljunk hozzá? Hogyan halljuk ezt most, a menekült válság idején?
A választ abban találjuk összefoglalva, amit Pál apostol így fogalmaz meg: "csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát…" (1Thessz. 4.11) Hogyan éljünk, és mit tegyünk akkor, amikor inog körülöttünk az általunk ismert világ? Éljünk csendesen! Három pontban fejtem ki a szakasz üzenetét: 1. Az alázatos és hűséges élet titka; 2. Az alázatos és hűséges élet jutalma; 3. Az alázatos és hűséges élet öröme
1. Az alázatos és hűséges élet titka
Figyeljünk Ruthra, hogyan mutatja be őt a szentíró, majd mi az, amit megtudunk viselkedésének rejtett, szemmel nem látható oldaláról.
Ruth elindul, hogy - az árpaaratás idején - kalászt szedjen valaki után egy mezőn. Izrael törvényében Isten előre gondoskodik a szegényről, a nyomorultról, a jövevényről: "Amikor földetek termését learatjátok, ne arassátok le egészen a mező széléig, és az aratás közben elhullottat ne szedjétek föl. Szőlődet se böngészd végig, és a szőlődben lehullott szemeket ne szedd föl. Hagyd ott azokat a nyomorultaknak és a jövevényeknek. Én, az ÚR, vagyok a ti Istenetek!" (3Móz. 19.9-10) Naomi és Ruth, a két özvegyasszony túlélésének ez a rendelkezés lehet a biztosítéka.
Ruth abban, ahogy elindul, és Boáz földjén szedegeti a lehulló kalászokat, számos kulcsfontosságú jellemvonást árul el magáról. Az első a készségessége és bátorsága. Készséges, hiszen elindul, idegenként az idegenbe, és mindezt lényegében Naomiért, özvegy anyósáért teszi. Bátor, hiszen moábitaként kockáztatja, hogy kigúnyolják, vagy akár durván, erőszakkal bánnak vele a mezőn. (Ne felejtsük az ősi ellenségességet, sőt megvetést e népek között; először Moáb nem akarta engedni, hogy a vándorló Izrael átvonuljon a területén, sőt, Moáb királya meg akarta átkozni Izraelt (4Móz 22.4-6); később a törvénybe került, hogy moábitának még tizedik nemzetsége sem tartozhat Isten gyülekezetéhez (5Móz. 23.4); valamint egyesek szerint a moábita Kámos isten révén került be Izraelbe az emberáldozat és a rituális paráznaság.) Mindezek ellenére Ruth elindul idegenként, nőként, teljes kiszolgáltatottságban, hogy valaki mezőjén szedegessen az aratók után.
Másodszor észre kell vennünk Ruth alázatos és tisztelettudó voltát: engedélyt kér az aratók felügyelőjétől, hogy szedegessen; a legnagyobb tisztelettel beszél Boázzal, amikor találkozik vele; majd kifejezi teljes meglepődését, amikor Boáz emberségesen bánik vele, az idegennel: "Hogyan nyerhettem el jóindulatodat, hogy pártfogásodba vettél, holott én idegen vagyok?" Továbbá hangsúlyozza még a szentíró Ruth szorgalmát és kitartását is: "talpon van reggeltől mostanáig, alig pihent egy keveset", ill. "így szedegetett a mezőn egész estig."  Mindez pedig folyamatosan tartott mindaddig, amíg az aratás be nem fejeződött (v. 23).
Így látjuk magunk előtt a migráció és misszió e különleges történetében a moábita Ruthot. Ennek az alázatos, tisztelettudó és bátor viselkedésnek azonban van egy benső titka, és ez nem más, mint Ruth hűséges szeretete. Naomi fogalmazta ezt meg először: "Bánjon veletek az Úr olyan szeretettel, amilyennel ti bántatok velem és meghaltakkal." A szeretet, amit Naomi kíván, a héber heszed szó, amely gyakran jelenti Isten a népe iránt való szövetségi hűségét, szeretetét. De ugyanez a hűséges szeretet mozgatja Ruthot: ezzel a hűséggel ragaszkodott Naomihoz, ezzel a hűséggel ragaszkodott Naomi népéhez, földjéhez, és Istenéhez, az Úrhoz. Bibliamagyarázók hangsúlyozzák ennek jelentőségét az egész történetben. Mind Ruthot, mind Boázt a szövetségi hűség, szeretet, ragaszkodás modelljeinek látják.
Annyira, hogy Ruth ettől a heszedtől indítva hagyja ott saját apját és anyját, földjét, isteneit, minden emberi reménységét arra, hogy újra férjhez menjen Moábban. Orpá semmi rosszat nem tesz, amikor visszafordul; azt teszi, ami normális. De a heszed többre hív, mint ami normális; a heszed különleges, rendkívüli és kockáztat. Ruth mindent maga mögött hagy, és bátran, alázatosan, csendesen teszi a dolgát. Nem tehetjük, hogy ne halljuk meg ebben Jézus Krisztus szavait: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom." (Lk. 14.26)
Gondolkozzunk a heszed jelentőségén a mában. Múlt alkalommal kimondtuk, mert ki kell tudnunk mondani, hogy most, amikor inog körülöttünk a világ, ahogy eddig ismertük, eddig éltünk, félünk. Féltjük a jólétünk, a kényelmünk, a gazdagságunk, a kultúránk, a civilizációnk, a biztonságunk; féltjük a gyermekeink, az unokáink, a jövőnk… és tegyük hozzá, jogosan félünk. Sokakat feszít a kérdés: mit tegyünk, hova menjünk, hogyan van értelme dolgozni, tanulni, tervezni, építeni, stb… amikor egészen bizonyosan érezzük, hogy a világ nem marad az általunk megszokott békében és bőségben. Sokan vannak összezavarodva, vagy lesznek bénultak. Másokból ez a félelem gyűlöletet vált ki, sokan lesznek akár kegyetlenek, vagy erőszakosak, hiszen a történelmi megrendülések sokszor ezt hozzák ki az emberből. Figyeljünk arra, hogy mit tesz a heszed, a szövetségi hűség, az Úr iránti teljes odaadás és ragaszkodás! Otthagytam mindent magam mögött - semmim nincs, kiszolgáltatott, idegen, jövevény özvegy vagyok egy másik idős özveggyel, de felkelek, elindulok, kimegyek a mezőre, és nap mint nap elvégzem az alázatos, csendes munkát. Érted ennek a jelentőségét? A válságos helyzet megpróbálja a hitünket, és kérdésekkel szembesít: mint Jézus Krisztus követői, mit hagytunk hátra? Mihez ragaszkodunk? Mit jelent Jézusban bízni? Hogyan tesz ez a végső nagy ragaszkodás, ez a végső nagy kötődés és bizalom Jézus iránt szabaddá arra, hogy amikor minden megrendül, én akkor is elvégezzem hűségesen, alázattal, szeretettel, csendesen a munkám? Hol a "földünk", mi a reménységünk, mire nézve tesszük, amit teszünk? Isten szívünkbe írt heszedje, Krisztus és mások iránti hűséges szeretetünk az, ami értelmet ad a hétköznapoknak az abszurddá váló idők alkalmával is. Ruth végzi a mindennapit, és hűséges mindvégig. Naponta szedegeti a kalászokat a mezőn…
2. Az alázatos és hűséges élet jutalma
Ruth könyve második fejezetének van egy másik nagy teológiai üzenete, amely kontextusba helyezi az alázatos és hűséges életet a mindennapokban, a hétköznapokban. Ez pedig nem más, mint Isten rejtett, láthatatlan, de igen hathatós munkálkodása.
A hétköznapok problémája, hogy úgy tűnik, nincs benne Isten. Végzed a (csendes, alázatos) munkát, de látszólag nem történik semmi. Ha valaki elolvassa ezt a történetet, Isten nem jelenik meg benne, nem szólal meg, és közvetlen módon nem tesz semmit - ami pedig olyan gyakori a Biblia lapjain. Az alázatos, hűséges, csendes élet könnyen kimerül, értelmét veszíti. Hol van Isten?
Ruth azzal indul, hogy "hadd menjek ki a mezőre kalászt szedni valaki után, hátha megnyerem a jóindulatát."  Hátha "kegyelmet találok szemében". Ez gyakran az alattvaló szava egy király előtt, akinek döntésétől függ az alattvaló jóléte. Nem pusztán udvariassági formula Ruth részéről, hiszen, amint említettem, nem magától értetődő az, hogy szükséget szenvedő embernek fogják látni, és nem egy ravasz idegennek, aki csak másokat kihasználni jött Bethlehembe. Ruth tehát elindul. A következő megjegyzés: "Történetesen az Elimelek nemzetségéből való Boáz szántóföldje volt az."  Történetesen, véletlenül, éppen úgy alakult. De miért? De hogyan? A szentíró azonban folytatja: "Éppen akkor ment ki Boáz is Bethlehemből…" Éppen akkor. Véletlenül. Történetesen… Éppen arra a földre megy, és éppen akkor jár arra Boáz. Az egyik véletlen egybeesést követi a másik véletlen egybeesés (jókor van jó helyen). Tudjuk, hogy az egész történetben kulcsfontosságú lesz ez a rokoni kapcsolat - de nem kell most ennyire előre szaladnunk. Csak annyit kell látnunk, hogy valaki a színfalak mögött igazgatja az eseményeket. Ruth Boáz földjére ment, Boáz éppen arra jár, és ezért találkoznak. Ezek igazi jelentőségéről azonban Ruthnak először fogalma sincs - csak a nap végén, a Naomival való beszélgetésben tudja meg, hogy Boáz rokon, de még akkor sem sejt semmit a teljes végkifejletből.
Az alázatos és csendes munka jutalmáról beszélünk. A heszeddel élő ember jutalmáról - aki nem lát semmit, nem tud semmit, de maga mögött hagyott valami fontosat, hogy hűséggel és bizalommal ragaszkodjon Istenhez, ragaszkodjon a másik emberhez, és végezze a dolgát. És közben Isten a háttérben írja a történetet. Váratlanul, elrejtett módon, lassan kibontakoztatva végzi munkáját, misszióját.
Micsoda bíztatást ad ez nekünk a hétköznapi, hűséges, alázatos élethez - a rendkívüli időkben is. Amikor szorít az érzés, hogy nem történik semmi, nem tudok nagy dolgokat megtenni, nem tudom a helyzetet megoldani, nem látom át, hogy hogyan kellene kormányoznom a dolgokat, akkor is nagy és mély bizonyosság költözhet a szívembe: az Úr írja a történetet. Ez nem jelenti, hogy nem kell gondolkodnom, cselekednem, felelősséget vállalnom, döntést hoznom, kezdeményeznem, de mindeközben szabad lehet a szívem. Isten munkálkodik. A ma hétköznapisága hordozza a holnap váratlan fordulatát. Ami ma jelentéktelen és észre sem vesszük, holnap Isten különös gondviselésének bizonyul. Amikor ma úgy látjuk, Isten nincs jelen, ott a holnapból visszatekintve hűséges munkálkodását ismerjük fel. A heszed jutalma, ajándéka ez a bizonyosság, ez a vigasztaló, erőt adó hit.
Éppen csak jelezni kívánom Ruth alázatos és hűséges életének másik jutalmát, ill. a jutalom, az áldás egy másik aspektusát, Boáz nagylelkűségét. Amint Ruth, úgy Boáz is a heszed embere. Boázban Ruth iránt a nagylelkű felajánlást (mindig az ő földjére menjen, megvédi másoktól, sőt, gondoskodik, hogy az aratók többet hullassanak el…) éppen Ruth hűséges szeretete váltja ki. Amikor Ruth őszintén kérdezi: "Hogyan nyerhettem el jóindulatodat, hogy pártfogásodba vettél, holott én idegen vagyok?" - a válasz így hangzik: "Apróra elbeszélték nekem mindazt, amit anyósoddal tettél férjed halála után: hogyan hagytad el apádat, anyádat, szülőföldedet, és hogyan jöttél el egy olyan nép közé, amelyet azelőtt nem is ismertél. Fizessen meg tetteidért az ÚR, legyen bőséges jutalmad az ÚRtól, Izráel Istenétől, akinek a szárnyai alá jöttél oltalmat keresni." A titok a heszed; Ruth Naomi és Izrael iránti heszedjére Boáz heszeddel válaszol… Isten munkálkodik, és nagy dolgok vannak kibontakozóban.
3. Az alázatos és hűséges élet öröme
Gondoljunk arra a pontra, ahol a történet első része zárult: ne hívjatok Naominak, hanem inkább Márának, mert nagyon megkeserített engem a Mindenható. A történet második részében, ami még messze nem az isteni kifejlet, a két özvegyasszony számára reménység nyílik. Ruth aznap egy vékára való árpát vitt haza (egyheti élelem két személy részére), valamint még azt is, ami megmaradt, amikor Boáz megvendégelte. És amikor Naomi, a keserű Naomi, meghallja, mi történt, így kiált fel: "Áldja meg őt (Boázt) az Úr, aki nem volta meg szeretetét (heszed!) élőktől és a holtaktól." Reménység és öröm költözik a szívekbe, Ruth és Naomi részévé lett az aratásnak, az aratás örömének.
De többről van itt szó, mint egy véka, majd sok véka árpáról. Naomi azért dicséri az Urat, mert nem volta meg szeretetét élőktől és holtaktól. Naomi talán már sejt valamit, talán érik szívében a terv, amit majd látni fogunk. A holtak nyilván férje, fiai, halálra ítélt családja. Isten heszedje még a gyászban, keserűségben is örömet, a halálban is életet munkál. Mindezt csendesen, rejtett módon.
Ruth hűséges. Boáz hűséges. Isten hűséges és cselekszik. A csendes, alázatos, hűséges élet Isten hatalmas hűségét és szeretetét készíti elő misszió és migráció történetében. Hasonlóan ahhoz a másik bethlehemi történethez, amelynek része egy ideiglenesen az otthonát elhagyó család, egy szeretettel, hűséggel teli férfi, aki nem hagyja el áldott állapotba került menyasszonyát, ragaszkodik hozzá akkor is, ha ezért szájukra veszik a szomszédok. Véletlenek sorozata egy hűséges család életében, József és Mária életében, miközben Isten hatalmas megváltó tette készül és történik. Ez a csendes élet öröme.

Ruth könyve rövid, „jelentéktelen”, megbúvik a Biblia nagy történetei, Izrael Istenének nagy cselekedetei között. Most különösen is aktuális, hiszen két igen égető témát ölel fel: migráció és misszió. Igen, ezért vesszük éppen most elő ezt a bibliai könyvet; éppen most, amikor Magyarországot és Európát súlyos menekültválság éri. Ezért ez a csendes, a nyugalmi időkben megbúvó könyv most igen érzékenyen, élesen érinthet bennünket, Istennek Jézus Krisztusban megváltott népét.
I. Hogyan ne olvassuk Ruth könyvét?
Ez az aktualitás egyrészt élővé teheti számunkra a történetet, felnyithat minket Ruth könyve előtt. Nem irreleváns, amiről szól. Másrészt azonban gyorsan el is hallgattathatja az igét.  Mivel a menekült válság súlyos, és a bőrünkön érezzük, erős véleményeink, ill. nagyon konkrét kérdéseink vannak - és abban a pillanatban, amikor nem ezeket látjuk megerősítve, vagy megválaszolva, könnyen úgy érezzük, hogy Ruth nekünk mégsem releváns ma. Nem mond semmit, lapozzunk tovább a hírekhez, az elemzésekhez. Ezért szeretnék pár gondolatot elmondani bevezetőül: hogyan ne olvassuk Ruth könyvét? Mit ne várjuk tőle?
Ruth könyve - mint a Biblia egésze - nem ad aktuálpolitikai válaszokat. Ne akarjuk igazolva látni se az egyik, se a másik aktuálpolitikai narratívát. Van, aki a menekültek iránti szolidaritást, befogadást kéri számon - a kormányon. Van, aki a menekültekkel együtt megjelenő - kétség nélkül valós - biztonsági kockázatokra hivatkozva bezárná a kapukat. (Bár tudjuk, hiába, nem lehet…). Az első nagy kihívás nekünk, Isten népének, hogy ne magunkat halljuk, hanem Istent. Tegyük félre legerősebb meggyőződéseinket, kérdéseinket - és engedjük, hogy szólaljon meg Isten szava. Kérdezzen ő.
Ne tegyünk úgy, mintha nem érintene minket a kérdés személyesen, egzisztenciálisan: igenis, félünk. Az egész Nyugat, velünk együtt, félti a jólétét, a biztonságát, a kultúráját, a kialakult életét - mert érezzük, hogy valami egészen más jő. És nem tudjuk, hogy mi. Ha Nyugat-Európára nézünk, ijesztő látni a párhuzamos, zárvány társadalmakat, amelyben másod- harmadgenerációs bevándorlók utasítják el a befogadó ország kultúráját, sőt, fordulnak ellene. Az áradat feltartóztathatatlannak tűnik, és sem Magyarország kormánya, sem az Európai Unió nem tud megnyugtató válaszokat adni, és még kevésbé képes kézben tartani azt, amit a következő évek, évtizedek hoznak. Igen, félünk. Ismerjük el, különben úgy lesz gyűlöletté, hogy nem tudjuk, mi irányít.
Ne olvassuk úgy, mint akik végső választ, megoldást szeretnénk kapni. Nekünk nem az a feladatunk, hogy megoldjuk a problémát, hogy jól megmondjuk a kormánynak, ellenzéknek, EU-nak, bárkinek, mi a megoldás. Nekünk egyetlen kérdést kell feltennünk: Mire hív bennünket Jézus Krisztus? Mit jelent neki engedelmeskedni, benne bízni? Mit mond ő nekünk? A keresztyén gyülekezet legfőbb kérdése ez a kérdés.
Hogyan olvassuk, hogyan értsük, hogyan halljuk tehát Ruth könyvét? Úgy, mint amely történet újrakeretezi mindazt, ami velünk, körülöttünk zajlik. Nem megválaszolja - hiszen nem ugyanaz a helyzet. De más perspektívába állítja. Van egy olvasatunk, egy értelmezésünk - de Isten történetében migráció és misszió újraírhatja a mi értelmezésünket. Ahogyan Isten cselekedett Naomi, Ruth, Boáz ill. Izrael életében, az minket is arra hív, hogy gondoljuk át: kik vagyunk? Mi a küldetésünk? Mi a reménységünk? Mi a mi nagy történetünk, mi az, amin keresztül mindent látunk? A kultúránk? A történelmünk? Egy általunk elképzelt Európa? Egy rettegett Európa? Milyen szemüvegen keresztül látjuk az eseményeket? Ruth könyve arra hív, hogy Istentől való nézőpontot kapjunk.
A következőkben három egyszerű teológiai reflexiót szeretnék tenni a történet kezdete alapján.
II. Teológiai szempontok
a. A menekülteknek neve van
Ruth könyve szerzője megjegyzi, hogy mindez abban az időben történt, amikor bírák bíráskodtak az országban. A Bírák kora Izrael történetének a „sötét középkora”, amiről a szentíró visszatérő megjegyzése az, hogy „abban az időben nem volt király Izraelben: mindenki azt csinálta, amit jónak látott.” (Bír. 21.25) Ez az időszak telve van anarchiával, erőszakkal, háborúval. Éhínség üti fel a fejét az országban - olvassuk. Az éhínség, feltételezzük, tömegeket érint; nehéz elképzelni, hogy csak egy család, Elimelek és Naomi kelnek útra, csak ők lesznek menekültek. Ez a történet nyilván azért maradt fent, mert migráció és Isten munkálkodása különösen kapcsolódik egybe, és Ruthnak, a moábita idegennek előkelő szerep jut majd Izrael történetében. De ezzel együtt fontos hangsúlyoznunk: minden migráns tömeget családok, személyek alkotnak, egyéni élettörténettel, reményekkel, csalódásokkal - Elimelekek és Naomik, Mahlónok és Kiljónok, Orpák és Ruthok. Nevek, személyek, valóra vált álmok vagy kudarcba fulladt remények. Ez a migráció személyes valósága.
Igen, nincs minden név előttünk - egy bethlehemi család nevét tudjuk csak. Mi köze ennek a névtelen tömegekhez? - kérdezi a mai ember, a tömegtársadalom embere. De az egész bibliai kijelentés két dolgot hangsúlyoz. Az első, hogy Isten előtt minden embernek neve van. Hiszen, mi azt valljuk, Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett minden embert. Ő ismer minden embert, neki ugyanolyan értékes és fontos minden egyes személy… Mi, mint keresztények, ráadásul nem csak a teremtés, hanem a megváltás alapján is ezt kell hogy valljuk: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az egyszülött Fiát adta, hogy aki  hisz ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn. 3.16) Isten odaadta az ő Fiát, Jézust, Jézus pedig önként vállalta ezt, a kereszthalált, minden egyes emberért: menekültért és őslakosért, keresztényért és muszlimért, békeszeretőért és gyűlölködőért. Nem, nem kell sem naivnak, sem bolondnak, sem felelőtlennek lenni - de egy dolgot nem felejthetünk: előttünk nem maradhatnak (félt? gyűlölt?) menekült tömegek. Mi tudjuk, hogy nevük van, és ha mi nem is ismerjük nevüket és történetüket, Isten ismeri azt.
A másik dolog, hogy sohasem tudhatjuk, hogy mikor lesz a névtelen menekültből Isten elhívott embere. Egy névtelen, ellenséges néphez tartozó lányból Ruth, Dávid király és így Jézus Krisztus ősanyja. Névtelen jövevények… Ábrahám, Izsák, Jákób… mind csak jövevények voltak, ha tetszik, migránsok. De Isten többet gondolt felőlük.
b. Naomi: migrációs kudarc és missziói vakság
Ha alaposabban  tekintünk a történetre, két migrációs szál fut szemeink előtt: Elimelek és családja jövevényként letelepednek Moáb országában, majd Naomi hazatér; vele érkezik Ruth, aki moábita létére Izraelbe települ. Nézzük a történetet először Naomi oldaláról, Izrael népe oldaláról.
Naomi számára a migráció teljes kudarc: „Ne hívjatok engem Naominak (kedves, kellemes), hívjatok inkább Márának, (keserű) mert nagyon megkeserítette sorsomat a Mindenható. Egész családommal mentem el, és kifosztottan hozott vissza az Úr.”  Körbezárult a történet, és nincs más summa, nincs más olvasat, mint a teljes eredménytelenség: Isten kifosztott. Nos, amit Naomi elmond, az igaz; emberileg nézve a menekülés Moáb földjére kudarc volt. Mindenét elvesztette, a semmivel tért haza, még akkor is, ha egy özvegy menye vele jött. Két özvegyasszony abszolút a közösség jóindulatára szorult abban a korban. Nincstelenek.
És bár Naomi még teológiai reflexiót is végez (bajba döntött az Úr), mégsem látja azt, amit Isten ebben az összetett migrációs történetben cselekszik. Isten szándékaira, tervére, Isten munkájára (Isten missziója!) nézve Naomi vak. Ezt neveztem missziói vakságnak. Hiszen Isten nemcsak az éhínség felett Úr, hanem annak elmúlása felett is: „ismét gondjaiba vette népét az Úr, és kenyeret adott neki” - hallotta a hírt Naomi még Moábban. Isten cselekszik. Konkrétan, két dolgot kell megneveznünk, amiből Naomi semmit sem lát.
Az egyik, hogy amikor Ruth ragaszkodik, hogy vele tartson Júda földjére, Naomi teljesen érzéketlen arra, hogy az Úr az egyetlen Isten: „Látod, sógornőd visszatért népéhez és isteneihez. Térj vissza te is sógornőddel együtt.”  Micsoda vakság Isten népében! Inkább visszaküldené őt Moáb isteneihez, semmint felismerné, amit Isten tesz ennek az asszonynak az életében. Ruth könyve ezen a ponton görbe tükör Isten mindenkori népének: nem látjátok, milyen távol estetek attól, amire Isten kiválasztott, megszabadított, szövetséget kötött veletek? Hogy királyi papság, szent nemzet lesztek, akik őt képviselitek a népek között? Naomi visszaküldené Ruthot isteneihez.  És ezzel nemcsak Isten nevének dicsősége az, amely csorbát szenvedhet, de - másodszor - még saját jövőbeli személyes boldogságára nézve is vak, hiszen végül Ruth által lesz élete újra kedvessé, kellemessé.
Summázzuk ezt most így: Isten népe sokszor fatálisan vak arra nézve, amit Isten egy idegen szívében áldásként készít…
c. Ruth: Isteni meglepetés
A migrációs és missziói válság történetének közepén váratlan meglepetés áll. Egy moábita asszony, aki Izraellel ellenséges néphez tartozik, félreérthetetlen hitvallást tesz: „Ahová te mégy, oda megyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg én is. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott haljak meg én is, ott temessenek el. Úgy bánjon velem az Úr most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled.”  Nem, ez nem házassági fogadalom - még ha legtöbben úgy hallották is. Ez személyes hitvallás Naomi Istenében, az Úrban. És ha azt kérdezzük, hogyan lehetséges, hogyan születik ilyen erőteljes és világos hit és ragaszkodás egy moábitában az Úr iránt, az Úr egy gyermeke iránt, az Úr földje iránt, a válasz: Isteni meglepetés. Mert ő ott hódít szíveket, ahol senki nem várja, és azokat hívja el a magáénak, akiket senki más nem választana, és úgy végzi misszióját, ahogy ember ki nem gondolná.
Miért érkezik Ruth, az idegen Júdába? Mit hoz ez a pogány migráns Betlehembe? Az Urat szerető szívét, Naomihoz ragaszkodó szeretetét, majd áldást nemcsak keserű anyósának, hanem egész Izraelnek. Migráció, misszió és meglepetés. Isten története, amely ma bennünket keretez…
III. Következtetések
Nem tudjuk, merre tart Európa jövője. Nem tudjuk, merre tart a világ e modern kori népvándorlásban. Egyes becslések szerint 50 millió ember hagyja el otthonát az egész világon…. Mi ehhez a mi 3000 éves, jelentéktelen kis történetünk? Hol van a mai áradatban Elimelek és Naomi, Mahlón és Kiljón, Ruth és Orpá? - Hidd el, ott vannak. Ott vannak a kudarcos migrációban… Ott vannak a meghalt ifjúk, Mahlónok és Kiljónok a Földközi tenger hullámaiban… Az A4-es mellett talált kamionban. És ott vannak a Ruthok is; Isten missziójának váratlan eszközei.
Miért mondom ezt? Azért, mert Isten a migráció Ura. A végső Úr, a végső ok, egyedül ő. Ha milliók útra kelnek, ő nem tud róla? Törzsi Istenünk lenne, aki a „keresztény Nyugaton” Isten, de a Közel-Keleten, Afganisztánban, vagy fekete Afrikában nem Isten? Ő a migráció Ura, nem hihetünk mást, és ő ma is munkálkodik. És ez ad ma reménységet. El tudod hinni, hogy a menekültekkel nemcsak rosszindulatú idegenek, hanem Isten által választott áldáshozók is jönnek? Mert jószándékú idegenekre szükség van. Mert nem mindegy, hogy akik Európában gyökeret vernek, Ruthként vonulnak-e be Isten történetébe.
És ez szolidaritásra és imádságra hív bennünket. Egy személyes beszélgetés, néhány jó szó és áldó szó - nevek és történetek vannak előttünk. Apró segítség - Krisztus nevében. És az a menekült, sok év múlva - talán muszlim vezetőként - egy napon emlékezik majd arra, hogy gyerekkorában valaki Krisztus nevében áldást mondott rá, amikor menekültként Budapesten mentek keresztül. És talán másképpen alakul emiatt népek sorsa…. Ha együtt érzünk, ha Krisztus nevében szeretünk, és ha Istentől megszólított és elhívott Ruthokért imádkozunk, nem oldottuk meg a problémát. Nem adtunk választ sok-sok kérdésre. Nem biztosítottuk be magunkat, nem számoltunk le a félelemmel. De azt tesszük, amire az egyház Ura hív minket. ÁMEN!
Lovas András

Félelem, szorongás, aggodalom, aggály, bizonytalanság, bénultság, rettenet vagy éppen iszonyat… melyikünk nem ismerné ezeket az érzelmeket, amint finoman beárnyékolják, vagy éppen erőszakosan elfoglalják szívünket? Az emberi élet alapvető tapasztalatához tartoznak mindezek - és ez jó így. Jó, hiszen a félelem, az aggodalom gyakran valami olyat jelez, amitől tartózkodnunk kell. Józanságra, bölcsességre int. Egészséges félelem nélkül nehéz jól, bölcsen élni. Máskor azonban - tudjuk ezt is - hiábavaló aggodalmak jelennek meg szívünkben, vagy éppen megfoghatatlan, néven nevezhetetlen szorongás vesz erőt rajtunk. Ez pedig nem jó. Felemészti erőinket, megbetegít lelki és testi értelemben. A félelem elkerülhetetlen, de nem mindegy, hogy mit kezdünk vele.
A zsoltáros ebben az imádságban becsületesen, őszintén számol le a félelemmel, és vallja meg bizalmát abban, aki hatalmasabb minden ellenségünknél. Igen, imádkozik. Nem barátokhoz fordul kétségbeesetten, nem szakmai segítséget vesz igénybe (ami akkor nem volt), nem különböző technikákat alkalmaz, hanem imádkozik. Isten elé tárja a szívét. Milyen szívet látunk? Olyan ember imádkozik, akinek szíve nem fél - és ugyanakkor, aki őszinte,  nem tagadja az életében megjelenő fenyegető valóságot. Ismeri és elismeri a félelem forrását, ugyanakkor teljes bizalommal tekint Istenre. Jöjjetek, lássuk, mit tanulhatunk a szívről, amelyet nem a félelem, hanem a bizalom határoz meg.
1. A szív, amely nem fél2. A bizalommal teljes szív két jellemzője3. A külső megerősítés
1. A szív, amely nem fél
Amikor az ember bensőjéről, az őt vezérlő középpontról, bibliai kifejezéssel a szívről van szó, nincs helye semmi általánosításnak. A szív mindannyiunk életében nagyon is konkrét; valami van benne, valami zajlik benne, akár tudjuk, akár nem. Konkrétság és személyesség nélkül hogyan lehetne foglalkoznunk azzal, ami a legszemélyesebb valóságunk? Természetesen igaz, hogy a szív kiismerhetetlen, mint a mély kút, de ezzel együtt sohasem elvont fogalom. A szív te magad vagy… Ezért most, amikor félelem és bizalom kérdésében tárjuk fel szívünket Isten előtt, sőt, Isten tárja fel a mi szívünket önmagunk előtt, jó megállni egy pillanatra. Rólam van szó… Az én szívemről, az én bensőmről… Mi van ott most, mi lakik bennem? Milyen félelmek, szorongások, aggodalmak bújnak meg? Ural, bénít, megkötöz-e a félelem valamitől? Milyen ellenségeim vannak? Megnevezhető? Alattomosan a homályban lopódzó? Reális veszély, vagy csak a szívünk nyugtalan, és képzeletünk játszik velünk?  - Legyünk személyesek és konkrétak!
Ezután nézzünk bele Dávid imádságába. Két dolgot kell meghallanunk, ha mélyére akarunk lépni a szabad, bizalommal teljes szívnek, amely nem fél. Az egyik, hogy az ellenség valóságos: "Ha rám támadnak is a gonoszok, szorongató ellenségeim, hogy marcangoljanak engem, majd megbotlanak, és elesnek. Ha egy egész tábor jön is ellenem, nem fél a szívem. Ha háború tör is rám, én akkor is bizakodom. " Figyelj a képekre, a megfogalmazásra, mennyire igaz, mennyire valós a fenyegetettség: gonoszok támadnak, marcangolnak, egy egész (katonai) tábor jön velem szembe, háború van. Megfogható, átélhető, konkrét veszély. Fizikai, érinthető, látható, hallható.  Nem minden bennünket érő fenyegetésre igaz mindez, de gyakran így van. Valóságos ellenség. Mi van a másik oldalon:  "Világosságom és segítségem az ÚR..  Életemnek ereje az ÚR…" - És ez hogyan lesz valóságos? Az Úr - megfoghatatlan, nem? Még akkor is, ha éppen ezekkel a kifejezésekkel teszi konkréttá Dávid Isten jelenlétét, védelmét. Nem azt mondja: nem félek, mert hiszek az Úrban, hanem azt, hogy világosságom, szabadításom, erőm az Úr. De még így is, ezekkel a képekkel is ott maradhat bennünk a kérdés: hogyan lesz a megfoghatatlan Úr megfoghatóbb, mint az igenis megfogható ellenség, fenyegetettség?
Mert mit történik annak a szívében, aki azt mondja, "világosságom és segítségem az ÚR, kitől félnék? Életemnek ereje az ÚR, kitől rettegnék?"  Az, hogy a megfoghatatlan, az Úr, megfoghatóbb lett számára, mint az igenis megfogható félelem. Azaz szívében erősebbek az Úrról szóló képek, az Úrban való bizalom, mint a félelem valósága. Próbáljuk ezt úgy elképzelni, mint egy mérleget, amelynek egyik serpenyőjébe a félelem, aggodalom, szorongás kerül, másikba pedig mindaz, amit Istenről tudunk és megvallunk, hogy ő világosság a sötétségben, szabadulás a nyomorúságban, és erő az ellenséggel szemben. De melyik serpenyő a súlyosabb? Melyik határozza meg a szívünket? Ez a mérleg a szívedben van… Miért fontos ez? Mert nyilván, amikor valaki mást húz le a félelem, könnyű azt mondani, hogy bízzál az Úrban, mert ő a szabadító. És azért könnyű ezt mondani, mert ez az igazság, amit tudunk, értünk, igaznak tartunk, és tudjuk, hogy valójában ez sokkal nagyobb súllyal esik latba, mint a félelem. Ez az értelmi ismeret. De abban a pillanatban, amikor ez a mérleg a mi szívünkben kell, hogy valamerre eldőljön, kiderül, hogy az értelmi ismeret nem feltétlenül elégséges ahhoz, hogy ellensúlyozza a félelmet.
Ezen a ponton tehát fontos, hogy ennyit lássunk: a bizalommal teljes, félelemtől szabad szív nem az, amely nem ismer veszélyt, hanem az, amelyben az Úr ismerete, a benne való bizalom legyőzi az aggodalmak, kételyek, rettenetek szorítását. De hogyan  lesz a szív számára az Úr valóságos annyira, mint amennyire valóságos az ellenség (marcangol, szorongat, egész tábor, háború…) ? Egyrészt ez a hitbeli növekedés útja. Nem azonnal születik, hanem az Úrral járás útján. Amint egy járni tanuló gyermek egyre nagyobb távolságokat mer áthidalni úgy, hogy nem fogja szülei kezét, hasonlóan növekszik a "bizalom szintje" a szívünkben, amint újra és újra megtapasztaljuk, hogy Isten megőrzött, megvédett bennünket. Amitől pár éve még féltem, attól ma már nem félek. És amit ma még nehezen veszek bizalommal, és félelemtől szabad szívvel, ahogy növekszem a hitben, bizalomban, ezen dolgok szorítása is enyhülni fog. Másrészt azonban ehhez a növekedéshez kapcsolódik az imádkozó szív két olyan tulajdonsága, sőt, gyakorlata, amelyről a zsoltárban olvasunk.
2. A bizalommal teljes szív két jellemzője
Dávid imádságában két dolgot leplez le arról a szívről, amely a veszélyek idején is bizalommal teljes. Lássuk ezeket úgy, hogy tudjuk, a szívünket nem mi változtatjuk meg, hanem az, aki ismer és szeret minket. Minden kegyelem! Ezzel együtt nézzünk bele a zsoltárba, mint Isten igéjének a tükrébe, hogy lássuk magunkat annak fényében.
A félelemtől szabad szív első jellemzője az, amit úgy nevezek, hogy rendezett vágyak. És mivel ez nem egy egyszer és mindenkorra elvégzett dolog az életünkben, valójában az újra - és újrarendezett vágyakról kell beszélnünk. Dávid így fordul Istenhez a 4. v-ben: "Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem, hogy az Úr házában lakhassam egész életemben; láthassam, milyen jóságos az Úr, és gyönyörködhessem templomában." Az Úr házában való lakozás nyilvánvalóan nem fizikai értelemben értendő, amint az abban való gyönyörködés sem a katedrális turizmus egy példája. Mindezek a képek arra vonatkoznak, hogy az imádkozó ember legfőbb vágya Isten közelsége, Isten jelenléte, hiszen - az Ószövetség idején - Isten maga ígérte szent jelenlétét a jeruzsálemi templomban.  Ebben a kérésben nem az a különös, hogy Isten jelenlétére vágyik, és benne kíván gyönyörködni a szíve, hanem az, hogy ez az egyetlen kérése, ez a legfőbb vágya. És ha erre azt mondod, hogy ez nem életszerű, azt csak azért mondod, mert még soha nem kóstoltad azt, amiről Dávid beszél. Amikor Isten szeretetének, szépségének tüze felfakad az ember szívében, azonnal tudja, ennél nincs több, jobb; ez az, amire egész életében vágyott, hiszen erre lett alkotva.
Az "újrarendezett vágyak" nem azt jelenti, hogy semmi vágy nem lakik, vagy nem lakhat a szívünkben (szeretet vagy szerelem, vigasztalás vagy békesség, előrelépés vagy egészség, jobb anyagi körülmények vagy egészségesebb kapcsolatok iránt, stb…). Azt jelenti, hogy mindezek nem osztanak meg, nem rángatnak szerte széjjel. Egy alkalommal Mária és Márta vendégül látták Jézust a házukban. Márta teljesen elfoglalta magát a vendéglátáshoz kapcsolódó feladatokkal, miközben testvére, Mária Jézus lábainál ült, és hallgatta őt. Márta egyszer csak előállt: "Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a munkában? Mondd hát neki, hogy segítsen! " Jézus így válaszolt: "Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amit sohasem vehetnek el tőle." (Lk. 10.41-42) Márta aggódása, szó szerint, nem más, mint részekre szakadás. Meg akar felelni a vendéglátó szerepének, miközben nem érti, mi a teljes odafordulás Jézus felé, amelyet Márián lát, aki nem segít neki a munkában. Márta sok mindenért aggódik - sok vágy szakítja őt; Mária egy jó részt választott, az Úrra való figyelést, az ő szívében egyetlen vágy élt.
Az aggodalom részekre szakadás. Ellenszere az egyetlen és legfőbb vággyá Isten jelenlétének keresését, a vele való mély közösséget tenni. Ez nem mást jelent a gyakorlatban, mint hogy újra és újra megállunk, és feltesszük a kérdéseket magunknak: mi az, ami mozgat? Mi az aggodalmaim mélyebb oka? Milyen vágyak vannak a szívemben, amelyek elvontak egész lényem alapjától, Isten szeretetétől, a biztonság forrásától? Minden félelem, minden aggodalom abból táplálkozik, hogy van valami, ami fontos, és az a veszély fenyeget, hogy vagy nem érjük el, vagy nem tudjuk megtartani. Amikor mindezeket az Isten iránti egyetlen vágy fényébe hozzuk, nem azt mondjuk, hogy nem fontosak, hanem azt, hogy nem uralkodnak rajtunk. Ha valóban betölti szívünket az Isten iránti mély vágyakozás, akkor félelmeink oldódnak.
A bizalommal teli szív másik jellemzője, hogy kész Isten elé jönni, érzékeny, és válaszol Istennek: "Halld meg Uram, hívó hangomat! Könyörülj rajtam, hallgass meg!" - kiált a zsoltáros Istenhez. A bizalommal teli embert, jegyezzük meg itt is, nem kerüli el a baj. De figyeljünk, milyen szívvel van jelen ebben a helyzetben Isten felé: "Ha ezt mondod: Járuljatok színem elé, szívem így válaszol: Színed elé járulok, Uram!"  Ez a mondat a bizalommal teli szív készségességére, Isten iránti érzékenységére, válaszképes voltára irányítja a figyelmet. Benne van, hogy várja Isten szavát, kezdeményezését, figyel rá. Ez a készenlét: szólj Uram, mert szolgád hallja a te szavadat. Várom, Uram, hogy mozdulj, hogy lépj felém, mert várlak, hívlak, könyörögtem hozzád, és te nem maradsz néma. És amikor megszólalsz, akkor szívem így válaszol: Színed elé járulok, Uram. Sokkal fontosabb e kijelentés, mint elsőre gondolnánk. Miért nem azt mondja: Ha ezt mondod: Járuljatok színem elé, így válaszolok, színed elé járulok, Uram? Van-e jelentősége annak, hogy így fogalmaz, a szívem így válaszol?  Czanik Péter lelkipásztor így ír: "Annyira mélyen legyökerezett az életemben az Istennel járás öröme, hogy a szívem diktálja azt, amit Ő megkíván tőlem. … Isten mond valamit, és ugyanakkor a lelkem mélyén elintéződik, hogy én is úgy akarjam."  (Czanik P., A teremtő kezében, 20)
Gondolj arra, hogy mennyire gyakori, amikor a fejedben ott van egy válasz Isten felé, ott van, hogy mit kellene tenned, ott van, hogy most hozzá kellene fordulni, hozzá kelleni kiáltani - de a szíved nem enged. Nem tudod miért, nem tudod mi ez, de minden tudásod ellenére nem teszed. Sokkal többen vagyunk így, mint elsőre gondolnánk! Tudod, mit kellene tenned, tudod, érted, hogy ő kellene legyen a legfőbb vágy - de a szíved nem enged. A szíved fogoly, a szíved az akadály. Jobb eset, amikor tudjuk, rosszabb, amikor nem is vagyunk tudatában annak, hogy a szívünket nem tudjuk Isten jelenlétébe hozni. Marad helyette a vallásos okoskodás, elemzés, problematizálás, szócséplés… Fontos, hogy különbséget tudjunk tenni. Más a szívünket/lényünk mélyét Isten elé vinni, mint az értelmünket. Bizalommal teli, félelemtől szabad szív csak ott születik, ahol a szív, a bensőnk, a lényünk legmélye odafordul Istenhez.
Mit tehetünk, ha tudjuk, nem megy? Ismerjük el, nézzünk szembe vele. Valami megfáradt, valami csalódott, valami megtört, összetört. Azután kérjük Isten Szent Lelkét: jöjj, és fedd fel a titkot! Fedd fel a szívem, te, aki ismered a szívem, fedd fel énnekem. Hogy lássam, mi ez az akadály, mi ez a blokk, mi ez a vonakodás. Hidd el, ha kitartóan kéred, keresed, ő eljön hozzád. Mert a Szentlélek hűséges: ha hívjuk, jön. Csak legyünk elég bátrak hozzá, hogy hívjuk. Kérjük őt, a Pártfogót, Uram, nem tudom a szívem jelenlétedbe hozni, jöjj, és segíts. Jöjj, és vonj magadhoz. Jöjj, és intézd el bennem, hogy amikor szólsz és hívsz, járuljatok a színem elé, szívem örömmel így válaszoljon: színed elé járulok, Uram!
3. A külső megerősítés
Egy ember megvallotta bizalmát az Úrban, megvallotta, hogy bár ellenségek veszik körül, nem fél. Szabad a szíve, mert erősebb, valóságosabb számára Isten, akit nem lát, mint a fenyegető körülmények, amelyeket lát. Ugyanakkor számomra fontos ennek az embernek, Dávidnak, valamint az imádságnak a hiteles volta. Nem könnyed, nem felületes, nem győzelemittas, nem önhitt, nem rajongó. Olyan bizalmat, bizonyosságot hallunk ki szavaiból, amely nem az ő erején, hanem Isten ismeretén nyugszik. És talán ezért is van, hogy a zsoltár utolsó versében valaki más szólal meg: "Reménykedj az Úrban, légy erős, és bátor szívű, reménykedj az Úrban!"
Igen, ez a hang bíztatja azt, aki bizalommal van. Mert a bizalom törékeny… a várakozás nehéz. Az Úrban bízni, újra és újra, a helyzetek megharcolását kívánja, újra és újra. És ezért a Biblia nem egyszemélyes hőst állít elénk, még egy ilyen (egy)személyes imádságban sem. A zsoltár végén megszólal, mintegy válaszul az eddigiekre, egy hang: reménykedj, légy erős és bátor szívű, reménykedj!
Kié ez a hang? Mondjuk azt, hogy először az imádkozó közösséggé. Mert a zsoltárokat közösségben (is) imádkozták, egy liturgia részeként. Ebben a versben talán a papok szólaltak meg, akik Izrael népének a közösségét is képviselik. Az imádkozó ember nincs egyedül. A félelmeivel, aggodalmaival birkózó ember, aki a bizalom felé tart, nem egyedül járja az utat. Ott vannak testvérei, akik megerősítik: "Reménykedj az Úrban, légy erős, és bátor szívű, reménykedj az Úrban!"
Ugyanakkor a liturgiában megszólaló papok hangja, a közösség hangja, végső értelemben az Úr hangja. Isten az, aki bíztat, ő az, aki bátorít. Mert végül ő az, aki szívünket kezébe veszi. Egyedül ő az, akinek szeretete, közelsége kiűzi a félelmet. Ő az, aki meggyőz bennünket önmagáról. Akár egyszerű vendégségbe, amilyen az úrvacsora. Miközben ezer dolog miatt fáj a fejünk, ezerfelé szakadunk szerteszét. Most csak annyit mond: "Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amit sohasem vehetnek el tőle." Itt van előttünk a jobb rész, a mi részünk: kenyér és bor. Jézus Krisztus értünk megtört teste és kiontott vére. Megfogható. Átélhető. Ízlelhető. Tapintható. Imádkozzuk hát erre nézve: "világosságom és segítségem az ÚR, kitől félnék? Életemnek ereje az ÚR, kitől rettegnék?"

A felolvasott történetben egy öregember áll előttünk, aki megáldja az unokáit. Mindennapi esemény az Ószövetség idején, kevés kapcsolódási ponttal a mai életünkhöz - gondolhatnánk. A Zsidókhoz írt levél szerzője azonban felvillant valamit, ami ezt az egész történetet relevánssá, fontossá teszi számunkra, közel hozza hozzánk. Amikor a hithősökről ír, azt mondja a levél szerzője: „hit által áldotta meg a haldokló Jákob József mindegyik fiát”. (Zsid.11.21.)  A hit jelenik meg, a hit cselekszik tehát ebben a történetben.
Két erőteljes és nagy téma fonódik egybe az ősatyák (Ábrahám, Izsák, Jákob, József) történetében: az áldás és a család. Isten hatalmas, erőteljes áldó szava, mely megszólalt a teremtéskor: „szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a Földet!” – s amely erőteljes áldó isteni szó azóta is jelen van, megszólal újra és újra, hogy formálja az egész világot. Amikor az első emberpár Isten elleni lázadása révén bejött a bűn a világba, Isten azonnal elkezdte a megváltás nagy munkáját, elkezdte gyógyítani a világot. Elhívta Ábrahámot, s ugyanezt a teremtéskor mondott áldást ígérte neki: nagy néppé teszlek, áldottá teszlek, rajtad keresztül áldást nyer a világ minden népe. Ez az áldás megy tovább apáról fiúra: Ábrahámról Izsákra, Izsákról Jákobra, Jákobról Józsefre. Az áldás, mint életerő – az egyik nagy történet, ami előttünk áll. S ezzel a nagy történettel fonódik össze egy családnak sok küszködés, ármány, bűn; ugyanakkor sok isteni szabadítás, csoda által körülvett élete.
Áldás és család.
Mindkettő benne rejlik ebben a történetben, ahogyan ez az öregember, Jákob, szemben áll a fiával meg az unokáival. Hangzik az ajkáról az áldás, az életerős, életet formáló szó, ami kezdettől ott volt Istentől az életükben. S a másik oldalon láthatjuk őt, mint reszketeg öregembert, aki már alig lát, s lehet, hogy azt sem tudja, melyik a jobb meg a bal keze...
Áldás és család.
A mai ember ezeket gyakran szétválasztja. Tud Isten globális áldásáról, a világgal kapcsolatos terveiről, céljairól – másrészt mindenki ismeri a maga családját, generációkon átívelő erősségeivel és nyomorúságaival. De hogy ez a kettő egymással összekapcsolódik, azt nehezen értjük. Pedig összekapcsolódik! A teremtéskor felhangzó, az Ábrahámnak megismételt isteni szó, életerő, áldás; és egyen-egyenként a családunk szép vagy kevésbé szép története - összekapcsolódik. S ezen a ma tárgyalt történeten keresztül Isten a mi szívünkben is össze akarja ezeket kapcsolni, még ha ez nagy kihívás is nekünk.
Persze mondhatja valaki: ott az Ószövetség hajnalán a nagycsalád, nemzetség közösségének és Isten népének a keretei azonosak voltak. Ábrahámék kezdetben még egyetlen családként hordozták azt a nagy, globális, isteni tervet, amely később egy nép, Izrael életévé, majd még később Jézus Krisztusban az egyház életévé tágult – de ennek a nagy népnek a tagjaként ma már nehéz a személyeset, családit a közösségivel, globálissal egyben látni. Azt hiszem azonban, ez téves olvasat. Sokkal jobb erre úgy gondolni, hogy amikor Isten elhívta Ábrahámot, akkor Isten munkája, hatalmas életereje, szava, ami megváltoztatja a világot, egyetlenegy vékony szálon indult el. Aztán jött Izsák, majd Jákob, és az ő tizenkét fia - itt már tágul a történet, már több szál van. Egyiptomba költöznek, nagy néppé lesznek – ekkor már számos szálból fonódik össze Isten áldó, életet formáló munkája a világban. Majd egyre több és több szál szövődik egybe, amint Izrael népében, majd a Jézus Krisztus által életre hívott egyházban még inkább kitágul az áldásnak ez a közössége. Már nem csak egy népé, hanem az egész világé – kétezer éve keresztények milliói, milliárdjai hordozzák ezt az áldást. Ez a millió és millió szálból összefont nagy kötelék hordozza, viszi Isten áldását. Mi közöm nekem, az én családomnak ehhez? Éppen az, hogy akármekkorára is nőtt az áldásnak ez a története és folyamata a világtörténelemben: szálakból áll. Azokból a szálakból, amelyek a te meg az én családi történeteink. Mindegyik kis szálnak szerepe van, Istennek mindegyikre gondja van, és mindegyik része annak az egy nagy köteléknek, amely a maga teljességében közvetíti az áldást.
Áldás és család - összekapcsolódnak.
Bontsuk ki tehát ezt most mélyebben ennek az igének az alapján! Mit jelent, hogy Jákob hit által áldotta meg József fiait? Mit ölel magába ez a hit, amelyből áldás fakad, amely az áldást továbbviszi, továbbadja? Mit tartalmaz az áldás, amely itt egyik generációról a másikra száll – a hitben kimondott szó által? Három dologról szeretnék beszélni ezzel kapcsolatban:
1. Az áldásban benne van a megváltott múlt.2. Az áldásban benne van a megígért jövő.3. Az áldásban benne van az isteni titok.
1. Az áldásban benne van a megváltott múlt
Amikor Jákob odahívja magához Józsefet és a két unokát, Efraimot és Manassét, és kimondja az áldást, akkor mindabban, amit Jákob tesz és mond, benne van az egész élete; minden átélt, megtapasztalt áldás. A múltjából mindaz, ami jó volt, és mindaz, ami rossz, szégyenteli, fájdalmas volt.
Hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni Isten áldásáról, hogy az mindenképpen egy rendes családhoz kötődik: egy rendes nagyapához, rendes nagyanyához, rendes, polgári, konzervatív, keresztény szülőkhöz, akik rendes módon felnevelik a gyerekeiket református, rendes egyháztaggá. Vagy ha ez így nem is valósul meg, akkor is, legalábbis becsületes, tisztességes családhoz kell kötődnie az áldásnak. Mintha Isten így ehhez lenne kötve. Ebben a családtörténetben azonban Jákob botránykő. A többi családtag sem túl rendes, de Jákob a botránykő az ősatyák történetében, ahol az áldás öröklődik.
Jákob botrányos múltja azonban már egy megváltott, elrendezett, Istennel helyére került múlt, amikor ez az áldás elhangzik. Nézzétek meg, hogyan utal a múltjára maga Jákob! Azt mondja: „a Mindenható Isten megjelent nekem Lúzban, és megáldott engem.”  Lúz - ha szeretnék a szóval játszani, akkor azt mondom: Lúz volt az a hely, ahol Jákob tökéletes lúzer volt. Miért, mi ez a hely: Lúz? Hol és mikor találkozott Jákob Istennel, aki megáldotta őt? A történet röviden: Jákob apjának, Izsáknak két gyermeke volt, ikrek, Ézsau és Jákob. Ézsau volt az elsőszülött, de Jákob volt (a neve is ezt jelenti) a csaló, a trükkös. A család katasztrofálisan működött: Izsák Ézsaut szerette jobban, felesége, Rebeka pedig Jákobot, s mindegyikük a maga kedvencét favorizálta. Sokat elárul ez a család légköréről, az egymással való kapcsolatukról. Amikor Izsák öreg és vak lett, és elközeledett halálának ideje, Rebeka azt mondta: szerezzük meg a kisebbnek azt, ami a nagyobbnak jár, az áldást! Közös erővel anya és fia átverték Izsákot és ellopták az áldást. Mert Izsák azt hitte, hogy Ézsaut áldja meg, de Jákobot áldotta meg, és ezt nem lehetett visszacsinálni. Mindezek után Ézsau gyilkos haragja elől menekülnie kell Jákobnak. Otthagyja a családot, a helyet, ahol felnőtt, Beérsebát, és elindul oda, ahol soha nem volt azelőtt, távoli rokonokhoz Háránba. Lúz Beérseba és Hárán között van, a semmiben. Jákobnak pedig semmije nincs. Ez a teljes kiszolgáltatottság, a teljes elveszettség állapota. És a nyomorult menekültnek, aki csalt, hazudott, lopott, trükközött - annak itt a semmi közepén megjelenik Isten és azt mondja: „én megáldalak!” – Tényleg ezt teszi Isten? Mi nem ezt várnánk. Ez így nem szép, nem igazságos, nem erkölcsös, a mi fogalmaink szerint nem istenes, a mi fogalmaink szerint Isten ebben így nem vehet részt. El kellene számoltatni őt, megleckéztetni, visszavenni tőle hatalommal az áldást és ígéretet, amit a testvérétől ellopott, az apjától elcsalt. De nem ez történik. „Megáldott engem” – mondja ez az öreg és vak ember. Isten kijelentette magát, áldást adott, megerősítette az ígéretet, és amit ott a semmi közepén a nincstelen menekülőnek ígért, azt később be is teljesítette. Évekkel később Jákob gazdagon, áldottan tért vissza atyja földjére.
Nézzétek meg, miket mond még ebben a szakaszban Jákob! Visszautal az élete legnagyobb sebére, amikor azt mondja: „fájdalmamra meghalt Ráhel útközben Kánaán földjén, … ott temettem el.” A kedvenc felesége, akit igazán szeretett - végig őt siratja. Jákob egész életén, még öregkorában is végighúzódik ez a fájdalom: meghalt a feleségem, akit szerettem. Később évtizedekre elveszíti ettől a feleségétől született kedvenc fiát, Józsefet is. Hosszan-hosszan ebben a fájdalomban, veszteségben, gyászban él. Kicsivel korábban a fáraó előtt így foglalja össze életét: „vándorlásom éveinek a száma százharminc esztendő. Életem rövid volt, tele rossz napokkal.” (I.Móz.47.9.) – Látjátok, ő maga sem minősíti szépnek az életét. S valóban, ez a családtörténet minden, csak nem szép. De éppen ezért, értitek a jelentőségét, mit jelent ez, hogy most itt áll és áldást ad? Az áldásban, amit továbbad, benne van múltja, a megváltott, helyére került, Istennel rendezett múlt.  
Mi a megváltott múltnak két jellemzője?
Az első, hogy szembe mer vele nézni. Nem tagadja. Amikor áldást mond, nem tesz úgy, mintha nem az az ember lett volna, aki volt, és nem azokat tette volna, amiket tett. Őszintén beszél a dolgairól. Mindazt, amit most elmondtam a múltjáról, ő is elmondja. Nem kertel, nem tagad, nem hárít, nem kompenzál nagyotmondó, ködbe veszett hőstettekről kreált nagyapás történetekkel. Szembe mer nézni a múlttal, mert az a helyén van. Rendben van. Istennel elrendezte. Gondolj egy kicsit magadra, a saját történetedre! Szembe mersz vele nézni? Ki mered mondani kertelés nélkül az igazságot? Igen, a nagyapám az volt, aki; igen, a szüleim elváltak; igen, az apám megcsalta az anyámat… Igen mindaz, ami történt. Benne van már az Isten áldásában, megvallhatod!
A másik, hogy szembenézve a múlttal, abban Isten áldásáról tud bizonyságot tenni. Jákob azt mondja: „Az Isten, akinek színe előtt jártak az őseim, Ábrahám és Izsák, az Isten, aki pásztorom, mióta csak vagyok mind e mai napig, az angyal, aki megváltóm minden bajban, áldja meg e fiúkat...” Micsoda summa! Micsoda hitvallás! Nem úgy beszél Istenről, hogy ő az, aki elvette a feleségemet, aki elvette tőlem évtizedekre Józsefet, aki azt tette velem, hogy most vén koromra sem maradhatok ott azon a földön, amit ő ígért nekem, ehelyett itt vagyok Egyiptomban, ahova az éhínség miatt kellett feljönnöm, és nincs semmim. Értitek? Ez után az élettörténet után így vall: „Isten a pásztorom, mióta csak vagyok.” Ez is a megváltott múlt része. Áldás a családban. Ábrahám, Izsák, Jákob, József, Efraim és Manassé – öt generáció hite és hitetlensége, öt generáció engedelmessége és engedetlensége áll előttünk a maga valóságában – de Isten áldása, életformáló, életadó szava, ígérete áll, formálja ennek a családnak és az egész világnak az életét.
Gondold végig azt a szálat, azt a történetet, ami a te történeted, és a családod története! Mi nagyon sokszor szeretnénk elvágni ezeket a szálakat, amikor Krisztushoz jövünk. Levágni, mintha nem is volna mögöttünk. Kidobni, hogy valami új kezdődhessen el. De nem ez az Isten munkája, hanem az, hogy helyére teszi, begyógyítja, elrendezi, az áldásba bevonja a múltat. Amikor Jézus Krisztusban részesülünk Isten egész világot átformáló áldásának erejében, szavában, hatalmában, akkor nem megszűnik a régi, hanem megváltatik. Különös módon bekerül egy sokkal nagyobb fonatba, és elnyeri az értelmét. Ami rossz volt, rossz marad: Ráhel meghalt, József évtizedekre elveszett, Jákob csalt. De az Úr az én pásztorom, mióta csak vagyok, az angyal (az Úr angyala: az Ószövetségben annak elnevezése, ahogy az Úr maga jelenik meg) az én megváltóm, szabadítóm. Ő hordozott mindvégig. Megáldott engem, velem volt, hűséges volt hozzám. Ezért most áldást mondok. Van mit továbbadnom, mert áldott vagyok. Lehet, hogy semmim sincs itt Egyiptomban, ahol idegen vagyok, nincs gazdagságom, nincs földem, de az Úr áldása az enyém. És most, mondja Jákob, a jövőre nézve mindezt továbbadom, mielőtt elmegyek. Boldog ember, aki ezt el tudja mondani.
2. Az áldásban benne van a megígért jövő.
Jákob azt mondja a fiúknak az áldásban, hogy „szaporodjanak el, legyen sok utódjuk ezen a földön,” majd - a kisebbiknek, erre még visszatérünk – „utódaiból népek tömege lesz.” Mit tud adni Jákob az áldásban a következő generációnak? Mi Isten áldása és hogyan formálja azok életét? Hogyan kapcsolódik Istennek ez az életerős szava, élet- és világformáló áldása, ígérete egy család jövőjének a történetéhez?
Nehéz ezt ma dekódolni, mert vajon kit hozna lázba manapság egy olyan áldás, amely azt az ígéretet hordozza magában, hogy utódunkból népek tömege lesz? Egészen más világban, egészen más kultúrában élünk. Ezért is fontos, hogy teológiailag is értsük, mit jelent ez. Az áldás továbbadása azt jelenti, hogy az Istennel való élet, az üdvösség, Istennek a munkája, ez az egész világ jövőjét formáló erő, amit Isten Ábrahámnak ígért, ami Izsákon keresztül Jákobé lett, tovább fog menni ebben a két fiúban. Isten munkája folytatódik. Nagy nép lesznek, földjük lesz: Kánaán. Áldást készít Isten minden népnek – ez Krisztusban teljesedik be, és jut el egészen hozzánk is. Mivel ezt látja Jákob, hogy Istennek van egy ígérete a jövőre ebben az áldásban, ezért ezt akarja továbbadni.
Az áldás először is azt jelenti, hogy van jövő. Az áldás perspektívát ad: Isten által megígért jövő van előttünk. Ez a jövő, a bőség, amit Jákob az áldásban előrevetít Efraim és Manassé számára, sokkal több és más, mint az ő jelen lehetőségeik Egyiptomban. Istennek ez a szava, áldása, munkája egyrészt jövőt, távlatot ad eléjük, másrészt elválasztja őket Egyiptomtól. Mert ezek a fiúk egyiptomiak. Az apjuk, József évtizedek óta Egyiptomban él. A második ember a birodalomban. József felesége egyiptomi. Ezek a gyerekek Egyiptomban születtek és Egyiptomban nőttek fel. Amikor Jákob kimondja ezt az isteni áldást, amiben benne van az ígéret egy más földről, Kánaánról, akkor hozzá köti ezeket az egyiptomi gyerekeket Isten ígéretéhez. Az áldásban eléjük tárt jövő teljesen más, mint ha azt mondaná: „találjátok meg a boldogulásotokat itt ebben a világban!” Értitek? Van jövő, de ez a jövő, amit az áldás közvetít, elválaszt Egyiptomtól.
Gondold végig, mit tesz egy átlagos szülő ma! Egyiptom jelenti azt a mai kultúrát, amiben élünk. Mit teszünk szülőként a gyermekeinkkel, vagy mit tesznek, tettek velünk a szüleink, a legnagyobb szeretetből? Mire vágyik egy szülő, amikor áldást szeretne látni gyermekei életén? Azt, hogy jól boldoguljanak. És mit jelent jól boldogulni ebben a világban? Mit akarunk továbbadni? Valami olyat, amit ma sikernek neveznek és sikernek tartanak. Legyen jól képzett, tanuljon nyelveket, igazodjon ki a világban, legyenek jó kapcsolatai, akár menjen külföldre, legyen vagyona, legyen megélhetése. Ezt adjuk tovább. Magunk is ezt kaptuk. Mert ezt tartjuk jónak. Ezt tartjuk áldásnak. Tudat alatt ezt adja tovább a legtöbb szülő. Legyenek sikeresek ebben a világban. És mit teszünk valójában ezáltal? Vagy mit tesznek velünk? Beépítenek Egyiptomba. Hozzákötnek ehhez a világhoz. Hozzákötjük a gyermekeinket ennek a világnak az értékeihez. Hozzákötjük őket Egyiptomhoz! Egyiptomi módon egyiptomi célokat kell elérni – ezt közvetítjük, vagy ezt közvetítették nekünk. Evilági módon evilági célokat. A keresztény szülő hozzáteszi: persze szeretném, ha mindezt hívő keresztény ember módjára élnéd meg – fontos ez. De nézzünk szembe a következő kérdéssel: mi történik, ha ez a kettő egymásnak feszül? Az isteni áldás által hordozott jövő és a jelen berendezkedése – mert ez a kettő nagyon sokszor egymásnak feszül.  Mi történik, ha Egyiptom, ez a világ emberi szemmel sokkal többet ígér, mint az isteni szó, isteni ígéret? És Egyiptom mindig többet ígér: láthatót, megfoghatót, átélhetőt, elérhetőt, csupa olyat, ami itt van. Az isteni szó, áldás, ígéret mindig hit kérdése marad. Milyen törékeny! Persze Jákob számára nem törékeny, nem csak egy szó – hanem Isten hatalmas munkája, mely egész életében jelen volt. De vajon mi lesz ezzel a szóval, Isten ígéretével a jövő generációban?
Jákob, a nagyapa hozzáköti a fiúkat Isten ígéretéhez. Az áldás egy részét megtapasztalta élete során, de az áldás teljessége még „csak” ígéret. Azt adja át, amit még nem lát, csak hisz. „Hitben haltak meg ezek mind, anélkül, hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek. Csak távolról látták és üdvözölték azokat, és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön.” (Zsid.11.13.)
Mindez teljesen konkréttá és gyakorlativá válik a mi életünkben. Áldásról beszélünk és családról, ígéretről és generációkról. Mi irányít minket, amikor a jövőre tekintünk? A Jézus Krisztusban magunkhoz ölelt áldás és ígéret arról, hogy áldássá leszünk másoknak, de nem ez a világ a végső otthonunk – vagy mindaz, amit a világ diktál nekünk? Mire tekintünk, amikor döntéseket hozunk? Tanulás, munka, hol fogunk élni, hogyan keresünk párt? Vagy tedd föl magadnak megfordítva a kérdést: mi fáj jobban? Ha valami, amit Egyiptom ígér, elveszni tűnik, magam vagy a gyermekeim részére – vagy ha az Úrral való kapcsolat és a tőle való látásom megfakul és megerőtlenedik? Mi a nagyobb veszteség? Ha a gyermekünk az egyetemet, a munkát, a nagy lehetőséget, ami éppen előtte áll, elbukja; vagy az a nagyobb veszteség, ha az Urat hagyja maga mögött? Mi fáj jobban? Mi kavar fel jobban? Mi a nagyobb veszteség? Mert ha arra kell ráeszmélnünk, hogy nagyobb veszteségnek tartjuk, ha valami ebben az életben most nem sikeres, akkor nem az Isten áldásában elrejtett jövő ígérete irányít minket és nem ehhez kötjük őket, hanem Egyiptomhoz. Nagyon nehéz ez, mert a legjobbat akarjuk nekik ebben a világban, és ez így helyes, ez a dolgunk, felelősségünk a gyermekeinkkel kapcsolatban – de jól kell tudni megválasztani a prioritásokat!
A megígért jövő nem más, mint elhinni Isten szavát, ami, látszólag törékeny, megfoghatatlan, szinte semmi mindahhoz képest, amit az egyiptomi birodalom gazdagsága jelent. Látszólag kevés és gyenge a világ erősségeivel, a gazdasági és politikai törvényszerűségekkel, az élet farkastörvényeivel, a „sikertelenséggel” szemben. De Jákob tud, hisz valamit: ez a gyengének, kicsinek, kevésnek tűnő szó, az áldás az egyetlen hatalom, amely végül győzni fog. Jákob Isten embereként látja, hogy Egyiptom nem lesz az áldás közösségének otthona. „Én már meghalok. De Isten veletek lesz, és visszavisz benneteket atyáitok földjére.”
3. Az áldásban benne van az isteni titok
Végezetül figyeljünk Jákob áldásának egy különös és nagy jelentőségű mozzanatára! „Izrael (Jákob) fogta a jobb kezét és Efraim fejére tette, pedig ő volt a kisebbik. A bal kezét pedig Manassé fejére tette, keresztbe téve a kezét, pedig Manassé volt az elsőszülött.” József szépen beállította a fiúkat a helyükre: Manassét, a nagyobbat a jobb oldalra, Efraimot, a kisebbet balra, ahogy az áldás járt nekik.  És akkor mit csinál Jákob, ez a vénember? Keresztezve karjait a bal kezét Manassé fejére, jobb kezét Efraiméra tette. Megfordította! Ez nem volt jelentéktelen dolog abban a világban. Mi nem érezzük ennek a súlyát, de akkor az elsőszülöttnek járó áldás abszolút törvény volt, amit nem lehet felrúgni. De Jákob megfordítja a kezét. Olvassuk ezt a történetet, és mosolygunk, vagy felháborodunk. Mit csinál ez az öregember? Tudjuk, hogy fiatal korában ő, a kisebb, átverte apját, Izsákot, hogy Ézsau elől elvegye az elsőszülött áldását. Megszerezte azt, ami nem járt neki. De ez most mi? Öreg kópé, nem bír magával? Már alig él, olyan reszketeg – de még az utolsó perceiben is fontos, hogy „betartson”, szó szerint keresztbe tegyen annak, akié jog szerint az áldás? Ez egy ilyen „csak azért is” mentalitás? Poénból teszi? Vagy meg akarja mutatni vénemberi nyughatatlanságában, hogy ki az úr a háznál? Netalántán valamilyen rejtett pszichológiai törvényszerűség lép működésbe: velem is így volt, így megy tovább, a mi családunkban ez már csak így szokott lenni? Visszaköszön a rendezetlen múlt? Nem szabad attól, amit korábban tett? Nyilván egyik sem. De akkor mégis, miért csinálja?  - A történet nem ad erre magyarázatot.
Megmagyarázhatatlan az áldásnak az útja, amint oly sok minden megmagyarázhatatlan ennek a családnak az életében. Látva, ahogyan Isten munkálkodik mindvégig a teljes Szentírásban; ismerve ennek a különös áldásnak a történetét, nem csak ebben a családban, hanem végig az egész Bibliában, azt kell mondanunk, hogy nem annyira Jákob döntött ebben a kérdésben, mint Isten. Nem tudom, hogy volt, de talán jó úgy elképzelni, hogy Jákob kinyújtja a kezeit áldásra, és azok egyszer csak keresztbe indulnak el. Persze Jákob azonnal tudja, érti, miről van szó, és tudja, hogy most ez lesz Istennek az útja. Izraelnek ez a hite. Isten népének ez a hite, hogy a jövő, amit ez az áldás készít, amit ez az áldás hasít, az nem ennek a vénembernek a hibáján, hanem Isten különös akaratán és hatalmán múlik. Ez az Isten titka.
József azonnal tiltakozik, megpróbálja visszafordítani, „helyére igazítani” apja kezeit. „Nem úgy, apám, mert ez az elsőszülött, az ő fejére tedd a jobb kezedet!” József se nem udvarias, se nem engedékeny. De Jákob hajthatatlan. Nem törődik azzal, hogy amit tesz, az abban a világban nem csak hogy meglepetés, hanem egyenesen botrány. A fennálló társadalmi rend felrúgása. Jákob nem enged. Különben is már elhangzott az áldás, és az visszafordíthatatlan, hiszen Isten cselekszik.
Miért fordít Isten mindig a hagyományos, elvárt, bevett úton? Miért ilyen rejtettek, sokszor érthetetlenek az ő útjai? Nyilván azért, hogy újra és újra megmutassa: ő Isten, szuverén Úr, az ő áldása formálja a világot, és nem az emberi konvenciók. Ő szabad az útjaiban. Soha ne gondoljuk, hogy mi irányítjuk a dolgokat!
Isten áldásának titka éppen ez a csere. Néhány generációval később, amikor elszaporodnak a rabszolgaságban, kit választ Isten, hogy kiszabadítsa őket Egyiptomból? Mózest, akinek el kellett onnan menekülnie, mert gyilkolt. Aki azt mondja magáról: nem tudok beszélni. Később kit választ Isten felkentjének, a királynak, Jézus előképének? Dávidot, aki a családban a legkisebb fiú, pásztor, semmi a többiekhez képest. Kit választ Isten? Jeremiást, az ifjút, aki hatalmakkal, világhatalmakkal ment szembe, mint próféta. Isten mindig máshogy választ, mint ahogy mi választanánk.
Végül, ha bele akarunk tekinteni Isten legnagyobb titkába: Jézusban Isten minket választ. Az örömhírnek, az evangéliumnak a szíve ez: Isten megcseréli a kezeit. Hiszen amikor Jézust a keresztfára szegzik, akkor az történik, hogy Isten a bal kezével, amivel a bűnös emberre kellene sújtania, Jézust sújtja a kereszten. S a jobb kezével, amivel az ártatlant kellene áldania, megáld bennünket, bűnösöket. Ugyanez a csere történik meg – s ez a csere az életünknek, üdvösségünknek, az Istennel való szövetségünknek, az áldásunknak az alapja.
Ahogy énekeljük az áldásban rejlő nagy-nagy titokról:
„Meghal a jó (Jézus), ki hűség volt és alázat;Az él, ki Isten bántására lázadt.A vétkes ember sértetlen, és bilincsbenOtt áll az Isten.”  (RÉ. 340.5.)
Felfoghatatlan csere! Nem emberi bölcsességből és döntésből született, hanem isteni tervből. Ebben a Krisztusban lesz megváltott a múltad, ebben a Krisztusban köt Isten a jövőhöz. Ebben a Krisztusban áldott meg minket úgy, hogy méltatlanok voltunk, és mégis mindent nekünk adott. Hogy a családunk története, az az egy szál, ami elérkezik hozzánk, és amit továbbadunk, belesimuljon és belefonódjon Isten hatalmas nagy kötelékébe, amellyel üdvösséget és szabadulást munkál ennek a világnak. Ez ennek az áldásnak a természete.
Ámen
(Lovas András)

Most akkor a korinthusiak úrvacsoráznak, vagy nem úrvacsoráznak? Összegyűlnek, az Úr vacsorájára, de Pál mégis azt mondja: "Amikor összegyülekeztek, nem az Úr vacsoráját eszitek…" Sőt, "nem javatokra, hanem károtokra jöttök össze."  Ezért: "nem dicsérhetlek titeket." Súlyos szavak a korinthusiak összegyülekezéséről, istentiszteletéről. Úrvacsorai gyakorlatuk alapján minősíti Pál összegyülekezésüket, istentiszteletüket.
Ezekben a hetekben az istentiszteletről szólnak az igehirdetések. Az igehirdetés, amely minden református istentisztelet központi eleme, olyan igék alapján szólít meg bennünket, amelyek Isten népe istentiszteletével kapcsolatosak. Szembenéztük Isten szentségével az istentiszteleten: mi következik abból, hogy a mindenható Isten jelenlétében gyülekezünk össze? Szó esett az összegyülekezés mikéntjéről: miért hívja Isten az ő népét minden héten az ő jelenlétébe, és mit árul el rólunk, ahogyan felülemelkedünk az ő rendjén? Mai témánk az istentisztelet mint jel. Miért és hogyan úrvacsoráz(z)unk? A válasz: mert az Isten szerinti módon úrvacsorázó közösség jel a világban és a világnak.
1. Miért és hogyan jel az úrvacsora?
Pál apostol kifejti a korinthusi gyülekezet tagjainak az úrvacsora lényegét, amelyet nem máshol, mint Jézus szavaiban találunk. Emlékezteti őket arra, hogy Jézus Krisztus azon a különleges páskavacsorán, amelyet a halála előtti napon a tanítványokkal töltött el, újraértelmezte Izrael legnagyobb ünnepét, az egyiptomi szabadulásra emlékező páskaünnepet. Hasonlóan szabadulásról beszélt, de egy új szabadulásról, Istennek egy új munkájáról, egy új szövetségről. Itt a kenyér, amit megtörnek a páskán, nem más, mint Jézus teste, amely megtöretik; és a pohár, amelyet felemelnek hálaadással, nem más, mint Jézus vére, amely kiontatik. A páskavacsora minden elemét magára vonatkoztatja Jézus: az ő halála és feltámadása által születik meg az új szövetség, ez az egészen új kapcsolat Isten és a Krisztusban bízók között. Amiről a vacsorán Jézus beszélt, a következő napon valóság lett: testét szögekkel és lándzsával megtörték, vérét kiontották a kereszten. Mindez azonban értetek, értünk történt, mondta Jézus, ismétli az apostol, és halljuk mi is újra és újra. Amikor a gyülekezet egybegyűl Isten magasztalására, az úrvacsora ünneplésével rendszeresen felidézi maga előtt Jézus Krisztus üdvözítő kereszthalálát.
Ez a keresztény istentisztelet kritériuma. Ez a keresztény istentisztelet szíve, szívdobbanása, együtt az igehirdetéssel. Mert az igehirdetés csak arról szólhat, amiről az úrvacsora. A megfeszített és feltámadott Krisztus hirdetéséről. És ha az igehirdetés eltévelyedik, emberi célok szolgálatába áll, kiüresedik, lapossá, sekélyessé, sőt, akár hamissá és hazuggá lesz (amint lehet és gyakran lett is), az úrvacsora emlékeztet: mi azért vagyunk együtt, hogy a megfeszített és feltámadott Krisztus magasztaljuk, aki közöttünk van. Ezért és így lesz az úrvacsora minden istentisztelet kritériuma: nem engedi elfelejtenünk a lényeget. Lássuk ezt bővebben!
Az úrvacsora jele annak, hogy Jézus Krisztussal eggyé lettünk, és általa tápláltatunk. Miközben nem valljuk, hogy a kenyér valóságosan Jézus testévé, a bor valóságosan Jézus vérévé változna át, azt sem hisszük, hogy az úrvacsora nem több, mint emberi cselekedet. Hisszük, hogy Jézus Krisztus valóságosan jelen van a Szentlélek által, és amint hittel vesszük magunkhoz a kenyeret és a bort, ő táplál bennünket, ahogy a régiek mondták, "lelkiképpen." Pál levele előző fejezetében egyértelműen rámutat a Krisztussal való egységre: "Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e?"  (1Kor. 10. 16)
Másodszor, az úrvacsora jele annak, hogy Jézus Krisztus egymással is közösségbe vont bennünket. Az úrvacsora gyülekezeti esemény, nem egyéni. Jézus azt mondja: "vegyétek, egyétek…" - és közben körbeadja az egy kenyeret. Majd vette a poharat, hálát adott, és körbeadta. Erre mutat, hogy az előbb idézet helyen Pál ezt is hangsúlyozza: "Mivel a kenyér egy, mi is mindannyian egy test vagyunk, mert mindannyian egy kenyérből részesedünk." (v. 17) Te csak abból a kenyérből ehetsz, amiből a testvéred is eszik. Nincs más. Te csak abból a kehelyből ihatsz, amiből a testvéred is iszik - nincs más. (Ezért veszélyes teológiailag a kiskelyhek használata… mindig emlékezz, egy kelyhet emelünk fel Jézus szavait ismételve!) Az úrvacsora jel: azok gyűlünk össze az istentiszteleten, akik megbékéltünk egymással, akik szeretetközösségben élünk, akik az Isten által teremtett új emberiség előhírnökei vagyunk.
Harmadszor, az úrvacsora (és az istentisztelet) jele annak, hogy Isten még mindig végzi a maga elhívő, megváltó és üdvözítő munkáját a világban. "Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön."  Figyeljük meg, hogy Jézus egyrészt elrendelte, hogy követői gyakorolják az úrvacsora ünneplését, másodszor pedig ehhez hozzákapcsolta az evangélium hirdetését. Amint a keresztény gyülekezet újra és újra ünnepli az úrvacsorát, emlékezik Jézus halálára, megéli Jézus jelenlétét a jelenben, előre is tekint: hirdeti őt minden népnek amíg ő vissza nem jön. Igen, újra hangsúlyozzuk: az istentiszteletünk nem csak magunkért van. A népekért, a népekre nézve is összejövünk, és ennek jele az úrvacsora. Minden alkalommal, amikor megtörjük a kenyeret és felemeljük a poharat,  Krisztus megváltó halálát hirdetjük minden népeknek! Azt, hogy egy nap visszajön ítélni élőket és holtakat. Ezért most van a kegyelem, a megtérés, az Istenhez fordulás ideje.
2.     Hogyan fordulhat ez visszájára?
A korinthusiak úrvacsoráznak - de amit tesznek, mégsem úrvacsora. Lássuk, a fentiek fényében, miért mondja ezt Pál apostol. Mi a helyzet a korinthusi gyülekezetben? Hol lesz semmissé az úrvacsora, mint az istentisztelet kritériuma, mint Istentől való jel?
"Amikor tehát összegyülekeztek, nem az Úr vacsoráját eszitek, mert az evésnél mindenki a saját vacsoráját veszi el, és az egyik éhezik, a másik pedig megrészegedik."  Az első keresztény gyülekezetek nem templomokban, sőt, nem is nyilvános helyen, hanem leggyakrabban házaknál találkoztak (vö. ApCsel. 18.7). A korinthusi gyülekezet is házban (feltehetően egy jómódú ember nagyobb házában) gyűlt össze. Az istentiszteleti közösséghez és úrvacsorához kapcsolódott a közös étkezés (agapé - szeretetvendégség); e kettő csak a 2. századtól kezdett elválni egymástól a keresztény istentiszteleten. Ez lett a feszültségek, ellentétek kiváltó oka, amelyre az apostol rámutat. Tudniillik az agapéra, amely együtt volt az úrvacsorával, ki-ki vitte a maga élelmét. Egyrészt ebben már eleve benne rejlett az, hogy a gazdagoknak sokkal több volt, mint a szegényeknek, másrészt valószínű, hogy a jómódúak korábban érkeztek, és mire a kemény munka után megérkeztek a szegények (kézművesek, bérmunkások, rabszolgák), csak a maradék volt az asztalokon, vagy az sem. Egyesek jóllaktak, miközben mások meg éhesek voltak, és ebben a helyzetben úrvacsoráztak. Hogyan érezhették magukat a szegényebbek? Milyen érzések lehettek bennük, miközben a tehetősebbekkel ettek egy kenyérből, és ittak egy pohárból? Pál csak ennyit mond a tehetősebbeknek: "Hát nincsen házatok, hogy ott egyetek és igyatok? Vagy megvetitek az Isten gyülekezetét, és megszégyenítitek a nincsteleneket?" - Tehát miközben az Úrral és az egymással való egységet ünnepelték (volna) az úrvacsorában, valójában a hasadások lettek nyilvánvalóvá közöttük. Sőt, ez Isten gyülekezetének megvetése, a nincstelenek megszégyenítése, mondja az apostol. A jel visszájára fordult…
Ez felhívja a figyelmünket arra, hogy ha egy gyülekezetben az úrvacsoráról biblikus módon gondolkodnak, az nem elég, hiszen ugyanilyen fontos, hogyan élik meg az úrvacsora által megjelenített közösséget. Nevezzük ezt az úrvacsora diakóniai funkciójának. Átélhetjük, hogy Jézus önmaga kegyelmét adja nekünk, sőt, még az is megérinthet, hogy milyen szép a testvérekkel együtt állni az Úr asztala körül, de Isten igéje ennél mélyebbre megy, és ennél tüzetesebben vizsgálja meg az Úr vacsorájával élő gyülekezetet. Mit jelenthet ez nekünk? A korinthusi agapék szeretetlen és érzéketlen gyakorlata hogyan tart tükröt nekünk?
Először is mondjuk ki az üzenet lényegét! Attól, hogy egy gyülekezet úrvacsorázik, még nem biztos, hogy valóban az Úr vacsorájában részesül. Továbbá, érdekes módon, itt Pál apostolnak nem annyira dogmatikai, hanem etikai, közösségi kritériumai vannak. Azaz nem az úrvacsora tan ismerete és megvallása lesz a kérdés, hanem az, hogy megéli-e a gyülekezet az úrvacsorán kívül azt a nagy kegyelmet, amit az úrvacsorában kap: közösség az Úrral és közösség egymással. Másképpen: hiába úrvacsorázunk, ha nem éljük meg a szeretet közösségét.
Ez egyrészt megvizsgálja diakóniai, azaz a gyülekezet rászorult tagjainak a segítségére irányuló szolgálatainkat. És, kedves gyülekezet, ezen a ponton hálásnak kell lennünk. Nemcsak a közelmúltban szervezett céladakozásunk (kerekesszékre) gyors és túlcsorduló eredményű sikere miatt. (És ez úton mondok köszönetet az egész gyülekezetnek az adakozásért…) Nemcsak a diakóniai bizottság kitartóan, folyamatosan koordinált és elvégzett, sokféle segítsége miatt (látogatások, anyagi segítség, főzés betegség idején, stb.). Hanem számtalan olyan kisebb-nagyobb testi-lelki segítség miatt is, amelyekről nem tudok, nem is kell tudnom, de folyamatosan történik a gyülekezetben. Folytassuk mindezeket, ne fáradjunk meg benne, és mostantól lássuk így: minden segítségünk, testvérünk iránti áldozatvállalásunk középpontja, eredője, szíve az úrvacsora, sőt, Krisztus maga. Amit tőle vettünk, azt adjuk tovább.
Ugyanakkor ebben az igehirdetésben, mint az előzőkben is, szembesülnünk kell korunk nagy kihívásával, az individualizmussal, hiszen mindnyájan így formálódunk a mai társadalomban. Hiszem, hogy ezen a területen Isten bennünket, mint gyülekezetet, bűnbánatra és megtérésre hív. Mi is ez az individualizmus? Az, hogy mindent a magad oldaláról, a magad haszna és érdeke felől  nézel és értékelsz. És, valljuk be, ez olyan természetes a számunkra, mint hogy lélegzünk. Ehhez kapcsolódik a fogyasztói szemlélet, ami az előzőn túl mindent ár-érték arányban mér. Ez rendben van a piacon, de ijesztő, felháborító, amikor például valaki a párkapcsolatát elemzi ár-érték arány szerint (olvastam ilyet). Vagy amikor a gyülekezetre, istentiszteletre kezdünk ugyanezzel a szemüveggel tekinteni, hiszen megszoktuk, hogy a fogyasztói társadalomban mindent így nézünk. Amikor Istenre, gyülekezetre, testvérekkel való közösség vállalásra, szolgálat elvégzésére ár-érték arányban tekintünk, mi akkor vetjük meg az Isten gyülekezetét. Miért? Gondolj egy pillanatra arra, mi történik, ha Isten így tekint ránk? Mi lett volna, ha elkezd azon gondolkozni, hogy te mennyit érsz neki, mennyit fogsz az ő konyhájára hozni, mielőtt elküldi érted a Fiát, Jézust, hogy feláldozza az életét? Megéri - nem éri meg? Jó befektetés - rossz befektetés? Nincs még egy ekkora pazarlás, mint Isten kegyelme érted és a testvéredért, a gyülekezetért, mindannyiunkért! Ő semmit nem számol, mindent odaad, mi pedig elemzünk és számítunk.
Szoktad így tekinteni Isten népét, a közösség megélését? Néha azt hiszem, a közösség többeknek addig jó, amíg felemel, inspirál, jó buli - amíg nekem jó. A haszna nekem jó. De gondolkoztál-e már azon, hogy az úrvacsora nem a közösség hasznáról beszél elsősorban, hanem annak gyakorlásáról? Fegyelemről, elkötelezettségről. Ha te magadba zárkózó vagy, a közösség megélése azt jelenti, hogy ráveszed magadat arra, hogy megoszd az életed másokkal. Nem azért mert jól esik, hanem azért, mert krisztusi. Ha nem érdekel a másik, ez azt jelenti, hogy de igenis meg fogom hallgatni, végig fogom hallgatni, és igen, nem mentem magam a bajaitól, kész vagyok elhordozni a terheit. Magadra veszed-e a gyengét, szolgálod-e a másikat? Ez a közösség. Ennek megélése az úrvacsora megélése, kiterjesztése. Amint ezt éljük, az istentiszteletünk, az úrvacsoránk jel.
És amikor nem: "ítéletet eszik és iszik önmagának."  "Károtokra jöttök össze…" Súlyos szavak, amelyek józanságra, megtérésre hívnak. Akkor is jel az úrvacsora, de visszájára fordult jel. Ítéletünk, elveszettségünk drámai jele. Ezért hívja Isten a gyülekezetet önvizsgálatra…
3.     Mire hív bennünket Isten?
Alapvetően két dolgot nevez néven az apostol: önvizsgálat és konkrét változás.
"Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli az Úr testét, ítéletet eszik és iszik önmagának."  Tehát önmagunk megvizsgálása, megpróbálása annak a feltétele, hogy úgy úrvacsorázzunk, mint akik megbecsülik az Úr testét. Az önvizsgálat gyakorlata nem valami megfoghatatlan, homályos, alig megragadható dolog. Abból áll, hogy Isten elé állunk, és kérjük, Szentlelke által vizsgáljon meg, kutasson át. Tegyük mellé mérceként Isten akaratát, a Tízparancsolatot. Uram, vizsgálj meg, Lelkeddel kutass át, miközben elmélkedem törvényeden, kijelentett akaratodon. Vagy tegyünk fel kérdéseket: Mikor éltem meg a szeretetet testvéreim iránt, és mikor voltam önző és érzékelten? Mi az a jó, amit megtehettem volna, de nem tettem meg? Senki nem mondhatja, hogy nem tudja, hogyan kell önvizsgálatot tartani. Inkább azt kell megtanulnunk őszintén kimondani, hogy nem szeretünk, vagy nem akarunk önvizsgálatot tartani. De az úrvacsora, a gyülekezet úrvacsorai ritmusa, hónapról hónapra, éppen ebben vezet és segít. Beépíti a nagyobb önvizsgálatok rendjét a közösség életébe.
Pál apostol azonban nem spiritualizálja el a kérdést, ezért egyértelműen, konkrétan hívja változásra a gyülekezet tagjait: "ha evésre összegyűltök, várjátok meg egymást. És ha valaki éhes, otthon egyék…" Szeretem a Biblia realizmusát és gyakorlatias voltát. Az a baj, hogy ti jóllaktok, mire a szegények megérkeznek, és ezzel megvetitek az Úr gyülekezetét és a nincstelent? Hát akkor legyetek szívesek megvárni őket az agapéval, és együtt enni. Ja, hogy ti éhesek lesztek addigra, amíg ők megérkeznek? Akkor egyetek előtte otthon. Lehet ezt kérni? Igen. Meg lehet ezt tenni? Igen. Rendezi a helyzetet? Igen (bár nyilvánvaló, hogy az önvizsgálat, bűnbánat is elengedhetetlen, hogy a szívük is megváltozzon a nincstelenek iránt). Lássuk, mennyire praktikus az az élet, ami az úrvacsorából, az istentiszteletből fakad!
Hallgasd meg azt, akit nehéz meghallgatnod. Meg tudod tenni? Menjél el a házicsoportba, közösségbe akkor is, amikor fáradt vagy. Lehetséges? Segítsél annak, akiről tudod, hogy szükségben van. Meg fogod tenni? Amikor elkötelezted magad egy szolgálatra, és váratlanul kellemesebb, vonzóbb lehetőség adódik, nem mondd le a Krisztusét azért, mert a magadé hasznosabb időtöltés neked. Képes vagy erre? Igen. És folytasd a sort azzal, amit egészen konkrétan neked mond Isten Lelke. Amiben téged hív változásra, hogy az úrvacsorát megéljed. És amint mindannyian elvégezzük ezt, egyre jobban megéljük az úrvacsora nagy csodáját, és egyre erősebb, átütőbb módon leszünk Isten jelévé, mi, a gazdagréti gyülekezet. Ámen!
(Lovas András)

Miért gyülekezik össze Isten népe hétről-hétre az istentiszteleten? Miért ez a ritmus minden keresztény közösségben? És ha így van, hogyan lehetséges, hogy mégsem gyülekezünk össze hétről-hétre az istentiszteleten? A gazdagréti gyülekezet minden héten összegyülekezik istentiszteletre, hiszen minden vasárnap találkozunk, akár esik, akár fúj. De ha ezt egyénileg tekintjük, a legtöbben azt kell mondjuk: mi nem gyülekezünk össze Isten népével hétről hétre (akár Gazdagréten, akár más városban, településen). Ami a gyülekezet életében kihagyhatatlan rend, az az egyén életében alkalomszerű lehetőség?
Salamon templomszentelési imádságát olvastuk. Ő az, aki felépítette a templomot, amelyet apja, Dávid szeretett volna, de Isten azt mondta neki, hogy majd utódja fogja felépíteni. (Előtte az istentisztelet helye a szent sátor volt, és a szövetség ládája abban foglalt helyet).  Amikor a templom elkészül, Salamon összegyűjti a népet, majd a szövetség ládáját (Isten jelenlétének helye) elhelyezik a templom legbenső részébe, a szentek szentjébe. Az egész építési folyamat csúcsa ez. Isten dicsősége, jelenléte felhő formájában leszáll a templomra, betölti a házat, amit Salamon épített.  Ekkor mondja el Salamon ezt az imádságot "Izrael egész gyülekezetével szemben", az összegyülekezés egy minősített alkalmával. Az istentiszteletről szóló igehirdetés sorozatunkban ma a figyelmünk az istentiszteletre, mint az összegyülekezés helyére és idejére irányul. Miért gyülekez(z)ünk össze?
Isten jelenléte
A templom az a hely, ahol Isten népe összegyülekezik, és ahol Isten jelenlétét ígéri. Salamon nagyon jól ismeri ennek minden lehetetlenségét és kísértését: "De vajon lakhatik-e Isten a földön? Hiszen az ég, sőt az egeknek egei sem fogadhatnak magukba téged, hát méh ez a ház, amit építettem! " Igen, hogyan lakozhatna, hogyan lenne jelen a mindeneket teremtő szent Isten egy olyan házban, amit ember épített? Amikor Isten népe azt gondolja, hogy egy épülettel (hellyel, tárggyal, módszerrel, stb…) garantálta magának Isten jelenlétét, súlyos bálványimádásba kerül. Ugyanakkor mit ér a templom, mit ér az összegyülekezés, mit ér az istentisztelet, ha Isten nincs abban jelen? Ezért Salamon így folytatja: "Mégis tekints szolgád imádságára és könyörgésére, Uram, Istenem … Nézz nyitott szemmel erre a házra éjjel és nappal, amelyről azt mondtad: Ott lesz az én nevem."  Isten mondta, Isten ígérte, hogy neve (azaz ő maga) ott lesz ezen a helyen. És mégis, figyeljünk, hogyan folytatja Salamon: "Hallgasd meg szolgádnak és népednek, Izraelnek a könyörgését, amikor ezen a helyen imádkoznak. Hallgasd meg lakóhelyeden, a mennyben…" Az ambivalencia nem múlik el: Isten jelen van a templomban, mert ezt ígérte, mert önmagát adja népének, de Isten a mennyben lakik.
Az ószövetségi templom és Isten jelenléte nem azonos az újszövetségi istentisztelettel. Ugyanakkor nem is elválasztható attól. Az ószövetségi összegyülekezés, amiről Salamon imádságában is hallunk (héberül káhal) egyértelmű párhuzamban áll az újszövetségi összegyülekezéssel, ami görögül eklészia, eklézsia, azaz egyház vagy gyülekezet. Mert igaz, hogy Isten jelenléte nem kötődik már a jeruzsálemi templomhoz, hiszen Jézus Krisztusban lett jelenvalóvá, majd a Szentlélek által lett elérhetővé minden népnek és nemzetnek (a templom pedig nem áll…), ez azonban nem szüntette meg azt, hogy Isten népe (gyülekezete) újra és újra összegyülekezzen Isten jelenlétében. Ilyen értelemben ma is van szent idő és szent hely, ahol és amikor Isten jelenlétét ígéri, és ez nem más, mint az összegyülekezés, az istentisztelet. Foglaljuk ezt így össze: Isten különleges jelenlétét és áldását az ő tiszteletére, magasztalására összegyülekezett népének ígéri. Ez nem kötődik egy épülethez (pl. a mi templomunkhoz), és nem kötődik az időhöz (vasárnap 10 óra), de igenis kötődik az összegyülekezéshez, az istentisztelethez. Annak pedig helye, ideje és rendje van. Erről beszél Jézus: "Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük."  
Mi ennek a jelentősége? Az, hogy az összegyülekezés nem funkcionális vagy pragmatikus célú, hanem teológiai jelentőségű. Mit értek ezalatt? Nem azért kezdett egybegyűlni rendszeresen Isten népe, mert nem volt tömegkommunikáció. Nem azért voltak egy helyen egy időben, mert ami történt, elhangzott, azt - technológiai tudás hiányában - nem tudták utólag elérhetővé tenni (nyomtatásban, hang- vagy képfelvételen), vagy nem tudták valós időben elérhetővé tenni (Rádió, TV, Internet). Az összegyülekezésnek nem funkcionális, pragmatikus, hanem teológiai oka van: Isten szövetséges népének találkozása és ünnepe a megváltó Urával. Azonban mindez a technikai lehetőségekkel úgy változott meg bennünk, hogy szinte észre sem vesszük, mivé formálódunk. Mert világos, hogy nem állítod, az istentisztelet nem más, mint a tömegkommunikáció nélküli múlt itt maradt zárványa a mai világban. Ezt nem valljuk - de közben úgy teszünk, mintha mégis így lenne, hiszen hányszor hozunk döntést arról, hogy kihagyjuk az összegyülekezést, mert ami elhangzott, azt utólag be tudjuk pótolni? Elolvassuk, meghallgatjuk, megnézzük; sőt, akár valós időben bárhol részesei lehetünk egy interneten közvetített istentiszteletnek kezünkben egy telefonnal. Igen, az összegyülekezés opcióvá lett, hiszen mindaz, ami ott történik, elérhető máshogyan is.
De tényleg elérhető? És erre azt mondod, igen, mert átélted, megtapasztaltad, hogy Isten szólt hozzád, jelenlétével megáldott téged egy olvasott, hallgatott, nézett igehirdetés által. És ez valóban így van! Isten Szentlelke, szemmel láthatólag, nem ódzkodik használni azt a technikát, amiről beszélek, és amiről azt mondom, kétélű fegyver. Mert miközben áldás, hogy elérhet az ige ezernyi módon, égis alattomos módon átformálódunk: gyülekezetből egyénekké, Isten magasztalására Isten rendje szerint rendszeresen összegyülekező közösségből olyan individuumokká, akik egyszer így, egyszer úgy kívánják magukhoz venni a táplálékot. Ez azonban nem gyülekezet, nem Isten egyháza, hanem klub, egyesület, a tagok érdekei szerint működő közösség, amit érdekeink és kívánságaink alapján használunk vagy nem használunk.
Miért gyülekezik össze Jézus Krisztus megváltott népe, gyülekezete, hétről hétre, ha esik, ha fúj? Mert Isten így adja a jelenlétét, így táplál és formál bennünket, mint az ő népét.
A gyülekezet imádsága/könyörgése
Másodszor, Salamon imádsága alapján, részletesebben vizsgáljuk meg, hogyan találkozik Istennel az ő összegyülekező népe? Miért szükséges összegyülekezni? A gyülekezet itt imádkozik, könyörög az Úrhoz. Salamon ezt így vezeti be: "Hallgasd meg szolgádnak és népednek, Izraelnek a könyörgését, amikor ezen a helyen imádkoznak."  Salamon imádságából két témát emelek ki, és helyezem a mi istentiszteleti kontextusunkba.
Az első az egyén és a közösség egyensúlya. Mert bár fontos hangsúlyoznunk mai, individualista korunkban, hogy Isten népe összegyülekezve, gyülekezetként, szövetséges népként áll Isten színe elé, Salamon imádságában helye van az egyénnek is: "… minden imádságot és könyörgést, amelyet akár egy ember, akár egész néped, Izrael mond el, és ha valaki elismeri, hogy miatta van a csapás és kiterjeszti kezét a ház felé, te hallgasd meg..." A közösségi összegyülekezés nem veszi el az egyéni felelősséget Isten előtt. Ugyanakkor az egyéni felelősség, egyéni ügy a közösségi összegyülekezés részeként kerül imádság formájában Isten elé. Mindjárt látni fogjuk, miért.
A második nagy téma, amely Salamon imádságának legterjedelmesebb része, az a gyülekezet kiáltása Istenhez nyomorúság idején, legyen ez háborús vereség, aszály, éhínség, járvány, betegség, vagy bármely egyéb csapás. Salamon feltételezi, hogy amikor mindezek történnek, az nem "véletlen", hiszen ezek mögött a az Úr áll. Pl.: "Ha majd bezárul az ég, és nem lesz eső, mert vétkeznek ellened, de azután imádkoznak ezen a helyen, vallást tesznek nevedről, és megtérnek vétkükből, mert megaláztad őket, te hallgasd meg őket a mennyből, és bocsásd meg szolgáidnak és népednek, Izraelnek a vétkét…" Ez nagyon egyszerű folyamat: Isten népe elfordult Istentől, hűtlen lett szabadítójához - Isten ezért nyomorúságot engedett rájuk - ők ezért elkezdik Istent keresni, és felismerik, hogy vétkeztek - az Úrhoz kiáltanak bocsánatért - Isten pedig meghallgatja könyörgésüket, és megbocsát nekik, majd helyreállítja őket.
Mi ennek a jelentősége számunkra? Miért szükséges összegyülekeznünk, istentiszteleten Isten elé jönnünk közösen, ha ezt az utat egyedül is be tudjuk járni? A válasz egyszerű: mert egyedül nem fogjuk bejárni. Mert egyedül a nehézség idején előbb esel kétségbe, vagy hamarabb kezdesz Istenre neheztelni, mint a gyülekezetben. Miért? Azért, mert a gyülekezet közösségében Isten az ő igéjében, annak magyarázásában szólít meg - amit kevésbé hallunk meg tőlünk független, objektív módon egyénileg. Azért, mert a gyülekezetben közös imádságban állunk Urunk elé, hogy bűneinket megvalljuk és hozzá kiáltsunk, míg egyénileg lelkünk minden ereje az ellen munkál, hogy elismerjük: mi vagyunk a felelősek. Azért, mert az összegyülekezés alkalmával Isten Lelke megvizsgálja a szívünket, szíven üt, megszólít, bűnbánatra indít és megbocsátását közli velünk úgy, ahogy egyénileg ez nem történik. Az egyéniben vagy így, vagy úgy, de könnyen becsapjuk magunkat. Nem szembesülünk azzal, amivel nem akarunk szembesülni - vagy éppen nem halljuk meg erővel azt a kegyelmes szót, amit Isten küld nekünk. A testvéri közösség, a hirdetett ige, a közös imádságok, a sákramentumok (keresztség és úrvacsora) mind-mind az összegyülekezéshez tartoznak. Nem véletlenül beszél Jézus az elveszett juhról, az elkóborló, eltévedő bárányról, akit meg kell találni, az összegyülekező közösségbe vissza kell vezetni. Nem egyéni spirituális utat járó, önálló és független bárány ő Jézus szerint, hanem elveszett bárány, elveszett testvér.
Isten missziója
Miért gyülekez(z)ünk össze? A harmadik válasz, Salamon imádsága alapján, meglepő: Isten missziójáért. Mert miközben Salamon azért könyörög, hogy Isten hallgassa meg Izraelt, amikor az idegen néptől vereséget szenved, valamint segítse meg, amikor háborúba megy idegen népek ellen, az egész imádság középpontjában mégis az idegen áll, de teljesen más előjellel: "Még az idegent is, aki nem a te népedből, Izráelből való, de eljön messze földről a te nevedért, mert hallani fognak nagy nevedről, erős kezedről és kinyújtott karodról, ha eljön és imádkozik ebben a házban, te hallgasd meg lakóhelyedről, a mennyből, és tedd meg mindazt, amit az idegen kér tőled, hogy a föld minden népe megismerje nevedet, és úgy féljenek téged, ahogyan néped, Izráel, és tudják meg, hogy a te nevedről nevezték el ezt a házat, amelyet építettem."  Az összegyülekezés helyén és idején Istennel találkozik az, aki nem az ő népéhez tartozik, aki nem ismeri őt. Ez Salamon imádsága. Pál apostol így tárja ezt a korinthusi gyülekezet elé: " … ha valamennyien prófétálnak, és bemegy egy hitetlen vagy be nem avatott, annak mindenki a lelkére beszél, azt mindenki megvizsgálja, és így szívének titkai nyilvánvalóvá lesznek, úgyhogy arcra borulva imádja az Istent, és hirdeti, hogy az Isten valóban közöttetek van." (1Kor. 14.24-25) Amikor Isten igéje szól Isten Lelkének erejében, amikor Isten népe együtt van imádságban, magasztalásban, ott az élő Istennel találkozik az, aki még nem találkozott vele. Mert Isten az összegyülekezett népe között szívesen lakozik. Ezért az istentiszteleti összegyülekezés Isten missziója miatt is szükséges.
Miért gyülekezünk össze - vagy miért nem gyülekezünk össze? Megfordul-e bennünk, hogy nem csak rólunk van szó? Hogy amikor egybegyűlünk, hogy Isten magasztaljuk, hogy hozzá könyörögjünk, hogy őt hallgassuk, azt nem csak magunkért tesszük, hanem ezzel Istent képviseljük a népek, az őt még nem ismerők között? Akár jelen vannak közöttünk, akár nincsenek itt. Az istentiszteletünknek van missziói dimenziója, missziói felelőssége , amely túlmutat egyéni, de még gyülekezeti szükségeinken is, és az egész világ felé fordít minket. Ezért vannak missziói hírek, ezért könyörgünk az üldözöttekért, a menekültekért, hazánkért, városunkért, a lakótelepért, a barátainkért, a munkatársainkért, a családtagjainkért minden istentiszteleten. Aki nem gyülekezik össze Isten népével, nem kapcsolódik be Isten magasztalásába a népek előtt és a népekért, valamint a népekért való könyörgésbe Isten előtt. Salamon azt imádkozza, ami Jézus szívén is volt: "hogy a föld minden népe megismerje nevedet, és úgy féljenek téged, ahogy néped, Izrael…". Jézus pedig így tanít imádkozni: "Szenteltessék meg a te neved…"  (Mt. 6.9). Ha ez is istentiszteleti felelősség, akkor látnunk kell, mennyit mulasztunk, amikor csak magunkra tekintünk, amikor úgy gondolkodunk, hogy az istentisztelet annyi, amennyit kapunk belőle. Amikor nem vagy Isten népe közösségében, hogy magasztald őt, és elé tárd kéréseid az összegyülekezés idején, nem töltöd be, amire elhívott és megváltott Jézus Krisztusban, nem éled meg azt, amiért Jézus az életét adta, hogy a népek megismerjék és dicsőítsék az Urat. Ez nem egyéni kérdés, hanem gyülekezeti, hiszen egy széthulló, rendetlen, össze-vissza alkalomszerűen Isten elé jövő gyülekezet, amelyben ki-ki a maga javát keresi, sohasem tölti be küldetését! És itt már rátértünk a következő gondolatra:
Miért nem gyülekezünk össze?
Három alapvető, nagy bibliai igazságot láttunk arra nézve, hogy miért gyülekezik össze Isten népe istentiszteletre: mert Isten jelenlétét ígéri; mert az összegyülekezésben könyörög Isten népe az Urához; valamint mert ebben is megvalósul Isten missziója, az, hogy mások is megismerik őt.
Lelkipásztorként sok kérdés, szomorúság, aggodalom terheli a szívem, mert a gazdagréti gyülekezet hívő tagjainak jó része nem éli meg az Istentől való rendet és rendszerességet az istentiszteleti összegyülekezésben. Ennek nyilvánvalóan számos oka van, amelyeket elemezhetünk. Például az, hogy a mai társadalom sokkal mobilabb, mint a korábbiak; számosan élnek kétlaki életet (hétvégén máshol, mint hétközben); sokan, akik városban élnek rendszeresen vidékre utaznak szüleikhez; valamint megváltoztak a szabadidő eltöltési szokások, lehetőségek. Ezt nem fogjuk tudni megváltoztatni, és nem is ez a lényeg. Sokkal fontosabb az, ami a szívünkben van, ami bennünk zajlik, ahogyan döntéseket hozunk az összegyülekezésre nézve. Három gondolatban szeretném összefoglalni azt, amit látok, tapasztalok - nem azért, hogy bárki felől ítélkezzünk, hanem azért, hogy Isten megvizsgálja a szívünket.
Hallottam már azt, hogy az istentisztelet vagy az igehirdetés nem az én Istennel való szeretetnyelvem. Azaz én Istent nem ebben tapasztalom meg, érzem magamhoz közel, hanem pl. a természetben, a dicsőítésben, a magányban, stb. És miközben azt nem kétlem, hogy Istent sokféle módon megtapasztalhatjuk, elszorul a szívem, amikor ilyet hallok: Isten egyházának rendjét, az istentiszteleti összegyülekezés több ezer éves formáját felváltja az én szeretetnyelvem? Az én tapasztalatom? Milyen alapon emelem magam Isten népének évezredes rendje felé? Ki vagyok én? Mit mond el ez rólam, és az én Istennel való kapcsolatomról? Azt hiszem, szélsőséges individualizmusunkról erősebben beszél, mint az Úr és az ő népe iránti hűségünkről és engedelmességünkről.
Máskor azzal találkozom, általában olyanok ajkáról, akiknek életében nehézség (pl. megoldatlan házassági konfliktus) van, hogy "képmutatás lenne így istentiszteletre menni." "Miért tennénk úgy, mintha minden rendben lenne? " - Miért, az istentiszteleten azok gyűlnek össze, akik azt mondják, hogy látod milyen szépek és jók vagyunk, Uram, vagy azok, akik azt kiáltják: bocsáss meg, irgalmazz, gyógyíts meg és állíts helyre? Én az utóbbiak közé szeretnék tartozni. Észrevettétek, milyen ördögi kifogás a "képmutató lennék, ha elmennék"? Ha tehát nem járulok Isten elé népe közösségében, testvéreimmel együtt, akkor nem vagyok képmutató, tehát igaz vagyok? Nem inkább az igazságot kellene mondanom: lázadok, Uram, ellened, és nem akarok sem irgalmat, sem bocsánatot, sem szabadítást kérni? Hitetlen vagyok, és megtagadom a szövetséget, amelyet kötöttél velem? Igen, inkább ezt kellene mondanunk…
"A gyermekeim nem akarnak jönni…" Nyilvánvaló, hogy ez is olyan sok kérdést vet fel, olyan témákat nyit meg, amibe most nem tudunk belemenni. Az is világos, hogy vannak helyzetek, különösen kamaszokkal, amikor az erőszak kontraproduktív. De a következő  alapvető kérdéseket szülőként tegyük fel magunknak annak érdekében, hogy Isten megvilágíthassa szívünket. Alapvetően mi határozza meg családunk életét és ritmusát, Isten szövetséges népének (amelynek gyermekeink is részesei) a rendje, vagy gyermekeink kívánsága, vágyai? Azt hiszem, gyakran jobban féljük gyermekeinket, mint az Úr Istent… Továbbá: milyen példát mutatunk és mutattunk gyermekeinknek? Megszokták, hogy ha esik, ha fúj (ha más városban vagyunk, ha nyaralunk), az istentisztelet alapvető ritmus, vagy tőlem tanulták, meg, hogy az lehetséges opció? Tőlem tanulták, hogy most inkább pihenünk, most más program a fontosabb…?- Persze, tudom én, hogy ezt a harcot kulturálisan már régen elvesztettük, egészen távol áll a mai embertől az, hogy gyermekeinek ritmust szabjon, hiszen ez iszonyatos energiákat emészt fel, és gyakran könnyebb nekünk szülőként engedni. De akkor legalább lássuk, hogy hova jutottunk, és szomorodjon meg e felett a szívünk! Minden új csak bűnbánatban kezdődhet.
Mit mondanak ezek, és sok más kifogás a szívünkről? Mit árul el rólunk, Isten népéről az, hogy az istentiszteleti összegyülekezés rendszertelen, esetleges, hiszen számos más programmal versenyzik az életünkben? Lényegében azt, hogy olyan emberekké lettünk, akik teljes természetességgel felülemelkednek Isten rendjén, és közben még csak fogalmuk sincs arról, mit tesznek. A felséges, szent Isten tisztelete (istentisztelet) laza kis programmá vált, amivel kényünk-kedvünk szerint élünk vagy nem élünk. Értsük jól: nem az az igazi baj, ha kihagyunk egy istentiszteletet, hanem az, hogy azt hisszük, ez a mi magától értetődő jogunk és szabadságunk kérdése.
Igen, súlyosnak, válságosnak látom a helyzetet. Azzal együtt, hogy magamat sem tartom jobbnak, és ki tudja, mit árulna el a szívemről az életvitelem, ha nem lennék lelkipásztor, és nem kellene minden vasárnap istentiszteleten részt vennem. De az elvilágiasodás, a világhoz való hasonulásunk, a kultúra által való formáltatásunk ijesztő mértéket öltött. Mindennek következménye pedig szétzilálódó, széthulló egyéni, családi és gyülekezeti élet.
Meg lehet még titeket, minket inteni? Meghalljuk még az igazi pásztor, a bennünket halála és feltámadása által egybegyűjtő Jézus szavát? El tudunk még jutni igaz bűnbánatra világias gondolkodásunk, szívünk miatt? Szíven üt bennünket, hogy hogyan állunk az ő népének szent összegyülekezéséhez? Mert ezen a ponton erodál, elsodor minket a mai kultúra. Ezen a ponton vagyunk oly könnyen engedetlenek, amit észre sem veszünk. És nem fogjuk fel, hogy az Istentől való ritmus, a hetedik nap ünnepi megszentelése elmulasztásával (ami többeknek szokássá lett!) milyen óriási veszteségeket szenvedünk mi magunk, családunk, gyülekezetünk, és a népek…
Salamon imádságában megjelenik Izrael legmélyebb válsága, a babiloni fogság. És ezzel együtt megjelenik Isten hűsége, aki kész megbocsátani népének, és újat kezdeni életében, hiszen ő szabadította meg őket Egyiptomból, és ő választotta őket a magáénak. Ez ma is áll Jézus Krisztusban: ő szabadított meg bennünket a halálból és pusztulásból, a bűn rabszolgaságából, és benne választott minket Isten magáénak. Ha megtérünk, és kiáltunk hozzá, megmaradunk – ha azonban nem hozzuk szívünket Isten elé, és nem kezdünk újat, már elvesztünk. Ámen!

Az, hogy felállok, felolvasom a textust, és elkezdem Isten igéjét magyarázni, a liturgia rendje. Senkit sem lep meg - akár vendég, akár gyülekezeti tag. Akár érdekel valakit, vár valaki valamit ettől, és az egész istentisztelettől, akár nem. Ez a dolgok menete.
De ha felállna most egy ismeretlen, kissé kétes/messziről jött ember, és azt kiáltaná, hogy mindaz, amiért itt vagytok, bennem érhető el, én vagyok annak a valósága, tőlem, nálam kapjátok meg, bennem teljesedik be, akkor csodálkoznánk, megbotránkoznánk. Megkérnénk, hogy üljön le, és maradjon inkább csendben. Vagy kivezetnénk. Nevetnénk, jól szórakoznánk (egy őrült), vagy felháborodnánk: mit képzel ez, tönkreteszi az ünnepünk.
Jézus ez a - sokak szemében - bolond: "Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott…" - olvastuk. Belekiált az ünnepükbe… belekiált az ünnepünkbe…?
A lombsátorok ünnepén Izrael arra emlékezett, hogyan gondoskodott Isten népéről a pusztai vándorlás során, hogyan adta a mannát, hogyan fakasztott vizet a kősziklából. Az ünnepnek volt egy olyan eleme, ami Jézus megbotránkoztató kiáltását értelmezi számunkra: ez a víz ünnepélyes kitöltésének a szertartása. Az ünnep minden napján a tömeg a papok és éneklő léviták vezetésével a Siloám tavához ment, ahol vizet merítettek egy arany edénybe. Innen a sófárkürtöket fújva, örvendezve mentek a templom területére, ahol zsoltárokat énekelve körbejárták az oltárt. Majd egy pap az oltárra öntötte a vizet, amely lefolyt onnan. Mindennek nagyon mély szimbolikus üzenete volt, amely a Szentírásban (az Ószövetségben) gyökerezett. Emlékeznek arra az Ezékieli próféciára, amely látomás szerint a templomból, az Úr dicsőségének, jelenlétének a helyéről egy folyó indul, amely egyre nagyobbá lesz, amely életet hoz, amely meggyógyítja a holt/sós vizeket… Istenre tekintenek, aki az élet forrása, aki a megváltás és szabadítás forrását ajándékozza. Az Úrra, aki újra és újra úgy jelent meg, mint aki életet ad, gyógyulást ad népének és a népeknek. A víz Isten Szentlelke, aki kiárad, elárasztja a földet, és mindeneket megújít. Ezen az ünnepen mindenki örvendezik, mindenki elégedett, mindenki hálás - mert Isten jövőbeli ígéretére tekintenek.
És Jézus belekiált az ünnepbe… "Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék…"
Jöjjetek, halljuk meg, mit mond, mit kiált Jézus a mi ünnepünkbe. Kövessük kiáltásának három mozzanatát a következőképpen:
 1. Az emberi állapot ("aki szomjazik")
Mindenki örvendezik, mindenki hálás, mindenki elégedett - ünnep van, és éppen ez az ünnep, az öröm idejének a lényege. Vallásos ünnep, Istenre mutató hálaünnep, amely teljes szimbólumokkal, közös énekléssel, Isten nagy tetteire való emlékezéssel.
Miért mondja, hogyan mondhatja: "Ha valaki szomjazik…"? Ünneprontó? Nem tud a többiekkel örülni (mindig vannak ilyenek…)? Irigyli mások boldogságát? Neki mindig valami negatívra kell gondolni?
Vagy csak csapatot gyűjt? Tudja, hogy vannak elégedetlenek? Vannak, akik csak színből örülnek? Vannak, akik az ünnepeket bírják a legkevésbé? Rájátszik minderre? Tudja, hogy hiába a víz kiöntésének rítusa, vannak, akik mégis szomjasak - azaz üresek, kételyekkel telve? Akik többre vágynak...
Jézus nem ezért mondja, amit mond. Nem elsősorban azért kiált, mert tudja, hogy mindig fog találni olyanokat, akikben rezonál: ha valaki szomjazik… Jézus nem kijátssza az ember nagy hiányát. Valami más miatt szól így. Hiszen nem teheti, hogy ne szóljon: ha valaki szomjazik…. Nem teheti, hogy csendben maradjon… nem bújhat el. Miért? Azért mert minden, amiről az ünnep szól, mindaz, amire a víz kiöntésének szertartása és a hozzá kapcsolódó ószövetségi ígéretek mutatnak, minden, amire vágyakozva előretekint Izrael: ő maga. Ő a valóság. Belőle fakad az élet vize, ő az isteni szabadítás forrása.
És ezért mondja: ha valaki szomjazik… Egy teológus így fogalmazza ezt, így nevezi néven azt, amit Jézus szavával megpendít bennünk: életszomj (Bolyki). Az a szomjúság, amit néven nevez, amit ez a bátor és bolond kiáltás előhív, semmi más, mint életszomj, létszomj. A legmélyebb szomjúság. Igen, kissé absztrakt kifejezés, de nem találok jobbat. Életszomj.
Az életszomj nem intellektuális szomjúság, amit Jézus szava megérint. Mert vannak kérdéseink, vannak akár létkérdéseink, vannak nagy, életkérdéseink. Ha valaki megválaszolná ezeket, megváltoznánk-e? Más életet élnénk-e? Ha nem, akkor ez a szomjúság sokkal felületesebb, mint az életszomj. Az intellektuális kérdéseink, legyenek bár fontosak, nem feltétlen érintik az a mélységet, amit Jézus megszólít.
A létszomj nem kulturális-vallási szomjúság. Mert az emberek egy része vágyik tartozni valahova, bekapcsolódni valamibe, ami előtte is létezett, utána is fennáll, szomjazza a kulturális és/vagy vallásos önazonosságot. Van, hogy valaki csak azt éli meg, része szeretne lenni egy közösségnek, amelynek múltja, története, értékei vannak. De itt nem erről van szó.
Nem érzelmi, átélésbeli vagy tapasztalati szomjúságot hív elő Jézus. Ó, mennyire tudunk szomjazni szeretet, értékelést, megbecsülést, erőt… "Aki szomjazik…" - és azt mondod, hogyne szomjaznék, hogyne rezonálna bennem Jézus szava, mert magányos vagyok, mert csalódott vagyok, mert száraznak, üresnek érzek mindent, mert elegem van magamból... Igen? Gondolj arra egy pillanatra, hogy most ebben a helyzetben beütne életed nagy, elsöprő szerelme. Szomjaznál-e még? Nem, Jézus nem az érzelmi, lélektani szomjról, hiányról beszél.
Még csak nem is lelki/spirituális szomjúság ez. Mert mit értenek sokan ez alatt? Valami áhítatos meghatottság, spirituális megérintettség, titkos bölcsesség, mély vigasz, belső megvilágosodás… na, erre szomjazom. És, igen, gondold el, megnyerted, felfedezted, elérted. Kell-e még, aki kiált, aki belekiált mindezen vágyak, mindezen szomj mögé? Kell-e Jézus?
Ez is csak egy szó, egy kifejezés, de talán megragadja a lényeget: mély, egzisztenciális szomjúság, a létező, Isten, a teremtő és szabadító utáni szomjúság az, amit Jézus megcímez. Az összes előbbi kapcsolódhat ehhez a szomjúsághoz, de egyik sem meríti ki. Lényed legmélyéig, létezésed alapjaiig ható szomjúság.
Ritkán érkezünk el ide. Mert amikor Jézus felkiált, "ha valaki szomjazik", ott és akkor mindenki tudja, mi a szomjúság, ki az élő víz forrása. Az egész ünnep erről szól. Ott megbotránkozást okozhat, amit Jézus tesz… magára vonatkoztatja a ceremóniát, az egész ünnepet, Isten korábbi kijelentéseit, igéit. De legalább értik. De vajon hogyan halljuk mi? Mesterségesen gerjesztett szomjúságok/kívánságok között? Olyan bőséges és kiapadhatatlan, mindig újat ígérő lehetőségekkel magunk körül, amilyen bőségre korábban az emberiség történetében nem volt példa?
"Aki szomjazik…"
2. A felszólítás ("jöjjön… igyék")
"… jöjjön hozzám, és igyék!"  - Mire hívja Jézus azokat, akik meghallják - nemcsak fizikai értelemben - kiáltását? Akik életszomja találkozik Jézus szavával. A hit eseményét (vö. v. 38) Jézus két kifejezéssel, két mozzanattal, két képszerű cselekménnyel írja körül: odamenni hozzá, és inni belőle. Nos, ez nem csak ma nehéz - mert odamenni hozzá akkor könnyebb volt talán - de inni…? Ugyanúgy kérdés volt, mint ma.
Ezt is elhatárolódások által ragadhatjuk meg. Lássunk fontos különbségtételeket!
Ha a képpel élünk: különbség van aközött, hogy tudom, szomjas vagyok és tudom, hol található víz, valamint hogy felkelek, odamegyek a víz forrásához és iszom belőle. A hit, amire Jézus hív, ennek alapján nem pusztán egy érzés (szomjas vagyok), nem pusztán sejtés, tudás, akár bizonyosság (Jézusnál van az élet forrása), hanem egész lényünket igénybevevő tett. Fel kell állni, el kell indulni, végig kell menni az úton, meg kell érkezni Jézushoz, és ott szánkhoz kell venni egy edényt, ki kell nyitni a szánkat, le kell nyelni a vizet. Minden mozzanat egész valónkat igénybe veszi - szemben egyfajta tudással, érzéssel, gondolkodással, amikor biztos távolságból, mindezen lépések nélkül úgy gondolkodunk, hogy annak nincs ára, nincs következménye.
Másodszor, ez egyértelműséget és a legjobb értelemben vett egy-ügyűséget jelent. Gondoljunk a Jézus által használt képre: jöjjön hozzám és igyék! Ennek a mozgásnak iránya van: Jézus. Egyszerre nem mehetek több helyre, és egyszerre nem ihatom több forrásból. Érdemes megjegyezni, hogy János evangélista leírja, hogy Jézus kiáltása után milyen sokféle, egymásnak ellentétes nézet jelent meg az ünneplő sokaságban. (7.40kk: "Valóban ez a próféta. …. A Krisztus ez. … Csak nem Galileából jön el a Krisztus? …") Ha valaki belép a sokaság olykor bennfentes, olykor hitetlenkedő, máskor okoskodó reakcióiba, biztosan nem fog elindulni, Jézushoz menni, és inni. Mert elvész az egyértelműség, egy-ügyűség, fókuszáltság, amire Jézus hív.
Mit jelent ez a gyakorlatban? Kedves konfirmandusok! Ti nagyon is jól tudjátok, hiszen éppen ezt az utat jártátok ebben az évben, és erről számoltatok be a presbitérium előtt pár napja. Nagyon valóságos út Jézushoz jönni, nagyon valóságos nála inni.
Jeremiás próféta így szól egy helyen: "Mert kétszeres rosszat cselekedett népem: engem, a folyóvíz forrását, elhagytak, hogy víztartókat vájjanak, repedezett falú víztartókat, amelyek nem tartják a vizet." (Jer. 2.13) Elhagyták Istent, az élő víz forrását, és helyette rozoga víztározókból akarják szomjukat oltani. Az élet forrása helyett bálványokhoz fordultak. Olyan bálványokhoz, amelyek azt súgják: megelégítelek. Értelmet adok életednek. Betöltöm hiányaid. Megtartalak és boldoggá teszlek. Mit jelent Krisztushoz jönni, mit jelent belőle inni?
Azt, hogy elfordulunk szomjúságunkkal együtt a repedt falú víztartótól és odafordulunk az élet Istenéhez. Igen, Jézushoz jönni a bűnbánat és megfordulás útján egész lényünket igénybe veszi. Nem vihetjük csak az érzelmit - úgy, hogy nem visszük az erkölcsit. Nem vihetjük a magatartásbelit, úgy, hogy ne vinnénk egész mélyen a lelki-érzelmit. Nem vihetjük hozzá az intellektuálist úgy, hogy ne vinnénk hozzá a kapcsolatainkat. És ez, ti már tudjátok, radikális. Mert elfordulni attól a bálványtól, ahol eddig időztem és ittam, aki megformálta az életem, akivel összekötődtem ezer szálon (miközben persze mindig szomjas maradtam - létszomj!) - nekünk lehetetlen. De amikor meghallod Jézus szavát, lelked legmélyén, a létszomjban, akkor ez a jézusi szó, a kiáltás mögött lévő szeretet és féltés, felszabadít. Felszabadít, hogy felegyenesedj a repedt falú víztartótól, és oda fordulj  a folyóvíz forrásához, Jézushoz.  "Jöjjön hozzám és igyék…"  És akkor isztok… Nem tudom én ezt szavakkal elmondani, de ti, kedves konfirmandusok, és a gyülekezet minden tagja tudja, miről van szó. Amikor ott vagy, és iszod Jézus jelenlétét, szeretetét, az élő vizet, és olyan gazdagság és bőség ömlik rád, amiről sohasem álmodtál.
A kérdés többeknek: nem hagytuk el mi is az Urat, az élő víz forrását, nem vájtunk-e magunknak repedt falú víztartókat, és sokan nem ezért gyötrődnek-e kínzó szomjúságban? Hiszen nemcsak egyszer, hanem újra és újra aktuális Jézus kiáltása: "Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék…"
A hit tehát olyan egzisztenciális merítés Jézusból e nagyon személyes közösségben, amelyben hozzá megyünk… Ő hív, mindannyiunkat, ma is, újra és újra hív: "Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék…"
3. Az ígéret ("belsőjéből élő víz folyamai ömlenek")
A víz, amely Jézusból fakad, túlcsorduló folyammá lesz a benne hívő közösség életében. Az Ószövetségben így szól a próféta: "Az ÚR vezet majd szüntelen, kopár földön is jól tart téged. Csontjaidat megerősíti, olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz." (Ézs. 58.11)
Amint a Jézushoz fordulás egész lényünket, egész valónkat igénybe veszi, úgy az ígéret is teljes életünkre vonatkozik. A Szentlélek, mint ki nem száradó forrás, felfakad életünk középpontjában, hogy bőséges folyamként elevenítsen meg mindent, ami vagyunk, és amihez kapcsolódunk. Láthatjuk úgy az életünket, mint egy kert, amelynek különböző részei vannak, amelyben különböző növények élnek, amely különböző évszakokat él meg. A kert közepén felfakadó forrás mindezeket táplálja, élteti. Nem pusztán a lelki-érzelmi életünkre, hanem életünk egészére kihat ez a forrás. A Szentlélek jelenléte, akit ajándékba kapunk, gazdag élet- és erőforrás annak a közösségnek, amely újra és újra Jézushoz jön. Erre emlékeztet és erre hív bennünket minden alkalommal az úrvacsora: elfordulunk a hiábavalótól, odajövünk Jézushoz, aki Szentlelkét bőségesen újítja meg rajtunk újra és újra, hogy életet adjon. Forrást, folyamot, életet fakaszt, amely nem csupán bennünket éltet, hanem rajtunk keresztül kiárad a világra. A kertre, ahol élünk; a kertre, amelynek része a családunk, a munkánk, a barátaink…
Ígéret, mert Jézus azt mondja, így lesz. Ha hozzá jövünk és iszunk, akkor bensőnkből élő víz folyamai fakadnak fel, akkor nemcsak bennünket elégít meg a Szentlélek, hanem jelenléte, áldásai, ajándéka túlárad rajtunk. Ígéret - de vajon így van-e, így lesz-e?
Egyrészt, hacsak rész szerint is, de látjuk, hogy így van. Miért és hogyan kerültetek erre az útra, és jutottatok most eddig a pontig, kedves konfirmandusok? A válasz egyszerű: voltak olyan emberek, akik életében túlcsordult ez a forrás, és titeket megragadott. Elkezdtétek vágyni a forrás eredőjét, és elindultatok mélyebben megismerni Jézust. Ez a gyülekezet életében a Szentlélek rajtunk túlcsorduló munkája, áldása. Az ígéret, amelyet Jézus ad, történik közöttünk.
Másrészt azonban, nem mindig látjuk és tapasztaljuk ezt így. Ezért minden ígéretnek kell lennie egy garanciájának. János evangélista így kapcsolja ezt Jézus ígéretéhez: "Ezt pedig a Lélekről mondta, akit a benne hívők fognak kapni, mert még nem adatott a Lélek, mivel Jézus még nem dicsőült meg."  Mi a garanciája annak, hogy így lesz, hogy Isten Lelke valóban élő víz folyamainak forrása lesz az életünkben? Jézus megdicsőülése, ami nem más, mint Jézus halála és feltámadása.
János így adja elénk ennek a garanciának a történetét: "Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: Szomjazom. Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához. Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: „Elvégeztetett!” És fejét lehajtva, kilehelte lelkét." (Jn. 19.28-30) Jézus, az élő víz forrása szomjazott. Nem csak fizikailag. A halál kapujában, a megsemmisülés küszöbén, az Atyától elválasztva, bűneink büntetését hordozva, szólt: Szomjazom. Életszomj… Létszomj…
Ő szomjazott, hogy minket megelégítsen. Szomjazott, hogy szabadítás forrásává legyen. Szomjazott, hogy megváltást szerezzen. Majd feltámadt, és ezért ma, mint győztes Úr, szólít meg, hív, és teszi ígéretét: "Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék! Aki hisz énbennem … annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek."  ÁMEN!