Lovas András Dr.

Az elmúlt héten elkezdtük a Pál apostol a korinthusi gyülekezethez írt első levelének magyarázatát. A gyülekezettel kapcsolatban három meghatározó igazságot állított elénk a szakasz: Istené vagyunk, nem a magunkéi; szentek vagyunk, de nem bűntelek; gazdagok vagyunk, de nem teljesek. A korinthusi gyülekezet születésének a hátterét adja elénk az antiókhiai gyülekezet születésének és növekedésnek, illetve Pál kiküldésének a története. Ha ezt látjuk, sokkal jobban értjük, hogy miért hangsúlyozza Pál az 1Kor 1.2-ben, hogy Isten "ekkléziája" mindazok, akik - nemcsak Korinthusban, hanem bárhol - segítségül hívják az ő nevét. Ha látjuk, hogyan előzte meg oly sok minden azt, hogy Pál megjelent Korinthusban és hirdette a Krisztust, akkor az egész korinthusi levelezés egy nagyobb, mélyebb kontextusba kerül.
De nem csak ezért választottam a mai textusunknak ezt a szakaszt. Nyilván, mindenkit foglalkoztat az, hogy mit fogunk ma bejelenteni a gyülekezetnek. Néhány hete, amikor már ezen a vasárnapon gondolkodtam, két gyülekezeti vezetőnk, egymástól függetlenül, erre a szakaszra mutattak rá. (Fekete Imre gondnok, Bobby Booze) Ráadásul korábban (2009) beszéltem erről a bibliai szakaszról, és érdekes ennek a fényében újra rátekintenünk a gyülekezetünkre. Akkor az alkalmazás kicsit más volt, mint ma lesz, de alapjaiban mégis ugyanaz hangzik.
Az antiókhiai gyülekezet születését és életét mutatja be a ma olvasott szakasz. Az alaptételünk a következő: az antiókhiai gyülekezet missziói gyülekezet – és mint ilyen, mércéje (de nem mintája) minden mai gyülekezetnek. Missziói gyülekezet az a gyülekezet, amely (Isten igéjével összhangban) létét, életét abból eredezteti és abból az identitásból él, hogy ő Isten elküldött közössége ebben a világban. Ahogyan az Atya elküldte a Fiút, úgy küldi el a Fiú - a Lélek által felhatalmazva - a benne hívők közösségét (vö. Jn. 20.21-22). Az egyház tehát nem önmagáért, nem a tagjaiért van csupán, hanem azért, hogy egész életével Jézus Krisztusról tegyen bizonyságot a világban. Így beszélünk missziói gyülekezetről; az egyház/gyülekezet nem a programjaiban, hanem már a létében is missziói, küldött.
A missziói gyülekezet életének négy mozzanatára figyelünk a mai igehirdetésben.
I. A missziói gyülekezet születése: evangélizáció
Az antiókhiai gyülekezet születése mögött nem álltak gyülekezetplántálási stratégia, szociológiai felmérés, felekezeti döntés, egyházi hivatalosok és pontosan megszabott költségvetés. Nincsenek nevek, akiket később úgy tisztelhettek volna, mint gyülekezetalapító atyák. Ehelyett azok vannak, akik „az István miatt támadt üldözés következtében szétszóródtak…”. A gyülekezet alapítói névtelen menekültek. Jeruzsálemből menekülnek számosan, mert István megkövezése után beindult a Jézus-követők meghurcolása, bebörtönzése, hitük megtagadására kényszerítése. Ezek az emberek nyomorúságban vannak. Bizonytalan az otthonuk, a megélhetésük, a családjuk sorsa. Könnyen lehet, hogy szétszakadtak családok, hogy egyesek már börtönbe kerültek. Nem tudunk semmit a személyes drámákról, de nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy belássuk, számos ilyen történet húzódik meg a háttérben. Az első tanítványok tehát szétszóródtak, és ezzel akár hatalmas és végzetes csapás érhette volna a kibontakozó jézus-mozgalmat, de nem ez történt. Amint a gomba szétszórja a spóráit, egy növény a magjait, úgy szaporodott meg a tanítványok száma, úgy terjedt az Ige. Azért, mert ezek a menekültek „hirdették az igét”, „hirdették az Úr Jézust” először csak zsidóknak, de egyesek görögöknek, azaz pogányoknak is. „És az Úr keze velük volt, úgyhogy sokan hittek, és tértek meg az Úrhoz.” Azaz az Úr hitelesítette Jézusról szóló bizonyságtételüket jelekkel és csodákkal, a Szentlélek erejének kiárasztásával (vö. 4.30). Az ő Uruknak, Jézusnak kedves volt, hogy azok, akik neve miatt kerültek nyomorúságba, nem elerőtlenedtek, nem estek kétségbe, nem fordultak el csalódottan ettől az Istentől, aki hagyja őket üldözést szenvedni. Amerre mentek, ahova eljutottak, hirdették Jézust. A teher, ami rájuk nehezedett, a nyomás, hogy menekültté lettek, nem vette el szívük örömét, a megtalált Jézus jelenlétének valóságát, a hitnek azt a bizonyosságát, hogy nincs más név és nincs más út, nincs más valóság, csak Jézus. Ezért még a válságban is Jézusról tesznek bizonyságot. Nem azért, mert parancsot kaptak az evangélizációra, nem azért, mert elvárták ezt tőlük, hanem azért, mert Jézus csordult túl szívükben. Vajon mi ennek, és ezen keresztül az antiókhiai missziói gyülekezetnek a titka?
II. A missziói gyülekezet épülése: tanítás 
Antiókhiában sokan megtértek az Úrhoz, megszületett a hívők közössége, de szükség volt a gyülekezet megalapozására, megerősödésére. Amikor megtudták Jeruzsálemben, hogy milyen nagyszámban megtértek pogányok Antiókhiában, elküldték Barnabást. Barnabásnál alkalmasabb embert nem könnyen találtak volna Jeruzsálemben erre a feladatra. Maga is pogány vidéken nőtt fel (ciprusi diaszpóra zsidóként), és így jól ismerhette a nem zsidók életét, szokásait. Ezen felül bőkezű adakozással tett Jeruzsálemben bizonyságot arról, hogy szíve-lelke egy az Úrral és az első gyülekezettel (4.36-37), ami nyilvánvalóan azt jelentette, hogy az apostolok bíztak benne. De talán ennél is fontosabb személyisége, hiszen nem véletlenül kapta a Barnabás, azaz a „Vigasztalás fia” elnevezést. Bátorító, másokat erősítő, felkaroló, nagylelkű személyisége és szolgálata meghatározó volt a misszióban.
Barnabás, amikor szembe találja magát az antiókhiai hívekkel, „látta az Isten kegyelmét, megörült, és bátorította mindnyájukat, hogy szívük szándéka szerint maradjanak meg az Úrban.” Felismeri és elismeri Isten munkáját valami egészen újban és különlegesben. Nem kezd el okoskodni, hogy ezeknek a pogányoknak be kell tartani a zsidó szokásokat ahhoz, hogy az Úr népéhez tartozzanak (ez ekkor még nagy kérdés, vö. Apcsel 15.), hanem örvendezik az Úr kegyelmében, és bátorítja őket.
Tudja azonban azt is, hogy a tanítványokat tanítani kell, fel kell építeni őket a hitben, és látta, hogy önmagában kevés ennek a nagy sokaságnak a tanításához. Ezért elment Tarzuszba, megkereste Sault (Pált), és magával vitte Antiókhiába. „Egy teljes esztendeig dolgoztak együtt a gyülekezetben, és igen nagy sokaságot tanítottak.”  Vajon mit tanítottak egy éven át? Hogyan formálódik a tanítvány, mire van szüksége a nemrégiben megtért embernek? Jézus tanítását, sőt, magát Jézus Krisztus személyét tanították. Nem pusztán erkölcsi vagy bibliai (ószövetség) igazságokat, hanem azt, hogy mit jelent, hogy Krisztussal együtt meghaltak, és Krisztussal együtt feltámadtak egy új életre. A tanítás úgy formálta a tanítványok életét, hogy levetkőzzék a régi, bűnös természetet, az óembert, és felöltözzék, magukra öltsék Jézus Krisztust. Ez a krisztusi tanítás, tanítványság szíve: Az életem Krisztusé, vele együtt meghaltam és feltámadtam, és ezért átformálódom Krisztus képére. A missziói gyülekezet olyan tanítványok közössége, akik értik és élik, hogy Krisztusban új emberré lettek.
III. A missziói gyülekezet együttérzése és áldozata a testvérek iránt: diakónia
Amikor jeruzsálemi próféták vendégeskedtek az antiókhiai testvéreknél, és egyikük megjövendölte, hogy az egész birodalomra kiterjedő, nagy éhínség várható, az antiókhiai gyülekezet nem maradt tétlen. „A tanítványok pedig valamennyien elhatározták, hogy aszerint, amint kinek-kinek módjában áll, valami segítséget küldenek a Júdeában lakó testvéreknek.” Az éhínség keményen sújtotta Júdeát; amint a Josephus Flavius megírta, halálos áldozatokat is szedett (vö. Stott, Acts, 205). Az összegyűjtött ajándékot Barnabás és Saul vitte el a jeruzsálemi gyülekezet elöljáróihoz. 
A missziói gyülekezet nem önmagáért létezik. Isten családja részének tekinti magát, és nem pusztán saját érdekei, saját szükségei irányítják döntéseit. Arra gondolni, hogy antiókhiai pogányok a sajátjukból adnak és gyűjtenek júdeai zsidó emberek megsegítésére, nonszensz. Az Isten népében ugyanakkor ez a lépés természetes kell, hogy legyen. Képesség, lehetőség volt az egyik oldalon, és szükség, rászorultság a másikon. Ezzel azt is kifejezték az antiókhiai tanítványok és a gyülekezet, hogy a zsidó Jézus-követőket testvérnek tartják, egy nép, egy test velük. A missziói gyülekezet nem csak saját növekedésével, életével, egészségével van elfoglalva, hiszen Isten Országát látja a szemei előtt, amely sokkal nagyobb, mint egyetlen közösség vagy akár felekezet élete. 
IV. A missziói gyülekezet együttérzése és áldozata a távollévők iránt: misszió
Amikor a gyülekezet vezetői, próféták és tanítók a legkülönfélébb etnikai háttérből, egy alkalommal imádkoztak és böjtöltek, ezt mondta a Szentlélek: „Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket.” Feltűnő a leírás tömör volta: „Akkor böjtölés, imádkozás és kézrátétel után elbocsátották őket.” Ezzel indul Pál apostol és Barnabás első missziói útja, amely során gyülekezetek születnek a népek között, és amely után Antiókhiába térnek vissza beszámolni mindarról, amit az Úr tett velük és általuk. 
Vajon mennyire hiányzott az antiókhiai gyülekezetnek két kedves tanítójuk, Barnabás és Saul? Vajon mióta érlelődött már a döntés kiküldésükről, hiszen itt már csak azt olvassuk, hogy a Szentlélek arra a munkára kéri az elkülönítésüket, amelyre már elhívta őket? Vajon voltak-e olyanok, akik azt mondták, még nem jött el az ideje annak, hogy a pogányok közé menjenek, még nem jött el az ideje annak, hogy mások átvegyék a vezető helyüket, mindez a gyülekezet leépüléséhez fog vezetni? Még az is lehet, hogy voltak ilyen hangok (amelyeket kétségkívül ismerünk az egyház történetéből), de a nagy többség, akik imádkoztak, akik a Lélek szerint jártak, egy volt abban, ahogy Barnabást és Pált böjttel, imádsággal, kézrátétellel kibocsátották. Igen, biztos hiányoztak a gyülekezetből, biztosan megváltoztak dolgok, de tudták: nem csak önmagukért, hanem azokért a népekért is felelősek, akik még nem hallottak Jézusról. Mert az antiókhiai gyülekezet missziói gyülekezet volt – nem a nevében, hanem a gondolkodásában, életvitelében, imádságában, Jézus követésében. Készek voltak áldozatot hozni a még nem hívőkért, és ezért engedelmeskedtek a Léleknek, és kiküldték két legjobb emberüket a pogányok közé. Áldozatuk, lemondásuk gazdagodást hozott Isten Országának, mert terjedt az Ige, és végül meggazdagította őket is, amikor meghallották, milyen hatalmas dolgokat tett az Úr az ő Barnabásuk és Sauluk által (14.27).
Mi jellemezte tehát az antiókhiai, ezt a nagyvárosi missziói gyülekezetet? Mi az, amilyen gyülekezetté mi is mindig szerettünk volna formálódni Isten kegyelméből? Születése a Szentlélek munkája olyan Jézus-követők által, akik a nyomorúságban is készek és képesek voltak Jézust hirdetni. Krisztusi elkötelezettség mindenek felett. Mi a titkuk? Egy olyan vezető érkezik a formálódó közösségbe, aki nyitott az újra, sőt, képes egy másik vezetőt is maga mellé venni a gyülekezet életébe. Mi Barnabás döntéseinek a titka? A pogánygyülekezet tagjai közösséget vállalnak a zsidó származású testvérekkel, és adományaikkal segítik őket, ami abban a világban elképzelhetetlen volt. Mi ennek a titka? Végül készek elbocsátani, kiküldeni két legjobb emberüket a népek közé, imával, áldással, miközben ez által ők nem keveset veszítenek. Mi a titka? Az, amiről Lukács így ír: „A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresztyéneknek.” Valószínű, gúnynévként ragadt rájuk, hogy keresztyének, krisztianoi, azaz krisztusiak. Mert állandóan erről a Krisztusról beszéltek, ehhez mérték magukat, ennek szolgálatába álltak. Rájuk ragadt hát Krisztus neve. A keresztyének, a krisztusosok rajongtak Jézusért, róla beszéltek, belőle éltek, amikor furcsa viselkedésük miatt kérdezték őket, Krisztusról szóltak. A missziói gyülekezet titka, hogy krisztusi emberekből felépülve krisztusi gyülekezet. A krisztusi gyülekezet ugyanakkor missziói gyülekezet. Amelyik gyülekezet pedig nem missziói, nem is krisztusi. Az antiókhiai gyülekezet, a missziói gyülekezet titka, hogy Krisztus élete testesül meg általa, Krisztust öltözte magára. Vajon megadatik-e ez a kegyelem nekünk is, a gazdagréti gyülekezetnek?
V. Gyülekezetünk, mint missziói gyülekezet - a következő lépés
Végezetül reflektálnunk kell együtt gyülekezetünk jelen helyzetére, és arra, hogy vajon mire hív bennünket a Szentlélek a mai igéből szólva. Mindezt pedig nem általánosságban kell megtennünk, hanem abban a konkrét helyzetben, amelyben vagyunk- mindig, minden igehirdetésben ennek kell történnie. Ez a mai napon azonban a megszokottól eltérő lesz, mert az alkalmazást személyesen, magamon kezdem.
Talán így tudom a lényeget a legtömörebben megfogalmazni: Isten elhívása alapján a gyülekezet lelkipásztori vezetését a következő hónapokban leteszem, átadom - és szolgálatom a gyülekezet lelkipásztoraként kifelé, a misszióra fog irányulni. A gyülekezetből nem megyek el - ahogyan Pál és Barnabás sem hagyták el az antiókhiai gyülekezet, hiszen onnan indultak, és oda tértek vissza, az volt az otthonuk.
Miért?
Három évvel ezelőtt Isten szembesített azzal, hogy vajon kész vagyok-e a biztonságosat, a megszokottat, a nagyra értékeltet magam mögött hagyni, és továbblépni az ő követésében. Már azelőtt is régen foglalkoztatott, hogy az evangéliummal elérjük az Istentől távol élő embereket, és hogy ehhez új gyülekezeteket kellene indítani Budapesten. Azt is láttam, hogy ennek egyik emberi feltétele egy olyan lelkipásztor, aki ezt a munkát végzi; el is mondtam ezt másoknak. De amikor visszakaptam, hogy miért ne lehetnék én ez az ember, eszem ágába sem jutott, hogy elhagyjam gyülekezetünk lelkipásztori szolgálatát. Mert - és ezt őszintén mondom - emberileg szólva nincs számomra jobb hely, mint a gazdagréti gyülekezet. Isten munkálkodik közöttünk, otthon vagyok, nagyon sok szeretetet és megbecsülést kapok. Itt születtek és növekedtek fel a gyermekeim, ide tartozik a családunk. Mint gyülekezet, felépültünk, áldásokat nyertünk, gazdaggá lettünk. Miért hagynám ezt el? De három éve Isten megszólított, és elém tette a kérdést: kész vagy-e elindulni, van-e hited arra, hogy én áldássá akarlak tenni azok között, akik nem ismernek engem? Kész vagy-e kockáztatni, ajándékaidat, képességeidet megforgatni, befektetni Isten Országáért, bőséges gyümölcstermésért? És azt mondtam, hogy igen.
Mit?
Mit fogok tehát tenni? Három év alatt hordoztam, forgattam a szívemben, milyen formát ölt az elhívás. Olvastam, imádkoztam és terveztem, beszélgettem közeli barátokkal, egyeztettem az egyházkerületünk püspökével, Szabó Istvánnal, hiszen a gyülekezeten kívüli szolgálat csak egyházi felhatalmazással végezhető. Az ő kérésének megfelelően három terület lesz előttem: Az első, az egyházkerületünkben az elmúlt években indított új gyülekezetek lelkipásztorainak támogatása. A második, Budapest és az agglomeráció missziójának elősegítése (amelyben alapvetően új gyülekezetek indítása is szerepelne, a lelkipásztorok képzésével, kísérésével). Végezetül pedig - és ebben Isten ajándékát, és Püspök Úr bölcsességét is látom - azt a kérést kaptam az utóbbitól, hogy ezt a szolgálatot a gyülekezetben maradva végezzem, a gyülekezet hátterével, és minimális gyülekezeti szolgálatot is végezve (havi egy igehirdetés, ill. egy csoport). Isten előtt könnyek között megharcoltam, hogy elengedem a gyülekezet, és elmegyek; ajándékba kaptam, hogy ennek még sem kell így lennie. Ezen a ponton köszönöm meg a presbitérium bizalmát és támogatását, hiszen az ő kezükbe is letettem, hogy fontolják meg, és döntsenek arról, hogy mint a gyülekezet vezetősége támogatják-e ezt a missziói munkát, illetve azt, hogy ebben a formában a gyülekezet lelkipásztora maradjak.
Mi várható a gyülekezetben?
Fontos kérdés, és hadd hangsúlyozzam, nekem is fontos kérdés, hogy mi várható a gyülekezetben. Egyrészt, változás lesz az életünkben, másrészt senkinek sem kell attól tartani, hogy földindulásszerű változások lesznek. A gyülekezet lelkipásztori  vezetését másnak kell átvenni. A presbitérium egybehangzóan támogatja, hogy Thoma László legyen a gyülekezet új vezető lelkésze, és ez az én szívem vágya is. Laciban elhívott, megajándékozott, felkészült lelkészi vezetője lehet a gyülekezetnek. Én őt mindenben támogatni fogom.
(Jogi értelemben a következő történik: a presbitérium létrehoz egy másik lelkészi állást - nem beosztott lelkészit, hanem önálló lelkészit - amelyre az egyházi törvények alapján lelkipásztort jelöl. Amennyiben a jelölt választható - ezt az egyházmegye vizsgálja - akkor kiírják a választás időpontját. A megnevezett vasárnapon (valamikor májusban, legkésőbb júniusban) a gyülekezet választó tagjai szavaznak a jelöltről. Amennyiben a jelölt a szavazatok többségét megkapja, megválasztottnak tekintendő, amely után az esperes által kiadott engedély alapján foglalja el a lelkészi állást.
Egyrészt tehát, nem lesz változás, hiszen a gyülekezet élete, szolgálatai a megszokott rendben és ütemben fognak tovább haladni. Másrészt pedig idővel lesz változás, hiszen egy új vezető más lelki ajándékokkal, más erősségekkel bír, mást hangsúlyoz.
Miért lehet jó a változás nekünk?
Először mondjuk ki, hogy a legtöbben nem szeretjük a változást. Félünk, frusztrálódunk, bizonytalanságot rejt magában. Ez legtöbbünk első reakciója, és ez így normális. Ha szavaznánk most, talán többen a változás ellen foglalnánk állást. De ne felejtsük, hisszük, hogy Isten indított bennünket egy útra. Három dolgot szeretnék hangsúlyozni. Az első, hogy gyülekezetünk életében mindig volt változás. Ez a legjobb hagyományunk, hadd mondjam így, hiszen ahol Isten Lelke él és cselekszik, ott a dolgok mozgásban vannak. Ezeket a változásokat mindig az evangélium terjedése fényében tekintettük, vagy éppen munkáltuk együtt.
Másodszor, az hogy a gyülekezetnek új lelkészi vezetője lesz, frissülést is hoz. Nagyon erősen hiszem, hogy a gazdagréti gyülekezet nem "belőlem van." A felnőtt gyülekezet, amelyről egy éve sokat beszéltünk, nem függ egyetlen személyen. Érett és felnőtt. És hadd mondjam azt is, talán megértitek, hogy nekem is el kell engednem a gyülekezetet, ahogy egy szülőnek el kell engednie a gyermekét. Nekem is szükségem van arra a változásra, hogy még véletlenül sem gondolom, hogy a gyülekezet a személyemen áll vagy bukik. Ehhez kapcsolódik, hogy egy gyülekezet életében is vannak időszakok, fázisok. Elérkeztünk egy olyan időszakba, amikor talán más típusú vezetőre van szükség.
Harmadszor, ezzel a lépéssel annak az Istennek engedelmeskedünk, aki gyümölcstermésre hívott bennünket. Az, hogy a gazdagréti gyülekezet áldássá legyen más gyülekezeteknek, régen velünk van, régen szívünkre helyezte Isten. Eddig is adtunk abból, amit kaptunk: Alpha, házicsoportok, dicsőítés, Házas Kurzus, Gyógyító jelenlét hétvége. Ezt tesszük továbbra is azzal, ha a gyülekezet felszabadít engem a szolgálatra, és közben mögöttem áll, imádságban, hitben. Hiszem, hogy a Biblia igazsága itt is megáll: áldozatot hozunk, és áldást nyerünk.
Mire hív ez bennünket?
Először is, mindazzal, amit most gondolsz és érzel - nézz Jézus Krisztusra. Ahogy az igében láttuk, ő a missziói gyülekezet, a missziói élet titka. Benne, általa olyan dolgok történnek, amelyek messze meghaladják a mindennapit, az emberileg elvárhatót. Válaszd őt - és ne engedj teret nem Isten szerint való indulatnak. Igen, a változás nehéz - de kérlek, ne a változásra nézz, és ne magadra nézz, hogy neked mi lenne a jobb (a magad elgondolása szerint). Nézz, nézzünk az Úr Jézus Krisztusra!
Másodszor, válaszd azt, hogy inkább adsz, mint kapsz. Inkább adunk, áldást mondunk, elengedünk, mint ragaszkodunk, megtartunk, bebiztosítunk. Ha mint gyülekezet együtt lépünk be ebbe, sokszoros áldást nyerünk vissza. Légy tudatosan része missziójának!
Harmadszor, imádkozz a folyamatért. Igen, azért, hogy ne tudja a gonosz elültetni a szívünkben a viszály, versengés, pletykálkodás, irigység, keserűség magjait. Légy bölcs, ha ilyet hallasz véletlenül; csendesítsd le, és ne szítsd tovább. Imádkozzunk a presbitériumért, valamint a Thoma családért az átmenet időszakában.
„A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresztyéneknek.” – Az a vágyam, az az imádságom, hogy mindabban, ami előttünk van, Jézus Krisztus legyen látható. Hirdesse Jézus Krisztust az, ahogy a változás folyamatában hittel, reménységgel, egymást bátorítva járunk. Növekedjen ezáltal Jézus Krisztus – ne csak bennünk és közöttünk, hanem általunk Budapesten, és az egész országban. Missziói gyülekezet vagyunk – kövessük Jézust egy szívvel, együtt, közös életünk következő lépésében. ÁMEN!

A következő hetekben az első korinthusi levelet fogjuk tanulmányozni istentiszteleteinken hétről hétre (kivéve jövő hét). Miért? – kérdezhetitek. Mitől függ, hogy éppen melyik bibliai könyvet próbáljuk mélyebben megragadni gyülekezetünk életének egy-egy időszakában? Pál apostol a korinthusi gyülekezethez írott levele azért foglalkoztat, mert egy tipikus nagyvárosi gyülekezetnek írja az apostol buzdításait, tanításait és intelmeit. A gyülekezet élete ezer szállal kötődik a város életéhez, a város meghatározza a gyülekezet tagjait, miközben a gyülekezetnek a városban kell betöltenie Istentől kapott küldetését. Korinthus a Római birodalom egy jelentős nagyvárosa volt az apostol idejében. Körülbelül negyedmillió lakosa lehetett, akik mindenféle népekből valók, mindenféle vallásokat követők. A levél kibontása során részletesebben is bemutatjuk a várost, ahol Jézus követői elhívást kaptak és megélték hitüket, most csak Korinthus messze földön híres erkölcsi szabadosságát szeretném hangsúlyozni. A korabeli görög nyelvben a "korinthusi módon élni" kifejezés az erkölcstelen élet szinonimája volt. Ebből tértek meg tehát azok, akik hittek az apostol által hirdetett Jézus Krisztusnak.
Pál Korinthusba (vö. Apcsel. 18.1-18) erőtlenség, félelem és rettegés között érkezett (1Kor. 2.3). E mögött ott állnak a nagyváros hírhedt erkölcstelensége, Pál athéni tapasztalatai, valamint az ezen a missziói útján korábban elszenvedett üldözések az evangélium hirdetése miatt (ApCsel 16-17). Amint az Apcsel 18.9-10 leírja, Isten nagyon személyesen állt az apostol mellé, vigasztalva őt és ígérettel megajándékozva gyermekét. Az apostol másfél évet töltött Korinthusban (a második leghosszabb idő, amit egy gyülekezettel tölt), majd miután tovább állt, intenzív levelezést folytatott velük. Több levél is született (előttünk az 1Kor és a 2Kor van, de ezek is tartalmazhatnak több levelet), amelyek között megtaláljuk az apostol legszenvedélyesebb, legszemélyesebb levelét (2Kor, különösen a 9-13 fejezetek). Mindez világosan mutatja milyen mély szeretet fűzte Pált a gyülekezethez, amely súlyos nyomorúságokkal néz szembe, mind tanbelileg, mind erkölcsileg.
A levél számos olyan gyakorlati, etikai kérdést vet fel a gyülekezet életének összefüggésében, amelyek hátterében a korabeli, kulturálisan sokszínű nagyváros áll. Ezeket a kérdéseket az apostol pásztori szempontból tárgyalja.  Igen releváns ma, hiszen a kérdései a mi kérdéseink is egy nem keresztény (pogány) városi kultúrában. Hogyan viszonyulunk a kultúra bálványimádó aspektusaihoz; mit kezdjünk a gyülekezeti szakadásokkal; hogyan éljünk az úrvacsorával és hogyan éljünk a lelki ajándékokkal; milyen legyen a keresztény gyülekezet hozzáállása olyan kérdésekhez, mint szex, házasság, cölibátus, erények, stb. Ezért esett a választásom az első korinthusi levélre.
A mai szakasz a levél bevezető része. Aki ismeri Pál leveleit, nem lepődik meg különösebben: köszöntés, hálaadás a gyülekezetért, klasszikus levélformulák. Amennyiben azonban valaki ismeri a levél egészét, kényelmetlenség érzése lehet.  Az apostol hálát ad a gyülekezetért Istennek, és számos kifejezéssel írja le a korinthusiakat (megszenteltek, elhívott szentek, mint akik meggazdagodtak mindenben, akikben megerősödött a Krisztusról szóló bizonyságtétel, akiknek nincs hiányuk semmiféle kegyelmi ajándékban). Az "Isten gyülekezetének" nevezi őket, teljes egyértelműséggel (v.2). Ehhez képest már a következő versek viszályokról és széthúzásról beszélnek, majd pereskedés, paráznaság, felfuvalkodottság, istentiszteleti rendetlenség, az úrvacsorával való helytelen élés, a feltámadásra nézve téves tanítás lesznek napirenden. Hogyan lehetséges ez? Vajon miért ezzel kezdi Pál a levelét? Talán retorikai oka van, azaz ha először valami pozitívet mond, utána elfogadják tőle a nehezebb szavakat? Egy levél kezdő sorainak meghatározó jelentősége van, hiszen "amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten." Mégis, Pál nemcsak a felszínen fecseg, hogy megnyerje a hallgatóságát, hanem igazságot mond a korinthusi gyülekezetről. Teológiai és pásztori szempontok vezérlik elsősorban. Tudja, hogy csak az evangélium igazsága lehet az alapja annak, hogy a gyülekezet a helyére találjon, kikerüljön a nyomorúságaiból és Istennek kedves életet éljen. Sőt, ennél tovább is mehetünk: a korinthusiaknak tudniuk kell, hogy valójában kik ők, mint Isten népe. És nekünk, gazdagréti gyülekezetnek is tudnunk kell, hallanunk kell újra és újra, hogy kik vagyunk. Ez minden további kérdés alapja. Három pontban foglalom össze, hogy mit mond ez a szakasz a gyülekezetről.
1. Istenéi vagyunk - és nem a magunkéi
Pál levelét "az Isten gyülekezetének" címzi, "amely Korinthusban van."  Ezzel együtt hangsúlyozza, hogy ők elhívottak (v. 2, v. 9), amely szintén Isten elsődlegességét emeli ki a gyülekezet születésében, létében. Tehát azáltal - és egyedül azáltal! - jön létre a gyülekezet, hogy Isten elhívott egyeseket Jézus Krisztusban. Emberi közösséget lehet emberi meggondolásból alakítani (és ez rendben is van), de gyülekezetet nem. Ezért a korinthusi gyülekezet nem a korinthusiaké, hiszen nem ők hívták el magukat, hanem Isten gyülekezete, amely Korinthusban van.
Ezen a ponton emlékezzünk arra, hogy nem szisztematikus teológiai előadást olvasunk arról, hogy mi a gyülekezet, illetve az egyház, hanem egy levelet olvasunk. A levél mindig egy konkrét helyzetben születik, konkrét kérdésekre reagál. Pál sem véletlenül hangsúlyozza, hogy ők Istenéi. Tudniillik, úgy tűnik a levél olvasása során, mintha a korinthusiak túl nagy jelentőséget tulajdonítanának maguknak. El vannak telve a saját lelki élményeikkel, mindennél többre tartják azt, amit ők élnek át, és azt, amit ők tesznek. Pál újra és újra önelégültségükkel, büszkeségükkel és felfuvalkodottságukkal szembesíti őket (4.18-18, 5.2, 8.1 stb.) Ezek tényleg azt hiszik, hogy a gyülekezet az övék?  Lelkészek szokták mondani, mindig megüti a fülem, "az én gyülekezetem….". Ehelyett én azt mondom sokszor, a "mi gyülekezetünk." De ezt sem helyesebb, hiszen nem a miénk. Nem mi hívtuk életre, nem mi tartjuk életben, nem a mi aktivitásunk élteti. Pedig milyen könnyű elhinnünk, hogy "mi csináljuk", hogy a miénk. Pál meg szembesít: nem az enyém, nem a tiéd, nem a miénk.  Istené, aki elhívott bennünket a magáénak. De van még legalább két dolog, amely miatt Pál hangsúlyozza, hogy a gyülekezet Istené.
Az első, hogy egyesek ki akarják maguknak sajátítani. És mi történik akkor, amikor az egyik azt mondja, ez az enyém, és a másik is azt mondja, ez hozzám tartozik? Vita, viszály, versengés és szakadás. Hamarosan hallani fogunk erről a levélben; a korinthusiak frakciókat működtetnek a Krisztus testében.  Erről később beszélünk majd. A másik fontos dolog, hogy az Isten gyülekezete (ekklészia - ekklézsia, egyház), amely Korinthusban van, nem Isten teljes népe. Pál írja: "Az Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van … mindazokkal együtt, akik a mi Urunk Jézus nevét … bárhol segítségül hívják."  Akik azt hiszik, hogy "ők csinálják" a gyülekezetet, magától értetődően csak önmagukat látják. Ha a gyülekezet az ő emberi projektjük, akkor annyira nem izgalmas, hogy mi van máshol. De amennyiben a gyülekezet Korinthusban Istené, és Istennek számos más városban van még gyülekezete, sőt, mindez nem több, hanem egy egyház, akkor a korinthusiaknak észre kell venniük azokat, akiket Isten Krisztusban hasonlóan elhívott. Akkor számít, hogy mi van Korinthuson túl, vagy Gazdagréten túl, vagy Budapesten túl… Mert az Isten gyülekezete mindig helyhez kötődik. Korinthusban, Budapesten… Nem is lehet csak úgy, a semmiben. Valahol élünk, valahol összegyűlünk, valahol dolgozunk vagy tanulunk. Ez mind-mind valóságos, konkrét, fizikai értelemben meghatározott hely. De nem csak mi vagyunk, és nem csak az általunk ismert város, munkahely, társadalmi közeg van. És nem lehetünk vakok és érzéketlenek mindazok iránt, akik velünk együtt hívják segítségül az Úr Jézus nevét.
Mindez nem új a gazdagréti gyülekezetnek. Régóta velünk van, hogy Isten más gyülekezetek felé is indít bennünket; illetve más gyülekezeteket hoz hozzánk. Mint ahogy mi is más gyülekezetek, és közöttünk már nem élők szolgálata nyomán születtünk, nyertünk életet mint közösség. Az egész egyház szolgálata van mögöttünk, és az egész egyházhoz való tartozás kell legyen előttünk. Sokat kaptunk, de arra hívattunk, hogy a sokból adjunk. Lássunk túl magunkon, Isten gyülekezete, Gazdagréten, Budapesten!
2. Szentek vagyunk - de nem bűntelenek
Amint korábban utaltam rá, meglepő, hogy az apostol "Krisztus Jézusban megszentelteknek, elhívott szenteknek" nevezi a korinthusi gyülekezetet, miközben, mai kifejezéssel élve, nem voltak éppen szentek. Paráznaság, viszálykodás és pártoskodás, a szegényebbek diszkriminációja a gazdagok által, pereskedés világi bíróság előtt, lelki gőg, ellenségesség Krisztusban atyjuk az apostollal szemben - ez minden, csak nem szentség. Pál mégis ragaszkodik ahhoz, hogy ők megszenteltek, elhívott szentek. Miért? Miért nem az ellenkezőjét mondja? - Talán furcsa, amit mondok, de azért, mert Pál az igazsághoz köti azt, ahogy a gyülekezethez viszonyul, valamint azt is, ahogy szeretné, hogy a gyülekezet lássa önmagát. Az igazság pedig az, hogy ők Jézus Krisztusban megszenteltek, Isten által elhívott szentek - függetlenül attól, hogy milyen problémák vannak az életükben. Mert megszenteltnek lenni nem a gyülekezet erkölcsi teljesítménye, hanem Isten saját akaratából elvégzett munkája. Korinthus város lakói - kikötőemberek és kereskedők, kézművesek és rabszolgák - közül Isten egyeseket, az apostol igehirdetése által, elhívott és a magáénak elválasztott. Azt, amit Krisztusban elvégzett, a megváltás nagy munkáját érvényre jutatta ezeknek az embereknek a szívében, az életében. Szentlelke által elhozta hozzájuk, valósággá tette nekik, hitet gyújtott bennünk. És ezzel elválasztotta, a magáénak szentelte őket (ezt jelenti a "szent" kifejezés). Ezért ezek az emberek, minden még meglévő éretlenségükkel, bűnökkel együtt, Isten választottai, Isten szentjei - ez az igazság. Nem vélemény, nem vágyálom, hanem megdönthetetlen teológiai, evangéliumi igazság. Ne magadra nézz, ne magunkra nézzünk, hanem Isten kijelentett igazságára: akik Jézus Krisztusban hisznek, azok Isten szentjei.
Akkor mi köze a szentségnek a bűnhöz, kérdezheti valaki? Innentől nagyon olcsó a dolog: mivel az igazság, hogy szent vagyok - nyilvánvaló erkölcstelenségben élhetek? Úgyis szent vagyok; ez nem a lehető legrosszabbra vezet? Nem ezért kapják a keresztények elsődleges vádként azt, hogy képmutatók? És nem annak az igazolása ez, hogy úgysem lehet úgy élni, ahogy Isten törvénye előírja? Nem úgy van, hogy ezért "könnyítünk" az elvárásokon, és újramagyarázzuk a szentség fogalmát, hogy azt hozzáigazítsuk az amúgy egyáltalán nem megszentelt élethez? - Mindezek az ellenvetések megállnak - egészen addig, amíg nem ragyog fel előttünk az Istennel való élet legmélyebb titka, a kegyelem. Hogy nem a bármilyen teljesítményünkért nevez bennünket Isten a magáénak és szentnek, hanem egyedül azért, hogy a Jézus Krisztus elhívása nyomán az övéi lettünk. És ha egyedül Jézus Krisztus elhívása és váltsága alapján vagyunk Istenéi, a részére elválasztottak, akkor nem az határozza meg ennek valóságos voltát, hogy mi mit látunk magunkon vagy egymáson. Igen, ez botrányos, de Pál nem kerüli el ezt a botrányt: a "Krisztus Jézusban megszentelteknek, elhívott szenteknek" címzi a levelét.
Ezzel együtt… Ezzel együtt, és éppen ezért fogja Pál inteni és szembesíteni a gyülekezet, hogy éljenek Istennek kedves életet. Mert igaz, hogy szentek vagyunk, és ez nem azt jelenti, hogy bűntelenek, de az is igaz, hogy Isten a neki kedves életet munkálja ki népében. Ehhez azonban fontos megragadni az igazságot.  Ha csak arra nézünk, amit látunk magunkban, magunk körül, és nem hisszük, amit Isten mond rólunk, nem is fogjuk várni a növekedést az érettségre, a megszentelt, megtisztított életre. Milyen könnyen ki lehet ábrándulni (és ki is ábrándulnak többen) a gyülekezetből, mert nem olyan érett, bűntelen, mint várnák. Milyen sokan próbálnak emberi aktivizmussal elérni valami magasabb szintű kereszténységet - mert mélyen hajtja őket, hogy nem elég jók. Azután feladják, amikor kimerülnek, és rájönnek, nem haladtak eleget előre. Éppen ezért olyan fontos, hogy megragadjuk az igazságot az értelmünkkel és a szívünkkel: Krisztus Jézusban megszenteltek, elhívott szentek vagyunk - és éppen ezért engedhetjük, hogy formáljon, tisztítson, szabadítson Jézus - ugyanakkor mégsem esünk kétségbe, ha valamiben nem úgy haladunk, ahogyan szeretnénk, és mégsem botránkozunk meg, ha valamely testvérünk elbukik egy-egy területen.
3. Gazdagok vagyunk - de nem teljesek
A harmadik nagy igazság, amit Pál a korinthusi gyülekezettel kapcsolatban hálával említ fel, hogy Krisztus Jézusban "meggazdagodtatok mindenben: minden beszédben és minden ismeretben."  Majd megerősíti újra, hogy "nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban."  Gazdag gyülekezeti életük van, sok-sok lelki ajándékot, vagy kegyelmi ajándékot, karizmát kaptak. Ezekről is bőven lesz szó később, a levél folyamán, amikor Pál a karizmák gyakorlásának túlhajtásait próbálja nyesegetni. Tudniillik a beszédhez és ismerethez kapcsolódó lelki ajándékok, amelyekre itt Pál utal, a Szentlélek erőteljes megnyilvánulásai a gyülekezetben. A prófécia, az ismeret beszéde (amikor valamit úgy tudunk, hogy természetes módon nem tudjuk, de Isten kijelenti), a bölcsesség beszéde (amikor különös világosság adatik a Lélek által), a lelkek megkülönböztetése (amikor valaki felismeri egy lelkületről, tanításról, megnyilvánulásról, hogy Jézus Szentlelkétől, vagy hamis lélektől fakad-e), de még a nyelveken szólás ajándéka is mind-mind annak megnyilvánulása, hogy Isten közöttük van, hogy gazdagon megáldotta őket. És akármilyen káosz is alakult a gyülekezetben az ajándékokkal való nem helyes élés nyomán, valamint akármennyire is felfuvalkodottak a korinthusiak e gazdagság nyomában, Pál hálát ad a gazdagságért. 
Ugyanakkor két dolgot mond erről a gazdagságról, és ezeket most már magunkra alkalmazva szeretném elétek tárni. Az első, hogy mindez a nagy lelki gazdagság a Krisztusról szóló igehirdetés gyümölcse: "mert ő benne meggazdagodtatok mindenben … amint a Krisztusról szóló bizonyságtétel megerősödött bennetek."  Pál nagyon egyértelműen rámutat a lelki gazdagság eredőjére: ez a Krisztusról szóló bizonyságtétel, az apostoli igehirdetés. Nem a sokféle ajándék erősítette meg őket a hitben, hanem azáltal kapták az ajándékokat, hogy a Krisztusi evangélium gyökeret vert bennük.
Kedves gazdagréti gyülekezet! Nemcsak a nevünkben vagyunk gazdagok, hanem Isten számos ajándékaiban is. Lelkiekben és anyagiakban egyaránt. Szépen felépült templomunkban gazdag gyülekezeti élet zajlik. Programok és lehetőségek, növekedés és gyógyulás. Gyermekek és idősek. Imádság és dicsőítés, tanítás és közösség. Az egymás iránti szeretet és áldozatvállalás számos szép példája. Gazdagok vagyunk - de kérlek, sohase felejtsétek el, minden, ami van, minden, ami látható egyedül a Krisztusról szóló bizonyságtétel, egyedül az evangélium hittel való elfogadásának a gyümölcse. Ne hidd, hogy mert okosak vagy ügyesek vagyunk, vagy mert sokat dolgoztunk, vagy mert jó vezetőink voltak/vannak, vagy mert jókor voltunk jó helyen, vagy bármi más. Ne hidd, hogy mert egyik ember ilyen vagy olyan, azért gazdagodtunk meg. Szeretném itt hirdetni, szeretnék itt bizonyságot tenni róla, és szeretném itt és most Istent dicsőíteni: minden gazdagságunk és áldásunk egyedül Krisztusból fakad, az evangélium hirdetéséből, hallásából, és alázatos befogadásából. Jó gyümölcsöt egyedül az evangélium terem.
A korinthusi gyülekezet elszállt a gazdagságában, elbizakodott, és úgy gondolta, megérkezett. Nemcsak gazdag, gazdagon megajándékozott, hanem teljességre jutott. És ez a nagy gazdagság elhomályosíthatta előttük azt, hogy még közel sem érkeztek meg. Ezért köti ide Pál, hogy bár nincs hiányotok semmiben, "a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok".  Igen, gazdagok vagyunk, de a legnagyobb gazdagság még előttünk van: az Úr Jézus Krisztus visszajövetele, az a nap, amikor ő mindeneket újjá teremt. És ahhoz képest minden gazdagságunk szegénység, minden megérkezettségünk (szolgálatok, közösség, templom, harang…) még csak épp kezdete az útnak, az igazi útnak. Igen, véssük a szívünkbe: gazdagok vagyunk, de nem vagyunk készen. Várjuk Jézus Krisztust az égből.
Mindezeket a témákat meg fogjuk találni a levélben, amint Pál egyre jobban kibontja előttünk ennek a nagyvárosi gyülekezetnek a küzdelmeit. Egyre jobban kibomlik előttünk, kik vagyunk mi, Isten gyülekezete Budapesten, és hogyan formálódhatunk akarata szerint. Mielőtt azonban befejeznénk, szeretnék azokhoz fordulni, akik ezt a gyülekezetnek címzett levelet, a gyülekezet identitásáról szóló igehirdetést úgy hallgatták, mint akik nem érzik még magukat e közösség részének. Szeretnék átadni egy meghívást attól, aki egykor ezzel a korinthusi gyülekezettel járt az úton.
Annak meggondolására hív, hogy részese lehetsz egy olyan közösségnek, Isten népének, ami nem önmagáé. Beléphetsz egy olyan valóságos hús-vér emberekből álló közösségbe, amelynek tagjai mélyen hiszik, hogy nem önmagukat találták ki, hogy nem az az elsődleges, hogy önmagukat hogyan menedzselik, és nem az ő önkifejezésük áll mindenek felett, hanem az, aki a magáénak mondja őket. És talán felsejlik előtted egy nagy titok: az, ami először bolondság, hogy ne tartsak mindent a magam kezében, és ne a magam ura legyek, végül is a legnagyobb szabadság. Azé lehetsz, aki a magáénak alkotott téged. Másodszor, meghívás ez Jézustól arra, hogy lehetsz (újra) tiszta és szent. Beléphetsz Krisztusban a nagy csodába: megszentelt az életed. És ez a hatható elhívás idővel mély változást munkál benned, a közösséggel együtt.  Végül, Krisztusban gazdagságot, igaz, valódi és tartós gazdagságot ölelsz magadhoz. Olyan gazdagságot, amit a gyülekezet közösségében élsz, kapsz, adsz tovább. És mindeközben van egy nagy, végső reménységed: mindez csak a kezdet, mindez csak az előíze annak, ami jönni fog még azon a napon, amikor Jézus Krisztus visszajön. ÁMEN!

Ez nehéz lecke Jézustól tanítványainak. Ott állnak a templom területén, az írástudók és az özvegyasszony között, mint két példa, két irány között. Nem az a kérdés, hogy írástudók lesznek-e (nem), vagy özvegyasszonnyá lesznek-e (nem). Hanem az, hogy melyikük irányultsága lesz az ő szívük irányultsága. Ha Jézus valóban a Messiás, akkor ők a legjobb oldalon állnak, akkor nyert ügyük van. De milyenek lesznek majd, mint a győztes Messiás követői, képviselői?  
Milyen szeretnél lenni? Mint egy írástudó, vagy mint az özvegy? Mint aki szép ruhában jár, szeretik és tisztelik őt az emberek, vagy mint aki senki és semmi, koldus, és észre sem veszik. Én az első szeretnék lenni… nem akarok szegény, jelentéktelen, nyomorult lenni.
Közben milyen akarok lenni Istennel?  Mint aki színlelésből imádkozik, érzéketlen és erőszakos másokkal, és súlyos ítéletet gyűjt magának, vagy mint aki mindenét Istennek adja, mindenével Istent szereti és magasztalja? Én a második szeretnék lenni.
Csak hát a kettő egymással szemben áll. És ezért ez egy nehéz ige: úgy akarjuk az özvegy Isten iránti odaadását, hogy nem akarjuk szegénységét és áldozatát. Úgy akarjuk elkerülni az írástudók képmutató hitét, majd ítéletét, hogy nem akarunk lemondani bőségükről, a megbecsülésről, amit nyilvánosan kapnak. És ezért csapdában vagyunk, a modern, gazdag keresztények csapdájában.
Mi szívesen szétválasztjuk, amit Jézus egyben tart: hitünk és az anyagiak. Beszéljünk ma arról, hogyan kerülhetünk ki ebből a csapdából? Hogyan lehet a szívünk igazán Istené? Ebbe tekintünk bele a felolvasott bibliai szakasz alapján… És bár ez a szakasz elsősorban nem az adakozásról, hanem a szívünkről szól, mégis az adomány oldaláról közelítünk. Mégpedig azért, mert az adakozásunk kaput nyit arra, ami a szívünkben lakik. Lássuk tehát először, hogy miből adunk? (felesleg és szükség megértése) Másodszor, hogy mit adunk? Harmadszor, hogyan adjunk? (adakozásunk szempontjai)
1. Miből adunk?
A tanítványok két oldalra tekinthetnek. Az egyik oldalon vannak azok, akiket Lukács evangélista gazdagoknak nevez. Ők a feleslegükből adnak. A másik oldalon egy koldusszegény özvegy. Ő a szegénységéből, a hiányából adott. Próbáljuk megérteni e két csoportot, a felesleggel bírók és a koldusszegények csoportját. Mit mutat meg szívükből az, ahogyan adnak?
Bár Jézus nem köti össze közvetlenül azokat a gazdagokat, akik feleslegükből adtak az írástudókkal, mégis feltételezhetjük a kapcsolatot. Az írástudókról a következőket tudjuk meg: fontos számukra, ahogy mások tekintenek rájuk. A ruházatuk alapján egyértelműen kitűnnek a mindennapi átlagemberek sokaságából. Fontos számukra minden, ami "első": a főhelyek a zsinagógákban, és az asztalfő a lakomákon (mindkét kifejezésben a görög "proto" kifejezés). Szeretik, amikor nyilvánosan elismerik befolyásukat, méltóságukat, másoktól való különbözőségüket: "szívesen veszik a köszöntéseket a tereken."  Ismerik és tisztelik őket, közmegbecsülésnek örvendenek, és ez nekik nagyon fontos.
Mi az, amitől Jézus óvja a tanítványokat, amiért figyelmezteti őket, hogy ne legyenek olyanok, mint az írástudók? Nyilván, nem a szép ruhától, nem az ismertségtől, még csak nem is attól, hogy ha az első helyre teszik őket egy vacsorán. Hanem attól a szívbeli irányultságtól, lelkülettől, ami mindezek mögött van, és amelyre rámutat Jézus két másik megjegyzése. Az egyik, hogy ezek a köztiszteletben álló tanítók, legalábbis egy részük, mindeközben "felemésztik az özvegyek házát."  Azaz a leggyengébbeket, a legsérülékenyebbeket kiforgatják a vagyonukból, mindezt persze "törvényesen", de irgalmatlan és kegyetlen módon. Továbbá, fontos volt számukra a vallásosságuk, különösen annak látható oldala: "színlelésből hosszan imádkoznak." 
Ők azok, akik adnak, dobnak a templomban a perselybe, de feleslegükből, bőségükből adnak. Akiknek annyira sok van, hogy abból könnyen adnak, akár másokat meglepő módon. Közben azonban megképzik előttünk egy olyan lelkület, szívbéli irányultság, amely minden korban megjelenik, és minden kultúrában lényegében ugyanaz. A gazdag, befolyásos, hatalommal bíró ember lelkülete. Ő is úgy kezdte talán, mint az átlag. De szorgalma, kitartása, értelme következtében többre tett szert. És amikor érezte, hogy neki több van, nem maradt meg annál, hogy nekem - különböző okok miatt - több van, mint másoknak. Mert ez még nem lenne baj. Hanem egyszer csak azt gondolta, hogy én (egy kicsivel) több is vagyok, mint a másik ember. És ezért nekem több is jár. Igen, és ezt a többet, amivel én több vagyok másnál, szépen kifejezi a szebb ruhám, a különb autóm és lakóhelyem, egyéb szokásaim… És igen, ezzel együtt jár, hogy ismernek és elismernek. Több pénz - és lett belőle nagyobb én. Milyen könnyen… És mivel ez az én egyre nagyobb, nem csak több jár neki, hanem úgy gondolja, hogy más vonatkozik rá, mint másokra. Könnyen felülemelkedik olyan dolgokon, amelyeket visszataszítónak talált még akkor, amikor maga is kisebb volt. Amit akar, azt megszerzi, hiszen neki jár. Éppen egy ilyen fontos, értékes, köztiszteletben álló (még vallásos is!) embernek ne járna bármi is? Ha nem megy törvényesen, megszerzem a törvény látszata mellett, vagy egészen törvénytelenül. - Véssük a szívünkbe, hogy ez egy csendes folyamat. Nem azonnal lesz az emberből képmutató, istentelen, önhitt és vak ember, aki pusztítja maga körül a többi embert, a családját, a környezetét. Észre sem veszi, hogyan alakult át, és talán még a végén sem látja, mibe került. Az írástudóknak fogalmuk sincs, mennyire elveszettek. Az írástudóknak fogalmuk sincs arról, hogy amiképpen bővölködnek mindenben, Jézus szavai szerint az ítéletben is bővölködni fognak (a 20.47 "legsúlyosabb" kifejezése azonos a 21.4 "feleslegükből" kifejezésével).
Velük átellenben szemlélhetik a tanítványok a szegény özvegyasszonyt, akit Jézus eléjük állít. Két fillért dobott a perselybe, azaz olyan összeget, ami gazdasági jelentősége szempontjából értékelhetetlen. Ő, amint Jézus mondja, a szegénységéből adott. A szó eredeti jelentése hiány, szükség. Azaz van, aki abból ad, ami van neki, a bőségéből, a feleslegből, valamint - és ez igen meglepő! - van, aki abból ad, ami nincs, ami hiányzik. Hogyan lehet a hiányból adni? Van, akinek többlete van, abból értelemszerűen lehet adni. Van, akinek hiánya van, abból viszont logikus módon nem lehet adni. A hiányt be kell foltozni! Hogyan lehetne a hiányból adni? Ráadásul az, aki a hiányból ad, bőséges dicséretben részesül: "ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe."  Akinek bőven van, feleslegből adott, hiú és büszke szívvel, annak bőséges lesz az ítélet. Akinek semmije sincs, abból ad, megelőzi azokat, akik sokat adtak, és végül bőséges lesz a dicsérete. Nyilván Jézus másképpen mér, mint a könyvelők. Az özvegy belső irányultsága nagyobbá, értékesebbé teszi adományát mindazokénál, akik sokkal többet adtak, de rossz szívből adtak. Lépjünk tovább belső irányultságaink vizsgálatában, és tegyük fel a kérdést: mit adjunk?
2. Mit adunk?
Az imént feltettük a kérdést az özvegyasszonnyal kapcsolatosan, hogy hogyan lehetséges a hiányból adni. Próbáljunk mélyebbre hatolni az asszony lelki beállítottságának megragadásában, hogy Jézus követőjeként magunkhoz ölelhessük azt.  Ehhez vizsgáljuk meg először, hogy vajon miért ad egy koldusszegény; másodszor pedig, hogy mit mond Jézus: "mindent beledobott, az egész vagyonát."
Miért ad a koldusszegény? - Hiszen semmije! És minek ad a koldusszegény? Hiszen nem számít az adománya, nem értékelhető gazdasági szinten. Ráadásul, ha nem adja oda a két fillért, akkor is hiánya van, hiányzik neki mindaz, ami a minimális megélhetéshez kell. Persze lehet cinikusan azt mondani, hogy azért ad, mert neki úgyis mindegy. De azt hiszem, ennél Jézus sokkal jobban ismerte a szíveket. Egyetlen egy magyarázata van annak, hogy az özvegy odaadja ezt a keveset, ami mindene, és ráadásul nem szégyelli odaadni, mondván, ez annyira semmi. Az asszony részese akar lenni valaminek, vagy sokkal inkább valakinek, mert hálás, mert szereti Istent. Ha nem szeretné Istent, ha nem hálából adna, ha nem a szív benső szeretetéből cselekedne, nem merné oda tenni azt a két fillért. Ha nem ismerné Istent, azt mondaná, ezzel nem szúrhatom ki a Felséges szemét. De ő Isten előtt van, Isten előtt áll ebben a helyzetben, ismeri Isten irgalmasságát és szeretetét, és ezt ki akarja fejezni. Mert az ember nem tudja Isten iránti igaz szeretetét nem kifejezni. És ezért beledobja a két fillért a perselybe.
Ezt erősíti meg Jézus szava: "mindent beledobott, az egész vagyonát."  A vagyon szó itt is, amint több egyéb helyen az Újszövetségben (pl. Lk. 15.12!), a görög bios, azaz élet kifejezés. Egyrészt tehát ez úgy fordítandó, hogy mindent beledobott, az egész megélhetését. De aki az egész megélhetését adja oda, az valójában az életét adja oda. Az özvegy tehát nem csak két fillért dobott a perselybe hálás szívvel, hanem életét helyezte hálából a mennyei Atya kezébe. A két fillér ezt jeleníti meg…
Ami azzal szembesíti a tanítványokat, minden olvasót, és bennünket is, hogy kié az élet, kihez tartozik az életünk? Az írástudók lényegében saját kezükben tartják az életük, mert megtehetik. A feleslegből meg adnak. Ez a gazdagság nagy veszélye. Az özvegy visszaadja az életét Istennek, mert úgysem tudná megtartani. Ezért mondja Jézus, hogy odaadta mindenét, de nemcsak a két fillérét, nemcsak az összes pénzét, hanem egész életét, teljes lényét.  Mivel koldusszegény, tehetett volna-e mást?
Mire hív bennünket ez? Adjuk el mindenünk, hogy legyünk koldusszegények, mert akkor majd (és csak akkor) helyére kerül a szívünk? Ezt nem kéri Jézus mindig, mindenkitől. Ugyanakkor az özvegy szíve, lelkülete, Istenre szorultsága nélkül senki sem lehet Jézus követője. Hiszen Isten felé, mint az élet forrása és egyedüli fenntartója, egyedüli értelme felé csak az fog fordulni, aki tudja, hogy nélküle semmi. Nélküle szegény, elveszett, koldus. És mindene, amije van, Istentől való ajándék. Puszta ajándék, puszta kegyelem az élete, a javai, a családja, az értelme, a munkája, a vagyona, mindene. De valójában saját jogon semmije sincs. Semmi nem jár neki, semmivel nem büszkélkedhet. Megtört szívű, mindenért hálás ember, még akkor is, ha anyagi értelemben nem szegény. Ő nem a feleslegből ad, hiszen mindene Istené. Ha ad, az annak a mozzanata, hogy egész életét adja vissza Istennek, hálából.
Ezért ha mostanában megaláztak kevélységedben - ne háborogj. Ha kevesebb lett a pénzed, mint volt - ne panaszkodj. Ha úgy érzed, nem értékelnek értéked szerint - gondolkozz el. Ha valaki belegázolt az egódba – ne keseregj. Lehet, hogy mindez annak eszköze, ahogy Isten alázatra hív? Szabad vagy-e úgy látni ezeket, mint amelyek minden igazságtalanságukkal együtt arra segítenek, hogy elismerd szegénységed? Lehet, hogy Isten elrejtett mindezekben vakamit, talán éppen a szíved megújulásának lehetőségét? Talán éppen ajándék, kegyelem az, ami ellen te keservesen harcolsz? Bennünket, modern és bőségben élő keresztényeket Isten gyakran ilyen utakon, és nem az anyagiakon keresztül vezet rászorultságunk, koldusszegénységünk elismerésére… Ez az út vezethet abba az irányba, hogy az özvegy lelkülete formálódjon bennünk: hogy magunkat adjuk annak, akik bennünket adott, az életünket adjuk hálából annak kezébe, akinek kezéből azt kaptuk.
És ezért jó felidéznünk magunk előtt annak történetét, ahogyan életet kaptunk attól, aki életét adta értünk. Mert igaz szegénységünket, hiányunkat, szükségünket akkor látjuk meg, amikor bátran szemléljük Jézust - a kereszten. Tedd fel a kérdéstJézusnak: miért kerültél ide? Mit keresel itt? Mi közöm van nekem ehhez? És át fogja járni a szíved: az én hiányomra mutat mindez. Koldusszegény, semmije nincs - de az az én szegénységem. Szép ruháktól megfosztott - meztelensége az én Isten előtti meztelenségem. Minden emberi tiszteletből kitaszított, gúnyolt és gyalázott - mindez az én bűneim miatt. Bőséges ítélet alatt - ami engem kellene illessen. Amikor meglátod ebben az Atya szeretetét, hogy érted volt Jézus a kereszten, tudod, hogy semmid sincs. És ugyanakkor érte mindent megkaptál, bocsánatot, istengyermekséget, Isten előtti igazságot, a halált legyőző élet valóságát. Hogyan ne adhatnánk magunkat, életünket hálából annak a kezébe, aki így szeretett minket?!
3. Hogyan adjunk? (adakozásunk szempontjai)
Végül, miután láttuk, hogy a bibliai szakasz elsősorban a szívünkről, és nem az adakozás mennyiségéről szól, a mai vasárnapon, az adakozás vasárnapján, említsük meg a bibliai ihletettségű adakozás néhány szempontját.
Kálvin János kommentárjában rámutat, hogy ez a szakasz az adakozásra nézve a szegényeket bátorítja, a gazdagokat figyelmezteti. Mivel nem a külső érték a meghatározó Isten előtt, hanem a szív indulata, minden új fénybe kerül. Ezekben a hetekben arra hívjuk gyülekezetünk minden elkötelezett tagját, hogy tegye meg a felajánlását arra nézve, hogy 2016-ban hogyan fogja támogatni Isten munkáját, a gyülekezet életét és misszióját. Mennyire vágyom arra, hogy ez a kérésünk olyan fogadtatásra találjon, ami Istennek kedves! Azaz, hogy legyen ez az időszak mindannyiunk életében a szívünk megvizsgálásának az időszaka. Ne hessegesd el ezt magadtól! Se azzal, hogy sokat adsz, se azzal, hogy nincs mit adnod. Bárcsak engednéd, hogy a felajánlásra való felhíváson keresztül Isten beszélhessen veled a pénzedről, és ezen keresztül a szívedről! Megmutatná neked, mi az igazi bőség, és mi a valóságos hiány. Amint kezedbe veszed a lapot (vagy kinyitod az interneten), amint elolvasod az adakozással kapcsolatos bibliai iránymutatást, Istennel kezdhetsz el beszélgetni.  Két dolgot gondolhatunk meg: az egyik, hogy ha úgy adunk, hogy a szívünk mélyén ez nem életünk visszaadásának a mozzanata, a feleslegből adunk. Mondhatom, hogy Istennek nincs szüksége a feleslegünkre, akkor sem, ha az gazdasági értelemben számottevő? Mondhatom, hogy milyen veszély, ha a szívünk helyett adunk pénzt? Ugyanakkor bátorítás azoknak, akiknek hiányuk van. Ne mondjátok, hogy amit ti tudtok adni, az nem számít. Ne vessétek meg azt, amit ti tehettek - ha szívetek hálásan az Úré. Adjátok oda a keveset - és kérjétek, hogy Isten csodát tegyen azzal. 
Ahogy mi, mint a gyülekezet tagjai tervezünk, imádkozunk, és adományainkról döntést hozunk, Isten tud beszélni mindannyiunk szívével, hogy megújítsa, megfrissítse iránta való szeretetünket. ÁMEN!

Bizonyos értelemben nem nagyon fáradságos munka kibontani ennek a képes beszédnek az üzenetét, hiszen Lukács evangélista a bevezető mondataiban teljesen egyértelművé teszi, miért mondta el Jézus ezt a történetet. „Arról is mondott nekik példázatot, hogy mindenkor imádkozni kell, sohasem szabad belefáradni.” Ez tehát az üzenet: mindenkor imádkozni kell, nem szabad belefáradni, nem szabad abbahagyni. Mindannyian, akik imádkozó emberek vagyunk, tudjuk, hogy ez releváns üzenet számunkra. Hiszen mindannyian ismerjük magunkban, hogy bizony egy idő után belefáradunk az imádságba, abbahagyjuk; különösen a megválaszolatlan, és ezért hiábavalónak megélt imádságainkat.
Az elmúlt két vasárnap igehirdetéseiben tárgyalt témáról, az imádságról lesz tehát szó ma is, még pedig egészen konkrétan arról az imádságról, amikor kétségbeesetten kérünk, könyörgünk, a mélységből esedezünk Istenhez. A megelőző 17. fejezetben Jézus az Isten országa eljöveteléről beszél a tanítványoknak, és lényegében az utolsó idők megpróbáltatásairól, szenvedéseiről, nehézségeiről mondottakhoz kapcsolja ezt a példázatot. Jézus azt mondja: ezekben az utolsó, nagyon nehéz időkben egyetlenegy módja lesz a megmaradásnak: ez pedig az imádság. Arról az imádságról van tehát szó, ami a nehézségben, nyomorúságban, ellenségeskedés közepette születik – vagy ami éppen ezen körülmények között megszűnik bennünk.
Három gondolatban szeretném kifejteni a példázat üzenetét:  
- Először gondolkozzunk el azon, hogy általában miért fáradunk bele az imádságba, miért adjuk fel a könyörgést nehéz helyzetekben?
- Másodszor lássuk, mit mond ez a példázat arról, hogy miért ne adjuk fel az imádságot?
- Harmadszor: mi a tétje annak, hogy feladjuk-e, vagy megmaradunk-e imádságban?
1. Miért adjuk fel az imádságot?
Az első, amit szeretnék hangsúlyozni, hogy az imádságban való megfáradás Isten népének, Isten legbensőbb családjának a problémája. Azoké, akik már bizalommal beléptek az Istennel való kapcsolatba, és akik ebben a kapcsolatban imádság által élnek. (Mert hogyan máshogyan is élnénk bármilyen kapcsolatban Istennel?) Akik az imádságot eleve bolondságnak tartják, azok számára nem gond az abban való megfáradás, az imádság feladásának az ügye. Ugyanakkor elmondhatjuk azt is, hogy bárki, bárhol, bármikor elindul az Istennel való imádságos kapcsolat útján, annak az életében ez a probléma szükségképpen megjelenik. Mert megesik, hogy imádkozunk, és nem történik semmi. Mondhatnánk, hogy ezt az életélményt egyformán megtapasztalhatják a kívülállók, kételkedők, és a bent lévők, az imádkozók egyaránt. De fontos látnunk, hogy nem egyformán tapasztalják meg! A probléma csak látszólag ugyanaz. Aki kívül van, és azt mondja, az imádságnak semmi értelme nincs, mert „imádkozunk, imádkoztok, de nem történik semmi, kár is volt gondolnotok, hogy történni fog” – annak a számára ez jó esetben intellektuális probléma, rosszabb esetben maró gúny és irónia tárgya. De nekünk, akik belül vagyunk és imádkozunk, az, ha az imádságra nincs válasz és nem történik semmi, sokkal nehezebben esik. Ez egy nagyon személyes bizalmi krízis az Istennel való kapcsolatban. Számunkra egzisztenciális kérdéssé válik: hol van az igazságom? Ki áll mellém? Ki hallgat meg? De fontos látnunk, hogy ilyen fájdalmas kapcsolati krízis csak ott van, ahol szereteten, bizalmon, elköteleződésen alapuló élő kapcsolat van
Hogyan van az, amikor abbahagyjuk az imádságot? Mi történik azoknak az életében, akik beléptek az imádságos élet különleges valóságába, megtapasztalták, milyen az: választ kapni az imádságra, aztán eljön egy időszak, egy helyzet, amikor nem érkezik válasz többé? Ilyenkor vagy tudatosan, haraggal, méltatlankodással, tudatos elnémulással hagyja abba az ember az imádságot („Elég volt! Nem válaszoltál, nem történt semmi, vége! Isten, nem beszélek többé veled erről.”), vagy pedig azon kapjuk magunkat, hogy egy csendes keserűség és csalódás formájában észrevétlenül maradt el az imádság az életünkből. Egyszer csak rádöbbenünk, hogy őszintén szólva már rég nem imádkozunk, már rég nem beszélünk Istennel, vagy ha mégis, akkor az már nem valóságos, nem igaz.
Van persze olyan is, amikor felismerjük, hogy valamiért nem kell többé imádkoznunk. Valamit nagyon akartunk, de igazából el tudjuk engedni, nem annyira fontos. Máskor maga Isten válaszolja azt egy kérésünkre: „figyelj, felejtsd ezt el!” – most nem ezekről a helyzetekről beszélek. Hanem arról, amikor Isten elé társz valamit, ami nehéz - aztán hosszú-hosszú-hosszú idő telik el és nincs mozdulás. Alárendelt, megalázott vagy egy helyzetben, kiáltasz és nincs válasz. Vagy van egy ember, akitől menekülnél, megszabadulnál, de nem tudsz, és Isten sem jön, hogy megszabadítson, nem segít. Vagy valakinek az Istenhez fordulásáért könyörögsz, imádkozol, annyira fontosnak tartanád, de évek telnek el, és nem történik semmi.  És akkor az ember feladja, belefárad.
Még nehezebb a helyzet, amikor azt éled meg, hogy imádkozol, és közben egyre rosszabb lesz minden. Miközben imádkozol, egyre riasztóbban alakulnak az események, egyik nehézség, váratlan rossz fordulat jön a másik után. Hogyne fáradna bele az ember! Kételkedünk, elkeseredünk, elcsüggedünk, elalél a lelkünk. Nehéz nekünk benne élni egy kapcsolatban, ahol nincs válasz. Meddig bírja az ember?
Ha belegondolunk ezekbe a helyzetekbe, akkor a kulcsszó a „mikor?”, vagy a „meddig?” Mert azt mindenki tudja, hogy az imádság nem olyan, mint az automata, amibe bedobjuk a pénzt, és azonnal adja a terméket. Mindenki tudja, aki imádkozik, hogy valahol ebben benne van az, hogy várni kell. Bízni kell. De meddig? Meddig tudunk várni? Meddig tudunk bízni?  Meddig tudunk imádkozni úgy, hogy nem kapunk választ? Meddig várhatjuk azt, hogy majd valamikor Isten igazol bennünket, és a mi oldalunkra áll? Az egész probléma végül is az idő problémája. A „Mikor?”, sőt egy idő után az „Egyáltalán valamikor?” feszítő kérdése jelenik meg.  Ezen a ponton dől el, hogy belefáradunk-e az imádságba és feladjuk-e azt – és lehet, hogy éppen a kapu előtt állunk meg.
Szeretném újra hangsúlyozni, hogy ez teljesen normális, megkerülhetetlen probléma a biblia ember, a bibliai hit számára. A ma élő hívő ember számára is. Ennek így kell lennie. Mert ott van az a feszültség az Istennel való kapcsolatunkban, hogy egyfelől tudjuk, látjuk, megéljük, hogy Isten személyes Isten, aki megszólítható, cselekszik, beavatkozik – erről szól a történetünk, erről beszél Isten kijelentése, ez formál minket. Másfelől nem az a mindennapi és általános tapasztalatunk, hogy Isten azonnal közbelép értünk, azonnal cselekszik, azonnal valami csodát tesz. Ezért van ott megkerülhetetlenül ez a probléma, a „meddig?”, „mikor?”, „abbahagyom-e?”, „feladom-e?” gyötrődése minden imádkozó hívő ember életében.  
Mindezek fényében talán közelebb kerül hozzánk Jézusnak ez a példázata, az abban szereplő özvegy személye. Az özvegyasszony Jézus korában olyas valaki, akinek semmije nincs: semmi védelme, semmi támasza. Egyedül van, kiszolgáltatott, gyenge. Előttünk van még a történetben egy bíró, akinek az a feladata, hogy igazságot szolgáltasson. Az özvegynek valamilyen nehéz helyzete, megoldatlan ügye van, valaki nyilván ellenséges vele és kihasználja, s a bíró feladata lenne az, hogy igazságot tegyen. De a példázatban, amit Jézus elmond, ez egy korrupt bíró. Semmi nem érdekli. Azt, aki igazságot szolgáltathatna az özvegynek, nem érdekli az igazság. De az özvegy nem adja fel. Látjuk: gyakran elmegy, újra és újra odalép kérésével a bíróhoz. Gondolj bele, mennyi energiát felemészt ez: elmész, elutasítanak. Elmész, elutasítanak. Elmész, elutasítanak. Megcsinálod háromszor, ötször, tízszer, mindig elsöpörnek, mindig semmibe vesznek – és elmész tizenegyedszer is. Pedig tudod, tapasztaltad, hogy egy érdektelen, korrupt emberrel találod magad szemben. Mennyi energia kell újraindulni? De ez az özvegy nem adja fel! Próbáld meg most az ő fülével, az ő szívével újra meghallgatni a zsoltárosnak azt az imádságát, amit felolvastunk a lekcióban:
„Meddig tart ez, Uram? Végképp megfeledkeztél rólam? Meddig rejted el az orcádat előlem? Meddig kell magamban tanakodnom, és bánkódnom szívemben naponként? Meddig kerekedhetik fölém az ellenségem? Tekints rám, hallgass meg, Uram, Istenem, tartsd meg szemem ragyogását! Ne jöjjön rám halálos álom!”  (Zsolt.13.)
Ez az imádság – ha így tekintünk rá most: az özvegy imádsága – érzékelteti az imádkozó élet nagy kérdését, nagy problémáját. Meddig tudjuk mondani, hogy „meddig nem válaszolsz még, Uram?” Mikor adjuk fel? Az özvegyasszony nem adta fel, és elérte célját – mutat rá Jézus.
2. Miért ne adjuk fel az imádságot?
Jézus azzal a céllal találta ki és mondta el ezt a példázatot a követőinek, ezért hangzik most felénk is, hogy mi se adjuk fel az imádságot. De miért? Hogyan működik bennünk ez a példázat? Hogyan használja Jézus ezt a történetet abban, hogy megerősítse azokat, akik az özvegyhez hasonló élethelyzetben vannak?
Van egy nagyon nagy probléma ezzel a példázattal, ami tüskeként megjelenik mindenkiben, aki hallja vagy olvassa. Amennyiben ugyanis az igazát kitartóan kérő özvegy az imádságot nem feladó tanítványt mutatja be egyik oldalon - akkor az, akihez az özvegy kitartóan járul, a korrupt bíró a mindenható Istent példázza a másik oldalon. Hogy mondhat, hogyan sugallhat ilyesmit Jézus? Hogyan hasonlíthatja Isten Fia az Atyát egy olyan bíróhoz, akiről ő maga mondja, hogy sem Istent, sem embert nem becsül, akit nem érdekel semmi, aki úgy bánik a hatalmával, ahogy neki jól esik? Sőt, mivel csak az számít neki, ami jól esik, végül egyedül azért fog igazságot szolgáltatni az özvegynek, mert azt mondja: „rettenetesen elegem van már abból, hogy ez itt zaklat engem. Fáraszt. Inkább igazságot szolgáltatok neki, csak hagyjon már békén!” Nem arról van szó, hogy ez a korrupt bíró végül jobb belátásra térne, meglátná, hogy mégiscsak tisztességtelen dolog, amit tesz; mégiscsak van valami igazság, amit képviselni kellene; összeszedné magát, hiszen végül is olyasmit várnak el tőle, ami tényleg hivatali kötelessége – ez a kép is meglehetősen távol állna Istentől, de itt még csak ennyi sincs! Csak az van, hogy a korrupt bírót annyira nem érdekli az egész, annyira zavarja az özvegy jelenléte, hogy inkább megadja neki a kérését – a saját kényelme miatt. És akkor lássuk meg, hogy ez a kép Istent, az Atyát példázza?! Jézus tényleg ezzel akar motiválni bennünket arra, hogy ne adjuk fel az imádságot? Ezzel akar erősíteni, ha megfárad és elcsügged a lelkünk?
A válasz az, hogy a hamis bíró és Isten között nem párhuzam van, hanem ellentét, amelyet így kell értenünk: ha ez a hamis, korrupt bíró is megteszi az özvegynek, akit semmibe néz, csak önmaga miatt azt, amit kér, akkor hogy ne szolgáltatna Isten igazságot az ő gyermekeinek? „Halljátok, mit mond a hamis bíró! Vajon Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá?” Azt mondja Jézus: hasonlítsátok össze az özvegy és a hamis bíró kapcsolatát a tanítvány és az Atya kapcsolatával! Egy teljesen kiszolgáltatott, minden támasz nélkül való özvegy eléri a célját egy teljesen romlott, érdektelen bírónál - akkor mit gondolsz, vajon mik a te esélyeid Istennél? Akinek a gyermeke vagy. Aki kiválasztott téged magának. Hogy ne tenné meg sokkal-sokkal inkább, ezerszer inkább azt, amiben előtte állsz, hozzá kiáltasz!
De visszafelé is szembesít a példázat. Ti. ha mi feladnánk az imádságos könyörgést, ha azt mondanánk: „elég, befejeztük” (márpedig sokszor ez történik), akkor – ennek a példázatnak a fényében - nem azt a látszatot keltenénk, hogy Isten még egy hamis bírónál is igazságtalanabb, önzőbb és érdektelenebb? Nem azt sugalmazzuk az ilyen feladással, hogy még az özvegynek is érdemes egy ilyen korrupt bíróhoz visszatérően odajárulni – de nekünk a mi Atyánkhoz nem érdemes? Ha mi befejezzük az Istennel való beszélgetést, akkor nem azt mondjuk Istenről, sőt: Istennek - hogy tulajdonképpen te még a hamis bírónál is rosszabb vagy?
A kérdés, hogy mikor fejezzük be, mikor hagyjuk abba az imádságot, oda megy vissza, hogy milyen képünk van Istenről. Sokaknak (sőt, nem tudatosan, de magunknak is sokszor) a hamis bíró jelleme közelebb áll ahhoz a képhez, ami bennünk él Istenről, mint amilyen Isten valójában. A hamis bíró képe az Isten-képünk. Mert amikor megsértődünk Istenre, elnémulunk, amikor ott zakatol bennünk a megsebzettség: „nem ezt vártam, nem ezt érdemeltem, nekem tartoznál valami mással” – és emiatt elfordulunk Istentől és abbahagyjuk vele a kapcsolatot, akkor lényegében azt mondjuk neki: „becsaptál, nem szolgáltatsz nekem igazságot, nem törődsz velem, nem adod meg, ami jár nekem, nem vagy igazságos. Hamis bíró vagy.”
Lépjünk mögé ezeknek az érzéseinknek, gondolatainknak! Mi formálja ezt a képet? Miért érzünk így, miért alakul a szívünkben ez a torz kép Istenről? Azért, mert érdemeink szerint akarjuk definiálni a vele való kapcsolatunkat. Mi valamit megteszünk neked, ezért te tartozol valamit megtenni nekünk. Én ezt nem tettem meg, ezért te ezt ne tedd meg velem! Én ilyen vagyok, ezért te tartozol nekem azzal, hogy ilyen légy! Vagy én ilyen nem vagyok, és ezért te nem lehetsz ilyen velem. Üzleti kapcsolatban vagyunk Istennel. És ha az üzlet nem működik, akkor otthagyjuk. Leleplezi a szívünket ez a történet. Hogy úgy tekintünk Istenre, mint egy hivatalnokra, egy hamis bíróra. Ha ez nem így lenne, ha nem gondolnánk, hogy nekünk jár tőle valami, akkor nem mondanánk azt, hogy igazságtalan, és nem hagynánk abba felháborodva, vagy éppen csalódással a vele való kapcsolatot.
Jézus nem így látja az Atyát. Jézus kijelenti: „mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat – hamarosan.” Isten nem fog elfelejteni. Nem fog cserbenhagyni. Isten nem korrupt bíró – de még a korrupt bíró is megmozdul. Isten cselekedni fog a gyermekeiért.  
De nekünk ez nem elég. Minket az utolsó szó piszkál. Mi az, hogy „hamarosan”? Az mikor van? Meddig még? Emlékezzünk a példázat összefüggésére! Jézus visszajöveteléről van szó. Igen, a végső igazságszolgáltatás ahhoz tartozik, amikor Jézus visszajön. Persze, ez a „hamarosan” nem a mi időszámításunk szerint mért fogalom. De ha ezen a ponton megakadsz, most mégis azt mondom: gyere tovább! Mert Jézus utolsó kérdése nem a „hamarosan”-t fogja magyarázni. Jézus azt mondja: ne adjuk fel az imádságot, mert Isten, aki egészen más, mint a hamis bíró, válaszolni fog. Biztosan. Hamarosan. És nem az a legfőbb kérdés, hogy mikor jön el a „hamarosan” – hanem hogy amikor eljön, amikor visszajön az Emberfia, talál-e hitet a földön? Ez a végső tét. Az a végső kérdés, hogy megmaradunk-e?
3. Mi a tétje annak, hogy megmaradunk-e imádságban, vagy föladjuk?
Tíz-tizenöt éve megkeresett egy lelkipásztor azzal a kéréssel, tartanék-e egy konferencián előadást arról, hogyan készítem a gyülekezetet a keresztényüldözésre? A válaszom akkor az volt: sehogy. A kérdés nagyon távolinak tűnt, az előadást nem vállaltam el. De amely kérdés akkor nagyon-nagyon távol volt tőlünk, arról érezzük: mára közel került hozzánk. Óriási keresztényüldözés van világszerte. (Ezért tartjuk nagyon fontosnak és a gyülekezetre nézve nagyon egészségesnek, hogy hónapról hónapra elhangozzanak a missziói beszámolók és imádkozzunk az üldözött keresztényekért.)  De Európában is, ahol még nincs valódi, élet-halálra kifutó üldözés, egyre erőteljesebb keresztény-ellenes ideológia uralkodik el.
Tudjátok, mi köze ennek a mai témánkhoz? Az, hogy a szenvedő egyház imádkozó egyház. Vagy amikor a szenvedő egyház belefárad az imádságba, akkor nem egyház többé. És ezért a szenvedésre készülő egyháznak jó megtanulni imádkozni. Nyilván ez nem egy vasárnap, vagy három vasárnap alatt történik, de ez a példázat erre szólít fel, ezzel szembesít. Vajon meddig és hogyan tudunk megállni hitben a nyomorúság és a küzdelmek idején? Meddig és hogyan?
Jézus ezzel zárja a példázathoz kapcsolt szavait: „Amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” Ez a legfőbb kérdés. S mi a hit? Miben mutatkozik meg, hogy van hit? Az imádságban! A bizalomban, hogy nem hagytuk abba a kérést. Hogy Isten felé fordulunk szüntelenül, kitartóan, minden körülmények között. Amikor visszajön, vajon imádkozó egyházat talál-e? Vagy nem talál senkit, mert már kihűlt bennünk a szeretet és a hit? Nem az a tét, hogy mikor, hanem az a tét, hogy bármikor imádságban és hitben talál-e minket?
A választ arra nézve, hogyan maradhatunk meg hitben és imádságban, abban a Jézusban ragadhatjuk meg, aki ezt a történetet elmondja.
Tegyük fel a kérdést: hol van Jézus ebben a példázatban? Mert nem csak kívül van, nem csak a kitalálója, elmondója az özvegy és a korrupt bíró történetének. Hanem ha meg akarjuk igazán ismerni Jézust, akkor meg kell látnunk, hogy belül van: az özvegyasszony helyén ebben a példázatban. Az Istenhez éjjel és nappal kiáltók közösségében. Gondolj erre: Jézus élete végén, a kereszten, halálában egy zsoltárral imádkozik. Mikor felkiált a kereszten szenvedései közepette: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” - akkor a 22. zsoltár szavait imádkozza. Figyeljük, hogyan folytatódik a zsoltár: „Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok, Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz! Éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni.” Az imádkozza ezeket a sorokat a kereszten, aki ezt mondja nekünk a példázatban: „vajon Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá?”
De a kereszten tőle távol marad a segítség. Pedig jajgatva kiált. Hívja Istent, aki nem válaszol. Mi történik? Vajon nem szolgáltat Isten igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? Ha Jézusra nézünk a kereszten, azt kell mondanunk: úgy tűnik, hogy nem! Mert nem szabadítja meg. Meddig még? Meddig tart még Jézus szenvedése? Mikor jön el a szabadulás számára? Eljön-e egyáltalán? És megmarad-e Jézusban a hit az utolsó pillanatig? Mi lesz azzal, aki példázatot mond nekünk arról, hogy mindig imádkozni kell, és soha nem szabad feladni, amikor ő maga van ott a legnagyobb mélységben? Haláltusában, szenvedésben. Aztán eljön a pillanat, amikor kileheli a lelkét. És Lukács evangélista leírja, hogy mi Jézus utolsó szava a kereszten: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet.” (Lk.23.46.) Imádság, bizalom, és hit – az utolsó leheletéig.
De a történet nem ér itt véget. Isten igazolta Jézust. Igazságot szolgáltatott a választottjának. Feltámasztotta, győztes királlyá tette, minden hatalmat neki adott, a jobbjára ültette. Miért? Hogy általa, rá nézve, benne megmaradhassunk mi is imádságban, hitben, reménységben.
A végső kérdés ez: meddig tudunk az értünk megfeszített és feltámadt Jézus Krisztusban bízni?
Hogy feladjuk-e, és mikor, az imádságot bármilyen elkeseredett helyzetben, egyetlenegy kérdés határozza meg: meddig tudunk bízni ebben a Krisztusban, aki értünk adta az életét, és aki feltámadt és győztes Úrrá lett. A bizalom pedig attól függ, milyennek látjuk őt. Isten hamis bíró, akivel zűrös üzleti viszonyban vagyunk? Valaki, aki tartozik nekünk, s ha azt nem adja meg, akkor kilépünk az üzletből? Vagy pedig Isten az, aki Jézus Krisztusban értünk szenvedett a kereszten, végső igazságot és győzelmet szerzett? Akivel ezért nem üzleti, hanem szövetséges kapcsolatban vagyunk. Megvásárolt bennünket halála árán a magáénak, hogy akár élünk, akár halunk, vele és benne maradjunk, és benne bízzunk. Ezért nincs feltétel. Akármi történik, imádkozunk, hiszen azt várjuk, aki bizonnyal eljő.
Boldog ember az, aki Jézusra nézve válaszol a kérdésre: „amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?”

Advent negyedik vasárnapja van, az ünnepbe történő belépésünket megelőző utolsó istentisztelet. Hamarosan Karácsonykor előttünk áll majd Jézus Krisztus születésének a története. Most azonban még egyszer tekintsünk bele abba, amivel az Újszövetség első könyve, Máté evangéliuma ennek a születésnek a történetét bevezeti: Jézus nemzetségtáblázatába. Mint minden nemzetségtáblázatban, alapvetően itt is a férfiak szerepelnek. Négy nő van csupán néven nevezve, róluk volt szó az elmúlt hetek igehirdetéseiben. Ruthról, akiről egy egész ószövetségi könyv szól, heteken át beszéltünk az ősszel. Két hete Támárról, elmúlt vasárnap Ráhábról hangzott az ige. Ma pedig Uriás felesége áll majd előttünk – tudjuk a nevét, de itt a nemzetségtáblázatban így említi őt Máté: Uriás felesége.
Mind a négy nőalak, illetve mindegyikük története botrány! Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy Máté az Evangéliumot (a Jézus születését, életét, tanítását, halálát és feltámadását összefoglaló írását) olyan embereknek címzi, akik zsidó háttérből lettek Jézus követői. A zsidóság számára különösen botrányosak ezek a nők. Ruth a legkevésbé, ő „csak” pogány, akinek megismertük a történetét, hogyan lett Isten népének a tagjává. Támár is pogány, de mint láttuk, a nevéhez kétes erkölcsiségű cselekedet is társul: parázna nőnek adja ki magát egy ponton, hogy megszerezzen valamit, ami egyébként jogos igénye a törvény alapján. Ráháb szintén pogány Jézus családfájában, őt már egyenesen és egyszerűen úgy említi a Biblia: parázna asszony - valószínűleg prostitúcióból élt. És Uriás felesége? Ő zsidó ugyan, de nevéhez Izrael legnagyobb királyának legdurvább botránya kötődik.
Miért olyan fontos Máténak, hogy ezeket a nőalakokat megemlítse, sőt kiemelje Jézus nemzetségtáblázatában? Nem lenne bölcsebb dolog hallgatni róluk? Nem is annyira az asszonyokról csupán, hanem ezekről a kínos történetekről egyáltalán. Hiszen nem egyértelműen az asszonyokkal van csak probléma ezekben, hanem az érintett férfiakkal is – már Júda és Támár történetében is, a maiban még inkább. Kínos, bűnös történetek – miért olyan hangsúlyosak mégis ezek a szereplők Máté felsorolásában?  A válasz: azért, mert a karácsonyi történet lényege, hogy megszületik a Fiú, akiről azt mondja az angyal Józsefnek: „nevezd a nevét Jézusnak, mert ő fogja megszabadítani népét a bűneiből.” Annak a nemzetségtáblázatáról van szó tehát, aki bűnből szabadító. Ezért nem kell elhallgatni a bűnös történeteket.
Ma Dávid király és Uriás felesége története áll előttünk – s ebben a történetben nem az asszonyé, hanem Dávidé a főszerep. Néhány nappal a karácsonyi úrvacsorai közösségünk előtt próbáljuk ma meglátni, mit mond ez a szakasz Dávid bűnbánatáról! Hogyan születik az ember szívében igaz bűnbánat, s hogyan lesz ezáltal valósággá a bűnből történő szabadítás? Mit jelent számunkra, a bűnbánat és bűnbocsánat tekintetében, hogy Isten elküldte az ő Fiát ebbe a világba? Hogyan lesz Jézus bűnből szabadító?  
Négy pontban szeretnék erről beszélni:
1. A bűnbánat a világ szemével
Ha bűnbánatról beszélünk mindennapi helyzetekben, nem keresztény körben, akkor hamar azzal találjuk szembe magunkat, hogy a bűnbánatot bolondságnak tartják az emberek. A világ szinte már dogmaszerű hitvallása a következő: „amit eddig tettem életemben, abból semmit nem bánok, amennyiben annak idején élveztem.” Megbánni valamit, amit tettünk és annak idején jónak éltünk meg; belátni utólag, hogy valamit elszúrtunk; elítélni egy korábbi döntésünket vagy cselekedetünket – ez bolondság, és egyébként gyengeség is. Ebben nincs férfiasság, nincs erő, nincs magabiztosság. Ebben csak gyávaság van. Mert mi más indíthatna megbánásra valakit, mint az, hogy megijed tettének a következményeitől, el akarja kerülni azokat, és ezért nem mer végigmenni egy úton, amin elindult. És lássuk be: tényleg van ilyen gyávaságból fakadó hamis bűnbánat a keresztények között is. Amikor nem magától a bűntől szomorodik meg, csak annak következményeitől ijed meg az ember szíve. „Ha ez most kiderül, abból nagyon nagy baj lesz, ments meg, Uram!” Ez valóban gyávaság és hamis bűnbánat. Negyedszer azt mondják: a bűnbánat nem más, mint képmutatás és üres vallásoskodás, amit úgysem gondol senki sem komolyan. „Meggyónják a bűnt, aztán folytatják azt ott, ahol abbahagyták.” Lehet, hogy időnként ez a vád is jogosan hangzik ellenünk. Bolondság, gyengeség, gyávaság, képmutatás – így szól az általános vélekedés a világban, amelynek közepette szeretnénk most meglátni, mit mond ez a bibliai szakasz az igaz bűnbánatról, ami valóban más, s ami Isten ajándéka.
2. Bűnbánat és szembesítés.
Szeretném nagyon hangsúlyosan mondani: a bűnbánat az ember szívének nem alapműködése. A bűnbánat teljesen ellene megy annak, ahogy az emberi szív a maga természete szerint működik. Éppen ezért olyan fontos a szembesítés, a konfrontáció. Nézzük meg, hogyan történt ez Dávid életében!
Dávid, ezzel a megdöbbentő és botrányos életeseménnyel együtt az Ószövetségben Isten igaz embere. Ő az Isten szíve szerint való vezető és király. Isten nagyon alacsony társadalmi helyzetből hívja el őt, mert ismeri a szívét. Kiválasztja és királlyá teszi ezt a névtelen pásztorfiút Saul helyett, aki Isten ellen fordult. Az elhívást és ígéretet követően még hosszú-hosszú évekig tartó időszak következik, míg mindez valósággá válik. Közben Saul egyre fokozódó gyűlölettel üldözi őt. És ebben az üldözésben, a küzdelmek és bujdosás közepette bontakozik ki előttünk Dávid csodálatos jelleme és hite. Istennel éli meg az üldöztetést. Ennek súlya alatt születnek meg az imádságai, amelyek jó részét a Zsoltárok könyvéből ismerünk, amelyek alapján imádkozni tanulunk mi magunk is. Nagyszerű jellem, Istennek tetsző cselekedetekkel. Annyira tiszteli Istent, hogy egy ponton, amikor az események sodrában kezébe adatik az őt üldöző, vele ellenséges, életére törő Saul, és bármit megtehetne ellene, ő irgalmasan bánik vele, mert nem emel kezet az Isten által felkent uralkodóra. Csodálatos jellem, csodálatos hit! De hatalma csúcsán, amikor már övé a királyság, már mindent megkapott Istentől – talán éppen azért, mert annyira sikeres, olyan naggyá lett - eljön az a pont Dávid életében, amikor pillanatok alatt iszonyú mélységbe zuhan. A mai alapigénket megelőző fejezet írja le ezt a történetet. Ezen keresztül jól kirajzolódik előttünk a bűn anatómiája, és az is, miért mondom, hogy a bűnvallás az emberi szívnek nem természetes működése.
Joáb hadseregparancsnok vezetésével Izrael háborúban van az ammoniakkal szemben. Dávid, aki korábban sokszor, sok csatát vívott, ekkor már nagy ember, nem megy velük a harcba. Otthon marad, és egy délután felébredve a palotájában az ebéd utáni szunyókálásból, kinéz az ablakon, és meglát egy gyönyörű nőt, aki ott mosakszik. Utána érdeklődik, megtudja, hogy ő Uriás felesége. Minden részletesebb magyarázat nélkül érte küld, magához hívatja, vele hál, elküldi. Egy szava nincs hozzá, még a nevét se mondja ki. Ennyi a történet. Az a Dávid teszi ezt, aki izraelitaként pontosan tudja, hogy népének, az Isten választott népének életét Isten szövetsége alakítja, középpontjában a Törvénnyel, a Tízparancsolattal. Mindent tud, de ezen a ponton elsodródik ettől a tudástól. Tettét inkább az az elgondolás irányítja, mely szerint ő már elég hatalmas ahhoz, hogy felülemelkedjen Isten rendjén és akaratán.
Kiderül azonban, hogy akármilyen hatalmas is, mégsem tart mindent a kezében. Lehet, hogy egy csettintéssel megszerezheti magának a nála kisebb, gyengébb ember feleségét, mégsem korlátlan ez a hatalom. Mert jön a hír, az első meglepetés: „teherbe estem”. Azóta is oly sokszor ez a mondat az, ami jelzi, hogy a király, vagy aki királynak hiszi magát, nem áll mindenek felett. A bűn sodrása itt még hatalmas erővel viszi magával Dávidot, még nem érzi, hogy kicsúszott volna a kezéből az események irányítása. Az első meglepetés azonnal megszüli az első tervet. Követ megy Joábhoz, a hadseregtábornokhoz: küldje haza Uriást. Uriás hazajön, Dávid elbeszélget vele a háború állásáról, mintha valóban a katonák jóléte felől érdeklődne, majd annyit mond: rendben van, eredj haza, mosd meg a lábadat s menj be a feleségedhez! Jó terv ez, ami megoldhatná Dávid problémáját, de itt éri a második meglepetés: Uriás nem megy haza. Következik az I/B terv: Dávid leitatja őt, de így sem megy. Azt mondja: „amíg Joáb és a társaim ott vannak a harcmezőn, hogyan élvezhetném én a feleségem közelségét?” Micsoda hűség! Hangsúlyozza a szöveg, hogy Uriás nem zsidó, hanem kánaáni, idegen – a hettita Uriás még részegen is hűséges! A saját feleségéhez nem megy be a többiek miatt, szemben Dáviddal, az Isten által felkent királlyal, aki hűtlenségében más feleségét veszi el. Megszületik a második terv. Dávid levelet ír Joábnak, a hadseregtábornoknak, amiben azt kéri: állítsa Uriást a harcban olyan helyre, ahol biztosan meg fog halni. Mert a dolog nem derülhet ki! És tudjátok, hogy ki viszi ezt a levelet Joábnak? Uriás. És a második terv működik. Jön a követ Joáb beszámolójával: Uriás meghalt. Dávid visszaüzen: „nem baj, egyszer az egyik hal meg, másszor a másik hal meg, te csak folytasd a harcot keményen az ammoniak ellen!” Nincs kimondva semmi egészen nyíltan – de érezzük, micsoda cinizmus ez, az Isten szíve szerinti király szájából! Ezután Dávid feleségül veszi Uriás feleségét, aki fiút szül neki. És úgy tűnik, nincs harmadik meglepetés.
Az ószövetségi törvény, a Tízparancsolat három pontjában is vétkes Dávid. „Ne kívánd a te felebarátod feleségét!” – Megkívánta. „Ne légy házasságtörő, ne paráználkodj!” – Házasságot tört. „Ne ölj!” – Gyilkolt. És úgy tűnik, addig manipulált, addig hazudozott, ameddig sikerült kontroll alatt tartania mindent. Micsoda erőket mozgatott meg! Micsoda határokat lépett át! Micsoda ördögi terveket szőtt, csakhogy ki ne derüljenek tettei! Hogy ki ne kelljen mondania: vétkeztem. Dávid hiheti, hogy ő Izrael törvénye, a Tóra fölött áll. Ez az emberi szív természetes működése: elrejteni, eltakarni a bűnt. Mindannyiunk szíve ilyen. Senki nem látta, túl vagyok rajta.
Csakhogy az előző fejezet végén van egy pici megjegyzés: „Isten szemében ez gonosz volt.” Ezért, amikor már azt hihetné Dávid, hogy mindenen túl van, mégiscsak bekövetkezik a nem várt harmadik meglepetés: jön a szembesítés. Isten elküldi Nátán prófétát Dávidhoz, aki egy történetet mond el neki egy gazdagról meg egy szegényről. A gazdag tele van állatokkal, a szegénynek egyetlenegy báránykája van, akit annyira szeret, úgy táplálgat, mintha a saját gyermekei közül egy lenne. S amikor jön a gazdaghoz egy vándor, a gazdag nem akar levágni egyet a saját állataiból, hanem elveszi a szegénytől az ő egyetlenjét, s levágja azt. Hallja Dávid a történetet, és haragra gerjed, azt mondja: „ki kell pusztítani az ilyen embert.” Ekkor szembesíti őt a próféta: „te vagy az az ember!” A saját indulatod, igazságérzeted ítélt el.
A bűnnel való szembesítés, ami ezután következik, konkrét és célzott. Nátán elsorolja, mi mindent adott Isten Dávidnak, és mi mindent vett el a király magának.  És ne legyünk naivak, ez nem egy veszélytelen vállalkozás volt. A próféta itt az életével játszott. Dávidnak itt már, ennyi bűn után, semmibe nem került volna őt is elpusztítani, kiiktatni, elhallgattatni. De nem ez történt. Dávid elismeri: „vétkeztem” – és ez óriási!
Mivel az ember szívének nem alapműködése a bűn elismerése és a bűnbánat, ezért gyakran a szembesítés segít abban, hogy szívünk természetes reakciója ellenében mégis eljussunk ide, és Dávidhoz hasonlóan felismerjük és kimondjuk: vétkeztem Isten ellen.
Szeretnék most kicsit részletesebben beszélni arról, hogyan kell ennek működnie egy keresztény gyülekezetben. Most nem a keresőkről, hanem célzottan azokról beszélek, akik Isten szövetségéhez, az úrvacsorázó közösséghez tartozunk. Ezen a testvéri körön belül ugyanis felelősek vagyunk egymásért, és van egy rendje a közös életünknek. Sok dolog beletartozik ebbe a rendbe, és Jézus egészen konkrét lépéseket ad arra nézve is, hogyan történjen közöttünk a bűnnel való szembesítés. A Mt.18-ban azt mondja Jézus: ha vétkezik a testvéred és az neked tudomásodra jut, intsed őt meg négyszemközt! Ez nem egy választható opció, hanem a másik ember iránt hordozott testvéri felelősség. Nátán jó példakép ebben: odaáll nyíltan Dávid elé, kettesben vannak, amikor a példázatot elmondja neki. Példa Nátán abban is, amit pedig nem tesz: egyrészt nem kezd pusmogni az udvar többi vezető emberei között a király viselt dolgairól. Másrészt nem is tesz úgy, mintha tudomása sem volna azokról. Nem ijed meg a király nagyságától, tekintélyétől, hatalmától – hanem négyszemközt odamegy az ő testvéréhez.
Mi a célja a szembesítésnek? Azt mondja Jézus: „Ha megtér a te testvéred, megnyerted őt.” Erre fut ki az intés. Ha valaki ezt jól csinálja, bölcsen és megfelelő lelkülettel, valóban megnyerheti egy ember életét. Mindannyian jól ismerjük azt az állapotot, amikor tudjuk, hogy bűnben vagyunk; érzékeljük, hogy sötétségben járunk; ott is van bennünk a küzdelem: abba kellene ezt hagyni – de valamilyen gyengeség, erőtlenség miatt mégsem tudunk felhagyni vele. Ebben a tépelődésben, önmagunkkal való birkózásban, ha valaki mellénk lép, leültet, és azt mondja: figyelj, testvérem, rossz, amit teszel; jó lenne, ha elfordulnál ettől és visszatérnél Istenhez – egy ilyen testvéri, szeretetteljes intés tényleg megadhatja azt a lökést, ami segít abban, hogy kijöjjünk a bűnből. Hogy az egyébként is zajló belső harc jó irányban dőljön el. Hogy a bűn, amiben jár valaki, ne terjedjen el feleslegesen húsz másik ember között, és ne kezdjen el rombolni a gyülekezetben különféle módokon.
Jézus így folytatja: Ha nem tér meg, akkor vegyél magad mellé még egy vagy két embert, s az ő jelenlétükben újra intsed meg! Ha akkor sem tér meg, akkor pedig tegyétek nyilvánossá a vétkét. Nyilván nem azt jelenti ez, hogy ezen a ponton kiprédikálunk valakit, de egy nagyobb körben, ahova az illető tartozik, beszélni kell a dologról. Nem azzal a céllal, hogy őt ott megszégyenítsünk, hanem minden lépés azért van, hogy megtérjen, bűnbánatot tartson, kijöjjön abból, amiben van.
Ez a szembesítés krisztusi módja – de legalább ennyire fontos a szembesítés lelkülete is.
Van két egyszerű teszt, amit érdemes lefuttatni magadban, mielőtt arra vállalkoznál, hogy bárkit szembesíts a vétkével. Az első: gondold át, mit tennél, hogyan reagálnál, ha te lennél az ő helyzetében és valaki elmondaná neked mindazt, amit most készülsz neki elmondani. Ha ugyanis te kész lennél elfogadni, hogy téged megintsenek, akkor vagy kész arra, hogy te is szeretetben meginthess másokat. (Jó ezt egyébként alapvetően szem előtt tartanunk: a gyülekezetben helye van az intésnek. Az olyan jellegű reagálások ugyanis, hogy „mi közöd hozzá?”, „ne szólj bele az életembe!” – nem helyesek ugyan, mégis elfogadottak és általánosak a világban, de ezeknek a válaszoknak semmi helyük nincsen egy keresztény gyülekezetben. Itt nincs olyan, hogy nincs közünk egymás élethez.)
A másik dolog egy kérdés: szereted-e azt, akit intenél? Szereted-e annyira, hogy vállald érte az intés terhét? Mert a megfelelő lelkülettel végzett intés teher, fájdalom. Könnyebb nem megtenni. Nézzétek meg Nátán lelkületét! Amikor Dávid azt mondja: „vétkeztem az Úr ellen” – Nátán nem áll felette önhitt, diadalmas mosollyal. Nem írja le, nem alázza meg, nem gúnyolja ki, nem ítélkezik felette. Azt mondja: „az Úr is elengedte vétkedet, nem halsz meg.” Érzitek, milyen kegyelem van Nátán szívében? Ez az intés krisztusi lelkülete. Nem örülök annak, hogy vétkeztél. Nem örülök annak, hogy a fejedre olvashattam valamit. Nem úgy érzem most magam, hogy ez engem igazolt. Fájt nekem is, hogy ezt meg kellett mondanom. De amikor azt mondod: „vétkeztem” – annak örülök, mert tudom, és hirdethetem is neked, hogy Isten megbocsátja a bűnödet.
Mivel a te szíved, és az én szívem alapvető működésben nem a bűnbánatra jár, ezért neked és nekem szükségünk van az intésre és a szembesítésre.
3. Bűnbánat és agónia
Van bocsánat – Nátán ezt mondja Dávidnak: „az Úr is elengedte a vétkedet, nem halsz meg.” De a bocsánat nem következmény-nélküliséget jelent. Ezt nagyon fontos megértenünk, mikor bűnbánatról beszélünk: van bocsánat, teljes a bocsánat, de a bűnbocsánat nem jelenti azt, hogy a bűnnek bizonyos következményei ne lennének jelen.
A bűn természete olyan, hogy ha megszületik, akkor növekvő sötét áradatként elindul és hihetetlenül mély pusztítást és rombolást végezve hömpölyög, tombolva vonul előre a maga útján, emberi erővel többnyire feltartóztathatatlanul. Ezért nagyon fontos látni, hogy amikor ráeszmélsz, mit okoztál; felismered, mi áradt ki belőled, és mennyire kontrollálatlanná váltak annak a következményei; Isten elé állsz bűnbánattal és bocsánatkéréssel, és ő megbocsát (mert tényleg megbocsát!) - ez nem jelenti azt, hogy az egész történetet visszavitted a bűn elkövetése előtti helyzetbe. Az nem megy oda vissza! Nem lehet a bocsánatkéréssel, mint egy varázsszóval „visszaszívni” az egészet, ahogyan a gyerekek mondják az oviban: visszaszívtam, az már nincs. Nem működik így. Ami kiáradt, ami elkezdett pusztítani, az akkor is kiáradt és pusztít, ha bocsánatot kérünk érte. Ami megtörtént, az nem lesz meg nem történtté. A bűnbocsánat nem törli el a bűn következményeit. Igen, idővel gyógyulnak a sebek, megváltást nyerhetnek rossz következmények. Igen, idővel Isten kegyelme a legrosszabb dolgokból is kihoz jót. Igen: a bűn felismerése után a bocsánatkérésnek mielőbb meg kell történnie. S abban a pillanatban, amikor bűnbánatot tartok, megkapom a bocsánatot. De nem szabad azt gondolni, hogy innentől minden úgy megy tovább, mintha nem történt volna semmi.
A bűnnek visszavonhatatlan következményei vannak. Uriás halott, nem támad fel, a szerettei soha nem kapják vissza őt. Ráadásul Isten azt mondja Dávidnak: mivel ezt tetted, és okot adtál az Úr ellenségeinek Isten gyalázására, ezért meg kell halnia a fiúnak, aki most születik Uriás feleségétől. És nemcsak a fiú fog meghalni, hanem azt is mondja Nátán Dávidnak: a dinasztiában, a királyi családban nem fog kiveszni a fegyver. Aki tovább olvassa Dávid életének történetét, valóban láthatja, milyen pusztító erők mennek végig később a családján, a gyermekein.
S ezért van az agónia. Nézzétek Dávidot: küzd, fájdalmasan gyötrődik Isten előtt. De szeretném felmutatni, hogy ez a fájdalmas gyötrődés a bűn következményei felett egy szerető és kegyelmes Isten jelenlétében történik.
A király viselkedése abszolút furcsa és szokatlan, hangsúlyozza is a szentíró a környezete értetlenségét. A gyermek beteg lesz, és Dávid könyörög Istenhez, imádkozik, böjttel esedezik érte. A földön fekszik, nem tudják felállítani onnan, nem fogad el ételt, elutasít minden közeledést, minden vigaszt – ez a totális gyász megélése. Gyötrődés, küzdelem, agónia Isten előtt. Joggal merülhet fel bennetek a kérdés: miért teszi ezt Dávid? Miért könyörög, böjtöl, küzd, hogy életben maradjon a gyermeke, amikor Isten megmondta, hogy meg fog halni?
A hetedik napon meg is hal a fiú. A szolgák nem merik neki megmondani, mert ha míg élt a gyermek, így viselkedett a király, mi lesz akkor, amikor megtudja, hogy meghalt? Lehet-e a gyászt fokozni? Itt már nem lehet, ezért hallgatnak. De Dávid azonnal érzékeli a viselkedésükből, mi történt. És itt újra valami érthetetlen következik: amikor bebizonyosodik a fiú haláláról, felkel a földről, megfürdik, megkeni magát, ruhát vált, bemegy az Isten házába, a szent sátorba, leborul Isten előtt, majd hazamegy, enni kér, eszik, és szépen a jövő felé néz. Azaz: amíg a gyermek él, ő gyászol, amikor meghal, leveti a gyászt. Mi ez?
Dávid azt mondja: „amíg a gyermek élt, böjtöltem és sírtam, mert azt gondoltam: ki tudja, talán megkönyörül rajtam az Úr, és életben marad a gyermek. De most, hogy meghalt, miért böjtöljek? Vissza tudom-e még hozni őt?” Nagyon fontos számunkra ez az érvelés, ez a magyarázat. Megmutatja, milyen Istent ismer Dávid. Hét napig bizakodott, hogy visszakaphatja a gyermeket. Hét napon át oda mert állni ezzel a kéréssel az elé az Isten elé, aki már ítéletet hirdetett. Értitek, hogy mi mindent követett el Dávid? És értitek ezt a mély bizalmat a szívében Isten iránt? „Azt mondtad, hogy meg fog halni a gyermek, de én ismerlek téged, bízok benned, szeretlek téged, ezért eléd állok és kérlek: könyörülj az én fiamon!” Mennyire kegyelmes, szerető Istent ismer! A bűn nagy mélységébe süllyedt: kívánt, paráználkodott, gyilkolt. Majd Isten elé állt, bocsánatot kért, és Nátán meghirdette számára Isten bocsánatát. Ő pedig bizalommal el tudta fogadni azt. Ez nagyon fontos: a bűnbánat és a bűnbocsánat lezárja azt az érzést, hogy telve lelkiismeret-furdalással nem jöhetünk Isten elé, nem kérhetünk tőle semmit. Megmarad sok szenvedés, maradnak következmények, küzdelmek – de mindezekkel gyötrődve is újra szabadon állhatunk a szerető és könyörülő Isten színe előtt, aki megbocsátott. Ezért lehetünk képesek felállni, előretekinteni, továbbmenni a bűnbocsánat valóságával. Gyásszal teli, de bűntől szabad szívvel.
Miért fontos minden igaz, mély bűnbánatban a fájdalom? Azért, mert sokan azt mondják, hogy a bűnbánat képmutatás és vallásoskodás, bolondság, gyengeség, meg gyávaság. De ahol képmutatás és vallásoskodás van, ott nincsen fájdalom és agónia. Dávid iszonyú mélységekbe jutott. Rettenetes, amit kitervelt, és szörnyű, ahogyan azt lépésenként meg is valósította. De bűnbánatot tartott, Istenhez fordult teljes lényével. És ebben az odafordulásban erőt nyert, bizalmat nyert. Bátorságot nyert arra, hogy szembenézzen pusztító cselekedeteivel és felelősséget vállaljon azokért. Mennyivel nagyobb bátorság kell ehhez, mint a mai szekuláris világ gyakorlatához, mely szerint „soha semmit meg nem bánunk abból, amit korábban jónak tartottunk.” A szembenézés, a felelősségvállalás persze fájdalmas, olykor iszonyatosan fáj, ilyen agóniában tart, mint amiben Dávidot látjuk. Igazán mély bűnbánat ugyanis nem lehet a bűn következményeivel való szembenézés, az általunk okozott pusztítás, rombolás feletti mély fájdalom és gyász nélkül. De ez az állapot, ez a gyász és összetöretés az előtt az Isten előtt történik, akiről tudod, hogy nagyon szeret. Irgalmas, kegyelmes, könyörülő Isten.
4. Bűnbánat és gazdagság
A történet vége, és annak messzemenő kifutása minden lehetséges elképzelést túlszárnyal. A kegyelem gazdagsága árad. Mindvégig úgy olvastunk Uriás feleségéről, hogy „Uriás felesége”, pedig van neve: Betsabé. Ez azt jelzi: hiába szerezte meg Dávid erőnek erejével az asszonyt, Isten úgy tekint rá, mint aki Uriáshoz tartozik. Az első gyermek halála után nevezi őt néven a Szentírás. A bűnbánat és a bűnbocsánat alapjaiban megfordít valamit. Így olvassuk: Dávid megvigasztalta Betsabét, bement hozzá, vele hált, gyermekük született: Salamon, „az Úr pedig szeretetébe fogadta őt.”
Ha csak a család történetét nézzük: mennyivel nagyobb Isten irgalma, mint jogos ítélete és haragja! Megáldotta, megajándékozta, megvigasztalta őket. Különös szeretetével vette körül ezt a fiút. Éppen ezt a gyermeket. A kegyelemnek, irgalomnak ez a gazdagsága soha nem fakadt volna fel, ha nincs előtte szembesítés, bűnvallás, agónia és újraindulás. De a kegyelem túlárad ennek a családnak a történetén. Istennek Salamon felé kinyilvánított szeretete egy megkülönböztetett szeretet. Hiszen Dávidnak sok felesége, sok gyermeke volt. Miért pont ezt a Salamont választja ki Isten, hogy megkülönböztetett szeretettel szeresse, Dávid után a trónt örökségül adja neki és végül belekerüljön Jézus nemzetségtáblázatába? Ha ezt a történetet én írnám, biztosan nem így alakulna. Én nem ott adnám a nagy ajándékot, ahol ilyen mélyen kiáradt és rombolt a bűn. De Isten így írja. Ő gazdag, gyönyörködik az irgalomban és a megbocsátásban.
Máté a nemzetségtáblázatban nem Betsabénak nevezi ezt az asszonyt. Így szerepelteti: Urás felesége. Miért teszi ezt? Azért, hogy véletlenül se fordulhasson elő, hogy ha valaki olvassa Jézus családfáját, átugorhassa ezt a nevet, ezt a történetet! Hogy egészen bizonyosan eszünkbe jusson: igen, ő az, akit Dávid házasságtörés és gyilkosság útján szerzett meg magának. Hogy ott legyen beleírva Jézus történetébe, világosan, egyértelműen, nagy vörös skarlátbetűkkel: BŰN! Miért? Azért, hogy lássuk, hogyan kötődik a mi történetünk Jézushoz, aki bűnből szabadító. Mert miénk a kívánság története. Ne kívánd a te felebarátod feleségét, férjét, barátját, barátnőjét, vagyonát, munkáját, állását, szépségét, külsejét, belsejét, képességeit, pénzét! De mi kívánjuk. És miénk a paráznaság és a házassági hűtlenség története is. Miénk a gyilkos indulat és a gyilkosságok története, a manipuláció története, a hazugságok története, a mindenféle bűnök története - mind a miénk. De éppen ezért emlékeztet minket erre az Evangélium, hogy miénk legyen végre, vagy miénk legyen újra, miénk egyen örökre Jézus története. Az egyszülött Fiúé, aki agonizált a halála előtt, akit az Atya odaadott, elveszített, hogy benne és általa mi mind az ő gyermekei legyünk.
Ezért ma szembesít. Ezért ma mély gyászra és fájdalomra hív. Ezért ma szeretetéről biztosít. Az igazi bűnbánat az ő ajándéka. Nem bolondság, nem képmutatás, nem gyengeség, nem gyávaság, nem is vallásos teljesítmény. Az igazi bűnbánat, amikor az embernek a szíve valóban megtörik: Isten hihetetlen nagy ajándéka. Azért adja, hogy általa megtisztítson, meggyógyítson és újat adjon rajta keresztül. Hogy bevonjon bennünket Jézusnak, az ő Fiának a történetébe. Hogy egészen közel jöjjön ezáltal hozzánk. Hogy megértsük, mit jelent, hogy Jézus Krisztus az, aki a bűnből valóban megszabadít bennünket. Hogy Karácsonykor örömmel és hálával fogadjuk azt, aki eljött a világba és megváltott minket.
Amen
(Lovas András)

Eszter könyvéről beszéltünk több héten keresztül az elmúlt időszakban, és ma elérkeztünk az utolsó fejezethez, illetve az utolsó igehirdetéshez, amit ennek a könyvnek szentelünk. Talán érezzük rögtön, hogy miközben eddig egy mozgalmas történet állt előttünk heteken át, ebben a szakaszban már nincsen történet, csak egy lezárás egy Purim nevű furcsa ünnep elrendelésével.  Eddig részesei voltunk egy rendkívül izgalmas eseménysornak, ami visszavitt bennünket a Krisztus előtti 5. századba, a Perzsa Birodalomba, Xerxesz, bibliai néven Ahasvérus király uralkodásának idejébe.  Végigkövettük annak az izgalmát, hogyan kerül hatalomra egy olyan ember, aki a birodalomban szétszórtságban élő zsidókat ki akarja irtani. Láthattuk: egyáltalán nem véletlen, hogy éppen a zsidó Eszter lesz Ahasvérus feleségévé, aki gyámjával, Mordokájjal együtt, az életét kockáztatva felvállalja ezt az ügyet. Láttuk aztán, hogyan menekülnek meg a zsidók azáltal, hogy lehetőséget kapnak az önvédelemre. S közben beszéltünk arról, hogy a Biblia ezen könyvében egyszer sem hangzik el Isten neve – mert Isten éppen azáltal van jelen, hogy nincs jelen! Arról tanít bennünket ez a könyv, hogy a látszólag véletlenekben, a látszólag teljesen Isten nélkül történő hétköznapi eseményekben hogyan kormányozza Isten az életünket, hogyan vezeti előre a maga célja felé, és egy nap hogyan ismerjük ezt fel.
A történet végén egy ünnep, a Purim elrendeléséről olvasunk. A pur szót maga a történet adja elénk: amikor Hámán elhatározta, hogy ki kell irtani a zsidókat, akkor sorsot, azaz purt vetettek, hogy melyik nap történjen mindez. Innen az elnevezése az ünnepnek, ami a mai napig a zsidóság egyik legjelentősebb ünnepe. Ellentétben azonban sok más zsidó ünneppel, egyáltalán nem jelenik meg az Újszövetségben. Mi sem tartjuk számon Purimot, és őszintén szólva a kereszténységnek nem sok köze van ehhez az ünnephez. Advent első vasárnapján jogosan mondhatjátok tehát: hogy kerül ez ide? Ilyenkor más szokott lenni az alapige.
De lássuk meg, hogy mégis erősen köthető mindez Advent első vasárnapjához! A Purim elrendelésének kapcsán ugyanis az ünneplés lényegébe szeretnénk betekinteni.  Mert Advent ünnep. Sőt Advent vasárnapjával a keresztény egyházban az ún. ünnepes félév kezdődik el, amelyben évről évre bejárjuk az üdvtörténet útját. Minden évben, az ünneptelen félév hétköznapjai után elérkezik Advent, amely a várakozással, a készülődéssel előremutat Jézus eljövetelére, s ezáltal arról beszél, hogy Isten emberré lesz és belép ebbe a világba. Ennek ünnepe, a Messiás eljövetelének titkába való betekintés lesz teljessé Karácsonykor. Azután elérkezik a Böjt, az ismételt készülődés, virágvasárnap Jézus bevonulása Jeruzsálembe, Nagyhét: a szenvedés hete, Nagypéntek: Jézus kereszthalála, Húsvét: a feltámadás, majd Pünkösd: amikor eljön a Szentlélek és megszületik a gyülekezet, az Isten egyháza. Ezt az utat járjuk végig évről évre. Belépünk Jézus történetébe, hogy az átformáljon, Isten népévé formáljon bennünket. Ez ennek az időszaknak, a mai vasárnappal elkezdődő ünnepes félévnek a titka és ígérete.  
Ezért releváns a kérdés: hogyan ünnepeljünk? Mi az ünnep(ek) lényege? Nyilván most Adventre és Karácsonyra fókuszálva ezt a kérdést három dologról szeretnék beszélni:
1. Az ünnep természete: történet és ünneplés
A ma felolvasott igeszakasz így kezdődik: „Mordokáj leírta mindezeket az eseményeket.” Rögzítette tehát mindazt, ahogy Ahasvérus lakomát adott, ahogy Vasti királyné nem jött el, ahogy Eszter bekerült az udvarba, ahogy Hámán a zsidók ellen fordult, ahogy Eszter aztán bement Ahasvérus elé, ahogy a zsidók megvédték magukat és megmenekültek. Mindezek leírásával kezdődik az ünnep elrendelése. Kiküldik ezt a levelet 127 perzsa tartományba, a diaszpórában élő zsidó közösségeknek. Érdekes, hogy amikor a szentíró beszámol a levelek elküldéséről, akkor – ha vázlatosan is – de még egyszer elmondja az egész történetet. Ha valaki olvassa Eszter könyvét, azt érezheti: miért kell újra elmondani, hogy az agági Hámán, meg Eszter… – én is már harmadszor elmondtam – hiszen végigolvasva a könyvet mindenki tisztán emlékszik, miről van szó.
Miért kell újra és újra elmondani a történetet? Azért, mert hangsúlyos, hogy minden zsidónak, minden nemzetségben emlékeznie kell erre a történetre. Nem szószaporítás ez, hanem itt bomlik ki annak valósága, hogy minden ünnepnek egyik oldala a történet újra elmondása. Amit ünnepelünk, annak van egy története, amit mindig frissen, elevenen kell tartani a tudatunkban, éppen ezért újra és újra el kell mondani. Matematikailag így írhatnám ezt le: ünnep = történet + ünneplés (nevezzük most jobb szó híján ünneplésnek mindazt a cselekménysort, ami az ünnephez kapcsolódik) – és ebbe beletartozik az is, amiről itt olvasunk: „elrendelték, hogy tegyék ezeket a napokat az evés, ivás és az öröm napjává, amikor egymásnak ajándékokat, a szegényeknek pedig adományokat küldenek.”
Érdekes módon össze is kapcsolódik ez, hiszen az ünneplésben így felidézik, újraélik mindazt, amit a történetben őseik átéltek. Amikor ugyanis megszabadultak a zsidók, hatalmas öröm volt, hiszen végre nyugalmat találtak az ellenségtől. Kilenc hónapig úgy éltek, hogy kimondatott felettük a halálos ítélet. És amikor megszabadultak, akkor örültek: táncoltak, ettek és ittak. Később az ünneplésbe nem csak az tartozik bele, hogy a történetet újra elmondják minden évben, hanem az is, hogy egyenek - igyanak, ünnepeljenek, legyen ez az öröm napja!
Tehát az ünnep = történet + ünneplés.
Miért íratott meg Eszter könyve? A válasz: azért, hogy legyen magyarázata a Purim ünnepének. De miért ünneplik a zsidók mai napig a Purimot? Azért, mert ami Eszter könyvében olvasható, az megtörtént. Ha nem lenne Eszter története, nem lenne Purim. Ha nem lenne Purim, az ünnep, akkor feledésbe merülne a történet, és mindaz, amit Isten ez által tanított a népének: hogy mi módon tartja meg őket az elnyomó kultúrában, és hogy semmi nem véletlen, ami történik. Mindkettő szükséges.
Purim a legvilágibb zsidó ünnep. (Másik nagy ünnepük a Páska, az Egyiptomból való szabadulásra emlékezés, amikor Isten kihozta Izrael népét a rabszolgaságból. Páska arra emlékezteti a zsidóságot, hogy Isten megszabadít az elnyomásból, Purim arra emlékeztet, hogy Isten megtart az elnyomásban.) Purimot kitörő örömmel, életigenléssel ünneplik. Meg lehet nézni erről készült mai felvételeket a YouTube-on: az emberek táncolnak Izraelben az utcákon, játszanak, ünnepelnek, ajándékokat küldözgetnek egymásnak, esznek és isznak. Igen: isznak! Van egy mondásuk: Purim ünnepén addig kell inni a bort, amíg nem tudjuk megkülönböztetni azt, hogy „átkozott Hámán” attól, hogy „áldott Mordokáj”. Pedig Izrael, a zsidóság egy józan nép egyébként. (Csak mellékesen jelzem: nekünk nincsen ilyen ünnepünk.) Purim a legfizikaibb, legérzékibb ünnepe a zsidóságnak. Miért? Azért, mert ha az életünk veszélybe kerül, és megmenekülünk, akkor onnantól kezdve az egész élet sokkal színesebb és életesebb lesz. Minden megelevenedik, és az élet hihetetlen erővel tör ki. Megtanulunk örülni annak, amit máskor annyira mindennapinak tartunk. Megelevenednek az ízek, a színek, megelevenedik a másik ember, a környezet. Mindenki ezt éli át, aki kap egy nagyon rossz hírt, és utána az elmúlik, aki életben marad egy súlyos betegség vagy sérülés után. Az apró dolgok megelevenednek ilyenkor, életet jelentenek, örömforrássá lesznek.
Az ünnep = történet + ünneplés.
Miért fontos ez? Azért, mert ha a történet elvész az ünnepből, ha az ünneplés elszakad annak okától, akkor kiüresedik. Vagy úgy, hogy lapossá lesz, nem marad benne hála és öröm, nem lesz benne élet; végig kell rajta menni, meg kell csinálni, de minek? Itt nyugodtan gondolhatsz az ünnepre, amibe most belépünk: Adventre, Karácsonyra! Nagyon sok ember nem lép be, elutazik, elmenekül a Karácsonyból. Ez egy viszonylag új keletű jelenség. Elmennek az emberek szállodába, wellneszezni, külföldre akár – mert annyira terhes, amit az ünnep megszokottan hoz magával. Mitől lett annyira terhes? Attól, hogy üressé lett. Mert elfelejtettük a történetet. Mert a karácsonyi történet már rég nem jelent semmit. Ezért dobják a formát: lapossá, unalmassá, szárazzá lett. Aki végigcsinálja, annak is!
Mások számára nem üres, lapos és száraz az egész, hanem a történetet elveszítve az ünneplés egyre nagyobb üres dőzsöléssé fakul. Egyre több élmény kell, egyre több pénz, egyre nagyobb körítés. Mert valami különleges örömöt szeretne átélni az ember, de már rég nincs meg a történet, ami megmondaná, hogy mi különleges és örömteli történt. Marad az evés, ivás, dorbézolás, az érzékek kielégítésére fókuszálás, ami más régen nem az örömről szól. Ahol elvész a történet, ott deformálódik az ünnep.
De visszafelé is igaz. Mi történik, ha marad a történet, de elmarad az ünneplés? Ha szigorúan a történetet mindig el kell mondani, de az egészhez nem kapcsolódhat öröm, élet, ünnepi szokások, ételek, ízek? Csak a történet? Akkor a történet maga lesz szárazzá, agymunkává, és ugyanúgy nem ad erőt, nem elevenít meg, ugyanúgy nem fakad belőle élet.  
Ezért, ha azt a kérdést tesszük most fel, Advent első vasárnapján, Karácsonyra tekintve, az ünnepes félévbe belépve, hogy mi az ünnep természete; akkor ki kell mondanunk: a történet újra mondása és az ünneplés együtt.
2. Az ünnep célja: identitás és közösség (építés)
Azt értjük már, hogyan táplálja Eszter története Purim ünnepét, és hogyan tartja fenn Purim Eszter történetét, Isten különleges, rejtett módon való jelenlétének és cselekvésének a történetét. Értjük, hogy azért szükséges ünnepelni, hogy emlékezzünk. De miért szükséges emlékezni? A válasz az: az egésznek, az emlékezésnek és az ünneplésnek a célja az identitás és a közösség építése, megtartása.
Eszter története abban a Perzsa Birodalomban játszódik, ahol a zsidó közösség szétszóratásban él. Nincs földjük, nincs országuk, nincs papságuk, nincs megszervezett vallásuk, nincs templomuk, nincsenek áldozatok, nincs közigazgatási rendszerük – nincs meg mindaz, ami korábban évszázadokon keresztül volt, központban a jeruzsálemi templommal. Márpedig ami egy népet megformál, egy kultúrát maghatároz, az elsősorban az ország, a közigazgatás, a vallás, és így tovább. De ezek most nincsenek. Minden ilyen helyzetben ott feszül a beolvadás, az identitás-vesztés, a kulturális asszimiláció veszélye. Hogyan maradhatnak meg Isten népének egy ellenséges világban? Ez az Eszter könyvének, és egyben Purim ünnepének a központi kérdése. Lehet-e Isten népeként megmaradni egy olyan világban, ami ellenséges, ami ránk támad? Mert egy uralkodó kultúra a maga ünnepeivel, nyelvével, vallásával, szokásaival beolvasztja a kisebbséget. Purim megünneplésének az elrendelése ezzel a beolvasztó erővel való szembeszállás. Meg kell maradni annak, amik vagyunk! Azért kell emlékezni a történetre, és azért kell átélni az ünneplést, hogy megmaradjon az identitásunk egy elnyomó, domináns, ellenséges, vagy éppen közömbös kultúrában. Hogy tudjuk, mi a mi történetünk. Ezért ilyen kemény a rendelkezés: két levél is kimegy – mert amíg a zsidók megünneplik Purimot évről  évre, addig emlékeznek, hogy Isten megtartotta őket az elnyomásban, addig megmarad közösségi identitásuk. Tudják, hogy Isten kegyelméből léteznek, Istenhez tartoznak. Örülnek a maguk identitásában és erőt merítenek.
Az ünnep ugyanakkor nem csak identitást formál, hanem közösséget is. Mert ünnepelni nem lehet egyedül! Az igazi Purim nem az egyéni szerencse ünnepe. Nem Eszter királyné ünnepli meg minden évben Mordokájjal, szűk családi körben. Láttuk: volt lehetőségük, hogy magukat mentsék, de nem ezt tették! Az egész közösség részesedik Isten megváltásában, szabadításában. Isten szabadító munkája nem csak személyes, hanem közösségi is. Az öröm sem egy privát érzés, nem maradhat az. Ha igazi örömöd van (nem titkos, ellopott, dugi, privát megelégítő érzések) - nem bírod ki, hogy ne vond be a többieket. Nem bírod megállni, hogy ne mond el másoknak! Mert az igazi öröm az közösségi. Azonnal továbbadja az ember, megosztja másokkal. Ezért olyan jelentős az, amit itt Eszter és Mordokáj elrendel. Mert nem csak evés, ivás és öröm van Purim alkalmával, hanem annak az alkalma is, „amikor egymásnak ajándékokat, a szegényeknek pedig adományokat küldenek.” Milyen meglepően megérkezünk Karácsonyhoz! Mi ennek a lényege? Az ajándékozás az örömünk megosztásáról szól. Arról, hogy közösen vagyunk részesei ennek az ünnepnek. A szegényeknek való adomány pedig arról szól, hogy bevonjuk azokat is, akik különben kívül maradnának.
Az ünnep célja tehát az identitás megtartása és a közösség elmélyítése. Fordítsuk most ezt a mi ünnepünk, Advent és Karácsony felé!
Adventtel belépünk az ünnep időszakába, a készülődésbe, ami maga is az ünnep része, hogy karácsonykor együtt örüljünk a csodának: megjelent az élet Krisztusban. Isten emberré lett, hogy a bűnből és a halálból megváltson bennünket.  Advent és Karácsony arra hivatott számunkra, mint Purim a zsidóságnak: szétszórtságban, kisebbségben egy idegen kultúrában megőrizzük az identitásunkat, mint Jézus elkötelezett követői. Hogy tudjuk, kik vagyunk! Elmélyítsük és a közösségben, a gyülekezet részeként éljük ezt meg!
Ne gondold, hogy ez így értelmetlen, vagy nem aktuális számunkra! Ne gondold, hogy nem élsz egy elnyomó kultúrában! Mert való igaz, hogy az egész nyugati világ ünnepli Adventet. Már három hete „karácsonyi” csili-vili száncsengő hangzik minden plázában, meghirdették az „adventi örömhírt”: vasárnap is nyitva vannak a boltok. Felületesen mindent átjár tehát Advent, a Karácsony. Kívülről minden erről beszél. Csakhogy átírták a történetet! A ma uralkodó kultúrának a központi története, az ünnepi narratívája a fogyasztás és a pénz körül forog: fogyaszthatsz, vehetsz, költhetsz! És ezzel igenis elnyomja az identitást, a közösségi örömöt, az Isten népét!  Mert hiába tudjuk, hogy mi a mi történetünk: Jézus Krisztus története. Hiába tudjuk, hogy mi Isten ígéreteinek és Jézus Krisztus eljövetelének a története – amikor szétnyom bennünket a rohanás, a feszültség, az év végi zárások a munkahelyen, a zéhák, a beszerzendők, a megszerzendők, az ilyenkor elszaporodó feladatok, terhek. Miért lett üres sokaknak ez az ünnep? Sok kereszténynek is? Mert lecserélték, mi pedig engedtük lecserélni a történetet. Nem a fejünkben, persze, ott még Jézusról szól – de a ritmusunkban, az értékeinkben, a céljainkban; abban, ahogy végigéljük ezt a pár hetet. A közösségi örömöt felváltja a totális individualizmus! Amit te megszerzel, megveszel, elfogyasztasz, megélsz - az a te örömöd.  Erre épül a piac és a szórakoztatóipar. S ha azt mondod: „én nem merülök ebbe bele, utálom ezt a fogyasztói, individualista, pénzközpontú világot, és ezért fogom magamat (és esetleg a családomat), elhúzok az egészből, kimenekülök, semmi közöm ehhez” – akkor vedd észre, hogy ezzel ugyanúgy a hatása alá kerültél! Akkor a te történeted egy ellentörténete a fogyasztói történetnek, de ugyanúgy nem az evangéliumi történet újraélése és újramondása, amely meggazdagíthatná az identitásunkra, közösségünkre nézve ezt az egész ünnepet.
3. Az ünnep lehetősége: gyakorlati szempontok
Mindezek fényében, hogyan ünnepeljünk? Mint gyülekezet, mint egyének, mint családok: mit akarunk kezdeni ezzel a pár héttel, ami előttünk van? Hogy lenne jó ezt végigélni? Hogy érhetnénk el, hogy helyére kerüljön és meggazdagítson bennünket ez az ünnep?
Először is: újuljunk meg a történetben! Fedezzük fel újra a történetünket – az úrvacsorai közösségben! Ez a mi történetünk: megjelent az élet Jézusban. Halljuk, látjuk, tapintjuk, érezzük. Az úrvacsora ünnep. Története van: „én az Úrtól vettem, amit át is adtam nektek: az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret…” És ünneplés is, van egy cselekménysor, ami hozzá kapcsolódik: körbe állunk, esszük a kenyeret, isszuk a bort, kóstoljuk, ízleljük, együtt vagyunk. Jézus Krisztus megváltó munkája és kereszthalála van előttünk. Történet és cselekedet: ünneplés. Ezzel együtt az úrvacsora az identitásunk. Táplál, Jézus maga érkezik közénk, belénk: annyira, hogy ő lesz én, én leszek ő. Közben közösséget hoz létre. Közösségi örömöt ad a szívünkbe.
Négy dolgot mondtam az ünnepről. Az ünnep természete: történet és ünneplés. Az ünnep célja: identitás és közösség. - Mind a négy itt van az úrvacsorában előttünk.  Legyen ez az ünnep kezdete! Legyen ez erős, valóságos meghívás számunkra, hogy Krisztus legyen erősebb bennünk, hatalmasabb rajtunk, mint minden egyéb!
Végül mindazon túl, hogy mindezt így hisszük, magunkba vesszük, ez a mi történetünk, így akarunk ünnepelni, ez az identitásunk, Jézus a mi közösségünk – az ünnepbe belépve szeretnék még négy gyakorlati tanácsot megfogalmazni:
Megjelent az élet. Megjelent a világosság Jézus Krisztusban. Hív bennünket, hogy részesedjünk benne, leboruljunk előtte, magasztaljuk őt, és hogy újra éljük, és újra írjuk ebben a világban az igaz történetet. Az egyetlen megváltó és szabadító történetet: Jézus Krisztus eljött, meghalt, feltámadt, és megváltotta a világot.

Ez nem szimpatikus történet, mondjuk ki őszintén. Ha egyetértettünk abban, hogy Hámán terve a zsidók kiirtására micsoda démoni dolog, ha együtt mosolyogtunk vagy éppen csodáltuk a rejtőzködő Isten munkáját abban, hogy puszta véletlenek sorozataként Hámán nemcsak nevetségesen megszégyenül, de végül azon a bitófán végzi, amit Mordokajnak állíttatott, akkor most mintha visszafelé fordulna a szívünk. Mennyiben jobb, hogy a zsidók irtják ki a népeket, mint ha a népek irtanák ki a zsidókat? Nem csak valamiféle nacionalizmus mondathatna velünk olyat, hogy Hámán terve démoni, Eszter és Mordokaj cselekedete isteni? Nem a sötét bosszú véres története ez?
Igen, Eszter könyvének végét olvasva jogosak ezek a kérdések. Próbáljuk mégis megérteni, megragadni, onnan, ahova a ma olvasott bibliai szakasz elérkezik: "A tizennegyedik napon már nyugalmuk volt, ezért az evés-ivás és az öröm napjává tették."  A véres események a zsidók nyugalmához vezettek. Megpihentek; először pihenhettek meg azóta, hogy kiadták Hámán rendeletét. Vizsgáljuk hát meg mélyebben azt az eseménysort, amely nem más, mint háború a nyugalomért.
Mindannyian tudunk kapcsolódni a nyugalom, a megpihenés gondolatához. Mindannyian harcolunk, küszködünk, hogy ezt valahogyan, valamikor megéljük. Mindannyian szembe találjuk magunkat ilyen vagy olyan ellenséggel. Lássuk ma, hogy hogyan vezet a harc a nyugalomhoz, a háború a békéhez.
1. Eszter harca
Eszter túlélte a király elé való belépést, a király elfogadta a kérését, Hámán elpusztult, de a visszavonhatatlan törvény él. Valaminek történnie kell, mert a zsidók továbbra is halára vannak ítélve a birodalomban. A harc első ütközete reményteli, de a háborút még nem nyerték meg. Hogyan születik szabadulás? - A válaszban ki kell mondanunk egy nehéz igazságot: a nyugalomért meg kell harcolni. Ennek a története áll előttünk.
A megoldás egy olyan újabb törvény megalkotása lesz, ami nem megsemmisíti az előzőt (az alkotmányosan lehetetlen), hanem felhatalmazza és felkészíti a zsidókat a védekezésre. Ezt nagyon fontos látnunk, hiszen a történettel való találkozásunkból fakadó első felháborodás éppen itt kezdhet el feloldódni. Mind az újonnan fogalmazott törvény, majd annak kivitelezése a zsidók önvédelméről beszél. Nem tudjuk, hogy mi történt a Hámán által kiadott rendelet, valamint a kiirtásra rendelt nap között eltelt 9 hónapban, de úgy tűnik, hogy fellángolt a zsidók iránti gyűlölet a birodalomban. Ilyen megjegyzéseket találunk erre nézve a szövegben: "azt remélték a zsidók ellenségei, hogy elbánhatnak velük… akik gyűlölték őket" (9.1). A zsidók "rátámadtak azokra, akik vesztükre törtek…" (9.2). Valamint: "A király tartományaiban élő többi zsidó is összegyűlt életük védelmére, hogy nyugton lehessenek ellenségeiktől." (9.16). Vagy a hámáni propaganda, vagy a beígért vagyon, amit elszedhetnek a meggyilkolt zsidóktól, felszította a zsidók iránti gyűlölet tüzét a birodalomban - mint oly sokszor a történelem folyamán. Sokan várták a napot, hogy rájuk törjenek, és kifosszák őket. Ez az a helyzet, amire a Mordokaj által fogalmazott törvény utal: "megengedte a király, hogy az egyes városokban lakó zsidók összegyűljenek életük védelmére, sőt, hogy elpusztíthassák, legyilkolhassák, megsemmisíthessék azokat, akik … rájuk támadnak a gyermekekkel és asszonyokkal együtt, vagyonukat pedig zsákmányként elvehessék." (8.11) És végül, fontos megjegyezni, hogy ebben az összeütközésben, bár a törvény lehetőséget adott rá, a zsidók nem vették el a zsákmányt - ezt kétszer is hangsúlyozza a szentíró (9.10, 15).
Zsidó nacionalizmus? Véres és sötét bosszú? Zsákmányszerzés?  Nem, hanem önvédő háború. Hogyan kerül a Bibliába, kérdezik sokan? A Biblia nem naiv, a Biblia realista: ahol ellenség van, ott nincs nyugalom harc nélkül. Ez ennek a világnak, a mi világunknak az alaptermészete. A háború, a gyilkolás nem jó, nem ideális, mindig csak két rossz közül a kisebb rossz lehet. De a helyzet az, hogy vagy elpusztítják a zsidókat gyűlölőik, vagy pedig ők fogják meggyilkolni azokat, akik rájuk támadnak.  És ez újra is újra megjelenik az életben: ahol ellenség van, ott nincs nyugalom, megpihenés háború nélkül. Ha az ellenség nem vonul vissza, nem válik baráttá, harccal kell megszerezni a nyugalmat. Meg kell harcolni a rossz főnökkel, az igazságtalan vagy korrupt intézményekkel vagy tisztségviselőkkel, elnyomó és hazug politikai rendszerekkel, az alattomosan támadó konkurens céggel, a sértett és mindig alánk vágó szomszéddal vagy rokonnal, az ellenséggé vált egykori kedvessel, és folytathatjuk a sort. Ahol ellenség van, ott harcolni kell a nyugalomért, a békéért.
Ezzel együtt tegyük hozzá, minden ilyen megszerzett nyugalom ideiglenes és tökéletlen. Ideiglenes, hiszen új ellenség fog feltűnni a történelem színpadán, vagy életünk mindennapjaiban. Tökéletlen, hiszen nem teljes; lehet, hogy egy kisebb közösségnek békét hoz, de mások nem részesülnek benne. A második világháborúban meg kellett harcolni a nyugalomért a náci Németország ellen, de milyen nyugalom köszöntött be? Európának ebben a felében a Szovjetunió által biztosított nyugalom… Béke, de ideiglenes és tökéletlen béke. Eszter és Mordokaj megszerezte a nyugalmat a zsidó népnek a Perzsa Birodalomban, de vajon meddig tartott ez? És bár megölték az ellenségeiket, de vajon milyen mélyebb ellenségeskedést szült ez azok környezetében, leszármazottaiban, és az hol jelent meg újra a történelemben? Igen, ez a nyugalom mindig csak ideiglenes és mindig tökéletlen marad. Van-e innen út előre? Van-e megoldás, amely ennél többet ígér?
2. Jézus harca a nyugalomért
Az Ószövetségben a nyugalom egyik aspektusa az ellenségtől való megszabadulás, amint azt történetünkben is láttuk. Izrael számára fontos, amint minden nép számára, hogy nyugalmat találjon az ellenségeitől. De ezt a nyugalmat Isten népe Istentől várja, hiszen Isten ígéri neki. Ebben az ígéretben azonban a politikai-katonai béke, nyugalom gondolata kitárul, és Istentől való, örök, teljes és tökéletes nyugalom ígéretévé lesz. A Messiás lesz az, aki ezt a kort, ezt a teljességet elhozza népe számára, aki teljes győzelmet, végleges szabadulást hoz minden ellenségtől. Isten elkészíti népe nyugalmát.
Ezt a témát veszi fel a Zsidókhoz írt levél szerzője. Először rámutat a politikai-katonai béke tökéletlenségére (itt a Józsué által megvalósított nyugalomról van szó, amikor bementek Kánaán földjére), majd erős buzdítást ad a gyülekezet tagjainak: "Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket! Mert ha Józsué bevitte volna őket a nyugalom helyére, nem szólna azután egy másik napról. A szombati nyugalom tehát még ezután vár az Isten népére." Mit jelent ez? A helyzet hasonló, mint Eszter idején: ellenség és félelem. A Rómában élő keresztényeket üldözik, a hitükért hátratételt szenvednek, akár az életükkel fizethetnek. Fenyegetettek.  És mire van szükségük, mire vágynak mindennél jobban? Nyugalomra, megpihenésre, fellélegzésre. Az apostol azonban nem arra hívja őket, hogy ennek érdekében támadjanak rá ellenségeikre, és semmisítsék meg a gyűlölőiket. Nem arra hívja őket, hogy pusztítsák el a gyalázkodókat, az üldözőket, hogy nyugalmuk legyen (nem is lennének rá képesek, hiszen elenyésző kisebbség a keresztény gyülekezet), hanem azt mondja, hogy bízzanak, tartsanak ki, ragaszkodjanak Jézus Krisztushoz, a hitükhöz, mert így fognak bejutni Isten nyugalmába. Abba a nyugalomba, ami vár rájuk, amikor végre megpihenhetnek minden küzdelemtől, minden ellenségeskedéstől.
Hol van hát a harc a nyugalomért? Miért nem erre hívja őket? Mi változott meg? A válasz az, hogy valaki megharcolta a harcot az ellenség ellen, hogy megszerezze a nyugalmat: Jézus. Mert az igazi, teljes, tökéletes és végső nyugalmat nem lehet e világ eszközeivel kiharcolni. De azt is láttuk, hogy ahol ellenség van, ott a nyugalomért harcolni kell. Nyugalom csak ott lehetséges, ahol az ellenséget legyőzik; az ellenség legyőzése pedig erőszakos és véres esemény. Ez Jézus harcának is a természete.
Ugyanakkor azt is láttuk, hogy az ellenség legyőzése erőszakkal csak ideiglenes nyugalmat hozhat, és később újabb ellenségeskedésbe torkollik. Ezért végső soron nem az ellenséget, hanem az ellenségeskedést kell legyőzni. Nem az ellenséget kellene elpusztítani, hanem azt az erőt, azt a valóságot, ami a másik embert, a másik közösséget, a másik népet ellenségessé teszi. Azt a hatalmat, ami miatt újra és újra feltámad a gyilkos indulat, a másikat megsemmisíteni akaró gyűlölet a világban. Hiszen végső és teljes nyugalom, megpihenés csak akkor lesz, ha ez megtörténik.
Jézus nem az ellenséggel harcol, nem a másik emberrel, mint korabeli zsidó nem a gyűlölt és gyűlölködő rómaiakkal. Hiszen azt tanította, hogy szeressétek ellenségeiteket, és bocsássatok meg nekik. Amit tanított, azt meg is élte. Jézus harca a gonoszság ellen, az ellenségeskedés ellen konkrét, fizikai, véres. De ebben a harcban ő szenvedi el az erőszakot. Ez a végső háború a gyűlölködés, az ellenségeskedés ellen, ami elhozza a végső nyugalmat és megpihenést. Miért és hogyan? Úgy, hogy megbékéltet Istennel, és megbékéltet egymással. Az ellenségeskedés végső oka az emberi szívben van. Hámán esetében is, a főnököd esetében is, a saját gyűlölségeid esetében is. Ezért az ellenséget nem megsemmisíteni kell, hanem megbékélni vele. Jézus azért harcolta meg ezt az erőszakos és véres harcot, amelyben az erőszak ellene fordult, hogy megbékítsen Istennel és egymással. Hogy elkészítse a végső nyugalmat, a végső megpihenést (ami nem a temető nyugalma!).
De nem mindenki fogadja ezt el. Nem mindenki néz rá Jézusra, és nem mindenki kész megbékélni. Az egész világon minden népből vannak, akik elfogadják, és vannak, akik elutasítják. Ezért Isten népének teljes nyugalma még előttünk van. Egy nap teljessé lesz, de addig a napig még nekünk is harcolni kell. Lássuk végül, mi a mi harcunk!
3. A mi harcunk
Kell-e nekünk harcolni a fentiek fényében, és amennyiben igen, hogyan harcoljunk? Erre a kérdésre két gondolatban kívánok válaszolni. Az első harc, amit meg kell vívnunk, az önmagunkkal való harc. A második, amiről szólnunk kell, a keresztény gyülekezet harca a gonoszság ellen.
Az önmagunkkal való harc. Mert Jézus Krisztus megvívta a harcot az ellenségeskedéssel, odaszegezve azt a keresztfára, és megszerezte ezáltal a nyugalmat. De vajon mi be akarunk-e lépni ebbe? Gyakran nem. Inkább keressük a nyugalmat, a békét, a megpihenést egészen máshol, ezer más helyen, mint Jézusban. Szövetségesünk ebben képzeletünk és fantáziánk, amely bármikor ingyen szállítja a megpihenésnek a valóságoshoz egészen hasonló élményeit. Elmész ebbe a világba, belépsz ebbe a fantáziába, otthagyod a mindennapok harcát, és szabadnak érzed magad. Álmodsz, mert ott az vagy, aki szeretnél lenni; nem kell törődni más emberrel, nem kell foglalkozni a nehézségekkel, nem zsörtöl a házastárs, nem nyomasztanak a számlák, nem aggódsz a munka miatt… Ott te vagy az úr, a szeretett vagy a szerető; ott te pusztítod el az ellenséget, ott te hajtod magad alá a főnököt; ott te rendezed be a világod... Igen, micsoda harc kijönni a bűnös fantáziavilágból, ami megnyugvást ígér és szállít akár évtizedek óta, hogy azt a valóságos nyugalmat ragadd meg, amelyért Jézus Krisztus a kereszten megharcolt. Harc, igen, harc mindezt megtagadni, a bűnös képzeletvilágból vagy akár cselekedetekből kilépni, a biztonságot, a felüdülést ott keresni, ahol Isten elkészítette számunkra. Az első harc, amit meg kell vívni, saját szívünk hitetlensége, lázadása, tiltakozása: hogyan lenne nekem elég a nyugalom, amit Jézus megszerzett? De amint őszinte vagy magadhoz, tudod, hogy nincs nyomorúságosabb, mint hogy csak a képzeletedben vagy, ami vagy. Csak ott pihensz meg, ott keresed, aki szeret, aki megelégít, ott éled meg a gyűlöletet - és ezáltal az egész bensőd fogoly. Egy illúzióban pihensz meg, egy illúziót kergetsz, míg végül magad is illúzió leszel. Valóság helyett menekülés. Az első harc az önmagunkkal való harc, hogy ott pihenjünk meg, ahol azt Jézus elkészítette.
A második, a keresztény gyülekezet harca a gonoszság ellen. Eszter harcát relativizálta Jézus harca, mert Eszter harca csak ideiglenes és tökéletlen nyugalmat szerez, Jézus harca pedig örök és teljes nyugalomba hív meg. De vajon ezzel Jézus harca végleg eltörölte Eszter harcának létjogosultságát? Nem kell a keresztény gyülekezetnek fellépni az igazságtalanság, a gonoszság, a korrupció, a gyűlölet, az elnyomás ellen? Micsoda végezetes hozzáállás lenne, ha azt mondanánk, minket innentől már semmi sem érdekel, csak a végső nyugalom. Gonoszsággal, igazságtalansággal találjuk magunkat szemben? Nem számít, csak a végső nyugalom. Fel kellene lépni a normális életet fenyegetőkkel szemben? Minek, jön a végső nyugalom. - Micsoda cinikus válasz lenne! Még rosszabb, ha egyénileg ez úgy jelenik meg, hogy az én dolgom a magam "jézusi" nyugalmának a megőrzése, ezért nem ártom bele magam semmibe, nem fogok kiállni a gonoszsággal szembe egy másik emberét, egy közösségért. Nem, Jézus harcának valós és befejezett volta nem arra hív, hogy innentől minden erőnkkel a magunk békességén munkálkodjunk. Nem azt jelenti, hogy nekünk már az ideiglenes és töredékes nyugalom nem számít. Mert a közösségben, a hivatásban, a világban konfrontálódni kell a gonoszsággal, és ez nem nyugalmat jelent. És ezt ne spiritualizáljuk el! A mi harcunk kell legyen, hogy valaki érdekében kinyitjuk a szánkat a munkahelyen, vagy az iskolában/egyetemen; a mi harcunk kell hogy legyen, hogy vezetőként szembeszállunk az életet megnyomorító struktúrákkal vagy tervekkel; keresztényeknek kell harcolni azért, hogy máshol ne üldözzenek keresztényeket; és sokáig folytathatjuk a sort.
Mindez pedig Jézus harcára mutat, hiszen a krisztusi módon megharcolt nyugalom a végső nyugalom előízét tartalmazza. Ahol mi áldozatra is készek vagyunk mások nyugalma, megpihenése érdekében, még ha az ideiglenes és tökéletlen is, ott Jézus Krisztusra, győzelmére és a végső nyugalomra mutatunk. Így megyünk be, sok harc között, Isten végső nyugalmába. ÁMEN

Van egy könyv Isten könyvében, amelyben nem szerepel Isten neve.  Egy könyv a Szentírásban, amelyben nincs semmi "szentírásos": sem Isten, sem imádság, sem isteni szabadítás és cselekvés, sem jelek vagy csodák, semmi isteni szó vagy kijelentés próféta által. Csak események, amelyek valahogyan történnek, valahogyan folynak. Miért van ez így? Egy eltévedt könyv a Bibliában?  Vagy tudatos szerkesztés, amely éppen azáltal akar beszélni Istenről, hogy nem beszél Istenről? Úgy akarja megnyitni a szemünket Istenre, hogy eltakarja előttünk a nyilvánvalóan istenit? Arról az Istenről beszél Istenről véletlenül sem szólva, aki ott és akkor is cselekszik, ahol, és amikor mi még véletlenül sem vagyunk tudatában?
Véletlenül támadt - a bortól való jókedvében - Ahasvérósnak az az ötlete, hogy behívassa Vasti királynét az ünneplés csúcspontjául? Véletlenül mondott Vasti nemet? Véletlen volt, hogy egy Mordokaj nevű zsidó éppen az udvarban teljesített szolgálatot? Véletlenül esett a választás Vasti királyné pótlása során a zsidó Eszterre? Véletlenül tetszett meg a királynak, és lett ő első számú felesége? Véletlenül jutott Mordokaj tudomására az Ahasvérós elleni összeesküvés? Véletlenül került abszurd módon Hámán, a zsidók ősellensége legfőbb pozícióba?
A történetben most kezdjük látni a láthatatlant. Még nem látunk mindent, sok mindenre csak később derül majd fény, de egy valamit kezdünk megérteni: nem véletlenül vagyunk ott, ahol vagyunk. A hétköznapi események nem véletlenek sorozata. Küldetésünk van, amelyre egyszer fény kerül.
1. Mi a küldetésed?
Mit keres Isten diaszpórában élő népének a tagja, Eszter, egy pogány király háremében, mint a király elsőszámú felesége? Mai keresztény etikával nézve fel tudnánk tenni néhány kérdést neki… Miért kerül Eszter ebbe a méltóságba? Vagy - más oldalról olvasva - ebbe a mélységbe zsidóként?  Teljesen megfoghatatlan és értelmezhetetlen lenne a kérdés, ha nem jutottunk volna el Hámán démoni tervének megismeréséig a harmadik fejezetben. Ennek a gonosz és váratlan fejleménynek a fényében kezdik elnyerni értelmüket a korábbiak, itt kezd felsejleni, hogy az árván nevelkedett Eszternek küldetése van a pazar királyi méltóság és gazdagság közepette. A királyi udvarban megszületik a törvény, amely szerint a tizenkettedik hónap tizenharmadik napján minden zsidót meg kell ölni, el kell pusztítani, meg kell semmisíteni. Azonban a halálra ítélt nép közül egy annak az Ahasvérós királynak felesége, aki azt sem tudta, milyen törvényhez adta nevét és hatalmát Hámán kezébe. Ezen a ponton lesz Mordokaj kijelentése az egész Eszter könyvének teológiai kulcsmondata: "Ki tudja, nem éppen a mostani idők miatt jutottál-e királynői méltóságra?"
Ez a kérdés Esztert nem direkt módon szembesíti a küldetéssel. Sehol sincs megírva Isten kijelentésében, hogy ha egy pogány uralkodó elsőrangú felesége leszel, akkor ez és ez lesz az Istentől való feladatod. Sehol sincs pontosan elénk adva, hogy amint hétköznapi események bizonyos helyekre, helyzetekbe, felelősségekbe kormányozzák az életünket, nekünk mindig minden esetben az a konkrét feladatunk, hogy… (és valahogy befejezzük ezt a mondatot.). És ezért Mordokaj sem tesz mást, mint miután kifejezte megrendülését és gyászát nyilvánosan egész Súsánban, valamint miközben a hír hallatán a zsidó közösségek az egész birodalomban gyászt és böjtöt tartanak, elkezdi az eseményeket egymás mellé helyezni. Egyfajta teológiai gondolkodás, teológiai reflexió ez, amely megindítja a képzeletét, lehetőségeket tár fel előtte, amelyeket korábban sohasem látott. Vajon hogyan élte meg Mordokaj, Eszter gyámja, hogy Eszter ilyen magas pozícióba emeltetett? Azt olvassuk, hogy mivel ő nevelte Esztert, és ő a királyi udvarban viselt tisztet, amikor elkezdődik a szép lányok begyűjtése a királynő választás első lépéseként, Eszter is bekerült a palotába (1.8). Ez Mordokaj cselekedetein túlmutatott; nem ő kérte, nem ő intézte, és nem tudjuk, örült-e, vagy aggódott-e emiatt, de mindvégig nyomon követte az eseményeket (2.11). Most azonban hirtelen egész más a helyzet, és Mordokaj valamit megsejt, valami hatalmasat, valami félelmeteset mindabból, amiről ez a történet szól: "Ki tudja, nem éppen a mostani idők miatt jutottál-e királynői méltóságra?"
A teológiai reflexió, de nevezzük inkább Isten előtti gondolkodásnak, elmélkedésnek a szívünkben, nem bizonyos, nem direkt. Inkább kérdez először, mint kijelent. Nem lehet, hogy azért jutottam ide, azért vagyok ebben a helyzetben, azért alakult így az életem, azért vagyok ezen a munkahelyen, azért emeltek magasra, mert Istennek valami általam eddig nem ismert szándéka van ezzel? Ez a képzeletünk, az Istentől megszentelt képzeletünk munkája. Ismered Istent valamilyen módon kijelentésének és eddig megélt munkájának az alapján, és egyszer csak egy új helyzetben, vagy egy régi helyzetben, de friss felismerésben valami megnyílik. Egy olyan cél, egy olyan feladat vagy küldetés, ami addig rejtve volt. Kitárul egy lehetőség, megfogalmazódik egy küldetés. Rájössz, hogy semmi sem véletlen, ami eddig történt, valaki azért hangolta össze az eseményeket, hogy te betöltsd igazi küldetésed, az ő céljait. Lehet, hogy nem könnyű, nem egyszerű, amit meglátsz, érzed a súlyát. Ugyanakkor mást is megérzel, ami szintén súlyos, de mégis felemelő: Istennel vagy egy történetben.
Az életünk minden területére áll ez, de Eszter könyve különösen szembesít bennünket a nyilvános élet, a munka, a hivatás világával. Ezt pedig azért kell hangsúlyoznunk, mert egy szekuláris világban, amely a hit kérdéseit a privát, személyes szférába száműzi, a keresztény ember egyik legnehezebb kérdése, hogy mit kezdjünk a munkánkkal. Hajlamosak vagyunk életünknek azt a területét, ahol időnk legjavát töltjük, leválasztani a hitünkről, vagy egyszer megfogalmazott, kissé megkopott, kissé sablonos válaszokba bezárni. És ha most azt mondanád, hogy egészen lehetetlen, hogy a munkámban bármilyen küldetést találjak, csak annyit láss, hogy annál nem lehetetlenebb, mint amit Isten (aki nem szerepel a könyvben) ma mégis elénk ad. Egy hűséges, igaz zsidó számára elképzelhetetlen volt, hogy Isten őt tisztelő hívőket arra hív, hogy egy perzsa palotában küldetést töltsenek be, jelen esetben az által, hogy megváltozik egy gonosz és gyilkos törvény. A hárem, amelynek Eszter részese, nyugodtan rámutathat az összes olyan igazságtalan, tisztátalan, Isten nélküli közösségre, munkahelyre az üzleti, a politikai, a kulturális szférában, amelyek akár Isten-ellenes és bűnös módon szerveződnek, és ahol keresztények a mindennapjaikat élik. Fel mered tenni a kérdést az Úrnak: Uram, miért vagyok ott, ahol vagyok? Mit keresek nap, mint nap ezen a nyomorúságos, vagy éppen ezen a csodálatos helyen? Mi célod lehet neked, a világ teremtőjének és kormányzójának, velem, egy adott helyen, egy adott időben? Lehet, hogy küldetésem van? Ki tudja...?
2. Miből fakad a küldetés?
Miből fakad a küldetés? Hogyan születik és formálódik? A válasz, hogy a küldetésünk az identitásunkból fakad.
Miért teszem, amit teszek? Miért vagyok (ok és cél), ahol vagyok? Mit teszek ott? Mire használom az időt, a kapcsolatokat, a munka tartalmát (akár formális munkaviszony, akár tanulás, akár nem formális feladatok végzése), a forrásokat? Ezek a kérdések csak sokkal mélyebb kérdésekre adott válaszok mentén megragadhatók: értékrended, identitásod, a hited, a világlátásod van benne.
Próbáljuk feltárni a mindennapi munkánk (akár munkahely, akár tanulás, akár nem formális feladatok végzése) igazi mozgatórugóit. Miért vagyok ott, ahol vagyok? Mit szolgálok nap, mint nap? Sokunk elsődleges válasza, hogy azért vagyok a munkahelyen, mert valamiből meg kell élni. Nyilván ez azoknak (a sajnos nem keveseknek) a válasza, akiknek nincs örömük a munkájukban, vagy nem látják annak az értelmét, és ez igen gyakran nem a saját választásuk következménye. Ugyanakkor, akármilyen unalmas, vagy lelketlen, vagy értelmetlen is az a munka, amit a megélhetésért végezned kell, vajon nem releváns-e a kérdés: Ki tudja, vajon nincs-e Istennek valami mélyebb célja veled ebben? És nem úgy van-e, hogy miközben panaszkodunk, hogy milyen értelmetlen és lelketlen az egész, és csak a pénzért végezzük, mindez az identitásunkról beszél? Igen, a pénzért dolgozom - tehát nem az Istent szolgálom. Nem azt mondjuk ezzel, hogy itt, ebben a pozícióban, nem lehet Istent szolgálni? Nem lehet küldetést betölteni. De akkor miért vagy ott? És ne azt válaszold, hogy azért, mert nem kaptál jobb állást, hiszen ez egy hitbeli kérdés kell hogy legyen. Persze, elmennél, ha lenne jobb állás, de ha nincs, most nincs, még nincs, miért vagy ott, ahol vagy? Kit szolgálsz? Ki vagy szíved bensőjében?
Hasonlóan szekuláris identitást leplez le az is, amikor azt mondjuk, hogy önmagam kibontakozásáért vagyok ott, ahol vagyok. Annyira jó új dolgokat megálmodni és létrehozni; annyi örömöm van abban, ahogy folyamatokat megszervezek és azok célba érnek, annyira a helyemen érzem magam, amikor megoldok egy problémát, vagy amikor segíthetem mások munkáját; annyira önmagam vagyok, amikor másokat vezetek és irányítok - szinte azt érzem, hogy erre születtem. Kit szolgálsz ezzel? Miért vagy ott, ahol vagy? Jó dolog, áldott dolog, amikor valaki önmagát megtalálja a munkájában, amikor ezáltal érik és kiteljesedik az élete - de ez a motiváció szekuláris, és nem isteni küldetés. Igen, jó ha jót tudsz tenni a munkáddal, ha hasznos vagy, ha másokat segítesz - de nem arról beszél ez is, hogy ezáltal magadat érezheted értékesnek, fontosnak? Mi a végső célja munkádnak? Kire mutat a motivációd? Mi az identitásod?
Mert a küldetésed az identitásodból fakad. Ha családfenntartó vagy először, akkor igenis, a pénz fog irányítani, és ez nem is baj addig, amíg szembe nem kerülsz nagyobb kérdésekkel. Amikor például a pénz által nyújtott családi biztonság és a meggyőződésed, hogy amit teszel, becsületesen kell tenned, szembekerülnek egymással. Mit választasz? Ez azon múlik, hogy mi a mélyebb identitásod. Vagy ha az hajt, hogy értékes légy, hasznos légy, szépen fogod végezni a munkádat, megelégedéssel, de mi lesz, amikor valaki nálad hasznosabb és ügyesebb jelenik meg melletted? Ha önmagad kiteljesítése vezet, és ez helyet talál nagyszerű; de mi történik, amikor egy döntési helyzetben a további kiteljesedésed és egy másik ember kiteljesedése szembekerülnek egymással? Amikor hátra kellene lépned, hogy valaki előbbre léphessen? Mi vagy ki fog irányítani?
"Ki tudja, nem éppen a mostani idők miatt jutottál-e királynői méltóságra?" Ó, Mordokaj, ez lehetetlen, mondja Eszter, hiszen aki a király elé megy hívatlanul, az potenciálisan a halál fia, és amúgy is 30 napja még csak rám se nézett. Ó, Mordokaj, árva voltam, elvesztettem a szüleim, és most végre teljes bőségben, szabadságban élhetek; miért adnám ezt oda? Ó, Mordokaj, a karrierem, a kiteljesedésem csúcsán vagyok, hogy szúrnám ezt el a lehetőséget egy bolond és sehova nem vezető lépéssel? De Mordokaj csak ennyit mond: "Ha te most némán hallgatsz, a zsidók kaphatnak módot máshonnan a szabadulásra és menekvésre, te azonban családoddal együtt elpusztulsz."  Érted? Isten missziója, Isten szándéka megvalósul - de te ki vagy? Kihez tartozol? Miért élsz? Kit akarsz szolgálni?
Honnan fakad a küldetés, amit Eszter magához ölel? Abból, hogy zsidó. Abból az identitásból, hogy Isten választott népének a tagja, abból, hogy Istennek valami terve van vele. Vallási és közösségi identitás ez, aminek súlya messze meghaladja az örömét, a megelégedését, a gazdagságát, az egyéni kibontakozását, vagy éppen helyzete utálatát. Ő, Eszter, Isten gyermeke, Isten népének tagja, és ezért küldetése van. A hitbeli identitás ugyanakkor mindig közösségi identitás is: Isten népének tagja vagyok. Ezért, amikor úgy dönt, hogy bemegy a király elé, arra hívja a zsidókat, hogy böjtöljenek vele együtt. Egy közösség, Isten népe közössége tagjaként éli meg a küldetését.
Látjuk ennek a gyakorlati jelentőségét? Amikor megéljük küldetésünket egyedül egy adott helyzetben, nem vagyunk egyedül, hiszen Isten népe tagjai vagyunk. Egészen konkrétan ez azt jelenti, hogy vannak testvéreim, akikkel megosztom a helyzetet, akiket imádságra kérek, akik mögém állnak akkor, amikor fel kell vállalni a felismert küldetését. És ez elengedhetetlen, hiszen a küldetésnek ára van.
3. Mi a küldetés megélésének az ára?
Maga a kifejezés is erre mutat, hiszen aki "küldetett", az valami önmagánál nagyobb nevében, önmagát meghaladó cél érdekében jár el. Ennek pedig természetszerűen ára van.
Eszter, miután a kezdeti vonakodás után felismeri Istentől rendelt célját, ezekkel a szavakkal azonosul Isten céljaival: "… bemegyek a királyhoz a törvény ellenére is. Ha el kell vesznem, hát vesszek el." Mögötte a böjtölő zsidók sokasága, a közösség ereje, de ezzel együtt a kockázat az övé. Megéri-e? Megéri-e az életét kockáztatni azért, hogy népének esetlegesen menekülést szerezzen? Hiszen ha a király nem is veszíti el őt, mi garantálja, hogy megadja kérését? Minden küldetéses cselekedet kérdése ez: megéri-e kockáztatni? Megéri-e megfizetni az árat? Hiszen minden küldetésnek ára van. Megéri-e a saját érdekeidet háttérbe szorítani?
A mi korunk válasza: nem éri meg. Ne legyél naiv, és ne ülj fel az ideológiáknak. Naiv vagy, vagy álszent, álmodozó, vagy egyszerűen csak megvezetett, ha hiszel még bármi úgymond nemes, nagy célban. Nem éri meg, mert ha te megteszed másokért, mások úgysem fogják soha megtenni érted. Volt, amikor az áldozatkészség még érték volt, de mára bolondsággá laposodott. Hogyan lehetne neked fontosabb egy ügy, egy eszme, egy érték, egy vallás, más emberek boldogulása, bármilyen igazság, szembeszállás a gonoszsággal, mint önmagad?
És azt hiszem, sok igazság van ebben. Van-e olyan eszme, amiben nem csalódtunk? Lehet-e olyan vallás a kereszténység, olyan szervezet az egyház, amelyben nem csalódunk? Nem csap-e be másokat saját hősiességük tudata, és nem azért vállalnak-e kockázatot és áldozatot? Nem biztonságosabb-e kívül maradni, akár józanul, akár cinikusan, semmiben nem bízva? Ezekre a kérdésekre a válaszom: de igen. Azért mert Eszter felkiáltott, hogy "ha el kell vesznem, hát vesszek el", nekem még nem kell őt követnem.
Egészen addig így van ez rendjén, amíg valami, sőt, valaki mélyen meg nem ragad, és meg nem változtat. Egészen addig így van ez, így kell ennek lennie, ameddig nem rendít meg, hogy én csak akkor leszek Eszter oldalán, ha először átéltem az életem feletti rettegést az összes zsidó oldalán. Egészen addig így van, amíg nem ragyog fel előttem, hogy valaki értem bement a királyhoz, hogy megváltoztassa a törvényt, amely ítéletem és kárhozatom hirdette. Egészen addig nem kell hinnem semmi nemes küldetésben, amíg meg nem értem, hogy ő nem azzal a lehetőséggel, kockázattal ment be értem a király színe elé, hogy talán elvész, hanem a bizonyossággal, hogy biztosan elpusztul.
Jézus Krisztus bement értünk a halálba. Nem számított felmentő szóra, hanem tudatosan elveszítette magát, hogy halála által bennünket megváltson. Naiv? Álszent? Álmodozó? Megvezetett? Lehet annak hinni. De amikor a Szentlélek leszáll ránk, amikor megértjük Isten gazdag szeretetét irántunk, amikor rájövünk, hogy valaki szemében fontosabbak és értékesebbek voltunk, mint a saját élete, hogy valaki ránk nézve teljesített küldetést, amely életébe került, akkor minden megváltozik. Akkor ő lesz az identitásunk, Jézus, és akkor nem tudunk nem küldetésként tekinteni az egész életre. Megragadja a szívünk, és lángoló, szerető, hálás szívvel töltjük be a küldetést, amit Isten elkészített nekünk, és amibe belehelyezett minket. Ámen!

Ahasvérós király, más néven Xerxesz uralkodásának idején vagyunk a Krisztus előtti 5. században. A babiloni uralmat váltó Perzsa birodalom idején a zsidók egy része hazatért a 70 éves fogságból Júdába és Jeruzsálembe, egy részük azonban továbbra is szétszórtságban él a hatalmas birodalomban. Ebben a történelmi korban játszódik Eszter könyve.
Eszter könyve különös. Először is, egyszer sem hangzik el benne Isten neve, egyszer sem történik utalás imádságra, hitre, Istenhez fordulásra. Mintha Isten nem lenne jelen ebben a történetben, mintha Isten csendben visszavonult volna népétől. Másodszor, a zsidók jellegzetes ünnepének, a Purimnak a születése kapcsolódik Mordokaj és Eszter, Ahasvérós és Hámán történetéhez. A Purim megünneplésének lényege, az igazi öröm, evés és ivás (majdhogy mértéktelenül), örvendezés a közösség élete felett. Egy olyan ünnep, amelyet sokan a legkarakterisztikusabban zsidó ünnepnek tekintenek. Miért? Azért, mert Purim abból fakad, a könyv azzal birkózik, hogy mit jelent zsidónak lenni egy idegen kultúrában. Mit jelent zsidónak lenni a világban? Miért és hogyan okoz ez zavart a különféle hatalmak számára, és hogyan menekül meg a zsidó közösség a léte ellen törő ellenség tőrétől? Eszter könyve mindezt nem kevés iróniával mondja el, amint majd ez menet közben egyre jobban kibontakozik előttünk. De miért van benne Eszter könyve a Bibliánkban?
A párhuzam és kapcsolódási pont, nekünk, Jézus Krisztus követőinek nyilvánvaló. Mint a lelki Izrael, mint azok, akik Jézus által beoltattunk Izraelbe, az olajfába, ez a történet a mi történetünk is. A kérdés, hogy mit jelent egy ellenséges világban élni, a mi kérdésünk is. Az ünnep, hogy élünk, a mi ünnepünk is. És ez még akkor is így van, ha nem ritkán éppen Jézus Krisztus neve mögé bújva jelentek meg a Hámánok a történelem színpadán. Igen, az Sátánnak nemcsak nyílt ügynökei, Hámánjai vannak, hanem hamis krisztusai is.
A mai szakasz üzenete így foglalható össze: ébredjünk fel, hiszen Isten népe gyűlöletet vált ki a világból. Először tegyük fel a kérdést: 1. Lehet-e a hitnek a ellensége? Majd 2. Ki vagy mi a hit ellensége? 3. Mire hív ez bennünket, Isten népét ma?
1. Lehet-e a hitnek ellensége?
Isten népe gyűlöletet vált ki a világban. Természet szerint, és szükségszerűen. Ez jelenik meg a történetben világosan, leplezetlenül. Miután Eszter - aki Mordokaj, a gyámja tanácsára titokban tartja zsidó származását - a király felesége lesz, a harmadik fejezetben egy újabb főszereplő lép színre. Megjelenik Hámán, és vele egy démoni terv a zsidók kiirtására. Isten népe gyűlöletet vált ki a világból.
Mennyien tiltakoznak egy ilyen kijelentés ellen! Szeretnénk feltételeket rendelni mellé: Isten népe gyűlöletet (mondjuk inkább ellenszenvet, nem?) válthatki a világból, akkor, amikor… És valahogy befejezzük. A lényeg, hogy vegyük el az általános kijelentés általános voltát. Vagy: Isten népe gyűlöletet válthat ki a világból, ill. csak azokból, akik amúgy is primitívek és gyűlöletre hajlamosak. Igen, Isten népe néha felbosszant másokat, de… Az, hogy Isten népe gyűlöletet vált ki a világból, így mégis csak túl erős… Minden porcikánk tiltakozik egy ilyen kijelentéssel szemben. Miért?
Vannak, akik azért, mert naivak. Akár keresztények, akár jó érzésű és jóhiszemű, magukat Krisztus követőinek nem valló emberek. Hát nem a szeretet vallása a kereszténység? Hát nem úgy van, hogy mindannyiunkban legbelül a jó van, a szeretet van? (A Biblia válasza egy határozott nem!) Ha pedig valóban ezt a szeretet éljük meg, ami a keresztény hit lényege, amely szeretetet Jézus is megélt, még fel is áldozta magát, nem az a magától értetődő, a természetes, hogy szeretettel viszonyulnak az emberek Isten népéhez? És ha nem így van - itt jönnek a magyarázatok - nem bennünk van a hiba? Nem Isten népében van a hiba, ha nem szeretik őket? Igen, bennünk van hiba, hogyne lenne, de ezzel együtt ideje felébredni ebből a naivitásból.  A dolgok természetes állása nem az, hogy a világ szereti Isten népét és Istent, akit ez a közösség képvisel.
Azért is fontos ezzel szembenézni, mert ha rossz a lelkiismeretünk, abban a pillanatban szeretni fog minket a világ. Hiszen annak a kultúrának, amely lényegében Isten nélkül szerveződik, és amelyben élünk, nagyon is jól jön egy olyan Isten népe, amelyet felhasználhat a céljaira. Azt szereti. Márpedig akinek lelkiismeretfurdalása van (miért nem szeretnek minket, biztosan bennünk van a hiba?), az mindent meg fog tenni azért, hogy szeressék. És ebben a pillanatban már a világ írja az ágendát. Tudjátok, hogy pillanatok alatt be tudna kerülni a gazdagréti gyülekezet az újságokba, a különben ellenségesnek mondott sajtóba úgy, hogy a tenyerükön hordoznának és úgy etetnének bennünket? Csak ki kellene szolgálnunk bármely politikai elvárást egy égető kérdésben. Meghirdetnénk, hogy mi támogatjuk homoszexuális emberek házasságát - és szeretnének minket. (Kérem, senki ne csavarja ki a szavaim: hiszem, hogy Isten Krisztusban szereti és megváltotta a homoszexuális orientációjú embereket is. És hogy ez mit jelent egy gyülekezet gyakorlatában, arra majd szeretnék valamikor kitérni…) Bizonyos időkben bizonyos állásfoglalásokat tennénk - és tapsolnának az Isten népének. Értenünk kell, hogyan működik a kultúra: kritizál, mocskol, ha szembemegyünk vele, azért, hogy lelkiismeretfurdalást keltsen, majd pedig a saját szolgálatába állítson. Igen, Isten népe gyűlöletet vált ki a világból.
Szeretnéd érteni, mi az igazi ok? Eszter könyvével kapcsolatban írja Eugene Peterson:  "Furcsának tűnik, hogy Isten valóságának a tudata, sőt, akár Isten népe jelenlétének tudata a legrosszabbat hozza ki bizonyos emberekből. Isten, minden jóságnak, áldásnak és örömnek forrása alkalmanként a kegyetlenség, bántalmazás és gonoszság szinte elképzelhetetlen cselekedeteinek lesz ürügyévé. Hosszú történelme van emberek meggyilkolásának, pusztán azért, mert úgy tekintik őket, mint akik az élő Istenre emlékeztetnek, az ő képviselői. Mintha az Istent dicsőítő emberek elpusztítása által Istentől magától is meg lehetne szabadulni. " (THE MESSAGE)
De még fontosabb, amit Jézus, egészen általános és nem feltételes kijelentésként fogalmaz meg: „Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha e világból valók volnátok, a világ szeretné a magáét, de mivel nem e világból valók vagytok, hanem én választottalak ki titeket a világból, azért gyűlöl titeket a világ." (Jn. 15.18-19) Hámán ennek egy megjelenése.
2. Ki vagy mi a hit ellensége?
A válasz egyértelmű: Hámán. Azonban mégsem egyértelmű, hiszen ott, ahol egy emberben nem pusztán személyes bosszú, hanem egy egész nép kiirtására vonatkozó szisztematikus terv születik, valami többről van szó. Ezt a többet pedig látnunk kell.
Először, lássuk az ellenségesség és gonoszság abszurd voltát. Abszurd Hámán felemeltetése a magas udvari tisztségbe. Az előző fejezetben azt olvassuk, hogy a zsidó Mordokaj leleplezett egy összeesküvést, amely Ahasvérós király meggyilkolására irányult. Eszter ezt elmondta a királynak, az összeesküvőket kivégezték. Egy ilyen esemény után éppen Mordokaj várhatna kitüntetésre az udvarban. Meglepő, hogy ennek nyoma sincs (később még előkerül ez az esemény a történetben), és váratlanul egy új szereplő jelenik meg a színen. Hámán, a gonosz valósága váratlanul lép színre. Abszurd továbbá Hámán reakciója, amikor meghallja az udvari emberektől, hogy Mordokaj arra hivatkozva nem borul le előtte, hogy zsidó. Hiszen az, hogy "elöntötte  … a méreg", lehetne még pusztán egy hiú és büszke ember reakciója, és személyes bosszú forrása. De mi vezethetett oda, hogy "kevésnek tartotta, hogy csak Mordokajra emeljen kezet … ezért arra törekedett Hámán, hogy Mordokajjal együtt minden zsidót kipusztítson Ahasvérós egész birodalmából."?  Mi a magyarázata egy ilyen démoni tervnek Isten népe ellen?  Továbbá abszurd, ahogy Ahasvérós minden kérdés nélkül (még csak a nép nevét sem tudja) Hámán kezébe adja a zsidókat. A mozdulat, amellyel átadja Hámánnak a hitelesítésre való pecsétgyűrűt, és ezzel minden hatalmat, valamint a mondat, amit eközben mond, kísérteties: "Az ezüst maradjon a tiéd, a néppel pedig tegyél, amit jónak látsz."  És mindeközben a történelemből tudjuk, hogy amilyen abszurd ez a viselkedés, olyan valóságos. Amikor a hatalom egy könnyed mozdulattal írja alá Isten népe közösségeinek halálos ítéletét. A gonoszság, mivel több, mint emberi, gyakran megmagyarázhatatlan. Végezetül van még egy abszurd elem Hámán tervében: a púr, azaz a sorsvetés. Ahhoz, hogy a megfelelő, szerencsés napot találják meg az akciónak, a sorsvetés útjára lépnek. A babonás cselekedet mögött felsejlik a gondviselés: az első hónapban történik a sorsvetés, amely a tizenkettedik hónapra esik. Lehet, hogy ezzel a zsidók időt nyernek?
Másodszor, lássuk a gonoszság strukturális, rendszerszerű voltát, itt konkrétan Hámán pusztító gyűlöletének mélyebb, megismerhető rétegeit. Hámán agági, azaz Agág, Amálek királyának leszármazottja. Izrael és Amálek között ősi ellenségeskedés volt. Amálek rátámadt Izraelre a pusztai vándorlás idején (2Móz. 17.8-13), akkor, amikor Isten népe még éppen hogy csak formálódott, bizonyos értelemben születésben volt. Isten emlékeztette Izraelt Amálek istentelenségére és ellenségességére (5Móz. 25.17-19). Majd évszázadokkal később eljött a nap, amikor Izraelnek Saul király vezetésével fel kell vonulnia Amálek ellen, hogy kiirtsa a népet, amely Isten népe útjába állt. Ő azonban megkímélte Agágot, ill. eltették Amálek vagyonát, amiért Isten ítéletével kellett szembenéznie (1Sám 15). Ennek a történetnek leszármazottja Hámán, és mindezek fényében kell látnunk az egész zsidó nép iránti gyűlöletét.
A rendszerszintű ellenségeskedésnek két oldalára szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik, hogy a démoni terv visszavonhatatlanul beíratott a perzsák törvényébe, illetve részese lett az egész kormányzati rendszernek, amelyet a szöveg hangsúlyoz. A királyi írnokok pontosan leírják a szöveget Hámán parancsa szerint, minden tartomány vezetőjének a saját nyelvén (állami struktúrák és kommunikáció bevonva), majd mindezeket futárokkal juttatják célba. Törvénybe foglaltatik tehát, hogy "adár hónap tizenharmadikán pusztítsanak el, gyilkoljanak le és semmisítsenek meg minden zsidót: ifjakat és öregeket, gyermekeket és nőket egyaránt, vagyonuk pedig legyen szabad prédává."  Ez az a helyzet, amikor a bűn, az Isten népe iránti ellenségesség, a gonoszság egy államhatalom részévé lesz. A strukturális gonoszságra csak strukturális válasz adható, amint látni fogjuk majd: valahogy meg kell változtatni a törvényt.
Mindennek a másik oldala pedig mégis lelki, szellemi, nem megfogható. Tudniillik Hámán, és Amálek többet testesítenek meg, mint Izrael egy törzsi ellenségét. Eugene Peterson úgy fogalmaz Amálekkel kapcsoltban, aki mindig rátört Izraelre, hogy benne sokkal többről van szó, mint egy katonai ellenfélről. Amálek Isten útjainak, Isten szándékainak az ellensége. Nem egy nép pusztán, hanem egy olyan akarat, amely Isten uralmának erőteljes és visszavonhatatlan ellensége. Ezért kellett volna már Saulnak elpusztítania. (FiveSmooth Stones forPastoralWork, 216-17)
Ki, vagy mi a hit ellensége?  A válasz mégsem ennyire egyszerű: Hámán. Nem egy megbántott ember áll előttünk, hanem mindazon erők, amelyek nem bírták elviselni Isten valóságát. Ezen erők, amelyek bevonnak személyes bántottságba és ellenségeskedésbe, ideológiai magyarázatokba, politikai struktúrákba, miközben mélyen kötődnek az istenellenes démoni szellemi valósághoz. Több, mint Hámán, több mint Hitler… Hiszen a probléma gyökere nem a kulturális, vagy vallási elkülönülés, hanem a teológiai felforgató viselkedés: "Mordokaj azonban nem hajtott térdet, és nem borult le." És bár egy szó sincs Istenről Eszter könyvében, de feltételezhetjük, Mordokáj azért nem borult le az isteni dicsőséget magának követelő Hámán előtt, mert meg van írva: "Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj." (Mt. 4.10, vö. 5Móz. 6.13, valamint az első parancsolat: "Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más Istened rajtam kívül!"2Móz. 20.2-3)
3. Mire hív ez minket ma?
Egy éve, éppen egy éve hangzott el közöttünk: Háború van! Emlékszik még valaki? Heteken keresztül a gonosz elleni harcról, a Sátán stratégiáiról, valamint a lelki fegyverzetről hallottunk.
A kullancs terjesztette agyvelőgyulladás elleni oltásról ezt olvastam: "A védettség kialakításához két alapoltás szükséges 1 - 3 hónap időközzel, melyet 9 - 12 hónap múlva emlékeztető oltás követ. A védőhatás hosszú távú fenntartására 3, majd 5 évenként egy újabb emlékeztető oltás szükséges. Az oltási sorozatot ajánlott a hideg évszakban elkezdeni." (http://www.tbvedonok.hu/kullancsencephalitis.html) A hideg évszakban tavaly elkezdtük, és ez a történet ma az emlékeztető oltás. Ébredjetek fel, mert háború van! Isten népe gyűlöletet vált ki a világban. Ne legyünk naivak, ne legyünk gyengék, mert valaki azért tör az életünkre, a létünkre, mert Istenhez tartozunk Jézus Krisztusban. Van ellenség, súlyos a fenyegetettség, komoly a veszély. Ez az ellenség néha nyíltan támad, mint Hámán, máskor leplezett, burkolt formában, de élő és valóságos. Ébredjünk fel!
És ha valaki azt gondolná, felesleges e drámai hangvétel, hadd legyek annyira konkrét, amennyire szószéken lehetek: számos olyan nyomorúság, bűn és pusztulás van ma körülöttünk, közöttünk, amelyek egyik oka, hogy elaludtunk. Ha komolyan vetted volna, amit hallottál, ha megálltál volna a gonosszal szemben imádságban felvéve a fegyvereket, akkor nem jutottál volna abba a csapdába, abba a kelepcébe, ahova jutottál. De te nem vetted komolyan azt, hogy valaki Isten népe elpusztítására tör.
Hol vannak azok az erők, amelyek ma, burkolt formában, Isten népe ellen törnek? Meggyőződésem, hogy az egyik ilyen terület a házasság, család, szexualitás területe. Mind pusztító, Isten rendjét eltorzító ideológiákban, mind egyéni, személyes kísértésben felveszik a harcot ellenünk. Lassan elfordul az értelmed Isten igazságától, és ennek a mentén egyre sebezhetőbb leszel akkor, amikor téged ér el a támadás. És ha Isten népében ugyanúgy terjed a házasságtörés, mint a világban; ha ugyanolyan könnyen történik a házassági válás; ha nem várt módon megfogant gyermekeket elveszítünk, hogyan vagyunk mi Isten népe? Mit mond ez el Jézus Krisztus megváltásáról és szabadításáról közöttünk? Legyetek éberek, bocsássatok meg egymásnak, valljátok meg egymásnak a bűneiteket (kísértéseket), térjetek meg az álnokságból és hamisságból, mert nem csak a te életed kerül kútba, hanem a családodé és a közösségünké. Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék, mondja az apostol. 
Ébredjünk fel! Mert ez a világ elaltat. A fogyasztói szemlélet mindennél erősebben formál bennünket, és észre sem vesszük, hogyan leszünk egyre önzőbbek, egyre kényelmesebbek, egyre puhányabbak. Szabadok vagyunk mindenre, halljuk (azt már nem, hogy igen, de nem minden használ); jogunk van mindenhez. Ebben a légkörben pedig Isten törvénye, Isten rendje úgy jelenik meg, mint ami gonosz, kirekesztő, el akarja venni a boldogságot, felül akarja írni, hogy én vagyok mindennek a célja, a kezdetem és a végem. És igen, Isten ezt akarja, de nem azért mert ő gonosz (az ellenséged mondja ezt); nem azért, mert ő kirekesztő (az ellenséged akar kirekeszteni téged Istennel való közösségedből), és nem azért, mert ő elnyomó (hiszen nem Isten, hanem az ellenséged fog téged a "szabad vagy" ígéretével totális elnyomásba taszítani).
Ébredj fel, mert akárhol is vagy, még nem késő. Lehet, hogy romok már vannak körülötted; lehet, hogy úgy látod, bizonyos dolgok helyrehozhatatlanok; de szeretnék mégis örömhírt hirdetni. Az egész világ minden gyűlölete összefogott Jézus ellen, és látszólag győzelmet aratott felette. "Miközben a király és Hámán leültek inni, Súsán városában riadalom támadt."  Tökéletes kép: a sötétség erői koccintanak, az emberek megrémülnek. De ne feledd: az Eszter 3. egy állomás a történetben, amely Purim kirobbanó ünnepe felé vezet. Jézus gyűlölete és elpusztítása egy állomás, amely Húsvét kirobbanó és végső győzelméhez vezet. A gyűlölet, az ellenségesség, a támadás, amely Isten miatt ér bennünket, egy állomás, amely Krisztus megváltó munkája miatt visszafordíthatatlanul és ellenállhatatlanul szabadulásra visz. Ezért ha el is estél, felállhatsz. Ha vétkeztél, megtérhetsz. Ha összetörtél, reménykedhetsz. Ha hűtlen lettél, és legszívesebben leköpnéd magad, ha magad rekesztenéd ki magad Isten szeretetéből, nem kell tenned. A harc valóságos - de kimenetele nem kétséges.

Amint olvasom Ruth könyvét, és forgatom a szívemben, hogy mit hordoz ennek a gyönyörű történetnek a végkimenetele, hogyan szól ezen keresztül Isten hozzánk ma, egyfajta váratlan, meglepő reménység fogalmazódik meg bennem. Radikális reménység egy reményvesztett korban. Amint a bírák kora kaotikus és kiszámíthatatlan, erőszakkal és bizonytalansággal teli volt, úgy a miénk is. Valószínűtlenül szép történetet hallunk ma egy olyan korban, amelyet kérdések, kételyek, politikai bizonytalanság, társadalmi szakadékok (gazdasági, ideológiai), erkölcsi elerőtlenedés jellemez. Napról napra erősebbek a kérdések: merre tartunk? Újra és újra a bőrünkön érezzük: miért ennyi gyűlölet? Miért ennyi gátlástalanság, törtetés bármin vagy bárkin keresztül? Ruth könyve, különösen befejezése, erőteljes reményt hirdet Isten népe számára.
1. A reménység jele
A kudarcot vallott reménység (jövő az éhínség idején Moáb földjén) a teljes összeomlás után (két nincstelen özvegy érkezése Betlehembe) lassan kezd újra felépülni. Láttuk a folyamatot, ahogy lépésről lépésre jövő nyílik az özvegyeknek. A reménység beteljesedése az lesz, amikor Boáz és Ruth házasságából megszületik Betlehemben egy fiú, Óbéd. Ő a garancia, hogy Naomi és Ruth élete végleg révbe ért, sőt - amint látni fogjuk - ennél még jóval több történik. A folyamat során azonban, mielőtt még létrejött volna a házasság, és megfogant volna a gyermek, egészen konkrétan felhangzik a reménység jele áldások formájában. Valami elhangzik, ami még nincs - és pontosan ez a reménység természete.
Betlehem népe, akik tanúi Boáz ígéretének, hogy megvásárolja Naomi földjét és feleségül veszi Ruthot, áldást mond a házassági szövetségre: "Adja az Úr, hogy ez az asszony, aki házadba megy, olyan legyen, mint Ráhel és Lea, akik ketten építették föl Izrael házát. Gyarapodjál Efrátában, legyen híres a neved Betlehemben! Legyen olyan a házad, mint Perec háza … annak az utódnak a révén, akit majd az Úr ad neked ettől a fiatalasszonytól!"  Érezzük ebben a reménységet? A reménység erejét, annak vágyát és lehetőségét, hogy nagy dolgok vannak kibontakozóban? Még nincs beteljesedés, de az áldás szavai reményt közvetítenek: van Isten, aki jó; van lehetőség és van jövő. A reménység az, amely tud áldást mondani. A reménység  tud várni, előrenézni hittel.
Különösen igaz ez, ha ennek a hármas áldásnak a tartalmára tekintünk. Mindhárom arra mutat, hogy az új család erősítse Isten népe egészét generációkon keresztül, legyen csodálatos ajándékká az egész közösségnek.  Az elsőre tekintsünk rá: "Olyan legyen, mint Ráhel és Lea, akik ketten építették föl Izrael házát." Ruthot Jákób két feleségéhez hasonlítja, akiktől származik Izrael népének 12 törzse (mellettük két szolgálójuk is szült Jákóbnak, de ez a két feleség "nevében" történt). A reménység oldaláról nézve azt is látnunk kell, hogy amint Ráhel is meddő volt, s csak az Úr nyitotta meg a méhét, itt egyértelmű jelzés születik, hogy Ruth is hasonló cipőben jár. Mindenki tudja, hogy volt férje, de Moábban nem született gyermeke Naomi fiától. A jövő nem automatikusan garantált - de a reménység hangja megszólal.
Mi a reménység jele mindennek fényében? Azt is mondhatnák a betlehemiek, hogy "hmm… nem tudjuk, mi lehet ebből… hát igaz, hogy meddő volt … Boáz sem fiatal már … " Kétség, fanyalgás, félelem.  Vagy áldáskívánás, mert Isten jó, kegyelmes, szerető; mert Boáz és Ruth történetében ők végig Isten hűsége (heszedje) szerint jártak. Először tehát álljunk meg, hogy a reménységnek e jelenvalósága megvizsgáljon bennünket. Hogyan beszélünk? Mit közvetítünk? Hogyan tudunk mi áldást mondani? Reménységet hordozni és reménységet sugározni? Milyen forrásaink vannak ehhez? Milyen az általunk ismert Isten? Hogyan tudunk előretekinteni és jót mondani?   - Engedd, hogy végigvonuljon előtted az elmúlt napok egy-egy helyzete… Hogyan beszéltem, mit mondtam? Mit mond el rólam a beszédem, milyen szívet lepleznek le szavaim? Félelem, reménység, bizalom, keserűség? Mi lakik bennem? - Ezek most bennünket vizsgáló kérdések. Nem azért, hogy utána azt mondjuk: beszélj pozitívan, legyen reménységed; nem szégyelled magadat, hogy ennyire keserű vagy reménytelen vagy?! Távol legyen! Hanem azért, hogy lássuk, hol vagyunk, mi mozgat, hogyan hordozzuk a terheinket, a feladatainkat, a múltunkat… Lássuk meg, és ismerjük el, hol vagyunk a reménység ezen áldó szavai fényében!
2. A reménység perspektívái
Ruth könyve a reménység elképesztő perspektíváit tárja fel előttünk. Olyan tág horizontot, amelybe csak beleszédülhetünk.  Olyan kitárult jövőt, amely radikális reménységet támaszt a jelenben. Lássuk ezt három egységben. Naomi perspektívája, a szentíró perspektívája, az Újszövetség perspektívája.
Naomi perspektívája
A történet vége, érdekes módon, a megszületett fiúval együtt Naomira fut ki. Az asszonyok Naominak mondanak áldást a fiú kapcsán: "Áldott az Úr, aki nem hagyott most téged rokoni támasz nélkül. " Az utolsó képben pedig egy boldog nagymamát látunk, aki unokáját tartja az ölében: "Naomi pedig fogta a gyermeket, ölébe vette, és ő lett a dajkája."  Ezzel a történet Naomi oldaláról révbe ért. A betlehemi asszonyok először akkor szólaltak meg, amikor Naomi kifosztottan és összetörten visszatért Moáb mezejéről: "Csakugyan Naomi ez?" (1.19), majd most, a történet végén, amikor Naomi áldottan, gazdagon kezében tartja a gyermeket. Minden beteljesedett, amit összetörtségében, gyászában elképzelni sem tudott. Mégis van élet, mégis van jövő, mégis irgalmas és hűséges Isten, mégis van a reménységnek alapja.
Gondoljuk végig, mi mindent éltek át a történet szereplői, amíg a Betlehemben született fiú által eljött az a boldog nap! Bizonytalanság és menekülés a megélhetési problémák elől; félelmek, hogyan viszonyulnak hozzájuk egy idegen országban; aggodalom, mi lesz a fiaik jövőjével; az édesapa halálának megrázkódtatása; a fiúk reménnyel és örömmel teli házasságkötése; újabb halálesetek, újabb gyász; egy keserű és megtört anyós; szegénység, majd öröm, hogy van munka, van élelem; a reménység jelei és az izgalom: hátha lesz házasság; kockáztatás, vajon sikerül-e a terv; várakozás - megtartja-e ígéretét, és mire jut Boáz a kapuban?; házasság - áldás és öröm; várakozás - megfogan-e az asszony; majd a gyermek születése… Mennyire mindennapi történet, mindannyiunk története, mindennapi érzésekkel. De az élet pontosan ez, mindig ez, mindig ugyanezek történnek különféle variációkban. Mit jelent ezek közepette a remény? Azt, hogy biztosan minden történet vége az, amint Naomit látjuk ölében a gyermekkel? Ez nagyon nehéz kérdés… Isten jó, Isten irgalmas és hűséges, Isten szerető Isten - de nem minden történetet ez a kép zár le. Illetve lehet, hogy most valahol a közepén vagyunk. És ezért kell tovább lépni, a reménység tágabb perspektívái felé.
A szentíró perspektívája
A szentíró először egy rövid megjegyzést tesz a fiú születésének elmondása után: "és elnevezték őt Óbédnak. Ő volt Dávid apjának, Isainak az apja." Majd egy rövid nemzetségtáblázattal zárja Ruth könyvét, amelynek utolsó sora így ez lesz: "Óbéd nemzette Isait, Isai pedig nemzette Dávidot."  A mai olvasó könnyen túllép az ilyen megjegyzéseken, de Ruth könyve teológiai üzenete itt mélyül el: a két nyomorult özvegy viszontagságos és hűséges életén, valamint Boáz nagylelkűségén keresztül nemcsak egy család nyer megváltást, hanem Izrael legnagyobb királya, Dávid adatik. Akkor, amikor teljes káosz uralja Izraelt, egy menekülttörténet és missziói történet által Izrael legfontosabb és leginkább Isten szíve szerint való királyának, a stabilitást, bőséget, biztos kormányzást hozó Dávidnak az ősanyja lesz Isten népének tagja. A szentíró, aki elénk adja Ruth történetét, már látja ezt.
Az Újszövetség perspektívája
Van azonban valami, amit sem Naomi, sem Ruth, sem Boáz, de még csak Ruth könyve írója sem tud. Az, amit Isten készít, amit ember ki nem találhatott, meg nem szervezhetett volna. Tudniillik Ruth és Boáz házasságából nemcsak Óbéd született, majd két generáció után nemcsak Dávid adatott Izraelnek, de tőlük született a názáreti Jézus is. Máté evangélista fel is tünteti Jézus nemzetségtáblázatában Ruthot, a moábita idegent (Mt. 1.5). Ennek jelentőségét így foglalja össze egy bibliamagyarázó: "Ezek az utolsó szavak Ruth könyvében azt tudatják az olvasóval, amit a történet egyetlen résztvevője -Ruth, Naomi vagy Boáz - sem tudhatott. A Betlehemből való elvándorlás majd a visszatérés, a halál keserűsége majd az aratás öröme, a bátor kezdeményezés és a türelmes várakozás, a könyörületesség és a nagylelkűség, valamint mindezek felett a szövetségi hűség, oly gyönyörűen elénk adva a történetben - nos, mindez része volt annak, ahogy Isten évszázadokon keresztül húzódóan előkészítette választott szolgája megszületését. Kételkedhet-e a hívők közössége, hogy ugyanezek a rejtett célok ma is munkálnak sok bajjal teli világunk népeinek, közösségeinek az életében? (John Hamlin: Ruth: Surely there is a Future, 74)
Kételkedhetünk-e, hogy Isten így cselekszik ma is? Ez a reménység perspektívája. Vajon meddig tágíthatók a mi élettörténetünk perspektívái? Milyen reménységünk van? Mit jelent ez a mindennapjainkra nézve? Hogyan kerülhetnek a mindennapjaink eseményei a nagyobb, evangéliumi összefüggésbe, egy olyan összefüggésbe, amely túlmutat azon, amit látunk, értünk, és amit bármikor is érteni fogunk?
De a mai ember visszakérdez: miért szükséges ez? Nem mindegy Naominak, Ruthnak, Boáznak, hogy a történet szép befejezése után mi lesz Obéd leszármazottaival? Nem mindegy, hogy tőlük származott-e Dávid, majd Jézus Krisztus? - Ugyanakkor valóban csak az számít, hogy én mit élek át? Tényleg csak annyi az élet, amennyi velem kezdődött és velem végződik, vagy esetleg amennyit belátok az előttem és utánam jövő generációk életéből? Két világlátás ütközik itt össze. Az evangélium, Isten története és örömhíre a végletekig kitágítja a jövőt - az egyén számára is. A mai kultúra, a fogyasztói társadalom pedig radikálisan összeszorítja azt. Az evangélium arról beszél, hogy az életed része egy családnak, egy nagyobb közösségnek, Isten népének, generációknak, Isten nagy történetének. A fogyasztói társadalom pedig egyre jobban szűkít, és a saját azonnali szükségünk, élvezetünk, kényelmünk pillanatának börtönébe zár. Minden csak a jelen sikere, jóléte.  Az evangélium végső reménységet támaszt, addig tágítja ki a jövőt, amíg Isten újjá nem teremti az eget és földet, és nem lesz többé sem éhség, sem migráció, sem halál, sem gyász. Minden ide fut ki. A fogyasztás és materializmus bálványa pedig nemcsak bezár a pillanatba, hanem elveszi az életet. Mert amint nincs meg amit akarunk, azonnal lázadunk vagy keserűvé leszünk.
Mi a jelentősége a reménység e perspektívájának? Az, hogy ennek alapján csak úgy tudsz elégedett keresztény életet élni, ha elismered, hogy az életed hatása, gyümölcse, messze túlmutat azon, amit látsz, értesz, felfogsz. Mert Isten munkája messze túl van az egyén életén. És ez nem az egyén degradálása, hanem individualizmusunk, szűklátókörűségünk kritikája/kihívása. Az evangélium: láthatjuk magunkat egy sokkal nagyobb egész részeként, hiszen Isten Krisztusban valami sokkal nagyobba kapcsolt be bennünket. E nélkül nem tud megállni semmi bibliai hit - hiszen az egyén szintjén mindig maradnak kérdések, megoldatlanságok. Mindig lesznek fájdalmak és könnyek - de ezek nem értelem és cél nélkül valók.
3. A reménység érkezése
Végezetül egyetlen mozzanatra szeretném irányítani a figyelmünket, ami végig velünk volt Ruth történetében. Tegyük fel a kérdést: honnan jön a reménység? Honnan jött a reménység ebbe a történetbe? A reménység végül Óbédban érkezik el, a Betlehemben született gyermekben. Kívülről érkezik, az idegen, moábita Ruthon keresztül. Óbéd, ha mondhatjuk így, félvér; vér szerint félig moábita, félig zsidó. Egy kívülről érkezett gyermek, aki Betlehemben születik, és akiben felépül és megerősödik Izrael háza.
Nem tehetjük, hogy ne halljuk Jézus történetét ebben. Kívülről érkezett gyermek, aki Betlehemben születik, és akiben megépül, megerősödik Isten népe. Kívülről jött, de nem más néptől, hanem az Atyától. Közénk jött, hiszen emberré lett, Betlehemben született meg. Benne felépült és felépül Isten népe, hiszen újra és újra úgy jelenti ki magát közöttünk, mint akiben reménységet találunk. Hogyan?
Először is, hangsúlyozom, a reménység kívülről érkezik. A radikális reménység egy reménytelen korban, a reménység, amely a végsőkig tágul, nem belőled fakad, és nem e világi keretei között születik. Ennek nem lehet forrása semmi, ami körülvesz, hiszen mindaz, ami körülvesz, tudjuk jól, egy nap semmivé lesz. Akár anyagiak; akár tisztelt, szeretett, talán bálványozott személyek; akár teljesítményünk vagy az, ahogy mások viszonyulnak hozzánk. Egy nap mind semmivé foszlik. Továbbá ennek a reménységnek forrása nem lehetsz te magad sem. Nem lehetsz, hiszen végül nem haladhatod meg önmagad. Te magad nem tudsz túlmutatni önmagadon, nem tudod életed egy nagyobb egységbe ágyazni. Nem tudod életre hívni mindazt a kiteljesedést, amit csak Isten munkája tud létrehozni. Ezért a reménységnek kívülről kell érkeznie, mintegy objektív valóságként, amely nem függ sem a teljesítményünktől, sem a hitünktől, sem a kapcsolatainktól. A reménység kívülről érkezik!
Másodszor, a reménységnek bensővé, sajáttá kell lennie. Ha odadobnak egy fuldoklónak (kívülről) egy mentőövet, akkor meg kell ragadnia, rá kell bíznia magát. A kívülről érkező reménységet lehet figyelmen kívül hagyni. Akkor lesz azonban élővé, erőforrássá, ha valamilyen módon egészen bensővé válik, ha annyira megerősödik, hogy általa tényleg képessé leszünk máshogy értékelni a nehézségeket, a hiányokat és a könnyeket. Akkor fogunk másképpen beszélni, hiszen az eseményeket másképpen látjuk már.
Harmadszor, a reménység személyes. Egy személyben áll előttünk, aki Jézus Krisztus. A reménység, az a reménység, amellyel ma szembesülünk, Jézus Krisztusban áll előttünk. Elválaszthatatlan a betlehemi fiútól, aki azért született, hogy legyen támaszunk, megújítónk, szabadítónk. Elválaszthatatlan attól, akit megfeszítettek értünk, helyettünk, és aki feltámadt a halálból. A reménység nélküle befogadhatatlan - de benne elérkezett.
Jó lenne most kicsit megmelegedni, de jó, hogy van reménység. De kérlek, értsd meg, nem erről van szó. Sokan vagytok, akik hétről-hétre halljátok ezeket a szavakat, és talán jólesik. De nem erről van szó. Hanem arról, hogy a reménység Jézus Krisztusban kívülről érkezik és a szívünk felé tart. Azon fordul meg, hogy kimondod-e: ezt a reménységet én nem ismerem. Lehet, hogy értem, de hogy nem munkál bennem, az biztos. Lehet, hogy sokszor hallottam, de hogy nem ennek az vigasztaló ereje visz napról napra, az is biztos. Lehet, hogy gyönyörködöm ebben a gondolatban, de tudom, hogy a kényelmem, a biztonságom, az azonnali megelégedéseim, a pillanatnyi vágyaim börtönébe vagyok zárva. - Ne csapd be magadat! Nézz szembe a valósággal…