Lovas András Dr.

Van egy vágyunk, van egy témánk, és van egy történetünk.
A vágy, amiről beszélek, nagyon erősen és nagyon mélyen ott él mindannyiunk szívében: vágyunk átélni a szeretetet, a befogadást, a jelzést arról, hogy értékesek vagyunk. Gyakran az istentiszteleten is ezt keressük: megismerni Istennek a szeretetét és ebben a szeretetben elmerülve harmóniába kerülni önmagunkkal. Nagyon mély, elementáris vágy ez minden ember életében.
Van egy témánk, ami felé jó esetben hajt minket ez a vágy; több hete foglalkozunk ezzel: önismeret és Isten-ismeret. A szeretet és elfogadás iránti nagy egyetemes emberi vágyakozás egyeseket Isten keresésére indít, vagy Isten jobb megismerésére késztet, mert tőle várják megkapni ezt a szeretetet. Mások azt remélik, egy mélyebb és igazabb önismeret révén fog a szeretet is helyére kerülni az életükben. Mi pedig úgy beszéltünk erről a témáról, hogy a kettő összetartozik: mert igazi énünket nem akkor találjuk meg, amikor keressük, hanem amikor Istent keressük – Istent pedig csak úgy kereshetjük igazán, hogy szembenézünk azzal, kik vagyunk valójában. Az Isten- és önismeret pedig nem másért van, mint hogy átformálódjunk és más emberré legyünk.
S harmadszor van egy történetünk: Péter története Jézussal- a Biblia nagy történetében egy kisebb történet. Összefügg ez a három dolog: Péter ebben a nagyon személyes történetben találkozik azzal a szeretettel, amelyre minden ember vágyik, és ezáltal a találkozás által formálódik át és lesz más emberré. Megismeri Istent és megismeri önmagát.
A történet, amely előttünk van János evangéliumában, azzal kezdődik, hogy Jézus elhívja Pétert és a többi tanítványt, hogy kövessék őt. Ebben az elhívásban – később látni fogjuk ennek a jelentőségét - Simon, Jóna fia, (ez volt Péter eredeti neve), egy új nevet kap: arámul Kéfás, görögül Péter, magyarul Kőszikla. Aztán láttuk múlt vasárnap a történet későbbi szakaszában, hogy Jézus az elárulása éjszakáján arról beszél a tanítványoknak, hogy neki meg kell halnia. Egészen pontosan azt mondja, el kell mennie, és Péterhez fordulva: „ahova én megyek, oda most nem követhetsz engem, de később majd követni fogsz.” Péter nem érti Jézus szavait, de fogadkozik: „Uram, követlek, bárhova mész, az életemet adom érted!” Jézus visszakérdez: „az életedet adod értem? Mire megszólal a kakas, addigra háromszor megtagadsz engem.” És láttuk azt is, hogy eljött az idő néhány órával később, amikor Péter valóban, nyilvánosan, három alkalommal is megtagadja Jézust. Ebben az árulásban pedig összetörik a szíve, az élete.
Múlt vasárnap arról beszéltünk, hogy ebben a vágyban, hogy megismerjük Isten szeretetét; ebben a témában, hogy mit jelent megismerni Istent és önmagunkat, és ezáltal más emberré lenni, elengedhetetlen mindaz, ami Péterrel az első részben történt. Most így mondom: elengedhetetlen, hogy összetörjön az életünk. Mert Péter történetében valamiképpen ott rejlik mindannyiunk életének a története. Szükséges az összetörés, mert csak ezen keresztül ismerjük meg, hogy valójában kik vagyunk, és ezen keresztül kezd el felragyogni, hogy valójában kicsoda Jézus, kicsoda Isten.
Ma a folytatásról beszélünk, a második lépésről. Mert ha Isten töri össze az életünket, akkor nem maradunk meg ezen a ponton összetörve. Nem az a jó hír, nem az a keresztény örömhír, hogy összetörünk, csalódunk önmagunkban, és utána megsemmisülve, valamiféle végletes és végső bűntudatban, önutálatban, nyomorúságban zajlik az életünk. Nem: az összetöretés után a helyreállítás ajándéka következik. Megismerjük Isten értünk lehajló, felemelő, méltóságot, tartást adó, helyreállító szeretetét és hatalmát.
Ma tehát közös történetünk második részéről, a helyreállítás ajándékáról fogunk beszélni. Először a helyreállítás módjáról, másodszor a helyreállítás kiterjedéséről, és harmadszor ennek az isteni szeretetben való helyreállításnak a következményeiről.
1. A helyreállítás módja
Itt vagyunk tehát ezen a reggelen a felolvasott történetben, amikor Jézus feltámadása után megjelenik a tanítványok között, elkölt velük egy reggelit a parton, majd elkezd beszélgetni Péterrel. Tudjuk , hogy szükséges ez a személyes megszólítás. Mint ahogy Péter is, Jézus is, a körülöttük lévő tanítványok is mindannyian tudták és érezték ennek a feszültségét: valaminek itt még történnie kell. Hiszen valami megoldatlan, feloldatlan, elvarratlan szál még húzódik ebben a történetben.
Jézus oldaláról minden teljes és befejezett. Őt, az Isten Fiát elfogták, elítélték, keresztre feszítették; a harmadik napon feltámadott, legyőzte a halált, több alkalommal megjelent a tanítványok között, mint az Élet Fejedelme. Persze, még előtte áll, hogy a mennybe megy, és onnan majd egyszer visszajön – de a történetnek ezen a pontján is tudjuk, hogy Jézus útja teljes, tökéletes, kerek egész, hiánytalan.
De Péter története, és vele együtt a te történeted, az én történetem, a körülötte állók története nem az: nem teljes, nem egész, nem befejezett, nem megoldott. Mert mi van Péterrel? Mi lesz a továbbiakban avval, aki megtagadta Jézust, aki nem tudott vele menni, mellette kitartani; aki árulóvá lett, és emiatt önmagában mélységesen csalódott és az élete összetört ezen a ponton? Még a hétköznapi történések is a teljes rendezetlenséget tükrözik ezen a reggelen. Péter azt mondja: elmegyek halászni – de még ez sem megy, nem fog semmit. Nincs öröm. Nincs reménység. Ez nem a feltámadt Jézus erejéből táplált, jelenlétének az örömében való életnek a reggele. Csak hatalmas űr van, rendezetlenség, az egész életre kiterjedő üres értelmetlenség, befejezetlenség. Péter egyáltalán nincs a helyén, vele még valaminek történnie kell. El kell varrni a szálakat. Le kell zárni ezt a bizonytalanságot. 
Itt állnak egymással szemben a történtek után, Jézus és Péter.  Érezzük a helyzet roppant feszültségét, amit hosszan nem lehet elhordozni. Valamilyen feloldásnak születnie kell. A megtagadás, az összetörés nem maradhat úgy, ahogy volt. Vagy azt mondja Jézus: „Péter, vége! Egyszer s mindenkorra." Vagy pedig valami másnak kell elhangoznia. - Mi történik hát? Hogyan jelenik meg ebben a feszültségben Isten szeretete, Jézus szeretete?
Három kérdés hangzik el: „Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” „Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?” Majd újra: „Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?” És ugye érezzük, hogy ezek nem ártatlan kérdések? Hadd mondjam így: ennél fájdalmasabban odaszegezni kérdéseket valakinek, mint ahogyan itt Jézus teszi, nem lehet. Minden egyes mondatával, minden egyes szavával egyre mélyebben lép be Péter keserű és terhelt múltjába. Emlékezteti, szembesíti. Mindjárt a megszólítással is: „Simon, Jóna fia” – az eredeti nevén szólítja. Mikor elhívta őt a követésére, új nevet adott neki. Új név, új identitás, új élet Jézussal: „Péter vagy, Kéfás, kőszikla.” Hol van ez már? Megtagadta! Lehet ő még kőszikla? Lehet ő még Péter? Most nem így szólítja. Visszamegy oda, ahol kezdődött a közös történetük: „Simon, Jóna fia!” Ha valami itt lesz még, az az elejéről indul. A régi névvel, a régi élettel, mert megtagadta Jézust. És Péter ezt tudja. Majd a fájdalmas megszólítás után egy fájdalmasan szembesítő kérdés: „jobban szeretsz-e engem, mint a többi tanítvány?” – Hiszen azt mondta azon az éjszakán, amikor Jézus előre jelezte az árulását: „ha mindenki elárul, én akkor sem!” Én különb vagyok a többinél. (Tetten éred-e önmagadat ezen a ponton? Jobban akarsz kijönni helyzetekből, mint mások, végül te leszel árulóvá. És hangzik a fájdalmas rákérdezés: jobban szeretsz-e hát? Mennyire fáj ez!) De Jézus még ezen a ponton sem áll meg. Harmadszor is megkérdezi ugyanazt: „Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?” Azt olvassuk: „Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle.” De tudjuk, miért történt ez így. Három tagadás – három kérdés. Milyen finoman, de milyen fájdalmasan emlékezteti Jézus Pétert!
Ez a történet a helyreállítás története. Ebben a fájdalmas beavatkozásban Jézus helyreállító szeretete munkálkodik – és lásd meg, hogy a te életedben és az én életemben ez ugyanígy történik. Amikor Jézus elkezd beszélni velünk, akik a múltunk, kudarcaink, elrontott dolgaink, vétkeink, összetöretésünk foglyaiként vagyunk jelen, ő minket is szembesít. Elkezd velünk a valóságról beszélni, kertelés nélkül, őszintén, fájdalmasan – ugyanakkor hihetetlen gyöngédséggel, tapintattal, szelídséggel. Ebben a fájdalmas operációban a szeretet operál. Jézus gyógyít.
Nagyon nagy kérdés, mi történik ezután. Mi Péter válasza? Mi a te válaszod, az én válaszom, amikor Jézus elkezd szembesíteni bennünket a helyreállítás útján a múlttal? Ez döntő kérdés: milyen válasz születik? Ahhoz, hogy ezek a szembesítő szavak valóban fel tudják nyitni Péter bűntől és önmegvetéssel terhelt szívét, Péternek be kell engednie ezeket a szavakat. Azt kell a szívében mondani minderre, hogy jogos, hogy igaz. Ezért mondja azt Péter: „Uram, te tudod, hogy szeretlek téged.” Uram, te tudod, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged. Értitek ebben az elfogadást, a megadást? Nem azt mondja, hogy „igen, Uram, még mindig állítom, hogy azért egy kicsit jobban szeretlek, mint mások, hiszen én legalább elmentem a főpap udvarába, ahol ez a megtagadás történt. A többiek nem jöttek el odáig, tehát ők nem kerültek olyan helyzetbe, hogy megtagadhattak volna olyan nyilvánosan, ahogy én megtagadtalak téged. Mérlegeld, kérlek, a körülményeket!” De nem mondja azt sem: „Uram, mit mondhatnék? Tényleg nem tudtalak eléggé szeretni téged. Elárultalak. Ne is beszélj velem! Felejts el engem! Tudod, hogy milyen alávaló vagyok.”  Érted, mennyi evangélium, mennyi örömhír van ebben, hogy „Uram, te mindent tudsz. És te tudod, hogy szeretlek téged.”? - Te akkor is a szívembe láttál, amikor előre megmondtad, hogy mi fog történni – és az történt. Most is a szívembe látsz, tudod, mi van a szívemben. Jobban tudod, igazabban tudod, valóságosabban ismersz, mint én magamat. Ezért: „Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged.” Ez már nem az ő ereje, nem Péter tüze, nem az a felszínes önismeret, hogy én mindenre képes vagyok érted. Ez már a valóság. Úgy ismeri magát, ahogy Jézus ismeri őt. Mert akit megismert Jézus, az megismeri magát.  A bűnbánó embernek mindig ez a vallomása: „Szeretlek, Uram, bocsáss meg!” – még ha ezt itt így nem is mondja ki Péter, de a viselkedése, a csendes válasza ezt jelenti. Szeretlek, és nincs több. Nincs magyarázgatás, nincs körülményekből való mentegetőzés, és nincs rettegés sem. Nem érzem magam beszorítva, nem azért adok igazat, mert félek a következményektől - az hamis bűnbánat. Az igaz bűnbánat mindig ebben a szeretetben születő válasz: „Uram, neked van igazad, ismersz, és én szeretlek téged.” Ez a helyreállítás módja, ahogy ez elindul, ahogy ez a szeretet beárad az ember életébe.
Azzal kezdtem: mindannyiunk szívében ott él a vágy a szeretet, az elfogadás iránt. Mit teszünk ennek az eléréséért? Harcolunk a kritikák ellen, távol tartjuk magunktól, védekezünk, akár kívülről, mások által megfogalmazottan akarna elérni bennünket, akár a saját szívünkből, lelkiismeretünkből fakad a felismerés: valamit elrontottunk. A kívülről és belülről megfogalmazott intéseket is próbáljuk távol tartani magunktól. Miért? Mert nekünk elfogadás kell. Szeretet kell. De nézd meg Péter történetét: az igazi elfogadás és szeretet nem a hárításból születik. Te hol harcolsz a kritikák ellen? Hol van az, ahol félsz szembenézni a valósággal? Kivel vagy mivel hasonlítgatod össze magadat, amikor arról van szó, hogy valami nincs rendben az életedben, de te azt mondod: mégis, ha erre vagy arra nézek, még mindig egy kicsit jobban jövök ki ebből? Hol működik a szívedben az önfelmentés és az önigazolás óriási ereje, hihetetlen hatalma?  Péter története arra hív bennünket, hogy akár a lelkiismeretünkön, akár egy másik ember visszajelzésén, intésén, akár egy megszólító, leleplező igén keresztül szembesít bennünket a Szentlélek valamivel – akkor ne hárítsunk, ne mentegetőzzünk, hanem fogadjuk el az intést! A szembesítés ugyanis a helyreállítás eszköze, amelynek segítségével Jézus akar életünk mélyére hatolni az ő szeretetével.
2. A helyreállítás kiterjedése
A három jézusi kérdés: „szeretsz-e engem,”; a háromszori péteri vallomás: „tudod, hogy szeretlek téged” után háromszor megerősített jézusi megbízás jön: „legeltesd az én bárányaimat”, „őrizd az én juhaimat”, „legeltesd az én bárányaimat!” Mi ennek a jelentősége a helyreállítás szempontjából? Több is van. Több, mint amiről ma beszélni lehet.
A legfontosabb talán, amit így tudok megfogalmazni: ez a totálisan kudarcot vallott ember nem marad másodrangú Jézus szemében. Nem azt mondja Jézus: „jó, rendben, Péter, megbocsátottam, most mehetsz.” Vagy: „rendben, megbocsátottam, de azért lássuk be: arra alkalmatlan vagy, hogy nekem szolgálj.” Mi valószínűleg ilyeneket mondanánk – legjobb esetben. Megbocsátunk, de még egyszer nem bízunk rá semmit, nem bízunk meg benne. Ez beszél persze arról is, mennyire valóságos a megbocsátásunk. Jézus azt mondja Péternek a háromszor megerősített elhívással: „bízom benned. Alkalmas vagy. Most, hogy összetörtél és helyreállítattál, most már alkalmassá lettél. Feladatod van.” Sőt: az én bárányaimat bízom rád. János evangéliumában olvassuk, Jézus azt mondja: „én vagyok a jó pásztor, aki életét adja a juhaiért.” Ez megtörtént. Jézus az életét adta a juhaiért. Most pedig azokat, akikért ő az életét adta, rábízza arra, aki őt megtagadta? Micsoda bizalom! Értitek, milyen tág ez a helyreállítás? Bármi terheli is a múltad, nem vagy leírva. Nem vagy másodrangú. Isten megbocsát. Bízik benned.
A következő dolog, amiről egy kicsit többet szeretnék beszélni, az az, hogy mikor Jézus helyreállítja Pétert a szolgálatra, ezt a tanítványok közösségében teszi. Minden a tanítványok közösségében történt. Péter a tanítványok közösségében fogadkozott és mondta azt, hogy „én bárhova elmegyek, az életemet adom érted.” Péter a tanítványok közösségében, velük együtt hallotta Jézustól, hogy „mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” És mindenki tudja, hogy Péter valóban megtagadta Jézust. János ott volt az udvarban, látta, mi történt.  Ez egy közösségi ügy, nem Péter magánügye. És most, ebben a találkozásban lehet, hogy egy kicsit félrevonja Jézus Pétert, de a többi tanítvány is jelen van – nem teljesen négyszemközt zajlik ez a beszélgetés. A szembesítés és a szolgálati helyre történő helyreállítás tehát a többiek előtt történik. Ez egyrészt azt jelenti, hogy Jézus a tanítványi közösségbe ágyazottan állítja helyre Pétert, másrészt az egész közösséget gyógyítja ez által. Mert az egész közösségnek a kudarca, hogy egy közülünk, ráadásul éppen a vezető, megtagadta Jézust.
Nagyon fontos egészen gyakorlati módon beszélnünk erről, mint gyülekezet, a közösségünkre nézve. Azért is fontos, mert egy totálisan individualista világban élünk, amikor sokat beszélünk ugyan a közösségről, a legtöbbünk fejében mégis gyakran az marad: „Isten és én”. Isten és én – mintha mindig minden csak erről szólna. Pedig az egyén kudarca, vagy az egyén döntése; engedelmessége vagy elesése mindig kihat az egész gyülekezet életére. Ez Isten népének a valósága. Ez a gyülekezetünk valósága. Lehetnek egyéni, emberileg érthető – ettől még persze nem helyes! - magyarázataink arra, miért hozunk adott esetben olyan döntéseket, amelyek nem Isten akarata szerint valók. De legyünk tudatában annak, hogy mivel a gyülekezet közösségének része vagyunk, a döntéseink hatással vannak másokra. Ha valaki elesik, vagy megbotránkoztató dolgokat tesz, a közösséget botránkoztatja meg. Ugyanígy: amikor az egyes ember megtér, helyreáll, elfogadja Isten kegyelmét, az az egész közösségnek az öröme és ereje lesz. Kérlek, soha ne gondold, hogy amit ezen a helyen megélsz, az csak rólad és Istenről szól! Nem azért hallgatjuk közösségben Isten igéjét, mert nekem hatékonyabb sok embernek egyszerre beszélni, mint mindenkinek külön-külön. Nem! Ha a gyülekezetnek elkötelezett, úrvacsorázó tagja vagy, mindig gondolj arra: a te döntésed (akár az a kérdés, hogy jársz-e vasárnap istentiszteletre vagy nem; hogy valamiben engedelmeskedsz-e Istennek vagy nem), az egészre hatással van. Amikor úrvacsorai közösségben körbeállunk, az pontosan erről szól: nem egyedül, hanem egy közösség részeként állok Isten előtt. Ezért van az úrvacsorának rendje, ezért vannak feltételei is – és ezek nem szubjektív feltételek. Ha csak egy mondatot akarsz elvinni ebből az igehirdetésből, akkor ezt vidd el: amikor kijössz úrvacsorázni egy körbe, mindig jusson eszedbe a másik ember is, mert Isten népe vagyunk, így együtt.
A harmadik dolog: mikor azt mondja Jézus Péternek: „legeltesd az én juhaimat!”, „őrizd az én bárányaimat!” – evvel Jézus a maga munkájába vonja be őt. Azt mondja neki és nekünk ebben a hívásban: annak a munkának, amit én végzek ebben a világban, amiért meghaltam és feltámadtam – annak leszel a részese. Legeltesd, őrizd, tedd! 
3. A helyreállítás következménye
Kivé lett Péter a helyreállításban? Tekintsük át újra a történetét! Átélte az összetöretést, az önmegvetést, az önmagában való mélységes csalódást, a teljes lelkiismeret-furdalást. Átélte a teljes kilátástalanságot: nincs megoldás, Jézus meghalt, nem lehet rendezni vele a történteket, nem lehet bocsánatot kérni. (Nem tudta, bár hallotta, de a szíve mélyén nem tudta, hogy fel fog támadni!) Jézus feltámad. Eltelik több nap még, mire sor kerül erre a harmadik megjelenésére és erre a beszélgetésre. Ekkor Péter átéli Jézus szeretetét, átéli ezt a helyreállító, szerető jézusi szót. Isten-ismeret és önismeret: Péter megismeri, hogy sokkal jobban szeretik, mint bármikor is érdemelné; és sokkal értékesebb – hiszen Jézus saját munkájába vonta be teljes, töretlen bizalommal -, mint bármikor is gondolta, remélte volna. És ő, aki önmagát ebben a pillanatban egészen bizonyosan abszolút nem tartaná alkalmasnak arra, hogy ebben a munkában benne legyen, őt bízza meg Jézus mindezzel. Micsoda Isten! És micsoda érték az emberben!
S mi a válasza? Nagyon röviden: mi Péter válasza? – „Követlek.” Ami nem ment korábban, az menni fog. Jézus azt mondja: „bizony, bizony mondom néked, amikor fiatal voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahova akartál. De ha megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel, és oda visz, ahova nem akarod.” Nekünk talán kevésbé egyértelmű ebből a mondatból, de János evangélista megjegyzése alapján Péter számára egyértelmű volt, mit jelent ez. „Ezt pedig azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal dicsőíti majd meg őt.” Ebben a történetben Jézus azt mondta Péternek: kövess engem, most már kész vagy. Péter ezt követően még kb. 30 évig evvel élt. Úgy követte és szolgálta Jézust, hogy tudta: „amint Jézus megmondta, amikor követni akartam őt, hogy akkor még nem követhettem, és igaza volt; amint megmondta, hogy el fogom árulni őt és én tényleg elárultam; úgy, amikor a helyreállításban megmondta, hogy avval fogom megdicsőíteni őt, hogy meghalok érte, ez is valóság lesz.” Ennek bizonyosságával követte ez az ember Jézust kb. három évtizeden át. Amikor János evangélista a négy közül időben utolsóként leírja az evangéliumát, addigra Péter mártírhalála már történelem. Valóban minden úgy történt.
Miért fontos a helyreállítás következménye? Mert avval kezdtem, hogy van egy vágyunk. A közös vágy, hogy szeretve legyünk. Hogy átéljük Isten szeretetét, és a helyére kerüljön az életünk Isten szeretetében. De ez a vágyunk csak ebben a történetben értelmezhető. Mi gyakran sokkal olcsóbban, sokkal felületesebben szeretnénk ezt: eljövünk, kicsit engedjük, hogy szeressen az Isten, hogy egy kicsit jó legyen a lelkünknek. De nézzétek meg: ez a mély Isten-ismeret és önismeret, ez a mély szeretet, ez az igazi isteni kegyelem és helyreállítás oda vezeti Pétert, és oda kell vezessen minket is, hogy azt mondjuk: követlek téged. A tiéd vagyok. Bevontál a munkádba bizalommal, én pedig szolgállak téged hálával. Az egész életem a tiéd. A történet ide vezet. Csak így működik.
Egy záró kérdés: most, Péter és Jézus történetét nézve, te hol találod meg magadat ebben a történetben? Mert neked is van egy történeted, ami valahol összetalálkozik evvel a jézusi történettel.  Ha abban vagy, hogy kudarcot vallottál, vétkeztél, a bűn terhe nyom, akkor ez a történet most arra hív, hogy lásd: hol és hogyan van gyógyulás. Ha úgy vagy itt, hogy elkezdte már Jézus a szívedben a szembesítést, akkor arra hív: ne tiltakozz, ne háríts tovább, ne igazold önmagad, hanem engedd, hogy Jézus meggyőzzön a bűnről! Ha már megtörtént ez és továbbhaladtál, ha már gyógyítja szeretetével az életedet, akkor azt kell most megértened: ő megbíz, felhatalmaz, rád bízza az ügyét, hogy őt szolgáld ebben a világban! S amikor előretekintünk az életünk végére, akkor tudjuk azt, bárhogyan is lesz, Jézussal akarjuk megfutni a pályát és követni akarjuk őt.

Vajon nem tudta volna Jézus megakadályozni azt, ami Péterrel történt? Sőt, nem éppen Jézusnak a jóslata tette Péter számára kikerülhetetlenné, hogy megtagadja Őt? Miért kellett ennek így történnie?
Sok kérdést vethet fel ez a történet, és ezek a kérdések fontosak. Azért fontosak, mert Péter fogadkozásának és megtagadásának a története egy olyan történet, amelyet nagyon sokan, akik gyerekkoruktól keresztény közösségben nőnek fel, nagyon jól ismernek, ezerszer hallottak, és éppen ezért nincsenek mélyebb kérdéseik már. „Így van - így van.” Megszoktuk. Másoknak azonban számos kérdést vethet fel. Hogy lehet, hogy Jézus egy tanítványa megtagadja Őt? Hogy lehet, hogy Jézus ezt előre megmondta? Nem Jézus a felelős ezért? Miért nem lehetett ezt elkerülni? Így kellett ennek lennie? - és számos más kérdés. Ne féljünk ezektől, mert sokat tanulhatunk belőle. (Ne tartsatok a nem keresztények, vagy akár közömbös emberek kérdéseitől; szükségünk van azokra, tanítanak, elgondolkodtatnak. Legyünk bátrak, ne rejtsük el a hitünket, ne féljünk a kérdésektől, akkor sem, ha nem tudunk választ adni rájuk.) Nem tudta volna Jézus ezt megakadályozni? Gondolkodtál már ezen, ha ezer éve ismered ezt a történetet? Miért kellett ennek így lennie? Miért mondja meg Jézus előre? Ha nem mondja meg Jézus előre, hogy mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem, akkor talán nem tagadja meg Péter Jézust…? 
Jelenleg egy sorozatban vagyunk János evangéliuma alapján, melynek címe „Kicsoda Jézus és ki vagyok én?” Ebben az istenismeretre és önismeretre, és e kettő elválaszthatatlan összetartozására figyelünk. Az "én vagyok" mondások után most Péter történetére fókuszálunk. Hiszen – nagyon érdekes – János evangéliumában nem sokat szerepel Péter. Itt-ott épphogy előjön:
Minden ön- és istenismeret végső célja az átformálódásunk: hogy más emberré, Isten által megformált emberekké legyünk. Nem azért van bármilyen ismeret, hogy jobban kontrolláljunk és több hatalmat nyerjünk, hanem azért hív Isten az Ő ismeretére, és az önmagunk ismeretére, hogy ezen keresztül átformálja az életünket. És Péter életében éppen ezt látjuk, hogy hogyan lesz az az ember, aki fogadkozik, hogy bármit odaad Jézusért, a tagadáson keresztül azzá az emberré, aki elindul, és aki egy napon valóban odaadja az életét majd Jézusért. Ezt a történetet, ezt az átformálódást az önismeret és az istenismeret összefüggésében két igehirdetésen keresztül tekintjük át. Mi vezeti ön- és istenismeretre, hogyan változott át?
Az első témánk, hogy ahhoz hogy valaki átformálódása megtörténjen, össze kell törnie. A második pedig, amelyről jövő héten beszélünk, hogy ahhoz hogy valaki mély átformálódása megtörténjen, át kell élnie a helyreállítás ajándékát. A két igehirdetés fő gondolata tehát:
1. az összetörés szükségessége;
2. a helyreállítás ajándéka.
Összetörés nélkül ugyanúgy nincs keresztény önismeret, mint ahogyan a kegyelem átélése nélkül nincs igaz istenismeret. És ha ez igaz, akkor összetörésünk nélkül soha nem ismerjük meg Istent - mint ahogy a helyreállítás, a kegyelem átélése nélkül soha nem ismerjük meg, hogy valójában kik vagyunk Isten szemében.
Miért szükséges tehát az összetörés?
I. Mert nem ismerjük magunkat
Az utolsó vacsora tehát az a helyzet, amelyben Jézus együtt van a tanítványaival, elhangzott már, hogy egyvalaki közülük elárulja Őt, Júdás már kiment, Jézus a megelőző szakaszban két dolgot mond:
Péter erre ezt mondja: Hová mégy? Jézus válasza: - Ahova én megyek, oda most nem követhetsz, de később majd követni fogsz. Itt Jézus a haláláról beszél.  - Péter nem nagyon érti, mi zajlik, ezért ezt mondja: Uram, miért ne követhetnélek most? Az életemet adom érted! (azaz bárhova is kész vagyok elmenni veled, és ezt földrajzi értelemben gondolja; én bátor vagyok, én veled megyek, én három éve téged követlek, te elhívtál engem, annyi mindent átéltem veled, otthagytam mindent érted, akárhová mész, én követlek téged, mitől félnék? Még az életemet is odaadom érted!) - A jánosi kétértelműség, irónia itt jön, mikor Jézus visszakérdez: - Az életedet adod énértem? És érezzük ennek a súlyát… Persze nekünk könnyű, mert mi tudjuk, hogy miről szól a történet. Mi tudjuk, hogy Jézus arra készül, hogy letegye az életét Péterért és mindenkiért. És Péter ebben a helyzetben, mivel ezt nem látja és nem érti, azt mondja: „de hát én odaadom az életemet is érted, Jézus!”
Ki adja az életét kiért? Péter Jézusért - vagy Jézus Péterért? Kinek az odaadása, az odaszánása az első és a fontosabb? Az enyém vagy az övé? A tiéd vagy az övé? Mi a fontosabb, amit mi teszünk őérte, vagy amit ő tesz miértünk?
Számosan vagyunk, akik azt gondoljuk, hogy a mi cselekvésünk sokkal fontosabb, mint bárki másé. Az én cselekvésem, az én odaszánásom, az én szorgalmam fontosabb, mint amit ő tesz.
Nézzétek meg: Péter szándékaiban semmi rossz nincs. Gondoljatok bele, hogy amikor Péter kijelenti, hogy az életét adja Jézusért, ő jót akar… Jót gondol: hűsége és odaadása a Mestere iránt, akit követ, az jó… Sőt, Péter még bátor is (először meg akarja védeni Jézust egy karddal, amikor elfogják. Az is a bátorság jele, hogy bemegy Annás főpap udvarába). Sőt, akár még Péter erősségéről is beszélhetünk ezen a ponton. Ő tényleg kész Jézusért tűzön-vízen át mindenre. Elvégre ő valóban mindent maga mögött hagyott, valóban áldozatot hozott azzal, amikor Jézus követőjévé lett. Három éve követi… miért ne követné tovább, bárhová? Elkötelezett és elszánt. Ebben a személyiségben ez erősség.
Ugyanakkor, ha mélyebben tekintünk Péterre, akkor teljesen elveszett. És éppen ott lesz elveszett, ahol erősnek gondolja magát.
- Hiszen kiderül néhány órával később, hogy nem ismeri magát - mire lesz képes, mi lesz, amikor eljön a sötétség ideje… Persze erre jogosan mondhatjátok azt, hogy ez mindenkivel megeshet, nem? Melyikünk az, aki alkalmanként nem jól méri fel a helyzetet, a képességeit, az erőit? Van is egy mondás, amiben sok bölcsesség van: "Aki nem próbálkozik, az nem is hibázik" - nem erről van szó? Nem sokkal jobb, hogy Péter azt mondja, hogy „én mindent megteszek érted, az életemet adom oda érted” – még ha ez most nem is sikerült neki, de legalább megpróbálta -, mintha azonnal gyáván visszavonulna: „ha nem követhetlek, hát nem követlek… "
- De figyeljünk, mert nem erről van szó. Hanem arról, hogy mi az az egy dolog, amit Péter nem hall meg: most nem követhetsz. Később követni fogsz. A most és a később a jelentős szavak. Ezt nem hallja meg Péter…
- Miért fontos ez? Mert nem csak arról van szó, hogy nem jól méri fel önmagát, azaz nem ismeri korlátait; hanem sokkal inkább arról, hogy ez a nagy buzgóság, ez a nagy odaszánás lehetetlenné teszi, hogy meghallja, megértse, és megismerje, hogy ki ez a Jézus. Annyira – és ez a baj - tele van önmagával („az életemet adom érted”) - hogy teljesen vak arra nézve, hogy neki van a legnagyobb szüksége arra, amire Jézus készül: az életét adja érte… Péter kész hősi halott lenni Jézus követésében - miközben Jézus érte, azaz egész világért készül letenni életét, mint engesztelő áldozatot a mindenség bűnéért! Nem a lelkesedés, odaszánás, hanem ez a vakság az, ami Péter igazi tragédiája. A vakság, hogy nem látja magát, mint aki Jézusra szorul, és nem látja úgy Jézust, mint aki érte cselekszik. Annyira tele van önmagával (önmaga erejével, önmaga lehetőségeivel, önmaga odaszánásával, önmaga hűségével), hogy semmit nem lát emiatt se önmagából, sem Jézusból. Ezért nem hallja, nem érti, és nem érdekli, hogy mi a különbség a most és a később között, ami minden odaszánását, lelkesedését, bátorságát később a helyére teszi. Mert erőssége, személyiségének erős oldala nem önmagában rossz, hanem azért veszélyes itt, ezen a ponton, mert eltakarja előtte mélyebb gyengeségét, Istenre szorultságát és Jézus valóságát, Isten csodáját Jézusban. Erőssége vakká teszi.
Miért szükséges az összetörés?
- Mert nem ismerjük magunkat. És ha hozzátesszük a kérdést: kinek szükséges igazán? Akkor a válasz: Péterrel együtt mindannyiunknak, akik erőseknek, tehetségeseknek, eredményeseknek véljük magunkat, és talán emberi mércével azok is vagyunk. És ez akkor is igaz, hogyha valakinek nincsen élő kapcsolata Jézussal, de alapvetően magabiztos, alapvetően jól mennek a dolgok, alapvetően erős, tehetséges, mindenben benne van, mindig segít a másiknak. Micsoda vakság! De persze ez megjelenik keresztyén köntösben is. Nekünk is szükséges, akik Krisztusban is erősnek, odaszántnak, Istenért sokat szorgalmaskodónak, őt nagyon szeretőnek tartjuk magunkat… és közben észre sem vesszük, mennyire vakok lettünk mindeközben. Össze kell törni. Azért, mert különben mi vagyunk a középpontban – és nem Ő.
Ha kérdés neked, hogy én valójában hol állok ebben, akkor ezeket a kérdéseket kell feltenned magadnak: Ismered-e a kegyelmet? Éltet-e a szíved mélyén Isten irántad való, mindenekfelett való szeretetet? Meg tudsz-e pihenni Őbenne, az Ő szerető, elfogadó valóságában? Éled-e, hogy mennyivel fontosabb az, amit ő cselekszik, mint az, ami te teszel érte? Nem fordítja-e vissza Jézus a bennünk megbúvó, Péteréhez hasonló hangos gondolatokat: Te szolgálsz annyit énértem? Te szeretsz annyira engem? Te hozol sok áldozatot értem? Ez megmér bennünket.
És ezért Péternek hallani kell az igazságot: Az életedet adod értem? "Bizony, bizony mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem."  Nem ismered se önmagadat, sem engem, vak vagy. Össze kell törnöd ahhoz, hogy átformálódj.
II. Mert önmagunk ismerete nem racionális folyamatban, hanem egzisztenciális tapasztalatban születik
Miért szükséges összetörni? Látjuk, hogy nem ismerjük meg valós gyengeségünket, korlátunkat, rászorultságunkat, mert vakok maradunk… De miért kell összetörni? Amit összetörésnek nevezünk, az nem más, mint fájdalmas szembesülés valós önmagunkkal, erősségünknek hitt büszkeségünkkel, áldozatos szolgálatnak vélt önzésünkkel és hiúságunkkal.
De nem tudta volna Jézus ettől a szégyentől, ettől a borzalmas megtagadástól, a teljes összeomlástól megóvni Pétert? Például ha ez utóbbi mondata helyett azt mondta volna neki – mint egy lelkigondozói beszélgetésben: Péter, Péter, értsd meg, hogy én adom az életem teérted, én szolgállak téged; lásd meg, mennyire többet gondolsz magadról, mint ami valójában vagy, és mennyire nem ismersz valójában engem. Gyere, beszélgessünk erről, elmagyarázom neked… Átment volna az üzenet? Megnyílt volna Péter szeme? - Nem! A legjobb szándékú tanítások, tanácsok, mondatok, prédikációk sem hozzák el az életünkbe azt, ami csak az összetörés mélységeiben születik meg. Ezért Jézus nem mentheti meg Pétert attól, amit akkor ismer fel, amikor megszólal a kakas, és ami egyszer és mindenkorra a szívébe íródik.
Ezért Péter pár órával később - figyeljünk János evangélista nyelvezetére - követi Jézust, amint kihallgatásra vezetik Annás főpap elé.
Leírásban két dologra szeretném felhívni a figyelmet: az egyidejűségre és a kontrasztra:
1. Egyidejűség
A szerkesztés így áll össze:
Azaz: "Az a teológiai szempont nyilvánvaló, hogy János Jézusnak a főpap(ok) előtti kihallgatását Péter háromszori tagadása történetébe kívánta behelyezni. … Lehet, hogy ezzel nemcsak Jézus hitvallását és Péter tagadását akarta szembehelyezni egymással, hanem egyidejű eseményként akarta feltüntetni a kettőt." (in: Bolyki, Igaz tanúvallomás, 460). Miközben tehát Péter megtagadja Jézust, Jézus nyíltan áll a főpap előtt, és megvallja küldetését - Péterét is. Ez egy óriási kontraszt. Miközben Péter halad Jézus megtagadása felé, Jézus úton van élete odaadása felé. Miközben Péter összetörik, önmaga hűtlensége és gyengesége felett, Jézus ezzel egyidőben erős, és vállalja azt, aki őt küldte ebbe a világba.
 
2. Kontraszt
Ugyanezt erősíti meg és mélyíti el, ahogy János elénk adja Péter tagadását. Ebben a sorozatban gyakran beszéltünk arról, hogy amikor Jézus azt mondja, "én vagyok", az Ószövetség nyelvén és világában ez Isten önkijelentése, hogy Istennek vallja meg magát. Ő az, aki úgy jelenti ki magát: én vagyok, csak én. Ő a vagyok. Jézus elfogásának pillanatában is ezekkel a szavakkal jelenti ki isteni dicsőségét… Nem sokkal később Péter, aki titokban követi Jézust, csak annyit mond kétszer is: "nem vagyok." "Nem ennek az embernek a tanítványai közül való vagy te is? De ő így felelt: Nem vagyok." …Majd újra: "Nem az ő tanítványai közül való vagy te is? Ő tagadta, és megint azt mondta: Nem vagyok."  És igen, éppen erre van szükségünk… ez az összetöretés. Amikor Jézus azt mondja érte, értünk, hogy” én vagyok” - akkor mi azzal szembesülünk, hogy nem telik többre, mint hogy "nem vagyok." Amikor Jézus vállal, akkor mi valójában csak magunkat mentjük. Amikor mi magunkkal vagyunk elfoglalva, csak a magunk útját járjuk, a magunk érdekét hajtjuk, akkor Jézus ott áll az őt vallatók előtt, és nem tagad le minket.
Nem vagyok… Nem vagyok…. Nem vagyok… "és akkor nyomban megszólalt a kakas." Ártatlan kakasszó minden hajnalban… de ott és akkor ez a kakasszó emlékeztet arra, amit magunkról gondoltunk: Uram, miért ne követhetnélek most? Az életemet adom érted! - És tudjuk, érezzük, mit jelent ez Péternek: Jézus tudta… Ő ismert… Ő jobban ismert engem, mint én magamat… Milyen súlyos ez a kakasszó, és utána bármelyik Péter életében! Abban a pillanatban ő ezt hallja: ó, én bolond; ó, én hiú, ó, én büszke, ó, én vak! Hát ennyire nincs erőm megvallani őt? Hát ennyire nem tudok kitartani a szavaim mellett? Hát most, amikor elvesztik, amikor örökre el kell búcsúzni tőle (mert ő ezt hiszi akkor), most tagadom meg? Lukács evangélista hozzáteszi: "és keserves sírásra fakadt…"
Az összetörésben az derül ki, ami valójában mindig is ott volt. Az összetörés lelki értelemben olyan, mint amikor fizikai értelemben valami összetörik, és kiborul belőle, ami belül van. Lehet, hogy kívülről gyönyörű, ragyogó az a tárgy, de belül romlott, rohadt… és az napvilágra jön. De ez a valóság. Ez az összetörés lelki értelemben.
Ez előtte is ott volt, csak eddig elrejtettük/letagadtuk, nagyon mély, bennünk élő mondatok vagy szlogenek mögé:  "Én nem vagyok olyan, mint akik megtagadják Őt…" … "Én alapvetően erős vagyok és bátor…", "A mi családunkban ez soha nem volt szokás…", "Én ilyet soha nem fogok tenni…". "Én ennél sokkal jobban hiszek…", "Az én erkölcseimbe, az én értékrendembe ez sohasem férne bele…"
Az összetörést mindig valamilyen fenyegetett, bezárt helyzet váltja ki, amikor minden összetörik, és kiderül, hogy valójában ki vagyok én. Ez lehet betegség/baleset; ez lehet valaminek, vagy valakinek az elvesztése; vagy akár a Szentlélek munkája által érkezhet különösebb külső behatás nélkül is egy mély, belső felismeréssel, szembesüléssel: nem az vagyok, akinek gondoltam, hittem magam, akinek szerettem volna látni és láttatni magam. Elbújtam a vélt vagy akár valós erősségeim mögé, és azt hittem, mindezekkel mindvégig kompenzálhatom a nyomorúságaim, a gyengeségeim, a jellemtelenségeim.
Az összetörés szükséges, mert önmagunk ismerete ebben a sötét és mély tapasztalatban születik meg. Minden összetörés lehetőség: hogy napvilágra jöjjön a gonosz - és elkezdjünk mélyen változni. Semmi tanács, nevelés, tanítás, prédikáció nem pótolja ezt...
III. Mert csak itt kezdjük megérteni, kicsoda Jézus és kicsoda Isten
Na jó, de ezt azért mégiscsak durva - mondhatnánk. Megtagadni Jézust - csak azért, hogy önismeretre jusson?! "Vajon nem tudta volna-e Jézus megakadályozni ezt? Sőt, nem éppen az ő jóslata tette Péter számára kikerülhetetlenné, hogy megtagadja?" Miért kell Péternek összetörni, miért szükséges az összetörés? Megmenthette volna?
De hát nem éppen ezt teszi…? Vajon hányszor és hányszor történik meg, hogy miközben mi összetörünk, önmagunk magunkról alkotott képe megsemmisül, ezzel hitünk is válságba kerül, közben már készül valami. Isten végzi a maga munkáját, értünk is, miközben mi életünk legnagyobb krízisében találjuk magunkat. Péter összetörik, de közben mindaz, ami Jézussal történik, neki fog új valóságot, új életet, új látást nyitni. Itt fog kinyílni, és egyedül itt nyílhat majd ki az, hogy kicsoda ez az Isten, kicsoda ez a Jézus, és ennek fényében kicsoda ő, Péter, aki végül valóban követni fogja Jézust - a halálba. Erről jövő héten beszélünk…
De addig is egy dologra térjünk vissza: vajon mit jelent Péternek az a mondat, amit Jézustól hall: "Bizony, bizony mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem."  ?  - Jézus mindent tudott, Jézus ismert engem. Neki volt igaza. Ő az, aki életét adja értem… És innentől persze nem sokat ismerünk meg Péter gondolatairól, érzéseiről abban a három napban, amíg Jézust (másnap) keresztre feszítik, szombaton csend, majd harmadnap feltámad, és találkozik vele. De egy valamit éreztet János: Péter tudja, hogy rendezni kell ezt a kudarcot Jézussal.
Nem látunk a szívébe, és ezért nem mondhatom, hogy ezekben a kételyekkel teli sötét napokban neki vigasztalást is jelentett az, hogy Jézus jobban ismerte őt, mint ő magát. Péter kétségbeesése teljes volt, mert nem számított arra, hogy még találkozni fog Jézussal, de mi tudhatjuk, hogy amikor végigmegyünk mélységeken, kríziseken és összetörésen, olyan dolgon megyünk végig, amit Ő előre tud, előre lát, hordoz, és készíti az újat: az átformálódást, a kegyelmet - és ez neked, nekünk a vigasztalás forrása. Mert nincs olyan összetörés, olyan kudarc, olyan csalódás, olyan mélység, amiről Ő ne tudna előre az életünkben. Amit ne tartana a kezében… Amiből ne tudná kimunkálni a megújult ön- és istenismeretet, egy megváltott, megváltozott, megújított életet. Nincs olyan mélység és sötétség, olyan összetörés, amely ideje alatt ő már nem munkálná a szabadulást és megváltást. Hiszen kétezer éve, amikor Péter megtagadta Jézust, Ő nemcsak Péterért, hanem mindannyiunkért volt úton. Az örömhír az, hogy Jézusnak nem ezek voltak az utolsó szavai Péterhez. Ez a mélység egy állomás az úton, amelyen más emberré leszünk. Úton az összetörés felé, hogy úton legyünk majd helyreállításunk felé. Ezért – akár benne vagyunk egy mélységben, egy nehézségben, akár abszolút sikeres minden az életünkben - engedjük, hogy Isten a szívünkbe vésse: összetörés nélkül nincs igaz önismeret, nincs igazi istenismeret, és nincs átformálódás Krisztus képére.
ÁMEN!
(Lovas András)
(Hangfelételről lejegyezte Várhegyi Alinka)

A mai húsvéti igehirdetés egy sorozat részeként ál előttünk: Kicsoda Jézus? Ki vagyok én? - Istenismeret és önismeret. Alaptételünk, hogy önmagunkat nem ismerhetjük igazán Isten ismerete nélkül - hiszen Isten az életünk legfőbb kontextusa; ő alkotott és ő hozta létre a világot, amelyben élünk. Nélküle nem tudhatjuk, kik vagyunk, mire vagyunk, kihez-mihez képest vagyunk olyanok, amilyenek. Ugyanakkor, mivel az istenismeret sohasem lehet ismeret Istenről, hanem mindig kapcsolat Istennel, önmagunk megismerése nélkül lehetetlen Istent személyesen megismerni, vele valóságosan találkozni. Ezért, ha vágyunk önmagunkat ismerni, Istent is meg kell ismernünk; ha vágyunk Istent megismerni, önmagunkkal is szembe kell néznünk. Vagy másképpen fogalmazva: ha félünk Istennel szembenézni, magunkat sem fogjuk megismerni; és ha félünk önmagunkat kíméletlen mélységben feltárni, soha nem fogjuk Isten a maga szeretetének, igazságának, kegyelmének mélységeiben ismerni. Ezek a szavak üresek maradnak számunkra.
Ezért vesszük hétről hétre Jézusnak azokat az ún. "én vagyok" mondásait, amelyekben önmagát jelenti ki. A felolvasott szakaszban ez így hangzik: "Én vagyok a feltámadás és az élet.”  Lássuk, hogyan jelenti ki ebben Jézus önmagát, és mit mond ez el rólunk. Két fő gondolatban közelítjük meg a kérdést: 1. Amit Jézus nem mond (de mi gondolunk) 2. Amit Jézus mond (de mi nem halljuk)
I. Amit Jézus nem mond (de mi gondolunk)
Amit Jézus nem mond - de mi - akár szavai alapján, akár azoktól függetlenül - gondolunk élet és halál, halál utáni lét kérdéseiben, sokat elmond rólunk. Mert a legtöbb ember, mind ma, az egész bolygón, mind minden korban, mindig is hitt, vagy spekulált a halál utáni létről. Nyilvánvalóan vannak olyan materialisták, akik arról vannak meggyőződve, hogy amikor kihuny az életünk, egyszer és mindenkorra megszűnünk. Ebben tiszteletreméltó az, hogy ez a hozzáállás nem kis bátorságot igényel. Ezek az emberek kíméletlen logikával végigveszik materialista, ateista meggyőződésüket, leszámolnak minden halál utáni léttel (hiszen ebbe a világnézetbe az nem illeszkedhet be), és ezt ki is mondják. De ezzel együtt azt kell mondani, hogy ők minden korban kisebbségben vannak; a legtöbb ember valamit gondol a halál utáni létről. Vajon miért? Miért rezonál ebben az értelemben majdnem mindenkiben, amikor Jézus azt mondja: Én vagyok a feltámadás és az élet? Miért számít, hogy van-e feltámadás, halál utáni élet? Vagy miért van az, hogy míg korunkban sokan azt mondanák, hogy Lázár feltámasztásának története csak mítosz, vagy Jézus feltámadása is csak hiedelem, közben mégis bírnak valamilyen elképzeléssel a halál utáni létről, és az fontos is számukra? - Azért, mert az ember menthetetlenül kötött az örökkévalósághoz. Nyitott a végtelenre, szívébe van írva, hogy az elmúlás, a halál rossz. Hiszen ha nem így lenne, miért foglalkoztatná a kérdés mindig, minden korban, minden kultúrában? Ez az első dolog, amit Jézus kijelentése nem csak érint, hanem előhív belőlünk. Dolgunk van az elmúlás, élet és halál kérdéseivel. Ez az önismerethaz tartozik.
A feltámadás kérdése releváns és aktuális, ugyanakkor közel sem egyértelmű és világos. Mert mi is van a halál után? Ha valaki ma felteszi ezt a kérdést, számos választ kaphat. Sokféle, akár egymásnak ellentmondó elképzelések, meggyőződések, hitek – és természetesen ezek nem versenghetnek egymással, hiszen ezekben a kérdésekben (is) mindenki úgy rakja össze a hitét, ahogyan az neki jó, ahogyan az neki működik. Ki mondhatná, hogy bármelyik „jó” vagy „rossz”, igaz vagy hamis? Van feltámadás, mondják talán, ami persze nem más, mint hogy a lélek örökkévaló, halhatatlan. Ez persze nem különbözik attól, hogy több életünk van, létezésünk folyamán többször születünk. Ami tulajdonképpen ugyanaz – mondanák – mint hogy halálunk után jelen vagyunk a szélben, esőben, vizekben, napsugárban. Elvégre feltámadunk, nem? Ugyanazt hiszem, csak másképpen fogalmazok – mondhatná valaki. Ebben a nagy zűrzavarban, amelyben mindannyian élünk, amely mindannyiunkra hatással van, vessünk egy pillantást arra, hogy mi nem a feltámadás. Mit nem mond Jézus – és mi mindent gondolunk mi, amikor szavait halljuk?
A feltámadás nem az, hogy az ember teste meghal ugyan, de a lelke örök, aki valamilyen formában ezért tovább ér. Ennek számos formája élt és él ma is. A keresztény színezetű változatban ugyan meghalunk, de lelkünk örökké él, és a mennybe megy (akármit értsen is itt az illető mennyen). A keleti misztikus felfogás, amely egyre nagyobb hatással van ránk, jól követhető a hamvak szétszórásának a mi kultúránkban viszonylag új népszerűségével. Akár temetőben, szóróparcellában, akár az elhunyt kérése szerint egy különleges helyen kell szétszórni a hamvakat, ezzel az a képzet erősödik, hogy oda térünk vissza, ahonnan jöttünk; hogy valamilyen módon része vagyunk levegőnek, víznek, földnek… Sőt, nemcsak részesei vagyunk, hanem még azzal is gyakran találkozunk, hogy mindezekben majd veletek leszek. Ti nem láttok, de a nap sugarában a folyó vízében veletek vagyok. Hadd erősítsem már ezen a ponton: ez a hit nem a feltámadásba vetett hit!
Érdemes a reinkarnációba, azaz a lélekvándorlásba vetett hitről is ejteni néhány szót, amely szerint a lélek a test halála után egy másik testben születik újra. A reinkarnáció gondolata egyre népszerűbb a nyugati világban (1979-ben a brit lakosság 28%-a, Alison Morgan: What Happens When We Die? Kingsway 1995. 109.; ma Európa szinten 24% átlagosan, 20-30% között a különböző országok között. A fiatalabb korosztályok között magasabb a reinkarnációban hívők aránya, és az egész lakosságban növekszik; EVS kutatás, http://www.spiritual-wholeness.org/faqs/reinceur/reineuro.htm ). Ahogyan 100 évvel ezelőtt kérdésünkre - Mi van a halál után? - hívők, nem hívők mennyről és pokolról szóltak volna, ma úgy válaszolnának nem kevesen, hogy egy újabb élet. Nyilvánvaló, hogy az európai társadalmak átlag 25%-a nem lett hinduvá, vagy buddhistává. Miért ilyen népszerű ez a gondolat? Mit mond el az emberről, aki az örökkévalóság kérdésével van összekötve? Bár nem az európai, hanem az amerikai helyzetről beszélve (ami ebben nem különbözik annyira az európaitól) Stephen Prothero, a Bostoni egyetem vallás professzora vizsgálódásai alapján arra a következtetésre jutott, hogy a lélekvándorlásban való hit a viszonylagos jóléthez kapcsolódik. A modern amerikaiak optimizmusuk és anyagi sikereik birtokában úgy látják a lélekvándorlás tanát, mint amely által meghosszabbíthatják az örökkévalóságot. "A reinkarnáció azt jelenti, hogy soha sem kell azt mondanod hogy halott vagy." (http://www.nytimes.com/2010/08/29/fashion/29PastLives.html?_r=0) Olyan, mint a nintendo. Lelőnek, de van még pár életem… tegyük még hozzá, hogy ami így "jó hírnek" tűnik sok felületes nyugati embernek, az semmiképpen nem az egy hindunak. Az újratestetöltés nem jó, hanem rossz hír; még nem szabadultam ki a lélekvándorlás körforgásából, ami a megszabadulás lényege náluk.
Jézus azt mondja: "Én vagyok a feltámadás és az élet.”  Mi meg gondolunk ez alatt sok mindent. Azért, mert a halál utáni valóság foglalkoztat, és azért, mert közben magunk akarjuk eldönteni, hogy mi tetszik, mi nem; mi elfogadható, mi nem. Igen, úgy viselkedünk, mint a szupermarketben: válogatunk ízlésünk és tetszésünk szerint. Mert élet a halálon túl - igen; de hogy valaki - Jézus - megmondja nekünk az igazságot annak minden következményével - azt nem.
II. Amit Jézus mond (de mi nem halljuk)
Mi a feltámadás? NT Wright az első század vallási elképzeléseit (mindenki hitt valamiféle túlvilági létben) és a bibliai kijelentés nyelvezetét vizsgálva a következőt írja: „A feltámadás az első században azt jelentette, hogy valaki, aki fizikai értelemben és teljesen halott, fizikai értelemben és teljesen újra él – azaz nem csak nem csak tovább él, vagy belép valamely ’tisztán spirituális’ világba, bármi legyen is az.” (Surprised by Hope, 66) Amikor tehát az Újszövetség feltámadásról beszél, erről – és nem kevesebbről! – tesz bizonyságot. Hogyan jön ez közel hozzánk a felolvasott történetben?
Először is hangsúlyozni kell, hogy ez a történet most úgy áll előttünk, amelyben Jézus valamit kijelent önmagáról, amely kijelentésnek Lázár feltámasztása csak a jele. Ezzel nem az esemény valóságos és csodálatos voltát gyengítem (elég erős volt, hiszen innentől dönti el a Nagytanács, hogy Jézust el kell veszíteni, hiszen sokan hiszek benne, és a vezetők attól tartanak, hogy ha ez így megy tovább, akkor „mindenki hisz majd benne” (Jn. 11.48), és elveszítik a hatalmunkat). Ugyanakkor Lázár egyszer újra meghalt, és hitünk szerint a mai napig halott, várva a test feltámadását. A kérdés tehát, amire figyelünk, Jézus személye, aki azt mondja: "Én vagyok a feltámadás és az élet. És aki hisz énbennem, ha meghal is él, és aki él és hisz énbennem, nem hal meg soha.” Két találkozásban bomlik ki előttünk a feltámadás titka, az elhunyt Lázár két testvérével, Mártával majd Máriával.
Amikor Jézus közeledik Betániához, ahhoz a helyhez, ahol Lázár és két nővére lakik, Márta Jézus elébe megy. Találkozásukkor hangjában szemrehányás fogalmazódik meg: "Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem”. Jézus röviden válaszol: "Feltámad a te testvéred." És figyeljük, hogy mit válaszol erre Márta: "Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon." Amit itt Márta megfogalmaz a korabeli zsidó ember hite. A korabeli zsidó hit részét alkotta, hogy az utolsó napon, az Isten által kijelölt időben fel fognak támadni a halottak. Ez az a hit, amelyet Márta ismétel. Egy teológiai igazságot, egy tant fogalmaz meg. “Igen Jézus, tudom, hogy feltámad az utolsó napon. Hiszen én is megtanultam úgy, ahogy Te is megtanultad zsidó létedre ezt, amit a zsidók tanítanak. Igen, szép és jó ez a hittétel… De Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem..." A fájdalomban, a szomorúságban mit ér nekem az igaz tan?! Hiszen nem releváns. Egy tantétel, egy doktrína nem vigasztal meg. És ez az a valóság, mellyel nekünk is szembe kell nézni. Van-e feltámadás? Miért és hogyan kérdés a kérdés – nekünk, neked és nekem? Igen, a keresztyének azt mondják, van feltámadás. Az egyház hitéhez tartozik ez a tantétel. De igazából mit jelent ez nekünk? Jelenthet ez bármit, valóságosat és személyeset, amikor az elmúlással találom magam szemben?!
Mert az elmúlással újra és újra szemben találjuk magunkat. Minden elválás, kapcsolatban történő szakadás, már erre utal. A nagy elválásra. Egy barátságban, vagy egy szerelemben, vagy egy házasságban történő szakadás már az elmúlást hordozza magában. Egy-egy életszakasz lezárulását sokszor így éljük meg. Egyfajta gyásszal. Jó volt a gyermekkorom, nehezebb később. Vagy esetleg annyira jó volt középiskolában lenni. Vagy annyira jó volt diáknak lenni és egyetemistának lenni. Valami már elmúlt, valami már nincsen. Komolyabb betegségeket szintén így élünk meg. A testünkben valami nem úgy működik, mint akkor, amikor még minden jó volt és szép volt. Amikor egészek, egészségesek voltunk. Ez is az elmúlás része, amelyet a lényünkben hordozunk, úgy, hogy közben itt élünk ebben a világban. Mit jelent ezzel szemben egy tan, egy hittétel? Vajon Jézus pusztán ennyit tud mondani Mártának? Vajon Ő, Isten Fia, aki eljön ebbe a világba, csak egy tantételt, egy doktrínát állít szembe azokkal, akik az elmúlás valóságát magukénak érzik? Csak erre képes?
Nem. Jézus válaszát - "Feltámad a te testvéred" - kétféleképpen lehet érteni. Márta úgy érti, hogy “persze Uram, feltámad majd az utolsó napon.” Ez a doktrína. Na de mit jelent ez most nekem? Mi tudjuk, hogy Jézus egészen máshogy érti: Feltámad a te testvéred még ma. Vajon miért nem érti Jézus kijelentését Márta? Miért nem úgy hallja, ahogy azt Jézus gondolja? Azért, mert csak annyit fogad el Jézusból, amennyit már korábban megismert belőle. Jézus szavait a saját ismeretén, és a saját tapasztalatain keresztül szűri meg. Azt tudja, hogy Jézus meggyógyított betegeket. De arra nem volt példa előtte, hogy a halálból valaki visszajött volna. Amikor az új érkezik, akkor annak annyi mindenen kell keresztül menni, hogy igazán a miénk legyen, hogy sokszor közben éppen az újsága, a valósága szűnik meg. "Feltámad még a te testvéred. Igen Uram, majd az utolsó napon.” Csak a lényegéről marad le annak, amit Jézus mond neki.
Éppen ezért most szeretném, hogy itt egy pillanatra magában mindenki megállna és elgondolkozna azon, hogy vajon kész-e lehetőséget adni az újnak? Így is fogalmazhatom, nem döntöttük-e el előre, akár tudatosan, akár csak véletlenül, hogy bennünket semmi új nem érhet? Hogy számunkra Jézus és az Ő valósága nem lehet, és nem hozhat semmi újat. Hiszen vannak ilyen emberek, akiket semmi módon nem lehet kimozdítani abból, amiben vannak, mert már előre elhatározzák, hogy azt úgysem fogják meghallani. Mondhat-e neked Jézus újat? Kimozdíthat-e minket fásult hitetlenségből, vagy adhat-e növekedést megállapodott hitünkben? Mondhat-e újat az elmúlás, a halál, a gyász valóságában?
Mert Jézus azt válaszolja Mártának: "Én vagyok a feltámadás és az élet. És aki hisz énbennem, ha meghal is él, és aki él és hisz énbennem, nem hal meg soha.” Márta, a feltámadás elsősorban nem tan. Nem doktrína. Nem hittétel, amelyet igaznak kell tartani. Nem információ elfogadás. A feltámadás egy személy. Én vagyok a feltámadás, én vagyok az élet. A feltámadás információ elfogadás helyett találkozás. A feltámadásnak és az életnek neve és arca, emberi valósága van: Jézus Krisztus, a testté lett Isten, akit megfeszítettek, aki feltámadt, és aki megszólít most.
“És aki hisz énbennem, ha meghal is él, és aki él és hisz énbennem, nem hal meg soha.” Azt mondja Jézus, hogy aki velem összeköti magát, hisz, annak számára az elmúlás egészen mássá lesz. Arra nem pusztulás vár, hanem örök élet, örök valóság. Annyira igaz ez az örökkévalóság vele a jövőben, hogy azt mondja, aki bennem hisz nem hal meg soha. Hiszen vele közösségben van. Hadd hangsúlyozzam, hogy az örök élet nem természetes, és nem automatikus a Biblia szerint. Nem hallhatatlanságról van szó, arról, hogy az ember lelke örök lenne. Nem ezt tanítja Jézus. Nagyon komolyan veszi a halálnak, a megsemmisülésnek és a pusztulásnak a valóságát. Jézus Lázár sírjánál könnyekre fakad, megrendül. Az ember Istentől távol az elmúlásnak, a pusztulásnak vettetett alá – ez rendíti meg Jézust. A halál nem jóbarát. A halál nem szép. A halál ellenség, amely elnyel. De a halál Krisztusban legyőzött ellenség!
Ha tehát a feltámadás tana elégtelen számodra, ha úgy érzed, nem tudsz hinni, nem ad választ, nem hozott sohasem vigasztalást, lásd: nem a feltámadás tanát kell hinned, hanem Jézus Krisztussal kell találkoznod. Ez a találkozás von be az új és örök, a halál felett győzedelmeskedő életbe. “Hiszed-e ezt?” – kérdi Jézus Mártát. Hiszel-e abban, aki a feltámadás és az élet, mert ha igen, akkor ő itt és most feltámadásoddá és életeddé válik. Márta így válaszolt: “Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten fia, akinek el kell jönnie a világba.” Boldog az az ember, aki Mártával együtt mondja ma: “Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten fia, akinek el kell jönnie a világba.”  
Ámen!
Lovas András

Jézus János evangéliumában több alkalommal is ún. "én vagyok" mondásban jelenti ki magát. Egy-egy képet használ ilyenkor arra, hogy valamit elmondjon önmagáról. Miért jelentős a kép, a metafora? Azért, mert az igazságot megérthetjük és megjegyezzük, de amikor azt egy képpel ragadjuk meg, "az nem csak azt segíti elő, hogy az elvont igazság konkrétabb legyen számunkra, de azt is, hogy jobban megragadja a szívünket." (Tim Keller, Prayer, Study Group Guide, 56) A kép által az igazság leszáll a fejünkből a szívünkbe.
Jézus azt mondja: "Én vagyok az ajtó." Hogyan jelenti ki ebben a képben nekünk magát? Mit mond el az emberről, és önmagáról? Hogyan mélyíti ez Isten- és önismeretünket, azaz hogyan lobbantja lángra szívünkben Isten szeretetét, és lesz részese annak, ahogy a Szentlélek formálja életünket, személyiségünket? Három gondolatban szeretném ezt összefoglalni: 1. A példázat megértése; 2. Jézus az ajtó a juhoknak; 3. Az ajtó, amelyen Jézus lép be
I. A példázat megértése
Jézus "én vagyok" kijelentése egy példázat, azaz képes beszéd magyarázatában hangzik el. Négy dolgot szükséges látnunk ahhoz, hogy Jézus önkijelentésének a mélyére hatoljunk:
A szakasz szerkezete. Az 1-6 versekben egy példázatot, képes beszédet olvasunk juhokról, pásztorról, tolvajról és rablóról. A ma olvasott 7-10 versek ennek a példázatnak a Jézus által adott kifejtését adják elénk, ebben kétszer is olvassuk Jézus önkijelentését az ajtóval kapcsolatosan, ráadásul a kettő között különbség van. A következő versekben (11-18) majd Jézus tovább magyarázza a képet, és aki azt mondta, én vagyok az ajtó, később így szól: én vagyok a jó pásztor. El kell fogadnunk azt, hogy Jézus ezt a példázatot többszörös jelentéssel is kibontja, és ezek a jelentések nem mindig kapcsolhatóak egymáshoz logikusan (most az ajtó ő, vagy a pásztor?). Ha tehát ún. képzavart érzékelünk, ne akadjunk fenn rajta.
A kortörténeti megértés. A mindennapi pásztori élet képei, tapasztalata (amely a hallgatók száméra közeli, ismerős) állnak Jézus példázatában. Ehhez a következőket jó tudni. Először is, az akol egy fedetlen, körülkerített rész, amelynek egy bejárata, ajtaja van. Világos, hogy az ajtóőr (v.3 - ha nem a pásztor van éjjel a juhokkal, hanem az őr/béres, lsd, majd v. 12) és a pásztor azon járnak; mindenki, aki más úton megy, tolvaj és rabló. Éjjel jönnek, hogy ártsanak. Másodszor, gyakran éjszaka egy akolban több nyáj is volt. Reggel a pásztor hangjára (egyértelmű jel) válik külön és indul el egy-egy nyáj. A juhokat az választja el egymástól, hogy hallják és követik a pásztor hangját. A harmadik megjegyzés, hogy a pásztor abban a világban valóban a nyáj előtt jár. Nálunk általában hátulról, kutyával terelik a nyájat, de ez másképpen van a Közel-keleten. A pásztor elől megy, és a juhok a hangja alapján követik.
A teológiai megértés. Az ószövetség beszél úgy Istenről, mint pásztorról, aki nyája előtt megy, és a juhait kivezeti. ”Utad a tengeren át vezetett, ösvényeid a nagy vizeken, lépteid nyoma nem látszott. Mint nyájat, úgy vezetted népedet Mózes és Áron által” (Zsolt. 77.21). - Isten mint nyája élén járó pásztor vezette ki népét Egyiptomból. Ezt a példázat hallgatói tudják - még ha azonnal nem is kapcsolják össze Jézus szavaival. Továbbá, nemcsak Isten a pásztor Izraelben, hanem a nép vezetőit is pásztoroknak nevezik. Hallgassuk Ezékiel próféta szavait:
" Így szól az én Uram, az ÚR: Jaj Izráel pásztorainak, akik magukat legeltették! Hát nem a nyájat kell legeltetniük a pásztoroknak? A tejet megittátok, a gyapjúval ruházkodtatok, a kövéret levágtátok, de a nyájat nem legeltettétek! A gyengét nem erősítettétek, a beteget nem gyógyítottátok, a sérültet nem kötöztétek be, az eltévedtet nem tereltétek vissza, és az elveszettet nem kerestétek meg, hanem erőszakosan és kegyetlenül uralkodtatok rajtuk. Szétszóródtak, mint akiknek nincs pásztoruk, mindenféle mezei vad eledelévé lettek, úgy szétszóródtak. Tévelygett nyájam minden hegyen és minden magas halmon; szétszóródott nyájam az egész föld színén, és nincs aki utána járjon, nincs aki megkeresse." (Ez. 34.1-6). Ezért Isten ellenük fordul, és számon kéri rajtuk a rájuk bízottakat. De ezt is mondja: "Egyetlen pásztort rendelek föléjük, hogy legeltesse őket: szolgámat, Dávidot. Ő fogja legeltetni őket, ő lesz a pásztoruk. Én, az ÚR, Istenük leszek, szolgám, Dávid pedig fejedelmük lesz. Én, az ÚR, megmondtam!"  Amikor tehát Jézus elmondja az ártatlannak tűnő példázatot juhokról, pásztorról, tolvajról, Izrael életének politikai és vallási vezetőiről szól, egészen azon gondolatok mentén, ami az Ószövetségben elhangzott.
A kontextus megértése. Végül azt kell látnunk, hogy mikor, milyen körülmények között mondja ezt el Jézus. A 9. fejezetben arról olvasunk, hogy meggyógyít egy születése óta vak embert. Ez azonban a farizeusokat és vallási vezetőket (a pásztorokat!) provokálja, hiszen egy újabb érv, amely Jézus mellett szól. A gyógyult vak és a vezetők konfliktusa odavezet, hogy ezt az embert - mivel nem tagadja meg Jézust, aki ezt tette vele - kiközösítik a zsinagógából. Később Jézus újra találkozik vele, és akkor jelenti ki magát a meggyógyult embernek, mint aki az Istentől jött Messiás, az egyetlen pásztor, akiről Ezékiel szólt. Az az ember pedig hitt benne, és imádta őt - azaz részesévé lett Jézus közösségének. Ezután mondja el Jézus a példázatot, amely nyilvánvalóan szól az Isten népéről; a korabeli vallásos vezetőkről, akik tolvajok és rablók, hiszen hűtlen pásztorok; és az egy igazi pásztorról.
II. Jézus az ajtó a juhoknak
"Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál." Hova vezet Jézus, mint ajtó? A válasz: "megtartatik." Így is fordíthatnánk: üdvösséget nyer, üdvözül. És ha azt kérdezzük, mi az üdvösség, akkor - a juhok és pásztor képénél maradva - azt a választ kapjuk, hogy "legelőre talál". Kérlek, ne próbáld szó szerint értelmezni (nem vagyok kecske, hogy füvet egyek; nem kívánok vidékre költözni, és állattartásba fogni….). A jó legelő, ahol ki- bejárnak a juhok, azaz élnek, forgolódnak, jönnek és mennek, a bőséges élet képe. Aki Jézus kapuján a vele való életközösségbe betér, az élete minden fordulatában - bármerre jár-kel - lelki táplálékra talál. Később így mondja Jézus:"azért jöttem, hogy életük legyen, sőt, bőségben éljenek." Nem más ez, mint az isteni élet jelenléte Jézuson keresztül, amely jelenlét kiteljesedik, növekszik. Az Istennel való örök élet rendje, bősége, amely betölti a jelen életünket. Jézus nem nyomorúságos, frusztrált, élőhalott létre vezet, hanem gazdag, örömteli életre, amely Isten személyes jókedve és áldása alatt zajlik, közösségben az ő népével. Ez a megtartatás - szemben az elveszéssel, elveszettséggel, amelyben az élet széthullik; bűnnel és istentelenséggel szemben bocsánat és Isten szeretete; ürességgel és az élet értelmetlenségével szemben annak bizonyossága, hogy aki szeretetből alkotott az életünknek értelmet, célt adott; magánnyal, elszigetelődéssel, önzéssel vagy éppen mások lenézésével szemben új és megbékélt közösség része vagyok; a halál elkerülhetetlen és rémisztő valóságával szemben az örök élet bizonyossága. "Én vagyok az ajtó…" - mondja Jézus. Ajtó egyik világból a másikba, egyik valóságból a másikba. Jöjjetek, bontsuk ki ennek a képnek a jelentését, gyakorlati oldalát, három mozzanatban. Ha Jézus az ajtó az üdvösségre, az Istennel való életre és közösségre, ez hogyan vizsgál meg bennünket, mit mond el rólunk.
Egy ajtó legalább három funkcióval bír két tér, két valóság között: feltár ill. megnyit előttünk valamit; összeköt, azaz kapcsolatot teremt; ugyanakkor el is választ.
Jézus, mint ajtó, feltárja az Istennel való életet, az üdvösséget. Egy ajtó, amely egyszer csak megnyílik előttünk, feltár, megnyit előttünk egy olyan lehetőséget, egy olyan (új) világot, amelyről addig nem tudtunk. Az ajtó, amely először csak felsejlik, majd egyértelműen megmutatkozik, megnyit valamit, ami túl van az ismerten, az otthonoson, a meglévőn. Sokféle módon próbálhatjuk megérteni, megragadni az Istennel való életet, a hitet, a kereszténységet, amikor keresünk. Érezzük, hogy amiben élünk, az nem elég; vannak kérdéseink, szükségeink - talán éppen vétkek terhe; vannak reménységeink, vágyaink, de mindez bennünk van. Belül vannak szükségek, és keressük rá a választ - és egyszer csak megértjük: van egy ajtó. Nem zárt falak vesznek körbe, nincs belénk zárva mindaz, amire vágyik a lelkünk, ahová ki szeretnénk lépni - mert Jézus az ajtó. Ő a lehetőség a teljes életre, őbenne ragyog fel a fény; ő az, aki egyszer csak úgy jelenik meg előttünk, amint mindannyiunkba belénk égett egy kép: sötétben állunk, előttünk egy ajtó, amelyen túl élet, világosság, ragyogás van. Az ajtó új lehetőséget nyit meg. Jézus ajtó a juhoknak: a megtartatás, az üdvösség lehetősége.
Jézus, mint ajtó, összeköti az üdvösség világát és az elveszettség világát. Az ajtó nem pusztán feltár, az ajtó összeköt, átjárást biztosít a meglévő és az előttünk lévő között, lehetőséget kínál a belépésre. Gondolj egy olyan ajtónyílásra, amely üvegezett, de nem nyitható. Felcsillantja a túloldalon lévő élet lehetőségét, de nem nyújt biztos belépést, nem köt össze. Rátapadhatsz az üvegre, hogy vágyakozva nézd, mi van a túloldalon… Lesheted, hogy van teljes élet, bőséges élet, megtartatás….Csak éppen neked nincs bejárat. Jézus, az ajtó, összeköti a két világot, utat készít az elveszettségből a megtartásba. Valaki ezt a gyülekezetből így fogalmazta meg: A gyógyító (jelenlét) hétvége jelentősége számomra … az, hogy eljutottam idáig. Hogy Isten elvezetett engem idáig, hogy az alfa hétvégétől kezdve bontotta ki bennem a problémáim, amikre ezen a hétvégén egészen más szemmel tudtam ránézni. Sok rossz berögződésem megértettem, sok gátnak az eredetét. És Krisztuson keresztül lehetőséget kaptam rá, hogy ezektől megszabaduljak, és ez csodálatos. Ezen a hétvégén találkoztam igazán Jézussal. Ebben benne van a "kivezetés" gondolata; ahogy Isten elvégezte azt, hogy ez a testvérünk felismerje, Jézus az ajtó. Valamint be is lépjen rajta: Krisztuson keresztül lehetőséget kaptam rá, hogy ezektől megszabaduljak, és ez csodálatos.
Gondolj magadra, vajon ha elértél az ajtóhoz, be is léptél-e rajta. Mert gyakran az történik, hogy örülünk, hogy van ajtó; fogjuk a kilincset, álldogálunk és beszélgetünk. Nem lépünk be - csak markolásszuk a kilincset (milyen jó, hogy tudom, ott van az élet, mintha kezemben lenne a belépés lehetősége, és majd egy napon be is lépek….). Jézus, az ajtó összeköti az elveszettség és megtartatás világát. Ezért, először is, örüljünk: hogy Jézus nemcsak mutat valamit, ami nem lehet a miénk. Másrészt, ismerjük fel, ha csak álldogálunk, önmagunkat is becsapva. Ez elvezet a következő mozzanathoz:
Jézus, mint ajtó, elválasztja az üdvösség világát és az elveszettség világát. Hadd utaljak vissza a vakon született ember meggyógyítására. Kiközösítik a zsinagógából (a vallási-társadalmi közösségből, olyanná lesz, mint egy leprás…), és ezzel jut oda, hogy belépjen Jézus juhai közé, Jézus aklába. Jézus - és itt egy pillanatra túllépünk az ajtó képén, de nem a példázat többszintű jelentésén - kivezeti őt a régiből, hogy önmagán keresztül bevezesse az újba, az életre. És világos, hogy innentől nincs visszaút. Jézus, mint ajtó, elválaszt. Összeköti az elveszettséget a megtartatással, mert átléphetsz, de el is választja, hiszen ez a két világ nem ugyanaz a világ, és csak úgy lehet az ajtón belépni, hogy a régiből kilépek. Ami kiközösítés a vaknak - az lesz befogadás a számára. Sokan azért álldogálnak az ajtóban, mert a kilépés árát nem készek megfizetni a belépés, az áthaladás érdekében.
Jézus tehát így jelenti ki magát: "Én vagyok az ajtó, ha valaki rajtam át megy be, megtartatik…" A következő kérdéseket veti ez fel számunkra: Hova tartozom elsősorban? Kihez vagy mihez nem tartozom? Hogyan tekintek magamra? Hol találom magam igazán otthon? Mihez kötődöm a legmélyebben?
 III. Az ajtó, amelyen Jézus lép be
Virágvasárnap van, annak ünnepe, hogy Jézus bevonult Jeruzsálembe. Mint Isten küldötte érkezik az Olajfák hegyének lejtőjén a völgy túloldalán fekvő Jeruzsálem városába, azon belül pedig a Templom-hegyre, és magába a templomba. Kapukon lép át, mind szószerinti, mind szimbolikus értelemben. Amint elérkezik a városhoz, dicsőítik Istent, hiszen a tömeg minden nemzeti-soviniszta reménységének beteljesedését látja benne, a királyban. Jézus azonban könnyezik, sír a város felett, amely nem ismeri fel benne a lehetőséget, az időt, az ajtót az üdvösségre, amelyet Isten nyitott nekik Fiában, Jézusban. Ez azonban nem fordítja őt el; belép Jeruzsálem falainak kapuján. Megérkezik a városba, amely még ünnepli - és amelyet Jézus sirat, mert tudja, hogy keménységük pusztulást fog hozni nekik (40 évvel később Jézus próféciája beteljesedik, a templomot a rómaiak lerombolják).
Jézus tovább halad, és belép egy másik ajtón, egy másik kapun is: "bement a templomba."  Kiűzte azokat, akik tolvajok és rablók: "Meg van írva: És az én házam imádság háza legyen, ti pedig rablók barlangjává tettétek." (Lk. 19.46) És ezzel belépett egy újabb ajtón, ahonnan már nem volt visszaút.
Megkezdődtek azok a napok, amelyeket úgy nevezünk, hogy a szenvedés hete, a nagyhét. Megérkezett a legnagyobb ajtó, a legfélelmetesebb kapu küszöbére. Amely nem életet ad, hanem elnyeli az életet. Ezekkel a tetteivel megfogta már a kilincset.
Pár nap volt már csak hátra… majd eljött a nap. És belépett a kapun - engedelmeskedve az Atyának - a halál kapuján. Nem csak nézte, nem csak gondolkodott rajta, hanem átadta magát ellenségeinek.
Tudjuk, hogy miért. Azért, hogy ma elénk állhasson, mint aki feltámadt a halálból, és azt mondhassa nekünk: "Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál." Így nyitott nekünk kaput, így lett nekünk ajtóvá. Imádjuk őt ezért, és - alázattal teli örömmel - menjünk be rajta keresztül az életbe. Mert oda csak rajta keresztül visz az út.
 Lovas András

Ez kemény beszéd. Jézus háromszor mondja az előtte állóknak, hogy „bűnötökben haltok meg”. Nem túl megnyerő… Fontos, hogy lássuk, hogy ezek a súlyos szavak nem „derült égből villámcsapásként” hullanak Jézus hallgatóira. Egy előrehaladott folyamat része a ma olvasott szakasz, amely folyamatban Jézus egyre világosabban jelenti ki önmagát, és amelynek végső pontján, a teljes ellenkezés jeleként a hallgatók köveket ragadnak, hogy megkövezzék őt (v.59). A folyamat kezdete pedig nem más volt, mint hogy Jézus meggyógyított egy bénát szombaton, a nyugalom napján, és ez felbőszítette kora vallásos vezetőit (5.1-18; 7.21-24). Ahhoz, hogy ne az esetleges Jézussal, Istennel szembeni előítéleteinket halljuk ezekben a szavakban, látnunk kell, értenünk kell, hogy egy kemény beszélgetés közepén hangzik el mindez.
Ahogy egyre feszültebb a helyzet, és Jézus kimondja, „én vagyok”, nem kapcsol hozzá semmilyen képet, metaforát. Ebben a sorozatban Jézus „én vagyok” mondásait tekintjük át (Kicsoda Jézus? Ki vagyok én?), mint „én vagyok a világ világossága”, „én vagyok az ajtó”, „én vagyok az élet kenyere”, stb. A kép, a metafora mindig mélyebb szemlélésre, mélyebb keresésre hív, hiszen nem direkt módon beszél. Itt azonban nincs kép, csak ennyi: „én vagyok”. Sőt: „ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben.” Mindannyian tudjuk, hogy van, amikor keményen, nyíltan, egyenesen, konfrontatívan kell beszélni. Amikor nincs idő kivárni, finomkodni, rávezetni, és ez nem az ítélkezés, hanem éppen a törődés, a szeretet megnyilvánulása. Ilyenkor meg kell rázni a másik embert: ébredj már fel, nem látod, mi történik veled, hová tartasz?! Ma így áll előttünk Jézus. Kemény szavak – de engedjük közel magunkhoz. Ez a szakasz elénk adja az istenismeret-önismeret együttes elmélyülésének kikerülhetetlen folyamatát. Ennek a következő állomásai, időszakaszai vannak: 1. A zavar és küzdelem szakasza; 2. A megadás ideje; 3. Az élet megnyerése. Lássuk ezeket!
I. A zavar és küzdelem szakasza
Az elmélyülő önismeret és istenismeret az ember életében nem hasonlítható egy folyamatos, lineáris vonalhoz, amelyen szépen lépkedünk előre. Az isteni és emberi kapcsolata, a kettő összefüggésének felismerése nem megy feszültség, dráma, összeütközés nélkül. Ez az összeütközés azonban nem egyből nyílt. Először csak elkezdenek a korábban ismertek megrendülni, megremegni, és egyfajta zavar támad. A világ, tudjuk, már nem olyan, mint hittük; de még nem tudjuk, hogy milyen. Valami érződik, valami forr a mélyben, valami feszül, valami változik, de ez a zavar nem kellemes. Az isteni valóság közelít, de az emberi berögzött valóság tiltakozik.
Mindezt János evangéliumában abban látjuk, amit „jánosi kétértelműségnek”, „jánosi iróniának” neveznek a bibliamagyarázók. Visszatérő helyzet, hogy amint Jézus – aki Istentől jött – beszél, kijelenti magát, a hallgatói nem értik, félreértik a több szinten is értelmezhető szavakat. Az isteni valóság eljövetele nem magától értetődő, és nem következmények nélkül való. Figyeljük meg ezt ebben a szakaszban!
„Én elmegyek, és keresni fogtok engem, de a bűnötökben haltok meg: ahova én jövök, ti nem jöhettek.” – Persze az olvasó tudja (hiszen ismeri a történet végét), amit a Jézus előtt ott állók nem, hogy Jézus haláláról és feltámadásáról beszél. A hallgatók válasza: „Talán megöli magát, hogy azt mondja: Ahova én megyek, oda ti nem jöhettek?” Nem értik, miről beszél Jézus, és ez zavart okoz. Talán öngyilkos lesz? És miért keresnék őt, hiszen örülnek majd, ha végre megszabadulnak tőle. De Jézus igazat mond, hiszen mindaz, amit keresni fognak majd (és ez itt valószínű a messiási váradalomra vonatkozik), az Jézusban volt jelen számukra is. Majd később Jézus arról szól, hogy „ti lentről származtok, én pedig fentről származom; ti e világból származtok, én pedig nem e világból származom.” De mindez félreértést szül, zavart kelt, nem megy át. Mert aki lentről, azaz e világból való (mint ők mindannyian, és mi mindannyian) nem képes egyszerűen, könnyen, „lineárisan” bevenni azt, hogy az a valaki, Jézus, egészen más, abszolút különálló, amit azzal mond el, hogy „fentről van”, „nem e világból van.” Nos, lehet, hogy ez így nem érződik, nem rendít meg, de próbáljuk magunkat beleélni a helyzetbe. Ott áll előttünk egy hús-vér ember, és ezeket a kijelentéseket teszi. És miközben minden tiltakozik benned (gondolj csak arra, milyen felkavaró, amikor egy furcsa emberrel találkázol, aki általad nem értett dolgokat magyaráz…), hogy Isten nem szokott emberként sétálni közöttünk, ez az illető egyre határozottabban folytatja. Zavar.
Szeretnék egy alapvető tételt nyíltan is kimondani: az isteni valósággal nem lehet találkozni zavar, értetlenség, küzdelem nélkül. Mert ő fentről van, mi lentről; ő nem e világból való (azaz túlmutat mindazon, amin mi láthatunk túl), mi pedig ebből a világból származunk. Amikor ennek valósága megérint, nyilvánvalóan nem úgy, hogy Jézus áll előttünk, de az ő szavában, egy róla beszélő emberben, egy istentiszteleten, egy titokzatos vagy éppen egy fájdalmas eseményben, egy születésben vagy egy halálesetben, egy megmagyarázhatatlan egybeesésben, egy váratlan megmenekülésben… akkor zavar támad. Mert a dolgok nem úgy vannak, ahogy eddig gondoltam. Mert a tapasztalatom, az észlelésem, valami egészen mára mutat, mint amit eddig igaznak tartottam. Megrendülés… zavar… félreértés… keresés. (Kognitív disszonancia) Ijesztő, mert – érezzük – ha ez tovább megy, minden megrendül, minden változik, én is változom, a világról, Istenről, létről, nem-létről való meggyőződésem változik. Remegnek a falak, inognak az erősségek. Lehet, hogy az egészen más valósága, a felülről, nem ebből a világból való valósága érkezik hozzád? És ez akkor is így van, ha nem először találkozunk az evangéliummal, hanem már volt ilyen találkozásunk. Amikor azt hisszük, készen vagyunk. De kiderül, hogy nem. Isten újat cselekszik, és újból felkavarja az állóvizet. Mélyebb ismeret, mély változás kapujában állsz. Ő kijelenti magát, újra. A zavar és küzdelem időszaka.
II. A megadás ideje
A felülről való nem jelentheti ki magát úgy, azaz nem érkezhet el az életünkbe, lényünkbe, tapasztalatunkba úgy, hogy ne nevezze néven radikálisan, valóságosan, nyíltan azt, ami ahhoz tartozik, hogy mi (hozzá képest) lentről, ebből a világból valók vagyunk: „Ezért mondtam nektek, hogy meghaltok bűneitekben: mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben.” Ez kemény, ez felháborító, ez sokkoló. Ki veheti a bátorságot, hogy arcunkba vágja: ha nem hisztek, meghaltok a bűneitekben? Ez kétszeresen is felháborító a ma emberének. Egyrészt, hogyan tehet bárki ilyen kizárólagos kijelentést a hitre nézve? Hogyan lehet a hithez ilyen súlyú kijelentést tenni? Mindenki úgy hisz, ahogy neki jólesik, ahogy az neki működik. Másrészt, meghalni a bűneitekben: miféle ítélkezés, miféle moralizálás van emögött? Ez felháborító, ez sokkoló. De hadd tegyek hozzá az ilyen típusú ellenvetéseinkhez és ellenérzéseinkhez (amelyek azonnal bezárnak minket) egy kérdést: Ha valami sokkoló, akkor már nem is lehet igaz? – Próbáljunk mélyebbre hatolni e kemény kijelentésben, és vizsgáljuk meg közelebbről. Először a kijelentés logikája, majd az emberi tapasztalat által.
Szeretném, ha értenénk Jézus kijelentésének súlyát az evangélium logikája alapján. Mert igaz, hogy a mai kultúra előfeltevései alapján egy ilyen kijelentés tarthatatlan, de az is igaz, hogy a bibliai kijelentés logikája szerint pedig szükségszerű. És ne felejtsd: a tiltakozásunk a zavar része; hiszen tiltakozásunk nem éppen annak szól, ami nem e világi – azoktól, akik evilágiak vagyunk? Ha őszinték vagyunk, és nyitottak, legalább az elvi esélyét meg kell adnunk annak, hogy meghaljuk, amit jézus mond.
Jézusról azt hallottuk mindeddig, János evangélistától, de Jézus saját szavai által is, hogy ő az élet és ő a világosság (Jn. 1.4, és: „az élet kenyere”, a „világ világossága”). Ő az isteni élet, aki eljött a világba; ő az isteni világosság, aki megvilágosít minden embert. Az egész jézusi történet vagy nem más, mint Isten szeretete, jóakarata, hűsége, amellyel eljön ebbe a világba, hogy életet munkáljon - vagy pedig szélhámosság. Tegyük fel, hogy igaz, hogy ő valóban Isten, aki emberré lett; ő valóban az isteni élet és világosság, ő valóban valami olyat hoz, olyanban részesít, ami csak ahhoz hasonlítható, mint halálból életre kelni, vagy a sötétségből kilépni a világosságra. Ezzel a szeretettel, ezzel a törődéssel érkezik, erre mutatnak a jelek, amelyeket tesz (kenyér megszaporítása, béna meggyógyítása, stb.). Élet, világosság, reménység. És akkor, amikor ezt nyíltan kijelenti, azt mondják neki: nem. Te nem vagy sem élet, sem világosság. Nem kellesz. Mondhat-e mást (ha valóban ő az élet és a világosság), mint hogy ha nem hisztek, meghaltok a bűneitekben? Nem, nem fenyegetés ez, hanem tény; ha a fuldokló nem fogadja el a mentőövet, és az, aki dobja neki, azt mondja, ha nem fogadod el, belefulladsz a tengerbe, akkor az nem fenyeget. Ez az evangélium belső, bibliai logikája: ha abban nem hiszünk, ha azt nem ismerjük személyesen, akit az Atya küldött, elpusztulunk nélküle. Meghalunk bűneinkben. Persze ez a belső logika, de miért is fogadnám el, ha én ezen kívülről szemlélem a világot?
Van-e bármi olyan tapasztalatunk, ami függetlenül a hitünktől, világképünktől, meggyőződésünktől, erre a jézusi igazságra mutat? Pusztító erő. Vagy visszafelé feltéve a kérdést: van-e bármi olyan bizonyítékunk, amely azt mondatja velünk, hogy teljességgel valószínűtlen az, hogy „meghaljunk bűneinkben”, erről szó sincs, ez teljesen irreleváns tapasztalataink szerint?
A bűn pusztító erő: lélektani, kapcsolati, társadalmi, fizikai, erkölcsi, környezeti értelemben. Erő, amely felütötte a fejét, és eluralkodott a világban. Nem morális kategória pusztán, sokkal inkább olyan hatalom, amely módszeresen felszámol, szétzilál, semmissé tesz mindent. Ki nem ismeri ezt az erőt – a világban, és önmagában? Ki nem ismeri a hűtlenség, az irigység, a rendezetlen kívánság, a gyűlölet, a hazugság erejét? Ki nem ismeri a szolgaságot, amint ezek nemcsak egyéneken uralkodnak, hanem a politikában is elhatalmasodnak, és milliókat pusztítanak el? Ki nem látja ezeknek erejét gazdasági struktúrákban, amelyek milliók életét nyomorítják meg, vagy emésztik fel? Ha csak egy kicsit is őszinték vagyunk, és levesszük előítéleteinket: van-e bármi, ami annak az ellenkezőjére mutat meggyőző módon, mint hogy az egész emberiséggel egyetemben „meghalunk bűneinkben?” És hogy mennyire kikerülhetetlen és kitörölhetetlen ez a kérdés mindannyiunk számára, azt mutatják mindazok a fikciók (irodalmi művek, filmek…), amelyek alaptörténete az, hogy hogyan kerül legyőzésre a pusztító rossz és gonosz. Gyermekkorunk óta ezek formálnak, ezek vannak velünk. Vajon tényleg annyira idegen és tarthatatlan, amit Jézus mond az állapotunkról, a helyzetünkről: meghaltok bűneitekben? Ezzel a kérdéssel mindannyiunknak szembe kell nézni…
Azt mondtam, az isten- és önismeret folyamatának második nagy szakasza, amely a zavart követi, a megadás ideje. Önmagunk megadása a felülről való Jézus igazságának ez: ha nem hiszek, ha nincs vele közösségem, ha nem éltet, aki felülről jön, ha nem árad belém, ami nem ebből a világból származik, meghalok bűneimben. A zavar rámutathat, elvezethet a megadás felé. Igen, nélküled elvesztem, nélküled elvesztünk ennek a pusztító erőnek kiszolgáltatva. Ez a megadás. Nem tiltakozom többé elismerni, hogy életem ennek az erőnek véglegesen kitett, amely felett nincs hatalmam győzni (önismeret), és ezt a valóságot csak Jézus szavában tudom elfogadni (istenismeret). De ennek a megadásnak van egy nem várt pozitív oldala is. Tudniillik ha ezt hiszed, igaznak tartod, akkor magyarázatot kapsz mindarra a szörnyűségre, gonoszságra, amely jelen van a világban. Akkor nem kell, hogy hasadtság legyen a tapasztalatod és a meggyőződésed között. És persze ennél többről is szó van. Halál után élet: hogyan nyerjük el az életet?
III. Az élet megnyerése
A megadás ideje, és az élet elnyerésének ideje valójában párhuzamos, még akkor is, ha a logikai sorrend fontos. Amint elér Jézus kijelentése arról, hogy a bűn mindannyiunk univerzális és halálos valósága, úgy nyílik meg előttünk Jézus önközlésének mélysége és valósága: „én vagyok.”
Amikor Jézus kijelenti, hogy meghaltok bűneitekben, ha nem hiszitek, hogy „én vagyok”, azonnal megkérdezik tőle: „Ki vagy te?” Ez rámutat Jézus önközlésének beható voltára. Valamit hozzá kell tenni ahhoz, hogy „én vagyok.” Mondd meg, hogy ki vagy? Lehet, hogy itt még nem értik, ami a fejezet végére egyértelmű lesz nekik is, hogy amikor Jézus azt mondja, „én vagyok”, nem azért nem egészíti ki a kifejezést, mert elfelejti, vagy titkolódzik, hanem azért, mert ennél többet nem mondhat. Azt mondja, amit az Úr mondott Ézsaiás próféta által több száz évvel korábban: „Ti vagytok a tanúim – így szól az Úr -, és szolgáim, akiket kiválasztottam, hogy megismerjetek, higgyetek bennem, és megértsétek, hogy csak én vagyok. Előttem nincs isten, és utánam sem lesz. Én, én vagyok az Úr, rajtam kívül nincs szabadító…” (Ézs. 43.10-11) A vagyok szól, az örök létező, Isten, minden élet forrása. „Én vagyok”, mondja Jézus, hiszen ebben felülről való, ebben nem e világból való, és ebben lesz élet azoknak, akik halottak bűneikben. Ha Isten Isten, nincs több annál, mint hogy „én vagyok.” Ez a legközvetlenebb önközlés. Ő a lét, benne dobban a szívünk, általa lélegzünk, benne vagyunk.
Hogyan öleljük magunkhoz az életet mi, akik a bűn halálos valósága szorításában vagyunk? Nagy titok, nagy paradoxon áll itt előttünk, és mégis ebben fakad fel minden zavarunk és minden megadásunk, az egész megismerési folyamat értelme, célja, végállomása. „Amikor felemelitek az Emberfiát, akkor tudjátok meg, hogy én vagyok…” Miről beszél Jézus?
Jézus messzebb lát a hallgatóinál, Jézus előretekint, és tudja, hogy ez az összeütközés oda fog vezetni, hogy egy nap „felemelik” őt. Ez a felemeltetés pedig, János evangéliuma nyelvezetében, egyértelműen arra mutat, amikor Jézust keresztre szegezik, majd a keresztet felállítják (vö. 3.14). Jézus tehát látja, tudja, mi vár rá: a kereszthalál. De van ennek egy még mélyebb jelentése is, amit szintén nem értenek Jézus hallgatói (hiszen lentről valók, mint mi is…). A kereszthalál nem a végső pont, hanem egy állomás az úton oda, ahonnan Jézus jött, felfelé, az Atyához. Mert míg ők csak felemelik Jézust, azaz megölik majd, tudtukon kívül részesei annak, ahogy Jézus felemeltetik, azaz feltámad, és az Atyához megy teljes dicsőségben. És amikor ez megtörténik, akkor megismeritek: „én vagyok.” Most, amikor Jézus él, és beszél veletek, nem hiszitek, hogy „én vagyok”; bűneitekben halottak vagytok. De akkor, amikor Jézus meghal, és feltámad, akkor majd felismeritek, hogy mindaz igaz, amit mondott, hogy ő valóban az egyetlen „én vagyok”, itt, közöttünk, velünk, értünk.
Most nem hisztek nekem, de akkor majd belátjátok. Mi ez? Fenyegetés? Akkor majd rájöttök, mit veszítettetek? (Keresni fogtok majd, de nem találtok…) Ígéret? Nem baj, hogy most nem hisztek, semmi baj; majd akkor úgyis hinni fogtok? Féljünk, mert fenyeget? Ne törődjünk semmivel, mert úgyis „minden jó, ha a vége jó?” Hogyan nyerjük meg az életet?
Azt gondolom, annak van igaza, aki azt írja: „se nem üdvígéret, se nem kárhozattal való fenyegetés, hanem mindkettő lehetősége.” (Bolyki János, Igaz tanúvallomás, 239) Itt állunk most, ezen a ponton. És véletlenül se gondold, hogy azért, mert neked dogmatikailag semmi kifogásod, kérdésed azzal, hogy „meghaltok bűneitekben” és azzal, hogy Jézus az „én vagyok”, nem vagy érintett. És véletlenül se gondoljuk, hogy azért, mert ismerjük a zavar, megadás és élet elnyerése folyamatot, hiszen végigéltük már, számunkra ez lezárt kérdés. Hiszen az istenismeret-önismeret mélyülése, életünk, lényünk, közösségünk formálódása nem befejezett. Ezért azt kell látnunk, hogy ezt a folyamatot nem egyszer éljük meg, hogy befejezetté legyen, mintegy lineáris vonal mentén, hanem sokkal inkább spirálisan, ismétlődően, egyre mélyülő módon.
Ha most a zavar időszaka van, mert amit eddig hittél és gondoltál - akár Istennel kapcsolatban is – az megrendül, akkor ismerd el. Valami érkezik, valami közelít, valamit nem értünk, de Jézus áll előttünk. A zavart ne tagadd, vagy éppen ne engedd, hogy elvonjon Jézustól, hanem lásd úgy, mint egy újabb út kezdetét.
Ez az út megint, mélyebben, alaposabban, elvezet majd a megadáshoz. Talán még alapvetőbben ismered fel, mit jelent, hogy mindnyájan hallottak vagyunk a bűneinkben. Engedd, hogy a Szentlélek meggyőzzön, szembesítsen. Adj neki igazat. Add meg magad. És akkor felragyog az élet, újra, még világosabban. Krisztusban, a kereszten, ahol ő nem elvész, hanem felemeltetik. És amint felemeltetik, úgy emel fel téged is. Lentről vagy, de már fentről is. E világból, de már abból is. Halott vagy – de mégis élsz. Mert ismered azt, aki azt mondja: „Én vagyok.” Ámen!
Lovas András

Kicsoda Jézus? Ki vagyok én? Jézus János evangéliumában több alkalommal is ún. "én vagyok" mondásban jelenti ki magát. Egy-egy képet használ ilyenkor arra, hogy valamit elmondjon önmagáról. Miért jelentős a kép, a metafora? Azért, mert az igazságot megérthetjük és megjegyezzük, de amikor azt egy képpel ragadjuk meg, "az nem csak azt segíti elő, hogy az elvont igazság konkrétabb legyen számunkra, de azt is, hogy jobban megragadja a szívünket." (Tim Keller, Prayer, Study Group Guide, 56) A kép által az igazság leszáll a fejünkből a szívünkbe.
Jézus azt mondja: Én vagyok az élet kenyere. Hogyan jelenti ki ebben a képben nekünk magát? Mit mond el az emberről, és önmagáról? Hogyan mélyíti ez isten- és önismeretünket, azaz hogyan lobbantja lángra szívünkben Isten szeretetét, és lesz részese annak, ahogy a Szentlélek formálja életünket, személyiségünket? Először lássuk az embert, aki keresi önmagát (éhség), másodszor Jézust, aki kijelenti magát (kenyér); harmadszor a konfliktust, amit ez okoz (törés).
1. (ÉHSÉG) Az ember, aki keresi önmagát
Az ember éhes és keres. Folyamatosan éhes, és folyamatosan keres.
- Mester, mikor jöttél ide? - kérdezi a sokaság. Keresik Jézust, követik, mert éhesek. Még csak kis idő telt el azóta, hogy a Galileai tó keleti oldalán, a hegyen, Jézus megszaporította kenyeret és a halat, és a tömeg jóllakott. A korabeli emberek, Galileában, nem bőségben élnek. Nincs éhezés, de a többség folyamatosan a napi betevőért fáradozik. Persze, vannak, akik villákban laknak; vannak a jeruzsálemi vallásos hatalmasok; meg az utakon ott grasszálnak a megszálló római katonák. De a többség csak hajtja a napi betevőt… És amíg ezek uralkodnak, ez így is marad. Itt nem fog semmi változni. És Jézus, váratlanul, óriási bőséget teremtett. Ha ez így van, akkor szükségünk van rá. Ha jóllakatott, mennyei, csodálatos módon egyszer, meg tudja tenni még egyszer. Emlékeik is vannak: valamikor hasonlóan táplálta Mózes a mennyből való kenyérrel, a mannával, a pusztában vándorló őseiket. Ez itt lehet, hogy egy második Mózes? Tegyük királlyá, jön az ötlet. Készítsünk forradalmat, amely egyszer és mindenkorra felemel a napi betevőért való fáradságos hajszából. Mester, mikor jöttél ide? Mindenhol téged keresünk…
Az ember éhes és keres. Szeretetéhes… hataloméhes… kalandéhes… barátságra éhes… pénzéhes… "Olyan szüksége van rá, mint egy falat kenyérre… " - mondjuk.
Lehet ez az étel, a napi betevő falat iránti éhség. Ha pedig az megvan, akkor másra éhezünk. A biztonságra, a felhalmozásra, hogy ne csak ma legyen meg, hanem holnap és holnapután is. Ha alapszükségleteink rendben vannak, mást éhezünk. Vágyunk tovább a szeretetre, bensőséges kapcsolatra, elfogadásra. Éhezzük, hogy értékeljenek és elismerjenek. Csak egy jó szót! Legalább egy elismerő tekintetet! Ha mindez megadatott, vágyjuk, hogy egyre jobban kibontakozzon, kiteljesedjen az életünk. Elérjük, amit lehet, majd továbbadjuk az életet. De amíg élünk, éhezünk és keresünk - mi lehet ennél emberibb, ennél valóságosabb?
Valójában nem tehetjük, hogy ne legyünk éhesek, és ne keressünk. Ritkán reflektálunk erre, ritkán tudatosítjuk éhségünk - hiszen mi jóllakottan vagyunk éhesek. Eszünk, és eszünk, bőséggel, többet, mint szükséges, de meg nem elégedünk. Ez szimbolikus. Fogyasztunk és fogyasztunk, tudjuk, messze többet, mint szükséges, de vajon mikor lesz elég? Észre sem vesszük, hogyan vezet az éhségünk a legkülönbözőbb helyekre, a legkülönbözőbb emberekhez, a legkülönbözőbb helyzeteket, élményeket, lehetőségeket elénk tárva. Azt tudjuk, mit szeretnénk, azt gyakran kevésbé, miért. A célt tudjuk, de az éhséget ritkán ismerjük fel és nevezzük néven. Kenyeret akarok… sikert, eredményt akarok, rendkívüli élményt, kapcsolatot akarok, biztonságot akarok - de tudom-e, mi az éhség, amikor mindezeket meg akarom szerezni? Mert az éhség és az áhított tárgy, cél, amire nézek, nem mindig felelnek meg egymásnak. A fizikai éhségre a válasz a kenyér - ez egyértelmű. De amint ezen továbblépünk, sokkal összetettebb a helyzet. Vajon tudom-e, mire éhezem?
Az ember tehát éhes és keres. Azt akarjuk, hogy oldódjon meg a hiány, szűnjön meg az éhség. Csillapítani, kielégíteni az éhséget, betölteni a szükséget, pótolni a hiányt. Megtalálni, és magunkhoz venni a "kenyeret." Ezért hangzik a kérdés: Mester, mikor jöttél ide? Hol van, aki vagy ami megelégíthet? Éhség...
 2. (KENYÉR) Jézus kijelenti magát
Kenyér… Bizony bizony mondom nektek, nem azért kerestek, engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne a veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Isten. Ezzel a mondattal Jézus nem egyszerűsíti le a kérdést. Nem mondja, hogy nincs kenyér (azaz ő nem elégít meg, nem csillapítja az éhségünk), de azt sem mondja, hogy itt a kenyér (azaz bármikor bármilyen éhség-szükségünk azonnal megelégíti). Miért is lenne ilyen egyszerű?
Mit tesz Jézus? Megnyitja a kérdést, párbeszédet kezdeményez, hogy az éhség és kenyér napi gondja mélyebb dimenziókba jusson. Az a célja, hogy a jelenlévők mélyebbre ássanak mind éhségük, mind a velük szemben álló Jézus vonatkozásában. Önismeretben és istenismeretben. Ebben a beszélgetésben Jézus három dolgot tesz velünk; ezek az elfogadás, a kihívás, és a kijelentés.
Elfogadás. Jézus nem elmenekül a keresés elől, hanem - ezzel a párbeszéddel is - belép abba. Elfogadja, hogy az ember éhes és keres. Ő is tudja, mit jelent éhesnek lenni, és mit jelent jóllakni. Ő kezdeményezte a helyzetet is, hiszen ő szaporította meg a kenyeret és a halat. Bár kivonult, amikor királlyá akarták tenni (azaz nem vállalja, hogy ő az, aki "szállítja a kenyeret"), de most mégis jelen van, és velünk együtt belép a keresésbe. Mert nincs olyan éhségünk, nincs olyan keresésünk, amelyhez Jézus ne tudna, és ne akarna kapcsolódni. Amit ne fogadna el, ne értene meg. Igaz ez fizikai értelemben, hiszen ő maga is hús-vér ember. Igaz ez vallási-kulturális értelemben is. Amikor a sokaság Jézust Mózeshez hasonlítja, akkor saját vallási-kulturális hagyományaiból indul ki. Jézus pedig, természetesen, érti ezt, kapcsolódik hozzá, hiszen a sajátjának tartja.
Bárhol éled meg az éhséget és a keresést, Jézus kapcsolódik hozzá. Lehet, hogy nem tudod, hogyan; lehet, hogy sohasem merült fel benned; lehet, hogy hihetetlen. Mégis, elfogad, mert ismeri, megérti az éhséget. Isten Fia valóságos emberré lett - nincs olyan élethelyzet, amelyhez ne tudna kapcsolódni. Nem tartja magát távol, nem vet meg, mondván, hogyan lehetnek ilyen kereséseid, ilyen vágyaid. Miért olyan fontos ezt tudni? Azért, mert ha Jézus elfogad, ha tud hozzád kapcsolódni, ha belép az éhségedbe, a keresésedbe, akkor te is lehetsz őszinte előtte és önmagad előtt. Nem kell semmit elnyomni, vagy tagadni, valamiféle rosszul értelmezett szentség és megfelelni akarás miatt. A Jézus követésében való változás nem abban születik, hogy letagadjuk, ami valóságosan velünk van, bennünk van, hogy ezáltal megfeleljünk neki. A változás (az igazi szentség) csak belülről, a szívünk átformálódásával kezdődhet és valósul meg. És ezért fontos az örömhír: Jézus elfogad, belép éhségünkbe és keresésünkbe.
Kihívás. Van egy mondás: Isten úgy szeret és fogad el bennünket, ahogyan vagyunk - de jobban szeret bennünket annál, hogy úgy hagyjon bennünket, ahogyan vagyunk. Amikor Jézus felnyitja az éhség-megelégedés téma mélyebb dimenziót, nemcsak elfogad, hanem kihívást is intéz: Bizony bizony mondom nektek, nem azért kerestek, engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne a veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Isten. Titeket a keresésben most az izgat, hogy újra jóllakjatok - és ezért nem látjátok, hogy a kenyér és hal szaporítása, a jóllakatásatok nem végcél, hanem jel. Jel, ami rámutat az "örök életre megmaradó eledelre."
Ez a kihívás nem más, mint az éhség egymásra húzódó rétegeinek a feltárása. A fizikai éhség, majd az érzelmi-lélektani éhség (szeretet, biztonság, értékesség, stb.) mögött lapul egy végső nagy éhség, egy végső nagy űr, amely mindent "benyel." És amely mindeközben elbújik az összes többi éhség és vágy mögé, sőt, élteti azokat. Gondold végig, mi az egyik nagy, egyetemes emberi tapasztalat. Éhezel valamire, keresel valamit, eléred, megnyered, magadhoz öleled, örülsz - és hamarosan újra éhes vagy, ugyanúgy keresel tovább. Ezért ad Jézus kihívást: "ne a veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért." Ez a kihívás egyrészt azoknak szól, akik még nem ismerik Jézust. Feltárja, hogy minden éhségünk és keresésünk a veszendőre, az elmúlóra irányul, és ezzel mintegy odafordít ahhoz, amely mindezen túl van, ami János evangéliumában "mennyei", "felülről való", "örökkévaló." Valami egészen más, mint minden, ami eddig elért. Itt érinti a bennünk mélyen eltemetett, vagy éppen nyiladozó vágyat az örökkévaló után. Ugyanakkor kihívás mindenkinek, akik Jézus követőinek valljuk magunkat. Mert ráébreszt, hogy milyen gyakran mi is csak az aktuális hiány összefüggésében keressük Jézust, vagy éppen vitázunk vele, küszködünk vele. De Jézus többre mutat, mélyebbre visz.
Ha szeretnénk gyakorlatiasak lenni, és elég bátrak vagyunk hozzá, tegyük fel a kérdést (akár egy otthoni csendes elvonulás alkalmával is) magunknak Jézus jelenlétében: Mire vagyok igazán éhes? Azaz, milyen vágyaim vannak? Próbáljunk ezzel Jézus jelenlétébe és saját szívünk jelenlétébe jönni (a csendben sok minden megszólal, amit máskor a gondolatainkkal elnyomunk). Nos, ha őszinténk vagyunk, ez nagyon nehéz kérdés. Lehetnek mély vágyaink, amelyeket szégyellünk, vagy amelyeket elnyomunk, szembe sem merünk velük nézni. Tudod, hogy van valami olyan elementáris vágy a szívedben, ami esetleg torz, tisztátalan. (FIGYELJ! Egyáltalán nem minden mély vágyunk torz és tisztátalan, számos Istenből fakad és róla beszél. De itt és most én a rendezetlen vágyakról beszélek…) Miért fontos tehát ennek az éhségnek (micsoda kép! - "Falni akarsz…") a mélyére nézni? Mit láthatsz meg, ha engeded, hogy Jézus veled együtt mélyebbre tekintsen? Azt, hogy a torz vágyaink, istenellenes ragaszkodásaink, sebzett fantáziáink mögött Istentől való vágyak húzódnak meg. Az önismeretünk egy mélyebb szintje, amikor megértjük, hogy az, amit rossznak, szégyellnivalónak tartunk, valójában milyen Istentől való, igaz és normális vágyunk torzult formája. És akkor láthatjuk meg, ismerhetjük meg Jézust is, hiszen ennek a fényében lesz értelmezhető, hogy mit jelent az örök életre megmaradó eledel.
David Benner „Az önismeret ajándéka” c. könyvének egy részlete segítsen nekünk annak megértésében, hogy az éhségünk mögött még mélyebb éhségünk búvik meg. (Az alábbi leírás nem az "éhség" kifejezést használja, de hallgasd azzal a figyelemmel, hogy milyen "éhségek" nyilvánulnak meg a történet emberének életében.)
"Stuart, a lelkész szexuális függősége miatt jelentkezett nálam pszichoterápiára. Szörnyű bűntudat gyötörte hosszú ideje tartó pornográfiafüggősége miatt. Úgy érezte, képtelen változtatni a szokásain. Sok-sok év telt el úgy, hogy újra meg újra megvallotta bűnét, segítségért imádkozott, majd újra visszaesett, ezért most úgy döntött, otthagyja a szolgálatot. A püspök tanácsolta, hogy keressen fel engem, mielőtt végleges döntést hoz. A változásban nem igazán reménykedve, elkeseredésében megfogadta a tanácsot.
A közös munka során Stuart elindult önmaga megértésének sötét és rögös útján. Szexuális függősége mögött nem felgyülemlett bűnös vágyakat, hanem intimitás utáni sóvárgást találtunk. A házasságában ugyan volt része annyi őszinte intimitásban, amennyit még éppen tolerált, ő mégis olyan bensőségességről fantáziált, amelyhez nem társul valóságos kapcsolat és azzal járó kötelezettségek. Ám még ennél is fontosabb, amire ezek után bukkantunk: Stuart tele volt nehezteléssel, és azzal az érzéssel, hogy bizonyos dolgok járnak neki. Kissé mélyebbre ásva tudatossá vált benne, hogy úgy érzi, jobbat érdemel. Ez a felfedezés vezetett el a rá jellemző alapbűnhöz, a büszkeséghez.
Stuart lelke mélyén keserűséget érzett, amiért senki sem ismeri fel, milyen különleges személy ő. Némi kutakodást követően a gyermekkorára vezette vissza ezt az érzést. A nagycsaládban hatan voltak testvérek, és Stuart úgy érezte, őt észre sem veszik. Nagy felelősség hárult rá, sokat segített a kisebbek körül, de mintha nem értékelték volna. Noha ő volt mindnyájuk közül a legsikeresebb, mintha ez is elkerülte volna családja figyelmét. Stuart megtanulta, hogyan rejtse a hamis alázat álarca mögé haragját, ám a lelke mélyén izzott a keserűség. A büszkeség elhitette vele, hogy különleges bánásmódot érdemel, ám amikor ezt nem kapta meg, sértődötten és dühösen húzódott vissza. Ennek következtében úgy érezte, elszigetelődött, és nincs része meghitt, bensőséges kapcsolatban. Ez húzódott meg a pornográfia iránti vonzódása mögött. …
Stuarttal kapcsolatban az volt az első számú feladatom, hogy segítsek legyőzni az elutasítástól való félelmét annak érdekében, hogy őszintén szembe tudjon nézni önmagával. Ezt érezte akkor is, amikor megértette, hogy a pornófüggése mögött nem szexuális okok húzódnak meg. Ebből a megközelítésből képes volt optimistán tekinteni a problémára, hiszen ami eddig megoldhatatlannak látszott, most egészen új színben tűnt fel. Akadtak azonban olyan felfedezések is, amelyek teljességgel letaglózták, szégyennel és reménytelenséggel töltötték el: például az, hogy ráébredt saját büszkeségére, s hogy bizonyos dolgokra feljogosítva érzi magát. Tehetetlennek érezte magát ezekkel a lénye legmélyére befészkelődött tulajdonságokkal szemben.
Micsoda ajándék, hogy ezt felismerte! Hiszen ez tette lehetővé, hogy ott találkozzon Istennel, ahol Isten régóta várt rá: megtört lénye, bűne legmélyén." (72-75)
Bűn a bűnök mögött, éhség az éhség mögött. És amikor eljutunk az éhségeink mélyén megbúvó éhségig; a hiányaink mélyén rejlő hiányig; akkor Jézus kijelenti magát: Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. Ő az, aki megelégít; és gyakran azért nem elégít meg aktuális hiányainkban, hogy egyre mélyebben felismerjük: valójában kire éhezünk és valójában kicsoda Jézus. Ő az élet kenyere!
3. (TÖRÉS) A konfliktus
Amikor mindez megtörténik, és Jézus kijelenti magát, mint a végső választ a végső éhségre, megtörik a sokaság egysége. Van, aki - fogalmazzunk így - eszik a kenyérből, azaz hisz; és van, aki nem eszik, azaz nem hisz (a 6. fejezet további részeiben ezt a törést látjuk egyre jobban elmélyülni.) Lesznek, akik elfogadják, hogy Jézus nem enyhíti a hiányt, miközben mégis, egészen mélyen, csillapítja az éhséget, és lesznek, akik felháborodnak ezen, mint bolond, értelmetlen beszéden. Lesz, aki mint Stuart, ott áll Jézus előtt megtörten, és lesznek, akik mint Jézus hallgatói, egyre dühösebbek és ellenségesebbek, mert nem azt kapják, amit vártak, és mert a jézusi kihívást elutasítják. Aki elutasítja a kihívást, az nem tudja elfogadni a jézusi önkijelentést sem. Jézus, az élet kenyere, törést okoz.
Hogyan hihetünk benne, azaz hogyan ehetünk belőle? Figyelj, ez nem csak szójáték, hiszen a hit nem pusztán ismeret, hanem mély bizalom, tapasztalat is. Ez utóbbihoz pedig sokkal közelebb áll a kóstol, magához vesz, részesedik szó, mint a hisz, vagy tud. Hogyan részesedhetem az élet kenyerében? Hogyan vehetem magamhoz egészen személyesen Jézust?
Ahhoz, hogy egy kenyérből ehessünk, a kenyeret meg kell törni. A kenyér ép, egész, szép - de ameddig így marad, csak nézhetjük, de nem kóstolhatjuk. Igen, a kenyérnek meg kell töretnie: "Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem."  (Jn. 6.51) A kenyérnek meg kell törnie, hogy ehessék; Jézus testének meg kell törnie, hogy életet adjon és tápláljon. A konfliktus, a törés, így is megjelenik. Azok fogják Jézust megtörni, keresztre juttatva összetörni, akik nem fogadják el, hogy ő az élet kenyere. És azokért fog Jézus a kereszten megtöretni, és azoknak fog szétosztatni, akik nem fogadták őt el. Azaz mindannyiunkért, akik éhezünk és keresünk. Akik haragszunk, hogy nem elégítette meg felszínes éhségünket - mert többet akar adni. Akik tudjuk, megtörten, hogy milyen mélyen gyökeredzik éhségünk. Akiknek fogalmunk sincs arról, hogy miért akarunk mindig újabb és újabb dolgokat, szinte kontrollálatlanul. Akik harsányan hirdetjük, hogy mi jóllaktunk, de közben üvölt rólunk, hogy éhezünk… Igen, mi vagyunk mindezek. Jézus teste mindannyiunkért megtöretett, hogy mindannyiunkat magához hívjon: "én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha". Ámen.

„Kicsoda Jézus? Ki vagyok én?” címmel sorozatot kezdtünk az önismeretről és istenismeretről. Mondhatjuk, hogy önismereti sorozatot, hiszen ez ma a húzótéma, de azonnal hozzá is tettük, önismeret nem létezik istenismeret nélkül. Ugyanakkor, ha valaki azzal érkezne, hogy nekem istenismeretre van szükségem, de magammal teljesen rendben vagyok, ugyanúgy találkoznia kell a valóság másik oldalával: Istent nem ismerheted meg úgy, hogy nem szembesülnél egyre mélyebben önmagad valóságával.
A világ, amelyben élünk, telis-tele az önismeret témájával. Könyvek, kurzusok, tréningek, csoportok, módszerek ajánlják az önismeret kincseit. Egy részük szekuláris, más részük spirituális, bár nem keresztény értelemben. Mintha egyre jobban megérezné az ember, hogy önmagát meghaladó, azaz transzcendens valóság nélkül nehéz magát megértenie, megismernie, elhelyeznie a világban. Itt az ideje tehát, hogy lássuk, milyen gazdagság van előttünk Isten igéjében és a keresztény lelkiség gazdag történetében önismeretünkre nézve.
A célunk nem önismeret és – ha már máshogy nem megy – istenismeret szerzése. Hiszen mire lenne az az önismeret? Mit szeretnél vele kezdeni? Rendben, kell hozzá istenismeret is, de te mégiscsak az önismerettel szeretnél valamit kezdeni, nem? Látod, már elcsúsztál… Tényleg, minek neked az önismeret? Vagy minek nekünk az istenismeret? Azzal mit szeretnénk kezdeni? A probléma ugyanaz: mi akarunk valamit kézbe venni, valamit uralni, valamit használni. De itt egészen másról van szó, hiszen a mély isten- és önismeret személyes ismeret. A személyes ismeret pedig nem valami, amit használunk, hanem szeretet, amiben benne élünk, és amely formál, változtat. A célunk tehát, hogy változzunk, bibliai szóval növekedjünk, érettebbé, egészebbé legyünk, mint Isten alkotásai.
Keresztelő János és Jézus egymás iránti viszonyulása alapján ma az isten- és önismeretben való elmélyülés, a növekedés hogyanjáról esik szó. Múlt héten azt láttuk, hogyan határozza meg Keresztelő János önmagát, szolgálatának csúcsán, ma pedig az áll előttünk, hogyan változik, hogyan növekedik az ember. Keresztelő János szolgálata még tart, Jézusé pedig már elkezdődött. Ezen a ponton mindketten hirdetik Isten igéjét, mindkettőjüket követik tanítványok, és mindketten keresztelnek (ill. Jézusnak csak a tanítványai, amint a Jn. 4.2 pontosítja a 3.22-ben írtakat). Mindeközben János szolgálata leszállóban van, Jézusé pedig kibontakozóban. Amint az egyik János tanítvány nem kis keserűséggel meg is jegyzi: „Mester, aki veled volt a Jordánon túl, akiről te bizonyságot tettél, íme, az keresztel, és mindenki őhozzá megy.” Ez az a helyzet, amelyben elhangzik majd János nagy vallomása Jézusra és önmagára nézve: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” Évszázadok óta ez a keresztény lelkiség egyik meghatározó gondolata. Mit jelent növekedni az isten- és önismeretben? Hogyan változunk, hogyan formálódunk? Jézusnak növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem. A válasz egy nagy paradoxont állít elénk: a növekedés útja a kisebbé létel, az alászállás útja.
Lássuk hát, hogy 1. Miért idegen ez az út? 2. Miért szükséges ez az út? 3. Mi vár ránk az alászállás útján?
I. Miért idegen ez az út?
Képzelj magad elé egy gyönyörű, gótikus katedrálist. Próbáld felidézni, milyen érzés egy ilyen hatalmas katedrálisba belépni, lassan előbbre menni, a közepénél megállni, és felnézni az oszlopokra, a csúcsívekre. Lenyűgöző. Az ember elveszett egy ilyen gyönyörű és fenséges épületben – és ez fontos volt a katedrális megálmodóinak. Pontosan kijelölte az ember helyét Isten világában. Isten hatalmas, mindent betölt, mindent körülvesz, és ehhez képest az ember egy kicsiny pont, aki átél valamit Isten szentségéből és dicsőségéből, amikor egy ilyen templomban imádkozik. A katedrális és az ember képe visszatükrözte azt, ahogyan a középkorban elképzelték az egész teremtett világot, az angyalokkal, mennyei lényekkel telített kozmoszt. Így találta meg a helyét, önmagát az ember Isten világában. Egy önmagánál sokkal hatalmasabb valóságban ismerte fel rendeltetését, fedezte fel önmagát.
Ma a katedrálisok jobbára üresek… Múzeummá, koncertteremmé lettek sok helyütt. Ezzel együtt megváltozott az isten- és emberkép. Eltűnt a katedrális, és helyébe lépett az „én.” Ma az a feladat, hogy létrehozzuk önmagunkat. A ma emberének meg kell teremtenie önmagát, ki kell találni magát. Amint egy amerikai pszichoterapeuta fogalmaz: „Saját magamé vagyok, tehát megtervezhetem és megalkothatom önmagam.” (Virginia Satir, http://www.wellnesscafe.hu/dieta/2012-01/Talald-ki-uj-onmagad/) Nem katedrálist építünk Isten dicsőségére, hanem az ént a magunkéra. A modern ember nem felismeri és magához öleli énjét, mintegy ajándékként, hanem létrehozza, kicsinosítja, és naggyá teszi. Írja, és újraírja, és újraírja identitását. Egy ideig benne él, majd úgy érzi, cserére szorul, és igazít rajta, vagy cseréli. Gondold meg, mennyire tükörképe ennek az, ahogyan gyakran újraalkotjuk magunkat külső értelemben… A végeredmény, hogy észre sem vesszük, mennyire erős a nyomás, hogy önmagunkat hozzuk létre, önmagunkat találjuk ki újra és újra. Nem ezt keresik sokan az önismeretben? Nem arról szól az önismeret, hogy eszközt kapjak önmagam létrehozására? Nem azért olyan jól eladható, kurrens cikk ma az önismeret, mert úgy érezzük, hogy ebből tudjuk felépíteni magunkat? Azért kell ez nekünk, hogy végre legyünk valakik.
Ennek a hitnek – hiszen ez egy hit! – két alapvető megnyilvánulása lehetséges. Az egyik a tudatos azonosulás, azaz vannak „sikeresek”, akiknek bejön, hogy kitalálják és megteremtik magukat. Valamint vannak azok, akik aggódnak (gyakran nem tudatos ez), hogy ők nem találják magukat, nem tudnak előállni egy jó „design-nal”. Aggódsz, hogy lemaradsz a nagy én-építészeti versenyben. Ha ezt éled meg, ugyanazt hiszed, mint azok, akiket esetleg irigyelsz, vagy éppen megvetsz, mert sikeresek ebben. Nem az a problémád, hogy nem tudod megteremteni magadat, hanem az, hogy elhitted, neked kell létrehozni azt, amit valaki már régen megszerzett neked ajándékba… Mire gondolok?
Fontos, hogy önmagunkká legyünk, ez nem kérdés. Az, hogy minden ember egyedi, megismételhetetlen, értékes, éppen a keresztény hitből fakad. Hiszen Isten az ő képére alkotta az embert, és ez adja az ember legmélyebben rejlő értékességét, egyediségét és különlegességét. Egy személyes Isten személyesen formált meg – éppen ezt hisszük. Hogy ne fakadna ebből az, hogy igenis önmagunkká kell lennünk? De vajon kitalálhatod-e magadat úgy, hogy teljesen egyedi légy? Miközben arra vagy ítélve, hogy abból építkezz, amiből mindenki más építkezik. A válasz: te magadat különösnek felépítheted ebben a világban, de az sohasem lesz igazi, egyedi valód. Csak a nagy, valóságosan transzcendens beáradása "talál ki minket", "hoz létre minket", valóságosan teremtő módon, összehasonlíthatatlanul kreatívabban, mint amit a mai „kreativitást/egyénieskedést” bálványozó extrém-individualista kultúra hoz létre. (Amikor már mindenki egyedi és extrém, akkor már senki sem az…) Mert az önismeret útja, önmagunk felismerésének és magunkhoz ölelésének az útja, éppen ellenkezője annak, amit gondolunk. Magunk kitalálása helyett önmagunk elengedése, önmagunk létrehozása helyett annak elfogadása, aki létrehoz bennünket. Az én légvára helyett a katedrális valóságos volta. Mert az én csak felülről születik meg. Mert az életet soha nem mi adjuk először, azt mindig ajándékba kapjuk és elfogadjuk. Csak az hoz létre, aki túl van rajtunk; csak az „talál ki” minket, aki alkotott bennünket. Ha valaki kreatív, teremtő, egyedül ő az; ne téveszd össze az élő Isten leheletét a kézműves termékekkel és egyedi cuccokkal. Ezért olvassuk hát: „Aki felülről jön, az felette van mindenkinek. Aki a földről való, földi az, és földiekről szól.” (v.31).
II. Miért szükséges az alászállás útja?
Az alászállás útja idegen a mai kultúrában, de szükséges. Próbáljuk meg feltárni, hogy miért szükséges formáltatásunkban, és hogyan kapcsolódik ahhoz, ahogy önismeretünkben és istenismeretünkben előrehaladva növekedünk.
Keresztelő János azzal találja magát szembe, hogy befolyása csökken, tanítványainak egy része – éppen az ő tanúságtétele alapján – Jézus követőjévé lesz. Ő azonban ebben a helyzetben azt vallja meg, hogy Jézusnak növekednie kell, neki pedig kisebbé lennie. Mi teszi képessé ennek megfogalmazására?
Amikor tanítványai panaszkodnak, hogy „mindenki őhozzá megy” (Jézushoz), Keresztelő János így felel: „Semmit sem szerezhet az ember, ha nem a mennyből adatott meg neki.” Ez János másik kulcsfontosságú vallomása. Benne van a bibliai hit az egész Szentíráson végigvonuló nagy meggyőződése: Isten szuverén Úr. Ő az, aki ad, és ő az aki elvesz. Hiába akarjuk, ha ő nem adja; és amit ő megad, azt kegyelméből adja. Nem a bibliai tan a nagy kérdés, hanem az, hogy mit jelent az itt és most nekem. És Keresztelő János ezt tudja, az istenismeret és önismeret szépen egybeölelkezik nála. A teológia élővé lesz; az élő, valóságos helyzetet a teológia interpretálja: „Semmit sem szerezhet az ember, ha nem a mennyből adatott meg neki.” Azaz: miért panaszkodtok, mit versengtek és irigykedtek? – mondja az övéinek. Nem látjátok, hogy azért mennek Jézushoz a tömegek, mert Isten ezt így rendezte? Nem értitek, hogy azért száll alá az én szolgálatom, mert a mennyből ez adatott? Nem értitek – és ez minden isten- és önismeret kulcsa – hogy az életünk valaki sokkal nagyobb kezében és hatalmában van, és nem a miénkben? János nem akar Isten lenni… Nem akar más lenni, több lenni; elégedett azzal, amit Isten rendelt neki. És ez most a kisebbé létel ideje. Ez adatott a mennyből.
Az isten- és önismeretben való növekedés, a mély változás és formáltatás hosszas folyamat életünkben. Hasonlíthatjuk egy gyümölcsfa növekedéséhez, amelynek időre van szüksége ahhoz, hogy termőre forduljon és gyümölcsöt hozzon. De az időn túl megfelelő környezet is szükséges: jó föld, víz, napsütés. Hasonlóan, ahhoz, hogy az önismeret felülről való ajándéka megérjen bennünk, a növekedés feltétele, környezete az a nagy lelki igazság, amelyről János vall. Ha ez az igazság a miénk, ha meghatároz bennünket, napról napra, hétről hétre, évről évre, akkor adott a környezet az alászállásban való növekedés magunkhoz öleléséhez.
Mert kisebbé létel, alászállás volt, van, és lesz mindannyiunk életében. Amikor valaki melléd áll és mondja – vagy akár te magad suttogod magadnak - nem látod, hogy nem előre haladsz, hanem visszafelé? Alászállsz, kisebbé leszel, korlátoztatsz, bezárulsz. Növekedni szeretnél, kiteljesedni, de e helyett összeszoríttatsz. Elvétetik az egészséged, elvétetik az üzleted, elvétetik egy kapcsolatod, elvétetik valami, amihez ragaszkodunk. Másnak meg adatik, más meg szárnyal és növekszik. Mi történik ilyenkor, az összeszorítottság, a bezártság korlátai között? A lehetőségünk János bölcsessége: Uram, értem, hogy semmit sem szerezhetek vagy tarthatok meg, ha nem felülről adatott meg nekem. Ez fájdalmas. Fájdalmas, de gyümölcsöző. Mert itt születik az isten- és önismeret. Itt tanulunk meg Istenhez kiáltani – és itt ismerjük el emberi, teremtmény voltunk korlátait. Itt szembesülünk büszkeségünkkel és szeretetlenségünkkel, és itt ragyog fel Isten mindezek ellenére bennünket körülvevő türelme és kegyelme. Itt ismerjük meg őt, mint szuverén Urat, és itt öleljük magunkhoz igaz valónkat, mint törékeny cserépedényt. És mindez növekedés. Ha harcolok ellene és lázadok, mert nem lehetek kisebbé!, egyre kisebbé, egyre üresebbé leszek; ha megtörök, és végül Isten kezébe engedem magam, egyre magasabbra emelkedem. Tehát önismeret és istenismeret, valamint mély személyiségváltozás akkor születik a kisebbé létel idején, ha tudom, semmit sem szerezhet az ember, ha a mennyből nem adatott meg neki.
Az alászállásnak még két vonatkozására kívánok rámutatni. Az egyik, hogy a fenti „kényszerű alászállás” mellett helye van az „önkéntes alászállásnak” is. Amikor magadat fordítod a kisebbé létel irányába. Amikor magad adsz fel élvezetből, bőséges életből, hatalomból, népszerűségből, azért, hogy a magad által létrehívott korlátok között találkozz Istennel és önmagaddal. Mi történik, ha ezt elengedem? Ha nem így élek tovább? Ha erről lemondok? Bár megtehetném, hogy a több, nagyobb felé haladjak, hogy nagyobbá legyek, de azért, hogy közelebb kerüljek Istenhez és jobban megismerjem magamat, lemondok erről. Beérem a kevesebbel, a kisebbel, a jelentéktelenebbel.
Az alászállásnak egy másik, lelki-spirituális vonatkozása, amikor nem a külső körülményeinkben, hanem benső valóságunkban szállunk alá, amikor önmagunk előtt leszünk kisebbek, sőt, nyomorultak. Benner írja: „Ahhoz, hogy az önismeretnek valóságos átformáló ereje legyen számunkra, az énünk korábban elutasított részeit is fel kell fedeznünk és el kell fogadnunk.” (Az önismeret ajándéka, 58). Hadd idézzem újra, milyen illusztrációját hozza annak, amikor tagadjuk énünk negatív oldalait, azaz nem állunk készen alászállni igazi valónkba, kisebbé lenni – a magunk szemében. „Ha például kizárólag az erős, kompetens énemet ismerem el, a gyenge, bizonytalan énemet pedig nem vagyok képes elfogadni, akkor tulajdonképpen arra kényszerítem magam, hogy hazugságban éljek. Kénytelen vagyok erősnek és kompetensnek tettetni magam… Hasonlóképpen, ha nem vállalom a szembenézést énem hazugságra hajlamos részével, hamis illúziókat táplálok a becsületességemet illetően. Ha a büszke énemet nem vagyok hajlandó figyelembe venni, szerénységgel áltatom magam.” (58-59) Természetesen ezek felismeréséhez is idő kell. De boldog az az ember, akit Isten szeretete egyre jobban felszabadít arra, hogy ne hárítsa a maga negatív oldalát! Kisebbé lehetsz így is, hiszen Isten szeretete az a hatalmas kontextus, amelyben ott van a múltunk, jelenünk és jövőnk, amelyben ott van a napos és árnyékos, a dicsőséges és a szégyenteli.
III. Mi vár ránk az alászállás útján?
Hova vezet az alászállás, a kisebbé létel útja? Rendben, önismerethez és istenismerethez, mondod, de nem túl nagy-e az ár? Megfordulhat bennünk, hogy ez a reményvesztés útja. Aki úgy beszél, mint Keresztelő János (neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem), az valójában a csendes közönybe, a reménytelen megadásba, a kilátástalan ürességbe zuhan… Ezt a feltételezést összezúzza az, ahogyan Keresztelő János egy gyönyörű képben beszél arról az örömről, amit ezen az úton talált.
„Akié a menyasszony, az a vőlegény, a vőlegény barátja pedig, aki ott áll, és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának: ez az örömöm lett teljessé. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” Ujjongó öröm, ami teljessé lett. Ennek összefüggésében hangzik el János vallomása arról, hogy Krisztusnak növekednie kell, neki pedig alászállnia. Lehet, hogy nem ezt várod; lehet, hogy kételkedsz, de bizonyos, hogy ez János bizonyságtétele. Amikor pedig örömről van szó, nem az értelmünk beszél. Amikor János a vőlegény és a menyasszony egybekelésének örömét találja alkalmasnak arra, hogy a maga öröméről beszéljen, akkor a szíve, a lénye legmélye nyilvánul meg.
Mi a vőlegény barátjának öröme? A vőlegény barátjának örömét a korabeli zsidó szokások fényében így foglalja össze egy bibliamagyarázó: „A nászszoba közelében tartózkodva ’hallotta a vőlegény hangját,’ amikor az hírül adta, hogy a menyasszonyt érintetlen szűznek találta.” (Farkasfalvy Dénes, Testté vált szó I., 119.) A szokás furcsa a mai korban, de ne vessük meg, sokkal inkább próbáljuk megragadni az örömöt, amiről János beszél. Úgy látja magát, mint akinek öröme beteljesedett, hiszen azért jött, hogy Jézusra mutasson, az ő útját készítse. „A Keresztelő örömét a Jézushoz tóduló hívek hite okozza: ez a hit teszi őket romlatlan szűzhöz hasonlóvá.” – írja Farkasfalvy (119). Öröm mások örömében, öröm Isten munkájában, öröm abban, ahogyan Isten küldötte, a Fiú, és Isten népe egymásra találnak. Ebben az örömben, ebben a beteljesedettségben találja magát az, aki kisebbé lesz. Mert az igazi öröm az, amely engedi, hogy kisebbé legyünk.
A kép azonban bennünket továbbvezet, túl János örömén. Hiszen ami Jánosnak közvetett öröm, a vőlegény és menyasszony eggyélételének öröme, az nekünk közvetlen öröm. Mert ő a vőlegény barátja… de mi, Isten népe a vőlegény menyasszonya vagyunk. Ő annak örül, hogy a vőlegény és a menyasszony eggyé lett, valaki más öröme az övé, mi pedig abban örvendezhetünk, hogy itt van a vőlegény. És hogy mi köze ennek az alászálláshoz? Hallgassuk meg újra, hogyan jött el Isten, a vőlegény, népéhez, a menyasszonyhoz akkor, amikor az a mélységben volt:
Nem hallgathatok Sion miatt, nem nyughatom Jeruzsálem miatt, míg nem ragyog igazsága, mint a hajnalfény, és szabadulása, mint az égő fáklya. Látni fogják igazságodat a népek, dicsőségedet az összes királyok. Új nevet adnak neked, melyet az ÚR maga határoz meg. Ékes korona leszel az ÚR kezében, királyi fejdísz Istened tenyerén. Nem mondanak többé elhagyottnak, országodat sem mondják pusztaságnak, hanem úgy hívnak, hogy gyönyörűségem, országodat pedig úgy, hogy férjnél van. Mert gyönyörködik majd benned az ÚR, és országodnak ő lesz a férje. Mert ahogy az ifjú elveszi a hajadont, úgy vesz el téged, aki felépít; ahogy a vőlegény örül menyasszonyának, úgy örül majd neked Istened. (Ézs. 62.1-5)
Nos, Izrael mindig a nyomorúságban ismerte fel, hogy mennyire szüksége van az Úrra. Az Úr pedig mindig kész volt eljönni, hogy magához ölelje népét. Amikor alászállsz, tudatosan engedve, vagy a körülmények által kényszerítve, vagy éppen csak bűnös oldalad nem tagadva - akkor ebben a beszorítottságban, ebben a sötét helyzetben a vőlegénnyel találkozol. Felismered, hogy ott van a bezártságban, a sötétségben, a fájdalomban, hogy amikor megérkezel, már várjon. Hiszen előre ment értünk a keresztre. Ő lett kisebbé, ő lett megvetetté, ő lett világ szemetjévé, ő lett bűnné értünk és helyettünk, hogy mindig ott várjon bennünket az önismeret pokolraszállásának mélységeiben. Hogy amikor megérkezünk, ne elvesszünk, hanem a vőlegénnyel találkozzunk. Aki értünk jön, aki magához ölel, aki felépít, aki gyönyörűvé tesz és gyönyörködik bennünk. Így dicsőítsük ma őt! ÁMEN!

Képzeld el, hogy amint bejössz a templomba, jobb és bal oldalon két teles-teli rakott asztal fogad. Gyönyörűen terített asztalok, rogyásig megpakolva. Az egyiken ott van minden, ami istenismeret, a másikon pedig minden, ami önismeret. Vajon melyikhez mennél, melyiknél kezdenél el kóstolgatni, falatozni – vagy éppen melyikhez rohannál, hogy csillapíthatatlan éhségedet enyhítsd…?
Akármelyikhez is mennél, biztosan éhen maradnál. Akármelyiknél is állnál meg, soha meg nem elégednél. Mert ez a kép csapda. Nem létezik két asztal, nem válogathatunk. Egy asztal van. Amint sok keresztény teológus megfogalmazta, Kálvin János is ezzel kezdi a keresztény hit kifejtésére írott nagy munkáját: „Bölcsességünk, és csak az, amit valóban bölcsességnek kell tartani, lényegében két részből áll, ezek pedig: Istennek és önmagunknak megismerése.”
Istenismeret és önismeret, önismeret és istenismeret. Ahogy egy kortárs keresztény szerző megfogalmazza: „Igazi énünket nem akkor találjuk meg, amikor keresni kezdjük, hanem akkor, amikor Istent keressük. … Istent megtalálva lelhetünk rá legigazabb és legmélyebb önmagunkra is. Az antropológiai kérdés (Ki vagyok én?), és a teológiai kérdés (Kicsoda Isten?) lényegében szétválaszthatatlan.” (Benner, Az önismeret ajándéka, Harmat Kiadó. 102) Valamint: „Nem ismerhetjük Istent mélyen anélkül, hogy magunkat is mélyen megismernénk, de mély önismeret sem létezhet mély istenismeret nélkül.” (22)
A mai nappal egy sorozatot kezdünk, amelynek címe: Kicsoda Jézus? Ki vagyok én? Jobbára János evangéliumából Jézus ún. „én vagyok” mondásai alapján fogunk haladni. Azzal a reménységgel tesszük, hogy Isten ajándékaképpen folyamatosan tápláltatunk az egy gazdagon rakott asztalról, ahol nincsenek külön istenismeret és önismeret fogások. Együtt vesszük magunkhoz a kettőt, sőt, együtt részesülünk a kettő ajándékában. Szeretnénk elmélyíteni azt a folyamatot, amelyről Benner így ír: „A keresztény lelkiség szerves része a személyiségváltozás, amely csak akkor jöhet létre, ha az ember Istent és önmagát egyaránt mélységeiben megismeri.” (22) Ez a növekedés útja, a személyiségünk, a közösségünk, a gyülekezetünk Istenben való növekedésének az útja.
Ma az isten- és önismeret kérdését Keresztelő János Jézusról szóló tanúbizonysága alapján kezdjük körüljárni. Három dolgot gondolunk végig: 1. Az elhatárolódás szabadsága (ki nem vagyok?); 2. Az Istenben való önismeret ereje (ki vagyok?); 3. Az ön- és istenismeret hogyanja (hogyan születik mindez?)
I. Az elhatárolódás szabadsága
János evangélista azzal vezeti be a szakaszt, hogy „ez János bizonyságtétele.” Korábban már utalt Keresztelő Jánosra, aki azért jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról (v. 7). Hogyan tesz Keresztelő János bizonyságot a világosságról, aki eljött a világba, Jézusról, a testté lett Igéről? Ennek története áll előttünk.
Az evangélista nem részletezi, hogy Keresztelő János egy kibontakozó és nagyhatású mozgalom élén áll. Ez a magyarázata annak, hogy Jeruzsálemből vizsgálóbizottság érkezik hozzá, akik arról faggatják, hogy kicsoda ő. Mert egyszer csak megjelent egy ember, elkezdte hirdetni az Istenhez térést, a bűnbánatot és a bűnök bocsánatát, amelynek elpecsételéséül keresztelt is (bemerített a Jordánba, ami a régi/bűnös élet halálát, és egy új, Istennek kedves élet születését jelképezte). Szóval itt van ez a próféta külsejű és prófétai jellegű üzenetet hirdető ember, számos követővel, és senki nem tudja, honnan jött, kinek tartja magát. Nem a jeruzsálemi vallási központból küldték, nincs diplomája, és nem vették lajstromba - ki hát ez az ember? Megérkezik a vizsgálóbizottság, és nekiszegezik a kérdést: „Ki vagy te?” Nos, Keresztelő János nem volt modern ember, akinek a feje tele lett volna olyan fogalmakkal, minthogy énkép, hamis én, hiteles én, önazonosság – identitás; nem különösen foglalkozott ezzel a korabeli ember. Valamint János evangélista sem azért írja le mindezeket, hogy ezekről beszéljen. Ezzel együtt valami egyértelműen kiviláglik Keresztelő János bizonyságtételében, és ezt neveztem úgy, hogy az elhatárolódás szabadsága. Keresztelő János nagyon jól tudja, és bátran megfogalmazza, hogy ő ki nem – mögötte a növekvő számú követővel, maga előtt a nem éppen barátságos küldöttséggel.
Három olyan címmel szembesítik, amelyek a zsidóságban mind-mind mélyen gyökereznek és Istennek az utolsó időkben végzendő munkájához kapcsolódnak. Politikai és vallási tartalmakat hordoznak. Mindegyik elégséges ahhoz, hadd fogalmazzak így, hogy általuk Keresztelő János ott és akkor szupersztár legyen. A Krisztus vagy? – Nem vagyok. Illés vagy? – Nem vagyok. Akkor a próféta vagy? (nem egy próféta, hanem a Mózes által megígért messiási figura) – Nem vagyok. Nos, halljuk ezt egy pillanatra: nem vagyok, nem vagyok, nem vagyok. Annyira hangsúlyos ez, hogy János evangélista így fogalmaz: „Akkor vallott, és nem tagadott.” Azaz hitvallást tett, hogy nem ő a Krisztus; nem tagadta le, hogy nem a Krisztus. Teljesen világosan, egyértelműen és szabadon beszél. Itt jelenik meg az elhatárolódás súlya és szabadsága.
Mindez azonban nem magától értetődő. Háta mögött követői, előtte vizsgálóbírái. Micsoda lehetőség a követők előtt, hogy most előbbre lépjen. Mozdulni, még többet elérni, meglovagolni a hullámot, nagy célokat megragadni – ráadásul Istenért. Érzed ennek a súlyát? Milyen könnyű lenne neki elhinni, elhitetni magával, hogy igen, én vagyok ez. De Keresztelő János csak ismétli: nem vagyok, nem vagyok, nem vagyok. Micsoda szabadság!
Azt hiszem, mindnyájan érezzük, tudjuk, hogy ez nem könnyű. Hány és hány ember száll el az önismeret hiánya, az elhatárolódás képességének hiánya miatt. Amikor a hatalomhoz, a dicsőséghez, a befolyáshoz, a népszerűséghez közel, vagy annak a kapujában, ambíciók és vágyálmok által hajtva, egyszer csak nincs megállás. Ha azt tudta volna mondani, hogy én nem vagyok¸ megmentette volna életét, nem szállt volna el, és nem roppant volna össze a végén. De valami ezt nem engedi, valami hajt belülről, adja a képeket, a képzeteket, hogy ki vagy. Kinek kellene lenned, kivel, mivel azonosítod magad, hogyan szeretnéd látni magad, ill. mit szeretnél, kinek és hogyan lássanak téged. Észrevétlen ural el. Mert a lelkünk, a bensőnk így működik. Létrehoz, megteremt egy „hamis ént”. Amikor elhiszed, hogy több vagy, más vagy, mint ami valójában vagy. Amikor – észre sem veszed – egyre inkább egy kivetített kép vagy. Elhiszed te, esetleg – egy ideig – elhiszik mások, még asszisztálnak is hozzá. Egyre inkább azzá leszel, ami valójában nem vagy, csak ami lenni szeretnél. A kivetített kép azonban álom, illúzió. Egészen olyan, mintha valóság lenne, de nem az. Az illúziók tulajdonsága pedig az, hogy amennyire robosztus valóságnak tűnnek egy ideig, ugyanolyan kegyetlenül pukkadnak ki és foszlanak semmivé egy napon.
Még két megjegyzés a hamis énhez. Az első, hogy megjelenik keresztény köntösbe, keresztény nyelvezetbe öltözve is. A spirituális értelemben vett hős, megváltó, ugyanúgy lehet a hamis én megjelenése, mint világi párja. Hiszen spirituális-lelki céljainkat ugyanúgy vezérelheti a hatalom, az ambíció, a népszerűség, a szeretet- és tiszteletvágy, a kontroll, mint a világinak mondottakat. Hány és hány nagy befolyású, híres keresztény vezető hamis énje pukkadt ki, amikor a csúcson összeomlott az élete (hatalommal való visszaélés, szexuális bűnbeesés, anyagiakkal való hűtlen sáfárkodás). Azért, mert valamit Krisztus nevében álmodunk, még nem vagyunk biztonságban; a régi, hamis énünk jelentkezhet kaméleonként álruhában.
A másik megjegyzés a negatív hamis énnel kapcsolatos. Ha Keresztelő János azért mondaná, hogy nem vagyok, mert félszeg és erőtlen, az a negatív hamis én megnyilvánulása lenne. Gondoljunk most az alázatoskodó nemekre, az önmegvetéssel teli tehetetlenségekre, az „én-soha-nem-leszek-semmire-sem-alkalmas” típusú belső hangokra, képekre. Most ebbe nem megyünk bele részletesen, de tudnod kell, hogy a hamis én nemcsak pozitív, hanem negatív formában is megnyilvánul, és ebben a formájában sem jobb. A szabadság elhatárolódni a negatív hamis éntől ugyanolyan értékes, mint a szabadság, amellyel a pozitív, ambiciózus hamis éntől határolódunk el.
Hogyan kezdjük felismerni a hamis ént? Mi az, amire esetleg azt kell mondanom, hogy nem vagyok? Hogyan választhatom el az alázatoskodó hamis ént az egészséges alázattól és önismerettől, valamint a törekvő hamis ént az egészséges ambíciótól, elhívástól? Tedd fel magadnak a kérdést: van-e valami, aminek fenntartása egyre több energiát emészt? Meg akarok-e felelni egy olyan önmagamról való képnek, amely egyre jobban kimerít? Vajon eluralkodik-e rajtam az aggodalom, vagy éppen a düh, amikor úgy tűnik, nem tudom ezt a bennem való, vagy mások elé vetített képet megélni? Vagy egy másik típusú kérdés is segíthet: van-e valami, amit nagyon nehezen tudok, vagy nem tudok, Isten jelenlétébe hozni, vele összeegyeztetni? Hiszen - és ez nagyon fontos - csak a hiteles, valódi én erejével, valóságával tudunk szembeszállni a hamis énnel. Keresztelő János nemcsak azt tudja, hogy ő ki nem, hanem azt is, hogy ki igen. És éppen ez utóbbi jelenléte miatt szabad arra, hogy kimondja: nem vagyok.
II. Az Istenben való önismeret ereje
Lássuk hát, honnan Keresztelő Jánosnak az az önismerete, amely alapján szabad elhatárolódni mindattól, amit kívülről ráaggatnának, vagy amit belülről maga elé vetítene. „Ki vagy? – hogy választ adhassunk megbízóinknak: mit mondasz magadról?” – hangzik el végül a kérdés. A válasz: „Én kiáltó hang vagyok a pusztában: készítsetek egyenes utat az Úrnak, ahogyan Ézsaiás próféta megmondta.” Ez Keresztelő János önvallomása. Ennek alapján képes ellenállni minden hamis opciónak, legyenek azok bármilyen csábítóak is. Ha valaki egészen biztos abban, hogy ő kicsoda, akkor azt is el tudja mondani, hogy ki nem.
Keresztelő János Ézsaiás próféta üzenetében fedezte fel, amit itt magáról állít. A próféta több száz évvel korábban szólaltatta meg Isten üzenetét. A hang, talán ő maga, készíti Isten népét arra, hogy mivel Isten az ő dicsőségében elérkezik a fogságban lévő néphez, hogy szabadulást munkáljon, készüljenek fel erre. Egyenesítsék ki az utakat, készítsenek utat, mert Isten érkezik. Sok száz évvel később ez lesz Keresztelő János identitása is: azért jöttem, hogy utat készítsek Isten dicsőségének. Az Úr érkezik! Mit látunk itt János önismeretéről?
János az Istenhez való viszonyulásban, az Úr ismeretében ismerte fel, és ölelte magához valódi önmagát, azt, aki ő valójában. Ennek módja számára, hogy eggyé lett Isten igéjével, Isten szavával. Amikor azt mondja, hogy „kiáltó hang vagyok a pusztában”, idézve Ézsaiást, akkor nem a foglalkozásáról beszél. Nem a feladatát mondja el, mondván, János vagyok, és most azzal foglalkozom, hogy megtérésre hívom Isten népét itt, a pusztában. Különleges, titokzatos módon Isten korábbi szava, az Írott ige, egy ponton Istennek olyan élő szavává lett számára, amelyben felismerte nemcsak az Urat, hanem önmagát is. Nem tudjuk, nincs róla szó, hogy ez hogyan történt. Nyilván egy hosszabb kikristályosodási folyamat része volt. De az eredmény egyértelmű: Istenre nézve, Istenben, Isten szavával azonosulva vallja meg, hogy kicsoda ő. Eggyé lett Istennel és önmagával az isteni szóban. Ez ad neki bátorságot, helyes magabiztosságot, felhatalmazást is. Amikor megkérdezik tőle faggatói, hogy ha ezek közül egyik sem vagy, miért keresztelsz (amiben nyilvánvalóan rosszallás van), ő határozottan Jézusról kezd beszélni, akiben az Isten dicsősége érkezik. Isten- és önismerete belső erővel, tartással ruházza fel.
A valódi, igazi én az Istennel való kapcsolatban születik. Igaz istenismeret az önismeretben, igaz önismeret az istenismeretben. Hiszen az istenismeret önismeret nélkül nem személyes, élő, szeretetkapcsolat, hanem információ, betű Istenről. Hiányzik belőle önmagunk valósága. Az önismeret istenismeret nélkül pedig egy olyan kúthoz hasonlítható, amelybe minél mélyebben belenézünk, annál tovább húz, és minél mélyebbre húz, annál elveszettebbek vagyunk. Az önismeret nélküli istenismeret külsődleges máz, az Isten nélküli önismeret pedig önmegváltási kísérlet, amely kudarcra ítéltetett.          Hadd idézzem újra Bennert, aki ezt a summás megállapítást teszi: „Azok, akik nem ismerik mélyen és személyesen Istent, önmagukat is csupán korlátozott mértékben ismerhetik. Ha nem ismerik Istent, önmagukat sem tudják megismerni, mivel Isten az egyetlen kontextus, amelyben létük értelmet nyer.” (29) Isten az egyetlen kontextus, amelyben létünk értelmet nyer. Ez egy bátor, beható kijelentés, amelyet könnyebb felületesen elfogadni, vagy gyorsan elutasítani, mint igaz mélységében megragadni. A keresztény ember talán mélyebb átgondolás nélkül egyetért ezzel. A nem keresztény ember pedig csípőből elutasítja, hiszen, lássuk be, kizárólagos és radikális ez az állítás. Isten az egyetlen kontextus, amelyben létünk értelmet nyer? De gondold végig, hogy milyen alternatív lehetőségek vannak. Ha nem Istenben nyer értelmet, jelentést létünk, akkor miben? A társadalom, a kultúra, a körülöttünk való világ ad értelmet? De mindez változik, és mindez bizonytalan. Persze, a ma leggyakoribb válasz, hogy önmagamban találom ezt meg, önmagam alakítom ki. De vajon lehet-e önmagunk önmagunk ismeretének végső kontextusa? Valószínűtlenül hangzik…
Mi a keresztény választ lényege? Az, hogy a keresztény meggyőződés szerint Isten formált, ő alkotott, ő tervezett meg, ő rendelt el felőlünk mindeneket, de még azt a környezete is ő hozta létre, amelyben életünket éljük. Ezért benne ismerjük meg valóságosan önmagunkat, hiszen ő a valóság, amely körbevesz. Szerető szavai körbeölelnek, hogy az Atya rétegről rétegre levetkőztesse rólunk a hamis ént, és egyre jobban felragyogjon az az igazi valós én, amelyet ő tervezett el létünk hajnalán. Hogyan zajlik-e folyamat? Hol és hogyan ismerjük meg az „egyetlen kontextust”? János bizonyságtétele erre mutat rá.
III. Az önismeret és istenismeret hogyanja (születése)
„Másnap János látta Jézust, amint jön felé, és így szólt: Íme az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét.” Majd így folytatja az útkészítő a tanúságot arról, aki elérkezett: „Láttam, ahogy a Lélek leszállt az égből, mint egy galamb, és megnyugodott rajta.” Az ön- és istenismeretben való növekedés egész életünkben zajlik. Folyamat, jó esetben elmélyülő folyamat, amelyben minél mélyebben megkóstoljuk Isten valóságát, annál mélyebben találkozunk igaz valónkkal; és minél mélyebben feltárul előttünk igazi énünk, annál mélyebben ismerjük és szeretjük Istent. E folyamat megragadásához – ami Isten ajándéka számunkra – két kép áll előttünk. Jézus, a Bárány, valamint a galamb, akinek a képében a Szentlélek leszáll Jézusra. Hogyan érkezik el ebben a Jézusban Isten dicsősége? Mit látott, értett meg szíve szemeivel Keresztelő János? Miben lett neki valósággá az az ismeret, amelyet az ézsaiási igében magához ölelt, amit Istentől kapott?
Amikor azt mondja Jézusról, hogy íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét, nem magától értetődőt állít. Bibliamagyarázók keresik, honnan is vehette János ezt a meglátást, de azt gondolom, hogy a titok nem más, mint hogy Isten, akitől meghallotta, hogy ő a hang, kijelentette neki ezt a titkot. (Vö. v. 33 – „én nem ismertem őt, de aki elküldött engem, hogy vízzel kereszteljek, ő mondta nekem…”) Ezzel együtt az áldozati bárány, amelyet elhordozza a bűnt, a zsidó vallási élet része volt. A bűnért való rendszeres áldozat, valamint az évenkénti nagy engesztelő áldozat a bűnökért, mindennek Istennel megszabott keretei és liturgiája központi helyet fogalt el Izrael életében, Istennel való kapcsolatában és képzeletében. A lényeg: a zsidók tudták, hogy van bűn, és bűnbocsánatra szorulnak – valamint azt is tudták, hogy létezik bűnbocsánat, amelyet Isten készített el. Ezt hordozta az áldozati kultusz egész életük középpontjában. Ez egy szilárd, biztos struktúra és intézmény volt, amely sokkal inkább felszabadított, mint elnyomott. Miért? Mert a mai ember, aki elsőre semmi mást nem lát ebben, mint bűntudat-gerjesztést, valamint primitív mészárlást, nem tudja, hogy van bűn, ill. mi a bűn – és nem is ismeri a megbocsátást. Ott egy objektív rendszer emlékeztetett, és újra és újra rámutatott Isten bocsánatára, ami szabadságot jelentett. Itt nincs objektivitás, csak saját lelkünk szubjektív ítéletei, érzései. nincs bűn és nincs bocsánat, de van helyette bűntudat és szégyen, bizonytalanság és önigazolás, önvád vagy mások vádolása – azaz lélektani és érzelmi zűrzavar. Mert amit a fejünkkel tagadunk, az még a szívünkben működik…
János rámutat Jézusra, és egyetemesen kiterjeszti minden korra, minden kultúrára, minden meggyőződésre (!) azt, ami ott volt Izrael életében: „Íme az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét.” És talán mi azt mondjuk elsőre, hogy rendben, értem, de hogyan tudnék én kapcsolódni a bűn és bárányáldozat képéhez? Ha ez az isten- (jézus-) ismeret, akkor hogyan lehet ez személyes, hogyan kapcsolódik ez önismerethez, valóságomhoz? Hiszen a mi kultúránkban nincsen állatáldozat. A válasz, hogy könnyebben, mint először gondolnánk. Elég elmennünk a magyar nyelvben a bárány fogalmától a bakig: bűnbakképzés. Figyeljünk arra a jelenségre (szívünk jól ismert működésére), amelyet bűnbakképzésnek nevezünk. Mit teszünk? Hárítunk, másra toljuk a felelősséget, magyarázkodunk, elítélünk és felmentünk. Gyártjuk a „bakokat”, az áldozatokat, amelyek fejére helyezzük a felelősséget, hogy azután azok elvigyék, eltűntessék, elhordozzák azt, ami a miénk. Ki nem ismeri ezt a szívében?
A jó hír az, hogy kiléphetsz a bűnbakképzésből. Hárítsd Jézusra. Ő a Bárány. Vedd le másokról, öleld magadhoz a felelősséged, majd utána add át neki. Gyere a Bárány jelenlétébe, nézz Jézusra, és hárítsad rá. Nem kell másra, ő azért jött, mondja János, hogy hordozza a világ bűnét. És mi erre mit mondunk? Na, azt már nem! Ő? – Nem! A szívünk tiltakozik, ugye? Nehogy már ő vigye el helyettem. De akkor miért van, hogy az anyámra, apámra, házastársamra, gyerekemre, főnökömre, barátomra, kedvesemre, a rendszerre, a politikára, a BKV-ra háríthatom, de Jézusra nem? Mit mond ez el rólunk? Mindenki elviheti – de Jézus, na, ő nem. Miért? Azt hiszem, azért, mert valahol érezzük, ő tényleg elviszi. Valamint ehhez nekünk először tényleg magunkhoz kell ölelni a felelősségünket, a bűnünket, a hamis énünket, az ebből fakadó torz és nyomorúságos viselkedésünket… De nekünk sokkal jobban esik folyamatosan bűnbakot képezni.
Pedig a csoda, az önismeret és istenismeret ajándéka akkor adatik, akkor kezd felfakadni bennünk, amikor a Bárány jelenlétébe jövünk, és őt szemléljük. Miért? Amikor Jézus azonosul a feláldozásra váró Báránnyal, a keresztségben, amely halálát vetíti elő, akkor leszáll rá a Szentlélek, és az Atya megerősíti őt. Ez számunkra az önismeret és az istenismeret ajándékának kezdete, legmélyebb forrása. Mert amikor elengedjük a hárításainkat, és Jézusra, a Bárányra helyezzük őszinte szívvel, akkor jön a galamb – azaz leszáll ránk a Szentlélek, ahogy leszállt Jézusra is. Amikor pedig Isten Lelke, az életadó megjelenik, és itt időzik szívünk felett, sőt, betölti szívünket, akkor megerősít abban, akik valójában vagyunk: te vagy az én gyermekem, mondja. És itt kezd megszületni, kiformálódni igazi önmagunk. Mert akkor már nem a hárításaink leszünk, nem azok formálnak. Nem a kudarcaink, nem a bűnbakképzéseink formálnak, nem a hamis énünk cselekszik. Ezeket a Szentlélek szépen leleplezi és lehántja rólunk, hogy elkezdje kibontani bennünk az igazi ént. Azt, aki Isten ajándéka, azt, aki legigazibb magunk, azt, akiben leginkább otthon vagyunk. Elindul az élet, elindul a növekedés.
Istenismeret és önismeret. Nincs két asztal, egy asztal van. Gazdagon megrakva Isten ajándékával. Kenyér és bor. Bárány és galamb. Jöjj hát ő hozzá, szemléljed a Bárányt, helyezd rá a hamisat, hiábavalót, és a Szentlélek betölti a szíved. Ismersz és szeretsz. ÁMEN!
Lovas András

A felolvasott zsoltárimádságokban a közös, hogy mindegyik témája az, mi történik a zsoltáros, azaz az imádkozó ember és Isten között éjszaka. A zsoltáros nem tanít, hanem imádkozik, mi ma az ő tapasztalata és imádsága alapján szeretnénk tanulni a mi imádságunkra, Istennel való kapcsolatunkra nézve.  (Meggyőződésem, hogy a zsoltárokat egyben kell látnunk, olvasnunk, imádkoznunk - most legyen ez egy különleges alkalom azzal, hogy egy témához kapcsolódó vallomásokat gyűjtöttem össze több zsoltárból.)
Miért érdekes az éjszaka? Legalább három dolgot érdemes meggondolnunk. Az első, hogy az éjszaka számunkra a dolgok nem-kontrollálásának ideje. Talán akkor, amikor kevésbé mi irányítjuk vagy tartjuk kézben a dolgokat (pl. az alvás idején, de nem kizárólag csak akkor), Istennek más lehetőségei is vannak elérni hozzánk. A másik gondolat, hogy az éjszaka - nem a normális mindennapok, hanem a különösen nehéz vagy éppen örömteli napok idején - a felerősödő érzelmek ideje. Sok minden, ami napközbeni rohanásban a háttérbe szorul, éjjel megjelenik. Akár a bánat, akár az öröm - még az sem ritka, hogy nem hagynak aludni. Végül, az éjszaka a csend, a nyugalom ideje is. Előtérbe kerülhet, ami igazán foglalkoztat.
Mindez tehát több oldalról közelítve is aktuális. Még akkor is, ha a legtöbbünknek élete nagyobb részében az éjszaka nem az ébrenlét, hanem az alvás ideje - és ez így van jól. Ezzel együtt ki ne ismerné azt, amikor nem tud elaludni, csak forgolódik… Ki ne ismerné azt, amikor felébred, az éjszaka közepén, vagy hajnalban, éber, nem álmos, de még nincs itt az ideje a felkelésnek. Mi történik éjszaka Isten és az imádkozó ember között? Három gondolat köré csoportosítva vizsgáljuk meg a felolvasott igéket: 1. Isten hiánya az éjszakában - a szomorúság és bánat ideje; 2. Isten jelenléte az éjszakában - a meditálás ideje; 3. Isten munkája az éjszakában - a békesség ideje
Isten hiánya az éjszakában (a szomorúság és bánat ideje)(Dolgunk van Istennel az éjszakában, amikor nem tapasztaljuk őt)
Számos zsoltár kiált Istenhez úgy a nyomorúságban, sötétségben, hogy a zsoltáros alapérzése az, hogy nem tapasztalja, nem látja, nem találja Istent. Ez az éjszaka gyakran a fizikai értelemben vett éjjel, de legalább annyira sötét lelki értelemben is. A 6. zsoltár, amiből olvastunk, egy olyan ember kiáltását adja elénk, aki ébren van éjszaka, mert nem tud aludni: "Belefáradtam a sóhajtozásba. Egész éjjel könnyekkel áztatom ágyamat, könnyeimmel öntözöm fekvőhelyemet." Kiderül, hogy testét betegség gyötri, lelke fájdalommal teli, és Istentől elszakítva érzi magát. Az ehhez hasonló ún. panasz zsoltárokban számos alkalommal olvassunk a gyűlölködő ellenségekről is. A végső kérdés az imádkozó ember számára, ami mindenképpen megjelenik, amikor éjjel a bánat miatt nem tud aludni, az Isten-kérdés. Figyeljünk a 77. zsoltár szavaira ebből a szempontból:
Hangosan kiáltok Istenhez, Istenhez kiáltok, hogy figyeljen rám.Nyomorúságom idején az Úrhoz folyamodom, kezem éjjel is kitárom feléje lankadatlanul, de lelkem nem tud megvigasztalódni.Istenre gondolok, és csak sóhajtozom, róla elmélkedem, és elcsügged a lelkem. (Szela.)Szemeimet nyitva tartod, szótlanul hánykolódom.Gondolkozom a régi napokon, a hajdani esztendőkön.Eszembe jutnak énekeim éjjelente, szívemben elmélkedem, és ezt kutatja lelkem:Vajon végleg eltaszít az Úr, és nem tart tovább jóakarata?Végképp elfogyott szeretete, érvénytelen lett ígérete nemzedékről nemzedékre?Elfelejtette kegyelmét az Isten, vagy elnyomta irgalmát a harag? (Szela.)Az az én bajom, gondoltam, hogy megváltozott a Felséges jóindulata.Emlékezem az ÚR tetteire, visszagondolok hajdani csodáira.Végiggondolom minden tettedet, elmélkedem dolgaidon.
Mennyit beszél Istenről az, aki nem tapasztalja Istent a jelenben! És ez a zsoltár nagy üzenete annak az éjszakának az idején, amikor Istent nem látjuk, nem halljuk. Tudniillik, hogy dolgunk van Istennel az éjszakában, amikor nem tapasztaljuk őt… Ez lehet a szomorúság, a bánat éjszakája; az üldöztetés, a gúny éjszakája; az aggodalmak éjszakája; az összezavarodottság, a céltévesztettség éjszakája; a kételyek éjszakája… Minden olyan éjszaka, amelyek idején óriási teher nehezedik lelkünkre és rettegés fogja el a szívünk. Istennel van dolgunk a hiánya (azaz tapasztalásának hiánya) idején. Ebben a helyzetben pedig segítségünkre van a zsoltár. Mit tehetünk Istennel az éjszakában?
A zsoltáros imádkozik - különben nem olvashatnánk ezeket a szavakat. Ezzel egyrészt elismeri, hogy Istennel van dolga, és nem fordulhat máshoz a sötétség idején sem. Meghív, hogy hasonlóan tegyünk. De hogyan lehet imádkozni valakihez, akinek a hiánya a legvalóságosabb valóság? A válasz, és ezért lehetünk hálásak ezekért a zsoltárokért, hogy éppen úgy, ahogy a zsoltáros teszi. Hogyan szólítsuk meg azt, aki nincs jelen az érzékelésünkben? Válasz: imádkozzuk a zsoltárokat! Itt Isten kegyelmének csodálatos titka van előttünk, amely túlmutat azon, hogy a zsoltárban találunk szavakat az imádságra az éjszaka idején. A nagy titok az, hogy ezeket a szavakat maga Isten adja nekünk, éppen az, akit nem találunk. És persze mondhatod, hogy ennél nem lenne egyszerűbb, ha nem engedne be minket ebbe a sötét éjszakába, amiben a legnehezebb, hogy még őt sem halljuk. De a válaszom az, hogy egyrészt olyan világban élünk, a bűn által megtört világban, ahol kikerülhetetlen a sötétség, másrészt pedig Isten sok mindet végez el szerettei életében ezekben az időkben, amire szükségünk van. De azonnal mellénk is áll, és - mivel a zsoltárok Isten igéje - ő maga adja nekünk a szavakat az imádsághoz. Leírják a helyzetünket, és olyan őszintén, szabadon, bátran tárják Isten elé a sötétséget, és hiányának fájdalmát, ahogy mi nem tudnánk, vagy talán nem mernénk. Amint elkezded imádkozni a zsoltárokat az éjszaka idején, sok mindent meg fogsz tanulni. Nincs most időm kifejteni, de észre fogod venni, hogy milyen stratégiákat kínál az imádságos elmélkedés ezekben az időszakokban. A jelen kétségbeesésének megénekelésén túl megtalálod a visszaemlékezés ajándékát, valamint az előretekintés kegyelmét. Istentől szavakat kapsz a szádba és a szívedbe, amelyek által feleleveníted azokat az időket, amikor egészen közel volt az Úr, és erőt merítesz belőle. Valamint kapsz olyan imádságokat, amikor megvallod a zsoltárossal együtt, hogy vége lesz az éjszakának, és felragyog újra a nappal. (A 42. zsoltárban mindezekkel találkozunk….)Az éjszaka gyakran Isten hiányának az ideje. De nekünk ott is dolgunk van Istennel!!!
Isten jelenléte az éjszakában (a meditálás ideje)(Dolgunk van Istennel az éjszakában, amikor találkozunk vele)
Hogyan van Isten jelen az éjszakában? Mit mond erről a zsoltáros imatapasztalata?  Olyan helyzetek vannak előttünk, amikor a zsoltáros - feltételezés szerint, hiszen nem egyértelmű - nem alszik, azaz vagy virraszt, vagy pedig felébred. Az egyikben tudatosan vonja meg az alvást magától (egyfajta böjtként, hogy Istent keresse, Istennel legyen), a másik meg az a ritka helyzet, amikor Isten felébreszt bennünket. Ide kapcsolom azt is, amikor valaki nem tud aludni, nincs különösebb baja (mint pl. a lelki éjszaka). Felébred, és ott van egyedül, éberen éjjel. Mit tegyen, mit tehet? Hogyan van Isten jelen az éjszakában? Mi dolgunk lehet vele? Először általában essen pár szó az Isten előtti, Istennel való gondolkodásról (meditáció), majd pedig lássunk néhány konkrét dolgot, amit a zsoltáros megél.
Az éjszakai ébrenlét az áldás vagy a terror ideje. Csendben, sötétben, egyedül, talán mozdulatlanul vagyunk (hogy másokat ne ébresszünk fel). Vajon mi indul el ilyenkor bennünk?  Mit beszélünk, hogyan gondolkodunk magukban? Mi zakatol? Valami, ami nyomaszt, terhel?  Vagy éppen milyen dallam megy?  Örömének szól bennünk? Zakatolás vagy dallam? Zaklatottság vagy harmónia? Sok-sok minden, amit nap közben elnyomunk, hárítunk, az éjszakában megjelenik. Akár álomban - gyakrabban, - akár felébredésben.  A zsoltáros így imádkozik: "URam, éjjel is gondolok nevedre, megtartom törvényedet."  Valamint: "Éjfélkor fölkelek, hogy hálát adjak neked igazságos döntéseidért." Azaz elmélkedik Istenen, Isten munkáján, cselekedetein, törvényén és rendjén (ami a 119. zsoltár nagy témája). Isten és az ő útmutatása munkál benne, amikor éjjel ébren van. Spurgeon így ír a zsoltárosról: "Az éjszakai gondolatai által uralja a nappali cselekedeteit. A nappal cselekedetei gyakran éjszakai álomban öltenek testet, amint az éjszaka gondolatai termik meg a nappal tetteit." (Charles Spurgeon, The Treasury of David, vol. 3. 242.)
Az éjszakai megébredés, vagy amikor nem tudunk elaludni, önmagunk megvizsgálására ad lehetőséget. Mi az, ami bennünk zajlik? "Az éjszaka megjelenő gondolataid világossággal teltek, mert Istennel teljesek?" (Spurgeon) Mi a valóság a lelkünkben? Világosság vagy sötétség? Zakatolás vagy dallam? A gondolataink, amint elindulnak, az ezekhez kapcsolódó érzelmeink, tükörként jelentkeznek. Nézzünk bele a valóságba! Másrészt, ezek az ébrenlétek lehetőséget adnak arra, hogy Isten felé fordítsuk szívünket. Hogy Isten előtt beszéljük meg önmagunkkal, mi is történik az életünkben. Lehetőség, hogy felismerjük, Istennel van dolgunk, aki vár ránk, aki jelen van. Lehetőség, hogy lelkünkben Istennel legyünk együtt, előtte, benne gondoljuk meg életünk dolgait. Textusaink alapján három féle imádságról, meditációról beszélhetünk, amelyeket a zsoltáros éjszaka élt át: amikor Isten megvizsgál; amikor Isten vezet; és amikor imádságot és éneket ad a szívünkbe.
Amikor Isten megvizsgál. A zsoltáros így imádkozik: "Megvizsgáltad szívemet, meglátogattál éjjel. Próbára tettél, nem találsz bennem álnokságot, nem jön ki ilyen a számon." Ennek a sornak a szerepe a 17. zsoltárban, ebben az ún. egyéni panaszimádságban az, hogy a zsoltáros elmondja Istennek, hogy ártatlan. Ennek alapján kiált szabadulásért szorult helyzetében. Mi történik éjjel? A zsoltáros nehéz helyzetben van, de ez a helyzet nem az "Isten-hiány" sötétsége. Isten jelenlétének teljesen tudatában van: "meglátogattál." Isten látogatása, jelenléte azzal járt, hogy megvizsgálta őt. Megvizsgálja, megpróbálja, úgy, amint "megpróbálják", azaz megtisztítják a nemes fémet, amint kiégetik belőle a salakot. Mi történik itt?
Amikor az ember nehézségben van, jó, ha Isten előtt átgondolja az életét, dolgait. Az éjszaka csendjében, magányában egyszer csak azon kapja magát, hogy vizsgálja a szívét: Mit tettem rosszul? Mit tehettem volna másképpen? Hogyan élem az életem? Mennyiben vagyok hűséges Istenhez, a másik emberhez? Stb. És akkor egyszer csak felismered, hogy ezek nem pusztán a te gondolataid, hanem mindezekkel Isten maga beszélget veled. Ő maga vizsgál, kutat, hogy te magad vizsgáld, kutasd magadat. Nem más ez, mint az igaz önismeret útja, hiszen valójában azok vagyunk, és olyanok vagyunk, ahogy a mi teremtőnk lát bennünket, ahogyan előtte állunk. Az éjszaka idején, a szorult helyzetben fellebbenhet a fátyol saját magunk előtt is, lehullnak védőmaszkjaink, és szembetaláljuk magunkat valós önmagunkkal. Uram, meglátogattál éjjel…
Amikor Isten vezet, tanácsol. A 16. zsoltár szerzője, Dávid, így magasztalja Istent: "Áldom az URat, mert tanácsot ad nekem, még éjszaka is figyelmeztet bensőm."  Ebben a zsoltárban, amely az Úrban való bizalom megvallása, Isten vezetése áll előttünk. Hogyan ad tanácsot az Úr? "Még éjszaka is figyelmeztet a bensőm" - mondja a zsoltáros. Az imént említett próba, megvizsgálás is lehet az útja annak, ahogyan Isten vezet és tanácsol, de itt másról van szó. Azt kérdeztük korábban, hogy amikor az ember éjszaka megébred, merre indulnak el a gondolatai? Annak az embernek, akit nem vesz körül nyomorúság, akinek az élete éppen békességben zajlik, és aki Istennel jár, valószínű, hogy ilyenkor az Úr felé fordul a szíve. Lehet, hogy végiggondolsz helyzeteket, személyeket, fontos ügyeket… és közbe világosságot nyersz valamiben. Megérted, amit nem értettél; kivilágosodik, ami eddig homályos volt. Az az ember, aki Isten igéjén elmélkedik rendszeresen, azt éli meg, hogy a "bensője", a szíve (héberül: a veséje) tanítja őt, mert belülről tárul fel az isteni bölcsesség. Spurgeon így magyarázza ezt: "A lelkünk közössége Istennel olyan benső, lelki bölcsességet terem, amely a nyugodt, csendes pillanatokban megmutatja magát." (The Treasury…, vol. 1.) Majd azt írja erről a belülről felfakadó bölcsességről, hogy "a bölcs ember többet lát csukott szemmel az éjszakában, mint a bolond nyitott szemmel napközben." Sőt: "Az éjszaka ideje, amit a bűnös a bűn elkövetésére használ, a csendességnek az a megszentelt órája, amelyben a hívő meghallja a mennynek, és a mennyei életnek csendes, lágy szavát önmagában."  (Uott.) Természetesen ez a csend, a meditáció, és a vele járó bölcsesség nem korlátozódik az éjszakára, az éjszakai megébredésre, amint Isten vezetése és tanácsa sem. De fontos látnunk, hogy a zsoltáros tapasztalata az, amely sokaké ma is, hogy Isten alkalmanként az éjszaka csendjében tanít és vezet.
Amikor Isten imádságot, éneket ad. A 42. zsoltárban a zsoltáros egy mondatban visszaemlékezik (hiszen az imádság idején Istentől távol érzi magát): "Nappal szeretetét rendeli mellém, éjjel éneket ad számba az ÚR; imádságot életem Istenéhez."  A 77. zsoltár szerzője pedig így imádkozott: "Eszembe jutnak énekeim éjjelente…" Isten éjjel imádságot és éneket ad a szívünkbe, a szánkba. Ez az öröm, a túlcsorduló hála, az Úr nagy szeretetén való elmélkedés ideje az éjszakában. Van, hogy megébredsz, nem tudod miért, és nincs más dolgod, mint hálát adni az Úrnak, és dicsérni őt. Nem olvasod az éneket, a szíved dalol. Nem hallgatod, nem mondod ki, belül zeng. Ez fakad fel a szívedből. Tedd szabadon, tegyük bátran. Vannak, akik nem alszanak jól, és órákat töltenek ébren. Nincs semmi baj, de felébredsz, és ott a kérdés, hogy most mit kezdjek magammal. Kezdj el imádkozni, kezdj el emberekért közbenjárni. Ahogy hozza Isten eléd a szeretteidet (idős testvérek: imádkozzatok a családotokért!), gyülekezeti testvéreidet, munkatársaidat, kezdj el értük közbenjárni. Van, hogy az Úr ezért ébreszt fel. Az éjszaka éneket, imádságot ad a szívedbe, te pedig énekelj és imádkozz! És ha belealszol - annál jobb! Akkor elvégezted, amire hívott, és itt a béke ideje.
Isten munkája az éjszakában (a békesség ideje)(Nincs dolgunk Istennel az éjszakában - amikor mi pihenünk és ő végzi dolgát)
Végezetül két olyan zsoltár áll előttünk, amelyek a nyugodt és békességes alvásról szólnak - miközben Isten végzi a maga munkáját. Hadd hangsúlyozzam újra, hogy bár ma az éjszakai megébredésekről, az elalvás nehézségéről, a virrasztásról esett szó, ezek a virrasztások egészséges esetben időszakosak és rövid ideig tartanak. A 4. zsoltárban Dávid a következőt fogalmazza meg, mint a békességes alvás titkát: "Nagyobb örömöt adsz szívembe azokénál, akiknek bőven van búzájuk és boruk. Békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, URam, hogy biztonságban élhessek!"  Azt vallja meg, hogy legfőbb öröme Istenben van, nem a vagyonban, és ez az öröm békességet teremt a szívében. Békében fekszem le, és el is alszom… Ez azonban nem magától értetődő - hiszen ez a zsoltár is panaszének, amely szorult helyzetben születik. De Dávid elmélkedett Isten előtt az éjszakában: "Ha felindultok is, ne vétkezzetek! Gondolkozzatok el fekvőhelyeteken, és csillapodjatok le! "  Nyilvánvalóan ő ezt tette, és így jutott el oda, hogy megvallotta, mi szíve igazi öröme, hogyan ad neki az Úrban való bizalom békességet.
Hasonlóan gondolkodik a 127. zsoltár szerzője: "Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az ÚR szeret, annak álmában is ad eleget." Dolgozni kell, de önmagunk túlhajtása nem terem áldott életet, csak megerősíti, hogy mennyire hiábavaló, fáradságos a munka, és mennyire gyümölcstelen tud lenni. De a zsoltáros azt is tudja, hogy amíg ő alszik, Isten akkor is cselekszik. Őrködik a világ felett, kézben tartja mindazt, amit ő nem tud kézben tartani, gondja van mindarra, amit mi nem tudunk biztosítani. Álomban is ad eleget… Ez a két imádság annak megerősítése számunkra, hogy az éjszaka, ami lehet az bánat és Isten-hiány ideje éppen úgy, mint a meditálás ideje, végső soron Isten hatalmában van. Az éjszaka az az idő, amikor elengedjük mindazt, amit kézben tudunk tartani napközben, amikor nem irányítjuk a folyamatokat, amikor - ha tetszik, ha nem - valami nagyobbra bízzuk magunkat. Az éjszaka megvizsgál, mert kiderül, hogy ez a bizalom mennyire élő az életünkben. Bizalommal fekszünk le, vagy zakatol a szívünk és a fejünk? Honnan vehetjük e teljes és mély bizalmat? Honnan tudjuk, hogy egyszer meg fog jelenni az Úr az ő hiányának sötétségében, mi az, ami betöltheti szívünket éjjel hálával és énekkel?
Befejezésül térjünk vissza a zsoltáros által használt képre: kezem éjjel is kitárom feléje lankadatlanul… A kitárt kéz Isten felé az éjszaka várakozó ember keze. Emlékeztessen ez bennünket most Jézus erőszakkal kitárt kezeire, szögekkel a keresztre feszített karjaira. Menny és föld felé kitárt kezekkel függ a fán. Ő is imádkozhatta a kereszten: "Nyomorúságom idején az Úrhoz folyamodom, kezem éjjel is kitárom feléje lankadatlanul, de lelkem nem tud megvigasztalódni. Istenre gondolok, és csak sóhajtozom, róla elmélkedem, és elcsügged a lelkem."  Eljött az éjszaka - nappal, három órakor - elsötétült az éj. Az éjszaka, az imádkozó Jézus, és a nem válaszoló Isten. Hogyan lehetséges ez? Isten nem válaszol a saját Fiának? - Tudjuk, mi a válasz. Azért nem válaszol a kifeszített kezű Fiúnak, hogy amikor felénk fordul, az Atya karjai mindig kitárva legyenek irántunk. Azért utasítja el a Fiút a nyomorúság idején, hogy bennünket magához öleljen éjszakánk idején. Azért hagyja a Fiút szenvedni, sőt, adja a Fiút a halára, hogy mi minden körülmények között tudjuk, ő fizetett a bűneinkért, és ezért bennünket semmi el nem választhat az Atya szeretetétől. Ez a reménységünk az éjszakában, amint ez az énekünk az éjnek idején. ÁMEN!
Lovas András

Post scriptum… utóirat. Ezek a befejező sorok a levél részét alkotják, de a nagy ívű tanítás a nagykorú gyülekezetről, Isten új társadalmáról lezárult. Óriási magasságokat járt be az apostol, amint Istennek arról a munkájáról beszélt, hogy Krisztusban egy új emberiséget teremtett magának. Felmutatta Pál, hogy mit jelent méltóan élni ehhez az elhíváshoz, majd megerősített, hogy álljunk meg a gonosz elleni harcban. Mi van még hátra? Semmi különös, csak pár személyes közlés, és az elbúcsúzás. Hasonlóan más leveleihez, az apostol személyes megjegyzésekkel, majd áldásmondással zárja sorait. Post scriptum...
Olyan ez, mint amikor tömegek jönnek meghallgatni egy csodálatos előadóművészt, aki az előadásba mindent beletesz, a képessége, az energiája legjavát adja, majd az előadás végeztével az öltözőben pár szóval még eligazítja a hangosítókat, elmondja a menedzserének, hogy másnap pihenni fog, üdvözöl néhány ismerőst, és távozik. Nem nagy dolog, mondják mindazok, akiket egészen magával ragadott a koncert szépsége, vagy a színházi előadás sodrása. Post scriptum… De aki találkozott már nagy művésszel az öltözőben, tudja, hogy mennyire fontos ez a pillanat. Lehet, hogy óriási csalódást okoz, mert kiderül, hogy ez az egészen különös művész, akiből a színpadon szinte mennyei szeretet áradt, vagy aki csodálatos képességeivel egészen elbűvölt, „post scriptum” büszke és közömbös. Az ilyen viselkedés azonnal hitelteleníti azt, aminek korábban a tanúi voltunk. De lehet, hogy éppen az ellenkezője történik, és az öltözőben egy nyíltszívű, érdeklődő, bennünket is emberszámba vevő sztárral találjuk magunkat szemben, és elcsodálkozunk, hogy egy ilyen nagy ember hogyan lehet ennyire alázatos, ennyire "normális." Az egész előadás még értékesebb lesz számunkra ezáltal.
Tekintsünk most így az efézusi levél záró soraira. Hogyan látjuk magunk előtt az apostolt „post scriptum” ? Mi foglalkoztatja, mi motiválja, mit tesz? Mi jön a „nagy előadás”, azaz a csodálatos teológiai mélységek és magaslatok kifejtése után? Mi a jelentősége annak, amiről az apostol „post scriptum” intézkedik? Ezeket a kérdéseket elhelyezhetjük az ünnepek utáni helyzetünkben is. Mi jön számunkra az ünnepek után? Mit hoznak a hétköznapok, a mindennapok? A választ a szakasz egyetlen kifejezéséből kiindulva keressük. Pál áldással zárja a sorait: „A kegyelem legyen mindazokkal, akik el nem múló szeretettel szeretik a mi Urunkat, Jézus Krisztust.” Mit jelent az el nem múló szeretet, ez a Jézus iránti, lángoló szeretet - a mindennapokban? Ott és akkor, ahol és amikor nem a rivaldafényben vagyunk, hanem, fogalmazzunk így, az „öltözőben.” Hogyan szerethetjük Jézust el nem múló szeretettel?
Az el nem múló szeretet tévútja: Jézus és a valóság elválasztása
Az el nem múló szeretet lényege: Jézus és a valóság összekapcsolása
Az el nem múló szeretet lehetősége: Jézus valóságos szeretete

Az el nem múló szeretet tévútja: Jézus és a valóság elválasztása
Mi történik „post scriptum” Mi történik az előadás után? Minek a helye az „öltöző?” - Mindennapiság, hétköznapiság, rendetlenség, zűrzavar - a valóság. Az apostol nem a „levegőben lóg”; kapcsolatai vannak, ügyeket intéz, híreket küld és vesz, konkrét személyekről konkrét helyzetben gondolkodik. Ennek részleteit kicsit később bemutatom, de most elég, ha arra figyelünk, hogy aki hihetetlenül nagy ívű, dicsőséges igehirdetést írt le, a végén egészen emberi, közönséges, pásztori figyelemmel van jelen. Az el nem múló szeretet, amellyel szereti Urát, Jézust, mindebben megjelenik.
Azért szükséges ezt hangsúlyozni, mert bennünket, Jézus követőit fenyeget az a veszély, hogy ennek az el nem múló szeretetnek a megélését inkább helyezzük a színpadra, mint az „öltözőbe.” A színpadon (de ha a képet váltjuk, lehet ez a remetelak is - a lényeg, hogy magunk vagyunk) nem kell a bennünket körülvevő emberek bajaival, tolakodásával, figyelmetlenségével bajlódnunk, egészen magunk lehetünk. Semmi nem vonja el a figyelmünket Jézustól, hogy vele legyünk, a kapcsolatunkat ápoljuk, és egyre mélyebben megéljük az el nem múló szeretetet lángolását. Van idő csendben lenni, van lehetőség elmélkedni, megadatik a természetben való sétálás, senki nem zavar abban, hogy dicsőítsem őt vagy csendben várakozzak jelenlétében. De amint odajön hozzánk valaki az „öltözőben”, amikor belerondít a mi „el-nem-múló-szeretet-megélésünkbe”, könnyen bosszúsak leszünk. Hogyan lehet így nagy művésznek lenni? Hogyan lehet így Jézust el nem múló szeretettel szeretni? Hogyan lehet így benne növekedni és elmélyülni?
Mindez alapvetően két hozzáállásban ölthet testet a mi életünkben. Az elsőt nevezzük szuperspiritualitásnak. Ennek lényege, hogy azt hiszed, Jézus el nem múló szeretete nem más, mint az, amit a színpad vagy a remetelak magányában megélsz. A „post scriptum” nyűg, az „öltöző” hiba a rendszerben. Úgy akarod el nem múló szeretettel szeretni Jézust, hogy az „öltöző” rendetlensége, az ott megjelenő emberek zavargása szűnjön meg. Olyanná leszünk, mint azok a sztárok, akiket a színpadról úgy menekítenek ki, hogy véletlenül se kelljen más hús-vér emberrel találkozniuk. Pállal együtt elcsodálkozunk Isten hatalmas kijelentésein, belerendülünk az evangélium dicsőséges igazságába, de nem követjük ugyanezt a Pált az élet mindennapos forgatagába, az ügyes-bajos dolgok világába. A szuperspiritualitás lényege, hogy Jézust szeretjük - a valóság nélkül. Égsz Jézusért, vágysz utána, keresed őt - de mindaz, ami körülvesz, csak akadály abban, hogy megéljed ezt a kapcsolatot. Ezen az úton hamar eljut az ember oda, hogy egyre erősebben tagadja a valóságot, hogy az „öltözőt” a gonosz mesterkedésének tartsa, és újra és újra azzal próbálja magát erősíteni, hogy megvallja, az „öltöző” nem más, mint illúzió. Jézust a valóságban nem tudja el nem múló szeretettel szeretni.
Ugyanennek a gondolkodásnak a másik oldala a spiritualitás hiánya. Nem is foglalkozol azzal, hogy mit jelent el nem múló szeretettel szeretni a mi Urunkat, Jézust. Miért? Azért, mert te nem tagadod le a valóságot, és tudod, hogy az élet jelentős része „post scriptum” azaz az „öltözőben” zajlik. Ha a szuperspiritualitás tévútja, hogy Jézusra akar koncentrálni a valóság nélkül, akkor ebben az esetben a valóságra figyelünk - de Jézus nélkül. Hiszen Jézust te is a színpadon, vagy a remetelakban tartod igazán szerethetőnek. Emlékezz, hányszor mondtad, vagy gondoltad, hogy alapvetően az élethelyzeted, a körülményeid teszik lehetetlenné, hogy Jézust teljes szívvel szeresd és kövesd. Milyen erős, hogy az ember a múltba, vagy a jövőbe helyezi az el nem múló szeretet megélését. Igen, akkor, amikor még nem voltak kisgyermekeim, és volt lehetőségem egyedül és csendben lenni; akkor, amikor még nem dolgoztam ennyit; akkor, amikor még nem voltam beteg - akkor tudtam Jézust imádni. Az „öltözőből”, ahol nem keresed Jézust, visszanézel a múltba. Vagy amikor úgy gondoljuk, hogy akkor majd, amikor ezen túl leszek, amikor ezt a munkát befejezem, amikor ennek a kapcsolatnak vége lesz - majd akkor újra fogom így szeretni Jézust. De itt és most nem lehet.
Jézus a valóság nélkül - vagy a valóság Jézus nélkül. Vajon ez lenne a keresztény spiritualitás dilemmája? Vagy el nem múló szeretettel szeretjük Jézust - de ehhez le kell tagadnunk, ki kell menekülnünk a valóságból; vagy éljünk az „öltöző” mindennapiságában, állandóan megszakítva és megakasztva, váratlan helyzetekben találva magunkat mindenféle emberekkel - de akkor felejtsük el azt az elmélyülést, ami Jézus imádásához szükséges. De vajon tényleg el kell választanunk Jézust és a valóságot? Miközben van helye a színpadnak vagy remetelaknak az életünkben, tényleg nem lehet az „öltözőben” szeretni Jézust? Lássuk, hogyan éli ezt meg az apostol!
Az el nem múló szeretet lényege: Jézus és a valóság összekapcsolása
Amit mi gyakran elválasztunk, azt az apostol összekapcsolja. Ő, aki csodálatos teológiai magasságokban és mélységekben járt, teljesen egyértelmű közvetlenséggel éli az Isten szeretetét „post scriptum”." Ő, aki a gyülekezetet tanította arra, hogyan őrizhetik meg az evangélium egységét szeretetben, nem tesz mást, mint maga is ezt munkálja. "Azért pedig, hogy megtudjátok, mi van velem, és hogyan élek, mindent elmond nektek Tükhikosz … akit éppen azért küldtem hozzátok, hogy értesüljetek helyzetünkről, és megvigasztalja a szíveteket." Melyik sztár szeretné, hogy rajongói többet megtudjanak gyengeségeiről, nyomorúságáról? Melyik remete számára fontos, hogy tudjanak róla, és ez vigasztalást hozzon azoknak, akik ismerik őt? Az apostol fontosnak tartja, hogy az efézusi gyülekezet tagjai halljanak többet a mindennapjairól. Azokról a napokról, amelyeket börtönben tölt, bilincsek között. Ezért veszi a fáradtságot, és elküldi hű szolgatársát, Tükhikoszt, aki viszi a levelet, valamint saját szavaival fog beszámolni az apostol jelen helyzetének részleteiről. Mindezzel pedig az Pál célja, hogy bátorítsa, vigasztalja a címzettjeit.
Gondolkozzunk kicsit ezen. Levelek mennek és jönnek, követek viszik a hírt, hozzák a hírt, és - amint korábban Pál beszélt erről - ő imádkozik a gyülekezetért, és azokat is kéri, hogy imádkozzanak érte. John Stott jegyzi meg, hogy Pál célja a levelezés, a látogatás és az imádság által az, hogy egyre szorosabbra vonja a személyes kapcsolatot az efézusiakkal. Isten új társadalma, a nagykorú és érett gyülekezet, nem puszta teológiai elmélet; az éppen ebben, a szeretetkapcsolatok elmélyítésében mutatkozik meg. (Stott, God΄s New Society, 289) Pál, aki úgy beszél címzettjeiről, mint akik el nem múló szeretettel szeretik Jézust, mindezt az „öltözőben” éli meg. Miért?
Mert a keresztény spiritualitás szíve, a Jézus iránti el nem múló szeretet szíve az, amit Jézus így mondott halála előtt: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást.” (Jn. 13.34) Eugene Peterson írja, hogy a keresztények legmeghatározóbb jellemzője a személyes, bensőséges, a mindennapok konkrétságban és részleteiben megélt kapcsolatok (Christ Plays…, 310). Márpedig ez mentehetetlenül az „öltözőbe” utalja Jézus iránti szeretetünket, hiszen a színpad vagy a remetelak magányában nincsenek kapcsolatok. A szeretet mindig konkrét, mindig helyi, mindig "itt és most", abban a valóságban, ahol éppen találjuk magunkat és a másikat, ahol találjuk egymást. Milyen Jézus iránti szeretet az, amely tagadja az „öltözőt”, a valóságos embereket a valóságos helyzetekben, és amely csak zenéről, természetről, inspiráló történetekről szeretne tudni a testvéreink kizárásával? Ha így szeretnénk Jézust, azaz ha elválasztjuk Jézust és a valóságot, akkor „gondolatokat és érzéseket, eksztázist és újdonságot fogunk szeretni” (Peterson). Ez pedig nem más, mint bálványimádás, hiszen „a bálvány olyan isten, amiből minden, ami Isten, ki lett véve. A személytelenné lett Isten, a kapcsolattalanított Isten, olyan isten, akit használhatunk, akit magunk mellé állítunk, akivel fantáziavilágban vagyunk együtt úgy, hogy egyszer sem kell szeretetet elfogadnunk vagy szeretet adnunk.” (Peterson, 325) Ha pedig ez igaz, akkor az „öltözőben”, a nagy istenélményeket követő "post scriptum" valóságban nem hogy nem lehetetlen Jézust el nem múló szeretettel szeretni, hanem igazán csak itt és most lehet őt szeretni. Mit jelent ez konkrétan? Jézust és a valóságot összekapcsoljuk. A valóság két vonatkozását szeretném magunk elé állítani, a személyességet és az őszinteséget.
Személyesség. Az „öltözőbe” betolakodó nehéz ember nem akadálya annak, hogy Jézust valóságosan szeressük, egyre jobban szeressük, hanem éppen eszköze. Ő képviseli a valóságot, amelyben most élünk, amelyben ma élünk. Ő képviseli most számunkra a családunkat, a gyülekezeti testvéreinket, a házicsoportunkat, a munkatársainkat, a főnökeinket… Mindazokat - gondold végig, de úgyis tudod! - akik miatt azt szoktad mondani magadban, ha ez az ember nem lenne jelen az életemben, sokkal jobb keresztény lennék. Mennyi nyugalom, béke lenne az életemben, milyen jól tudnám szeretni és szolgálni Jézust. De ez már a menekülés a valóság elől - az elől a valóság elől, ami elől Jézus soha nem menekült el. Képzeld magad elé a nehéz embert, nehéz embereket! Képzeld magad elé Jézust! Mit mond neked Jézus? „Igen, tudom, miattuk nehéz engem szeretned?” - vagy: „Őket azért adtam az életedbe, hogy megtanuljál el nem múló szeretettel szeretni engem, azáltal, hogy velem együtt és általam szereted azt, aki szerethetetlen?” A legvaskosabb, a legkaotikusabb, legzűrzavarosabb mindennapokban Jézus van melletted. Ha engem szeretsz, szeresd azt az embert. Konkrétan, részletekbe menően, tettekkel, elhordozván nehézségeit, kitartóan, újra és újra megbocsátva, szeresd! Ez a személyes szeretet a keresztény lelkiség sajátja. Az emberi kapcsolatok rendezetlen voltában szeretni Jézust el nem múló szeretettel úgy, hogy szereted a másik embert, úgy, hogy a gyülekezetben szeretjük egymást. Mert nem szerethetjük Jézust személytelenül!
Őszinteség. Az őszinteség alatt itt a jelen helyzet, a jelen körülményeinek az elismerését, magunkhoz ölelését értem. Nem valahol valamikor máskor szerethetném jobban Jézust, hanem itt, és most, a jelen élethelyzet, földrajzi helyzet, családi helyzet, anyagi helyzet, egészségügyi helyzet az, amelyben tanulhatom őt egyre inkább szeretni. Amint Pál is ezt teszi, hiszen nem tagadja bilincseit, sőt, szívesen tájékoztatja a részletekről az efézusiakat. Nem tagadja önmaga előtt, és nem rejtegeti mások előtt… Miért lehet erre szabad? Részben azért, mert szeretetkapcsolatot épít. És még inkább azért, mert tudja, hogy ez a konkrét valóság, amiben él, az Úr előtt van, az Úr tudtával van. Gondolj arra, ami neked most - az „öltözőben” - különösen nehéz. Most, amikor elmúltak az ünnepek, az ünnep hangulata, az ünnep által kínált pihenés, az ünnep a hétköznapokat bearanyozó fénye - mi az, ami „post scriptum” nagyon nehéz? Lehet bűn, amivel küszködsz, lehet külső helyzet, körülmény, amit talán szégyellsz; lehet belső gyengeség vagy éppen családi örökség… Képzeld magad elé - és képzeld magad elé Jézust. Vajon azt mondja, hogy „megértelek, ebben a helyzetben még én sem tudnék el nem múló szeretettel szeretni”, vagy azt, hogy „megértelek a küzdelemben, de melletted vagyok, és én munkálom, hogy ezt a helyzetet magadhoz ölelve el nem múló szeretettel szeress engem?” Légy őszinte a valósággal kapcsolatban, és kösd össze azt Jézussal. Ismerd el magadnak, bölcsen oszd meg másokkal, akik veled hordozzák, hogy ebben a helyzetben is tanuld egyre jobban szeretni Jézust.
Az el nem múló szeretet lehetősége: Jézus valóságos szeretete
„A kegyelem legyen mindazokkal, akik el nem múló szeretettel szeretik a mi Urunkat, Jézus Krisztust” - mondja az áldást Pál. Legyen hát a kegyelemé az utolsó szó, mindannyiunk részére, akik ma azzal szembesülünk, hogy mit jelent szeretni Jézust a valóságban. A kegyelem, az örömhír üzenete pedig az, hogy mindazt, amiről elgondolkodtunk, az teszi lehetővé, hogy Jézus is a valóságban szeretett és szeret bennünket.  Mi ez a valóság? A valóságos Jézus a mi valóságunkba jön el.
Jézus a mi valóságunkba érkezett. Ezt ünnepeltük Karácsonykor, emlékezzünk most erre, „post scriptum.” A mi Istenünk egy olyan Isten, aki belép a mi világunk minden rendezetlen, kaotikus, bűnnel terhelt, konkrét valóságába. Valóságosan a konkrét valóságba. Járja Galilea és Júdea koszos útjait, poros és fáradt a lába. Megérinti a leprást, megáldja a gyerekeket, nyálából készült sárt ken a vak ember szemeire. Személyes szeretet és őszinte szeretet. Nem embertelen a mi Istenünk; nem emberfeletti a mi Jézusunk, és ezért nem embertelen és nem emberfeletti szeretetre hívott el minket. Nem általában szeretett, hanem konkrétan, részletekbe menően, minden embert a maga valóságában. Amerre járt, akit megérintett, amit mondott. Ha elolvassuk az evangéliumot, valóságos Jézussal találjuk magunkat szemben, aki az „öltözőben” jár; nem a színpadon, hiszen lehajol, odafordul a nyomorultakhoz; nem a remetelakban, hiszen vállalja a valóságos összeütközést a büszkékkel és hatalmasokkal. Isten valóságosan szereti az embert.
El nem múló szeretettel… Az „el nem múló” kifejezés eredeti jelentése: „halhatatlan.” Mi halhatatlan szeretettel szeretjük azt, aki halálos szeretettel szeretett minket. Aki halálos szeretettel szeretett minket, azt szerethetjük mi halhatatlan szeretettel. Ez a kegyelem. Ez a valóság. Ez a személyesség. Ez az őszinteség. Engem és téged szeretett a kereszten, egészen konkrétan abban a valóságban, aminek bűn a neve; ami elszemélytelenít minket és másokat, ami bebörtönöz önmagunkba, ami nem engedi, hogy elismerjük a valóságot. A bűn el akar repíteni a színpadra, a bűn be akar zárni a remetelakba, a bűn akarja elhitetni veled, hogy itt és most nem lehet szeretni Jézust, nem alkalmas az idő, a hely, a körülmény, majd máskor… A bűn akar fogságban tartani, hogy továbbra is tagadd a valóságot, és a bűn akarja elhitetni, hogy a szerethetetlent csak gyűlölni lehet. De Jézus halálos szeretettel szeretett minket, hogy szabadok legyünk, általa és benne, szeretni a szerethetetlent, és elismerni, megvallani a valóságot. Ámen!
Lovas András