Lovas András Dr.

"Aki nincs velem, az ellenem van, és aki nem velem gyűjt, az tékozol."  Azaz nincsen semlegesség - Jézus, és a benne megjelenő Isten országával szemben. Vagy vele - vagy ellene, mondja itt Jézus. Persze ahhoz, hogy miért szerepel itt ez az állítás (aminek párhuzama, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van), látnunk kell a kontextust.
A tágabb kontextus a szó, a beszéd, a meghallgatásra és válaszra való képesség. Három történet áll egymás után Lukács szerkesztésében. Az első, Mária és Márta története azt hangsúlyozza, hogy bár számos sürgős feladatunk van, mindennél fontosabb annak beszédét hallgatni, annak szavát befogadni, aki életet szól. Isten szava szólal meg Jézusban, és Mária jól tette, hogy a vendéglátás feladatai helyett Jézus beszédét hallgatta. A második egység a mi válaszunkról szól: hogyan imádkozzunk, kérdezik a tanítványok Jézust. Hogyan beszéljünk Istenhez, mit mondjunk neki? A harmadik történetben pedig egy néma áll előttünk. Valaki, akit megkötözött a sötétség ereje, és nem tud beszélni. Milyen emberi lét a némaságra ítélt lét? De ez a néma, a három történet és Jézus szolgálata összefüggésében, több, mint pusztán egyetlen némaságra ítélt, börtönébe zárt ember. Jelképezi mindazokat, akik bár beszélni tudnak, de az élő, teremtő Istennel való kapcsolatra nézve hasonlóak némák. Nem hallgatják őt, és nem beszélnek hozzá. Amikor börtönünkbe zárva, magunkba, saját életünkbe, gondolatainkba, szavainkba zárva létezünk. Ebben a helyzetben jelenik meg Jézus, hirdeti meg Isten uralmát, amelynek jele, eredménye, hogy a néma megszabadul és megszólal. A tömeg csodálkozik, mások azonban támadást indítanak Jézus ellen. Ekkor hangzik el két példázat: az egyik az erős emberről, akit a még erősebb legyőz; a másik pedig a tisztátalan lélektől, aki miután kimegy az emberből, magánál gonoszabbakkal tér vissza. A kettő között pedig a mondat: "Aki nincs velem, az ellenem van, és aki nem velem gyűjt, az tékozol."  Ahol Jézus, és általa Isten országának hatalma megjelenik, nincs semlegesség; Jézus jelenléte döntésre és elköteleződésre hív. Lássuk ezt a következő három gondolat fényében:
1. A semlegesség mítosza
A nyugati modern világ arra épül, hogy létezik ideológiai, vallási semlegesség. Ez - bár nem szeretjük a kifejezést - korunk egyik "dogmája." Létezik egy objektív nézőpont, amely minden ideológiai-vallási befolyástól mentes, és amelyben megmaradva a modern, felvilágosult ember meg tudja őrizni a semlegességét, a függetlenségét. Miközben egy nyugati demokráciában fontosnak tartjuk, hogy az állam semleges legyen, (azaz ne akarjon például bármilyen vallást/világnézetet erőszakkal ráerőltetni bárkire), ugyanakkor naivok vagyunk, ha azt hisszük, hogy ez az ideológiai semlegesség valójában semlegesség. Azaz teljes szabadságot ad mindenkinek azt hinni, úgy élni, ahogy szeretne, ahogy önmaga választja. Hadd mutassam be ennek visszás voltát Lesslie Newbigin gondolatai alapján. Newbigin felidézi a történetet a királyról, az elefántról és a vakokról, amelyben a vakok, akik sohasem láttak elefántot, elmennek, hogy legalább tapintás alapján megismerjék, milyen az elefánt. Az egyik, aki a lábát fogja, azt mondja, hogy olyan, mint egy nagy torony; a másik, aki a farkát tapintja, váltig állítja, hogy az elefánt olyan, mint egy kötél; aki az ormányát markolta, azt mondja, hogy az elefánt olyan, amint egy vastag faág, és így tovább. Miközben vitatkoznak, a király megjelenik, és megkérdezi, mi a vita tárgya, majd igazságot tesz: mindannyiuknak igaza van, de mindannyiuknak csak részben. Newbigin így folytatja: "A vallási agnoszticizmus hívei gyakran hivatkoznak a vakokról és az elefántról szóló példázatra, valódi lényegét azonban rendre elhallgatják. A király és udvari emberei nem vakok: ők nagyon is jól látják, hogy a vakok képtelenek felfogni az elefántot a maga teljes mivoltában, mindegyikük csak egy-egy részigazságot tud megragadni, kitapogatni belőle. A példázattal a nagy vallások állításait kívánják közömbösíteni, alázatra intvén azokat, hogy lássák be, az igazságról csak részleges ismereteik vannak. Holott a történet ennek valójában éppen az ellenkezőjéről szól. Ha a király is vak volna, nem lenne történet. A példázat a király szájába van adva, s benne mérhetetlen gőggel egy olyan ember nyilatkozik meg, aki látni, birtokolni véli annak az igazságnak a teljességét, amely után a világvallások csak tapogatóznak. " (Evangélium a pluralista társadalomban, 24-25). A modern nyugati kultúra éppen azt hirdeti, mint a király: ő független, objektív, minden vallásra, világnézetre nézve semleges. De mi lenne, ha kiderülne, a vakok valójában nem vakok, és az egész történetet csak a király találta ki és terjeszti azért, hogy saját kiváltságos pozícióját megőrizze? Mi lenne, ha a látszólag vakok levennék a király által rájuk helyezett szembekötőt, és feltennék a kérdést, hogy miért helyezi őket a király a nem látó pozícióba? Mi lenne, ha nem a nyugati világképen keresztül próbálnánk megérteni a keresztény hitet, az evangéliumot  Isten uralmát (pl. Mennyire összeegyeztethető a tudománnyal? Mennyiben támasztják alá kijelentéseit az emberről a pszichológia eredményei? stb), hanem kilépnénk a ránk kényszerített helyzetből, és azt mondanánk: az evangélium oldaláról nézve szeretnénk vizsgálni azt az ideológiát, amely magát semlegesnek és objektívnek tartja, de amely korántsem az. Csak próbáljanak az ún. vakok kérdéseket intézni a királyhoz… Csak próbáljuk kimondani, hogy Isten országa, amely Jézusban megjelent, hatással kell legyen a mindennapi életre, a nyilvános életre, a politikára, gazdaságra, kultúrára… Azonnal érezzük, hogy nem egy minket lágyan befogadó űrbe, hanem kőkemény falba ütközünk. A nyugati társadalom ideológiai semlegességének állítása - mítosz. A világnézeti semlegesség maga is egy világnézet. Világnézet, amely nem engedi, hogy ne légy semleges - azaz maga nem semleges.
Van feltételezett semlegességünknek egy másik, személyes aspektusa is, amit röviden meg kell említeni. A modern ember autonóm - azaz szabad személyiség, akinek igazából egyetlen küldetése, célja van az életben, hogy megvalósítsa önmagát. Ehhez pedig folyamatosan manőverezni kell a lehetőségek között, és mindvégig függetlennek, semlegesnek kell maradni, hiszen abban a pillanatban ha ez a szabadság, ez a kívülállás elvész, fenyegetés éri a legfőbb célt, hogy azzá legyünk, akivé szeretnénk. Ezért zsigeri szinten belénk oltatott (zsigeri szinten - ezt jelenti, hogy nem tudatos döntésekről van szó), hogy kívül maradjunk, hogy önmagunkat más személy, nagyobb cél szolgálatára oda ne szánjuk. Azt gondoljuk hát, hogy üresek vagyunk, mindig tiszta lappal felvértezve, magunkat szabadnak őrizve, semlegesek - ami persze szintén olyan mítosz, amit addig hiszünk, míg fel nem nyílik szemünk a valóságra.
Talán többeknek furcsa, hogy viszonylag sok időt a "textuson kívül" töltöttünk, de fontos, hogy lássuk, ez a mi helyzetünk, amiben meg szeretnénk hallani, mit hoz Jézus Krisztus és Isten Országa.
2. Miért lehetetlen a semlegesség?
Hogyan és milyen körülmények között jut Jézus az idézett mondathoz: "Aki nincs velem, az ellenem van, és aki nem velem gyűjt, az tékozol"?
Amint láttuk, Jézus megnyitja egy néma száját, szabadulást hozva neki egy olyan démoni erőtől, ami uralmában tartotta. A történeten kívül szeretnének maradni többen, de az elegáns kívülmaradás lehetősége nem adatik meg. Tudniillik tény, hogy az ember néma volt - és most meg beszél; itt nincs kívülállás, itt állást kell foglalni. A némák nem szoktak megszólalni, Jézusban valami hatalmas erő van jelen, valami hatalmas erő nyilvánult meg. Vajon mi? Ellenzői megpróbálják magukat Jézustól eltávolítani, és ezért támadni kezdik: "Belzebubbal, az ördögök fejedelmével űzi ki az ördögöket."  Az erő, a hatalom jelenléte nem tagadható, de hogy milyen erő ez, arról még lehet vitát nyitni. Kétségbeejtő helyzetben vannak Jézus ellenfelei, mert ha elismernék, hogy Jézus valóban Isten erejével munkálkodik, akkor nincs más lehetőség, mint elismerni Isten uralmát Jézusban. Isten uralmának, országának ez a közelsége azonban teljesen felforgatná az ő vallási pozícióikat, hatalmukat, személyes életüket. Ugyanakkor, ha sikerül Jézust eredményesen megvádolni fekete mágiával, boszorkánysággal, akkor nemcsak ez az egy eset oldódik meg, hanem Jézust teljesen ellehetetlenítik - és mi lehet ennél jobb?
Álljunk meg itt kicsit, és vessünk egy pillantást arra, hogyan működünk mindannyian. Amikor valami, ami számunkra fenyegető, egészen közel kerül hozzánk, azonnal megijedünk: ez változásra hív, ez kihívást intéz ahhoz, ahogy eddig gondolkodtam, ahogy eddig éltem. Jézus jelenléte, Isten valósága mindig ezzel jár. Akkor is, ha már az övének valljuk magunkat - hiszen még annyi minden van, amiben ő hív, formál. Szóval menekülni kezdünk, és ennek egyik formája a támadás, amit itt látunk. De ne csapjuk be magunkat! "Semlegességünk" megőrzése érdekében "udvariasabban" is menekülhetünk, például úgy, ahogy a vakok és az elefánt történetében a királytól tanuljuk: "az csak egy nézőpont." Amikor tehát Jézus hívása, Jézus uralma kihívást intéz hozzánk - akár már keresztények vagyunk, és életünk egy területén szembesít, akár az a kihívás tétje, hogy elfogadjuk-e őt - akkor azonnal bekapcsol bennünk korunk semlegesnek mondott ideológiája: igen, az is egy lehetőség, igen, lehet, hogy valakinek az működik, de én ezt nem így gondolom. Látjuk, hogy Jézus igazságát hogyan érvénytelenítjük, erőtelenítjük el egy olyan igazsággal, egy olyan dogmával, ami korunk dogmája? Ugyanezt teszik Jézus ellenfelei - csak saját koruk eszközeivel. A lényeg, hogy Jézust, az igényét, a hívását távol tartsák maguktól.
De nincs semlegesség, nincs kívülállás, mutat rá Jézus, és akkor először a józan észre apellál. Ti azt mondjátok, hogy én a Sátán által űzöm ki a démonokat, de észreveszitek, hogy milyen szánalmas ez az érv? Ha házat akarok építeni, nem fogom az építőnek azt mondani, hogy miután felrakta a falat, majd romboljon egy kicsit, hogy még jobban menjenek a dolgok. Hogyan adna nekem a Sátán hatalmat arra, hogy az ő házát, uralmát, démonjai befolyását romboljam? Viszont figyeljétek jól ezt a történetet! Ha egy erős fegyveres őrzi a zsákmányát - emlékeztek, például ezt a némát, és mindenkit, akit Isten iránt némaságban tart, bezárva saját magába és hazug ideológiákba - szóval ha bezárta a börtönbe, akkor egyetlen magyarázata van annak, ha az illető mégis kiszabadul. Az, hogy valaki még erősebb és hatalmasabb jön, aki szembe megy az erős fegyveressel, lefegyverzi, és szabadon bocsátja mindazokat, akiket addig hatalmában tartott. És mivel ez harc, háború Isten uralma és a gonosz uralma között, az életet adó és a halált munkáló között, nincs semlegesség. Nincs üres és szabad tér. Nincs olyan ideológia, amely az evangéliumot, Jézus győzelmét a sötét erők felett odadobhatná a (vélt) vakok közé, hogy ha neked úgy tetszik, akkor nyugodtan szorongathatod az elefánt farkát és hiheted, hogy az az igazság. Nincs ilyen, nem lehet ilyen, hiszen ez az ideológia akkor nem más, mint éppen az erős fegyveres támasza: ne vedd komolyan, hogy harc van, ne vegyük komolyan, hogy Jézusban elérkezett, közel került, tapinthatóvá lett Isten uralma, ami szeretetének és megváltásának az uralma. Ezért Jézus értünk szól, kiált: "Aki nincs velem, az ellenem van, és aki nem velem gyűjt, az tékozol."
Lehet persze, hogy mindez azért fenyegető valakinek, mert azt mondja: akkor nem arról van szó, hogy az egyik vak lép a király helyébe, és onnantól ő mondja meg - akár erőszakkal - mi az igazság? Ő lesz az arrogáns és büszke király? Ha a keresztény evangélium nem egy opció sok más között, ahova a modern világnézet száműzte; ha a keresztény üzeneten, a Biblia történetén keresztül nézzük és kritizáljuk azt az ideológiát, amely a világunkban elfogadott, nem azok az idők jönnek vissza, amikor az egyház világi hatalommal szövetkezve tartotta fent befolyását? A veszély fennáll - bűnös emberek vagyunk. De Krisztus követése sohasem ebbe az irányba visz. Hogyan győzte le a még erősebb fegyveres az erős fegyverest? Hogyan szerezte meg a beszédet, a szót, a kapcsolatot, az életet azoknak, akiket a Sátán némaságban tartott? Meglepő, nem várt, lenyűgöző módon. Keresztfán való halálában, minden emberi és démoni gyűlöletnek önmagát kitéve. Letette az életét… és senki sem gondolta, hogy ebből győzelem lesz. Ki gondolta volna, hogy Jézus halálában nemcsak annyi történik, hogy a vallási vezetők megszabadulnak attól, aki kihívást jelent nekik, valamint a sötét, ördögi erők győzelmet aratnak, hiszen kiirtották azt, akikről ők tudták, hogy Isten Fia? De ki gondolta volna, ki látta előre - az Atyán és a Fiún kívül - hogy ahol az emberek Isten elleni lázadása csúcsra jár, ott Isten felfoghatatlan kegyelme és szeretete megváltást szerez éppen nekik, éppen nekünk? Ki gondolta volna, hogy Jézus halála engesztelő áldozat a bűneinkért? És ki képzelte volna, hogy mindez nem Isten uralma végső kudarcát jelenti, hanem Isten országának győzelmét, és az erős fegyveres végső bukását? Ha őt imádjuk, ha őt követjük, ha általa, vele, benne nézzük - igen, kritikával - az ideológiát, ami száműzi őt a nyilvános életből, az igaznak tartott dolgok köréből, akkor nem leszünk erőszakosak.
3. Intés az elköteleződésre
Végezetül Jézus egy erőteljes figyelmeztetést, intést fogalmaz meg mindazok számára, akik mellé állnak vagy álltak a küzdelemben. „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélküli helyeken bolyong nyugalmat keresve, és amikor nem talál, akkor így szól: Visszatérek házamba, ahonnan kijöttem. Amikor odaér, kisöpörve és felékesítve találja. Aztán elmegy, vesz maga mellé még másik hét, magánál is gonoszabb lelket, bemennek és ott laknak. Annak az embernek az utóbbi állapota pedig rosszabb lesz az elsőnél.”
Hadd hangsúlyozzam, ez figyelmeztetés, óvás, intés, és nem a tisztátalan erőktől való szabadulás magától értetődő következménye. Viszont nagyon erősen felhívja a figyelmet arra, amikor valaki - akár egy nép/közösség, akár egy egyén - egy ún. reform, egy jobbálétel után próbál semleges maradni, kívülálló maradni, abban bízva, hogy van semleges tér. Mert mit mond Jézus története? A ház kicsinosított, kisöpört, felékesített, de - bár nem mondja, a történetből következtethető - üres. Mivel üres - szőjük össze a két példázatot? - mivel nincs ott az erősebb fegyveres, a démoni erő számára szabad az út a visszatérésre. (Milyen érdekes, hogy senki sem akadályozza meg a visszatérést magánál még gonoszabb erőkkel együtt - hogyhogy?) Egyéni, lelkigondozói értelemben ez a következőre hívja fel a figyelmünket. Lehet, hogy egy jézusi érintés folytán valamiben jobban lett vagy jobbá lett az életed. Kerested Istent, talán kérted őt, talán mások imádkoztak érted, de valami, ami mélyen megszomorította, megbénította az életed, megszűnt. Átélted Isten ereje valóságát, és ez örömöt hozott. Lelkesedtél, vágyódtál, másoknak beszéltél róla. Majd egyszer csak azt találod, hogy visszajöttek a démonok. És ez rosszabb, mint korábban; ha más nem, azért rosszabb, mert azt hiszed, hogy nincs vagy nem valóságos az, amiben Isten uralmát tapasztaltad. Nyilván nehéz szószékről általánosságban beszélni olyan helyzetekről, amelyek kinek-kinek az életében egészen más formát öltenek, de egyetlen kérdést mégis jó feltennünk. Amikor azt tapasztaltuk, vagy tapasztaljuk, hogy visszatértek a démonok, nem ad-e erre magyarázatot, hogy üresen hagytuk a házat? Vagy úgy, hogy a nagy átélés után nem történt meg önmagunk tudatos átadása Jézus Krisztus uralmának, azzal, hogy nemcsak egy áldását kívánjuk, hanem egész lényünkkel be akarjuk őt fogadni, vagy úgy, hogy bár ez utóbbi is megszületett bennünk, idővel mégis "kiürültünk"? Hogyan értsük ezt? Gondoljunk egy kapcsolatra, egy párkapcsolatra. Ideális esetben a házastársunk jelenlétét "magunkban hordozzuk", hiszen nap mint nap találkozunk, időt töltünk együtt, közös küzdelmekben és örömökben egymásnak adjuk magunkat. "Telve vagyunk" egymással. Amennyiben azonban az a kapcsolat valamiért meghidegül, megromlik, megjelenik egy űr, ahová akár más is beléphet. (Ekkor válnak a házastársi kapcsolatok sebezhetővé). Talán ez érzékelteti, ami előttünk áll. Ha nem gyakoroljuk, ápoljuk a valóságos kapcsolatot, a közösséget Jézussal a Szentlélek jelenlétében, ha nem töltekezünk fel jelenlétével és igazságával újra és újra, azonnal ott van az űr, ami behívja a rosszat. Meg kell értenünk végre, meg kell értenünk újra, nem elég, hogy ismerjük, mi az igazság; hogy tudjuk, hogyan kellene élni. Nem elég, mert az Istennek való életünk elsősorban nem ismeretünkön és nem is elszánásunkon nyugszik, hanem azon az élő, valóságos közösségen, amelyre Jézus váltott meg bennünket.
Ezért hát, ha valóban nincs semlegesség, egyrészt gondoljuk meg, nem maradtunk-e mindvégig kívülállók Jézus Krisztus uralmán, még akkor is, ha tapasztaltuk érintését. Ha igen, mindez arra hív, hogy tudatosan engedjük át az életünk feletti uralmat a kezébe. Másrészt pedig újuljunk meg az imádságban, Jézus szavának hallgatásában és az arra adott válaszukban, gyakoroljuk magunkat egyénileg és közösségileg folyamatosan ebben a kapcsolatban. ÁMEN!
Lovas András

Jézus, mint próféta áll előttünk a ma olvasott szakaszban. Az első részében egy prófétai igehirdetést, ítélethirdetést hallunk, a másik részben egy prófétai jel, szimbolikus tett kerül leírásra: Jézus, az ítélet jeleként, bemegy a jeruzsálemi templomba és kiűzi onnan az árusokat. Mindebben úgy látjuk magunk előtt Jézust, mint egy klasszikus ószövetségi prófétát, aki nemcsak elmondja Isten üzenetét, hanem ki is ábrázolja azt.
Súlyos ítéletről hallunk. Ugyanakkor hangsúlyozzuk, hogy Isten (és prófétái) minden ítéletében kegyelem van. Ez nem azt jelenti, hogy az ítélet nem valóságos, nem súlyos, de azt igen, hogy Isten alapvetően szeretettel és irgalommal fordul a világ felé/népe felé, és ez a szeretet akkor is valós, amikor a világ/népe keményszívűsége, istentelensége jogos haragját és ítéletét váltja ki.
Ma azt szeretném elétek tárni, hogyan ad ennek az igének alapján a Szentlélek bátorító ítéletet elénk, azaz hogyan lehet bátorítássá, küldetéssé számunkra ma ez az ítéletes szó. Mindezt pedig halljuk abban a valóságban, amiben élünk - ami személyes is, de közösségi is. És közösségi alatt most nagyobb politikai közösségünkre, Európára, Európa házára gondolok, mindazokkal a súlyos csapásokkal, amelyek az elmúlt hónapokban, majd egyre intenzívebben az elmúlt hetekben értek bennünket. Amint tudjuk, nemrégiben egy katolikus pap halt mártírhalált a franciaországi Rouenban, akit az iszlám nevében végeztek ki.
Ebben a helyzetben szólal meg közöttünk a mai napi ige. Keressük, hogyan lesz az ítélet szava bátorítássá, vigasztalássá nekünk, Isten népének.  A következő pontok mentén fejtem ezt ki: 1. Isten népének ítélete; 2. Isten népének küldetése; 3. Mire hív mindez bennünket?
1. Isten népének ítélete
A virágvasárnapi bevonulás után vagyunk: Jézus, mint Messiás bevonult Jeruzsálembe, Isten városába. A korabeli messiási elvárások fényében hatalmas örömmel, lelkesedéssel fogadja a nép, miközben a vallásos befolyásosak tiltakoznak, hogy ez a Galielából származó tanító lenne Izrael régen várta felkentje, Messiása, az utolsó idők uralkodója, akinek uralma alatt Izraelbe beköszönt a teljes békesség uralma…
Jézus azonban megsiratja a várost… A győztes hadvezér büszke és kegyetlen mosolya helyett arcát könnyei mossák. De könnyekkel a szemében mégis kemény beszédre nyílik ajka: "Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől." Az igaz prófétai ítélet két jellegzetessége van itt előttünk. Egyrészt, minden igaz prófétai szó, még az ítéletes is, szeretetből szól. Az igaz próféta sohasem önigazult vagy kárörvendő, nem leli gyönyörűségét az ítélet meghirdetésében. Másodszor, az igaz próféta sohasem az ítélet hirdetésével érkezik; Isten először mindig megtérésre, megváltozásra hív, újra és újra figyelmeztet. Ebben az esetben sem ítélettel érkezett Jézus; Isten uralmába hívott újra és újra, de „most már el van rejtve a szemed elől.” Mindvégig kemény maradtál, eljött hát az idő, amikor nincs visszaút… Ezért így folytatja: "mert jönnek majd rád napok…." Jézus meghirdeti Jeruzsálem pusztulását, ami el is érkezett Kr. u. 70-ben… Az ok: a város nem ismerte fel Jézusban Isten látogatását, Isten küldöttét, Isten felkentjét. Ezzel azonban olyan irányt vett az élete, amely elkerülhetetlenül vitt a végső összeomlás és pusztulás felé. Mivel Jeruzsálem nem ismerte fel Jézusban a békességre vezető utat, azt, ahogyan Isten munkálja uralmát a történelemben, hamis messianisztikus elvárások nyomán fellázadnak a rómaiak ellen, aminek következménye lesz Jeruzsálem ostroma és pusztulása.
A pusztulás képei vannak előttünk: ostromfal, körülzárás, szorongattatás, letiprás… Engedjük a képeket közel magunkhoz. Eljön egy ellenség, amely nem kíméli az embereket. Beszorítja őket, letiporja őket, mindenki menekül, ahogyan tud, de sokan nem tudnak… Elvesznek. Elvész egy város, egy nép, mert nem ismerte fel Isten látogatását, ami alapjaiban más irányba vezette volna életüket. A képek ismerősek… híradóból, internetről. Lövöldözések, támadások, egymást tipró menekülő emberek. És bár nem vette körül Európa falait az ellenség, mentális értelemben mégis körül vagyunk zárva, be vagyunk szorítva. Egy olyan nép, egy olyan kultúra, amely az evangélium ismeretére épült, de amely egyre távolabb került attól, amely egyre tudatosabban és magabiztosabban utasította el az Isten mindenek felett való imádását, valamint az Istentől való élet rendjét (Tízparancsolat: Szeresd az Urat - Szeresd a másik embert), mára szorult helyzetben van. És ez nem "valahol ott kint, a világban van", ez a mi történetünk, ez mindannyiunké, ennek részesei vagyunk…. Vajon tekinthetjük-e ezt a helyzetet mintegy ítéletként Európán, ítéletként a kontinensen, a népeken, a városokon, amelyek olyannyira magabiztossá lettünk, hogy nem volt már szükségünk Istenre?
Nyilván óvatosnak kell lennünk, hiszen Európa hitehagyásáért Európa egyháza(i) is felelősek. Ezért nem mondhatjuk, hogy az az "ő" problémájuk - ezért nem beszélhetünk kioktató módon, vagy úgy, mint akik kívül állnak. Hiszen az ítélet a miénk is… a terrorizmus nem válogat mindent szentet kifigurázó, káromló Charlie Hebdo típusú emberek vagy szolgálatát végző pap között. Európa hitehagyásáért mi mind felelősek vagyunk, akik Jézus Krisztus által Isten népének valljuk magunkat. És ezért nem "kifelé" kiabálunk ítéletet, hanem magunk tesszük fel a kérdést, hiszen magunk akarjuk mélyebben látni és érteni Isten munkáját: Nem sír ma Jézus Európa felett, és nem lehet, hogy a Szentlélek ugyanezt mondja: "Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat. De most már el van rejtve szemed elől"? Lehet, hogy beborult az ég, lehet, hogy sötétségre lettünk ítélve?
2. Isten népének küldetése
A prófétai igehirdetést prófétai szimbolikus cselekedet, jel követi. Jézus bemegy a jeruzsálemi templomba, és kiűzi az ott hasznot húzó árusokat. Az áldozati állatok árulása szükségszerű volt, viszont tudjuk azt, hogy az Isten imádására érkező zarándokok olyan áron és feltételek mellett juthattak hozzá az áldozati állatokhoz, ami gyorsan kiölt belőlük minden idealista elképzelést arról, ahogyan a jeruzsálemi vallásos intézmény működik. Az Isten házában, az Isten jelenlétének, az Isten imádásának a helyén az utána vágyakozók nem az Urat tapasztalták meg, hanem az emberi haszonlesést és kapzsiságot. Itt találjuk a magyarázatát annak, miért nem ismerte fel Jeruzsálem Isten érkezését Jézusban, valamint azt is, hogy mi váltja ki Jézus haragját.
Amennyiben Isten népe életének szívdobbanása, az istentisztelet annak eszközévé lesz, hogy profitot szerezzen a vallási elitnek, akkor azok, akikre Isten népe vezetését és szentsége ismeretét bízta, vakká lesznek. Ahol Isten jelenlétét kellene keresniük, Istent magát kellene lelki értelemben látniuk Izrael istentiszteletének minden egyes mozzanatában, a templom elrendezésében és berendezésében, ott ők önmagukat keresik, a maguk hasznát tartják szem előtt. Nem szolgálnak, hanem kihasználnak. Éppen ezért nem képesek Jézusban Isten látogatását felismerni, hiszen Jézus korábbi tanítása és cselekedetei egyedül és kizárólag az Atyára mutattak, az Atya jelenlétét hordozta minden szava és tette. Jézus az Atya érdekeit képviselte - és összeütközik azokkal, akik névleg szintén az Atyát szolgálják, de valójában saját hatalmukat, pozíciójukat, kényelmüket és presztízsüket építik. Mivel a magukéhoz ragaszkodnak, vakok arra, hogy felismerjék a "meglátogatás idejét." És ezért pusztulásba döntik a rájuk bízottakat.
És hogy mi váltja ki Jézus haragját? Egyrészt ez az önző és vak hozzáállás, de ennél sokkal többről van szó: "Meg van írva: az én házam imádság háza lesz…" Jézus Ézsaiás prófétát idézi: "Az idegeneket, akik csatlakoznak az Úrhoz, és őt szolgálják, akik szeretik az Úr nevét, és az ő szolgái lesznek … elviszem szent hegyemre, és örömet szerzek nekik abban a házban, ahol hozzám imádkoznak. Égőáldozatai és véresáldozatai kedvesek lesznek az oltáromon, mert az én házamat imádság házának fogják majd nevezni, minden nép számára!"  (Ézs. 56. 6-7). Mi Isten szívdobbanása? Hogy a templom imádság háza legyen minden népnek. Miért? Miért lakik Isten népe között Jeruzsálemben? Sőt, miért választotta ki Isten ezt a népet és miért között szövetséget vele? - A kezdetekig kell visszamennünk, hogy átérezzük Jézus haragját és fájdalmát, és megértsük, miért jele a templom megtisztítása Izrael ítéletének.
Jézus az egy nagy bibliai történet fényében él, gondolkodik és cselekszik. Úgy tekint magára, mint aki annak az Istennek a küldötte, aki teremtette az egész világot. Aki gyönyörködött alkotásában, a világ szépségében. De az ember fellázadt ellene, és bejött a világba a bűn (önzés, kapzsiság), az Isten-nélküliség, és a halál. De Isten nem hagyja ezt a világot elveszni a maga sötétségében és kétségbeesett, önpusztító lázadásában: kiválaszt és a halálból (Egyiptom) megvált egy népet magának. Szövetséget köt velük, jelenlétét adja nekik: az én népem vagytok, közöttetek lakozom. Útmutatást ad nekik a szerinte való életre és istentiszteletre. Miért? Azért, hogy ennek a népnek az élete és istentisztelete által megismerjék a népek az Urat. Erről beszél Ézsaiás próféta. Hogy eljön az idegen, a pogány, a megvetett, és ismerni, szeretni, magasztalni fogja az Urat. Eljön majd a nap, amikor a népek felismerik, hogy ő az Úr, amikor Isten nemcsak a szétszóródott Izraelt gyűjti össze, hanem a népeket is: "Így szól az én Uram, az Úr, aki összegyűjti a szétszóródott Izraelt: Még gyűjtök azokhoz, akiket összegyűjtöttem!" (Ézs. 56. 8) Ez Isten szívdobbanása, az ég Jézus szívében.
Értjük hát Jézust? "Meg van írva: az én házam imádság háza lesz, ti pedig rablók barlangjává tettétek." Kisebb dolog a pénz, amit megnyertek, sokkal nagyobb, hogy meglopjátok a népeket attól, hogy Isten megismerjék, valamint meglopjátok Istent az őt illető dicsőségtől. Ezért az ítélet: mert Izrael nem tölti be Istentől való küldetését.
Európa egén mintha besötétülne az ég - mondtuk. Hogyan halljuk ezt: Isten népe küldetése hogy imádság háza legyen minden népeknek? Hadd mutassak rá két jelenségre, amelyek arra mutatnak, hogy miközben körbevesz a félelem és szorongás, miközben körbevesznek ellenségek (akikről nem is tudjuk, hol vannak), hogyan teljesedik be Ézsaiás látomása, Jézus szívügye azzal kapcsolatban, hogy a népek megismerjék Istent.
Európában új gyülekezetek születnek. Igen, abban a(z) (Nyugat-)Európában, amely látványosan elfordult Istentől és egyháztól, és ahol százszámra adják el a templomokat, hogy múzeumok, éttermek, vagy akár apartman épületek szülessenek ezekben. A történelmi egyházak erőteljesen fogynak (a statisztikák szerint, ha nem is annyira radikálisan, de Magyarországon is). Mindeközben azonban mintha a régi, kiszáradó fán új hajtások indulnának. Több gyülekezetplántálási hálózat és mozgalom működik a kontinensen, valamint Nagy Britanniában, amelyek nyomán nagyon sokféle új gyülekezet, új keresztény közösség születik. Anglikán, Skót Szabadegyház, holland református egyházak ugyanúgy részesei ennek a munkának, mint baptisták vagy egyéb közösségek, amelyeket itthon kisegyházaknak hívunk. Az egyik nagy kérdése ezeknek a mozgalmaknak, hogy hogyan érhető el az evangéliummal a sok mindenben megcsömörlött, kényelemben élő, közömbös vagy akár egyházellenes európai lakosság? Amint a mi kérdésünk ugyanez egy olyan nagyvárosban, mint Budapest. A tavasz folyamán 300 gyülekezetplántáló találkozott Lisszabonban, hogy együtt imádkozzunk, együtt hallgassuk Isten igéjét, és egymástól tanuljunk arról, amit Isten ma cselekszik, ahogyan betölthetjük a küldetésünket: imádság háza minden népnek.
Ennél még különösebb és izgalmasabb Isten Lelkének munkája a muszlim világban. David Garrison könyvének címe: Szél az iszlám házában - Hogyan vezeti Isten Jézus Krisztusban való hitre a muszlimokat világszerte? (A Wind in the House of Islam, Wigtake Resources, 2014) Garrison állításai komoly és többéves kutatásra épülnek, amelyek az iszlám világ ún. 9 házában, a világ 9 nagy iszlám tömbjében végzett. A szerző ún. mozgalmakat vizsgált, amelyben muszlimok Krisztusban való hitre térnek. A mozgalom kritériumául azt határozta meg, hogy a maximum 20 éves időperiódusban legalább 1000 ember jut hitre, vagy 100 új gyülekezet születik. A 7. századtól a 19. századig egyetlen ilyen mozgalomról sem tudunk a keresztény-iszlám találkozás összefüggésében. A 20. században 11 ilyen mozgalomról számol be, de a lényeg itt következik: a 21. század első 12 évében 69 ilyen mozgalom indult el, és a számuk növekszik. Azaz a világ minden területén ahol muszlim közösségek vannak a Szentlélek munkája nyomán számosan  lesznek Jézus Krisztus követőivé, és ez a jelenség a történelem folyamán példátlan. Isten cselekszik.
Nyilván ezek a számok is csak csepp a muszlim tengerben, de számba véve azt, hogy egy muszlim, aki Jézus követőjévé lesz, az életét kockáztatja, valamint olvasva a történeteket, ahogy Isten gyakran álomban, látomásban szólítja meg ezeket az embereket, semmi kétséget nem hagy afelől, hogy Isten Lelkének határozott munkája zajlik a világban. Nem hallhatjuk ennek fényében:  "Így szól az én Uram, az Úr, aki összegyűjti a szétszóródott Izraelt: Még gyűjtök azokhoz, akiket összegyűjtöttem!" (Ézs. 56.8) És nem ez tölti be Jézus szívét hálával: "Meg van írva: az én házam imádság háza lesz…"
3. Mire hív bennünket mindez?
Bátorító ítélet - ezzel kezdtem. Vegyük először komolyan: ítélet. Amikor Európa ege besötétedik, amikor félelem és szorongás jelenik meg a városainkban, és bezárva, letiporva érezzük magunkat, engedjük közel magunkhoz az ítélet képét. És igen, engedjük közel így: vajon imádság háza voltunk-e minden népnek - vagy csak saját érdekeinket kerestük? És személyesen is: vajon az, ahogyan én hordozom Jézus nevét ebben a világban, mint keresztény, dicsőséget vagy gyalázatot szerzett és szerez neki? Engedjük a bűnbánat Lelkét munkálni bennünk. A félelem, a szorongás, a harag, a düh normális - első! - reakció. De Isten népének tovább kell lépnie, és ez a bűnbánat. Az ítélet bűnbánatra hív. És ha a félelem elindít a bűnbánat felé, akkor lesz bátorítás, vigasztalás az ítéletben. Ha nem, marad a félelem, a harag, ami még több félelmet és még több haragot szül.
Másodszor, aki könnyező szemekkel hirdette az ítéletet, majd elvégezte a szimbolikus cselekedetet a hiábavalóvá lett istentiszteleti helyen, végül mégsem ránk hárított mindent. Ezért a tettéért halálra ítélték a prófétát, és ki is végezték. Ugyanakkor, mivel benne Isten látogatta meg a világot, ezért hatalma volt arra, hogy ebből a gyilkos tettből áldást hozzon az egész teremtett világ számára, és még szélesebbre tárja az imádság háza kapuit, valamint még tovább gyűjtsön azokhoz, akiket már összegyűjtött. Mi csak az érdekeinket tudjuk szolgálni, ő halálával a mi érdekeinket helyezte a maga elé. Mi csak egy kicsit több kényelmet, biztonságot, hatalmat, elismerést vagy pénzt szeretnénk, ő mindent megszerzett nekünk: bűnbocsánatot, istenfiúságot, reménységet, örök életet. Mi csak megölni voltunk képesek őt - ő képes volt ebből kihozni nekünk a legnagyobb jót. Ő győzött, és ezért minden ítéletes szót áthat az isteni kegyelem és szeretet.
Ezért, harmadszor, ennek szánhatjuk magunkat oda. Hálából, szeretetből, mintegy válaszként. És igen, miközben itt élünk ebben az Európában, ebben a sötétségben, miközben nincs garanciánk arra, hogy legközelebb nem minket vagy szerettünket éri a terror, mégis élhetünk békességben, másokat bátorítva, reménységünket megvallva. Megélve, amiért Jézus meghalt: legyünk imádság háza minden népeknek! ÁMEN!

Tavasz eleje óta Pál apostolnak a Korintusi gyülekezethez írt első levelét olvassuk, s azt vizsgáljuk, milyen kérdésekkel és kihívásokkal szembesült ez a nagyvárosi gyülekezet, amelyet az apostol alapított missziói útja során. Ezeket a kérdéseket és kihívásokat a kor kultúrája határozza meg, ugyanúgy, ahogyan bennünket is formál és alakít a kor, a kultúra, amiben élünk. Sok kérdést vett már végig a levélben az apostol, míg a ma olvasott 15. fejezetben egy utolsó nagy témához érkezik el: a feltámadás kérdéséhez, úgy, ahogyan ez akkor és ott a korinthusi gyülekezetet érintette.  
Ezen a bibliai szakaszon gondolkodtam már egy ideje, amikor a gyülekezeti táborból hazafelé utazva, már közel a házunkhoz bekapcsoltam a rádiót, és ott felhangzott a dal:
Egy pillanatra megnyugodhatsz, zaklatott lelked megpihenhet ebben, aztán ki kell lépni belőle, merthogy különben ez csak egy álom, ez nincs.  
Pál evvel summázza: „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk." Ha nem hiszed a feltámadást (keresztényként!), akkor a következmény: minden embernél nyomorultabbak vagyunk! Mert a legnagyobb reménységről derül ki, hogy nem reménység.
Pál végigvezeti ezt a gondolatot, majd ezt mondja (és igazán ezt most kiabálnom kellene, mint ahogyan szerintem Pál is tette, legalábbis a leveléből így olvasom): „Ámde Krisztus feltámadt a halálból, mint az elhunytak első zsengéje." Itt már nem magyaráz, itt hirdet: Krisztus feltámadt a halálból, mint az elhunytak zsengéje! És mivel Krisztus feltámadt a halálból, minden mássálett! Lássuk, hogy mi következik ebből!
3. Mi következik abból, ha hisszük a feltámadást?
Először, egy megújult világ ígérete. Egy érv, egy kép, és egy kozmikus látomás az, amit Pál ezek után a korinthusiak elé ad. Mindezzel Jézus Krisztus feltámadásának teljességét, győzelmének minden következményét hozza közel szívünkhöz.
Egy érv: Ádám és Krisztus
„Mivel ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is. Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghaltak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek." Ebben a párhuzamban értjük meg, mi Krisztus feltámadásának igazi jelentősége. Isten jónak teremtette a világot, nem volt benne bűn és erőszak, gyűlölet és háború, igazságtalanság és elnyomás, fájdalom, házassági probléma, hűtlenség, válás, testvérgyűlölet, betegség és halál. De az első ember, Ádám, akinek Istent kellett volna képviselnie ebben az élettel, szépséggel teli világban, Isten ellen fordult. Elszakította magát tőle, az élet forrásától, és így nemcsak az ő életében, hanem az egész teremtett világban megjelent a bűn, a rombolás, a szenvedés és a halál. De azt mondja Pál: ahogyan egyetlen ember, Ádám által jött be a halál, nézzétek: szintén egyetlen emberben, Isten Fiában, aki emberré lett, Krisztusban, az ő feltámadásában Isten győzelmet szerzett a bűn és a halál felett. Ahogy mindannyian ott voltunk, titokzatos módon az elsőben, Ádámban, mint ősszülőben, úgy ott lehetünk mindannyian a másodikban, Krisztusban, és részesei lehetünk ennek az új életnek. Mindezt egy képpel hozza közel az apostol.
Egy kép: Krisztus a zsenge
„… első zsengeként támadt fel Krisztus…" Az első hajtást, Krisztust, a zsengét, Isten rendje szerint, követi majd a többi. Most Krisztus támadt fel, de ez nem állhat, nem létezhet magában. Nem lehet Krisztus feltámadását így önmegában nézni. Tekintsd végig a történetet: milyennek teremtette Isten a világot, hogyan romlott ez el Ádámban, hogyan kezdett Isten győzelmet Krisztusban, amikor feltámasztotta a halálból – de ez csak a zsenge, a történetnek egy pontja, a közepe, azért történt, hogy jöjjön a folytatás! Krisztus feltámadt, és Őt követik majd mindazok, akik Benne vannak, és akik Benne bíznak. Ami Ádámban megromlott, annak helyreállása Krisztusban elkezdődött. Ezért a győzelmi kiáltás: „Ámde Krisztus feltámadt a halálból, mint az elhunytak zsengéje.” A történet elkezdődött, de még nincs vége. A java hátra van! Mi az, aminek első zsengéje Krisztus feltámadása? Mi következik hát? Pál apostol szerint még annál is több, mint csak hogy mi magunk testben feltámadunk. Az apostol egy megújult világról beszél.
Egy látomás: a megújult világ
Isten rendje szerint bontakozik ki a történet, jelenik meg mindaz, ami Krisztus feltámadásában megszületett. Isten idővel Krisztus lába alá veti minden ellenségét, végezetül a halált, és beteljesíti Isten uralmát: „… hogy Isten legyen minden mindenekben." Ami nem azt jelenti, hogy megszűnik a világnak az anyagi valósága, hanem éppen azt, hogy újjáteremti Isten a világot és ebben a világban Isten uralma lesz teljessé. 
Mit jelent ez személyesen? Befejezésül két dolgot szeretnék említeni. Ez válasz a legmélyebb személyes és egzisztenciális kérdéseinkre.
* Először a vigasztalásban. Ha ez így van, akkor a bűn és halál hatalma az életünkben legyőzetett; minden megoldatlanságunk, megtörtségünk, a világ minden fájdalma, minden erőszaka, minden nyomorúsága – minden más perspektívába kerül. Az evangéliumi reménység ez: ezt a teljességet, megelégedést, gyógyulást, ezt az új valóságot senki és semmi el nem szakíthatja tőlünk. Ez nem egy álom, hanem valóság – ha Krisztus feltámadt a halálból. Mert ennek a valóságnak az első zsengéje Ő. Mindez Isten népének az öröksége. Azért mondom így, mert nagyon sokan azt mondjátok: hiszitek, hogy Krisztus feltámadt a halálból - akár azért, mert tényleg a Szentlélek által találkoztatok Vele. De nagy baj, ha nem tudjátok összekötni ezt az eljövendő világ valóságával, mert annyira egyénileg, csak személyesen élitek ezt meg. Azt akarom, hogy lássátok; ezt akarta Pál apostol is, hogy lássuk; hogy ha Krisztus feltámadt a halálból, az egy zsenge. Az a történetnek egy része, és ha az valóság, akkor nem lehet, hogy ne kövesse mindaz, ahogyan Isten Krisztusban újjá teremti a világot. Ha igaz, hogy Krisztus feltámadt a halálból, akkor igaz az is, hogy Benne Isten újjá teremti az egész világot, feltámadnak a halottak, meggyógyul és teljessé lesz az egész teremtettség. Ha az utóbbit nem hiszed, akkor igazán mélyen az elsőt sem hiszed. Vagy ha igen, ha hiszed Krisztus feltámadását, akkor azzal együtt jár mindez. Engedd, hogy a Szentlélek ma az úrvacsorában vigasztaljon ezen keresztül bármiben, ami az életedben van.
* Másodszor: nincs más olyan igazság, vagy olyan történet, amely lehetővé tesz ebben a világban egy egységes, koherens életet. A feltámadás és az újjáteremtett világ biztos reménységét olyan koherens módon kapjuk, amiben az emberben lévő mély vágyakozás egy hibátlan, tökéletes világ után nem kerül összeütközésbe azzal az élettel, amit most élünk.
A legtöbb vallás a vágyott tökéletes világot valamilyen idealizált formában kivetíti (visszatérés a nagy körforgásba, sok-sok egyéb elgondolás). Ez pedig együtt jár azzal, hogy a jelenvaló világ a maga testi-anyagi valóságával lenézendő, megvetendő, ha az újba, a lelkibe, az örökbe tartunk. A vallások, amik arról beszélnek, hogy így vagy úgy eljön majd valami végső jó, nem tudják ezt az előrevetítést egyben tartani azzal, hogy ez a mostani világunk jó, élvezhető és élhető világ, mert Isten teremtése. Nagyon sok ember azért utasítja el (tévesen) az örökkévalóságot, mert nagyon szereti az anyagi, testi lét örömeit és ajándékait: a természetbe kimenni, jókat enni, szeretni, ízlelni, ölelni. Lenézni, megvetni mindezt egy homályos sejtésért, hogy az öröklétben, az angyali karban majd valami lelki valóságban, testetlen, formátlan alakban énekeljünk?
Sok humanista, idealista világkép a másik oldalon azt mondja: ezt a földi életet tegyük jóvá, szervezzük meg, hozzuk el a földi paradicsomot! De ezzel meg az a baj, hogy hiába szervezzük már annyi ideje, csak nem tudjuk elérni ezt a földi boldogságot. És az is baj vele, hogy aki azt tűzi ki célul, azért küzd, abban hisz, hogy ezt a világot majd bármilyen ideológiával jóvá tesszük - az nem tud abban bízni, arra várni, hogy Isten fogja egy napon újjá, jóvá tenni az egészet.
A keresztény hitvallás és reménység azonban, mely szerint Krisztus testben támadt fel, és Isten uralma egy napon egy újjá tett, de anyagi, fizikai világban testet ölt és teljessé lesz - azt jelenti, hogy ebben a földi életben hálával és reménységgel élvezhetjük és munkálhatjuk mindazt, amit Isten adott, és közben radikális reménységgel hisszük, hogy egy napon újjá lesz minden. Nincs még egy olyan világkép, mint az Evangélium, ami egyben tartja számunkra a kettőt: az élet igenlését és az örökkévaló reménységét. Itt élvezhetjük testben mindazt, ami van, mert ez Isten teremtése – ami pedig nincs, ami elvész, ami miatt sírunk olykor, arra ott van a válasz, hogy Isten egy napon újjá teremt és teljessé tesz mindent.  
Hiszem a test feltámadását és az örök életet.
Ezért az úrvacsorában most, amikor Jézus Krisztus értünk megtört testének és vérének jegyeit vesszük magunkhoz, akkor nem csak emlékezünk, hanem hisszük, hogy a Szentlélek által jelen van és erősít, táplál. Továbbá azt is hisszük, amikor úrvacsorázunk, amikor magunkhoz vesszük a kenyeret és a bort, mint az úrvacsorának a jegyeit, hogy ez az eljövendő világ nagy ünnepének, Jézus teljes uralma hatalmas ünnepének, a Bárány mennyegzőjének az elővételezése. Előíze annak, amikor Isten újjá teremti a világot, és amikor Jézussal együtt esszük majd ezt a vacsorát. Ezért azt szeretném, arra hívlak most az úrvacsorában, hogy amikor kijössz ide a körbe, amikor megrágod, ízleled, és lenyeled a kenyeret, amikor ízleled és lenyeled a bort, amikor tehát a magad testi, fizikai valóságában kapod Isten ígéreteit, akkor legyen ez benned, jöjj így a jelenlétébe: egy napon a feltámadt, dicsőséges testben, egy feltámadt, újjáteremtett világban újra együtt esszük ezt a vacsorát Jézussal, és mindazokkal, akik benne hunytak el. És ez valóság. Ennek az új világnak és benne az új életnek a garanciája, a pecsétje Isten népében az úrvacsora. Mert Krisztus feltámadt, és mi is feltámadunk! ÁMEN!
(Lovas András)

A 12-14 nagyobb egységét így vezeti be az apostol: "A lelki ajándékokra nézve pedig…". Az apostol levelének ebben a részében a lelki ajándékoknak a gyülekezet közösségében való működését veszi szemügyre. Ez is az eddig már részben megismert korinthusi problémák fényében történik: a korinthusiak igen aktívak a lelki ajándékok gyakorlásában, azonban mindezt igen kiskorú és megosztó módon történik. Az apostol tanítását a 8.1 alapján foglalhatjuk össze: "… az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít." A 8-10 fejezetekben, a bálványáldozati hússal kapcsolatosan, azt láthattuk, hogyan tesz/tehet az ismeret (amit a korinthusiak nagyon fontos lelki, spirituális ajándéknak tartanak) büszkévé, gőgössé. A 12-14 fejezetekben azt adja elénk Pál, hogyan építi a szeretet a gyülekezet közösségét.
A 12-14 felépítése a következő: a 12 fejezetben az apostol a levél olvasói elé tárja, hogyan kellene működniük a lelki ajándékoknak egy érett, felnőtt közösségben, gyülekezetben. Ez az elmélet. A 13. fejezetben megmutatja, mi ennek az elméleti és ideális működésnek a szíve, mi teszi ezt lehetővé: a szeretet. Végül a 14. fejezetben mindezeket egészen konkrét és gyakorlati módon alkalmazza a korinthusi gyülekezet összejöveteleire, istentiszteletére. Most  ebből 2 nagy fejezet áll előttünk - és jó is ezt a kettőt együtt, egyszerre felolvasni, mert általában külön-külön foglalkozunk velük. A részletekbe éppen ezért nem tudunk belemenni, de szeretnénk az apostol fő gondolatmenetét megismerni: mire hív bennünket az evangélium és nagykorúság összefüggésében? Hogyan illeszkedik be az egyén a Krisztus testbe? Hogyan születik olyan gyülekezet, amely szeretetben épül fel? Ezekkel a kérdésekkel a korábban magunk előtt tartott „felnőtt gyülekezet” témája áll előttünk.
Hogyan lássuk a lelki ajándékok és a szeretet helyét a gyülekezetben?
1. A kiskorú/éretlen gyülekezet működése
A kifejezés "lelki ajándékok" a görögben valójában csak egy szó a szövegben: "a lelkiekre nézve…" (pneumatikos). Azért fontos ezt megjegyeznünk, mert az a kifejezés azonnal elvezet a korinthusiak egyik fő témájához: ők "lelkiek", ők az igazi "pneumatikosok". Bölcsesség, ismeret (gnózis), lelki (pneumatikos) - ezek a kulcsfogalmak, amelyek meghatározzák azt a korinthusi csoportot, akikre nézve Pál mindezeket írja. Ami számukra nagyon fontos: magukat gazdagnak, ismerettel bírónak tartják (1.5-7 - itt az apostol el is ismeri ezt a gazdagságot), de mindez a Lélektől való intenzív élet igen kiskorú, igen éretlen. Egyrészt, mert a a lelki megnyilvánulások alapján (is) széthúzás és viszálykodás van közöttük, egyértelműen lenézik azt, aki pl. nem szól nyelveken, akinek nincs "ismerete" (Istentől kijelentett különleges tudása egy-egy helyzetbe), stb. A lelki megnyilvánulások tehát nem annyira a gyülekezet egészéről szólnak, hanem egyénekről vagy csoportokról, státuszról és hatalomról. Másrészt, (és ez a 14. fej istentiszteleti útmutatásaiból kiderül), amikor összegyülekeznek, lényegében zűrzavar van körülöttük, mert minden rend és útmutatás nélkül követik egymást a pneumatikus megnyilvánulások: nyelveken szólnak, egymás után prófétálnak. Olyan az istentisztelet, mint egy versenypálya, ahol ki-ki megmutathatja, mit is tud, mennyire meggazdagodott, mennyire lelki. Ebben a helyzetben írja Pál: "A lelki ajándékokra nézve pedig nem szeretném, testvéreim, ha tudatlanok lennétek." - És talán azonnal érezzük, hogy ez az elevenükbe talál. Ők a lelki-spirituális élet csúcsán találják magukat, Pál meg annyit mond, szeretnélek kivezetni titeket a tudatlanságotokból…
"Tudjátok, hogy amikor pogányok voltatok, ellenállhatatlanul vonzott valami titeket a néma bálványokhoz." Ismeritek tehát, hogy van olyan spirituális tapasztalat, amely magával ragad, elsodor, egyfajta eksztatikus állapotot hív életre, de ez nem tesz kereszténnyé. Pogány korotokban volt ilyen, most, Jézus követőiként is valami hasonlót kerestek. Ez azonban kiskorú, önmagáért való lelki hozzáállás. Pál azt mondja, nem az a lényeg, hogy milyen spirituális tapasztalatotok van, nem az a lényeg, hogy elragadtatott állapotban szóltok (talán a nyelveken szólás van előtte), hanem az, hogy ebben az születik-e, hogy Jézust Úrnak valljátok. Jézus Úr, vallja veletek együtt mindenki, aki a gyülekezet tagja, és semmiféle lelki dolog, ami olyan fontos nektek, nem tesz különbbé a többieknél. Érdemes itt elgondolkodni NT Wright megjegyzésénél, aki felhívja a figyelmet arra, hogy aki valóban Úrnak mondta Jézust, egy olyan római városban, mint Korinthus, ezzel azt is mondta, hogy "a császár pedig nem Úr." "Amint az egyház a következő évszázadokban megtanulta, azok, akik tapasztalatok/élmények érdekében keresték spiritualitásuk, könnyen alakítottak ki egy olyan biztonságos világot, amelyben nagyszerű időtöltésük lehetett úgy, hogy nem kellett kapcsolatba lépniük a valóságos világgal. … De azok, akik Jézust Úrnak vallják, és ebben a Szentlélek ereje munkálkodik bennük, a társadalmi és politikai harcmezőkre kerülnek. A korinthusiakat az fenyegette, hogy a lelkiségre úgy tekintenek pusztán, mint ami személyes növekedésük és átéléseik színtere." (NT Wright, 1Corinthians/Paul for Everyone, 157)
Könnyű lenne ezt a szakaszt mások nyakába varrni…. De a kérdés ugyanez mindig, ma is: hogyan/milyen lelkülettel, szívvel vagyunk jelen Isten népében (egyetemes!), valamint gyülekezetünkben? Melyek azok a tapasztalatok, lelki átélések, ajándékok, felismerések, amelyek esetleg hasonlóan önmagukért valóvá lettek számunkra, és ezért másokat lenézünk, magunkat pedig többnek gondoljuk? A kérdést azért is kell feltennünk, mert ennek az állapotnak éppen az a veszélye, hogy a korinthusiakhoz hasonlóan semmit sem látunk belőle mi magunk. Nagyon óvatosan szeretnék két jelenségre rámutatni. Óvatosan, mert senkit nem kívánok bántani, valamint azt hangsúlyozva, hogy Korinthusban sem a lelki ajándékokkal volt a baj, nem azok léte, természetes okozott gondot, és ezért Pál nem is tiltja be azokat. A probléma azokkal volt, akik éretlenül éltek azzal, amit kaptak. Hasonlóan én sem embereket/irányzatokat kívánok kritizálni, de szeretném felhívni a figyelmünket, hogyan és miben érkezhet ma hozzánk ez a lelki elitizmus, ha nem vagyunk figyelemmel arra, ami a szívünkben zajlik. Két dologról szeretnék szólni, amelyek kihívást jelentenek református keresztények számára (és amelyekről nem kívülről szeretnék szólni).
Az első hasonlítható a korinthusi tapasztalathoz: a csodás, látványos lelki ajándékok kérdése, a Szentlélek ereje átéléséből fakadó nagy lelki élmény. Újra és újra megjelenik református körökben, hogy valaki olyan, számára új módon tapasztalja meg Isten Lelkét egy karizmatikus közösségben, konferencián, stb. hogy eme tapasztalat fényében a meglévő közösségét, Istennel való életét egészen réginek, az frissen kapott tűz fényében fáradtnak, száraznak értékeli. Ehhez kapcsolódhat (nem feltétlenül, de nem is ritkán) kiegyensúlyozatlan tanítás is, általában azzal a hangsúllyal, hogy ha valaki hisz, biztosan meggyógyul; ha elég erős hittel parancsolunk betegségnek, azok eltűnnek. A megvallott hitnek, a kimondott szó erejének ez a hangsúlyozása Jézus uralmát, hatalmát, a Szentlélek erejének azonnaliságát úgy emeli a középpontba, hogy könnyen megfeledkezik mindarról, amikor nem történik gyógyulás, amikor nem fordul jobbra egy helyzet, amikor Jézus a szenvedésen keresztül formál. Hadd hangsúlyozzam, hogy nem egyszer éltem át a Lélek munkájának ezt a tüzét, erejét. Nem kívülről beszélek, hogy kritizáljak. De azt is tudom, hogy valaki (vagy egy közösség) vagy állandóan csúcsra kell hogy járassa ezt a tapasztalatot, és egy idő után nem látja, hogy már nem az Isten Lelkének fuvallata, hanem az ember lelkének (psziché) erőlködése a lelkesedés, vagy elfogadja, hogy Jézus követése nemcsak győzelem, hanem szenvedés is; nemcsak lobogó tűz, hanem elkötelezett hűség is.
A másik terület az a jelenség, amelynek során protestáns közösségek katolikus (jobbára szemlélődő) spiritualitás felé fordulnak. Amint hiszem, hogy karizmatikus közösségben hiteles Lélektől való érintés születhet, amely után a tanításon és érettségen múlik, hogyan tudja azt valaki integrálni, hasonlóan hiszem, hogy van mit tanulnunk, kóstolnunk akár az ignáci, akár a szemlélődő hagyományból (és itt sem csak kívülről beszélek). Ugyanakkor a kérdés ugyanaz, mint az előző esetben: mély lelki tapasztalatot, újonnan forrásozó lelki életet nyerve hogyan leszünk jelen közösségünk, gyülekezetünk, társaink iránt? Különösen, ha a lelkiség/imádság szintjeiről hallunk, nyilván egy egészen más teológiai és lelkiségi hagyományban, hogyan helyezzük azt el saját teológiánkban, gyakorlatunkban és lelkiségünkben/kegyességünkben. Minél erőteljesebben fakad fel valami új, annál nagyobb kihívás, hogy ne legyünk éretlenek és kiskorúak, mint a korinthusiak. Az éretlenség egyik látható jele, ha a máshol megkapott ajándék következtében a saját közösségünkről, felekezetünkről egyre inkább csak kritikusan, keserűen, lenézően tudunk beszélni. Észre sem vesszük, hogy "az ismeret felfuvalkodottá tesz…", valamint ez nem szeretet, amely épít. Érdemes ilyenkor bele tekinteni a szívünkbe, nem lettünk-e büszkévé, és megvizsgálni, hogy amint szinte "rákattanunk" erre az újra, nem kizárólag önmagunk kedvéért keressük-e a spirituális növekedést, egyes szinteken való továbblépést.
Két jelenségre mutattam most rá, de bármi ugyanilyen csapdába vezethet minket. Új ismeret, új igehirdető felfedezése, egy új irányzat vagy éppen gyülekezetépítési módszer, bármi. A kérdés mindig az, hogy ez az ismeret, tapasztalat hogyan formál bennünket és a meglévő gyülekezetünkkel való viszonyunkat? Felfuvalkodottá tesz, ez a kiskorúság, vagy arra hív, hogy szeretetben építsünk vele?
2. A nagykorú/érett gyülekezet működése
Milyen választ ad Pál, hogyan szeretné eloszlatni a korinthusiak tudatlanságát a lelkiekre nézve? Mivel úgy tűnik, hogy a korinthusiak egyes lelki ajándékokat kiemeltek, mint például a nyelveken szólás és az ismeret és prófécia, valamint ezek fényében másokat, akik ezekkel nem éltek, lenéztek, Pál apostol két dolgot tesz. Egyrészt, rámutat arra, hogy egyes lelki ajándékok nem tesznek másnál különbbé. Másodszor egy metaforát használ, hogy bemutassa egymásra szorultságunkat.
Különbözőség és egység: a Szentháromság IstenAz 12.1-9-ben a különbözőség és egység dinamikájára mutat rá: "A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz. Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz. És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban is, de Isten, aki mindezt véghezviszi mindenkiben, ugyanaz." Miért mondja el Pál háromszor ugyanazt, mindig kicsit másképpen? Azért, mert így mutat a Szentháromság Istenre. Nézzétek, egy a Lélek, és mennyiféle ajándékokat osztogat; egy az Úr, és mennyi féle szolgálatra hív el; és egy az Isten (az Atya), és mennyi különböző módon nyilvánul meg ereje rajtatok keresztül. Egy Isten, sokféle szolgálat; Isten egységében ott van a sokszínűség. Ti pedig ezt a három ajándékot, ezt a kétféle stílust, ezt az egyetlen felekezetet ki akarjátok sajátítani, hogy Isten már csak így, csak ezek által munkálkodik? Hát nem látjátok, milyen gazdag ő? Hát nem értitek, mennyiféle ajándékot oszt szét? Hát nem értitek, hogy ez nem a ti spirituális teljesítményetekről szól, hanem arról, amit ő akar elvégezni általatok: "A Lélek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele." Hogy használjon - és nem azért, hogy magát fényezze, vagy magának spirituális kalandokat keressen. Kinek ez adatik, kinek az adatik, ahogyan neki tetszik. De hogyan kapcsolódnak ezek egymáshoz?
Egymásra utaltság: Krisztus testeHogy ezt megerősítse és elmélyítse, egy a korabeli életben gyakran használt metaforát vesz elő Pál, a test és a tagok képét. A metafora magától értetődő: a testet a tagok alkotják, egyik tag sem a teljes test önmagában, és a teljes test egyetlen testrész jelenlétét és működését sem nélkülözheti. Amennyiben a gyülekezet Krisztus teste, akkor egy-egy lelki ajándék ill. az azzal élő személy egy-egy testrésznek felel meg. Nyilvánvaló, hogyan korrigálja a kép a korinthusi "lelkiek" elitista hozzáállását: hogyan gondolhatjátok, hogy nektek nincs szükségetek másra, illetve, hogy akik kevésbé látványos ajándékokat kaptak azok nem is fontosak, nem is számítanak a Krisztus testében? Ha így értjük ezt a szakaszt, akkor azt látjuk, ahogy egy korabeli, a politikai életben is jól ismert metaforát Pál a gyülekezetre alkalmaz.
Ezzel együtt feltehetjük a kérdést: miért olyan fontos ez? Miért fontos, hogy mindenkinek helye, szerepe van a Krisztus testben? Pusztán valamiféle demokratikus felfogás miatt? NT Wright hívja fel a figyelmet arra (NT Wright, 1Corinthians/Paul for Everyone, 159kk), hogy Pál nemcsak egy metaforát alkalmaz, amikor Krisztus testéről, sőt, magáról, Krisztusról beszél (v. 12: "úgy a Krisztus is." - Krisztus maga az egész test!). "Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok…" Pál tehát nemcsak egy véletlenszerű illusztrációt használ, hanem - zsidó gondolkodóként - sokkal mélyebbre tekint. Az Isten által teremtett ember/emberiség a kezdetekben Istentől elszakadt, megromlott (1Móz. 1.3). Isten Krisztusban pedig egy új embert/emberiséget teremt, egy igaz, helyreállított embert, és ez most az egyházban, Korinthus városában konkrétan a korinthusi gyülekezetben van jelen. Az tehát, ahogyan egymáshoz viszonyulnak, ahogy a Lélek ajándékaival élnek nem pusztán demokrácia vagy egyenlőség kérdés, hanem annak a kérdése, hogyan élik meg, hogyan fejezik ki azt, hogy ők a Messiás teste, ők a Messiás által egy új emberiség. A gyülekezet annak a helye, ahol ezt tanuljuk, ahol azt éljük meg, hogyan lehetünk olyan emberré, ahogyan Isten megálmodta az embert. A különböző lelki ajándékokkal való élés itt válik még fontosabbá: ebben a közösségben éppen azáltal van jelen Krisztus és gyógyító valósága, hogy a magát fontosabbnak tartó (aki saját sebzett és bűnös volta miatt hajtja ezt) felszabadul arra, hogy csak egy legyen a többiek között… El tudod képzelni, micsoda szabadság, micsoda megkönnyebbülés, hogy nem kell már különbnek, nagyobbnak, fontosabbnak lenned? A magát kicsinek tartó, a magát feleslegesnek érző meg úgy gyógyul, hogy Krisztus új valóságában, ebben az új emberiségben egyre inkább elhiszi és megérzi, valamint megéli, hogy ő számít. Ő is fontos, ő is értékes, ő is Krisztus része, a Messiás testének a része.
De hogyan lehetséges mindez? Pál elénk adja a kellőt, az ideálisat, de hogyan jelenhet ez meg konkrétan a korinthusi, gyülekezetben, a mi gyülekezetünkben? Ő így látja: "Ezen felül megmutatom nektek a legkiválóbb utat."
3.  A szeretet, mint mindennek a szíve
A szeretet himnusza… Hogyan tudnék egy igehirdetés harmadik pontjában arról bármit is mondani, ami minden szükségeset gyönyörű irodalmi szerkesztésben elmond? Aminél nincs több, ami kultúránk egyik gyöngyszeme, és ami - éppen ezért - talán sokaknak kissé el is koptatott már?  Lehet-e ezt magyarázni?
Az első, amit el kell mondani a szeretet himnuszáról, hogy a jelen ismertetett helyzetben hangzik el, és nem azért, hogy megható sorokat olvashassunk esküvőkön, hanem azért, hogy megmutassa, mi a keresztény gyülekezet együttélésének a szíve. Pál tovább vezeti eddigi gondolatait, aminek a lényege, hogy az igazi lelkiség szíve az önfeláldozó szeretet, és nem az ajándékok, ismeret, csodatévő erők. Akármilyen szép és megható is a szeretet himnusza, a korinthusi gyülekezet tagjainak a fülével halljuk: "A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal." Nos, ezek a szavak teljes erővel beletalálnak a korinthusiak szívébe, hiszen egész életük viszálykodás, irigység, felfuvalkodás és hasonlók rabságában telik. A szeretet "mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik."
Hol van ez a szeretet? Kiben látjuk? Biztos, hogy Pál - aki itt önmagát állítja a korinthusiak elé (vö. 9. fej. szerepe a 8-10-ben párhuzamos a 13. fej-tel a 12-14-ben; valamint ahogy áttér egyes szám első személyre) - leginkább Jézust látja, hallja, érzi és ismeri e sorok mögött (vö. 11.1). Hallgassuk meg még egyszer e részt Jézus Krisztusra gondolva: "A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik."
Hogyan lesz hát a szeretet a gyülekezet életének középpontja, hogyan jutunk a nagykorúságra, amikor szeretetben épülünk fel? Először is úgy, hogy meglátjuk, elismerjük: mi így soha nem tudtunk és nem is tudunk szeretni. Egyszer-egyszer egy pillanatig igen, de hogyan fedezzek el én bűnöket, hogyan reméljek, higgyek én másokra nézve, hogyan tűrjem el őket, amikor a saját bűneim, a saját reménytelenségem, a saját türelmetlenségem mindezek útjában áll? Ezek a sorok először annak a szeretetébe visznek engem, aki a maga áldozatos szeretetével, kereszten elszenvedett halálával felém gyakorolta és gyakorolja mindezt. Először én kell, hogy megéljem, ő értem nem kereste a maga hasznát, értem nem gerjedt haragra, értem, nekem nem rótta fel a rosszat. Ő az én bűneim fedezi el, mindet!; ő rám nézve hisz és rám nézve remél, látva, hogy mi mindent rejtett el számomra. Először tehát ezt kell megélnem, kóstolnom, magamhoz ölelnem. A titkot, hogy a Szentlélek ebbe a Jézus Krisztusba, az ő halálába és feltámadásába keresztelt bele, hogy egy legyek azzal, aki így szeretett (12.13a)
Másodszor pedig, ebből kell táplálkoznunk folyamatosan, ebből kell innunk újra és újra (12.13b). A szeretet himnuszát nem magyarázni kell, hanem magunkba szívni. Hallani, meditálni rajta, visszamondani, imádkozni - amint a verseket sem akkor élveztük és fogadtuk be, amikor elemeztük. NT Wright három lépést ajánl ezeknek a soroknak a magunkba imádkozásához. Lassan, soronként olvasva, gondold meg, hogyan volt ez igaz Jézus életében; majd meditálj azon, hogyan mutatkozik vagy nem mutatkozik a te életedben; végül milyen módon valósulna meg ez az igazság a mi életünkben mások iránt. Nem te teszed magad szeretővé, hanem Jézus Lelkének és Igéjének jelenlétébe helyezed magad, és kéred, engeded, hogy formáljon ((NT Wright, 1Corinthians/Paul for Everyone, 174).
Mi tehát a nagykorú gyülekezeti élet, és abban a nagykorú, érett keresztény élet titka? E kettő között feszül: "Ha szeretet nincs bennem … semmi vagyok" - "A szeretet soha el nem múlik."
Lovas András

A korinthusi levél alapján hetek óta azzal foglalkozunk, hogyan formálódik, hogyan él, és milyen kihívásokkal néz szembe egy nagyvárosi keresztény gyülekezet. Milyen kérdések vetődnek fel ott, ahol a Jézus Krisztusról szóló örömhír által formált közösség találkozik azzal a kultúrával, amelyben él. Pál nagyon konkrét, gyakorlati, pásztori ebben a levélben - és mi magunk ugyanezt várjuk abban, ahogy a Szentlélek ma is megszólal e régi szöveg által közöttünk.
A 9. fejezetben Pál leírja, hogy bár joga lett volna a korinthusiak pénzéből (adományaiból) élni, amikor közöttük és értük munkálkodott, ő maga erről a jogáról lemondott, azért, hogy még véletlenül se legyen ez akadálya annak, hogy a korinthusiak egyre jobban magukhoz öleljék Jézus Krisztust. ("Te csak azért mondod ezt, mert pénzt kapsz érte…" típusú vádaknak veszi elejét.) A jelen szakasz ugyanezt a gondolatot viszi tovább: Miért? Miért kész Pál lemondani arról, ami jár neki? Mit jelent neki az evangélium terjedése? Hogyan szoríthatja háttérbe anyagi érdekeit ezért? A választ ebben a mondatban találjuk meg: "Mindezt az evangéliumért teszem, hogy én is részestárs legyek abban." Részestárs. Kedves konfirmandusok: még nem késő elszaladni… hiszen amit fogadtok, hogy egész életetekben Jézus Krisztus követői lesztek, lényegében ugyanez. Részestárs lesztek az evangéliumban. Kedves gyülekezet! Aki Jézus követőjének vallja magát, az részestárs az evangéliumban. Ma arról beszéljünk, hogyan éljünk, hogy részesei legyünk az evangéliumnak!
1. Mit jelent, hogy az evangélium részestárssá tesz?
Egy dogmának, egy gondolatnak, egy elméletnek nem lehet részestársa lenni. A szó jelentése: részt venni valamiben másokkal. Valami, ami történik, ami megfogható, ami valóságos, és amiben nem egyedül vagyunk. Mit ért hát Pál azon, hogy részestárs az evangéliumban? Mi a történet és kik a társak?
Az evangélium nem eszme tehát, hanem Isten cselekedete a történelem folyamán. Egy nagy történet, amelynek egyik állomása Pünkösd. De nézzük az elejéről, és vázoljuk fel a történetet a Biblia alapján!
 Az első fejezetben a káosz, sötétség és formátlanság valóságában Isten szava és Lelke által rendet, formát, világosságot, színeket, életet hoz, mindezt betetézve az ember megalkotásával, aki valamilyen titokzatos módon hasonló hozzá, az életet adó teremtő képét hordozza. Egység, harmónia, szeretet, gazdagság - Isten látta, hogy minden nagyon jó, amit alkotott.
A második fejezetben ebbe a színes és harmonikus világba betör a sötétség, az élet helyébe lép a halál, az Istennel és a másik emberrel való bizalommal teljes szeretetkapcsolat helyére a félelem, gyanakvás és gyűlölet. Az ember fellázad Isten ellen, eszik a fa gyümölcséről, ami azt jelenti, hogy kilép az Istennek való szeretetteljes engedelmességből, és minden széthullik. Azt látjuk, hogy az ember egyre távolabb kerül Istentől, és egyre pusztítóbb erők jelennek meg az életében, a gonoszság elhatalmasodik a földön. Ennek a szakasznak a vége Bábel története: az emberiség meg akar szabadulni Istentől ("szerezzünk magunknak nevet"), és önmagában akar egységet, hatalmat nyerni. Ezt jelképezi a torony építése - de Isten nem engedi, ezért leszáll, és összekeveri az emberiség nyelvét, és szétszéleszti őket a földön. Nincs egység, nincs megértés, nincs közös életnek lehetősége Isten nélkül.
A harmadik fejezetben Isten elkezdi összegyűjtő, helyreállító, gyógyító és szabadító munkáját: elhív egy embert, Ábrahámot, hogy megáldja őt, a belőle származó népet. Kiválaszt, elhív egyet a magáénak (nem fejezi be történetét Bábellel és az ítélettel!), de mindezt azért teszi, hogy ezen a népen keresztül áldást juttasson a föld minden népeinek (1Móz. 12.1-3). Amint Isten ígéretei az évszázadok alatt formát öltenek, kialakul Isten népe, Izrael, akivel szövetséget köt (2Móz19-20), és arra hívja őket, hogy Istennek szentelt és Isten törvénye által vezetett életük által legyenek világosság a népeknek. Izrael csak részben képes betölteni ezt az elhívást, és a próféták elkezdenek egy napról és egy tökéletes uralkodóról beszélni, akinek uralma alatt helyreáll majd mindaz, ami kezdetben összetört.
A negyedik fejezetben eljön Jézus, aki hirdeti Isten uralmának érkezését, tanítja és cselekszi Isten országának dolgait. Tanítása, gyógyítása, szabadításai arról beszélnek, hogy benne jelen van mindaz, ami helyreállítja az Istentől elszakadt, bűn alá rekesztett világot. Létrehív egy közösséget, akiket arra készít, hogy tanítsák, amit ő tanít, és tegyék, amit ő tesz, legyenek Isten világossága a népek között. Tanítványai nem várják, bár őt tudja, hogy meg kell történjen: őt, a próféták által megígért uralkodót elfogják és keresztre feszítik. A harmadik napon feltámad, amivel az Atya igazolja, hogy Fia halála valóban nem véletlen és nem is kudarc, hanem az Isten országának a szíve. Jézus Krisztus halála váltság a világ bűneiért, hogy általa és benne megbékéljünk az Atyával, hogy benne és általa összegyűjtessenek a népek az ő népévé.
Az ötödik fejezet nyitánya Pünkösd története - amely Bábel történetének ellenpárja. Ott az ember akarta istenné tenni (az Úr nélkül) önmagát - itt Isten jön el, és helyezi Isteni valóját, Szentlelkét az övéibe. Ott az ember akart egységet Isten nélkül, és lett belőle káosz és szétszóratás, itt Isten Lelke teremt egységet és megértést a népek között és hoz létre egy új közösséget. Ott emberek mennek el reménytelenül - itt emberek érkeznek Isten országába új reménységgel. Igen, a Szentlélek ezen összegyűjtő és helyreállító munkája történik itt is, most is, közöttünk is! Ezt ünnepeljük ma! A történet itt zajlik közöttünk… a személyek itt vannak velünk, valamint szerte a világban.
A hatodik fejezet az lesz, amikor Jézus visszajön, lezárul az összegyűjtés, a misszió nagy korszaka. Visszajövetelével minden nép előtt nyilvánvaló lesz, hogy ő a király, akiben Isten újjáteremti az egész világot.
Mit jelent mindennek a fényében, hogy az evangélium részestárssá lesz? Először, hogy Jézus Krisztusban van egy történetünk, amelyben minden a helyére kerül. Részesei lettünk valaminek, amely messze túlmutat rajtunk, a lehetőségeinken, a reményeinken, a vágyainkon. Kinyílt az ég felettünk, megnyílt a történelem előttünk és utánunk, és mindez nem elnyom, nem megnyomorít, hanem felemel bennünket. Az evangélium azt jelenti, hogy Isten történetének a részesei lettünk. Másodszor, Jézus Krisztusban részesedtünk. Vele együtt meghaltunk; a kereszten ő értünk halt meg, elmosta szennyünk, elvette bűnünk. Vele együtt feltámadtunk, részesedünk az új életben, Isten új világában, járhatunk egy új valóságban. Erről beszél a keresztség, amit a konfirmációban megerősítünk. Harmadszor, ebben az Úrban nemcsak egy történetet, hanem egy családot is kaptunk: Isten népe közösségét. Minderről vallja az apostol egészen szenvedélyesen és személyesen: "Mindezt az evangéliumért teszem, hogy én is részestárs legyek abban."  Lássuk, mi jelent ez neki, hogyan alkalmazza a korinthusi helyzetre.
2. Milyen formát ölt az az életünkben?
Ha az evangélium a fenti nagy történetben részesít, akkor ez sokkal többet jelent, mint hogy én mit kaptam vagy kapok Istentől. Benne van Isten sok-sok ajándéka, de benne van az is, hogy tudatosan éljük Krisztusban ezt a nagy történetet. Mi ennek a célja? Hogyan tehetjük ezt? Erre a két kérdésre ad választ Pál apostol levelében.
„Mert bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek." Hogyan lesz tehát Pál részese az evangéliumnak? Azáltal, hogy másokat is meg akar nyerni. Ebben a rövid szakaszban ötször használja ezt a kifejezést: megnyerni másokat. Végül így summáz: "mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket." Megnyerni, vagy megmenti másokat, ez az, ami az apostolt mindenek előtt mozgatja. Vajon miért? Miért akar másokat a maga hitére megnyerni, mit gondol, hogy neki másokat meg kellene menteni? - kérdezhetjük. Nem azt kellene-e inkább mondani, hogy rendben Pál, te ezt hiszed, te ezt a történetet és ezt az evangéliumot hiszed, de ezt a rámenős térítős beszédet jobb lenne mellőzni? Neked van egy hited, kedves Pál, de micsoda intolerancia, hogy azt gondolod, másoknak is erre van szüksége. Vagy azonnal gyanakszik a mai ember: megnyerni, megmenteni? Hogyan? Erőszakos térítés? Miféle intellektuális felsőbbrendűség ez Pál részéről, hogy másokat akar megnyerni? És igen, mindezzel együtt az evangéliumnak, Isten nagy helyreállító történetének, a történet Urának, Jézus Krisztusnak nem lehetünk úgy részestársai, hogy másokat nem akarnánk megnyerni. Hiszen ez a történet vagy igaz, és akkor mindenkit meg kell nyerni lehetőség szerint Jézusnak, vagy nem igaz, és akkor el kell felejteni. De semmiképpen sem tartható, hogy "valakinek igaz, másnak meg nem igaz." Mit kezdjünk a feszültséggel? Az ellenérzésekkel, a félelemmel, hogy minket itt meg akarnak téríteni? Illetve hogyan élhet bennünk a páli tűz, hogy másokat megnyerjünk, egy olyan világban, ahol ennek még a gondolatát is gyűlölik sokan?
A válasz abban van, amit az apostol Jézustól vesz. Szenvedélyesen meg akar nyerni másokat Krisztusnak - de nem felülről, erőből, hatalomból, hanem úgy, hogy "alájuk száll", szolgájuk lesz: "Mert bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek." És ezt folytatja: zsidóknak olyanná lettem mint aki zsidó; törvény uralma alatt levőknek, mint aki maga is a törvény uralma alatt van; törvény nélkülieknek, mint aki törvény nélküli; erőtleneknek erőtlenné lettem… csakhogy megnyerjek némelyeket. Mit jelent ez? Pál szabad a zsidó kultikus törvényektől (étel, mosakodás, stb) Krisztusban szabad  - de ha kell, betartja ezeket, hogy szolgálhassa az evangéliummal a zsidókat. A törvény nélküliek a pogányok, akik nem kapták Isten törvényét, a tórát - nekik olyan lesz, mint aki maga is pogány, azaz nem különül el tőlük, mert valójában zsidó. Nyilvánvalóan ez nem etikai kérdésekre vonatkozik, de az apostol életstílusában, szokásaiban, étkezési kérdésekben mind-mind kész feladni jogaiból, szabadságából, akár személyes preferenciáiból azért, hogy közel legyen másokhoz, hogy úgymond szolgájukká legyen, és ezzel is hitelesen tárja eléjük az evangéliumot. Ezt munkálja a Szentlélek: pártusok pártusok nyelvén, médek a médek nyelvén hallják az evangéliumot. A Szentlélek minden nép, minden kultúra nyelvét ismeri, és az általa felhatalmazott követeket odavezeti. Gyönyörű út ez Isten népének, Jézus útja, az alászállás útja, mások szeretetének és szolgálatának az útja. Igen, Pál másokat megnyerni akar az evangéliumnak, nem tehet mást, szorongatja Isten szeretete, de ez nem agresszív térítés, hanem szolgálat és szeretet.
Ez pedig nagyon is gyakorlati kihívás nekünk, Isten népének. A városban nagyon sokféle szubkultúra létezik. Hogyan nyerhetjük meg őket Krisztusnak? Kik a hozzánk közel lévő, de tőlünk különböző emberek? Hogyan tudnánk belépni a helyzetükbe - mit kellene feladnunk és mit kellene felvennünk ehhez? Hogyan lehetnénk tudatosabbak abban, hogy mindenkinek mindenné legyünk? Mi lenne ennek a mi részünkről az ára? Miért szükséges ez az azonosulás ahhoz, hogy megnyerjünk némelyeket? Mindez Jézus útja, ahogy a Szentlélek elindít minket újra és újra mások felé. Ha részesek akarunk lenni, egyre mélyebben, egyre tudatosabban Isten nagy történetének, Jézus Krisztusnak, ezen kérdések mentén nézzünk rá környezetünkre és magunkra. Isten nagy története - és a mi kicsiny kényelmünk feladása… Jézus Krisztus hatalmas váltsága - és az, korinthusiak, hogy inkább nem esztek bálványáldozati húst… Részesülés az evangéliumban - és az, hogy lenézem, kritizálom azt, aki más, vagy szeretettel túllépek azon, hogy mennyire más, és megpróbálom megismerni az embert… Hogyan lehetek a szolgája? Hogyan lehetek olyan, mint ő, azért, hogy hitelesen mutathassam be neki Jézust? Amint figyelünk erre, úgy fog a Szentlélek egyre nagyobb ajtókat nyitni nekünk.
3. Mi szükséges ennek megéléséhez nap mint nap?
Részestárnak lenni az evangéliumban - olyan ez, mint egy futóverseny, mondja az apostol. Aki győzni akar, annak edzeni kell, annak önmagát keményen meg kell fegyelmeznie, mert ha nem edz, ha ezzel nem terheli a testét, ha nem mond le bizonyos ételekről, programokról, kedvtelésekről emiatt, soha nem lesz övé a babérkoszorú. Ezért Pál egyértelmű: ő úgy fut, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, vagy - egy másik, a bokszoló képét használva - úgy öklöz, mint aki nem a levegőt kaszálja. Célra tart, megsanyargatja magát, hogy övé legyen a jutalom. 
Kedves konfirmandusok! Ennél találóbb képpel nem szólhatna ma a Szentlélek hozzátok. Nemsokára felálltok, készülve a fogadalomtételre, ez a startvonal. Igen, a célegyenes is, hiszen beértetek, Isten népének, az evangélium történetének részesei lettetek Jézus Krisztus által. De ez a startvonal is, hiszen Isten nagy története megy tovább, veletek és általatok is. Ez a cél, hiszen tele a szívetek hálával és örömmel Krisztus megtapasztalt kegyelme felett. De a startvonal is, hiszen hálából arra adjátok magatokat oda, hogy másokat is megnyerjetek Jézus Krisztusnak. Osztálytársakat és családtagokat, munkatársakat és barátokat. Mindannyian tanúi vagyunk ma ennek, mind, akik veletek együtt az evangélium részesei vagyunk, és veletek együtt futjuk a pályát.
Mire van hát szükségetek, mire van mindannyiunknak szüksége? Edzéstervre, hogy alkalmatlanná ne legyünk, azaz imádságra, közösségre, szolgálatra. Minderről sokat tanultunk együtt, nem fejtem itt ki, csak emlékeztetlek titeket rá. A Szentlélek pedig segítségül lesz. Leszáll, hogy megerősítsen, felhatalmazzon, részesítsen újra és újra Jézus Krisztusban, ajándékaiban és küldetésében. Így készüljünk most a hitvallásra, fogadalomtételre, majd az úrvacsorai közösségre. Ámen!
(Lovas András)

A mai szakasz azzal a kérdéssel szembesít bennünket, hogyan viszonyuljunk a városhoz, a városban elérhető lehetőségekhez, életmódokhoz, ahhoz a kultúrához, amelyben élünk. Hogyan van jelen Isten gyülekezete abban a közösségben, amelyben, és amelyből Isten az evangélium által elhívta, kihívta őket, hogy saját népe legyenek? Alapvetően két szélsőség között kell az apostollal együtt keresnünk az evangélium útját: az egyik a kultúra teljes démonizálása, "minden bűnös, szennyes, veszélyes, ami az ún. világban van"; a másik pedig a kultúra iránti teljes elfogultság, ti. amikor valaki kritikátlanul alkalmazkodik.
Egy nagyvárosban minden megtalálható. Ha egy faluban él egy különc ember, valószínű, egyedül marad különcségével, elszigetelődik. A városban lesz még 100 másik, hasonlóan különc, és ezért közösen létrehoznak valamit, különcségük megjelenik, közösséget formál, kultúrát teremt. Direkt a "különc" szót használom, mert ez a kifejezés etikai értelemben semleges. Lehet a falusi különc egy olyan ember, akit a világűr titkai érdekelnek, és ezért éjszakánként az eget kémleli, vagy valaki, aki soha nem látott vad színekkel kezd el festeni. Az otthonukban nem értik meg őket, de a városban elismert emberek lesznek, és másokkal együtt izgalmas és új dolgokat hoznak létre. Lehet, hogy a faluban maradva egy homoszexuális orientációjú ember egyszerűen csak egyedül él, és talán senki nem tudja, miért nem házasodik. A városban viszont meleg bárok és egyéb közösségi lehetőségek adottak számára. Egy nagyvárosban minden megtalálható, és ez mindig azzal a kérdéssel szembesíti a keresztény gyülekezetet, hogyan viszonyuljon mindahhoz, ami a városban történik, miközben ők is ebben a városban élnek. A következő pontok mentén gondoljuk ezt végig:
1. A korinthusi helyzet
A probléma, amit az apostol címez, a bálványáldozati hús kérdése. A korabeli világban a piacokon legnagyobb részt olyan húst lehetett vásárolni, amelyek előzőleg bálványoknak feláldozott állatokból származtak. Hogyan viszonyuljanak ennek a húsnak a fogyasztásához azok, akik most már nem a bálványokat, hanem Jézus Krisztust vallják Istennek? De a kérdés ennél még bonyolultabb volt. A városban számos oltár és templom volt, a helyi istenek és istennők tiszteletére, ahová a családok együtt mentek el, bemutatták az áldozatot, majd annak egy részét más jelenvalókkal együtt közösen fogyasztották el a templomokban (ezek maradéka került a piacokra). Ezekhez a közös nagy ünneplésekhez, bálványimádáshoz gyakran szélsőséges orgia kapcsolódott, ivászattal és szexuális kicsapongással. Ugyanakkor ezek az ünnepségek a mindennapi élet részét alkották, összefüggésben voltak a társadalmi kapcsolatok ápolásával. Bizonyos ünnepségeken részt venni önmagában is privilégiumnak számított.
A kérdés a korinthusi gyülekezetben, hogy Jézus követői hogyan viszonyuljanak a város életének ezen részéhez? Amint mi is kérdeztük, hogyan viszonyuljunk a kultúrához? A korabeli zsidóság távol tartotta magát a bálványáldozati hústól. Ha nem volt megfelelő zsidó mészáros, akkor inkább vegetáriánus módon éltek. Amint tudjuk, a korinthusi gyülekezetben voltak olyanok, akik zsidóként lettek Jézus követői, és ők nyilván folytatták ezt a gyakorlatot. A gyülekezet többsége azonban pogány háttérből tért meg. Mi legyen velük? Hagyják el a húst, ha a piacokon bálványáldozati húst lehet csak kapni? Hogyan viszonyuljanak a korábban megélt bálványáldozati ünnepségekhez, orgiákhoz? A kérdések egészen húsbavágók, hiszen az életmódjukról, a napi szokásaikról, a kapcsolataikról van szó. Az evangélium, amikor elérkezik emberek életébe, mindig ilyen kérdésekkel szembesít. Hogyan viszonyuljunk ahhoz, ahogy korábban éltünk? Mi az, ami helyénvaló, és mi az, amiben változásra hív? Mi az, ami ártalmatlan, és mi az, ami befolyásolja az Istennel újonnan létrejött kapcsolatot? Ezek a kérdések, az evangélium és kultúra kérdései, mindig, minden korban, minden földrajzi helyen, újra és újra felvetődnek. Lássuk, milyen választ ad Pál a kihívásra.
2. A keresztény szabadság
"Ami tehát a bálványáldozati hús evését illeti, tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy Isten sincs más, csak egy" - írja az apostol. Pál itt egyértelműen a korinthusiak kérdésére utal; talán egy levélre, amely tőlük érkezett. Bibliamagyarázók egybehangzó véleménye, hogy a "nincs bálvány a világon, és Isten sincs más, csak egy" egy - a már korábban olvasottakhoz hasonló - korinthusi szlogen volt, amellyel egyes tanítók foglalták össze az álláspontjukat. A korinthusiak ismerete (ezzel a kifejezéssel még foglalkozunk), tudása tehát az, hogy a bálványok semmik, nem léteznek, csak az egyetlen élő Isten az igaz, a valóságos, az egyedül létező. Ezt az apostol is megerősíti, amikor így vall: "nekünk egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, és mi is őáltala." Mi következik ebből? Mi következik abból, hogy Istentől van a teremtett világ, és Jézus által létezik minden, ami létrejött, valamint mi is Jézus által vagyunk? Az, hogy nem kell félni attól, hogy megeszed a húst, amit bálványoknak áldoztak fel. Azt, hogy szabad vagy, és bátran ehetsz abból a húsból (vö. 10.25-27). És ez az apostol egyik üzenete mind a korinthusiaknak, mind a római gyülekezetnek (Róm. 14 - a korabeli kereszténység egyik nagy kérdése volt ezt).
Keresztény szabadság - mert Istené a világ és annak teljessége. A teremtett világ ura Isten, és ezért azzal a szabadsággal tekinthetünk a kultúrára, minden kultúrára, hogy abban sok minden a teremtő Isten ajándéka. A Teremtő és a Megváltó Isten valóságából, hatalmából nagyfokú szabadság fakad Isten gyermekeinek arra nézve, ahogy élnek a világ lehetőségeivel, ahogyan részt vesznek abban, ami a városukban van. Ezen a ponton a keresztény egyház egy részének megújulásra, szabadságának újra felismerésre van szüksége. Fel nem tudom említeni, hogy mennyi olyan vitával találkozhatunk csak az elmúlt évtizedekben, amelyek ennek a szabadságnak a teljes hiányáról szólnak, és amelyek mögött rettegő, a világ minden sarkában sötétséget és ördögöt sejtő emberek vannak. Egyesek a keresztény pop- vagy rockzenét látják tisztátalannak, mások a szórakozás bizonyos formáitól óvnának (pl. tánc…), megint mások bizonyos gyógymódokban vélnek démoni befolyást (homeopátia -és most nem a hagyományos orvoslás oldaláról érkező kritikáról beszélek, hanem arról, hogyan árthat a homeopátia spirituálisan…). Hamarosan rátérek arra, ahol a korinthusiak súlyosan hibáztak, de egyelőre maradjunk meg ennél a pontnál: a Teremtő és Megváltó Isten hatalmának és szeretetének ismerete, és a vele való közösség nem munkálja azt, hogy a kultúra iránt alapvető gyűlölettel, félelemmel, elutasítással éljünk. Istennek sok ajándéka van a városban! És ezt akkor is hangsúlyozni kell, ha vannak olyan jelenségek, amelyekről nem könnyű kimondani, hogy hova tartoznak.
3. Visszaélés a keresztény szabadsággal
Hol van akkor a határ - kérdezhetjük? És a kérdés jogos, nehéz, hiszen a keresztény szabadság könnyen torzul szabadosságba, amint Korinthusban is. Tudniillik egy dolog szabad lelkiismerettel enni a húsból, amit bálványoknak áldoztak, és egy más dolog keresztényként továbbra is részt venni magán a bálványáldozati ünnepen. És ez az a pont, ahol Pál szembesíti a korinthusiakat. Lássuk ezt e helyzetet és az apostol gondolatmenetét részletesebben.
A korinthusiak jelmondata ebben a kérdésben tehát az, hogy "nincs bálvány a világon, és Isten sincs más, csak egy", azaz a bálványok emberek által kitalált semmik, hiszen csak egy valós Isten van. Éppen ezért, gondolják, nincs semmi probléma azzal, hogy továbbra is részt vegyenek a bálványáldozati vacsorákon, akár csak a társadalmi státuszuk megőrzése miatt. Pál azonban ezen a ponton rámutat, hogy míg a bálványok valóban semmik, a bálványok mögött démoni valóság áll, és "nem ihattok az Úr poharából is, meg az ördögök poharából is, nem lehettek részesei az Úr asztalának is, meg az ördögök asztalának is." (10.21, vö. 8.10) Azzal, hogy részt vesznek az áldozati ünnepen, démonokkal kerülnek közösségbe.
A korinthusiak azonban, feltételezés szerint, úgy gondolják, hogy ettől mentesek. Erre is volt egy szlogen: "mindnyájunkak van ismerete…" . Azaz nagyon fontos számukra az ismeret, a tudás, hogy a bálvány semmi, az Úr az egyetlen, és ezen ismeret, ezen tudás mutatkozik meg szerintük abban, hogy ők igenis részt vesznek a bálványáldozati ünnepen. Lehet, hogy úgy gondolták, hogy mivel Isten egy, ezért valójában minden helyi isten és istennő ugyanannak az Úrnak a kifejezése, mindegyik mögött valójában ő áll - ez az ismeret, tudás ma is különösen népszerű. Mindegy, minek nevezed Istent, a lényeg ugyanaz, mondják sokan.
Ugyanakkor ennél még több kirajzolódik erről a csoportól, ami tovább mélyíti a gondolkodásunkat a gyülekezet és kultúra viszonyáról. A korinthusiak számára az ismeret és a bölcsesség különösen fontos volt. Egyrészt az apostol is elismeri, hogy Isten megajándékozta őket az ismeret ajándékával (1.5), másrészt úgy tűnik, hogy itt már ez az ismeret elszabadult, és nem szolgálta Isten ügyét: "az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít." Miről van szó? A görög kultúrában az ismeret, a bölcsesség volt az egyik legtöbbre értékelt tulajdonság, erény. Ebben tetszelegnek a korinthusiak, csak ezt egyfajta keresztény ismeretben való tetszelgésbe, büszkeségbe váltották át. Aminek a lényege, hogy egyeseknek megvan ez a különleges ismerete, ők a többiek felett állnak, és ez az ismeretük éppen abban mutatkozik meg, hogy részt vesznek a bálványáldozatban. Ők tehát esznek, és ez jelzi, hogy magasabb rendű, érettebb keresztények, mint akik nem esznek, hiszen ők szabadok arra, amire a kevésbé haladók nem szabadok. És akkor egyszer csak Pál azt mondja ezeknek a szuper lelki keresztényeknek, akik az ismeret ajándéka által önmaguk erejében és szabadságában fürdőznek, hogy "az ismeret felfuvalkodottá tesz." A ti nagy lelki érettségetek, ismeretetek nem más, mint egy felfújt lufi. Hogyan gondolhatjátok, hogy ezzel közelebb vagytok Istenhez? Nem látjátok, hogy démonokkal kerültök közösségbe? Ez a keresztény szabadság paródiája, hiszen felfuvalkodottságotokban nem veszitek észre, hogy amit tesztek nem szabadság, hanem kőkemény büszkeség és tévelygés? Nem Istent imádjátok, hanem mindazt, amit ismeret és szabadság alatt értetek.
És mindjárt itt van a másik oldal. Nem pusztán maguk tévelyedtek el, mert az ismeret lett a bálványuk, hanem mindezzel együtt súlyosan megrontják azokat a testvéreiket, akikért Jézus meghalt, de ők lenézik őket. Miért? Azért, mert akik a pogányság sötétségéből szabadultak ki, azok egy részének ijesztő még csak gondolni is arra, hogy újra részt vegyenek a pogány ünnepben, de akár csak a bálványok számára feláldozott hús fogyasztásában. Ezek az emberek évekig benne éltek az orgiákban, amikor ették a húst, itták a bort, és közben ott sétáltak körülöttük fiúk és lányok, akik az istenségnek szánt extra pénzért bármire képesek voltak. Az egészet átjárta a félelemnek, a titokzatosságnak, a sötétségnek az érzése. Valójában azt élték meg, hogy az istenekkel vannak közösségben. Vajon mi mindent jelentett ezeknek az embereknek már akár csak érezni a hús illatát, vagy visszamenni arra a helyre, ahol ezt évekig gyakorolták? Mi minden indult be az emlékeikben, a fantáziájukban, akaratuk ellenére? A korinthusi erősek a maguk nagy szabadságával ezeket botránkoztatják meg, sodorják bele abba, amit azok nem szeretnének tenni. Ezzel pedig vesztüket okozzák, lelkiismeretüket megsértik, és így - szabadságukra hivatkozva - vétkeznek testvéreik és így Jézus ellen: "Így amikor a testvérek ellen vétkeztek, és erőtlen lelkiismeretüket megsértitek, Krisztus ellen vétkeztek."
Ha ilyen könnyen torzul a keresztény ismeret és szabadság, mi vezéreljen minket? Ha ilyen könnyen elsodródhatunk az igaz istenismerettől, vagy megbotránkoztathatjuk, romlására lehetünk testvérünknek, akiért Jézus meghalt, mi segíthet bennünket? Mire hív ma Jézus bennünket, mint gyülekezetet?
4. A végső mérce
Pál két gondolatban ad választ a kérdésre. Az első: "Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít. … Ha valaki szereti az Istent, azt már ismeri az Isten."  Azaz az Istennel való kapcsolatban az első nem az ismeret, hanem a szeretet. Nem az a kérdés, mennyi ismereted van, hanem az, hogy szereted(-e) az Urat. Nem az a kérdés, hogy milyen tudásod van, hanem az, hogy amint szeretetben odaadod magad neki, ő hogyan ismer téged. Szeretet, nem ismeret a mércéje egy keresztény gyülekezet érettségének. A második: "Ezért tehát, ha az étel megbotránkoztatja testvéremet, inkább nem eszem húst soha, hogy őt meg ne botránkoztassam." Szeretet.
A korinthusiak így gondolkodtak: az ismeret hatalom, és a hatalom szabadságot és jogokat ad. Ezzel élünk. Pál azt mondja: a szeretet épít, alkalmat és szabadságot ad arra, hogy másoknak szolgáljunk. Ez tehát a következőre hív bennünket: minden ismeretünk, tudásunk, lelki ajándékunk, lelki látásunk, karizmánk, vezetési vagy pszichológiai ismeretünk, teológiai vagy bibliai tudásunk legyen a második. Minden ismeretünket, amellyel magunkat felemeljük, másokat pedig lenézünk, akár igaz és helyes ismeretet is haladjon meg a szeretet. Mert ha csak ismerünk, büszkék, gőgösek vagyunk. Ha Istent szeretjük, akkor pedig tudjuk, hogy ő ismer minket… Haladja meg a szeretet az ismeretet! Továbbá, lássuk meg, hogy nagyobb szabadság lemondani a szabadságomról, mint élni vele - ha ezt követeli a testvéreim iránti szeretet. Nagyobb érettség nem élni azzal, amivel élhetnék, mint ragaszkodni a szabadságomhoz. Ez a szeretet.
Hogyan születik és növekszik bennünk és közöttünk ez a szeretet? A názáreti Jézus Krisztus értünk való halálának befogadása által. Hiszen a korinthusiak bálványának, az ismeret és bölcsesség, az okosság és kifinomult műveltség bálványának ő a kihívás. Az ismeretből sohasem lesz szeretet. Szeretet bennünk Isten iránt hálából születik. Aki az ismeret útján közelíti Istent, egy ponton fel kell hogy adja ezt, mert Isten ismerete, Isten bölcsessége a legnagyobb bolondságban adatik. Istent, az egyedül igaz és élő Istent nem az ismeret és bölcsesség útján ismered meg, hanem a kereszten függő Isten Fiával való szembesülés által. Amikor minden emberi ismeret és bölcsesség semmissé lesz, mert felragyog Isten szeretete és hatalma abban, hogy Jézus Krisztus a keresztre adta. És akkor felragyog a szívben a hála és szeretet. ÁMEN!
(Lovas András)

Pál apostol korintusi gyülekezethez írott első leveléről szólnak az igehirdetések hetek óta. Korintus a Római Birodalom egyik legnagyobb városa, ahol az apostol igehirdetése nyomán létrejött egy kis keresztény közösség. Mikor Pál másfél éves szolgálat után tovább utazik tőlük, híradások és levelezés útján tartja a kapcsolatot a gyülekezettel. Első leveléből sok fontos információt megtudunk róluk. Bevezetésként Pál elmondja, mennyire gazdagok ők Krisztusban: megszenteltek, Isten gyülekezete. A rendkívül pozitív felütés után azonban egészen mostanáig csak rosszat hallottunk róluk: viszálykodnak egymással; pártoskodnak a vezetők mentén; gyengék és erőtlenek arra, hogy a bűnöst megbüntessék, és rendet tartsanak a gyülekezetben. Olyan paráznaságot is megtűrnek a gyülekezet közösségén belül, amilyen még a pogányok között sincsen, közben pedig egymással vitáznak, és a vitáikat külső bíróság bevonásával próbálják megoldani.
A sok kemény bírálat után a ma felolvasott szakaszban más hangot üt meg az apostol. Eddig feddett és ítélt – a 7. fejezetben inkább mérlegel és kérdéseket tesz fel.
Mit gondol Pál apostol a családi állapotokról, a családi helyzetekről? És hogyan kapcsolódik ez ahhoz az Evangéliumhoz, amit a korintusiaknak is hirdetett a megfeszített Krisztusról, aki bolondság és erőtlenség a világnak, de nekünk, akik hiszünk benne, Isten bölcsessége és ereje? 
Ha meg akarjuk érteni a korintusi gyülekezetet (vagy bármely gyülekezetet), akkor tudnunk kell, hol, hogyan él ez a közösség. Milyen kultúra veszi őket körül? Milyen előzmény és háttér formálta azokat az embereket, akik az Evangélium hirdetése nyomán Jézus Krisztus követői lettek? Milyen értékek, irányok, bálványok határozzák meg az általános gondolkodást ott Korintusban, ahonnan ezek az emberek elindultak Jézus követésére?
Nos, ebben a sokszínű, multikulturális, kozmopolita kereskedővárosban, Korintusban magasodott mindenek fölé a görög Aphroditének, a szerelem és szépség istennőjének a temploma. Ezen a helyen ezer kultikus prostituált teljesített szolgálatot, akik esténként ellepték a város utcáit. A szerelem, a termékenység, és így az élet istennőjének az imádása egybeesett a templomi prostitúcióval. Aphrodité imádása, és ezzel a szexualitás és termékenység istenítése, dicsőítése egészen átjárta ezt a várost, a mindennapi életet. Ez a magyarázata annak, hogy Korintus az ókorban messze földön híres volt az erkölcstelenségről. Olyannyira, hogy volt is egy görög fogalom (a görögben egy szó, magyarul három): „korintusi módon élni” – ez azt jelentette: nagyon léha, feslett, felelőtlen életet élni. Ez a szex-központú, zsúfolt, örökké mozgó város az, ahol sokan Pál igehirdetése nyomán Jézus követőivé lettek. Ez két dolgot határoz meg. Egyrészt – hozzánk hasonlóan – ők sem lettek megtérésük pillanatában azonnal szabadok korábbi életük minden kísértésétől. Másrészt ez volt az az őket körülvevő megszokott valóság, ahol a mindennapjaikat a továbbiakban is élniük kellett. Mindezek látása talán segít nekünk abban, hogy megértsük, miért merülnek fel ilyen súllyal ezek a kérdések az apostol és a gyülekezet levélváltásaiban.
A szexualitás, a testiség kérdésben két véglet alakult ki a korintusi keresztények között: a szabadosság véglete, valamint a törvénykezés véglete. Ezek irányzatokká lettek a gyülekezetben, és egy-egy markáns jelszó köré csoportosítható mindaz, amit a két szélsőséges irányzat képviselt a testiség, szexualitás kérdésével kapcsolatban. A 6. fejezet második részében találkozunk a szabadosok jelszavával, akik azt mondták: „mindent szabad nekem”. Ők úgy vélték: mivel Jézus beköltözött az életünkbe, szabadságra hívott el minket és valóságosan istenéi lettünk - ezért teljesen mindegy már, mit teszünk a testünkkel. Az a feltételezés húzódik emögött a látás mögött, hogy az Istennel való kapcsolat lelki természetű, és a test dolgai nem befolyásolják azt. A 6. fejezetben Pál komolyan reagál erre a látásra, amikor azt írja nekik - hadd fogalmazzam ezt egy parafrázissal: „figyeljetek, az nem megy, hogy Krisztuséi lettetek, Jézus vérének, megtört testének az árán vétettetek meg, ti pedig visszajártok a prostituáltakhoz! Nem igaz, hogy a testnek mindent szabad! Nem igaz, hogy a testnek nincs köze ahhoz, mit jelent Istennel élni! Sőt! Dicsőítsétek Istent a testetekben! A testetekkel!”
A szabadosságra adott erős ellenreakcióként alakulhatott ki a gyülekezet bizonyos tagjaiban a törvénykezés. Ők ezt mondták: a szexualitás eredendően rossz, testi, mocskos, alantas, és a lelki életben való igazi előrehaladás azt jelenti, ha a testiséget, szexualitást egészében hátrahagyjuk és elutasítjuk. Ha Jézuséi vagyunk, akkor semmi közünk többé a testi dolgokhoz. Nekik is volt egy jelszavuk, utal is erre Pál a levelében. Az előző csapat „minden szabad nekem” szlogenével szemben az övék ez lett: „jó a férfinak asszonyt nem érinteni.” És ezért – tanácsolják - ha valaki hajadon vagy nőtlen, és igazán lelki ember akar maradni, akkor ne házasodjon meg! Aki pedig házasságban él, az is tartózkodjon a szexualitástól.
E kettő között kell Pál apostolnak konkrétan, gyakorlati módon bemutatni, hogy mi az Isten rendje, mi az Evangélium tanítása a szexualitás kérdésében.
Mai kultúránk sok tekintetben hasonló a korintusihoz. Alapvetően a mi világunkban is a szexualitás az egyik nagy bálvány. Általános vélekedés, hogy az igazi öröm, az igazi teljesség valamiképpen a szexualitáshoz kötött. Enélkül elképzelhetetlen az élet, elképzelhetetlen az igazi boldogság és az élet teljessége. A város, ahol élünk, Budapest pedig különösen is középpontja a pornóiparnak – élénken virágzik egy modern szexközpontúság, csakúgy, mint az Aphrodité-kultusz Korintusban. És éppúgy, mint ott, a szexualitás, mint bálvány nagyon erősen formálja a gondolkodást, a célokat, az értékeket – mindannyiunk életében, akik ebben a városban, ebben a kultúrában élünk. Másik oldalon pedig jelen van a törvénykezés véglete közöttünk is. Okkal, vagy ok nélkül, de az a kép alakult ki az egyházról, a kereszténységről, hogy közöttünk a szexualitás tabu-téma, ciki, kellemetlen, kínos, tisztátalan, nem helyén való, illetlen dolog beszélni róla. Könnyen el tudjuk tehát helyezni magunkat abban a kettősségben, amelyben Pál apostol az igei válaszokat hivatott megfogalmazni és közvetíteni. 
Egy kérdést kap a gyülekezettől, így veszi fel a fonalat: „amiről pedig írtatok, arra azt válaszolom: jó a férfinak asszonyt nem érinteni…” – és itt elkezd egy hosszabb szakaszt a különböző családi állapotok taglalásával. Megszólítja a házasokat; köztük külön azokat, akik úgy házasok, hogy a házastársuk pogány; megszólítja az özvegyeket, a hajadonokat és a nőtleneket; hiszen ezek a csoportok a maguk élethelyzetével és kérdéseivel jelen vannak nem csak a városban, hanem a gyülekezetben is.
Ez a fejezet műfaját tekintve eltér a korábbi részektől. Nem parancsokat, tiltásokat, rendeléseket tartalmaz („ne bíráskodjatok!”, „ne pereskedjetek a hívők ellen!”, „fejezzétek be a vitatkozást és a pártoskodást!”) Ez egészen más. Sokkal inkább együtt gondolkodás keretében, teológiai reflexióként, pásztori bölcsességgel fogalmazza meg, mit lát jónak a különböző helyzetekre nézve. Ezért mondja sokszor, hogy „ezt nem az Úr mondja” – azaz ez nem Jézusnak ránk maradt tanítása, hanem ezt én mondom, akinek van némi bölcsességem és tapasztalatom.
Az egyes élethelyzetek részleteit tekintve egész igehirdetés-sorozatot tarthatnánk ebben a témában. Ma azonban arra van lehetőségünk, hogy nagy vonalakban tekintsük át Pál tanítását. Lehet valaki házas vagy egyedülálló, lehet ebben elégedett vagy éppen nagyon is változásra vágyódó, lehet a vágyakozásban reménységgel teli vagy éppen már keserű és lezárt. Azt szeretném ma felvázolni a felolvasott ige alapján, hogyan láthatjuk, hogyan élhetjük meg aktuális családi helyzetünket az Evangélium oldaláról. Fontos ebben, hogy ne csak önmagunkra tekintsünk, hanem ezzel együtt próbáljuk megérteni azokat, akik más helyzetben vannak, mint mi magunk – nagyon fontos ez a gyülekezet közösségében! 
Négy dologról fogok beszélni ennek kapcsán (hosszú textus és hosszú bevezetés után egy még hosszabb igehirdetés következik):
1.Szabadság a házasságra, szabadság az egyedülálló életre
Amikor felolvastam a textust, és egy ponton felnevettünk, akkor azért tettük ezt, mert valamit megéreztünk a Pálra olyannyira jellemző, nekünk talán szokatlan, hihetetlen szabadságból. Pál apostol gyönyörűen megfogalmazza a házasság szépségét, és ugyanígy az egyedülállóság szépségét is. (Senki ne tiltakozzon ez ellen!) 
Nézzük először a házasság szépségét!
Hamar kiderül, hogy Pál, aki maga is egyedülálló, egyetért a mondással: „jó a férfinak asszonyt nem érinteni”. Mégsem ugyanúgy mondja ezt, ahogyan a korintusi törvényeskedő, legalista réteg gondolja. Az apostol két hangsúlyos gondolatban is nagyon pozitívan értékeli a házaséletet, ill. magát a házasságot.
Az első, hogy szemben a törvényeskedőkkel, Pál apostol elismeri mind a férfiban, mind a nőben a testi vágyat, és minden kritika, minden sorok közt megbúvó lenézés nélkül egyértelművé teszi, hogy ennek az Istentől való vágynak helye van a házasságban, mint férfi és nő szövetségében. Nyilván az említett helyi szélsőségekre reagál, amikor arra szólítja fel a gyülekezetben élő házaspárokat, hogy „a férj teljesítse kötelességét a felesége iránt, hasonlóan a feleség is a férje iránt! Mert a feleség nem ura a saját testének, hanem a férje, és a férfi sem ura a saját testének, hanem a felesége.” Hadd hangsúlyozzam, mennyire radikális az, amit Pál apostol ebben a rövid intésben megfogalmaz! A korabeli római kultúrában a házasság nem az a romantikus jellegű, szerelemből fakadó kapcsolat volt, mint ma. Társadalmilag teljes mértékben elfogadott volt, hogy a férfi mindennek az ura: a feleségnek, a családnak, az otthonnak, a saját testének is. Az asszonyra úgy tekintettek, mint aki azért van, hogy gyermekeket szüljön – és természetes volt, hogy a férfi a maga örömét máshol, házasságon kívül keresse és találja meg. Ebben a kontextusban a házasság hihetetlenül magas erkölcsiségű és radikálisan új értelmezése az, amit Pál megfogalmaz, amikor – a szexualitás terén is! – egyenrangú féllé teszi a férjet és a feleséget. Azt mondja: „a férfi nem ura a testének, hanem a felesége, és a feleség sem ura a maga testének, hanem a férje.” Ebből következik a folytatás is: „ne fosszátok meg magatokat egymástól! Legfeljebb egy kis időre, hogy imádkozzatok, nehogy megkísértsen a Sátán!” Gondoljunk egy pillanatra arra, amit Korintusról tudunk! Egy ilyen szex-központú városban kézenfekvő a kísértés. Több bibliamagyarázó szerint a levél 6. fejezetében feltárt élethelyzet, a jelenség, hogy a gyülekezet egyes tagjai prostituáltakhoz jártak, éppen azért következett be, mert a házastársak a szexualitás terén megfosztották magukat egymástól (vagy az egyik fél egyoldalúan tette ezt). Elsőként ezt szeretném tehát hangsúlyozni: Pál apostol egyáltalán nem a testi vágy valóságától elrugaszkodva vagy attól elhatárolódásra buzdítva; hanem reálisan, értően, emberi módon helyén kezeli ezt a kérdést, abszolút pozitívnak értékeli és Istentől valónak látja a szexualitást a házasságban.  
Meglepő, mennyire releváns ez a kérdés ma. Miközben egy szexualitással túlfűtött világban élünk, számos házasságban az történik, amitől az apostol óv: megfosztják a házastársak egymástól magukat. Nem közös megegyezéssel, egy időre, hanem különböző sértődések, bosszúállások, vagy hosszantartó elhidegülés és harag következtében. És ennek a nyomában jár a kiüresedő, kihűlő kapcsolat. És ennek a nyomában jár a kísértés a házasságtörésre, a tisztátalanságra. Beszéljetek erről, házastársak, ahol szükséges! Nem könnyű téma, de ez is a Bibliában van.
A házasság szépsége másodszor a házasság erejében rejlik. Abban a kijelentésben, amikor azt mondja Pál apostol, hogy a hívő házastárs megszenteli a nem hívő felet. Más helyen azt javasolja Pál, hogy aki elhívást kap Krisztus követésére, az ne kössön házasságot olyannal, aki pogány. De itt nem erről van szó. Nyilván számos olyan család volt a korintusi gyülekezetben, ahol mindkét fél a pogányságból jött, és már házastársak voltak, amikor az egyik fél Krisztus követőjévé lett, a másik azonban maradt a korábbi életvitelénél, a korábbi hiténél. Nekik mondja Pál, hogy ne keressenek elválást, hiszen a hitetlen férj meg van szentelve hívő felesége által, a hitetlen feleség pedig hívő férje által. Nem volt ez egy könnyű élethelyzet akkor sem! A házasság eggyé lételt, egy testté lételt jelent a Biblia szerint. De hogyan lehet a hívő fél egy testté a házasságban egy pogánnyal? Gondolj bele, mekkora változást jelent Krisztust megismerni, a pogány isteneket, bálványokat maguk mögött hagyni, a sötétségből a világosságra jönni - s közben megélni azt, hogy az életük össze van kötve valakivel, aki még a korábbi, általuk is ismert sötétségben, bálványimádásban él, az határozza meg a gondolkodásmódját, életgyakorlatát. Micsoda feszültségeket szülhetett ez! Amit Pál mond, az a házasság hatalmas erejéről és szépségéről beszél: meg van szentelve a pogány fél a hívő fél által. Melyik az erősebb?
Jézus korában a leprásakat mind vallási, kultikus értelemben, mind biológiai, fizikai, egészségügyi értelemben kizárták a közösségből. Nem lehetett őket megérinteni. Jézus azonban, a maga erejével, tisztaságával, szentségével megérinti a leprást. És nem a lepra árad át Jézusra, hanem Jézus tisztasága és szentsége árad át a leprásra, megtisztul, meggyógyul ebben az érintésben. Pál nem kevesebbet mond, mint hogy ugyanez a csoda történik meg a pogány és a hívő fél házasságában is. Micsoda szépsége, micsoda ereje ez a házasságnak, amit az apostol felmutat! Ne keressen ezért a keresztény fél elválást!
De megjelenik a következő mondatban az apostol szabadsága is: ha a hitetlen fél el akar válni, akkor a hívő fél elengedheti, nincs szolgaság alá vetve.
Beszéljünk másodszor arról, mi az egyedülállók életének a szépsége!
Pál maga is egyedül álló ember. Meglehetősen határozott látást képvisel ennek az életformának az értékével kapcsolatban. Ha summázni akarjuk Pál magánvéleményét, azt ebben a szabad, de kemény megfogalmazásban tehetjük: jó dolog házasságban élni, de még jobb dolog egyedül lenni. Így hangzik ez az ő levelében: „aki feleségül veszi jegyesét, jól teszi; de aki nem veszi feleségül, még jobban teszi.” Miért mondja ezt? Mit lát ennyire szépnek az apostol az egyedülállók életében? Itt is két dolgot említhetünk. 
Az első az Evangélium természetéből fakad. Aki egyedül él, az teljesen osztatlanul szolgálhatja Istent. Aki pedig házasságban él, annak az élete megosztott. Az nem tud olyan teljes odaadással, szabadsággal Istenért élni, mint aki egyedül van. Ezért mondja Pál: „aki nőtlen, az az Úr dolgaival törődik, hogyan legyen tetszésére az Úrnak. Aki viszont megházasodott, az a világi dolgokkal törődik, hogyan legyen tetszésére a feleségének.” Ezért az élete megosztott. Sejtem én, persze, hogy ha egyedül élsz és szenvedsz ettől, mert házasságra, családra vágysz, akkor kevésbé vagy lelkes, amikor ezt hallod. De kérlek, ezzel együtt próbáld Pál apostolt megérteni! Próbáld az üzenetét megérteni! Miért ennyire fontos neki, miért ilyen egyértelműen jó dolog az ő látása szerint, hogy aki társ nélkül él, az osztatlanul, teljes odaadással szolgálhatja Istent? Ennek a megértéséhez a keresztény élet kiindulópontját kell szem előtt tartanunk.
A keresztény élet kiindulópontja az, hogy a pogányságból, a reménytelenségből, a sötétségből Isten elhív minket Krisztusban egy egészen új valóságba. Ez az elhívás nem feladat, parancs vagy kötelesség, hanem egy meggazdagító ajándék, felszabadító valóság. Isten közelsége, szeretete, az új teremtés reménysége árad be az életünkbe. Amikor megértjük, hogy a Jézus Krisztusról, a megfeszített zsidó ácsról szóló üzenet, ami bolondság az emberek előtt, mégis mindennél nagyobb bölcsesség; amikor átjár annak a valósága, hogy a kereszten megmutatkozó gyengeség, amikor Isten Fiát kivégzik, mégis Isten ereje, győzelme és dicsősége – mikor ez átjárja a belsődet és világossá lesz, ez az egész életedet átformálja. Erre teszed fel, ezen az alapon épül meg az életed. Ezt jelenti kereszténynek lenni. Értitek? Ez a kiindulópont. Az Evangélium örömüzenetére egyetlen igaz és jó válasz létezik: azt mondani: Jézus, akkor én odaadom magamat teneked. Ez azt jelenti, hogy innentől Krisztus és az Evangélium az első. A kiindulópont. Nem lehet másként. Ő nem lehet ennél kevesebb.  Nem lehet azt mondani, hogy fontos ugyan, de csak másodrendűen az. Krisztussal lenni: ez vagy mindent jelent valakinek, vagy semmit. Ez persze igaz a házasokra és az egyedülállókra egyaránt. Nem arról van szó, hogy aki házas, az nem ugyanezzel az osztatlan szeretettel szereti Istent, vagy teszi őt az első helyre az életében. Dehogynem! Mégis, gyakorlati értelemben, a hétköznapok forgatagában a családos ember sokkal inkább megosztott, mert egy csomó más dologgal kell foglalkoznia, éppen azért, mert családban él. Aki pedig egyedül van, az osztatlan szívvel szolgálhatja Istent. Ezt mondja Pál apostol az egyedül álló lét nagy szépségének, lehetőségének, értékének, ajándékának. Odaadhatod magad úgy Istennek gyakorlati értelemben is, ahogyan nem tudod megtenni ezt, ha családod van.
A másik ajándéka az egyedül állóknak - és félek, hogy sokan ezzel sem fognak azonnal egyetérteni, de ebben a tekintetben is értsük meg, miért mondja Pál apostol, - hogy az életük sok fájdalomtól és gyötrelemtől megkímélt élet. Így ír erről az apostol, amikor azt taglalja, hogy mindenkinek szabadsága van ugyan megházasodni, ha akar, de „az ilyeneknek gyötrelmük lesz a testben, én pedig szeretnélek ettől megkímélni titeket.” Mire gondol? Egyes bibliamagyarázók szerint a korintusi levél születésének idején a Római Birodalomban éhínség volt, nem volt elég gabona. A nehéz, megpróbáltatásokkal teli időszakokban mindig sokszoros a kínja azoknak, akiknek a sajátjukon túl a szeretett házastárs vagy gyermek szenvedését, küzdelmét, fájdalmát is tehetetlenül kell szemlélniük. Tudjuk jól, hogy ennek a gyötrelme sokkal fájóbb, mint a saját szenvedésünk. Talán erre utal Pál. Vagy arra a szenvedésre, amit egy meglevő, de nem működő házasság jelent. Vagy arra, amikor egy családban súlyosan beteg, vagy fogyatékos gyermeket kell nevelni, és megélni naponta ennek a gyötrelmét. Mindezekre, és talán még sok egyéb szenvedésre utalhat Pál, amikor azt mondja: bizony az egyedülálló létnek másik nagy ajándéka, hogy nagyon sok fájdalomtól és gyötrelemtől meg van kímélve az ember. És ez igaz. Értsd meg, halld meg ezt! Merjed elismerni, hogy igaza van az apostolnak!
Még akkor is, ha - tudom, és megértem ezt - azonnal ott hangoskodik a szívedben az ellenérv: én sokkal inkább azt élem meg, hogy mindennél fájdalmasabb az egyedüllét, a magányosság gyötrelme. A hiány, hogy az életemet nem tudom a legmélyebben megosztani valakivel. Vagy esetleg az az egyre bizonyosabbá váló tudat, hogy sohasem lesz már részem az anyaság vagy az apaság ajándékában. Vagy sok-sok más dolog, amit nem tudok itt most kibontani. Tudom, hogy mindezek miatt nehéz lehet Pál apostollal együtt menni ebben a gondolkodásban.
De nézzétek meg, milyen furcsa helyzethez érünk el! Pál azt mondja, hihetetlen szabadsággal: ha valaki házas, ne keressen elválást; ha valaki egyedülálló, ne akarjon házasodni, persze, ha a nem hívő fél elhagyja, hadd menjen; persze, ha nem bír egyedül élni, házasodjon meg! Pál szabad ebben, teljesen, mindenre szabad! Mi pedig valahol annak vagyunk újra és újra a tanúi, mintha ez a szabadság hiányozna. Azt látom sokszor, hogy aki házas, az elválást keres, vagy legalábbis magában azt mondja: egyedül könnyebb lenne. A házasok gyakran úgy vágynak a szabadságra, hogy bárcsak ne kötné őket a családi állapot, ne tenné szolgává! De aki egyedül van, az meg nem találja meg a maga szabadságát az egyedüllétben, még ideiglenesen sem, hanem azon pörög és görcsöl, hogyan lehetne már, hogy társa legyen. Mintha mindenki szabadulni akarna a maga állapotából, és senki nem lenne szabad abban, amiben van!
Az a kép jön elém, amit még nagyon-nagyon régen, Jamaicában tapasztaltam. Ott tanultam, és egyik professzorom, egy fekete bőrű, afrikai gyökerű ember mesélte, mennyire fontos a bőrszín árnyalata a feketék között. Ha világosabb a bőr színe, inkább barna, mint fekete, az nagyobb értéket, nagyobb társadalmi rangot és megbecsülést kölcsönöz az embernek. A gyarmatosításnak egy rossz lenyomata ez, ami a mai napig bennük él. Éppen ezért mindenféle módszerekkel megpróbálják fehéríteni magukat. Pont ugyanúgy, ahogyan mi fehérek mindent megteszünk azért, hogy barnábbak legyünk, mert mi pedig azt tartjuk szépnek. – Ez a kép állt most elém a házassággal kapcsolatos vágyakozásainkat tekintve. Aki házas, az kifelé vágyakozik, mert a házassága nem olyan, amilyennek képzelte, hanem küzdelmet, gyötrelmet, szenvedést él meg benne. Aki nem él házasságban, az meg befelé vágyakozik. Ennek a fényében még inkább megragadó számomra az a végtelen szabadság, amivel Pál megszólal ebben a témában. Mert az Evangéliumból valóban ez a teljes szabadság fakad, mi pedig mintha valamiféle szolgaság alá lennénk rekesztve. Nem arról van szó, hogy nem rossz az egyedüllét vagy egy rosszul kialakított házasság. Nem kell letagadni a fájdalmakat. De ez a szabadság, amivel Pál beszél, ez jó és vágyott dolog, és az Evangélium ezt kínálja nekünk.
2. Mi ennek a szabadságnak a gyökere?
Pál nem abszolút házasság-párti, és nem abszolút egyedülálló-párti. Szabadságra hív, szabadságra mutat. Jó dolog a házasság, még jobb dolog nem házasodni, de ha nem megy, házasodj! Értitek? Hogy lehet valaki ennyire szabad ennyire fontos kérdésekkel kapcsolatban? Hogy-hogy nem azt mondja, hogy „mindenkinek meg kell házasodni, mert ez az Isten rendje!” Vagy mondhatná szélsőséges aszketikus szemlélettel, hogy „ha valaki igaz lelki ember akar lenni, az ne házasodjon, és az ne tegye magát tisztátalanná szexualitással!” Mi vezérli az apostolt abban, ahogyan utat mutat a sokféle hatás között könnyen eltévedő korintusiaknak? A válaszban először egy általános útmutatást, majd annak evangéliumi magyarázatát találjuk.
Mi az útmutatás? Pál azt mondja: „Egyébként mindenki éljen úgy, ahogyan az Úr adta neki, ahogyan az Isten elhívta…” Amilyen helyzetben voltál, amikor az Evangélium elért, maradj meg abban! Kiterjeszti ezt. Körülmetéletlenként, azaz nem zsidóként hívattál el, pogány háttérből? Ne metélkedj körül, nem kell zsidónak lenned ahhoz, hogy Krisztussal közösségben élj! Körülmetéltként, azaz zsidóként ért el téged a korintusi gyülekezeten keresztül Isten elhívása, az Evangélium? Ne akard eltüntetni! (Emögött a felszólítás mögött az állhat, hogy az ókorban akár a sportban, akár a fürdőkben meztelenül voltak jelen a férfiak. Hamar nyilvánvalóvá lett a zsidó férfiak származása a körülmetéltség révén. Pál azt mondja: Ne akard eltüntetni!) Rabszolgaként hívattál el? Ne törődj vele! Persze, ha szabad lehetsz, akkor élj vele! De nem ez a lényeg! Házasként hívattál el, egyedülállóként, hajadonként, nőtlenként, elváltként, özvegyként? Maradj úgy! Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet váltani. Hanem azt jelenti: ne gondold, hogy csak akkor lehetsz igazán Jézus követője, ha körülmetélt, vagy éppen ha körülmetéletlen vagy! Ne gondold, hogy rabszolgaként nem követheted Jézust, csak akkor, ha szabad leszel! Ne gondold, hogy akkor lenne teljesebb az életed Jézus követésében, ha nem lennél házas, mert a házastársad nyomorúságai, zsémbelései, meg a gyerekeid nem engedik, hogy kibontakozzon az evangélium az életedben! Mert beszorítanak téged, pedig olyan lánglelkűen mennél tovább Isten útján! És fordítva: egyedülállóként, házasságra vágyódva ne gondold, hogy a helyzeted így élhetetlen, tarthatatlan, és alkalmatlan arra, hogy abban szabadon kövesd és szolgáld Krisztust!
De miért? Mi ennek az útmutatásnak az evangéliumi magyarázata? Az, hogy a Krisztusban való hit tényleg ennyire mélyen átírja, mi az, ami igazán fontos, és mi nem az. Figyeljük meg az apostol gondolatmenetét! Először arról ír, hogy Jézus visszajövetele közel van. „A küszöbön álló megpróbáltatások”-ról beszél, valamint arról, hogy „a hátralévő idő rövidre szabott”, és „a világ látható alakja elmúlik”. Nem marad minden így, ahogy van. Jön az Isten országának, uralmának teljessége Jézus Krisztusban, és ez relativizál minden egyebet. Relativizálja a házasságot és az egyedülállóságot, a rabszolgaságot és a társadalmi szabadságot, a zsidó vagy nem zsidó származást. Nem azt mondja Pál, hogy ezek nem fontos kérdések, de azt mondja, hogy ezek ideiglenesek. Ezek jelentősége már nem sokáig tart. Mert van egy nagyobb perspektíva annak, aki Krisztus követője lett. És ezért minden egyéb kérdés nem közömbössé, de relatívvá lesz. És ami relatívvá lett, az nem tart az uralmában. Az szabadon enged. Számít, de nem bír végső jelentőséggel.
Ezért mondja Pál: „akiknek van feleségük, úgy éljenek, mintha nem volna! Akik sírnak, mintha nem sírnának. Akik örülnek, mintha nem örülnének. Akik vásárolnak valamit, mintha semmijük sem volna. Akik a világ javaival élnek, mintha nem élnének vele. Mert a világ látható alakja elmúlik.” Azaz, mivel Isten országa közel van, mivel Krisztus valósága itt van, mivel az idő rövid, ezért megjelenik a keresztény ember életében egy „mintha”. Igen, van feleséged, de élj úgy, mintha nem volna – azaz ne ő legyen a bálvány, ne ő legyen a végső cél és mindennek az értelme! Igen gyászolsz - és gyászolj, sírjál; de gyászolj és sírjál úgy, mint aki tudja, hogy nem fogsz mindig gyászolni és sírni! Igen, élj úgy, mint akinek bőséggel vannak javaid, élj hálaadással, vásárolj, – de tedd úgy, mint aki tudja, hogy ez sem a végső valóság. Igen: házasodunk, dolgozunk, sírunk, örülünk – de mindezt az eljövendő fényében tesszük, ami relativizálja ezeket. Fontosak, de immár nem abszolútak. Nem a házasság, a származás, a társadalmi rang, a tulajdon, a sírás vagy az öröm határozza meg végső soron, hogy ki vagy! Egyedül Krisztus mondja meg, ki vagy valójában. Ez a szabadság gyökere. Nem vagyok szolgája egyik helyzetnek és egyik állapotnak sem, mert Krisztusé vagyok.
3. Hogyan lehet belépni ebbe a szabadságba?
Hogyan lehetünk szabadok a társadalmi elvárásoktól, vagy éppen saját elvárásainktól, elképzeléseinktől?  Úgy, hogy az Evangélium mélyebben határoz meg, mélyebben definiálja, hogy kik vagyunk, mit érünk, hova tartunk, mint bármi más. Szeretném ezt egy nagyon egyszerű módon érzékeltetni.
Biztos vagyok benne, hogy sokaknak, akik itt vagytok, fontos Jézus Krisztus személye, értékesnek tartjátok a vele való kapcsolatot. Átéltétek már jelenlétét, sok örömötök, megtapasztalásotok volt benne, voltak imameghallgatásaitok, van élő közösségetek. Mégis a végső kérdés, ami a szabadságra visz, nem az, hogy valahol megjelenik-e, hanem hogy első helyen van-e az életetekben Jézus? S ha most nagyon gyorsan azt akarod válaszolni: persze, hogy ő az első, akkor kérlek, gondold végig más megfogalmazásban a kérdést! Lehet-e a fájdalmad, a hiányod, a küzdelmed (akár házasságban, akár egyedülállóként) - a második?  Krisztusban és Krisztuson keresztül látod és éled meg a helyzetedet, bármi legyen is az; vagy pedig a helyzeteden keresztül éled meg Krisztust, Istent, és próbálod értelmezni, milyen ő? Ez a kérdés. Ki vagy mi az első, és ki vagy mi a második? Ha ki tudod mondani az össze többi dologgal kapcsolatban, hogy az másodrenden, másodsorban fontos csak – akkor tényleg Jézus az első. Szabadság csak ott van, még ha az fájó, vagy nehéz szabadság is, ahol Krisztus az első. Csak akkor tudod Pállal mondani és megélni, hogy úgy hordozom a hiányom, mintha nem hordoznám. Úgy örülök annak, ami jó, mintha nem örülnék. Úgy vagyok házas, mintha nem lennék; vagy úgy vagyok egyedülálló, mintha nem lennék az – ha Krisztusban van az elsődleges identitásod. Ha Jézus által, benne meggyökerezve éled meg a helyzetedet, és nem a helyzet által akarod megélni, hogy kicsoda Jézus!
Egyedül így lehetsz szabad a kultúra elvárásaitól. Lehet, hogy olyan háttérből jössz, ahol nagyon erős az elvárás: házasodj! 25 éves lettél, felköltöztél Budapestre, tanultál – eszed ágában nincs még megházasodni, de otthon állandóan a várakozó tekintetekkel szembesülsz: „nos, mozdult-e már valami házasság terén?” Pedig teljesen jól vagy úgy, ahogy vagy, de ezt nem értik. Vagy éppen fordítva: erős a vágyad, hogy szeretnél megházasodni, de az összes barátod bolondságnak tartja ezt? Azt mondják, ennél kudarcra ítéltebb vállalkozás kevés van a mai világban?  Az a kérdés feszül benned, kinek felelj meg? Krisztusnak! Krisztus kihoz ebből a dilemmából. Mert szabadságot ad arra, hogy Őbenne légy az, aki vagy. Jézussal beléphetsz abba a szabadságba, ami Pál apostolt is vezérli. Abba a szabadságba, amelyben a szex nem alantas, megvetendő dolog, amely körül csak tiltásoknak van helye; de ahol a szex nem is csupán annak az eszköze, hogy pillanatnyilag jól érezzük magunkat valakivel, aki azután másokhoz hasonlóan kisétál az életünkből, hogy megint másnak adja át a helyét. Ezt a szabadságot csak Krisztusban kapod meg, de Krisztusban valóságosan megkapod.
4. Befejezésül: a gyülekezetre nézve mit jelent mindez?
Az Evangélium minden igazsága egy közösségben ölt testet. A bálványimádás, a korintusi utcákon éjszakánként megélt tömeges prostitúció is közösséget teremt: bevonja az embereket egy cselekedetbe, életmódba, értékrendbe. Ugyanígy az apostol által meghirdetett szabadságot is a közösség, a gyülekezet életében munkálhatjuk ki.  Hiszen az Evangélium nem pusztán szó, üzenet, gondolat, hanem közösséget, gyülekezetet, sőt társadalmat formáló, a közösség életében testet öltő valóság. Befejezésül ennek a közösségi megjelenésnek néhány aspektusáról szeretnék szólni.
Először: korrekcióra hív. Meglepő ugyanis, hogy Pál apostol mennyire teljes értékűnek látja és mutatja be az egyedülállók életét. Keresztény közösségeinkben akarva – akaratlan szembe megyünk ezzel. Részben Isten teremtési rendjéből kiindulva, részben a hagyományok miatt, a valamikori keresztény Európa értékrendjén állva normális és érvényes életnek a házasságot tartjuk. Hajlamosak vagyunk rá, hogy emiatt úgy tekintsük az egyedülállókat, mint akik még úton vannak, de révbe érni, teljes életre jutni akkor fognak, ha majd megházasodnak. És ezért mi, akik házasságban élünk, előttük járunk, teljesebbek vagyunk. A kulturális – társadalmi változások azonban egyre inkább azt vetítik előre, hogy sokkal többen élnek ma egyedül a nagyvárosokban, mint a múltban. Házasság előtt, elválás után vagy özvegyen, vagy úgy, mint akik soha nem tudnak megházasodni. Pál szavai segítenek a velük kapcsolatos szemellenzőt, és gyakran bántó vakságot levetni. Az egyedülálló ember ugyanolyan érvényes, teljes jogú tagja a gyülekezetnek, a társadalomnak, mint a házas, a családos. Egészen mélyen kell, hogy ez formáljon bennünket, gyülekezetet. Meg kell tanulnunk hangsúlyozni, értékelni, támogatni az egyedülállók lehetőségeit, támogatni őket abban, hogy teljesen és osztatlanul az Úrnak szenteljék magukat, és hivatásukban vagy akár a gyülekezeti szolgálatban betöltsék Istentől rendelt küldetésüket.  
Másodszor arra hív ez bennünket, hogy házasok, családosak és egyedülállók, egymást sokkal tudatosabban egyre jobban megismerjük. Hogy egyre inkább megértsük egymás lehetőségeit és küzdelmeit is. Legyünk tudatosak abban, ahogy megnyílunk egymás életkérdéseinek megismerése és hordozása felé, mint akik egyenlőek Krisztusban. Van legitimitása annak, hogy egy-egy házicsoportban házasok és nem házasok együtt legyenek. Mennyire építő lenne, ha a saját csoportjában senki sem érezné azt, hogy ő nem passzol az övétől eltérő családi állapotú társai közé. Kényelmes, de nagyon önző dolog arra törekedni, hogy a magunkéhoz hasonló élethelyzetben levőkkel legyünk együtt, mert velük könnyebben megértjük egymást. Jó ezt tudatosan látni, mennyire szükségünk van egymásra. 
Harmadszor: egymás támogatására és hordozására hív. Óriási segítséget tudunk adni egymásnak családosok és egyedülállók. Más lehetőségekkel, más időbeosztással, máshogy élve és látva a mindennapokat nagyban tudjuk egymást gazdagítani. Gazdagabban feltárulhat előttünk Isten szeretete. Éljünk vele! Mert Krisztus szabadságra hívott el bennünket ebben is, és ezért dicsérjük és magasztaljuk ő

Minden a tiétek! - hirdeti Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek. "Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön" - hirdeti a feltámadt Jézus a kételkedő tanítványoknak. Ha Krisztusé minden hatalom mennyen és földön, ha minden a lábai alá vettetett, hogyan lehet az ő mindene a mi mindenünk. Rendben, hogy minden az övé - de mit jelent ma reggel nekünk, amit az apostol rólunk mond: Minden a tiétek? Három kérdés köré csoportosítva próbáljuk magunkhoz venni a húsvéti örömhírt: 1. Kié lehet minden? 2. Mi az a "minden"? 3. Hogyan lehet a miénk?
1. Kié minden?
"Senki ne csalja meg önmagát" - kezdi az apostol levele jelen részletét. Ne csapjátok be magatokat, ne vezessétek félre magatokat - mert ebben nagyszerű szövetséges az emberi büszkeség. "Ha valaki bölcsnek gondolja magát közöttetek ebben a világban, legyen bolonddá, hogy bölccsé lehessen."  Kié lesz a "minden tiétek" nagy felismerése? Ki fog végére jutni a nagy kérdéseknek? Ki az, aki eljut Isten titkaiig, a megfeszített és feltámadt Krisztusig? Az apostol visszatér a korábban is említett nagy paradoxonhoz: aki bölcs akar lenni, annak bolonddá kell lenni. Aki nem lesz bolonddá, azt a saját bölcsessége csapja be. Próbáljuk ezt az alapvető igazságot a feltámadás evangéliumára alkalmazni!
Hogyan juthatunk el arra a hitre, arra a bizonyosságra, hogy Jézus Krisztus valóban feltámadt a halálból, és övé minden hatalom? Hogyan nyerünk bizonyosságot arról, hogy a halál, a mi ellenségünk, aki kaján vigyorral vár ránk az út végén, legyőzött ellenség? Ne csaljuk meg magunkat, mondja Pál, azaz ne gondoljuk, hogy bármilyen e világi bölcsesség, tanulás, ismeret eljuttat ide bennünket. Sőt, ez annyira így van, hogy tulajdonképpen az az igazság, minél bölcsebbek, tanultabbak, értelmesebbek vagyunk, minél inkább így keressük az evangélium titkát, annál nehezebb helyzetbe kerülünk. Amikor az ember Istenről, az ő uralmáról, az ő munkálkodásáról minden emberi értelmet kielégítő választ keres, éppen azt veszíti el, amit a legjobban szeretne. Minél jobban bízik az értelemben, annál kevesebb az esélye, hogy megragadja az evangélium titkát, a feltámadás valóságát. Minél jobban meg akarjuk érteni, hogyan lehetett Isten emberré, hogyan juthatott az emberré lett Isten a lázadók és rabszolgák számára fenntartott gyalázatos halálra, és azután hogyan támadhatott fel, hogy újra éljen, és milyen új, dicsőséges testben jelent meg a tanítványoknak - annál jobban elveszünk. Mégpedig azért, mert ezen az úton, e világ bölcsességének útján a kiindulópont mi magunk vagyunk, a saját értelmünk és keresésünk. Amikor "az értelem válik az istenismeret mértékévé és szűrőjévé, akkor válik számára Isten érthetetlenné és bolondsággá, ahogyan cselekszik." (Cserháti Sándor, Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt első levele, Luther Kiadó 2008. 183)
A napokban került elém egy beszélgetés egy szerzetes és egy fiatalember között, aki négy társával egyetemben nem keresztényként vállalkozott arra, hogy egy kolostorban töltenek negyven napot a szerzetes közösséggel élve. Ez a fiatalember igazi mai kereső, aki sok mindent tanult, sokfelé keresett, buddhista kolostort is megjárt, és a felvétel idején éppen PhD tanulmányokat végzett. A beszélgetésnek egy rövid eleme a következő volt. Szerzetes: És te gondolsz Istenről? - Fiatalember: ha azt mondod, hogy te hiszel-e Istenben … az a kérdésem, hogy mit értesz az alatt, hogy "te", hogy "Isten", és hogy "hinni?" - Valóban, mit jelentenek e szavak, fogalmak? Hogyan definiálható a "te", az individuum? Mit takarhat, hordozhat a szó "isten"?  És mit jelenthet, hogy "hinni"? Ha valaki bölcs, ebből az egyszerű kérdésből, ebből a három szócskából (te hiszel Istenben?) véget nem érő eszmefuttatásba, keresésbe, tanulmányba foghat. Vég nélkül lehet beszélni arról, melyik korban, kultúrában ki és mit értett ezek alatt, és vajon mindebből mi következhet a mai keresőnek. Szóval: Szerzetes: És te gondolsz Istenről? - Fiatalember: ha azt mondod, hogy te hiszel-e Istenben … az a kérdésem, hogy mit értesz az alatt, hogy "te", hogy "Isten", és hogy "hinni?" - A szerzetes egyszerű választ adott: Igen ez jó kifogás… (https://www.youtube.com/watch?v=ch0SY2pHkDg&t=1965s 38:03-tól) Mert Isten "a saját ravaszságukkal fogja meg a bölcseket"; valamint "tudja, hogy a bölcsek gondolatai hiábavalók." 
Ezért ha valaki bölcs akar lenni Isten szerint, annak bolonddá kell lennie e világ szerint. Ami itt és most jelentse nekünk a következőt: ha tényleg meg akarjuk ragadni Jézus Krisztus feltámadását, annak titkát, hogy minden hatalom neki adatott mennyen és földön, valamint hogy ezzel együtt "minden a tiétek", akkor máshonnan kell indulnunk, mint amit józan észnek, kifinomult intellektusnak ismerünk. Legyünk annyira bolondok, hogy azt mondjuk: a kiindulópont nem én vagyok, hanem Isten. Nem az, amit én érthetőnek, hihetőnek tartok - hanem amit Isten kijelent, amit Isten mond. Ez nem azt jelenti, hogy lemondok az értelemről, hogy eldobom az értelmet, és magamat - mintegy Istenért - az értelmetlenségnek, a gondolkodás nélküliségnek vetem oda. Hanem azt, hogy az értelmet, a józan észt Isten után helyezem. A kiindulópont az ő szava, az ő engem elérő kijelentése, az ő igéje, és ehhez igazítom az értelmem. Megmarad hát a józan ész, a gondolkodás, a keresés, de már úgy, mint ami alárendelt. Alárendelt a megfeszített és feltámadt Krisztusnak, a róla szóló bizonyságtételnek. Így leszek Isten szerint bölcs - ez a megismerés nagy paradoxona.
2. Mi az a "minden"?
"Minden a tietek…" - Mi minden? Hogyan jut Pál ehhez a kijelentéshez, és hogyan értsük ezt? Az alaphelyzet a levélben továbbra is az, hogy a korinthusi gyülekezet megoszlott különféle tanítók mentén. Egyesek Pált tartják a legnagyobbnak, mások Apollós tanítása mellett érvelnek, megint mások szerint Kéfás, azaz Péter az igazi. Pártok alakultak tehát, amelyek irigykednek és versengenek, viszálykodnak és büszkélkednek. Nyilván mindez nem a tanítókból fakadt, hiszen Pál szavaiból kiderül, hogy közöttük nincs ellentét. De az ember ember - és ez abban mutatkozik meg, hogy kiválasztanak egy vezetőt, és azt mondják, mi hozzá tartozunk, mi az övéi vagyunk, mi őt képviseljük, és ő az igazi. Mi Páléi vagyunk, mi Apollóséi, mi Kéfáséi, és így tovább. És akkor Pál itt is megfordítja a normális, bejáratott rendet: nem ti vagytok az övéik, hanem ők a tiéitek. Nem ti tartoztok Pálhoz, hanem Pál hozzátok; nem ti tartoztok Apollóshoz, hanem Apollós tartozik hozzátok. "Senki ne dicsekedjék emberekkel, mert minden a tietek; akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás…" Igen, Isten uralma feje tetejére állította a dolgokat. A vezetők tartoznak a korinthusiakhoz, és nem a korinthusiak a vezetőkhöz. A vezetők tartoznak a gyülekezethez, a Krisztus testéhez, és nem a gyülekezet a vezetőkhöz. A Krisztus teste, a gyülekezet birtokolja a vezetőket, és nem a vezetők birtokolják a gyülekezetet. Szóval miért mondjátok, hogy ti Páléi vagytok, vagy Apollóséi, vagy Kéfáséi? Ők a tiéitek, hiszen tiétek minden.
Minden a tietek - de mintha ezen a ponton kissé elvetné a sulykot az apostol. "Minden a tietek; akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendők: minden a tietek." Mert rendben, hogy a tanítók az övéik, de a világ, a kozmosz, az élet, a halál, a jelen, a jövő - minden az övék?! Vannak nagyon gazdag emberek. Olyan milliárdosok, akik több vagyon felett rendelkeznek, mint pl. Magyarország költségvetése. Mondhatjuk, minden az övék, mert amit szeretnének, az megszerezhetik, megvásárolhatják. De a kozmoszt? Azt azért még ők sem. Élet? Halál? Ez mégsem az ő kezükben van. A jelen és az eljövendő (Isten által újjáteremtett) világ? Ez mindenkin túlmutat. Miért mondja Pál, hogy mindezek a tiétek? Szimbolikus? Képletes? Lelki? - Azaz nem valódi, amit mond? Valami keresztény kegyes beszéd, amivel vigasztal minket, akik pontosan tudjuk, hogy közel sem minden a miénk? Közel sem tudjuk mindazt a birtokunkban, amit kevés nagyon gazdag ember tulajdonol.
És akkor halljuk újra, amit a feltámadott Jézus hirdet: "Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön." Nekem adatott minden. Az egész világ feletti uralom az enyém, aki halott voltam, de élek; aki mindent elvesztettem, de az Atyától mindent megnyertem. Pál és Apollós és Kéfás - az enyém. A kozmosz - az enyém. Az élet és halál - nézzetek rám, az enyém. Ez a világ, minden nyomorúságával, szenvedéssel, bűnnel együtt - az enyém. Az eljövendő - amikor nem lesz halál és gyász és fájdalom és betegség - az enyém. Ha Krisztus feltámadt a halálból - övé minden. Mert vagy a halálé minden - hiszen mindent elnyel; vagy az életé, az élet Istenéé, hiszen Krisztus feltámadt a halálból, és akkor mindenen Úr. "Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön."
Értitek? - Ha nem annyira, figyeljetek újra az apostolra: "Minden a tietek; akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendők: minden a tietek. Ti viszont Krisztuséi vagytok…" Ha minden Krisztusé, és ti Krisztuséi vagytok, akkor nem kell már a tanítók által pozíciót szerezni, másokat kiszorítani, birtokolni és viszálykodni… hiszen nincs miért. Miért erőlködtök, mintha nem lenne minden a tiétek? Miért tesztek úgy, hogy mintha tényleg azon múlna bármi is, hogy Pál beszél szebben, vagy Apollós, hogy Kéfás által jutottatok hitre, vagy Pál szavain keresztül szólított meg Isten? Miért akarnátok státuszt építeni a másik csapattal szemben - amikor nincs rá szükségetek, mert minden a tiétek? És ez, itt és most, az élet minden területén igaz ránk nézve. Miért aggódtok annyi minden miatt, miért aggódtok az egészségetek, a pénzetek, a biztonságotok, a taníttatásotok, a munkahelyeteket, a párotok, a gyermeketek miatt? Minden a tietek. Tietek az élet, tietek a jelen, tietek a jövő - mert Krisztus mindent megnyert!
NT Wright, anglikán teológus így foglalja ezt össze: "A korinthusiak olyanok, mint akik sáros pocsolyában pancsolnak, miközben ott van mellettük az óceán; mint akik mocskos vizet isznak egy szennyezett kútból, amikor a legjobb bor és hegyi forrásvíz rendelkezésükre áll. Személyek kultuszába merülnek bele élvezettel, mintha ők is csak civakodó bölcselkedők egy csoportja lennének, közben pedig az egész kozmosz és annak minden igazsága, misztériuma és bölcsessége az övék, hogy megismerhessék." (NT Wright, 1Corinthians/Paul for Everyone, 42)
Gazdagréti gyülekezet a feltámadás reggelén! Minden a tiétek, ti pedig Krisztuséi vagytok!
3. Hogyan lehet a miénk?
Ha valóban a Krisztuséi vagyunk. Minden a tiéd - ha Krisztusé vagy, hiszen benne lett minden a tiéd. Hogyan lehetsz ma a Krisztusé? Honnan tudhatod, hogy Krisztusé vagy-e?
Ha Krisztusé vagy, nem a magadé vagy. Minden a tiéd, minden - de csak akkor, ha te nem vagy önmagadé. A világ bölcsessége, a józan ész azt mondja, minél inkább kontrollálod magadat, minél inkább csak magadra hallgatsz, minél inkább a magadé vagy, annál többet nyersz meg ez életben, annál teljesebb, boldogabb vagy. Isten bölcsessége azt mondja, hogy akkor, és csak akkor lesz Krisztussal együtt minden a tiéd, ha nem a magadé vagy. 
De miért? Annyira idegen nekünk még a gondolat is, hogy nem magunkéi vagyunk. És ez még akkor is így van, ha sokan megtanultuk, hogy "mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem Jézus Krisztus tulajdona vagyok…" (Heidelbergi Káté). Más ezt felmondani, és más mélyen hinni, vele azonosulni, és megpróbálni napról napra megélni. De Krisztusra, akié minden hatalom mennyen és földön, csak úgy mondhatunk igent, ha önmagunk azon vágyára, hogy mi tartsuk kézben a magunk életét, nemet mondunk. Mert nem tartozhatunk egyszerre két úrhoz. És igen, a kettő közül az egyik az, amikor az van bennünk: végülis a magamé vagyok. A másik, a amikor azt mondjuk: igen, végülis Krisztusé vagyok, Krisztus által pedig Istené, az élet forrásáé, a teremtőé.
Időbe telik, amíg az ember megismeri Isten igazságát minderről, felismeri saját szívének ellenkezését, torz mentsvárait Isten elől. De ez az idő véges. Kétszeresen is véges; egyrészt, mert nem tudjuk, meddig van időnk Krisztushoz fordulni, másrészt, mert gyakran mondogatja az ember, hogy még időre van szüksége, de valójában már régen nem időre van szüksége. Bátorságra van szükséged és őszinteségre, hogy válaszolj az evangéliumra. Sokan halogatnak sok ideje. Sokan áltatják magukat, hogy majd később. Sokan megcsalják magukat, hogy még nem készek vagy érettek. Sokan, túl sokan…
De ma reggel a feltámadt Jézus a Szentlélek által téged szólít meg. Igen, téged. És azt mondja, hogy vége az önámításnak. Legyen vége önmagad becsapásának. Legyen vége a magyarázkodásnak. Legyen vége az emberi bölcsességre való hivatkozásnak. Legyen vége annak, hogy önmagad uraként elutasítod azt, aki szól. Legyen vége a sáros vízben pancsolásnak, a mocskos vízből merítésnek.  Legyen vége.
És kezdődjön valami új: itt van előtted Krisztusban minden. Tárd fel előtte a szíved, aki azt mondja most előtted: "Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön." Borulj le előtte, ismerd el életed Urának, hódolj előtte, és magasztaljad őt. ÁMEN!
Lovas András

"Szinte a világ söpredékévé lettünk, és mindenki szemétjévé…" - vallja az apostol. Söpredék és szemét… Ami felesleges, amit összesöpörnek, amit kidobnak. Meggyalázott testek a Koponya-helyen. Söpredék és szemét, három bűnöző három római kereszten.  Az egyiken korona, tövisből. Egyik sem ér semmit. A város falain kívül, a szeméttelep közelében. Világ látványossága ők, mert valami történik, valamit lehet bámulni,  valami szórakoztat, de azután kidobjuk, eldobjuk - ezt az élményt is. Jézus a kereszten - az apostol a levélben: világ söpredéke és mindenki szemetje. Az Úr és küldötte, a mester és a tanítványa.
Hogyan lehetünk Krisztus követői egy felfuvalkodott, magabiztos, semmit nem tisztelő kultúrában?
A korinthusiak "gazdagsága"
Az apostol válasza
Mire hív minket, mint gyülekezetet?
1. A korinthusiak "gazdagsága"
Elevenítsük fel, mi zajlik a levél ezen pontján az apostol és az általa plántált korinthusi gyülekezet között. Pál a korinthusi gyülekezetben a szakadások, a pártoskodás témáját címzi. A gyülekezet tagjai korábbi és jelen tanítóik mentén irigykednek és viszálykodnak, szétszakítva ezzel a Krisztus testét. Ezzel szembe állította az apostol az egy Krisztust, aki mindegyikükért megfeszíttetett, függetlenül attól, hogy Páltól, Apollóstól, vagy mástól hallották az evangéliumot. Majd ahogy olvassuk a levelet, Pál eljut a pártoskodástól a büszkeségig, a viszálykodástól a felfuvalkodottságig: "Senki se kérkedjék az egyik tanítóval, a másikat megvetve. Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?" Mert a pártosság, a szakadás mögött mindig büszkeség és felfuvalkodás áll: Ki a jobb? Ki a több? Ki kerekedik a másik felé?
Ennél azonban tovább megy az apostol és feltárja a korinthusiak lelkületét, azt a lelkületet, azt a lelkiséget, ami mindezeket a felszínre hozza. Ironikusan beszél: "Már jóllaktatok, már meggazdagodtatok, nélkülünk uralomra jutottatok…"  A korinthusiak úgy tekintettek magukra, mint akik megérkeztek, készen vannak. "Jóllaktatok" - azaz már nem éheztek és nem szomjaztok az igazságra, ahogy Jézus tanította. "Meggazdagodtatok" - azaz nincs hiányotok semmiben, nem szorultok Istenre… "Uralomra jutottatok" - azt gondoljátok, hogy már most az eljövendő világban uralkodtok. "Bárcsak valóban uralomra is jutottatok volna, hogy veletek együtt mi is uralkodhatnánk" - teszi hozzá kissé kesernyésen az apostol. Bárcsak már most ott lennénk abban az eljövendő uralomban, amikor Isten uralma teljessé lesz e világban… és bár ti azt hiszitek ott vagytok, ez még nem jött el. Ezt a lelkületet, amely egy téves teológiából fakad, nevezhetjük a hatalom vagy a dicsőség teológiájának. Krisztusban okosak vagyunk, Krisztusban erősek vagyunk, Krisztusban dicsőségesek vagyunk, Krisztusban uralkodunk - de a hangsúly már rég nem azon van, hogy Krisztusban, hanem azon, hogy mi vagyunk.  Vajon hogyan tekinthettek a jóllakott és gazdaggá lett keresztények a munkatársaikra, a szomszédaikra, a város vezetőire? Ha ők készen voltak, teljességre jutottak, mindenki mást csak lenézni tudtak.
Egészen más gyökérzetből egészen hasonló gyümölcsöt termő fa a mi világunk. Jóllaktatok, meggazdagodtatok, uralomra jutottatok… nem ezt hisszük? Vagy ha nem, nem erre törekszünk, nem ezt tartjuk az ideálisnak? Nem azt mondja a világ, amelyben formálódtunk, hogy akkor vannak a dolgok rendben, amikor nincs hiányunk semmiben, amikor a dolgok úgy vannak, ahogyan mi szeretnénk, amikor nem szorulunk senki másra - Istenre sem? Nem ebbe a vágyunkba lopódzik be minden hamis teológia, ami azt mondja, hogy minden úgy lehet, ahogy mi parancsoljuk - csak higgyünk erősebben, csak parancsoljunk hatalmasabban? Nem innen fakad, amikor azt mondja, hogy bizonyosan sikeres, eredményes leszel, mert veled nem történhet semmi rossz? Szívd fel magad, fújd fel magad, légy erős és hatalmas! - hirdeti a világ. Szívd fel magad, fújd fel magad, légy erős és hatalmas! - hirdetik a korinthusiak, hirdeti a hamis kereszténység. Vajon mi az apostol válasza a hatalom lelkületére, a hatalom és dicsőség teológiájára?
2. Az apostol válasza
Pál könnyedén beléphetne a versenybe a korinthusi erősekkel, okosakkal, hatalmasokkal; a hatalmi lelkületet keresztény mezbe bújtatókkal. Okosak vagytok? - lássuk, ki a tanultabb! Erősek, hatalmasok? - lássuk, ki tett közülünk csodákat, amelyeknek messze földön híre ment! Megbecsültek, dicsőségesek vagytok? - lássuk, hogy engem ki mindenki ismer és szeret, Antiókhiától egész Kis-Ázsián, Filippin, Athénon, Korinthuson át Jeruzsálemig! Hányan ismerték meg Jézust, hány gyülekezet született, mennyi csoda történt… sorolhatná az apostol, és megszégyeníthetné, leradírozhatná magukat felfújó ellenlábasait. Pál azonban egészen mást tesz, és egészen másról kezd beszélni. Nem feléjük helyezi magát, hanem - fogalmazzunk így - alájuk ereszkedik: "Mi bolondok vagyunk Krisztusért, ti pedig okosak Krisztusban, mi erőtlenek, ti pedig erősek, ti megbecsültek, mi pedig megvetettek."
Persze mondhatjuk, ez irónia. De nem csak irónia, hiszen Pál valóban bolond Krisztusért: "Mind ez ideig éhezünk és szomjazunk, ruhátlanok vagyunk, és bántalmakat szenvedünk, otthontalanul vándorlunk, és tulajdon kezünkkel dolgozva fáradozunk." Nem bolondság ez? Jézus Krisztusért, hitéért így élni? És Pál valóban gyenge Krisztusban: "Amikor gyaláznak, áldást mondunk, amikor üldöznek, tűrünk, amikor rágalmaznak, jó szóval válaszolunk…" Nem szégyenteli gyengeség, nevetséges erőtlenség ez? Nem tudja magát megvédeni, ő, a nagy apostol? És Pál valóban megvetett: "Mert úgy gondolom, hogy Isten minket, apostolokat utolsókul állított, mint akiket halára szántak, mert látványossággá lettünk a világnak…" Ezt a képet szükséges kibontanunk, hogy eljusson hozzánk az apostol gondolata. Két konkrét helyzethez is köthetőek szavai. Az egyik lehetőség szerint Pál a képet a korabeli amfiteátrumokban zajló gladiátor viadalokból veszi. A látványosság a "teátrum", azaz színház szóhoz kapcsolható az eredeti nyelvben. Pál tehát azt mondja magáról és általában az apostolokról, hogy olyanok ők, mint az életre-halára küzdő gladiátorok - a színházban. Jó szórakozás egyeseknek, de az életük egy fabatkát sem ér senkinek. A másik lehetőség, hogy az apostol szemei előtt a háborút követő győzelmi menet képe van. Amikor a sereg, élén a győztes hadvezérrel, felvonul a városban, ezzel is hírül adva a győzelem tényét. Ezekben a menetekben leghátul a foglyul ejtett katonák voltak, teljes megvetettségben, reménytelenségben, akiket vagy rabszolgának adnak el, vagy kivégeznek. "Isten minket, apostolokat utolsókul állított, mint akiket halára szántak, mert látványossággá lettünk a világnak…" 
Majd végül - szemben a jóllakott, meggazdagodott, magukat uralkodónak látó korinthusiakkal - Pál eljut egy még erősebb kijelentésig, még határozottabban és egyértelműbben a korinthusiak, sőt, az egész világ alá helyezi magát: "szinte a világ söpredékévé lettünk, és mindenki szemétjévé mind ez ideig." És akkor ez nekünk már sok. És legyen is sok; hogyan mondhatja magát ez az ember, Pál, söpredéknek, hulladéknak, szemétnek?! Mindeközben azonban Nagypéntek van, és pontosan ezt látjuk: az Isten küldötte (apostol egyenlő küldött), sőt, az Isten Fia hasonlóan először halálra szánt látványosság, majd söpredék, felesleg és szemét… A legutolsó lázadók rabszolgahalálát halja. Kényelmetlen a helyzet: zavar, amit Pál mond - de az apostol semmi olyat nem mond magáról, ami ne lenne igaz Urára, akit mi is Urunknak nevezünk.
Miért teszi ezt az apostol? Miért így lép fel a hatalmi lelkülettel, a dicsőség teológiájával szemben? Azért, mert minden hatalomra, uralomra történő lelkiség - legyen az szekuláris, vagy vallásos jellegű - végső kritikáját és ítéletét Isten szeretetének hatalma hordozza, mégpedig a római kereszten kivégzett Fiúban. Pál nem tesz mást ebben a konfliktusos helyzetben, mint Urához köti magát, mint minden egyéb helyzetben is. Ti erősek vagytok? Én Krisztusra nézek, a megfeszített Úrra, és szabad vagyok gyenge lenni. Ti okosak vagytok? Én Krisztusra nézek, és szabad vagyok bolond lenni. Ti hatalmasok, dicsőségesek vagytok? Én az Uramra nézek, és szabad vagyok utolsónak, megvetettnek lenni. Azért nem próbál feléjük kerekedni, mert Jézus sem próbál felénk kerekedni. Alászáll, alázatban szolgál, hogy alázatra hívjon. Az elszállt, gőgös korinthusiak nem fognak változni, ha Pál hatalmi harcba kezd velük. De így talán meghallják, és újra felismerik, ki az az Úr, aki megváltotta őket.
3. Mire hív ez bennünket?
Hogyan lehetünk Krisztus követői egy felfuvalkodott, magabiztos, semmit nem tisztelő kultúrában? - tettük fel a kérdést, és érkezünk el a válaszhoz. Az apostol úgy beszél magáról, mint aki Krisztus tükörképe ebben a világban. A megfeszített Krisztus tükörképének lenni - ebben írja le kapcsolatát a gyülekezettel. De ez nemcsak az apostol elhívása, hanem minden küldött, azaz Isten Krisztusban kiválasztott és e világba elküldött egész népének, a missziói egyháznak az elhívása. A mi elhívásunk. Látványosságnak, söpredéknek, szemétnek lenni. A látványossággá, söpredékké, szemétté lett Úr követségében. Mit jelent ez?
Először is, nem önutálatot, önmegvetést. Amikor Pál azt mondja, hogy szinte a világ söpredékévé és mindenki szemétjévé lettünk, és mindeközben Krisztusra néz, még véletlenül sem arról van szó, hogy súlyos személyiségproblémái lennének. Távol legyen! Kérem, el ne kezdjük ezt a kérdést az egészséges önértékelés szűrőjén közelíteni, még kevésbé olcsó, felületes és népszerű pszichológia rovatok fényében kihajítani. Nem arról van szó, hogy amikor valaki felnéz a megfeszített Krisztusra, magát egyre értéktelenebbnek, egyre feleslegesebbnek fogja látni. Mert igen, bizonyos dolgokat annak fogsz látni, bizonyos dolgokra ki kell mondani, hogy ez valóban kár és szemét az életemben, és hogy hiába fújtam magam, ha őszintén a tükörbe nézek, nem esek hanyatt önmagam dicsőséges voltától, sőt… Ugyanakkor szól-e bármi hatalmasabban és erősebben arról, hogy Isten szeretettje vagyunk, mint az értünk megfeszített Krisztus? Nézzünk a keresztre: miért lett Isten emberré, és hogyan lehetséges, hogy Jézusban a kereszten függ? A válasz, hogy szeret, hogy értékesek vagyunk neki, hogy meg akart menteni a pusztulásból, a kárhozatból. Semmi más nem hirdeti ezt hatalmasabban, mint Jézus halála. Semmi más nem emel úgy fel, mint az evangélium. Semmi más nem gyógyít annyira, mint Isten szeretete, amint a Szentlélek által megjelenik és jelen marad a szívünkben. Hogyne tudná ezt Pál apostol, aki oly gyakran vall Isten szeretetének hatalmáról! Nem, nincs neki semmi baja, amikor ezeket a sorokat írja. Tudja ő, hogy Isten drága gyermeke, amint a keresztény gyülekezetnek is mélyen meg kell gyökerezni abban, hogy ő Isten választott népe, drága véren szerzett tulajdona.
Akkor hát miért söpredék és szemét? Azért, mert így tekint rá a világ. És ezt a kettőt fontos világosan látni: egyszerre Isten drága megváltottja és szeretettje, ugyanakkor a világ megvetettje és lenézettje. Egyszerre drága kincs és félredobott söpredék. Istennek kedves, de a világ szemében megvetett. Itt oldódik a nagy kérdés, hogyan lehetünk olyanok, mint a megváltónk? Úgy, hogy miközben szívünk mélyén egészen bizonyos, hogy Isten szeretett gyermekei, az ő tulajdon népe vagyunk Krisztus által, mégsem várunk el semmit, ami jár nekünk, sőt, készek vagyunk Krisztusért elfogadni, hogy úgy bánjanak velünk, mint akik utolsók. Nem azért, mert utolsók vagyunk - Isten szeme fénye vagyunk. És ezt tudjuk, hiszen egészen mélyen táplálkozunk Isten értünk hozott áldozatából. De éppen ezért készek és képesek vagyunk őt visszatükrözni a világban. Hogyan?
Alázatra formálódunk, hiszen nem várunk semmit sem. Aki tudja, hogy Krisztussal együtt gyűlölet és megvetés vár rá, nem háborodik fel, mert nem fuvalkodott fel. Tudjuk, hol a helyünk, megértjük, ha Isten népeként elutasítanak. Megtanulunk elengedni. Megtanulunk kisebbé lenni. Tanuljuk eltűrni mindazt, ami büszkeségünket sértené. És közben tükröt tartunk. Krisztust tükrözzük a hatalom és dicsőség éhes világban.
Egyre inkább olyanok lehetünk, mint Jézus Krisztus. Hiszen Pál az Úr Jézus szavait visszhangozza: "Amikor gyaláznak, áldást mondunk, amikor üldöznek, tűrünk, amikor rágalmaznak, jó szóval válaszolunk…"  Bolondság, erőtlenség, dicstelenség - de nekünk mindez Krisztusban bölcsesség, erő és dicsőség. Mert nem a hatalomban talál gyönyörűséget lelkünk, hanem az értünk megfeszített Krisztus alázattal teljes, mégis győzelmes szeretetében. ÁMEN!

Az előző nagyobb szakaszban Pál arról beszélt, hogy az az üzenet, amelyet ő Korinthusban hirdetett, az örömhír, a zsidóknak megütközés, botrány, a görögöknek pedig bolondság, de a hívőknek Isten ereje és Isten bölcsessége. Hogy miért? Mert középpontja a megfeszített Krisztus. Szépen tárja elénk ezt NT Wright angol teológus: "A keresztény evangélium egy olyan Istenről szól, aki a Birodalom egy eldugott sarkában szeméthalmon végezte életét. Egy olyan Istenről, aki értelmetlen dolgokat hebeg egy filozófusokkal teli szobában. Arról az igaz Istenről, aki a pózolás, a hatalom és a presztízs világával összeütközik, és felborítja azt, hogy saját uralmát állítsa fel. Olyan királyságot, amelyben a gyenge és a bolond éppen olyan elfogadást talál, mint az erős és a bölcs - ha nem többet. Gondoljunk magára Jézusra, és azokra, akikkel barátkozott, és tegyük fel a kérdést: vajon Pál nem a végletetekig hűséges mesteréhez?" (NT Wright, Paul for Everyone - 1Corinthians. 13.)
De ha ez a keresztény üzenet szíve, ha valóban ennyire súlyos a helyzet, lesz-e olyan, aki ezt elfogadja? Hogyan lehet ezt befogadni, hogyan lehet ezt az Istent megismerni, hogyan lehet hinni? Lényegében ezekre a kérdésekre ad választ az apostol akkor, amikor - részben egészen személyesen - az igehirdetésről beszél. Így vall: "Úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről."  Ennek alapján a mai igehirdetés az igehirdetésről szól. Nem általában, hanem konkrétan, rólunk szól. Igehirdetőkről és igehallgatókról, de úgy, hogy közben egy gyülekezet vagyunk. Mert az igehirdetés a gyülekezet közös ügye, a közös ügyünk. A következő kérdések mentén gondolkozzunk együtt:
1. Mit várjunk és mit ne várjunk az igehirdetéstől?
Az apostol nagyon személyesen és igen képszerűen beszél erről: "nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét." Majd: "beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok…". De Pál még ennél is tovább megy, és nem pusztán igehirdetésének stílusára, retorikájára vonatkozóan szól, hanem saját benső világát is feltárja: "erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok." A kettőt érdemes együtt látni. Amikor Pál elmegy a korabeli világ egyik nagyvárosába, hogy ott az evangéliumot hirdesse, telve van szorongással - ki ne lenne? Számos ember, aki elindul, aki valami újba vág, amikor valamit elindít, belül szorong, bizonytalankodik: vajon sikerülni fog-e. De éppen ezt a fellépésével, a stílusával, az öltözékével, a magabiztosságával palástolja. Megpróbál jól beszélni, ügyesen, megejtően szólni, minden módon meggyőzni. Akár fölényes, magabiztos kívülről, hiszen így sokkal nagyobb esélye van annak, hogy eléri a célját. Pál azonban egészen más: kívül-belül gyenge és erőtlen. Nem szépen beszél, nem magabiztos, nem palástolja erőtlenségét, félelmét, és ezen kívül még az "áruja", az üzenete is erősen kérdéses a görög kultúrában. Mégis, neki ennyi elég:  "Úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről." 
Mit szeretne az igehirdető és mit szeretne az igehallgató? Az igehirdető hatást szeretne; hatással lenni a hallgatókra. A hallgató pedig kapni szeretne, meggazdagodni, legalábbis nem unatkozni és elaludni. Mi tehát mindkettőjük érdeke ennek alapján? Egy nagyszerű szónok, aki felemel és megvigasztal, vagy lesújt és könnyekre fakaszt, aki elvarázsol a tanultságával és a bölcsességével, aki rabul ejt szerelmetes szavakkal és érzelemre ható beszéddel. És ha ez összejön, akkor mindenki jól jár, akkor mindenki elégedett. Akkor volt értelme eljönni, akkor volt értelme a felkészülés munkájának, akkor közös győzelmet tartunk.
És mit mondana erre az apostol, mit mondana rólunk az apostol? Igen, ti jól éreztétek magatokat, igehirdető és igehallgatók, csak egy valami hiányzik, valami, amire ebben a közös munkában ti képtelenek vagytok: "hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék."  És azért Pál nem él az ékesszólás és bölcsesség eszközeivel, és a megejtő beszéd hatalmával. Nem azért, mert nem tudna! (Egy bibliamagyarázó megjegyzi az ezt megelőző szakaszra visszamutatva, hogy Pál milyen fantasztikus rétor még írásban is…).
A nagyvárosban a kihívás és a kísértés óriási az igehirdetésből élő gyülekezet életében. Itt nem kell messze menni, hogy fantasztikus retorikai és esztétikai élményünk legyen (pl. egy színházi előadásban), hogy a legkifinomultabb elmék bölcsességét hallgassuk, vagy a legnépszerűbb témákra figyeljünk, vagy akár a legszórakoztatóbb  stand-upra menjünk. A nagyvárosi gyülekezet tagjainak minderre lehetősége van, és sokan ezek közül élnek is. Értitek, milyen kihívás és kísértés ez az igehallgatónak és az igehirdetőnek is? Ha ezzel kell versenyezni, biztos a kudarc. És ez alatt nem azt értem, hogy nem fog működni az istentisztelet show - mert az működik. Hanem az lesz a kudarc, hogy szem elől tévesztjük a keresztény üzenet szívét, a botrányos és bolond tartalmat - az egyedül igaz Istent: a megfeszített Krisztust.
Mit vársz az igehirdetésben? Mit várunk, mint gyülekezet, az igehirdetőtől? Mit szeretne átadni az igehirdető? Legyünk egyek az egyetlen igaz válaszban: az igehirdetésben ne várjunk mást, az igehirdetésnek ne legyen más, fontosabb mércéje, hogy mint hogy a megfeszített Krisztust adja-e nekünk. Éppen azért, hogy a hitünk ne emberi bölcsességen, retorikai teljesítményen, kifinomult intellektuális eszmefuttatáson, hanem egyedül Isten erején nyugodjék.
2. Ki fogadhatja be és ki nem fogadhatja be az igehirdetést?
Az apostol Krisztust hirdeti, mint megfeszített Urat. Ez pedig "Isten titkos bölcsessége", "Isten elrejtett bölcsessége", amit a hatalmasok, a bölcsek, a kifinomultak, az örök naprakészek, a jól értesültek nem ismertek meg, mert nem ismerhették meg. Ez a bölcsesség nem e világ bölcsessége, hanem Isten bölcsessége, titkos, elrejtett. Mindez azt jelenti, hogy semmilyen emberi módon, semmilyen emberi szándékkal nem ismerhető meg.
A megismerés módja mindig fontos és meghatározó kérdés. Vannak idők, amikor a tudományos megismerés lesz minden megértés kritériuma: ami tudományos módon nem igazolható, azt nem tekintik valós és érvényes ismeretnek. Van, amikor az ember intuíciója, megérzései lesznek a megismerés hiteles forrásai. Amikor azt mondjuk, nem annyira érdekel a tudomány, sokkal fontosabb, amit én érzek, én gondolok, én átélek és tapasztalok. Ma egyre többen mozdulnak ebbe az irányba. Sokféle emberi megismerés létezik - de Pál egyetlen, egészen más megismerésről beszél. Hiszen az a bölcsesség, ami Istenben elrejtett - az semmi emberi, evilági forrásból nem elérhető. Mondjad azt a zsidónak, hogy ez a pogányok által megfeszített ember az Isten Messiása, az utolsó idők királya? Botrány! Mondjad azt a korabeli görög értelmiséginek, hogy a Római Birodalom egy lenézett, utolsó kis provinciájában egy megfeszített zsidóban érkezett el Isten ebbe a világba, hogy szabadulást hirdessen mindeneknek. Bolondság! Mondjad azt ma bárkinek, hogy a kétezer éve megfeszített Názáreti Jézus Isten ereje és bölcsessége a számodra… Hogyan lehetne? Filozofálj ezen, gondolkozz, kutass, járj utána - és nem fogod érteni. Nem, és nem, és nem: ezt az üzenetet nem lehet befogadni. Értjük, mit jelent ez nekünk, igehirdetésből élni szándékozó gyülekezetnek? Kudarcra vagyunk ítélve! Ezt nem lehet elfogadni, ezt nem lehet befogadni, ez mindennel szemben áll, ami érthető, ami normális, ami szép, ami kedves és kellemes. Kudarcra vagyunk ítélve mint igehallgatók és mint igehirdetők, ha a megfeszített Krisztust hirdetjük. Senki nem fogadhatja be az igehirdetést!
És akkor… "Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek." Amit semmi emberi képesség ki nem talált volna, azt Isten elkészítette. Ő készítette, őbenne volt elrejtve, az ő titka ez a bölcsesség. Van valami, az igehirdetésünk középpontja, ami ott volt Istennél, régen elkészítve. De nála van, ami azt jelenti, hogy nincs módunk kifürkészni, nincs lehetőségünk ellesni, nem áll módunkban kikémlelni. Sem Julian Assange, sem Edward Snowden nem fér hozzá a titokhoz, hogy megszerezze és megszellőztesse. De nem is kell, mert "nekünk pedig kinyilatkoztatta Isten a Lélek által."  Előttünk leleplezte. Nekünk odaadta, mondja Pál, előttünk nyilvánvaló tette Isten azt, amit mi semmiképpen nem ismerhettünk volna meg. Hogyan?
Az apostol gyönyörűen fejti ki, hogyan ölelhetjük magunkhoz azt, amit nem ölelhetünk magunkhoz; hogyan fogadhatjuk be mégis az igehirdetést, amire nézve alapvetően kudarcra vagyunk ítélve; hogyan lehet a miénk, ami ellen csak zsigerileg tiltakozni tudunk. A rövid válasz így hangzik: a Szentlélek ajándéka által az Istennel való szeretetkapcsolatban.
Hogyan kerül a napvilágra az, ami Istenben elrejtett? Ki ismerheti meg azt, amit Isten talált ki, készített el? Ki ismerheti meg Isten mélységeit - hiszen ha igaz, hogy azon a római kereszten a mindenható Isten függött a názáreti Jézusban, az Isten titkának legmélyebb mélységeit jelenti. Ki és hogyan juthat bizonyosságra arra nézve, hogy a keresztre feszített Jézus történetének mi az igazi olvasata, és mi lehet a valódi haszna? Pál azt mondja, saját tapasztalata alapján is, hogy egyedül a Szentlélek. Hiszen a Lélek az, aki mindet megvizsgál, aki mindent átjár - még az Isten mélységeit is. Hogy értsük, hoz egy párhuzamot: ki tudhatja, hogy mi van az emberben, mi van az emberi szív titkaiban, az ember benső világának mélységeiben? Egyedül az ember maga, az ember lelke. Hát így van ez Istennel is, egyedül az ő Lelke, aki vele van, aki vele, az Atyával és a Fiúval egy, egyedül ő ismeri az Isten mélységeit. Ki tudhatja, mi ment végbe az Isteni valóságban, amikor az Atya látta az elveszett világot, és megváltásán gondolkodott, és a Fiú elvállalta, hogy emberré lesz, hogy elérkezik, és hogy az életét adja váltságul? Ki tudja, ki látta, ki volt ott? A Lélek, mondja Pál, a Szentlélek, aki ismeri, hogy mi van Istenben, melyek az Isten mélységei.
És figyeljünk, mert még ennél is dicsőségesebb, amiről az apostol beszél. Mert itt nem csak azt mondja már, hogy Isten az ő bölcsességét, a megfeszített Krisztust kinyilatkoztatta nekünk a Lélek által, hanem azt mondja, hogy "mi pedig nem a világból való lelket kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk."  Ki fogadhatja be az igehirdetést? Az, akinek Isten adja az ő Szentlelkét, aki által velünk közli mindazt, ami az ő mélységeiben elrejtett volt. Mert hiába halljuk, mondjuk százszor, ezerszer, hogy Isten bölcsessége, ereje, szabadítása a megfeszített Jézus Krisztusban van, az csak akkor érkezik el hozzánk, amikor a Szentlélek kijelenti egészen személyesen, egészen konkrétan a szívünkbe.
Ezért nincs mást tennivalója a gyülekezetnek, igehallgatónak és igehirdetőnek, mint együtt kiáltani, könyörögni ezért a csodáért: jöjj, Szentlélek! Semmit sem tehetünk - de ezt tehetjük, és ha ezt tesszük, ő meghallgat és megajándékoz minket Lelkével. Ami a világ hatalmasainak lehetelten és értelmetlen, az Istent szeretőknek lehetséges.
3. Milyen volt és milyen lehet az igehirdetést befogadó közösség?
Mit tesz az keresztről szóló igehirdetés befogadása? Nem feledhetjük, hogy az apostol nem "légüres térben" írja mindezeket Isten bölcsességéről és az általa hirdetett üzenetről a korinthusi gyülekezetnek. Ott indult, ahova a harmadik fejezet elején vissza is tér, tudniillik, hogy a gyülekezetben  pártoskodás, rivalizálás van - ráadásul éppen az igehirdetőkhöz, a tanítókhoz való kapcsolódás mentén. Az egyik Pálhoz kötődik, a mások Apollóshoz, a harmadik Kéfáshoz, és így tovább. Ebben a helyzetben állítja az apostol eléjük - újra - a megfeszített Krisztust. Miért? Miért így próbálja egységre vezetni őket?
Azért, mert a pártoskodás, irigység és versengés semmi más, mint e világ bölcsessége. Éretlenség, kiskorúság a hitben. Akik lelkiek, azaz a Szentlélek által uraltak, tudják, hogy nem az emberi tényező a legfontosabb, hanem Isten ereje, amelyen hitük nyugszik. Amikor a korinthusiak vitatkoznak, széthúznak, akkor - az apostol szavaival - még kiskorúak, testiek, éretlenek. Lehet nagyon emberi módon viselkedni - és lehet érett, krisztusi, lelki módon. Lehet abszolút emberi módon viszonyulni az igehirdetéshez, az igehirdető személyéhez - és lehet érett, felnőtt, krisztusi módon. Az apostol nem rejti véka alá azt, ahogyan a korinthusiakat látja: "nem szólhattam úgy hozzátok, mint lelki emberekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, mint Krisztusban kiskorúakhoz." Ez a mondat, ha a gazdagréti igehallgató gyülekezetre tekintek, bátorít engem. Hiszem, hogy szólhatok úgy hozzátok, beszélhetünk úgy erről együtt, mint akik nem kiskorúak, hanem lelkiek, felnőtt, érett gyülekezet vagyunk. Nem mindig, nem minden pillanatunkban… de nincsenek közöttünk pártok, viszálykodások, különböző vezetők mentén egymásnak feszülések. És ne is legyen!
Gyülekezetünk élete átmenetben, változásban van. Ráadásul ennek a változásnak egyik meghatározó része éppen a tanítók, az igehirdetők személyében történik. Ezért annyira fontos, hogy mint gyülekezet, igehirdetők és igehallgatók teljes alázattal és Isten iránti hódolattal öleljük magunkhoz a mai ige üzenetét. Krisztust várjuk, a megfeszítettet az igehirdetésben, nem személyeket, stílust, megszokott, bejáratott dolgokat. Lássuk meg, mennyire tehetetlenek vagyunk mindnyájan abban, hogy az Isten elrejtett bölcsessége megjelenjen közöttünk - igehirdetők és igehallgatók. Könyörögjünk a Lélekért, hogy tegyen bennünket lelkivé, olyan emberekké, akik Isten Lelke által vezetettek, olyan közösséggé, amelynek hite és egysége nem emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugszik. ÁMEN!