Lovas András Dr.

Nagyon kézenfekvő volna azt mondani: Pál apostol troászi igehirdetésének, a körülötte zajló eseményeknek a nagy tanulsága az, hogy kedves testvérek, soha ne aludjatok el az istentiszteleten, mert ez igen-igen veszélyes lehet, testi és lelki értelemben egyaránt! Vagy ha valaki ellenkező irányban akar tanulságokat megfogalmazni, akkor azt mondhatja: Pál esetéből tanulva az igehirdetőknek óvakodniuk kellene a hosszú beszédektől! - Akármelyik gondolat fogant is meg a szívünkben a történet felolvasásakor, az az igazság, hogy veszélyes dolog ilyen felületes módon belelátni a magunk érzéseit, elvárásait és frusztrációit egy bibliai szakaszba! Pedig mi könnyen belesodródunk ebbe a veszélyes hibába, amikor saját, előre megformált tanulságainkat, igazságainkat akarjuk kihallani az Igéből; ahelyett, hogy őszintén azt keresnénk, mit mond a Szentlélek a gyülekezetnek, Isten mai népének egy-egy bibliai szakaszon keresztül. Mai Igénknek bizonyosan nem az az üzenete, hogy ne aludjatok, vagy ne prédikáljunk hosszan - a Szentlélek ennél komolyabb, mélyebb, valóságosabb igazságokról akar meggyőzni bennünket! Hogy kibontsuk ezeket az igazságokat, érdemes először azt vizsgálnunk: vajon Lukács, aki megírt egy Evangéliumot, majd megírta az Apostolok cselekedeteiről írott könyvet - mit akart mondani? Mi az ő üzenete? Ahhoz, hogy megértsük, mit mond a Szentlélek ma, meg kell értenünk, hogy mit mondott a Szentlélek Lukácson keresztül ott és akkor.
Az előző fejezetben Pál apostol efézusi szolgálatáról hallottunk. Arról is, hogy az Evangélium hirdetése egy nagyvárosi zavargásba csapott át. Innen folytatja Lukács a történetet. A most felolvasott leírás három egységből épül fel. Az elsőben egy több hónapos időszakot tekint át röviden, amelyben Pál apostol Efézusból tovább indul, és számos(!) beszéddel bátorítja a gyülekezetet. A második egységben arról hallunk, hogy útközben megáll Troászban, hét napot tölt ott, tanítja a gyülekezetet. Beletekintünk egy istentiszteletbe, itt játszódik le az Eotikhosz-történet. A harmadik egység ismét egy hosszabb utazás összefoglalása. Az utolsó vers üzenete nagyon fontos: azért siet az apostol, azt célozza ez az egész hosszú utazás, hogy elérkezzen Pünkösd napjára Jeruzsálembe, mert ott dolga, küldetése van. Ily módon ez a három egység két fókuszt helyez elénk ma: istentisztelet és küldetés. Istentisztelet útközben. Mert van egy út, egy küldetés – és ezen az úton, menet közben történik az istentiszteletet.
Arról fogunk ma beszélni: mi az Istennek kedves istentisztelet, és hogyan kapcsolódik ez Isten népének, ezen belül a Gazdagréti Gyülekezetnek a küldetéséhez. Három pontban szeretnék erről beszélni:
1. Mi az istentisztelet feladata?
A troászi történésekről írott szakaszban egy istentiszteleten találjuk magunkat. Három fontos elemet említ Lukács ezen az istentiszteleten: igehirdetés (Pál „tanított”, „hosszan tanított”, „beszélt hozzájuk”), közösség („összegyűltünk”, „együtt vagyunk”), és az úrvacsora (azt olvassuk: azért jönnek össze, hogy megtörjék a kenyeret). Ezen keretek között, az istentisztelet ezen elemeinek megélése során történik meg velük a gyógyítás csodája, a fiú feltámasztása.
Lukács, aki az evangéliumában gondosan leírta Jézus történetét, itt pedig leírja a megszülető egyház, az apostolok történetét; világos párhuzamot rajzol Jézus és az apostol között. Amikor az evangéliumot szerkeszti, ott is hangsúlyosan ír arról a döntő pontról, amikor Jézus tudatosan, határozottan ráfordul a Jeruzsálembe, a szenvedésbe, kereszthalálra vezető útra – hogy betöltse küldetését, meghaljon a kereszten és feltámadjon a halálból. Az evangélium sok történése erre az alapvető szálra van felfűzve: a küldetése útján megy előre Jézus, és menet közben, de a küldetés fényében és tudatában történnek körülötte az események. Hasonlóan látjuk Pál apostolt, aki szintén Jeruzsálem felé fordul, ahol szenvedés, fogság vár majd rá. És ahogy Jézus a maga útján, úgy az apostol is ezen az úton tanít, gyógyít, szabadítást hirdet, halottat támaszt fel. Érdekes párhuzam még, hogy amint Jézus előre küldi a tanítványait egy helyen, úgy Pál is maga előtt küld egyes munkatársakat. Azért fontos érzékelnünk ezeket a párhuzamokat, mert ezeken keresztül Lukács azt akarja láttatni velünk, hogy az apostol Jézus Lelkének erejével és vezetésével, a Mesterével azonos utat jár be. A küldetésnek ezen az útján van jelen az istentisztelet. S közben Lukács is, Pál is tudja, és nekünk is tudnunk kell, hogy a troászi, meg a gazdagréti gyülekezet, ha hűséges, ugyanezt az utat fogja járni. Jézus követése mindig valamilyen értelemben küzdelemmel és szenvedéssel jár, amint a lekcióban olvastuk, Jézus mondja: „aki énutánam akar jönni, vegye fel a keresztjét, tagadja meg magát és úgy kövessen engem!”
Mi tehát az istentisztelet feladata és lényege? Miért gyűlünk össze? Miért találkozik a gyülekezet hétről hétre? Milyen elképzelések, milyen vágyak mozgatnak? Mi késztetett ma arra, hogy idejöjj? Mit vársz? Miért vagy itt? - Az egyetlen helyes, igaz, bibliai, tiszta válasz: azért, hogy azt a küldetést, aminek az útján járunk, betöltsük. Az istentisztelet megerősít, hogy a küldetést betöltsd! Istentisztelet és Isten népének a küldetése elválaszthatatlanul egybe fonódik. Isten népe azért gyülekezik össze újra és újra, hogy amikor Istent magasztalja, Isten Igéjét hallja - Vele találkozzon, és megerősödjön arra, hogy az összes többi napon, életének minden idejében a Krisztustól kapott küldetését betöltse. Az egész életünk, egyénileg és közösségileg egyaránt, erről a küldetésről kell, hogy szóljon, ezt kell, betöltse - és ennek a küldetésnek a motorja, szívdobbanása az istentisztelet. Idejövünk, itt tárhatjuk fel a küldetés betöltése során szerzett sebeinket, ide hozhatjuk nyomorúságainkat, az Isten-követésben átélt kudarcainkat – mert itt kaphatjuk ezekre Isten bocsánatát, itt kapjuk kegyelmét, erejét. Itt kapunk megújulást, megerősítést, új odaszánást, új lendületet – hogy aztán újra beálljunk és betöltsük a küldetésünket.
Mi történik, ha az istentisztelet leszakad Isten tervéről? Mi történik, ha te nem ezért jöttél ma? Ha nem az határoz meg minket, mint gyülekezetet, hogy van egy Istentől kapott küldetésünk: hogy az egész életünkkel Őt szolgáljuk, és Őt tegyük ismertté mások előtt? Ha ez leszakad, mi marad? Mire van akkor az istentisztelet, ha nem arra, hogy megerősödjünk az Istentől kapott küldetés betöltésére? Akármi is marad, az már nem Istenért lesz, hanem miértünk: énközpontú lesz és az énről fog szólni.
Két alapvető iránya van annak, ahogyan az istentiszteletünk leszakadhat Isten tervéről, a küldetésben való megmaradásról. Az egyik a hagyományőrzésnek, a tradicionalizmusnak a kísértése. „Azért vagyunk, hogy az atyáink hitét megőrizzük!” A csúnya, gonosz világban akarjuk a nemes örökséget, a magyar református kultúrát fenntartani, miközben mélyen fájlaljuk, hogy a körülöttünk lévő egész világban darálódik le minden, ami ennek a kultúrának a része. Küldetésnek tekintjük, hogy megőrizzük azt, amink van. És miközben ebben van valamennyi igazság, hiszen a hit valóban átadatik egyik generációról a másikra, a keresztény egyháznak nem az a küldetése, hogy múzeum legyen! Ez alapvető céltévesztés! Mondhatod persze, hogy a gazdagréti gyülekezettől távol áll az, hogy ilyen tradicionalista közösség legyen – de gondold végig: egyéni szinten hogyan jelenik ez meg? A tradicionalizmus az oszlopos tagok kísértése. A presbitereké, a házicsoport-vezetőké, a szolgálatvezetőké. Ha oszlopos tag vagy, lehet, hogy (nem tudatosan) azért jössz a gyülekezetbe, mert azt éled meg, hogy itt számítasz, hétről hétre megerősödsz abban, hogy te itt vagy valaki, fontos vagy, természetes a jelenléted, számít a jelenléted, fenntartod ezt a gyülekezetet – és ez jó érzés! Súlya van a jelenlétednek, befolyásos vagy, vezető vagy. Általános jelenség az, hogy minden ilyen élethelyzetet egy idő után belsőleg arra kezdünk használni, hogy megerősödjünk önnön fontosságunkban, jelentőségünkben. Saját legitimitásunk tudatának a fenntartására használjuk a közösséget – miközben rég elfelejtettük, mire adatott maga a közösség és miire küldetett.
A másik kísértés a saját személyes vallásos spirituális igényeink kielégítése. Miért jöttem ide ma? Mert ma szükségem van valamire. Miért nem voltam múlt héten? Mert a múlt héten nem éreztem, hogy szükségem volna valamire. Jövök-e jövő vasárnap? Az attól függ, hogy lesz-e éppen szükségem valamire. Ha lesz lelki igényem, eljövök, mert kapni akarok; ha meg nem lesz lelki igényem, akkor nem jövök, mert nem akarok kapni. Mert akkor másra van igényem. Ez a kísértés inkább jellemző a gyülekezetünkre, mint a tradicionalizmus. Az istentiszteletre alapvetően nekem van szükségem valamilyen módon. Az istentisztelet dolga, hogy betöltsön, feltöltsön, inspiráljon, hogy egy kicsivel jobban, gördülékenyebben, hatékonyabban végezzem azt, amit egyébként istentisztelet nélkül is végzek az életemben. Meg se hallom, fel se merül, hogy azt keressem: vajon mi lehet Istennek a terve, a gondolata az életem, a mindennapjaim rendeltetéséről, küldetéséről, a családomról, a munkámról.
Az istentisztelet feladata tehát, hogy megerősítsen a küldetésben. Mi a küldetés? Istenért élni az egész életünkben. Mi a te narratívád erről? Fontos ember vagy az istentisztelet által? Lelki igényeket elégítesz ki az istentisztelet által? Gyere azért, hogy Isten megerősítsen a gyülekezet közösségével együtt arra, hogy Neki éljünk, Vele éljünk és minden részén az életünknek Ő legyen jelen! Ez az istentisztelet igazi feladata.
2. Az istentisztelet munkája
Ahhoz, hogy az istentisztelet erőt adjon a küldetés betöltéséhez, nem spórolhatjuk meg azt, amit most itt az istentisztelet kemény munkájának nevezek.
Érdekes, hogy bár a troászi istentiszteleten történik egy feltámadás-csoda, az egész leírásban mégsem ez a csoda van a középpontban, hanem a tanítás, a közösség, és a kenyér megtörése! Vannak olyan újszövetségi történetek, ahol Jézus tesz egy csodát, és ez a csoda áll a középpontban. Azt jelzi: Isten ereje jelen van Jézusban. De ahogy ezt a leírást olvassuk, azt látjuk, hogy Pál tanít, tanít, tanít; megnyújtja a tanítást; szegény gyerek leesik, meghal, Pál imádkozik érte – pont. Nem tudjuk meg, mi történik vele. Pál újra tanít, tanít, tanít; majd a végén szerepel egy megjegyzés: különben pedig megvigasztalódtak, mert a gyereket élve hozták fel. Értitek? Nem a csoda áll a központi helyen az istentiszteletükön, hanem a tanítás.
Ezért én is erről a három dologról szeretnék beszélni az istentisztelet munkája kapcsán: tanítás, közösség, úrvacsora.
Tanítás. Az apostol először éjfélig hosszabbítja meg a tanítást, majd a fiú feltámasztása után egészen virradatig beszél a gyülekezethez, mielőtt útnak indul. Érezzük: mennyire sürgető, mennyire fontos Pálnak, hogy tanítson, hirdesse az igét! Ez a szó szerepel ott: a logosz, az Ige, az Isten igazsága! Ez a tanítás nyilván nem hat-nyolc órás monoton beszédet jelentett, hanem ebben benne van az érvelés, az együtt gondolkodás – mint egy bibliatanulmányozás nálunk. Az is egyértelmű, hogy itt most azért is nyújtja meg Pál a tanítást hajnalig, mert tudja, hogy ez az utolsó találkozása a troászi gyülekezettel, nem fogja őket többé látni az életben. De nemcsak az útnak ezen a végső szakaszán, hanem egész szolgálata alatt, az összes levelében azt láthatjuk, hogy Pál apostolnál mindig a Krisztusban való tanítás áll a középpontban.
Mit feltételez ez a sok tanítás a gyülekezet részéről? Odaadást, időt, figyelmet, együttgondolkodást, energiát. Oda kellett tegyék magukat, hogy befogadják az igazságot, meg kellett fizetniük az árát annak, hogy a tanítás, az igazság, a logosz formálja őket! És ez nem csak a troászi gyülekezet életében van így! Amikor megszületik a keresztény gyülekezet Pünkösd után (ApCsel 2.) Jeruzsálemben, akkor is azt olvassuk, hogy „a tanítványok kitartóan (kitartóan!) részt vettek az apostoli tanításban” – meg a közösségben is, meg a kenyér megtörésében is.
Ez az istentisztelet munkájának az egyik dimenziója. A gyülekezet részéről a tanítás, az igehirdetés tudatos, szándékos, alázattal történő befogadása. Azért alázattal, mert ez az Isten Igéje. A tanításban, az igehirdetésben Isten igazságát fogadjuk magunkba. Isten igazságát engedjük mélye szállni, nem csak az értelmünkbe, hanem az értelmünkön át, azon túl a szívünkbe és az akaratunkba. Mindig ez a bibliai tanítás célja: hogy az Isten igazságát úgy ragadjam meg, hogy beledolgozzam az értelmembe, a szívembe, a lényembe, a Szentlélek alászálló jelenlétében. Hogy a Lélek ereje által az igazság, a tanítás egészen mélyen átjárjon. És ezzel neked is dolgod van, nem csak nekem! Mennyivel több ez, mint egyszerűen csak úgy hallani valamit! Nem! Az kell, hogy egészen mélyen átmosson. A legtöbben tudjátok, milyen az, amikor egy csendesnapon, hétvégén, egy táborban jobban ki tudjuk tenni magunkat Isten Igéjének. Amikor folyamatosan kapjuk Isten Igéjét, más emberként jövünk el a végén, mert átmos Isten igazsága. Erre újra és újra szükségünk van! Szükséges dolog újra és újra hallanod, még ha tudod is már (persze, hogy tudod, ez nem új információ!) - de hallanod kell, hogy kié ez a világ! Szükséged van rá, hogy újra és újra átjárjon az igazság arról, hogy van egy Teremtő, aki létre hívta ezt a világot, és benne téged, és hogy te teremtmény vagy. Nem vagy isten, és nem vagy egy jelentéktelen semmi! Hanem van egy Isten, aki szerető, hatalmas, jó; akihez te mint teremtménye kapcsolódsz; és ha megismerted Krisztust, akkor megváltottjaként a gyermeke vagy. Szükségünk van az igazságot újra és újra magunkba fogadni arról, mit jelent például az, hogy „férfi” és „nő” – egy olyan korban, olyan kultúrában, ahol totálisan kezd széthullani ez a kérdés! Istennek azonban van egy rendje, egy elképzelése, egy fölhatalmazó igazsága, ami egy gyógyító igazság: hogy van férfi és van nő. Újra és újra hallanunk kell, hogy Krisztusban Isten hogyan gyógyít, hogyan szabadít, hogyan áll mellénk a küzdelmeinkben. És hogy mit jelent a munka, és mit jelent a pihenés Isten rendjében. A tanításban Isten igazságát vehetjük magunkba arról, hogy mi ez a világ, hol van a mi helyünk benne, mi az ember dolga. Férfi, nő, munka, pihenés – az egész életet Isten igazsága formálja meg.
Tudom, hogy mindezt el tudod mondani, ha egyszer megtanultad, vagy nem keverték végletesen össze benned mindezt. De azt is tudom, hogy pontosan érted: nem elég mindezt tudni elmondani. Nem is azért  kell újra és újra elmondani, mert különben mint ismeretet elfelejtenénk; hanem azért, mert hiába tudjuk ezeket az igazságokat, a szívünk nem ezek szerint működik. Elhajlunk az isteni igazságoktól, mert egy olyan világban élünk, ami ugyanekkora erővel nyomja át rajtunk a maga igazságát, vagy a maga valótlanságát képeken, üzeneteken keresztül. Azon keresztül, ahogy strukturálja a munkahelyet, ahogy jelen van a családban. Egy csomó hazugság és hamisság száll be az értelmünkbe, a szívünkbe, a lényünk legmélyére. Ha ezt valamilyen módon az isteni igazságnak az ereje nem ellensúlyozza és nem hív mindig újra vissza bennünket, akkor lehet, hogy a szánkkal még tudjuk, hogy mit vallunk igazságnak Istenről, de a szívünk, a gondolkodásmódunk, a lényünk egészen másként működik.
Közösség. Minden igazság, de különösen a bibliai igazság egy közösségben ölt testet. A bibliai igazság nem egy elvont absztrakció, amit megtanulunk; hanem életet formáló igazság, ami egy közösségben ölt testet, mert az ember soha nem egy szál magában áll. Mint ahogy nem egy szál magunkban kapjuk a valótlanságokat sem, hanem a közösségnek, a társadalomnak a részeként. Nem tudunk belőle kibújni. Az igazság magunkba fogadásában és megélésében egymást bátorítjuk, erősítjük, intjük: ez a keresztény gyülekezet. A közösség munkája az istentisztelet munkájának a része – és ez munka! Összegyülekezni hétről hétre- ehhez valamit otthon kell hagyni, valamiről le kell mondani. Ezer más dolgot csinálhatnánk vasárnap délelőttönként! Amikor Isten népe összegyülekezik, abban mindig ott van ez a dimenzió. Néha kifejezett lelki munka elhordozni az embert, aki melletted van a gyülekezetben. Van, akit szeretsz, őt nem nagy munka elhordozni; mást meg nem annyira szeretsz: munka találkozni vele. De egy test vagytok a Krisztusban! Ha nem szereted, nem vagy vele jóban, rendezni kell vele a kapcsolatot, mielőtt úrvacsorázni kijössz – ez munka! El kell hordozni egymást, ez is munka! Ismeritek a mondást: a barátokat magad választod, a családodat nem. Nos: a keresztény gyülekezet az a családod. Ne te válogatod össze. S ha dolgoznod kell ezzel, tudd: a közösség munkálása az istentisztelet munkájának a része.
Úrvacsora. A kenyér megtörésében jelenik meg a közösség és az igazság, a logosz. Az igazság Krisztusban, az eljövetelében, a halálában és a feltámadásában annyira valóságosan jelen van, hogy a Szentlélek erejében a kenyér és a bor által Őt Magát vesszük magunkba, Aki a lényünk mélyébe száll. És a jó hír: ez arról is beszél, hogy ahol újra és újra elhajoltunk az igazságtól, összekevertük az életünket, vétkeztünk, vagy másokat megbántottunk, visszajöhetünk Jézushoz, akinél igazság, bocsánat, kegyelem, megmosatás, helyreállás, megújulás van.
Nagyon fontos dolgot szeretnék itt mondani. Ha az istentisztelet munkáját végezzük, és az Isten igazsága elkezd minket formálni (ez határozza meg Isten népét: nép, amelyet az Ő igazsága formál), akkor olyan közösséggé leszünk, amely összeütközik a világgal. Ez a kereszthordozás. „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, kövessen engem!” - mondja Jézus. És amit mond, az visszafelé is igaz. Ha elzárkózol az istentisztelet munkájától, ha csak úgy ímmel-ámmal akarod magad kitenni a tanításnak és a közösségnek, akkor nem arról beszél-e ez, hogy nem akarsz árat fizetni a Krisztus-követésért? Mert azt gondolod (okkal!), hogy ha engeded, hogy ez az igazság megformálja az életedet, akkor összeütközésbe kerülsz majd a környezeteddel. Feszültség lesz, és kereszthordozás. Lehet, hogy olyan istentiszteletet szeretnél, ami egy kicsit inspirál, egy kicsit feldob. Kellőképpen hosszú, és kellőképpen rövid. De mélyen ne formáljon át! Mert ha mélyen átformál, az fájdalmas. Igen! Ha mélyen Krisztus-követővé formálódik a gyülekezetünk, az összeütközéseket fog hozni és fájdalmakat! Ez az út Jeruzsálem felé – mint Jézusnak, Pálnak, a troásziaknak, úgy nekünk is! Ha merjük vállalni a Krisztus-követés árát, akkor érkezik el az istentisztelet csodája.
3. Az istentisztelet csodája.
Az istentisztelet csodája Troászban és minden istentiszteleten, hogy ott a feltámadott Jézus megjelenik. Lukács több ponton is ráirányítja erre a tanítványok figyelmét. „A hét első napján összegyülekeztünk” - így kezdi, mint ahogyan a feltámadás-történetben is olvassuk: a hét első napján együtt voltak a tanítványok. A felső szobában vannak itt együtt a troásziak, mint ahogy a felső szobában voltak együtt a tanítványok is, és várták a Szentlélek eljövetelét. A kenyér megtörésére jöttek össze Troászban, mint ahogy a kenyér megtöréséről ismerték fel az emmausi tanítványok is Jézust. A feltámadás története Jézusé. Értitek? Jézus van jelen! Az az istentisztelet csodája, hogy Jézus van jelen – és ennek a csodának a pecsétje Eothikosz feltámadása.
Két paradoxont kell itt látnunk. Az egyik, hogy amikor a feltámadás és a gyógyulás erői jelen vannak egy istentiszteleten, egy keresztény közösségben, az nem jelenti azt, hogy a küldetés ne szenvedésen és kereszthordozáson keresztül vezetne a feltámadás felé. Nem szabad azt feltételezni, hogy ha jelen van Isten ereje, ha szabadulást, megtérést, megújulást, gyógyulást munkál emberekben lelki, érzelmi vagy testi értelemben – az azt jelentené, hogy az Isten jelenlétében élő gyülekezet, az életünk ne menne a világgal való összeütközés felé. És ez visszafelé is igaz. Csak akkor adatik a gyógyulásnak a jele, az ereje, az istentisztelet csodája a feltámasztott Krisztus valóságában, ha megharcoljuk a harcot és vállaljuk a keresztet, a szenvedést, a sötétséget, a nyomorúságot.
Két istentiszteleti élmény jött elém, ahogy ezen gondolkodtam. Az egyik több mint húsz éves emlék, amely egy afroamerikai gyülekezetbe vezet Seattle-ben. Azon a két és fél órás istentiszteleten kb. ezer ember volt jelen. Ebben a fekete gyülekezetben érzékeltem egy nagyon tudatos kapcsolódást az afrikai múlthoz, az ő rabszolga múltjukhoz. Volt egy nagy molinó, ami arra emlékeztette a gyülekezetet, hogy a milliókból, akiket Afrikából Amerikába hurcoltak rabszolgának, 75% meghalt az úton, az Atlanti óceánon, és a hulláikat a jeltelen óceánba dobálták. Ez az ő történetük. Ezt követte az élve megérkezők rabszolga múltja Amerikában, majd a rabszolgaság eltörlése után is rengeteg elnyomás, diszkrimináció. Ebből a múltból jőve a gyülekezet egy része rendkívül képzett, jómódú volt, a másik része a bűnözésből jött szegényen és megtörten. A történelmük velük él – és éppen ezért, mivel ebből a mélységből jöttek Isten elé, úgy imádkoztak, úgy énekeltek, úgy hallgatták az Igét, a szinte rapperként mozgó prédikátorukkal az élen, mint akik számára Isten, az istentisztelet, a tanítás, a közösség és az úrvacsora: élet-halál kérdés! Amikor elemi erővel, mindenét odaadva kiált egy nép Istenhez. 
Azért jutott eszembe ez az emlék, mert néhány hónapja a VIII. kerületben jártam egy nagyon más jellegű gyülekezetben, a „Te meg én” nevű közösségben, református gyülekezetplántálás gyümölcse. Cigányok és magyarok voltunk ott együtt, kb. 15-20-an bezsúfolódva egy pici szobába. Nincsen profi dicsőítés, mint a feketéknél volt, a teremben drogdílerek, futtatók. Egy részük megtért, egy részük nem. Elhangzott két fantasztikus igehirdetés. Azért kettő, mert két pásztor közül az egyik felkérte a másikat, nem szeretne-e valami bizonyságtételt mondani. Az elmondott egy olyan prédikációt, amellyel, cigány emberként lesöpört volna egy csomó református lelkészt. Utána a pásztor, aki készült, szintén elmondta a maga szolgálatát – és hallgatták figyelemmel! Bennem ott jelent meg újra ugyanaz az érzés, mint a fekete gyülekezetben: ezek az emberek a mélységükből kiáltanak Istenhez. Ezek tudják, mi az istentisztelet munkája, tudják, mi az a tanítás, ami megformál, tudják, mi az ára a közösségnek. Miközben küszködnek ők is ezer bajjal.
Nem gondoljátok, hogy mi itt nagyon jól vagyunk tartva? Nagy jóllakottságban csak csipegetünk a lelki desszertes tálról? Milyen az istentiszteletünk? Kereszt nélkül nincs jézusi erő. Jézus a mélységbe, a sötétségbe szállt le a kereszthalálban, majd feltámadt a mélységből, hogy vele együtt mi is, ezt az utat járva, jelenlétének a csodájában éljünk.
Ezért: akármilyen nehézséged van, ne takard el Istentől, hanem tárd fel egészen valóságosan Istennek!
Másodszor: hidd el, hogy ahol a nehézség, a kereszt, a fájdalom, a sötétség van az életedben, ott adatik a feltámadásnak és a kegyelemnek az ereje, abból fakad majd az élet.
Harmadszor: ebből kapsz erőt a közösséget is munkálni, elhordozni, szeretni.
Negyedszer: így tudjuk betölteni a küldetésünket, amire Isten egyen-egyenként és közösségként is elhívott minket.
Ámen
(Lovas András)

Ebben a nagypénteki meditációban úgy jövünk a megfeszített Krisztus jelenlétébe, hogy a kereszten elmondott utolsó 7 szaván gondolkozunk. Lássuk úgy Jézust, mint aki a kereszten minket hordoz; és lássuk úgy magunkat, mint akiket Jézus hordoz el.
Sokszor nehezek vagyunk önmagunk számára… nem tudjuk magunkat elhordozni, elviselni, mert nem olyanok vagyunk, mint szeretnénk. Vagy pedig a helyzet, amiben magunkat találjuk, tűnik elhordozhatatlannak. Ki akarunk lépni, ki akarunk belőle menekülni minél gyorsabban. Mert sötét, fájdalmas, bizonytalan, vagy reménytelen.
Sokféle megtörtség, gyengeség, sötétség van bennünk, körülöttünk. A bűn sötétsége és romboló ereje. Önmagunk kárhoztatásának, vádolásának sötétsége. Szégyen és értéktelenség-, hiábavalóság érzet. Magányunk és kitaszítottságunk, elszigetelődésünk. Félelem, rettegés, pánik… Gyűlölet és harag, konfliktusok, amelyekben vergődünk. Betegségek. Halálfélelem, az élet értelmetlensége, kilátástalansága, depresszió.
A sötétségeink jó időben és jó helyen vannak azzal, akit szintén a sötétség vesz körül. Akit kívül-belül, testileg-lelkileg átjár a sötétség minden terhe - miközben ő maga igaz, tökéletes, ártatlan. Az örömhír: elhordoz bennünket. Megvált bennünket ott és abban, amiben vagyunk. Lássuk hát, hogyan hordoz el és vált meg bennünket Jézus - utolsó 7 szava fényében.
1.Lk 23,32-34Két gonosztevőt is vittek, hogy vele együtt végezzék ki őket. Amikor arra a helyre értek, amelyet Koponya-helynek hívtak, keresztre feszítették őt és a gonosztevőket: az egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől. Jézus pedig így könyörgött: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek! Azután sorsvetéssel megosztoztak ruháin.
Hogyan írhatja felül az elvesző bűnösök iránti együttérzés Jézus szívében a jogos indulatot gyűlölői, ellenségei, gúnyolói iránt? Hogyan lehet erősebb Jézusban a szeretet mások iránt, mint önmaga iszonyatos fájdalma a kivégzőeszközön függve?
Hogyan szeretheti valaki jobban ellenségeit, mint önmagát? Hogyan törődhet jobban az ő üdvösségükkel, mint az igazsággal, illetve igazságtalansággal, ami vele történik?
Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek! - Igen, valóban nem tudják, mit cselekszenek. Nem tudják, hogy Isten küldöttét, Isten Fiát végzik éppen ki… Nem tudják, hogy minden indulatuk, hamis jogszolgáltatásuk, súlyosan téves nemzetmentő terveik mind-mind totális lázadás az élet Ura és fejedelme ellen. Nem tudják, mi történik valójában, kivel állnak szemben ebben a kivégzésben, és mit jelent ez számukra. Nem tudják… de mentségükre szolgálhat ez? Azért könyörög értük Jézus, mert nem tudják, és ezért lehet mentségük?
De nincs mentség. Jézus nem mentegeti a vakká lett embert, nem mentegeti az istentelen embert. Jézus nem menteget bennünket, téged és engem: "Jaj, biztosan nem is tudta, mit is tesz, mond, gondol… nem is úgy akarta". Ó, nem. A kereszten függő Jézus nem menteget, hanem könyörög: Atyám, bocsásd meg… Bocsásd meg, mert az, hogy nem tudják, nem mentségük, hanem még inkább a bűnük. Fogalmuk sincs, hogy milyen módon lázadnak ellened, Atyám, hogy a vesztükbe rohannak; könyörülj meg rajtuk és bocsáss meg nekik a sötétség eme mélységében.
Hányszor nem tudom, hogy mit teszek. Mit mondok. Mit gondolok. Mit tervezek. Mit érzek. Akkor, éppen akkor, amikor nagyon is pontosan tudom. Amikor jónak, igaznak, méltányosnak tartom - és nem látom fonákságát, istentelenségét, a lázadást. Mennyi gondolat, mennyi indulat, mennyi indíttatás - és vak vagyok. Mert nem Belőle, nem Általa, nem Érte és nem Vele, hanem én belőlem, énáltalam, énértem és magammal…
Felnézhetek a keresztre… hallhatom, ahogy könyörög értem és mindannyiunkért:  Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!  - A haldokló így hordoz szavával engem, a gyilkost…
2.Lk 23,39-43A megfeszített gonosztevők közül az egyik így káromolta őt: Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is! De a másik megrótta, ezt mondva neki: Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el. Majd így szólt: Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba! Jézus így felelt neki: Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban.
Halálraítéltek között zajlik a párbeszéd. Jézus, és még kettő, jobb ill. bal felén. A Jézushoz való viszonyulás megosztja az embereket: jobb és bal oldalón állók (meghalók) menthetetlenül különböznek. Az egyik önmagát keresi… önmagát igazolja… önmagát szórakoztatja? vigasztalja? A tömeggel együtt van… Utolsó lehelletéig önmaga körül forog.
A másik halálraítélt a halálraítélt Jézus felé fordul:  Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba! - Emlékezzél meg rólam… A sírban már nem emlékezik senki. Hogyan emlékezne meg róla egy másik halott? - Az ő szíve megnyílt valami többre, valami másra, valami különösre. Többre nyílik, mint önmaga: ez a Jézus, aki ugyanúgy haldoklik mint én, mint mi, mégis egészen más. A csőcselékért imádkozik? Imádkozik, azaz Istennel, mint Atyjával beszélget? Itt és most? - Talán beszélhet… értem is. Mert ő valaki egészen más. Emlékezz meg rólam… mert felsejlik valahogy, hogy ahová ő tart, ott lesz még emlékezet.
Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban.  - Ma. Még ma. "Ma" és "leszel." Lesz még ma, és leszel még te. Meghalsz, ahogy én is, de leszel; velem leszel. Micsoda szó! Mennyi erő! Milyen élettel teli hatalom és ígéret! A haldokló Jézus szava: Ma velem leszel a paradicsomban. Még a halál sem választhat el ettől a szótól, ettől a Jézustól.
Eltalálhat most ez a szó… a meghalásokban. A meghalt, elhalt, reménytelenné lett dolgokban. Eltalál Jézus szava, erővel belép, megerősít, bátorít, megbékéltet. Még ma. Jézus halála a kereszten - és az én "itt és mostom" az örökkévalóságban találkoznak. Elhordoz.
3.Jn 19,25-27Jézus keresztjénél ott állt anyja és anyjának nővére, Mária, Klópás felesége, valamint a magdalai Mária. Amikor Jézus meglátta, hogy ott áll anyja és az a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: Asszony, íme, a te fiad! Azután így szólt a tanítványhoz: Íme, a te anyád! És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány.
Gondoskodás. A halálraítélt, a kereszten függő haldokló gondoskodik. Valamikor anyja gondoskodott őróla. Hordozta őt az anyaméhben, világra hozta. Bepólyálta, táplálta. Anyai szeretetével életben tartotta  hiszen a kiszolgáltatott csecsemő nélküle elpusztult volna.
A csecsemő kisgyermek lett, a kisgyermek ifjú, az ifjú felnőtt, ereje teljében lévő férfivá. Anyja és fia - és most újra a fiú a kiszolgáltatott. Nem tud enni, inni, nem tudja mozgatni végtagjait… Menny és föld közé kifeszítve, teljesen tehetetlenül függ a kereszten. Kiszolgáltatva testileg, lelkileg, érzelmileg… Az édesanya is tehetetlen. Most nem tud gondoskodni már… csak szemlélheti a fiút, a fiát…
És a kiszolgáltatott fiú, kiderül, mégis tud cselekedni. Gondoskodik a magára maradó anyáról, Jánosra bízva őt: Asszony, íme, a te fiad! - Íme, a te anyád! 
Az anyai szál eltéphetetlen. Az édesanya gondoskodni akar, tenni akar, mindvégig. De tehetetlen - miközben Jézus nem tehetetlen, sohasem tehetetlen, még itt sem tehetetlen.
Talán ez most súlyos, nagyon nehéz. Ez a sötétség. Talán a te szívedet is - mint Máriáét - éles kard járta át. Nézed a gyermeked, siratod a gyermeked, fájlalod, szégyelled, ami történt.
Nézd, Jézus elhordoz. Gondoskodik rólad - ott, ahol vagy. Megszólít. Megáld. Szavaival elsimít, elrendez, elhordoz. Asszony, íme a te fiad…
4.Mt 27,45-46Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség támadt az egész földön. Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: Éli, éli, lámá sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?
Sötétség borít be mindent. Nincs nagyobb sötétség, mint Isten eltávozása, az Atya elfordulása. Mert Jézus ezen a ponton elveszíti az Atyát… Az Atya tekintetét, az Atya szeretetét, az Atya biztonságát… Elveszíti az Atya világosságát. Egyszer csak "nincs Isten." Nincs Isten, nincs semmi, nincs remény. Sötétség és ridegség. Majd a felfakadó panasz kiáltás ahhoz, aki nincs ott, aki már nem figyel: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?
Jézus ősei imádságát imádkozza ebben a sorban. Kiáltja a jól ismert zsoltár szavait, az imádságot, amit olyan sokan imádkoztak előtte is, amikor a mélységben találták magukat. De ez az imádság soha nem volt olyan valóságos, mint Jézus ajkán. Mert azok (és mi is) félelmetes sötétséget tapasztalhattunk, de mindvégig reménykedhettünk abban, hogy akit nem érzünk, nem látunk, nem hallunk, ott van és hall minket. Jézust viszont valóban elhagyta az Atya. Nehéz e szavaknak súlyát, valóságát megragadnunk.
Mi történt? Az Atya Jézust,  a szeretett Fiút rútnak, bűnösnek látja; sőt, bűnné és átokká tette. Nehéz szavak ezek, súlyos kijelentések. De ezt jelenti, ha Jézus magára vette a bűn büntetését, ezt jelenti, ha az Atya őt sújtotta mindannyiunk bűnéért… Akkor a világ minden szennye, minden istentelensége, minden sötétsége - valamint ezek minden következménye, minden sebe, minden fájdalma összesűrítve egy pontra koncentrálódik: ez a pont Jézus, a kereszten. Az ártatlan és tökéletes Bárány, a tiszta és szeplőtelen, aki egyszer csak mindent elhordoz… még azt is, hogy az Atya nemet mond rá, elfordul tőle, ítélet alá helyezi. "Szálla alá poklokra…"
Elhordozhat ez a szó engem? Elhordozhatja ez az elhagyott Fiú az én elhagyatottságaim, sötétségeim? Felgyújthatja-e annak akár csak piciny, pislákoló világosságát, hogy engem soha, semmilyen körülmények között nem hagyott el és nem hagy el az Atya - hiszen ezzel az ő egyetlen Fiának nagy áldozatát tekintené elégtelennek?
5.Jn 19,28-29Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: Szomjazom. Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához.
Hogyan mondhatja az élő víz forrása, Jézus, szomjazom? Az a Jézus, aki úgy jelentette ki magát, hogy " ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek" (Jn. 7.37-38), szomjazik? Mi történt vele? Kiszáradhat az élő víz forrása? Kiszáradhat a kút, az élet kútja, az élet forrása? Hogyan adna másnak, hogyan elégíthetné meg más kínzó szomját, ha ő maga is szomjazik? Lehet-e Jézus egyszerre víz forrása - és vízre szomjazó?
Annyit tudunk, hogy mi is szomjazunk. Kínzó szomjúság gyötör - ahogy Jézust a kereszten. Testének minden sejtje kiszáradva, minden része vágyik szomjának oltására. Ugyanakkor ez a gyötrő, kínzó érzés, a haláltusa fájdalma azt is jelenti, hogy Jézus minden fájó porcikájával  az Atyára szomjazik. Az Atya éltető jelenlétére, az Atya akaratára, az Atya akaratának betöltésére. Hiszen tudja jól, hogy semmi sem elégítheti meg, egyedül az Atya.
Ezért Jézus szomjúsága először velem való szomjúság. A kereszten Jézus velem, helyettem szomjazik. Hogy ne legyek egyedül a szomjúságomban. Hogy tudhassam mindig, valaki együtt szomjazik, eped, vágyódik, sóvárog velem. Jézus mellénk lépett, a mi életünket, a mi gyötrődésünket vette magára a kereszten. A nevünkben, velünk együtt, sőt, helyettünk mondja, minden sóvárgásunkat az Atya színe felé fordítva: szomjazom. Tudja, hogy az igazi szükség, a szomjúság igazi tárgya bármiféle nyomorúságban, az Atya jelenléte. Viszi, vezeti szomjúságunk maga által magán túl: az Atyához.
Teszi ezt azért, hogy megelégítsen. Ő azért szomjazik, hogy mi ihassunk; hogy odavezessen az Atyához, és szomjas szívünket a halála és feltámadása által megszerzett Szentlélek megitassa.
Mondhatom vele, rá nézve: szomjazom; mert ő, az élet vízének forrása sem mondott más. Szava minden szárazságomban, minden vágyódásomban elég erős ahhoz, hogy elhordozzon engem….
6.Jn 19,30Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: Elvégeztetett!
Elvégeztetett. Beteljesedett. Beteljesíttetett. Készen van. Teljes és egész. Micsoda?
Elvégeztetett a gonoszság terve. Diadalt ülnek az ördög erői. A Krisztus megalázva, megszégyenítve, a világból kiiktatva, halott. Minden emberi terv és szándék, amely régóta érlelődött a zsidó vezetőkben, elérte a célját. Sikerült; sikerült nekik Júdás árulása, Pilátus sodródása és politikai manőverezése, a tömeg felkorbácsolása által. Mintha Jézus ezt mondaná: kész, elkészült, az ördögi terv megvalósult. Halálában az, amit az istentelen ember tervezett, késszé lett. Ez az emberek építménye, ez alkotásuk, ez, amit elértek: az ártatlan halála.
Elvégeztetett Jézus küldetése is. Amikor egészen tudatosan rálépett a szenvedés útjára, így imádkozott: "Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied." (Lk. 22.42) Innentől, hadd fogalmazzak így, végig kellett mennie a kimondhatatlan testi és lelki szenvedésen. Átadta magát az Atya akaratának, engedelmességben, de ezután a döntés után végig is kellett élnie mindezt. Hűségesen, engedelmesen, Istennek kedves módon - még akkor is, amikor az Atya elhagyta. Átkok és gyűlölet nélkül, Istenre mutatva, Isten engedelmes gyermekének megmaradva. Végig, az utolsó pillanatig ez vitte, ez mozgatta, ez volt a szeme előtt - és bevégezte Jézus a nagy feladatot. Elvégeztetett - beteljesedett élete, halála és küldetése. Csodálhatom és imádhatom őt most ezért.
Harmadszor, láthatom ezt úgy, ahogy Jézus is: az Atya szemszögéből. Isten nagy terve, a megváltás nagy munkája végeztetett el Jézus halálában. Minden kész, minden elrendezve, minden megoldva. Nincs többé végső hatalma a bűnnek, megtört a hatalma a Sátánnak. Nem uralkodik rajtam többé a kárhozat, és nincs már mit félnem a halától. Hiszen mindezek ereje a bűn, de a bűn hatalmát megtörte az, aki magát teljesen alávetette neki.
Elvégeztetett - nekem is. Kész van, teljes, egész - számomra is. Minden megtörtségben, a bűn minden ma látható pusztító ereje mögött ott a nagy isteni mű: a megváltás Krisztusban elkészült.
7.Lk 23,46Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet! És ezt mondva meghalt.
A zsoltárokban ez az esti imádság, valamint a haldoklók imádsága. Az imádság mozzanata a bizalom: átadom magam az éjszakának, a sötétségnek idején annak, aki kezében tartja az életem. Ezt teszi Jézus, aki az utolsó pillanatban is bizalommal van az iránt, akit nem lát, nem hall, nem tapasztal. Az Atya kezébe teszi le életét.
Ezzel a mozzanattal is engem hordoz. Amikor én a bizalom helyett az aggodalmat választom. Amikor szeretnék mindent kezébe tenni, de mégsem tudom magamat rábízni. Amikor bánt, hogy aggodalom vagy félelem tölti be a szívem, és nem a hit és a bizalom uralkodik bennem. Felemelhetem a tekintetem arra, aki a kereszten így is elhordoz engem a haldokók imádságával: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!  Én nem tudom megtenni - ő megteszi értem. Én nem tudok nem aggódni - ő bízik helyettem. Én nem tudom elhordozni, megváltani és megváltoztatni magam, ő elhordoz és megvált engem. Ezért Jézusra bízhatom magam - bizalmatlanságomban is…
Énekek:1. szó: RÉ 340. 1-42. szó: Ha mástól már segítség nem jő…3. szó: Ré 3384. szó: RÉ 3435.szó: RÉ 3456.szó: Elvégeztetett7.szó: RÉ 511. 1,4,5
 (Lovas András)

Az Apostolok cselekedeteiről írott könyvben követjük nyomon hétről hétre, hogyan bontakozott ki az első gyülekezet élete, hogyan küldte el Jézus a Szentlelket, hogyan indította el az első Jézus-követő közösséget a történelemben, milyen küzdelmekkel, harcokkal, örömökkel és sikerekkel ment előre kezdetekben az Evangélium ügye. Mindezt azért követjük így végig, mert maga Isten ugyanebbe hív ma bennünket is. Ugyanez a dogunk. Ugyanígy viszi Isten Lelke előre az Ő ügyét a világban ma is.  
A ma felolvasott ige azt a kérdést tárja elénk, minek az alapján értelmezzük az életünk eseményeit? Ezzel a fókuszponttal szembesít bennünket az első gyülekezet kibontakozó élete, missziója. De nem csak ez a mai szakasz, hanem valamennyi bibliai történet oda tárja elénk ugyanezt a kérdést. Hogyan olvassuk a bibliai történeteket évezredekkel később, egy egészen más korban, egészen más gazdasági, kulturális, politikai környezetben? Mit mond nekünk Isten Szentlelke a bibliai történeteken keresztül, és hogyan formál minket általuk?
Végignézve a mai történetet: három ember áll előttünk. Jakab, Jézus követője, akit semmi perc alatt kivégeznek; Péter, Jézus másik követője, aki csodával határos, álomszerű módon megmenekül és szabadítást nyer; és Heródes, aki a történet elején kivégzi Jakabot, a végén pedig maga is elpusztul.
Ahogyan az itt történteket értelmezzük, az tükröt tart arra, ahogyan a saját életünk eseményeit értelmezzük, amikor Jakab módjára valami szörnyűség, vagy amikor Péter módjára valami nagy csoda történik velünk. Életünk minden apró, hétköznapi eseményét és minden megrendítő, drámai nagy történését, jó és rossz dolgait, örömeit és tragédiáit valamiképpen értelmezzük, elhelyezzük magunkban. Mindannyiunkban van egy értelmezési keret, egy belső mérce, ami nem feltétlenül tudatos, de mégis, amihez képest a dolgokat jónak vagy rossznak minősítjük. Ez a bennünk lévő belső mérce, ez az értelmezési keret fogja megmondani, hogy valamit előremozdítónak, vagy inkább visszalépésnek tekintünk. Sőt nem csak az értelmezésünket határozza meg, hanem sokkal láthatatlanabb, kevésbé tetten érhető módon az érzéseinket, az érzékelésünket is. Ez a szívünk mélyén lévő belső értelmezési keret határozza meg, hogy örömöt vagy félelmet, dühöt vagy békességet, szégyent vagy büszkeséget élünk-e át; hogy egy adott esemény vagy annak az emléke haragot, gyűlöletet, vagy sokkal inkább szeretetet és lelkesedést vált ki bennünk.  
Ennek a fényében lássuk most a történetet, amelyben Jakab, Péter és Heródes előttünk áll,
Jakab. Kevéssel a ma felolvasott evangéliumi történet előtt, azokból a napokból, amikor Jézus még együtt volt a tanítványaival, elénk tár az Ige egy másik történetet Jakabról. Nem is annyira róla, hanem az édesanyjáról, aki ennél a végkifejletnél sokkal jobb sorsot szánt a fiainak, Jakabnak és Jánosnak. Azt olvassuk, hogy ez az édesanya egy alkalommal odament Jézushoz, és azt kérte tőle: „amikor eljön a te országod, a te uralmad – ami ennek az asszonynak és vele együtt az egész korabeli zsidóságnak a gondolatvilágában egy megfogható, konkrét fizikai valóságként élt - akkor add majd az én fiaimnak, hogy a jobb és bal oldaladon üljenek, azaz a fő helyen ebben az új világban.” Ismerjük ezt a helyzetet: az anyuka közbenjár a gyerekeiért, mint mi a matektanárnál a gyerek ötöséért. Jézus erre annyit mond: meg fogják kapni azt, amit én megkapok; részesei lesznek annak, aminek én részese leszek. Akkor még senki nem érti, hogy Jézus a haláláról beszél. Jakab életében ez a kijelentés valósul meg, ezzel szembesülünk. Ahelyett, hogy édesanyja vágya szerint fő helyre került volna egy megújított társadalmi rendszerben, egy kegyetlen, önmagát istenítő diktátor áldozatává lesz, a kibontakozó keresztény misszió elején.
Hogyan tekint a mai gondolkodásmód Jakab sorsára? E szerint a szemlélet szerint Jakab az a naiv ember, aki relatíve fiatalon feláldozta az életét valami nagy eszméért, hűséges volt - és mire ment vele? Derékba tört az élete, nem jutott sehova. Meghalt egy eszméért – amit a 19. vagy 20. században talán még hősiességként értékeltek volna, és talán ma is még az idősek, és néhány különc annak értékelne. De egyébként a 21. században már mindenki azt gondolja, hogy a nagy eszmék ideje leáldozott. A mi világunkban, a mi gondolkodásmódunk szerint meghalni egy hitért, egy eszméért, legyen az akár Jézus követése is – alapvetően bolondság. Hiszen mindegyik csak egy eszme, mindegyik csak valakinek az érdekét szolgálja. Bolond az az ember, aki odateszi az életét valamiért. Becsapott ember.  A kommunizmusért is meghaltak, odatették az életüket sokan, hithűen, áldozatosan. Ma már azt mondjuk: átlátunk ezeken a történeteken. Ebben ma már nem hiszünk. Jakab egy vesztes, egy becsapott jóhiszemű áldozat, kár érte, nem sok teteje volt az életének.
Péter. Péter a szerencsés ember, a mázlista ebből a nézőpontból, aki megmenekül, akinek tovább tart az élete. Heródes nyilván ugyanazt szándékozta tenni vele is, mint Jakabbal, de közbeszóltak a körülmények. Nem tudta azonnal kivégeztetni, bíróság elé vezetni, mert jött a páska ünnep, amikor jobb nem tenni ilyen véres dolgokat, még egy uralkodónak sem. Bölcsebb egy kicsit visszafogni magát, megvárni, amíg eltelik az ünnep, lecsengenek ezek a zavaró külső tényezők, és majd az ünnep után véghezvinni a kivégzést. De Péter megmenekül - és ez így a mai olvasatban egy jó történet. Kikerült a veszedelemből, a fenyegetettségből, időt nyert, lehetőséget kapott, tovább mehet, élhet. Ennek van értelme. Sőt: csak ennek van értelme! Amennyire kudarcos, hiábavaló, szerencsétlen Jakab, annyira szerencsés, mázlista Péter, aki a körülmények és véletlenek összjátékaképpen megmenekült. Akárhogyan is történt ez a menekülés: a mai ember gondolkodása szerint belefér az is akár, hogy angyalok hozták ki. Mások szerint pedig az „angyal” egy beépített őr lehetett (vannak ilyen biblia-magyarázatok is.) De alapvetően mindegy is, lényeg, hogy Péter jól jött ki a dologból, megmenekült, szerencsés ember, győztes.
Heródes. Ha Heródest a szegények, elnyomottak oldaláról nézzük, akkor az élete végére tekintve azt mondhatjuk: „mégis van igazság a világban.” Ez a magukat morálisnak nevező emberek olvasata. Ha sokkal inkább a mai kor szemléletével tekintünk rá, akkor pedig azt mondhatjuk: Heródes alapvetően „jól megcsinálta az életét”. Uralkodó lett; nagy hatalomra jutott; piszok jól élte az életét; minden alkalmat megragadott arra, hogy önmagát megvalósítsa; mindent megkapott, amit akart; mindent kiélt, amit szeretett volna; feljutott a csúcsra – tehát megérte! Valahogy meg csak meg kell halni a végén, hát őt is elpusztította valami furcsa betegség.
Ez a mai értelmezési keret, ami azt mondja, hogy mindennek a szívében az egyén önmegvalósítása, a személyes boldogulás áll. Én hogyan valósítom meg önmagam, én hogyan jutok többre, én hogyan élem át a dolgokat. Innen nézve Jakab élete kudarc, Péteré szerencsés továbblépés lehetősége, Heródesé egy jól megcsinált élet. És valljuk be: mindannyiunkban ott sugdos az a hang, hogy azért Péter sorsa mégiscsak jobb, mint Jakabé! Mindannyiunkban ott van valami mélyen gyökerező vágy a boldogulásra, a lehetőségeink maximális kihasználására, önmagunk érvényesítésére, kiteljesítésére, az élet minél teljesebb módon való megélésére. Mit mondjunk erről, ha most egy kicsit eltávolodunk ettől a szemlélettől, és a Biblia oldaláról tekintünk vissza rá?
A Biblia oldaláról tekintve azt kell mondanunk, hogy az egyén valóban nagyon-nagyon fontos. Van ebben a mai kultúrában valami, ami tényleg összevág a Bibliával: Istennek nagyon fontos az egyén. Lehet, hogy korábbi társadalmakban, kultúrákban, vagy akár ma is bizonyos kultúrákban az egyén nem fontos, elvész a tömegben, az egyén mindig föláldozza magát a tömegért. A nyugati kultúra egyik pozitívuma, hogy ehhez képest előtérbe állította az egyént. Az egyén fontos! A te életed fontos! Az, hogy te hova jutsz el, fontos! Hogy mi van veled, mi lesz veled, fontos! A bibliai gondolkodás ezt megerősíti (részben). A Biblia Istene egy olyan Isten, aki mindig a személyekkel lép kapcsolatba. Persze az egész történelmet ő irányítja, és van egy népe – mégis közben mindig az egyénnel van dolga. Megszólítja, elhívja Ábrahámot, és kiteljesíti az életét. Jézus egyenként megszólítja a tanítványokat, és olyan utakra viszi őket, amelyekről soha nem is álmodtak volna. Isten egészen személyesen szólít meg, törődik minden egyes emberrel. Isten olyan Iisten, aki igenis azt akarja, hogy az egyén élete kibontakozzon; amit Ő elrejtett abba, az megszülessen, áldás legyen! Ő adta a személyiséget, a lehetőségeket, a képességeket – és tényleg sokkal jobb, hogy egy olyan világban élhetünk ma, amikor nem kell minden energiánkat arra fordítani, hogy valahogy kapáljuk a földet, hogy legyen élelem, hanem gazdagság van körülöttünk, és ebben a bőségben minden korábbi történelmi korhoz képest sokkal inkább az ajándékaink, a lehetőségeink, a képzettségeink szerint élhetünk. Ez jó!
És mégis: már itt hadd vetítsem előre a kérdést: de ki tudjuk-e zárni az életünkből a jakabi történeteket? Ki tudjuk-e zárni az életünkből a tragédiát, a veszteséget? Ki tudjuk-e zárni a szeretteink életéből a veszteséget? Mit kezdünk a szenvedéssel? Biztos, hogy ennyire egyszerű ez, hogy Jakabot tegyük félre, naiv ember volt, odaadta magát valaminek, nyomorúság, baj lett belőle, amit ki akarunk zárni, és csak a Péter története lehet a miénk? Érezzük, hogy nem így van. Persze, a nyomorúság elől menekülni kell, a bajokat túl kell élni, ez igaz – de hiányos. Mert ez az értelmezési keret, mely szerint csak az egyén boldogulása számít, ez oda vezet ma, hogy mikor bejönnek a jakabi történetek, akkor nincs megmaradás. Születik egy beteg gyermek egy családban – és a férfi, az apa kilép a családból. Mert egy beteg gyerek terhét hordozva én nem fogom úgy megvalósítani magam, mint nélküle. Ugyanez a gondolkodás visz oda, hogy ha egy párkapcsolatom megromlik, nehézzé és fájdalmassá válik, akkor nem fogok ebben benne maradni és küszködni a hátralévő néhány évtizedben hűségesen, hanem kilépek, hogy boldog legyek, hogy megvalósítsam magamat. A modern értelmezési keret nem elégséges az élet tapasztalati valóságának az elhordozásához.
2. A bibliai történet értelmezési kerete
Hogyan éli meg a korai gyülekezet ezt az eseményt? Hogyan élhetjük meg mi magunk, ha nem az egyén önmegvalósítása felől nézzük, hanem más oldalról közelítjük?
Jakab. Ki Jakab a bibliai történet, a bibliai értelmezés szerint? Mártír. Vértanú. Olyan ember, aki Istennel, Istenért, itt konkrétan Krisztussal és Krisztusért szenved. Pontosan az történik vele, amit Jézus előre megmondott: az Ő sorsában részesül. A korai gyülekezet, amikor átéli, hogy Heródes Jakabot karddal kivégezteti, nyilván gyászol. Nincs arról szó, hogy nem számít az ember élete, nem fáj a veszteség. De vegyük észre: nem törnek össze egy értelmetlen halál súlya alatt. Az ő értelmezésük szerint nem hogy nem értelmetlen, ami Jakabbal történik, hanem sokkal inkább az életének a beteljesedése. Ez egy teljesen más gondolkodás, teljesen más értelmezési keret. Ami Jakabbal történik, a mártíromság, a vértanúság az a Krisztussal való legmélyebb azonosulás, legmélyebb közösség. Hasonlóan vall erről Pál apostol is, amikor a halál közelségéből, a filippibeli börtönből írja: „nekem az élet Krisztus és a meghalás nyereség. Szorongat ez a kettő, vágyom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél – mikor mond ilyet bárki a mai kultúrában? – De miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak.” És életben is marad.  
Péter. Miért menekül meg?  A bibliai értelmezés szerint egyetlenegy oka van: mert Istennek vele más terve van. Egy nap majd ő is mártírhalált fog halni, ahogy Jézus előre meg is mondja neki (a lekcióban olvastuk János evangéliuma végén). Megmondja neki: követni fogsz engem, és ez a halált fogja jelenteni. De most még nem ennek van az ideje. Most Isten kihozza őt a börtönből, mert még használni akarja. Ahogy Pál mondja: jobb lenne Krisztussal lenni, azaz: jobb lenne a Jakab sorsára jutni, de még itt kell maradnom. Péter itt marad, kiszabadul, küldetése van, az evangéliumnak terjednie kell. Péter nem a saját egyéni boldogulására szabadul ki e szerint az értelmezési keret szerint, hanem Isten szolgálatára. Mint ahogy Jakab élete sem a saját boldogulása szempontjából lett kudarc, mert nem lett kudarc, hanem az Isten szempontjából lett beteljesedés és megérkezés. A mai értelmezés szerint Péter lehetőséget kap, hogy észhez térjen, és mentse magát – de Péter nem tér észhez. Mert a szerencsés megmenekedés után nem azt fogja tenni, hogy felhagy a Krisztus-követéssel és az evangélium-hirdetéssel, örülvén annak, hogy „megúszta” - hanem ebben fog élni tovább. És el fog jönni a nap, amikor ugyanúgy,, mint Jakab, mártírhalált hal Krisztusért. Ez az ő története. Teljesen más gondolkodásmód. Amennyire magától értetődő nekünk, ma élő nyugati embereknek, hogy az életet az egyén önmegvalósítása és boldogulása mozgatja, ugyanilyen magától értetődő volt a tanítványoknak ez a bibliai olvasat.
Heródes. Heródes történetében Isten megmutatja, merre halad a világ, merre halad a történelem. Mert nem véletlenül emészti el a betegség Heródest egy nagyon jó élet után, hanem Isten avatkozik közbe, Ő hirdet ítéletet, mert nem tűri el, hogy ez az uralkodó önmagát istenítse. Ez persze nem jelenti azt, hogy Isten ott és akkor az összes diktátort egyszer s mindenkorra lerendezte volna, hiszen a történelemből pontosan tudjuk, hogy nem. De a bibliai gondolkodás szerint ez az isteni ítélet jele annak, hogy eljön a nap, amikor Isten újjáteremt mindent, amikor igazság és békesség tölti be a földet. Amikor mindenki, akit elnyomtak, kifosztottak, megraboltak, azok igazságot kapnak Istentől. Ez Heródes történetének, halálának a bibliai olvasata.  
Ennek a teljesen másik értelmezésnek a középpontjában Jézus, az Ő szenvedése, halála és feltámadása áll. Ez az értelmezés azt mondja, hogy Jakab nem egy naiv vesztes, hanem egy beteljesedett ember; Péter nem egy mázlista, hanem valaki, aki Isten tervében részt vesz; és Heródes nem egy ember, aki megcsinálta magát, aztán a végén valahogy meghalt, hanem egy magát Isten ellen emelő uralkodó. Ennek a szívében, hogy ezt így lássuk, az az esemény van, hogy Isten Jézusban eljött ebbe a világba, meghalt a kereszten, feltámadt, legyőzte a bűnt, a gonoszságot, a halált, és örökké él.
 3. Miért és hogyan kapcsolódhatunk be a bibliai értelmezési keretbe?
Érdemes feltenni a kérdést nekünk, akár keresztényként, hívőként élünk, akár csak keresünk, latolgatunk még: melyik értelmezési keret a helyes. Melyik az igaz? Hadd mutassak rá, hogy ez végső értelemben hitkérdés. Ez annak a kérdése, hogy szerinted mi az élet jelentése, értelme, végső célja: az egyén evilági kiteljesedése és egyéni boldogulása, vagy a világot teremtő, megváltó, igazságban és szeretetben újjá teremtő Istennel való kapcsolat? Szeretném hangsúlyozni, hogy mindkettő, az első, amit a mai kultúra plántál belénk, és a második, amire a Biblia tanít, mindkettő egy végleges, és nem tudományosan megalapozott elkötelezettségre, egy hitbeli elkötelezettségre épül. Mit hiszel a világ, az élet, az ember természetéről? Mi ad mindennek jelentést számodra? Mi tartja egyben a folyamatokat, a történéseket? Az én kiteljesedése, vagy Isten Krisztusban végzett munkája?
De nem csak az a kérdés, hogy melyik igaz a számodra - sokaknak ez nem is annyira fontos – hanem az is, hogy melyik működik. Melyik működik? Ha az életed eseményeit nézed, három kérdést érdemes feltenned. Ezek segíthetnek elrendezni, melyiknek érdemes odaadd az életed:
Két szimbólummal szeretnélek abban segíteni titeket, hogy tovább menjetek, gondolkodjatok ezen, és nézzetek szembe ennek a két értelmezési keretnek a valóságával. Nézzünk majd rá ezekre a szimbólumokra ugyanezekkel a kérdéssekkel: melyiknek higgyek, melyik szerint éljek? A világi értelmezési keret szimbóluma egy egészséges, szép testű, örökké fiatal férfi vagy nő. Ezt a szimbólumot ismeritek a reklámokból, a plakátokról. A másik értelmezési keret szimbóluma egy üres kereszt, egy kivégzőeszköz, amelyen ott volt elcsúfítva egy fiatal és egészséges férfi, aki Isten Fia. Aki feltámadt.
-        Az első, a tökéletes testű, örökké fiatal férfi vagy nő sok energiát adhat: mozdulj, sportolj, étkezz egészségesen, tartsad magad - és ez jó. Egészséges dolog. Mégis, miközben sok energiát adhat, végső, abszolút értelemben elérhetetlen. Mert nem maradsz egészséges, szép testű, gyönyörű, örökké fiatal férfi vagy nő – annyira nem, hogy mindannyian elpusztulunk és meghalunk. A másik viszont mindenkinek elérhető, mert az élet minden eseményével tudunk kapcsolódni valakihez, aki megtört a gyengeségben és a szenvedésben.
-        Az első kizárja a gyengeséget, a nyomorúságot:  az nem lehet. És ha van, akkor valami baj van veled. A másik szabadon meghív rá: nézd Krisztust, aki szenvedett, vele együtt élheted át a szenvedést.
-        Az első hazudik, mert nem vagy örök, és nem leszel örök, nem leszel örökké egészséges. A másik a lehetetlent ígéri, mert ha együtt szenvedsz Krisztussal, együtt támadsz fel vele az örök életre.
Melyik koherens azzal, amit átélsz minden nap? Melyik segít megbirkózni a szenvedéssel a mindennapokban? És melyik tesz jobb emberré, együtt érzővé mások iránt? Melyik a te hited? Mi a te végső elkötelezettséged?
Ezen a ponton nem csak a nem hívőknek van lehetősége megtérni és Krisztushoz jönni, hanem egy mélyebb értelemben a keresztényeknek is. Ez nekünk, keresztényeknek is releváns kérdés, mert gyakran úgy van, hogy miközben a másodikat, a bibliait valljuk, közben az első, a világ által diktált keret szerint élünk. Ha őszinték vagyunk, lelepleződünk ebben: Krisztust valljuk – de ahogy az életünk eseményeit értelmezzük, ahogyan a dolgokat átéljük, az arról beszél, hogy a világ milyen erősen fogva tartja a szívünket.
Ezért, ha bekapcsolódsz, Krisztusnak adod önmagad, elfogadod Őt, ezen az úton döntő jelentőségű az imádság. Meglepő ebben a történetben a gyülekezet imádsága, figyeljünk erre nagyon! Jakab meghal, kivégzik, Isten nem menti meg. A gyülekezet mégis buzgón imádkozik Istenhez, hogy Pétert megmentse! Csakis az imádságban tudod megharcolni keresztény emberként, hogy az életed eseményeit újra és újra visszavidd a bibliai értelmezési keretbe. Ha nem imádkozol, ha nem nézel rá tudatosan a dolgaidra, ha nem nézel rá tudatosan arra, hogy most miért van benned rettegés, gyűlölet, panasz; és nem viszed oda Isten elé, hogy Vele együtt átgondold, akkor a hamis értelmezési keret fog működni benned. Az imádság az, ahol összeütközünk a szekuláris értelmezési kerettel. Az imádság az, ahol Isten jelenlétében átgondoljuk, átértelmezzük, átírjuk, megharcoljuk, hogy a saját életünk eseményeit milyen értelmezési keretbe helyezzük.
4. Hogyan alakítja ez az életünket és a gyülekezetünket?
Most már inkább a keresztényekhez szólva: hogyan látjuk életünk eseményeit? Jakab és Péter története arról is beszél nekünk, milyen a mi Isten-képünk. Inkább a jakabi történet képe él bennünk: Isten az, aki nem segít, hagy szenvedni – vagy inkább a péteri történet: Isten az, aki mindig megszabadít, akármiből is megmenekít?
Nem régen nagyon keményen szembesülnöm kellett azzal, hogyan torzul az én Isten-képem. Egy olyan csoportos alkalmon voltam, ahol egy történetre kellett ránéznünk. A történet három részre volt felosztva, mi pedig három kisebb csoportban foglalkoztunk vele. Az első csoport, ebben voltam én, a történetnek csak az első részét kapta meg, és arra kellett reflektálni. A második csoport olvasta a történet első és második részét, és a második részről kellett beszélnie. A harmadik csoport pedig az egész történetet látta, a végét is. Tehát, akivel az eleje volt, nem tudta, hogy mi lesz a történet vége. A történet arról szólt, hogy egy házaspárnak három kamasz gyermeke van. És a férfinél kiderül egy olyan szívprobléma, ami egy orvosi beavatkozással megoldható, de ez az orvosi beavatkozás el fogja venni a nemzőképességét. A házaspár sokat gondolkodik, imádkozik, mit tegyen. Végül úgy döntenek, hogy azért, hogy több ideig, mint apa jelen lehessen a gyermekei életében, aláveti magát a műtétnek. Megtörténik a műtét, és amikor túl vannak rajta, hihetetlen erővel feltör bennük a vágy, mindkettejükben, hogy gyermeket szeretnének. De már nem lehet. Imádkoznak, három gyermeküket is bevonják az imádságba. S miközben ezt a kérdést imádságban hordozzák, egy tévéműsorban az örökbefogadás jön eléjük. Ezt Isten vezetésének veszik. Úgy látják: Isten erre hív bennünket. De azért, hogy bizonyosak lehessenek benne, hogy valóban Isten hívása ez, azt kérik Tőle: történjen meg az örökbefogadás három hónapon belül, és a gyerek legyen két hétnél fiatalabb. – Eddig tartott az első rész, amit én is olvashattam. S az volt bennem: hát ez nem! Nyilvánvaló: ez nem az Isten története, nem az ő vezetése. A házaspár elvesztett valamit, most kompenzál, de ez így nem történik meg. Én nem hiszek a Péter-történetekben, hogy ilyen gyönyörűen megoldódik valami… Mert én Jakabot tapasztaltam meg az életemben. Azt tapasztaltam, hogy Isten kemény, nem mindig szól közbe, nem teszi meg a csodát, nem mindig szabadít meg. Nagyon erősen hittem abban, hogy jól értelmezem a helyzetet és helyesen látom előre, mi lesz a történet vége. Rá fognak jönni, hogy a történetük mozgatórugója nem Isten, hanem az ő sebzett, veszteséget hordozó lelkük. – Tudjátok, mi volt a történet vége? Isten pontosan a kért módon adott nekik gyermeket. A végén megnéztünk egy videót, ami alatt gondolkodhattam magamon, ami arról beszélt, hogy ez az örökbefogadott gyerek tizenöt évesen valami hihetetlen zseniális zenei tehetség. Ez Isten története.
Rá kellett jöjjek, hogy keresztényként gyakran ez történik velünk. Ha én Isten keménységével találkoztam, nehezeket tapasztaltam, azt éltem meg, hogy mint Jakabnál, nálam sem jött segítségül – akkor olyan könnyen nem hiszek többé a Péter-történetekben! Ilyen az Isten-képem. De ez visszafele is igaz. Mert ha valaki meg a Péter-történetet élte meg, azt akarja abszolutizálni, és valaki másnak az életében pedig nem történik csoda és szabadulás, akkor lenézi; azt mondja: nem vagy jó hívő, te nem hiszel eléggé, ezért nem történik csoda.
János evangéliumában van egy történet, amikor még együtt van Jézussal Péter, és a testvérpár is: Jakab és János. Jézus azt mondja ott Péternek: kövess engem, és ha követsz engem, az avval fog járni, hogy mártírhalált halsz. Péter kiszól, Jánosra mutatva, hogy jó-jó, de mi lesz vele? S azt mondja Jézus: „Mi közöd hozzá? Te kövess engem!” Értitek? Ugyanerről van szó. Ne azt nézzük, hogy mi lesz a másikkal, hanem azt higgyük, hogy Isten szuverén úr. Dönthet felőlünk jakabi vagy péteri módon, de ha az eseményeket Krisztus halála és feltámadása oldaláról éljük meg, akkor tudjuk, hogy a bibliai értelmezési keretben mindkét út benne van, és mindkettőben Isten cselekszik, és Ő velünk van. Ne azt keressük, hogy az egyik miért gyógyul meg, és a másik miért nem? Az egyikkel miért történik csoda, és a másikkal miért nem? Nincs közünk hozzá.
Egyetlen egy módon van közünk hozzá, és ezzel fejezem be: a gyülekezet együtt imádkozik. És a gyülekezetben vannak Jakab-történetek és Péter-történetek egyszerre. Az egyik oldalon megtapasztaljuk a csodát, a szabadítást, a kiteljesedő életet; a másik oldalon átéljük a megtörtséget, a fájdalmat, a küzdelmet. De a gyülekezet együtt imádkozik. És a gyülekezetet nem akadályozza meg az, hogy Jakab meghalt, abban, hogy Péterért imádkozzanak! Az elmúlt hetekben több házicsoportban több dolog történt. Vannak házicsoportok, akik együtt imádkoztak, hordozták a betegséget, a nehézséget, a gyászt; valaki elment közülünk. És van házicsoport, ahol együtt ünnepelték Istennek a szabadító, gyógyító, helyreállító munkáját. Ez Isten népe. Együtt hordozza, együtt siratja a jakabi történeteket, de Krisztusban való reménységgel; és együtt ünnepli, együtt magasztalja Istent a péteri történetekért, amikor Isten szabadulást készít. Így: áldást és nehézséget együtt hordozva vagyunk Isten népe. És ahogy ezt együtt tesszük, együtt imádkozunk, együtt éljük meg, azzal kihívást adunk annak a hazug értelmezési keretnek, ami a világban van. Annak a bálványnak, annak a csaló, hazug, ördögi gondolatnak, hogy az egész életed lényege önmagad vagy, és semmi más. Mert az egész életünk lényege Isten Krisztusban, és semmi más. Ámen!

Ezekben a hetekben az Apostolok cselekedeteiről írott könyv alapján az ősgyülekezet életét követjük nyomon. A Szentlélek munkáját az első Jézus-követők életében: hogyan születik meg az első keresztény közösség, és aztán a Szentlélek hogyan vezeti őket. Mindezt pedig azért tesszük, mert ugyanez a Szentlélek munkálkodik és cselekszik ma is. Azt keressük, hogyan vezet és formál bennünket, gazdagréti gyülekezetet Isten Szentlelke ezeken a bibliai szakaszokon keresztül.
Jelenleg a világon a kereszténység a legüldözöttebb vallás. Egy tanulmány szerint 2016-ban 90.000 keresztény halt vértanúhalált. Ez azt jelenti, hogy hat percenként egy Jézus-követő testvérünk az életével fizet a hitéért - akár törzsi háborúk, villongások miatt Afrikában; vagy módszeres és szisztematikus keresztényüldözés, népirtás keretében a Közel-Keleten. Amíg felolvastam a mai hosszú textust (hat perc biztosan volt), egy keresztény testvérünk vértanúhalált halt valahol a világban. Ez az a valóság, amiben élünk.
Istvánnak, az első keresztény mártírnak a most felolvasott története számunkra, akik egyrészt úgy nőttünk fel, hogy a keresztényüldözés távol volt tőlünk; másrészt pedig sok-sok egyéb bibliai történet között ezt is számtalanszor hallottuk gyermekkorunktól fogva – ez egy szép történet a hősiességről. Abban a pillanatban azonban, ha közel engedjük magunkhoz ennek a történetnek a képeit és a teljes valóságát, meg kell látnunk, hogy ez egyáltalán nem egy szép történet! (Márpedig miért ne engednénk közel magunkhoz a keresztényüldözés képeit, amikor az valóságosan is egyre közelebb jön hozzánk? A menekültek között ott vannak az otthonaikból elüldözött keresztények is.) István vértanúságának a története nem egy szép történet. Mert amely történetnek az a vége, hogy valakit kiráncigálnak a városból; és fülüket bedugva, hogy semmit ne halljanak; szemüket eltakarva, hogy semmit ne lássanak; hihetetlen erőszak, düh és agresszió által vezérelve köveket ragadnak, és képesek azokat a köveket odaverni annak az embernek a testéhez és fejéhez, úgy, hogy az az ember emiatt vérben fekve elpusztul  - erre senki nem mondhatja azt, hogy ez egy szép, ideális, kedves bibliai történet! Ráadásul ennek a történetnek a nyomán indul el egy átfogó üldözés az első keresztény gyülekezet ellen, melynek során férfiakat és nőket hurcolnak meg, ítélnek vagyonvesztésre, börtönöznek be.
De, ha nem szép történet is, mégis benne van a Bibliában – közel kell tehát engednünk magunkhoz. Már csak azért is, mert nem tudjuk, mi vár ránk – miért ne néznénk szembe a rosszal? Miért ne engednénk, hogy a lehetséges rosszon keresztül Isten beszéljen velünk? Nem bölcs dolog úgy viselkedni, mint amikor egy családban felüti a fejét valami súlyos betegség, de a családtagok nem beszélnek róla, megpróbálják kizárni, kirekeszteni a beszélgetéseikből és a tudatukból is a rosszat, amivel nem jó szembenézni. Megtehetnénk, hogy hasonló módon elkerüljük, távol tartjuk magunktól a keresztényüldözés kérdését, és valami más, kellemesebb üzenetet keresünk ebben a történetben. De mire vezetne ez? Miért lenne jó kívül tartani a rosszat? Inkább tekintsünk bele – mert olyan ez a történet, mint egy tükör, amibe ha belenézünk, jobban meglátjuk Istent, és jobban meglátjuk magunkat.
Három pont alapján szeretnék beszélni erről:
1. A kiindulópont: az üldözés elkerülhetetlen
A most felolvasott igeszakaszt megelőző versekben arról olvasunk, hogy az első zsidó-keresztény gyülekezet életében egy nagyon súlyos, etnikai jellegű belső konfliktus kezdett kibontakozni.  Voltak ugyanis közöttük helyi, palesztinai zsidók, és voltak a diaszpórából, szétszórtságból, Kis-Ázsiából vagy Észak-Afrikából érkező hellenista zsidók. Ez utóbbiak is a zsinagógához tartozó hithű emberek voltak, de más kultúrában éltek, idegen környezetben nevelkedtek akár generációk óta – nekik már az volt az otthonuk. Nem is tudtak arámi nyelven. Mindkét csoportban voltak azonban olyanok, akik Jézus követőivé lettek – és ezen két etnikai csoport között bontakozott ki feszültség a gyülekezetben. A hellenista zsidó özvegyek ugyanis arról panaszkodtak, hogy a közösség nem törődik velük, nem gondoskodik róluk ugyanúgy, mint a helybeli, palesztinai származású özvegyekről. Ezt a korán kibontakozó megosztottságot az apostolok nagyon bölcs döntéssel megoldották: diakónusokat választottak (köztük Istvánt, akiről itt olvasunk), akik figyeltek a különbségtétel nélküli szolgálatra, törődtek velük. A megosztottságot tehát legyőzték, az nem tudta megakadályozni az Evangélium terjedését. Sőt, egy konszolidált, nagyon-nagyon áldásos helyzet állt elő. Azt olvassuk: „Isten Igéje terjedt, nagyon megnövekedett a tanítványok száma Jeruzsálemben, igen sok pap is engedelmeskedett a hitnek” (A papok nem nagyon szoktak hinni.) „István pedig kegyelemmel és erővel telve nagy csodákat és jeleket tett a nép között.” Jó látni ennek a történetnek az ívét: jön egy nagy támadás, egy belső megosztás a közösség életében – visszaverik a támadást egy nagyon jó megoldással – és áldás árad újra az életükre. Növekszik a gyülekezet, István által csodák történnek, kegyelemmel, erővel, Szentlélekkel teljes.
Miért nem maradhat ez így? Miért van az, hogy a következő képben megint azzal találkozunk, hogy megjelenik a másik ellenség - illetve ugyanaz az Ellenség másik módon, kívülről? Most a Jézusban nem hívő szórvány / diaszpóra zsidók személyében támad, akik elkezdenek vitatkozni Istvánnal (aki egyébként szintén a diaszpórából jön.) A vita teológiai jellegű: Jézus a Messiás vagy nem Jézus a Messiás? Feltámadt valóban, vagy nem támadt fel? A vitában alulmaradnak, mert nem tudnak ellenállni István érveinek, a bölcsességnek, amit kapott. Ezért bevádolják, hamis tanúkat hoznak ellene, rárontanak, odaráncigálják a Nagytanács, azaz a bíróság elé.
Miért? Olyan jól mehetnének tovább a dolgok az Isten népe életében! Miért indul el az üldözés?
Miért van üldözés itt konkrétan? Azért, mert a teológiai vita, amiben a mai nyugati világ nagyvonalúan tolerálja a véleménykülönbségeket („mi így gondoljuk, ti úgy gondoljátok, mindegy, lényeg, hogy mi tiszteljük a ti hiteteket, ti is tisztelitek, hogy mi meg nem hisszük ugyanazt”) – az az ő számukra messze több volt, mint tolerálható teológiai véleménykülönbség. A zsidóságon belül létrejött egy az Evangélium által formált, Jézust Úrnak, Messiásnak, Isten küldöttének, Felkentjének valló új közösség – ami már a puszta létével is kihívást jelentett a korabeli vallásosságnak. Nem lehetett megkerülni őket. Egyrészt azért nem, mert egyre többen voltak, terjedt, erősödött, hatást gyakorolt a közösség, csodák történtek - ez a vallásos zsidók és vezetőik hatalmát, befolyását, mindennapjait is igen keményen érintette. Másrészt azért is elkerülhetetlen volt az összeütközés, mert mindkét félnek nem lehetett igaza! Mert vagy nincs igazuk Jézus követőinek – vagy valóban Jézus a Messiás, Isten küldötte, akit vártak, és akkor minden zsidónak meg kell hódolnia előtte. Ha pedig a vallásos zsidóság nem akar meghódolni, nem akar változni – akkor nem nagyon van más, mint hogy el kell taposni a benne hívőket ahhoz, hogy ők megmaradhassanak abban, amiben vannak.
Miért van üldözés úgy általában? Jézus azt mondja a tanítványainak: „emlékezzetek arra az igére, amit én mondtam nektek! Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak.” (Jn.15.20.) Ha engem nem fogad be ez a világ, titeket sem fog befogadni – Jézus egyértelműen beszél erről. Az Evangélium, a Jézus Krisztusról szóló örömhír természete, hogy idegen ebben a világban. Nem az tehát a kérdés, hogy egy keresztény közösség életében miért van üldözés? Nem az a kérdés, hogy ha Jézust követő, Jézusnak elkötelezett emberek megélik egyénileg és közösségileg, a mindennapjaikban a hitüket, miért van feszültség, miért van konfliktus? Hanem az a kérdés, hogy miért nincs? Mit gondoljunk magunkról akkor, ha nincs összeütközés, feszültség, konfliktus?
Lehet-e olyan módon Jézusnak a közösségévé lenni; a közösségeként élni; egészen mélyen az Ő valóságát megélni egy olyan világban, amelyben ez a Jézus idegen – úgy, hogy az semmiféle kihívást ne jelentsen az embereknek, közösségeknek, intézményeknek, akik között élünk? Nyilván nem lehet! Érezzük is, tapasztaljuk ezt, akik Jézus követői vagyunk. Pontosan fel tudjuk térképezni, hol keletkeznek a törésvonalak, konfliktusok a barátainkkal, a családunkban akár, a munkahelyen, az iskolában – mindenhol, ahol Jézus valósága idegen. De nagyon fontos szembesülnünk azzal, hogy amikor megjelennek ezek a törésvonalak, előállnak a konfliktusok; akkor mi mindig két irány között választhatunk. Vagy visszalépünk, amikor feszültség keletkezik, és akkor a konfliktus ereje csökken, béke lesz, élhetőbb helyzetbe kerülünk - vagy pedig ott maradunk, kitartunk, és a konfliktus mélyül.
Lássuk, mi történik Istvánnal! Melyik irányt választja a kibontakozó feszültségben?
2. A kibontakozás: hűség a fenyegetettségben
Odaráncigálják a Nagytanács elé – ő pedig egy hosszú beszédet mond. Annyira hosszú ez a beszéd, hogy talán bele is fáradunk; de ami még valószínűbb: ahogyan hallgatjuk a végigsorolt képeket Izrael történetéről, egy idő után megfeledkezünk arról, hogy alapvetően ez egy védőbeszéd, egy nagyon éles helyzetben, halálos fenyegetettség közepette. Ott áll István egyedül a bírái előtt, koholt vádakkal megbélyegezve, Jézusba vetett hitéért számon kérve – az előtt a Nagytanács előtt, aki rövid idővel ezelőtt ezt a Jézust halálra ítélte, a követőit pedig üldözi.
István beszéde igehirdetés – annak is nem valami gyenge változata, hanem egy nagy erejű, nagy hatású igehirdetés, hiszen ez az igehirdetés vezet a végkifejlethez: a vértanúsághoz és az üldözés elmélyüléséhez. Ha ezt a beszédet István nem mondja el, akkor lehet, hogy másként alakul minden.
István az igehirdetésében áttekinti Izrael történetét. Ez az áttekintés nekünk talán távoli, kicsit érdektelen is – de ott, az akkori hallgatóságnak messze nem volt érdektelen! Őket nem untatta, hanem sodorta, magával ragadta ez a beszéd. Mert ez a saját történelmük, saját múltjuk, saját hitük, saját vallásuk. Ez róluk szól, ebben nőttek gyerekkoruktól fogva. Hallják, hogy „Ábrahám”, meg „Jákob”, meg „felmentek Egyiptomba” – ezek a képek, szavak hordozzák az ő identitásukat, a lényüket, ezek ők maguk! Ugyanakkor mégis kicsit más ez, mint amit megszoktak: mert István árnyaltan, szelektíven idézi az eseményeket. Elmondja, hogyan cselekedet Isten az ősatyákkal, hogyan volt Isten mindig hűséges a néppel szemben, milyen hatalmas dolgokat tett Isten az ő népének az életében – a hallgatók ezzel az üzenettel teljes mértékben azonosultak. De István újra és újra kiemeli, Isten hűségére hogyan válaszolt Izrael népe újra és újra hűtlenséggel, hitehagyással, keményszívűséggel. – Ez az a szelektív látásmód, amivel István kezdetektől abba az irányba terelgeti a figyelmet, ami ennek az igehirdetésnek a csúcspontja lesz.
Figyeljük meg például, hogyan beszél Mózesről – akivel kapcsolatban végig ott vannak az áthallások, finoman mindig érzékelteti, hogy Mózes pedig Jézusnak az előképe, előfutára. Annak a Jézusnak, aki az itt zajló, vérre menő vitának az alanya, tétje, István bevádolásának az oka.  Így beszél Mózesről: „ezt a Mózest, akit megtagadtak az atyáink, amikor azt mondták: ki tett téged fejedelemmé és bíróvá – őt küldte el az Isten elöljáróul és szabadítóul.” Akit az atyáink megtagadtak – Istennek jó volt! (Mint Jézus.) Majd azt mondja még Mózesről: ő az, „aki ott volt a gyülekezet előtt a pusztában, atyáink és az angyal (az Úr angyala) között, aki szólt hozzá a Sinai hegyen.  Mózes vette át az élő igéket, hogy átadja nekünk.” Tehát ő volt a közvetítő Isten és a nép között. Majd hangsúlyosan így folytatja: na „neki nem akartak engedelmeskedni az atyáink, hanem elutasították maguktól, és visszafordultak a szívükben Egyiptom felé.” Ott állt Mózes Isten és a nép között, és nem akartak engedelmeskedni az atyáink, hanem elutasították őt – ahogy ott állt Jézus Isten és köztetek, pár hete még itt járt a városban, és nem akartatok engedelmeskedni! Még nem mondja ki – de a sorok között már ott van a párhuzam, ott vannak az áthallások a mózesi kor és a jelen között.
Egy ponton azonban hirtelen megtörik ez a hosszan, szépen, logikusan felépített érvelés. Miután István finoman felépítette, előkészítette az igéből az üzenetet, hogy amint Isten népe a történelme során mindig megkeményítette a szívét Istene felé, úgy most is ez történik – a jól felépített beszéd egy pontján váratlan fordulattal kilép a történelmi visszaemlékezésből, kilép a bibliai történetekből, és egy hirtelen váltással teljes súllyal nekimegy a bíráinak, és erővel odavágja az arcukba:  „Ti, keménynyakú és körülmetéletlen szívű és fülű emberek, mindig ellene szegültök a Szentléleknek atyáitokhoz hasonlóan ti is! A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? Meg is ölték azokat, akik megjövendölték az Igaznak eljövetelét – az igaz Jézus – Most pedig az ő árulóivá és gyilkosaivá lettetek!”
Gondold végig a helyzetet: ez egy védőbeszéd! Arról van szó, hogy egy megvádolt, megfenyegetett ember ebben a beszédben kap esélyt arra, hogy megvédje magát. Mi történik itt? Nyugodtan kimondhatjuk: aki egy védőbeszédben ilyet mond a bíráinak, az ezekkel a mondatokkal aláírta a halálos ítéletét.
Miért nem volt István egy kicsit finomabb? Ha ez egy igehirdetés, miért nem bánt bölcsebben a meggyőzés eszközeivel? Minden igehirdető tudja, hogy ha ilyen szinten konfrontálja a hallgatóságot, akkor az védekezni fog, sőt akár ellentámadásba megy át. Miért nem kérdezi – én ezt tettem volna, mikor már látom, hogy kezdik érteni a prédikáció célját, kezdik érteni, hogy róluk van szó: lehet, hogy ugyanabban a cipőben járunk, mint az atyáink – miért nem kérdezi ilyen finoman: „nem féltek különben, hogy ti ugyanígy utasítjátok el Jézust, mint az őseitek?” Vagy azt mondanám: „Álljatok meg Isten előtt a kérdéssel, vajon nem ugyanilyen hitetlenek, keményszívűek vagytok-e ti is Isten felé, mint az atyáitok, amiről olvasunk?” Nem lett volna sokkal inkább eredményre vezető egy ilyen finom megfogalmazás – mint nekimenni a bíróságnak?
Mi történt itt? István elvesztette a fejét? Azt olvastuk róla, hogy kegyelemmel és erővel teljes ember. Kegyelemmel teljes - azt jelenti, hogy ott van benne az Isten kedvessége, szívélyessége, jósága, kegyelme, bölcsessége, van benne erő és tartás! Persze, azért mégiscsak ember! Ő is egyensúlyt veszthet, kibillenhet a Lélek hatása, Isten vezetése alól. Ez történt? Mi alapján dönthetnénk el, hogy egyensúlyvesztésből, saját indulatból ment neki ilyen vadul a Nagytanácsnak, vagy pedig a Szentlélek hatása alatt, Istentől indítva beszélt ilyen hihetetlenül keményen?
Én azt gondolom, egyértelmű, hogy István mindvégig a Szentlélek vezetése alatt cselekedett. Mi alapján mondom ezt? A beszéd elején, amikor berángatják a Nagytanács elé, azt olvassuk: „mindenki rátekintett, és az arca olyan volt, mint egy angyalé.” Az arca ragyogott Isten dicsőségétől! Ezt Mózesről olvassuk korábban a Bibliában, amikor Isten jelenlétében van; és Jézusról, amikor az elváltozás hegyén Isten jelenléte ragyog az arcán. (Ex.34.29-30.; Mt.17.2.) István ott van a védőbeszéd elején és ragyog az arca, Isten dicsősége, Isten jelenléte egészen betölti őt. Így indul a beszéd. Ettől persze még elveszthetné a fonalat menet közben. De mit látunk a végén? Az utolsó kép Istvánról nagyon hasonló. Amikor rárontanak, és megkövezik, látomást lát, amelyben Isten dicsőségét látja. Azt mondja: „látom a megnyílt eget, az Atyát és mellette Jézust, az Emberfiát” Ami a prédikációban, védőbeszédben elhangzik, az tehát nem annak az embernek a zavartsága, vagy éppen dühe, aki magát az ellenfelei gyűlöletére hangolta. Végig Isten jelenlétében van. Akkor viszont hogy lehet ilyen kemény? Sőt, máshogy kell feltenni a kérdést. Ha a Szentlélek vezetése és ihletése alatt mondja ki ezeket a kőkemény szavakat, ami egyértelműen a halálához vezet – akkor igaz lehet, hogy a Szentlélek vezette Jézusnak ezt a hűséges követőjét a megkövezés általi halálba?
Valószínűleg azért vezeti így, azért kell ezt a kemény fordulatot megtennie és ezt a súlyos mondatot váratlanul odavágnia a bíróság arcába, mert a Szentlélek jól ismerte a hallgatók szívét. Tudta, hogy bennük már minden eldőlt; hogy akármi történik, megkeményítették magukat, és ellene fognak állni az Evangéliumnak. Ezért hatalmazta fel a Szentlélek Istvánt, és használta őt eszközül a kemény ítélet kimondására, a vallásos vezetők keményszívűségének és istentelenségének leleplezésére. Ugyanaz a Szentlélek hatalmazza fel Istvánt erre, aki Jézusban is ezt az indulatot munkálta, mikor ő ütközött össze a vallási vezetőkkel. István nyilvánvalóan érzékeli a szavai súlyát, tudja, hogy ez még jobban felkorbácsolja majd az ellene feszülő indulatokat. De a Szentlélek szorongatása alatt, Jézushoz hasonlóam, prófétai módon kimondja az igazságot.
Korábban azt mondtam, kétféle irányba léphetünk, amikor konfliktus adódik: visszaléphetünk és lecsendesedik az üldözés; vagy pedig ott maradhatunk és megelevenedik az üldözés. A Szentlélek nem húzódik vissza, nem lesz megértő kísérő akkor, amikor Jézust utasítják el azok, akik Isten ügyét kell, hogy képviseljék. És igen, a Léleknek ez a konfrontatív munkája azt is jelenti, hogy István nem menekül meg azáltal, hogy „bölcsebb stratégiát” választ. Ez vezet majd a végkifejlethez. Ezen a ponton meg kell állnunk, és kimondhatunk valamit. Miközben mi zsigerileg inkább kilépünk, kimenekülünk a feszültségekből, van, hogy Isten Lelke nem a konfliktus enyhülését, hanem annak elmélyülését munkálja. És van, hogy ez áldozattal, veszteséggel jár – de Isten Lelkének mégis ez az útja. Az őskeresztények történetében az üldözés azért bontakozik ki, mert István mindvégig hűséges a fenyegetettségben.
3. A végkifejletet: vértanúság, üldözés, és kegyelem
István hűsége vértanúsághoz, és az első, egész keresztény közösségre kiterjedő üldözéshez vezet. Istvánt megkövezik, és ez sokkal inkább lincselés, mint bármiféle bírói ítéletnek a végrehajtása. Ráadásul úgy tűnik, ez a lincselés, vérontás nem lesz elégtétellé az ellenség számára. Nem azt végzi, hogy akkor most legalább egy időre alábbhagyna az üldözés, hanem sokkal inkább – mint ez gyakran lenni szokott - olaj a tűzre, elindítja az egész közösség elleni erőszakos üldözést.
Ez a végkifejlet tükröt tart elénk. A mai ember olvasata ugyanis gyakran így hangzik: ha István hűséges volt Istenhez, egészen addig, hogy szembesítette vádlóit az istentelenségükkel – miért nem védte meg őt Isten? Istennek hatalmában állt volna megakadályozni a megkövezést, miért nem tette meg? Nem ez lett volna az elvárható - cserébe a hűségéért? Így gondolkodunk, mint Jézus követői, és így gondolkodik, teljesen normálisan az, aki csak keresi, tanulja, kóstolgatja az Evangéliumot. Mindkét oldalon ez egy nagy kérdés. Elvárható valakitől, hogy elkötelezze magát Isten követésére, aki lám, még a saját embereit sem védi meg? És akik már elköteleztük magunkat, légy őszinte, nem feszül ott a kérdés: ha én hűséges vagyok, akkor nem várhatom azt, hogy Ő is hűséges legyen hozzám? Ha én hűséges voltam abban, hogy… (gondold végig, mit helyettesíthetsz be ide!), nem azt érdemeltem volna Tőle cserébe, hogy… (megint csak kitöltheted) ahelyett, ami különben történt velem, meg amiben vagyok?
Menjünk mélyebbre ebben! Hogy van ez a gondolkodásmód? Az alapja az, hogy ha mi hűségesek vagyunk Istenhez, akkor Ő tartozik nekünk azzal, hogy Ő is hűséges legyen hozzánk. Mi tettünk valamit Őérte, ezzel fölénybe kerültünk, egyfajta erkölcsi tőkét halmoztunk fel, amely alapján elvárhatjuk, hogy Ő valamilyen módon visszaadja azt nekünk, amit mi beletettünk a vele való kapcsolatba. Ha nem így történik, akkor haragszunk. Nem szoktuk így kimondani, de valójában így működik a szívünk. Keserű vagy Isten felé? Haragszol Istenre valamiért? Csalódtál Istenben? – Ez a gondolkodás van mögötte. Ráadásul azt is mi akarjuk meghatározni, milyen módon legyen Isten hűséges hozzánk – milyen kategóriában gyakorolja a nekünk kijáró hűséget. Istvánnak például az életét kellett volna megvédeni – ez a feltételünk arra nézve, hogy hűségesnek tartsuk Istent a történetben.
De lássuk meg, hogyan mutatkozik meg valójában Isten hűsége!
Ha megnézzük a történetet mélyebben: Isten soha nem volt olyan közel az ő szeretett gyermekéhez, Istvánhoz, mint abban a pillanatban, amikor kivégezték őt. Abban a pillanatban, amiről mi azt mondjuk: Isten nem volt sehol, elfelejtette, hűtlen volt. A vértanúság pillanatában István, aki Jézussal jár, minden eddiginél mélyebben eggyé lesz Jézussal. Ezt három mozzanatban adja elénk a szentíró.
Először: István beteljesedik Szentlélekkel. Azt olvassuk: megnyílt előtte a Menny, látta az Atyát és látta a megdicsőült Jézust. Látta. Nyilván ez nem fizikai látás; ha valaki mellette volt és felnézett az égre, az nem látta ugyanazt. Ez látomás volt. Gyönyörű látomás. Isten Szentlelke leszállt rá, megnyílt a szeme, látta az Atyát, látta Jézust, az egész Szentháromság jelenlétébe került, mennyei dicsőségben volt. Olyan módon élhette meg Isten jelenlétét ebben a valóságban, ahogy soha korábban. - Hűséges volt-e hozzá Isten?
A második és a harmadik mozzanat az, ahogy István imádkozik, miközben halálra kövezik. Két imádsága van. Az egyik: „Uram, Jézus, vedd magadhoz a lelkemet!” Leteszi az életét Jézus kezébe. Aztán a másik: „Uram, ne ródd fel nékik ezt a bűnt!”  Aki olvasta Jézus kivégzésének a történetét, pontosan tudja, hogy Jézus ugyanezekkel a szavakkal imádkozik a kereszten a halála órájában. Imádkozik azokért, akik kivégzik, ugyanúgy, mint István: „ne ródd fel nekik ezt a bűnt, mert nem tudják, mit tesznek!” – és az utolsó szava: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet.” Senki ne gondolja, hogy István azért imádkozott így, mert ezt előre elhatározta, vagy mert megtanulta egyfajta őskeresztény katekizmusból, hogy vértanúság esetén ezt így kell csinálni. Nyilván nem! Hanem azért, mert annyira megélte Jézus jelenlétét, annyira egy volt az Ő valóságával, annyira átformálta az - hogy ez fakadt fel a szívéből. Jézus imádkozott, a Szentlélek imádkozott benne. Azon a ponton, amiről mi azt tartanánk, hogy Isten nem volt hozzá hűséges, elhagyta őt – ott István annyira mélyen megélhette az Istennel való egységet, hogy ebben a mélységben találkozni Istennel gyönyörűbb volt, mint bármikor korábban az életében.
Üldözés? Igen! Isten nem akadályozta meg. Vértanúság? Igen! Isten nem mentette meg. Kegyelem és hűség? Igen, Isten messze felülmúlja azt, amit mi számon kérünk: miért nem védte meg Istvánt, és miért nem állította meg a halála nyomán kibontakozó keresztényüldözést.
A kérdés így hangzik: mi a feltétele annak, hogy valaki kitartson Isten mellett, Jézus szeretete és szolgálata mellett? Mi kell ahhoz, hogy te és én hűségesek legyünk Krisztus követésében? Hol van a küszöb? Hol jön el az a pont, amire azt mondod: eddig hűséges vagyok, de ha itt cserébe nem lesz hozzám hűséges Isten, ha itt nem adja meg nekem, amit én gondolok, akkor már nem leszek hűséges? Mi a feltételem? Ha megsegít a vizsgán? Ha lesz munkám, párom, gyerekem? Ha elkerül a súlyos betegség? Ha békén hagynak, elfogadnak mások? Ha nem veszítem el a lakóhelyem, a vagyonom? István, akit a Lélek nem megment, hanem a kitartó tanúság által üldözésbe és vértanúságba vezet: tükör. Mi a feltétele annak, hogy szeressem és szolgáljam az Urat?
A kérdés végső formájában úgy jelenik meg: mennyire ragadott meg és milyen mélységben formált át az, ahogyan az Úr szeretett és szolgált engem? Ez az igehirdetés ugyanis nem arról szól, hogy legyél te is olyan hűséges, mint István! Mert úgyse leszel, te se meg én se. Nem arról szól, hogy kilépve ma a templomból, fogadjuk meg, hogy akármi történik is, mi biztosan nem fogjuk megtagadni az Urat. Mert ki mondhatja ezt magáról? A mai ige arról szól, hogyan hív Jézus közel magához. István titka nem az, hogy ő egy nagy hős volt, hanem az, hogy Jézus valamit olyan mélységben végzett el az életében, olyan mélységben ragadta meg, olyan mélységben volt István számára a jézussal való közösség minden küszöbnél több, fontosabb, értékesebb, gyönyörűbb, valóságosabb és megragadóbb, hogy ezért mindvégig hű tudott maradni.
István halála kapcsán nézzünk rá végül Jézus halálára! Hiszen Jézus halála, annak a szemlélése, a vele való találkozás tehet bennünket egyedül hűségessé. Mi az értéke számomra, hogy Jézus önmagát adta értem - amire válaszul én is odaadtam, vagy odaadhatom magamat Neki?
István látszólag ugyanúgy szenved, mint Jézus. Ugyanúgy kivégzik, mint Jézust. Ugyanúgy imádkozik a kivégzőiért, mint Jézus. De van egy nagyon nagy különbség. Mert míg István, az első keresztény vértanú egy különleges látomásban részesül, amelyben az Urát, Jézust látja, Aki hamarosan fogadja őt – az a Jézus, aki értünk szenvedett a kereszten, amikor felnéz az égre, nem látja az Atyát, nem lát semmit. Miközben Istvánnak, az első keresztény vértanúnak, és minden üldözött kereszténynek egy ponton megnyílik az ég és a menny dicsősége, amikor hűséges – Jézus számára elhomályosul és elsötétedik az ég, és bezárul az Atyával való kapcsolat. Miközben István azt kapja, hogy ott áll Jézus, Aki várja őt, és teljesen átéli a Szentlélek erejében az Atya, a Fiú, a Szentlélek jelenlétét és a megnyílt mennyet – Jézus azt éli meg, hogy az Atya rácsapta az ajtót, és nem beszél vele. Jézus ezt mondja a halála óráján egy másik imádságban: „én Istenem, én istenem, miért hagytál el engem?”
Ha válaszolni akarsz arra a kérdésre, miért van az, hogy István a legnagyobb isteni hűséget és jelenlétet tapasztalja meg ugyanott, ahol Jézus az Istentől való legmélyebb elutasítást kapja– akkor egyetlenegy választ adhatsz: azért hagyta el az Atya Jézust abban a pillanatban, hogy téged és engem soha, semmilyen pillanatban, semmilyen körülmények között ne hagyjon el. Jézus, Aki nem érdemelte, hogy Őt az Atya elhagyja, mert tökéletes volt és igaz, belépett az én helyemre, aki azt érdemelném újra és újra az életem legsötétebb helyzeteiben, hogy elhagyjon engem Isten. De éppen mivel Jézus belépett oda, és őt az Atya elhagyta, ezért én tudhatom, hogy akármi van, akárhol van a küszöb, akármi vétetik el, engem soha nem fog elhagyni. Ez az örömhír! Ez az Evangélium! És ha valami megolvaszthatja a szívedet ma este, ha valami megváltoztathat, ha valami új emberré tehet, ha valami megformálhat egy gyülekezetet, ha valami hűségessé tehet bennünket egy ilyen korban, ha valami miatt méltónak mondathatunk arra, hogy az üldözött keresztények testvérei legyünk, az csak azért lehet, mert azt mondjuk, hogy „köszönöm Jézus, hogy akármi van, Te nem hagysz el engem!” Nincs ennél jobb hír. Nincs ennél szebb üzenet. Nincs ennél több.

A mai szakasz a legtöbbünket elsőre megrendíti és/vagy felháborítja: "Hogyan halhat meg Isten ítélete nyomán két ember?” És most, a gyász napjaiban, különösen is érzékenyek vagyunk erre: „csak nem azt akarod mondani, hogy Isten ilyen, és a baleset áldozatait is Isten ítéletén keresztül kellene értelmezni…?" – Nem! - Továbbá: Miért ilyen fontos kérdés a pénz? (Ráadásul ma az adakozás vasárnapja van…) Milyen életszerűtlen (vagy milyen kényelmetlen/fenyegető), hogy Jézus első követőinek "mindenük közös volt." Végül pedig az a legszörnyűbb, ha a kettőt így kötjük össze: mivel ezek ketten nem adakoztak az egyháznak, Isten halálra sújtotta őket. Azonnal ott a kérdés: ezt a történetet vajon ki találta ki? Kinek az érdekeit szolgálja? Tudom, hogy mindkét mozzanat érthetetlen és felháborító sokaknak. Felháborító azért, mert az a tapasztalatunk, hogy akik Istenben egy olyan Istent látnak, aki elítéli a bűnöst, maguk is hajlamosak ezt a - gyakran kegyetlen - ítéletet képviselni mások felé. Felháborító azért is, mert az egyházban a pénzzel való visszaélés egyáltalán nem ismeretlen.
Mégis ez a szakasz van előttünk, és Isten Lelke valamit ezzel a bibliai szakasszal el akar ma is végezni Isten népében. Nyilván nem azt akarja, hogy ítélkező, kegyetlen emberekké legyünk - mindig másra hív… éppen az ellenkezőjére. Nyilván nem azt akarja, hogy rossz lelkiismerettel küszködjünk azzal, hogy adunk-e pénzünkből, hogyan és mennyit. De vajon akkor mire hív? Mit akar a Szentlélek ezzel a bibliai szakasszal ma?
Hadd éljek egy képpel, amely segít megválaszolnunk a kérdést. Ha félhomályban benézünk egy félig rendben lévő szobába, úgy látjuk, minden rendben. De amikor vakítóan besüt a nap, feltárul, hogy mennyi pókháló, por, mocsok van a látszólagos rend és tisztaság mögött. Valahogy így szeretne a Szentlélek világossága beragyogni ezen a bibliai részen keresztül Isten népe életébe újra és újra. Ha magunkra nézünk, lehet, hogy nagyjából rendben találjuk magunkat. Úgy gondoljuk, olyanok vagyunk, amilyennek egy gyülekezetnek lennie kell. Itt-ott persze változhatnánk, növekedhetnénk, de úgy látjuk magunkat, hogy nagyjából minden rendben. Meggyőződésem, hogy a Szentlélek ma ezzel az igével szembesíteni szeretne bennünket: milyennek lát ő, és milyen az a gyülekezet, amely - bár nem tökéletes - de közelebb áll hozzá. És nem azért teszi ezt, hogy elítéljen, hanem sokkal inkább azért, hogy magához hívjon. Lássuk hát, hogyan világosít meg bennünket ez a szakasz három tekintetben: 1. A gyülekezet, mint közösség; 2. A bűn valósága; 3. Isten jelenléte közöttünk. Mindhárom téma fontos nekünk Gazdagréten… de talán mindháromban nagyobb világosságra, mélyebb megértésre és megélésre hívattunk… valamint még egy fontos megjegyzés: ez a három dimenzió egy valósághoz tartozik. Nem létezik egyik a másik nélkül. És bár egymás után beszélek róluk - mégis látnunk kell, hogy egy dologról esik szó (lelki ébredés).
1. A gyülekezet, mint közösség
"A hívők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt." Ezek az egyszerű, egyeseknek talán kicsit túl romantikusnak tűnő szavak egy különleges tapasztalatról, különleges megélésről adnak hírt. Olyan sok szó esik egységről, közösségről - közöttünk is - hogy elvész ennek a kijelentésnek a súlya. Azért, mert ez a fajta szívbeli, lélekbeli egység egyrészt nem magától értetődő, másrészt nem emberi erőlködés eredménye. Sokkal inkább ajándék; olyan ajándék, amely felülről, Istentől száll alá. Ezt hangsúlyozni kell, mert ha nem értjük, ha sohasem éltük meg, milyen az Isten által kimunkált mély egység, akkor egy idő után elegünk lesz mindabból, amit "közösségként" élünk meg, vagy amire a "közösség" alatt gondolunk.
Tegyünk két elhatárolást:
Nem a hasonlókkal való egy húron pendülés - esetleg egy kis lelki/vallásos inspirációval feldobva. Vajon miben különbözik a korai gyülekezetben megtapasztalt egység a jó kis csapat egységtől, amit akár egy csapatépítő tréning során átélünk, amelyben motivációt nyerünk egy feladat közös elvégzésére - azon túl, hogy keresztény ideák, gondolatok, célok vannak ebben? Mit jelenthet, hogy egy csapat "szívében és lelkében egy"? Az a benyomásom, hogy keresztény közösségen gyakran ezt értjük: jó emberek, jó csapat, jó inspiráció… De Jeruzsálemben nem ezt látjuk.
Máskor közösségen, egységen azt értjük, hogy sok különböző embert, elképzelést, irányt valahogy sikerül egybeterelni, egyben tartani. Érezzük, látjuk, hogy akár a családban, akár a barátaink között, akár a munkahelyen vagy iskolában/egyetemen minden szerteszét húz, és képtelenség az embereket egy asztalhoz ültetni (mind fizikai, mind lelki értelemben), és amikor valamilyen módon, sok-sok erőfeszítés árán sikerül egy egyensúlyi helyzetet teremteni, vagy akár egy részleges egyirányultságot megformálni, az a közösségnek, az egységnek egy örömteli példája. Nagyszerű vezetői tett, és nagyszerű eredmény egy széthúzásokkal teljes világban/társadalomban… De a jeruzsálemi gyülekezetben nem erről van szó.
Miben több, amit látunk? Miben más, amivel Isten Szentlelke meg akarja világítani a mi szívünket és a mi lelkünket - amely létrehozza a mi közösségünket?
A kulcs, amint én látom, az erő. A közösség ereje, az itt megvalósuló egység ereje, amely sokkal több, mint az egyének erejének, lehetőségeinek az összessége. Ez az erő pedig két irányban nyilvánul meg: befelé és kifelé. Befelé, egymás felé: "Senki sem mondott vagyonából semmit a magáénak, hanem mindenük közös volt." Bibliamagyarázók hangsúlyozzák, amint később Péter szavaiból is egyértelmű, hogy ez nem kötelező beszolgáltatást jelentett, valamint nem is egyfajta magántulajdon nélküli őskommunizmust. Sokkal inkább arról van szó, hogy e szívbeli, lélekbeli egység olyan valóságos, hogy szinte magától teljesedik be az, amit az Ószövetségben így mond Isten törvénye: "Ne legyen köztetek szegény, hiszen gazdagon megáld téged az ÚR azon a földön, amelyet az ÚR, a te Istened örökségül ad neked, hogy birtokba vedd. …   Ha valaki elszegényedik testvéreid közül valamelyik lakóhelyeden, abban az országban, amelyet Istened, az ÚR ad neked, ne légy kemény szívű és szűkmarkú szegény testvéreddel szemben, hanem légy hozzá bőkezű, és adj neki szívesen kölcsönt, amennyire szüksége van, amiben szükséget szenved." (5Móz. 15.4, 7-8) Amikor Isten elhívta, megváltotta népét, ez volt a terve, az álma: legyen egy nép, ahol nincs szegénység… Ez mutat rá arra, hogy kicsoda Isten, és milyen beteljesedés felé vezeti a világot: ahogyan nem volt szükség, szegénység a teremtésben, úgy nem lesz majd a megváltás teljességében sem. És addig legyen ennek jele, előíze az ő népe: ne legyen közötted szegény.
Amit azonban a törvény nem tud megadni, mert az önzésünket nincs hatalma - se a törvénynek, se magunknak - legyőzni, megtörténik itt: önként, szabadon, a saját vagyonukból gondoskodnak Jézus követői testvéreikről. Ez a közösség ereje befelé. Ettől nem függetlenül ennek az egységnek kifelé is hatalmas ereje van: "Az apostolok nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon." Az egység, a rendkívüli helyzet, amelyben nem volt szűkölködő, ahogy ez a gyülekezet egy volt, és - igen! - ahogy megosztották anyagi javaikat, az erőt jelentett abban is, ahogy az apostolok Jézus feltámadását hirdették kifelé. A közösség megélése, a gyülekezet élete hitelesítette az igehirdetést. Bárki mondhatja, hogy Jézus feltámadt, amire bárki mondhatja, hogy bolond vagy - de ha emögött egy korábban nem ismert egység, szeretet, mindenkit megindító áldozatos adakozás és a szegényekről való gondoskodás van, akkor már nem olyan magától értetődő, hogy ez bolondság… Meggyőző ereje van ennek a közösségnek.
2. A bűn valósága
Az első gyülekezet élete erőteljes fénynyalábot irányított ránk: közösségünk és adakozásunk területén hívott Isten világosságába. Másodszor, lássuk a bűn kérdését. A probléma tehát az, hogy miért kellene két embernek meghalnia azért, mert nem adták oda mindenüket az egyháznak? A bűn (ha egyáltalán használhatunk egy ilyen szót) és a büntetés nem arányosak. Az pedig, hogy mindez Istennek tulajdoníttatik, kifejezetten taszító.
Hadd kezdjem egy történettel. Pár hónapja menet közben beleakadtam egy rádiós beszélgetésbe, amelyben egy drogos karriert befutott fiatalembert faggatott a riporter. Ahogy beszélgettek, végig nagyon erősen azt éreztem, hogy ez a srác még nem kész felelősséget vállalni önmagáért. Klasszikus drogos karrier, bűnözés stb., és mintha mindvégig tolná el magától a felelősséget. Majd ahogy az élete eseményeit mesélte, elhangzott egy ilyen mondat (sajnos nem emlékszem szó szerint, de lényegileg igen): "És akkor nem kaptam kézhez az érettségimet, mert elcsúsztam töriből…" Ez a mondat tette fel az "i-re" a pontot: minden csak úgy történt valahogy, de nem az én felelősségem miatt. Nem azt mondta, hogy soha nem érettségiztem le, mert megbuktam történelemből, hanem nem kaptam kézhez az érettségi bizonyítványom. Azaz megvan, csak nem adták oda… Értjük. Mert elcsúsztam, megcsúsztam… Nos, nem azért hozom ezt a példát, hogy bárkit - különösen egy fiatal srácot, aki harcol a drogból való szabadulással - kicikizzek. Sokkal inkább azért, mert ez a pár perces beszélgetés számomra annak illusztrációjává vált, ahogy a mai kultúrában a kudarchoz, a rosszhoz, a bűnhöz viszonyulunk. Megbotlottam, megcsúsztam, nem jött össze - amint talán a mi olvasatunkban Anániás és Szafira esetében is ez történt. És miközben nagyon erősen hiszek abban, hogy megértéssel, kegyelemmel és bátorítással kell lennünk mindenki iránt, aki elbukik, mégis azt is számba kell venni, hogy a bűn valóságával szembesülni igen nehéz a mai világban.
Mi történt hát Anániással és Szafirával? Egyértelmű az eddig elhangzottakból, de mondjuk ki újra: nem az a bűnük, hogy nem adták oda mindenüket a gyülekezetnek, hiszen ez nem volt kötelező. Péter ezt mondja: "Anániás, miért szállta meg a Sátán a szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek, és félretegyél magadnak a föld árából? Vajon nem a tiéd volt-e, amíg el nem adtad, és miután eladtad, nem te rendelkeztél-e az árával? Mi indította szívedet ilyen cselekedetre? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek." Nem azt csináltál-e a vagyonoddal, amit akartál? Akkor miért csaltál és miért hazudtál? Vajon miért döntött úgy ez a házaspár, hogy látszólag azt teszik, mint sokan mások - de valójában mégis valami egészen mást? Miért volt szükségük arra, hogy úgy tűnjenek, mint akik szívükben és lelkükben egyek mindenkivel, mint akik az egységnek ugyanabban a különleges csodájában sodortatnak, miközben ennek valósága nem volt ott a szívükben? Miért kellett hazudniuk, miért kellett csalniuk? Mi akartak megszerezni ezzel, mi volt az a nagyobb jó számukra, mint az, hogy nem állnak be azok közé, akik adnak, vagy pedig ők is odaadják az eladott birtok teljes árát? Pontosan nem tudjuk. De az nyilvánvaló, hogy a szívük mélyén fontosabb volt valami annál, mint hogy tiszta és önzetlen szívvel tartozzanak a gyülekezethez. Úgy akartak látszani - de nem voltak készek úgy cselekedni. És ez az indulat, - nem a hazugság önmagában! - hanem ez a kétszínű indulat tökéletes eszköze lehetett volna a Sátánnak arra, hogy azt a nagy erőt, azt a nagy közösségi csodát, amit látunk, kikezdje, és szép lassan elkezdje felőrölni.
Milyen törékeny a hívők egysége! Itt ketten ugyanúgy tesznek, mint bárki más. Ugyanúgy örvendeznek - látszólag! - mint bárki más. De mindeközben a szívüket eluralja a méreg, amely elkezd kiömleni onnan. Pontosan tudjuk, hogy így hullik szét az egység az emberek között. Pontosan tudjuk, milyen romboló mindez.
De még mindig mondhatod, hogy rendben, értem, ezzel együtt aránytalan, hogy meg kell halniuk, illetve elfogadhatatlan, hogy Isten ítélete éri el őket. És ezért látnunk kell még valamit, amire Péter így utal: "Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek. " Azt is mondja, hogy a Szentléleknek hazudtak, illetve: "Miért egyeztetek meg abban, hogy próbára teszitek az Úr Lelkét?" Nos, ezeknek a szavaknak a súlyát, valamint az ítéletnek a súlyát csak akkor érthetjük meg, ha meggondoljuk, hogy milyen körülmények között hazudott a házaspár Istennek. Ha meg akarjuk ragadni, valójában mi történt ezen a tragikus napon, valamint meg akarjuk ragadni, hogy hogyan világít ránk a Szentlélek ezen keresztül, tovább kell lépnünk a harmadik témára: Isten jelenléte.
3. Isten jelenléte közöttünk
Azt mondtuk, hogy az a három téma, szempont, amire rávilágít a Szentlélek az Ige alapján a mi életünkben, összetartoznak. Valójában ez a harmadik dimenzió, Isten jelenléte az, ami magyarázatot ad mind a rendkívüli egységre, mind a súlyos ítéletre. Hogyan van jelen Isten a gyülekezetben?
Többször beszéltem már arról, hogy Isten Szentlelke Isten népe történetének során időszakosan intenzívebben, erősebben árad ki, mint máskor. Ezeket az időszakokat nevezik lelki ébredésnek. Egy ilyen lelki ébredés, lelki megújulás kiterjedhet egész népekre, kontinensekre, de van, amikor csak egy közösséget, egy települést érint. A lelki ébredés mindig Isten népén belül kezdődik, de sohasem áll meg annak határainál. Jellemzője, hogy Isten jelenléte sokkal intenzívebben adatik, mint ahogy korábban ismerték. Ezzel az intenzitással együtt jár a meglátogatott közösség bűnbánata: mély szomorúság, gyakran fájdalom közepette szembesülnek tagjai istentelenségükkel, hűtlenségükkel, és azzal, hogy teljesen elveszettek Isten kegyelme nélkül. Ugyanakkor, amint ebben a mély elveszettségben, bűnismeretben vannak, egyre ragyogóbb és dicsőségesebb módon jelenik meg Isten felfoghatatlan kegyelme és szeretete abban, hogy Jézus Krisztus halála és feltámadása által Isten megkegyelmezett nekik. Felfokozódik mindaz, amit eddig is tudtak: Isten nélkül elveszettek vagyunk bűneinkben, de Jézus Krisztusban Isten gyermekei lettünk. Mélyebb, sokkal mélyebb a fájdalom, sőt, néha a félelem az elveszettség miatt; és hatalmasabb, áradóbb, dicsőségesebb az öröm, amely átjárja a közösséget, amikor rájuk ragyog Isten szeretete Krisztusban. Azt tapasztalják, hogy a Szentlélek hatalmas erővel van jelen, Isten szinte megfoghatóvá válik, és gyakran megjelennek csodái, szabadítása az életükben. Erő árad, de ez a hatalmas erő nem áll meg a gyülekezet küszöbénél, hanem kiárad a társadalomra. Nem lehet nem tudomást venni arról, hogy Isten itt van és cselekszik. Megjelenik az egység, a szeretet soha nem ismert módon, a felelősség azok iránt, akik nem ismerik Istent. De, hadd hangsúlyozzam, mindez nem emberi buzgólkodás folytán, hanem a szuverén Isten különleges látogatása következtében.
Ilyen időszakban vagyunk Anániás és Szafira szomorú történetének idején. Az Úr megfoghatóan, érzékelhetően van jelen. A feltámadott Jézus a Szentlélek által nyilvánvalóan munkálkodik. A hívők szíve túlcsordul a hálától, az örömtől, Isten kegyelmének áradásától. Emberek gyógyulnak meg, jelek és csodák történnek. Az Úr "ott sétál az utcán", letagadhatatlanul jelen van. Mindenki erről beszél, mindenki tudja, mindenki érzi - akár megnyílik Isten előtt, akár üldözi ezt az új mozgalmat. Ennek összefüggésében kell látnunk Anániást és Szafirát: ebben a helyzetben, amikor oly nyilvánvaló Isten szent jelenléte, amikor a hívők imádkoznak és megrendül a hely, ők hazudnak a Szentléleknek. Kicsit megcsúsztak? Megbotlottak? Nem. Valami hihetetlen métely kötözte meg a szívüket, ha ilyen nyíltan szembe tudtak fordulni Istennel. Ha valaki hazudik egyet az egyháznak - hát hazudott… De ha valakik Isten jelenlétének ilyen intenzív áradása közepette hazudnak Istennek, megvetik őt, nem állhatnak meg…
És ezért végül Isten jelenlétével kapcsolatban egy kérdés marad velünk: vágyjuk-e, kérjük-e, akarjuk-e a Szent Isten jelenlétét magunk között? Mert ez a jelenlét egyrészt hihetetlen áldásokat hordoz, másrészt hihetetlen veszélyeket hordoz. Sokat emlegetjük Isten jelenlétét… talán túl sokat is. Várjuk, hogy gyógyulást munkáljon közöttünk - és jól tesszük. Várjuk, hogy megújítson a vele való kapcsolatban - és jól tesszük. Várjuk, hogy kiáradjon közöttünk, tovább terjedjen általunk - jól tesszük. De Istennek ez a jelenléte, ez a látogatása sokkal több, mint amire jó vágyaink irányulnak. Istennek ez a jelenléte megolvasztja a szívünk - és önzetlenné tesz az anyagiakkal. Várjuk-e ezt is? Istennek szent jelenléte nemcsak gyógyulást hoz - hanem el is veszíti a kétszínűeket, azokat, akik csak látszólag haladnak vele, de a szívükben mást helyeznek előtérbe. Akarom-e én ezt? Isten jelenléte félelmet ébreszt - vajon én nemcsak lubickolni akarok egy kicsit "jelenlétében"? Isten jelenléte olyan szinten változtatja meg a közösséget, hogy az ellenállást vált ki, üldözést fog elszenvedni. Kész vagyok-e erre Jézusért?
Gyakran tesszük fel a kérdést: milyen gyülekezet szeretnénk lenni? A közösségünk mélységére, a bűn valóságának elismerésére, Isten jelenlétének megnyilvánulására nézve. És valószínű, hogy szépen el tudjuk mondani, hogy mi lenne nekünk jó. Egy kis közösség, amely megtart és inspirál; egy kis bűnismeret, hogy változzak úgy, hogy attól rendben legyek magammal; egy "jó kis jelenlét", amely vigasztal, feldob, erősít… De most egy másik kérdést tegyünk fel annak világosságában, ahogy Isten megjelent az első gyülekezet életében: milyen gyülekezetnek szeretne ő minket látni? Milyen gyülekezetté szeretne bennünket Jézus formálni? Milyen lehet az a gyülekezet, amelyért Jézus, az Isten Fia meghalt a kereszten? Milyen emberek, milyen közösség volt előtte, amikor kitartott a kereszten?
Igen, ő egy olyan közösséget, olyan gyülekezetek millióit látta maga előtt, amelyek beteljesednek az Úr jelenlétével. Ahol megosztják életüket egymással, ahol hűségesen és őszintén fordulnak hozzá, és ahol jelenléte egyszerre hordoz áldást és tölt el tiszteletteljes félelemmel. Ahol egyszerre fakad fel kegyelme és szeretete feletti öröm, és szentsége iránt való tisztelet és magasztalás. Erre vágyott a kereszten, ezt munkálja most Szentlelke által, miközben az Atya jobbján ül. Ránk bocsátja világosságát, megvizsgál, arra hív, hogy mi is vágyjuk, amit ő vágyott. Kérjük jelenlétét, kérjük Szentlelkét, nem azért, mert az olyan könnyű, hanem azért, mert így őt magát kapjuk. ÁMEN!
(Lovas András)

Erős történettel indítja Lukács az evangéliumát - a még sokkal erősebb történetet. Nem engedi, hogy olvasói azonnal ott találják magukat Jézus születésének csodájánál; majd Jézus életének, szolgálatának és halálának elbeszélésénél, fontosnak tartja, hogy részletesen elénk adja az előzményeket. Amint írja, "az elejétől kezdve mindennek pontosan utánajárt", hogy hiteles beszámolót adjon a názáreti Jézusról, és ehhez az is hozzátartozik, hogy elbeszéli Jézus születésének előzményeit.
Ennek az elbeszélésnek, amely a résztvevők Istent magasztaló énekei által tarkítottak, egy különös jellegzetessége van. Isten cselekvésére mutat rá, egy olyan cselekvéssorra, amelyben egyformán fontos Istennek az egész világot felölelő, az egész világ szabadítását munkáló terve, és a résztvevő egyének személyes életének mozzanatai. Egyrészt mindaz, ami történik, beleillik és összekapcsolódik Izrael történetével, az ősatyáknak tett ígéretekkel, a próféták kijelentéseivel; még az énekek szövege is sok helyütt régi imádságok (zsoltárok) szövegéből merít. Minden egy sokkal nagyobb egész fényében történik, minden egy nagy perspektíva részeként áll előttünk. Ugyanakkor mégis rendkívül személyes történetek ezek; a szereplők - Zakariás, Erzsébet, Mária - saját félelmei, reményei, kétségei egészen valós embereket mutatnak. Ez Isten lényének és Isten munkálkodásának a természete: a nagy kép és a kisebb, emberi történetek egyaránt fontosak és egyaránt számítanak. Az evangélium által élve nem kell Isten nagy történetét, a népek és nemzetek életében való cselekvését figyelmen kívül hagyni ahhoz, hogy a saját, személyes, mindennapi és hétköznapi, családi történeteinket megéljük, és jelentésüket magunkhoz öleljük. A másik oldalról pedig ahhoz, hogy Isten a világban végzett munkáját szemléljük, szeressük és szolgáljuk, nem kell (és nem is szabad) magunkról, a családunkról, az "apró-cseprő" kis ügyeinkről, vágyainkról megfeledkeznünk.
Az evangélium, ami Jézusról szól, és amelyet Lukács bevezet, örömhír, jó hír. De már az odavezető út is örömhírekkel, jó hírekkel teljes, amely ünneplésre ad okot. Arra hív minket, Isten adventben készülő népét ez a textus, hogy járjuk be ezt az utat az első szereplőkkel, éljük át, ahogy Isten cselekszik, és ünnepeljük, dicsőítsük ma őt. A történetet négy hétköznapi élethelyzetben követjük nyomon: 1. Munkavégzés közben elszenvedett sérülés; 2. Kamasz-álom; 3. Ujjongó baba-mama kör, 4. Újszülött osztály
1. Munkavégzés közben elszenvedett sérülés
Az első szín: Zakariás a pap munkáját végzi - és balesetet szenved. Nos, nem mindennapi balesetet; de ha úgy mész be a munkahelyedre, hogy tudsz beszélni, majd úgy mész haza, hogy megnémultál, az munkahelyi sérülésnek számít. De Isten a munkahelyeken is végzi a maga - rendkívüli - munkáját.
A munkahelynél azonban vannak bennünket mélyebben érintő kérdések is. Zakariás életében ez a család. Feleségével, Erzsébettel idősek már, és amint Lukács hangsúlyosan említi, nem volt gyermekük, mert Erzsébet meddő volt. Nehéz elképzelnünk ma egy olyan kultúrát, amelyben a gyermek az, ami ma a vagyon. Szóval mintha azt hallanánk, hogy ez az idős pár nincstelen volt; olyanok, akik egy élet munkája után semmire sem vitték. Melyik faluban lenne tiszteletük? Szóval gyermektelen-nincstelenek, ami azt is jelenti a korabeli, vallási alapokon szerveződő világban (ahol mindenki hisz az Úrban), hogy nincs rajtuk áldás. Ezzel némi megvetés, sőt, gyalázat jár; hogyan lehet, hogy valakinek Isten nem ad gyermeket, miért nem ad gyermeket? A családi fájdalom, keserűség persze hitbeli válságot is eredményez. Lukács nem csak azt mondja Zakariásról, hogy Isten szolgája, pap, aki a templomi liturgiában adott rend szerint részt vesz, és így Isten előtt képviseli a népet, hanem azt is, hogy Erzsébettel együtt "igazak voltak…. és feddhetetlenül éltek." És Isten bezárja ennek az asszonynak a méhét, és Isten elveszi tőlük a gyermekáldást?! - Ha kicsit beleéljük magunkat az életükbe, azonnal megérkezünk a sajátunkhoz… Mennyi várakozás, mennyi imádság, mennyi reménykedés, mennyi csalódás… Évtizedeken át ebben élnek, miközben egyre vastagabbá, nehezebbé szövődik rajtuk, körülöttük a gyalázat takarója…
Isten, bár késve, de mégis mozdul. (Lehet, hogy tiltakozol, hogy nem késett; de az emberi időszámítás szerint igenis késett…) És amikor Zakariás végzi a maga mindennapi, hétköznapi munkáját, illatáldozatot mutat be a templomban, megjelenik Isten küldötte, és örömhírt hirdet: "meghallgatásra talált a te könyörgésed: feleséged, Erzsébet fiút szül neked…" Két dologra figyeljünk ezzel a bejelentéssel kapcsolatban.
Az első, a személyes és a közösségi kapcsolata. Az angyal így folytatja Isten cselekvésének bejelentését: "Örömöd lesz ő és vigasságod, és sokan örülnek majd az ő születésének… Izrael fiai közül sokakat visszatérít majd az Úrhoz, az ő Istenükhöz, és őelőtte jár Illés lelkével és erejével."  Az egészen személyes - és az Ószövetségi nagy próféciákhoz visszanyúló együtt van ebben az üzenetben.
A másik, Zakariás válasza: "Miből tudom meg ezt? Hiszen én már öreg vagyok, és a feleségem is igen idős." Én nem tudom, milyen lehet egy angyallal találkozni, de hogy jelenléte dicsőséges, félelmetes, szentsége és hatalma mindent átjár, és előtte az ember teljesen áttetsző, az bizonyos. Hogyan mondhatja hát ez az öreg pap, Isten szolgája, az Isten küldöttének (akit semmiképpen sem téveszthet össze az egyházfival), hogy adjál valami jelet, különben nem hiszem? "Miből tudom ezt meg?" - nos, ha a szomszéd mondja a hírt, ez a válsz érthető, de ha egy isteni követ, akkor ez súlyos hitetlenség. Vajon milyen vastag keserűség-kéreg vonja be az öreg pap szívét, vajon mi járhatott még az előző pillanatban a fejében, hogy ilyen isteni kezdeményezésre ilyen vaskos hitetlenséggel válaszol? Isten azonban nem rebben el hitetlen szolgájától, mint megriasztott pillangó a világról; régóta pontosan tudja, hogy munkáját rajtunk, hitetlen gyermekein keresztül viszi győzelemre.
Az angyal pedig megadja a kért (vagy mégsem kért?) jelet: "Íme, most megnémulsz, és nem tudsz megszólalni egészen addig, amíg ezek végbe nem mennek…" Nos, a munkahelyi baleset egészen komikus helyzetet hoz létre. Próbáld elképzelni, amikor Zakariás - kicsit megkésve - kijön a nép elé, akik tudják, hogy valami történt. De mit történt, Zakariás, miért maradtál olyan sokat a templomban, az oltárnál? Az öreg meg csak integet. Szerintetek sikerült elmutogatnia, hogy angyalt látott, és üzenet kapott? Mint egy vicces activity party… De Isten munkája elindult, megy tovább, mindennapi helyzeteken és embereken keresztül, és az jó hír! Az ősatyáknak tett ígéreteit, a próféták által megjövendölt tetteit így viszi a beteljesedés felé. Evangélium! Örömhír!
2. Kamasz-álom
Ne botránkozzunk meg; arról se nyissunk vitát, hogy egy modernizmus (és individualizmus) előtti társadalomban volt-e kamaszkor. Nem is kívánok Máriára ráhúzni semmi mai kamasz-szerepet (nem gondolom, hogy a szobájában ülve poszterekkel borított falak között a mobiljáról posztolt…). Egyszerűen csak annyit szeretnék jelezni, hogy Mária igen fiatal lány volt, amikor ez az álomszerű esemény megtörtént vele… Milyen formát ölt az örömhír egy fiatal leány életében?
Párhuzamok és ellentétek története a folytatás. Ugyanaz a Gábriel érkezik 6 hónappal később, ugyanolyan váratlanul, egy hasonlóan "önkényesen" kiszemelt (teológiai érzékenységgel bíróknak: kiválasztott) személyhez. Miért pont Zakariás és Erzsébet, miért pont Mária? Persze, számít a családi vonal, de végül mégis csak annyi válaszunk marad, hogy mert az Úr őket választotta ki. Kegyelem. Örömhír, jó hír ez is.
Mindjárt feltűnő a két meglátogatott közti különbség is. Az egyik idős, papi szolgálatban áll, férfi; a másik fiatal, és csak annyit tudunk róla, hogy Názáretben él, és a Dávid házából származó József jegyese. Az angyal nem kevésbé rendkívüli örömhírrel érkezik, sőt, talán még lehetetlenebb, amit bejelent: "Íme fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz Jézusnak. Nagy lesz ő, és a Magasságos Fiának nevezik majd; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját, ő pedig uralkodik a Jákób házán örökké, és uralkodásának nem lesz vége." Míg Zakariás életének nagy nyomorúságára vigasztalás kellett hogy legyen János érkezésének bejelentése, addig Mária életében - ahogy akár Máté evangélista elbeszéléséből, akár Jézus életének későbbi mozzanataiból tudjuk is - nem kevés bonyodalmat okoz az örömhír. Mert miközben ezek a sorok Izrael legmélyebb várakozásairól beszélnek, a felkent uralkodóról, a Messiás érkezéséről, Mária életében nem kevés fájdalmat és félelmet is hoznak. Mindjárt ott van annak terhe, hogy jegyes leányként gyermeket vár… Józseffel tisztázni, a rossz nyelveket elhordozni, mind-mind része annak, ahogy Mária részesül Isten tervében, az örömhírben. A nagy történet és a személyes történet dinamikájához ez is hozzátartozik.
Ezzel együtt, valamilyen meglepő egyszerűséggel válaszol az angyali szóra: "Hogyan lehetséges ez, mivel én férfit nem ismerek?" Ez nem a hitetlenség hangja, amint Gábriel válasza is egészen más, mint amit Zakariáshoz intézett: "A Szentlélek száll reád, és a Magasságos ereje árnyékoz be téged…" És Mária válasza, minden Isten mozdulására, kezdeményezésére, meghívására adott válaszaink örök mintája: "Íme az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint!"  Nem lehet nem hallanunk, ahogy az öreg papi szolga kételkedő szavai szemben állnak a fiatal "senki" leány egyszerű önátadásával: legyem velem úgy, ahogy te jónak látod.
Az evangélium, az örömhír befogadásának mozzanata ez. Te Uram, cselekszel, és velem legyen úgy, ahogy te teszed. Nemcsak a füléig, nemcsak az agyáig, nemcsak a szívéig jut el Isten akarata. Egész lényét kéri; ifjúságát, családra vonatkozó elképzeléseit és reményeit, jó hírét népe között, még a testét is. Isten akarata testet kíván ölteni általa, Isten Fia testet fog ölteni benne. Evangélium! Örömhír! Ünnepeljük az Urat!
3. Ujjongás a baba-mama körben
Mária hallotta Gábrieltől, hogy rokona, Erzsébet is részese Isten csodájának, és fiút vár. Erzsébet, amikor megfogant, nem mutatkozott emberek előtt öt hónapig. Most Mária bújik el a mindent látó szemek és a mindent felkapó nyelvek elől, elmegy Erzsébethez, és három hónapot nála tölt.
Mi történik ezen a különleges mama-körön? Ketten vannak; az idős hölgy, akinek életében oly későn, túl későn jött a gyermekáldás, és a fiatal, akinek életében sokkal korábban érkezett, mint gondolta. Isten erősen munkálkodik, evangéliumot munkál a világban és evangéliumot munkál a két asszony életében, de mintha kiesett volna a normális időzítésből. Így is mondhatjuk, de közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, ennek az Istennek nincs túl késő, és nincs túl korán; ez az Isten szabad, szuverén, bölcs és hatalmas, ugyanakkor játékos, váratlan, meglepetésekkel teli. Gyönyörűsége van Erzsébetben és gyönyörűsége van Máriában. Kibillenti az eseményeket a rendszerinti kerékvágásból, hogy mindenki láthassa, az örömhírt ő munkálja!
A mama-kör középpontjában az anyaméh áll. Valójában az egész történet középpontjában az anyaméh állt eddig is. Isten cselekedete, a szabadítás munkálása, a Szentlélek teremtő ereje, Izrael és a világ megváltásának története, az elnyomó uralkodók a trónról való letaszítása és az elnyomottak felemelése: mind az anyaméhben zajlik, illetve kezdődik. A meddőben az egyik oldalról, és a szűzben a másikról. Különös módon munkálja Isten az örömhírt. Találkozik tehát a két asszony: "Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, megmozdult a magzat a méhében. Betelt Erzsébet Szentlélekkel, és hangos szóval kiáltotta: Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse!" És elkezdődik az ujjongás.
Lukács nem véletlenül írja, hogy Erzsébet betelt Szentlélekkel, és utána kiáltott, áldást mondva Máriára. És nem véletlen, hogy utána Mária belekezd híres énekébe: "magasztalja lelkem az Urat, és ujjong az én lelkem megtartó Istenemben." Lukácsról szokták mondani, hogy a Szentlélek teológusa. Evangéliumában, majd annak második kötetében, az Apostolok Cselekedeteiről írt könyvben hangsúlyosan mutat rá a Szentlélek munkájára, a Szentlélekkel való beteljesedésre. Fontos megjegyeznünk, hogy a Szentlélekkel való beteljesedés mindig Isten magasztalásával, Isten nagyságos dolgainak hirdetésével jár. Amikor tehát a két asszony, az örömhír részeseként, találkozik, valamint általuk Isten küldötte, János és Jézus találkoznak, a Lélek leszáll, betölti őket. Ők pedig elkezdik magasztalni az Urat, aki nemcsak az ő életükben, hanem az egész világ életében újat kezd. Ünneplik az Urat, aki nem fegyverrel és erőszakkal jön, hogy ledöntse az erőszakos hatalmasokat és felemelje a megalázottakat, hanem e két asszony méhében cselekszik. Aki nem feledkezett meg szövetségéről és ígéreteiről, hogy helyreállítja népét, Izraelt, de aki ezt rejtett, csendesen kibontakozó módon teszi… ahogy azt csak ezek az asszonyok tudják, amint részesei annak, ahogyan a gyermekek formálódnak a méhükben. Az örömhír, hogy ez Isten útja. Evangélium!
4. Az újszülött osztályon
Végül az újszülött osztályon találjuk magunkat Zakariás, Erzsébet, és a szomszédok, rokonok társaságában. Zakariás már olyan kifinomultságra tett szert az integetésben, hogy senki sem hajlandó leülni vele activityzni - de most nem ez a fontos. Hanem az, hogy mindenki örül a gyermek születésének. A névadás körül azonban kisebb zavar alakul ki, hiszen Erzsébet Jánosnak akarja nevezni a fiút, de ez a korabeli szokások fényében értelmezhetetlen. A társadalmi tradíciók felrúgása lenne mindez. A rokonok unszolására az öreg pap táblára írja, amit az angyal parancsolt: "János a neve." És amikor leírja ezt a mondatot, amikor saját cselekvésével teljesíti be, amit Isten parancsolt, amikor engedelmes, akkor "azonnal megnyílt Zakariás szája, megoldódott a nyelve, beszélni kezdett, és áldotta az Istent."
Mindenkit félelem szállt meg - mert az emberek érezték, hogy ezekben az eseményekben Istennel találják magukat szemben. Isten munkájával, az örömhírrel, a megváltás közeledésével. Ezt fogja hirdetni Zakariás, amikor megnyílik a szája: "Betelt Szentlélekkel és így prófétált…" Megemlékezik Isten ígéreteiről és a szövetségről, Isten nagy történetéről népe és a világ életében, majd pedig így prófétál az újszülött Jánosról:
"Te pedig, kisgyermek, a Magasságos prófétája leszel, mert az Úr előtt jársz, hogy előkészítsd az ő útjait, hogy megtanítsd népét az üdvösség ismeretére, bűneik bocsánata által, Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogat minket a felkelő fény a magasságból; hogy világítson azoknak, akik sötétségben s a halál árnyékában lakoznak, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára.
Milyen ironikus! Az, aki hitetlen volt és néma lett, most, amikor megnyílik szája, soha nem látott dolgokat mond, mint amelyek biztosan meglesznek. Az, aki nem hitte, hogy gyermeke lesz, most arról beszél, hogy hamarosan Isten világossága fog felragyogni a népekre és nemzetekre, akik sötétségben vannak. Az, aki öreg papként végezte munkáját, most Isten prófétájaként hirdeti meg egy új kornak hajnalát, amelyben Isten könyörülő irgalmából bűnbocsánatot adományoz népének. Az, aki saját imádságait egy gyermekért kilenc hónapja még végképp elveszettnek tartotta, most egész népe évszázados vágyakozásait és imádságait látja a beteljesülés küszöbén. Az, akinek hitetlensége és némasága mintegy jelként utalt arra, hogy hosszú ideje Istennek nincs prófétai kijelentése, friss szava népe számára, most Szentlélekkel betelve hirdeti meg, hogy Isten cselekszik, Isten érkezik, Isten uralma a küszöbön áll, hogy magához hívja és megbékítse népét.
Ez az evangélium. És ez még csak az evangélium kezdete… Itt még csendben bontakozik ki az, ami Jézus Krisztusban népek világosságává, nyilvános örömüzenetté lesz. De vannak, akik már itt részesei, akik megragadják, akik meghallják, akik betelnek Szentlélekkel, és akik magasztalnak és ujjonganak. David Gooding így summázza ezt: "Lukács első szakaszának felénél tart, a hajnal előtti utolsó néhány óra beszámolójánál. Zakariás hite kezdetben tagadhatatlanul ingatag volt. Öröm látni itt, hogy mielőtt a Messiás valóban eljött fizikai értelemben és nyilvánosan a világba, Zakariás hite megújult és diadalmaskodott. Legyen így a mi hitünkkel is, mielőtt a Messiás újra eljön!" (David Gooding, Az evangélium Lukács szerint, 40.) Magasztaljuk és ünnepeljük az Urat! ÁMEN!
Lovas András
 

A reformáció egyházaiban amikor az emberről beszélünk gyakran ezzel kezdjük: bűnös vagy, de Isten Krisztusért megbocsát és igaznak nyilvánít. Hiszen ez volt a reformáció nagy újrafelfedezése; hogy Isten Jézus Krisztus áldozatáért igaznak nyilvánít, felment. Ehhez pedig tudni kell, hogy Jézus nélkül elveszettek vagyunk – magunkat semmi módon nem nyilváníthatjuk igaznak, Ugyanakkor ezzel a nagy evangéliumi hangsúllyal együtt háttérbe szorult, hogy mit jelent teremtettségünk. Csak annyit, hogy megteremtettünk, elbuktunk, és innen indul a megváltás története? Csak egy kiindulópont, amit már "magunk mögött hagytunk?" Nem, hiszen a megváltás éppen teremtettségünk helyreállítását tartja szem előtt. Ez Isten célja Krisztusban, az egész teremtett világ, benne az ember helyreállítása. Ebbe az irányba mutat minden, amit Isten tesz, a teremtéstől kezdve, az ember elbukása után, Izrael kiválasztásán, Jézus eljövetelén, halálán és feltámadásán keresztül, ahogy elküldi tanítványait/egyházát, hogy tanúi legyenek, amíg vissza nem jön, és újjá nem teremti a világot.
Mit jelent Isten népe/mi magunk életében az, hogy nemcsak Krisztus megváltott népe vagyunk, de Isten alkotása vagyunk? - Élhetünk azzal a nagy bizonyossággal, hogy Isten velünk jár a mindennapi dolgainkban, és a mi mindennapi dolgainkban Istennel járhatunk, Istent találjuk.
1. Mit kaptunk a teremtésben?2. Mi lett ezzel az ajándékkal a bűnesetben?3. Hogyan köti össze Jézus, amit mi szétválasztottunk?4. Hogyan élhetünk teljesen Istennel, teljesen a mindennapokban?
1. Mit kaptunk a teremtésben? (a bibliai tanítás kifejtése)
Kicsoda az ember? Két bibliai szakasz van előttünk; kétszer írja le a Biblia az ember teremtését. Miért van két teremtéstörténet? A rövid válasz, hogy a 2. fejezet elbeszélése más szempontból tekint a teremtés művére, mint az 1. fejezet. Az első rész hatalmas ívelésű, kozmikus mértékű leírás, a második személyesebb, bensőségesebb, emberközelibb. Az elsőben a szuverén teremtő Istennel találkozunk, a másodikban egy olyan Úr jelenik meg, aki beszélget az emberrel, miközben a kertben sétál… Ugyanaz a történet két különböző nézőpontból megfogalmazva.
Mindkét szakasz döntő dolgokat mond el az ember természetéről, az ember, mint Isten teremtménye lényegéről. E két dolog: istenképűség és porból való megformáltság. Ezt a két nagy igazságot fogjuk ma végig szemünk előtt tartani.
Istenképűség. "Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá, uralkodjék… Megteremtette Isten az embert a maga lépmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket."
Vajon mi ez a hasonlóság, ez a fundamentális, természetbeli közösség Isten lényével? Hiszen nem kevesebbről van szó; Isten megteremtette a világot, kijelölte a helyét a világosságnak, a sötétségnek, a tengernek és a szárazföldnek; Isten benépesítette a vizeket és a szárazföldet növényekkel és állatokkal, és végül, a hatodik napon megalkot még valamit, egy élőlényt, amely az ő képét hordozza - és ezért nem is valamiről, hanem valakiről beszélünk.
Mi ez az alapvető hasonlóság? Értelem? Uralkodás a meglévőkön? Tudat? - Sok, sok  oldala van, de alapvetően kapcsolat. Az ember az a lény, akihez Isten szól, és aki Istennek válaszol, Istennek felelős. Aki úgy tud kapcsolódni Istenhez, ahogy a teremtett világ többi része nem. Az istenképűség Istennel hasonlóság. Ha tovább megyünk, azt kaptuk Istentől ebben, hogy amint ő szeretetkapcsolatban létezik, az Atya-Fiú-Szentlélek szeretetet közösségében, úgy az ember is közösségre, kapcsolatra teremtett lény. Istennel és a másik emberrel (férfivé és nővé!). Ezek közül most az elsőt engedjük közel magunkhoz: az ember Istenre nyitott lény. Micsoda óriási lehetőség, óriási felelősség, óriási méltóság ez! Az az Isten áll előttünk, aki kezdetben teremtette az eget és földet… Aki a káoszból, a formátlanságól szava és Lelke által rendet, életet hívott létre. Az beszél, akinek szava a kozmoszt formálta meg: "Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá…" Az ember, természete, lényege szerint Istenre nyitott, ezzel a kozmikus Istennel kapcsolatra teremtett lény.
Por. "Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és az élet leheletét lehelte az orrába."  A Biblia Istene bepiszkolja a kezét, amikor embert formál: „megformálta az Úristen az embert a föld porából.” Neki nem kínos a munka: „ültetett az Úristen egy kertet Édenben…”. Az Úr, mint egy fazekas, embert formál a földből, majd mint egy kertész, kertet ültet az ember részére. Gondosan alkotja meg az embert, gondosan készíti el életének területét. De ez a törődő megformálás, gondos isteni alkotó munka sem feledtetheti velünk, hogy mit kaptunk a teremtésben az istenképűség mellett: por. Föld vagyunk, földből vagyunk. Ugyanúgy, mint az állatok, amelyeket Isten szintén a földből formált (2.18). És még ha igaz is, különbség is, hogy ebbe a porból gyúrt lénybe Isten élet leheletét lehelte, ez nem változtatja meg az ember természetének e sajátosságát: por, föld. Tudjuk, 70% víz, 30% ásványi anyag. Ez vagyunk (nem csak ez, de ez vagyunk). Mint a többi állat.
Mit jelent ez? Földhöz tartozást, alapjainkban testi, anyagi létet egy anyagi, fizikai világban. Térhez és időhöz kötöttséget - egy helyet kap az ember, az Édent; benne társakat, állatokat, növényeket, az egész teremtettséget. Amely nem annyira különbözik tőle, mint ő gyakran gondolja, vagy szeretné. De Istennek így tetszett, és az embernek is így volt jó. Otthona volt, társat kapott (az is porból/testből), bejárhatta a kertet, bár túl messzire nem juthatott egy nap alatt. Ember, aki jól érzi magát a bőrében, testi mivoltában, időhöz és térhez kötöttségében. És aki ugyanakkor Istenre, a végtelen és szerető Úrra nyitott. Kapcsolatban van azzal, aki létrehozta a teret és az időt, és túl van ezeken. Istenképű és por. Istenre nyitott, Istenhez között - és földi, a porhoz kötött. És jól van ez így, minden a helyén van. Nincs a kettő között semmi feszültség. Otthon van Istennel az Istentől kapott világban.
2. Mi lett ezzel az ajándékkal a bűnesetben?
Ha el akarunk jutni oda, hogy ma mit jelent nekünk az ember e kettős meghatározottsága, meg kell értenünk, hogy mi történt velünk. Mi történt velünk, Istenre nyitottságunkkal és testi/anyagi valónkkal annak következményeként, hogy az ember fellázadt Isten ellen, elszakadt tőle, és nemcsak maga zuhant a bűn és romlás szakadékába, hanem magával rántotta mindazt, amin Isten szerint uralkodnia kellett - az egész teremtettséget.
Ami annyira szépen együtt volt, egyben volt, a végtelen Istenre nyitottság, a vele való közösség - és azt otthon lét a világban, a teremtettségben, a testben - drámai módon szétszakadt, összekuszálódott, és káoszba fordult. A vágyak megmaradtak, de helyes és igaz céljukat eltévesztve eltorzultak és elszabadultak. Az istenképűség - ahogy teológusok fogalmaznak - összetört. Nem szűnt meg, az ember továbbra is Istenre nyitott lény, de ez a nyitottság már csak egy megfoghatatlan sóvárgás a szívben, hogy kell a végtelen, kell valami, ami túl van rajtunk, kell egy spirituális válasz, élmény, tapasztalat… A por pedig… porrá lesz. Ami testben, evilági létünkben, a teremtettségben gyönyörűségek forrása volt, és Isten iránti hálára indított, átok alá került. A férfi és nő egymás iránti öröméből és egy testté létel feletti öröméből az élet fájdalommal történő továbbadása lett. A nő vágyódik a férfi után, aki uralkodik rajta - hol van már az egység? A kert művelése pedig, amelyben az emberpár örömét és gyönyörűségét lelte, fáradságos munkává lett.
Hogyan éljük a mindennapokat - hogyan él az ember, aki Istenre nyitottságában célt tévesztett, és aki testi, anyagi mivoltában fájdalmat és küszködést tapasztal? Különböző korokban, különböző kultúrákban más és más módon, de a lényeg, úgy látom, mindig ugyanaz: az Istenre nyitottság és a földhöz/testhez kötöttség szabad és szép harmóniája elveszett. Nem megy már a kettő együtt, az ember vagy az egyik fronton menekül, vagy a másik helyen keresi a hamis vigaszt. Kijátsszuk a kettőt egymás ellen, ami azt mutatja, hogy nem találjuk már a harmóniát: Istennel és a világgal egyszerre. Hogyan?
Az egyik úton úgy érezzük, hogy az Istenre nyitottság, az isteni valóság utáni vágyódás és keresés akadálya éppen a testi, anyagi, evilági mivoltunk. Kezdetektől jelen van az emberiség kultúráiban egy olyan vágyódás az evilágit meghaladó valóság után, amely vagy figyelmen kívül hagyja, hogy porból vagyunk, vagy egyszerűen tagadja, hogy a testi, evilági mivoltunk, sőt maga a bennünket körülvevő anyagi világ jó lenne, Isten jó teremtése lenne. Számos korabeli teremtés mitológiában a föld, az anyagi világ teremtése valamilyen baleset, vagy büntetés következménye, melynek során az örök lelkek be lettek zárva egy földi, anyagi testbe. A kérdés az marad, hogyan szárnyalhatjuk túl magunkat, hogyan léphetünk ki ebből a börtönből, hogyan világosodhatunk meg igazi valónkra.
A kereszténységre is hatással voltak ezek a gondolatok. Mennyien hiszik, hogy az igazi keresztény élet úgy valósul meg, ha elnyomjuk, tagadjuk a testünket, a világban élvezhető javakat? Minél lelkibbnek lenni, minél inkább meghaladni azt, ahogyan ez a világ körülöttünk van; minél nagyobb hittel szembemenni a valósággal - elmenekülni az elől, ahogy e megtört világ a maga anyagi létében jelen van körülöttünk és bennünk. Ez vezet ahhoz a rajongáshoz, amikor a valósággal már nem nézünk szembe, amikor úgy akarjuk megélni az Istenre nyitottságot, hogy megvetjük azt, ami ugyanígy részünk: porból gyúrattunk, testben élünk. Észre sem vesszük, hogyan tesz torzzá az Istenre nyitottság ilyen hangsúlyozása: egyre jobban eltávolodunk attól, ahogyan és amit a teremtő alkotott. Annyira szeretjük (gondoljuk mi) az Istenre való nyitottságot, hogy közben lenézzük, megvetjük azt, amit ő alkotott. Van, amikor félelmetes törvénykezésbe vezet ez: bűnös minden, ami ennek a világnak keretei között élvezetet okoz - és úgy látjuk, minél jobban hangsúlyozzuk ezt, annál közelebb kerülünk Istenhez. Ebből következően az élet számos vetületét Isten nélkül éljük meg… És mindeközben ki örül annak, ha az ember megveti azt, amit Isten alkotott…?
A másik oldalon az ember - amikor teljesen elsötétedik előtte, hogy az élő és személyes Istennel kapcsolatra teremtett lény - az Istenre nyitottság hatalmas vágyát is testi valója felé irányítja. Ilyenkor mintha azt mondaná, ha már tényleg csak por vagyok, ha anyag vagyok, ha test vagyok, akkor hozzuk ki ebből a legtöbb jót. És mivel por-voltunkoz még a megromlott világban sem csak rossz tapad, sőt, nagyon jó érzések is, megszületik a materialista ember, aki mindent az anyagi világ valóságában lát és értelmez. Istenre nyitottsága persze mély sóvárgást szül a  aszívében, hogy meghaladja önmagát, hogy kapcsolatban legyen a végső valósággal -  de a végső valóságot végleg elvetette. Nem marad hát más, mint hogy abban keresse ezt a végső értelmet, amit Isten - ajándékként, gyönyörű és szép ajándékként - még a teremtésben neki adott. És igen, így lesz a férfi-nő kapcsolatból bálvány, és így érkezik oda az ember, a mai kultúra, hogy a szexualitásban az élet értelmét keresse. Isteníti az anyagit - és lesz a szexualitásból olyan bálvány, ami - bár szabadságot és kiteljesedést ígér - de végül rabságba vezeti. Hasonlóan, ott van Isten ajándéka a munka, a kreativitás - és lesz belőle az egyedül por-embernek egy újabb bálvány. Eszköz, amibe belekapaszkodik, hogy istent játsszon; mert én teremthetem meg a magam biztonságát; engem csodálhatnak az elért eredményért; én nyerhetek hatalmat általa, és így tovább. Mert ha Istennel nem vagyunk közösségben, por-voltunkban nem otthon leszünk a teremtett világban, hanem valóban rabszolgák leszünk. Nem azért, mert az anyagi rossz, hanem azért, mert szem elől tévesztjük, hogy mi a végső.
Az első út tehát (gnoszticizmus) úgy akar Istenhez jutni, hogy megtagadja alapvető természetünket, és megveti, amit Isten alkotott; a másik út úgy szeretne benne élni a testben, hogy nem ismeri/megveti Istent (naturalizmus). Mindkét út menekülés: az első a testi valóság, a törékenység, kötöttség, sebezhetőség valósága elől menekül; a másik Isten személyes valósága elől menekül. Mindkettő szabadságot keres: az első a földi lét korlátaitól, a második az élő Istentől. Mindkét út végül rabságba visz: az első egy hamis istenkép rabságába, a második a test istenítésének rabságába. Végül: ki az, aki ezt a kettőt együtt tudja tartani, aki ebben a céltévesztett, megromlott, bűnnel, fájdalommal, nyomorúsággal teli világban egész módon tud élni? A válasz, hogy közülünk senki; a megoldás nem tanításban, bölcsességben, erőfeszítésben van, hanem abban, aki valóságos Isten és valóságos ember: Jézus Krisztusban.
3. Hogyan köti össze Jézus, amit mi szétválasztottunk?
A teremtés Ura egy hosszú nap estéjén fáradtan alszik egy csónakban. Ez a helyzet. Hogyan lehet a teremtés Ura, az Ige, aki ott volt "kezdetben", Isten Fia fáradt? Lehet-e fáradt, lehet-e ember, porból való az, aki - mint a teremtés Ura - parancsol a szélnek és a tengernek, és szavára a szelek és a tenger elcsendesedik? Máskor úgy látjuk magunk előtt, mint aki éhes a tanítványaival együtt… Vagy aki megvendégeli az ötezer embert - de közben azt is tanítja, hogy nem az az élet végső kérdése, hogy mindig jóllakjunk. Hogyan lehet, hogy amikor meghal barátja, Lázár, szinte egyidőben képes először azt mondani a gyászoló Mártának, hogy "én vagyok a  feltámadás és az élet", valamint együtt sírni a másik nővérrel, Máriával, látva az ő fájdalmát? Miért fontos neki, hogy meggyógyítson egy asszonyt, aki folyamatosan vérzett, vagy megtisztítson egy leprást, akit kivetett magából a társadalom? Miért fontos neki a test, az egészség - miközben azért jött, hogy örök életet adjon egy újjáteremtett világban? Hogyan tudja egyszerre megélni az istenképűség nyitottságát, az Atyával való közvetlen, tökéletes és bensőséges kapcsolatot és ugyanakkor teljesen ember lenni, testben élő, a teremtett világgal egységben lévő, együttérző, szerető személy? Jézus teljesen természetesen éli ezt meg, hiszen ő a tökéletes, a bűntelen ember. Benne látjuk az ember természetét, Istenre nyitottságát és por-voltát a maga szépségében és harmóniájában…
… továbbá teste megtörésében, vére kiontásában. Nemcsak Jézus tanításában és tetteiben, hanem Jézus halálában és feltámadásában is szemlélhetjük azt, ahogyan együtt van az Istenre való nyitottság csodája, és az ember testi voltának méltósága. Amint Jézus ott volt a kereszten, kifeszítve ég és föld között, az Atyához imádkozott. Az Atyához szólt, az Atyához beszélt, egészen utolsó leheletéig, amikor így szólt: "Atyám, a te kezedbe teszem le a lelkemet." És mindeközben nem próbált isteni hatalmával valahogy megmenekülni emberi, testi mivoltától. Sőt, testében is szenvedett; teste megtört, vére kiömlött. Nem tagadta meg a szenvedést a testében; egészen magához ölelte emberi mivoltát. De nem "ragadt a porba", nem némult el az Atya iránt; egész lényével, minden porcikájával felé fordult az utolsó leheletéig.
Amint szemléljük őt, megértjük, hogy ő értünk volt ez az ember. Ő, a tökéletes ember éppen azért jött az Atyától, hogy ami a mi életünkben, céltévesztésünkben széthullott eltorzult, kifordult, az ő engedelmessége, élete és halála által a helyére kerüljön. Hogy amint Jézust csodáljuk és imádjuk azért, ahogy értünk volt ember, ahogy értünk halt meg, és ahogy feltámadt a halálból, bennünk is elkezdjen gyógyulni az ember. Mert Jézus az Atya iránti nyitottsága megnyitja a mi kemény szívünket is… Jézus szabadsága, hogy leteszi az életét, minket is felszabadít, hogy ne istenítsük a testünk. Jézus bizalma és szeretete az Atya iránt a mi szívünkben is bizalmat munkál. És ahogy Jézus elfogadta a testét, úgy mi is magunkhoz ölelhetjük törékeny, testi, korlátozott voltunk.
4. Hogyan élhetünk teljesen Istennel, teljesen a mindennapokban?
Ha Jézus evangéliuma elkezdi átformálni a szívünket, nemcsak annyi történik, hogy Istenre nyitottságunk és por-voltunk nem állnak többé szembe egymással. Megszületik az a bizonyosság, hogy Isten velünk jár a mindennapokban  és a mindennapi dolgainkban Istennel járhatunk. Nevezzük ezt földi, emberi spiritualitásnak. Két iránya van.
Istenképüségünktől por-voltunk felé. Feltárul, hogy az Istenre nyitottságban  nem szupermenek vagyunk, hanem por  vagyunk - és ez jó lesz. Feltárul, hogy nem nagy lelki erőnkben, hatalmas hitünkben, hanem kicsiny és megtört voltunkban vagyunk igazán közel Atyánkhoz. Minél jobban megnyílunk az Atya iránt, minél mélyebben éljük Jézusban istenképűségünket, annál jobban elfogadjuk, hogy itt élünk, most élünk, adott helyzetben és körülmények között élünk, testben (talán betegben, gyengében…) élünk, és otthon vagyunk mindebben. Jó kicsinek lenni, jó por-voltunkat elismerni, nem fenyeget már, nem is ural már, hiszen innen nyílunk meg a mi teremtő Atyánk felé.
Por-voltunkból Isten felé. A másik oldalról nézve por-voltunkat, mindennapi kis ügyeinket, Istennel találkozunk azokban. Munkában, párkapcsolatban, találkozásokban, eredményekben és kudarcokban. Mindenben, ami testi, evilági, mindennapos dolgainkhoz kapcsolódik, felismerhetjük, hogyan cselekszik, hogyan hív az Atya. Megállhatunk egy-egy este, vagy akár napközben, végigtekinthetjük a napunkat, az eseményeket, és felismerhetjük: hol és hogyan volt jelen velünk.
Miközben a világ nem tudja elfogadni az ember testi, törékeny, korlátozott valóságát- mi Krisztusban olyan közösséggé formálódunk, akik szabadok erre. Miközben a világ nem tud megelégedni a hétköznapival és mindennapival, mi Krisztusban olyan közösséggé lehetünk, akik mindebben ott látják őt. Imádjuk hát őt, hogy amint átformál bennünket, mások is megismerhessék őt!

Ma arra tekintünk rá a teremtésről szóló sorozatban, hogyan teremtette Isten a világot. A válasz pedig az, hogy Isten a szavával hívja életre a nem létezőket: "Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság! " Isten parancsol, és a szó, amit kimond, azonnal testet is ölt, azonnal meg is valósul. Az isteni szó - éppen azért mert Isten Isten - azonnal tett, azonnal történés is. Legyen - és lett; és bár ez úgy tűnik, mintha két mozzanat lenne, valójában egy. Isten igéje - ahogy a Biblia alapján nevezzük Isten szavát - szó és tett egyszerre. A teremtéstörténetben Isten minden cselekedete szó, és Isten minden szava cselekedet, tett; a semmiből életre hívott valóság. Isten igéjével teremt - ez Izrael hitvallása.
 A "hogyan teremt Isten?" kérdés azonban nem áll meg ezen a ponton, hiszen egy sokkal fontosabb kérdésbe torkollik Isten mindenkori népe számára. Mi a jelentősége annak, hogy az egész világ, amelyben élünk, létezünk, Isten szava által jött létre? Mire hív bennünket, hogyan formál minket az, hogy Isten szavával teremti a világot? Hogyan formálta Izraelt és hogyan alakít minket, Isten gyülekezetét itt és most?
1. A világ létezésének szívében szabadság és szeretet áll
A teremtéstörténet nem tudományos beszámoló, hogy kielégítse a modern ember kíváncsiságát; valamint nem tudományos ismeretet közöl, hogy nyersanyagot szolgáltasson a magát felvilágosultnak nevező ember szkepticizmusának, vagy gúnyolódásának. Vannak, akik örömöt és/vagy megelégedést találnak abban, hogy bolondságnak tartják a bibliai elbeszélést, vagy pedig - éppen az ellenkező oldalon - vitatkoznak az Istent elutasítókkal, esetleg meg is vetik őket. Mindkét fél tévúton jár, hiszen a teremtéstörténet Izrael hitvallása a teremtő Istenről. A hitvallás pedig hitből fakad ("Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta…" Zsid. 11.3), és így messze túl megy a természettudományos megismerés lehetőségein. Mi így közelítjük ezt a szakaszt.
Amikor Izrael megvallja hitét a teremtő Istenben, olyan népek között teszi ezt, amelyek egészen más istenekben hisznek, és egészen más elképzelésekkel bírnak a világ kezdetére nézve. A teremtéstörténet számos ponton polemikus; hangsúlyosan mást mond a Teremtőről, mint a környező népek. Ennek megragadásában az egyik döntő elem, hogy Isten szavával hívja elő a világot, azt a valóságot, amely körbevesz minket, és amelynek részesei vagyunk.
Miért szólal meg Isten a teremtés hajnalán? Miért hoz létre önmagán kívüli valóságot? Az isteni szó az isteni akarat és szándék megnyilvánulása, nem Isten "kiterjedése." Nem isteni szükségszerűség, valamiféle isteni kiáramlás a világ. Ha Isten megszólal, hogy létrehívja a nem létezőt, az nem az isteni továbbterjedése, nem az isteni valóság kisugárzása, valami személytelen szükségszerűség. Ezért Izrael azt vallja meg, hogy Isten olyan hatalmas Úr, akinek puszta szava létrehívja a világot, és aki ezt tudatosan, szándék szerint cselekszi. Miért? Miért dönt így? És akármilyen sokat gondolkozunk is, ha ez tényleg így van, nem marad más válasz, mint hogy szeretetéből, öröméből, jókedvéből. Miért akarja, hogy legyen rajta kívül valóság? Miért hoz létre egy színes, gazdag, gyönyörű világot? Mi motiválja? Egyedül szeretete. Szeretete, amely mögött szabad döntése áll: legyen! Mert én azt akarom, hogy legyen! Legyen, létezzen - és lett. Érzitek ebben a szabadságot és szeretetet? Nem determinizmus, hanem a Teremtő szabad szándéka.
Ezért a világ különbözik Istentől. Különbség van teremtő és teremtmény között, hiszen az előző a létrehívója az utóbbinak. De szabadság és szeretet csak ott lehet, ahol fennáll ez a különbség. És micsoda különbség! Az alkotó szól, létrehozza, és hívja a másikat, a teremtett világ pedig válaszol erre. Mert ahol szó van, ahol megszólítás történik, ott megszületik - és csak ott születik meg! - a lehetőség a válaszra. Mert a szó mindig személyes; a szó, Isten szava ezt a szeretetet hordozza.
Ezért hát az első messzemenő, mindent meghatározó jelentősége annak, hogy Isten szavával hívja életre a világot az, hogy az egész teremtményi lét, az egész - hadd mondjam így - kozmikus valóság szívében, középpontjában szabadság és szeretet áll. Isten szabadsága és szeretete, amely a teremtményeket szabadságukban viszont szeretetre hívja. Kapcsolatra alkotta a teremtett világot, és szavával tartja azt fenn. Ez Izrael hitvallása … és azt hiszem, minden emberben, akár hívőnek vallja magát, akár nem, mélyen rezonál mindez. Hiszen ugyanez a mi életünk, a mi létünk is: szabadságra és szeretetre formáltattunk. Mindannyian tudjuk, hogy erre vágyunk egymás iránt; mindannyian tudjuk, hogy ez lenne jó az ember és a természet kapcsolatában is; és talán tudjuk, talán csak sejtjük, talán még csak azt sem: ennek megélésére vágyunk valakivel, aki messze túl van mindannyiunkon.
 2. A Teremtővel való kapcsolat központi eleme a szó
Amennyiben Isten szavával teremtette a világot, azzal a szóval, amely nemcsak hatalmas és erős, hanem szeretetet és személyességet hordoz, és kapcsolatot hoz létre a teremtmény és a teremtő között, akkor ez azt is jelenti, hogy a hitvallást megfogalmazó Isten népe pontosan tudja, hogy az Istennel való kapcsolat központi eleme a szó. Így ismerte meg Istent, mint aki kijelenti magát, mint aki szava által szabadulást munkál a rabszolgaságban, mint aki a megszabadított néppel szövetséget köt, amely szövetség dokumentuma tíz ige kőbe vésve, és mint amely szövetségre Izrael szóval kötelezi el magát. Isten népe és Isten kapcsolata megszólalás és válasz, kijelentés és arra adott hitvallás, intés és dorgálás, ellenállás és tiltakozás, kérdés és panasz, vigasztalás és magasztalás… Félreértés ne essék, nemcsak szó, hanem rituális cselekedetek sora is. Igen, Isten maga mondta el, hogy milyen legyen a szent sátor, majd a templom, amely a maga látványával is lenyűgözően beszélt Isten jelenlétéről és Isten lényéről. Igen, Isten népe volt hogy képeket (látomást) kapott próféták által az Urától. Majd jóval később is, Isten népe használt és a mai napig használ képi megjelenítést is. Ezzel együtt azt kell mondanunk, hogy azzal a Teremtővel való kapcsolat, aki szavával hívta létre a világot, elsődlegesen szó, az ige. Nem véletlenül parancsolta: "Ne csinálj magadnak semmiféle bálványszobrot azoknak képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak." (2Móz. 20. 4)
Ez azonban közel sem magától értetődő, és nem kérdések és akadályok nélkül való ma. Mert mi a szavak elértéktelenedésének, a szó megalázásának a korában élünk. Egy olyan kultúrában, amely megveti a szót, és körbevette magát képekkel.
 A szó, a szavak ("ezek csak szavak") mára az üresség, a hiábavalóság, a feleslegesség, az unalom világába kerültek. A szó nem elég hatékony, tanulja mindenki, aki kommunikál; a szó nem elég súlyos, tudja mindenki, aki megállapodásra törekszik; amit mondunk, teljesen felesleges, ismerjük fel fájdalmasan újra és újra; a fecsegésnek, a hiábavaló szóáradatnak pedig nincs vége, éljük meg gyakran. Elegünk van a beszédből, a szóból. Ráadásul, ha protestáns keresztények vagyunk, különösen ha így nőttünk fel, könnyen érezzük, hogy "már mindent hallottunk." Szavak, szavak, megint csak szavak Istenről, miközben szavak, szavak mindenhol (2467 ebben az igehirdetésben), és már rég fáradtak vagyunk bármilyen szót befogadni. Abban a világban, amelyben belefáradtunk a szóba általában, és az egyházi beszédekbe, mit kezdjünk azzal, hogy a Teremtővel való kapcsolat központi eleme a szó?
Ráadásul egyre intenzívebben körbevettek bennünket a képek, az ember által gyártott mesterséges képek. A szóra hallgatni kell, a szó válaszra, gondolkodásra, elemzésre, és válaszra hív; a kép viszont, hadd mondjam így, "letarol." Amikor gyerekeknek mesét olvastak régen, saját képzeletükben jelent meg a szó, a történet; ma, amikor a mese filmmé lett, az a kép ragad meg a gyermek képzeletében, amit elé vetítenek. A szóval lehet vitatkozni, viaskodni, a kép viszont eláraszt minket, belénk hatol. Egészen másképpen hat. Annyira így van ez (hangsúlyozza Jacques Ellul, The Humiliation of the Word), hogy a szó, amely elér bennünket, elvesztette igazi súlyát, és csak akként van értéke, ahogy egy képhez vezet bennünket. Például ha azt halljuk ma, hogy menekült, akkor képek jutnak eszünkbe, amelyek körbevesznek minket. Ahelyett, hogy azon gondolkodnánk, ki vagy mi a menekült, vagy valamilyen saját gondolat vagy tapasztalat jönne elénk, megjelenik egy kép, amelyet elkészített számunkra a média. Azonnal elindul, sőt, robban bennünk valami. Ezzel együtt egy érzés és egy üzenet, ami nem biztos, hogy a miénk, és közel sem biztos, hogy a valóság. Vagy a szó, "szerelem", amint behoz egy romantikus, szentimentális képzetet, amit pici korunktól fogva vetítettek elénk vagy belénk hollywoodi termékek… Amit gondolunk, nem a miénk.
A szavakból kiábrándultunk, a bennünket mindenhol körülvevő mesterséges képek pedig letarolják a szavakhoz kapcsolódó belső világot, a képzeletet. Ugyanakkor a szó az Istennel való kapcsolat központi eleme. Mit tehetünk? - A szót nem meghaladni, vagy eltörölni kell, hanem megváltani. Mert nem a szóval van a probléma, hanem az emberrel, és azzal a világgal, amit létrehoztunk, és amiben leromboltuk a szó súlyát és szentségét. Isten szava jelen van, sőt, amint a Zsidókhoz írt levél szerzője mondja, Jézus maga az isteni szó: "Miután sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk … aki által a világot teremtette. Ő … hatalmas szavával hordozza a világmindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült." (Zsid. 1.3) Jézus Istennek az a szava, aki ott volt a teremtésnél, aki mint Isten szava, igéje - a kapcsolat Isten és világ között - testté lett, emberré lett, ebbe a világba jött. Ő az, aki nem fecsegett, hanem akinek szava élet és Lélek, világosság és szeretet volt köztünk, és ő az, akit a hamis tanúbizonyságok alapján halálra ítéltek. Ő az a szó, akiben minden, ami Isten, teljesen jelen volt, és aki semmivé lett a halálában, majd a harmadik napon feltámadt. Feltámadt, és hatalmas szavával hordozza a világmindenséget, hordozza az életet, hirdeti a világosságot, a sötétségből, a némaságból, a fecsegő szavak áradatából, a leegyszerűsített klisékből, a propaganda nyelvezetéből, az álnok kétértelműségekből való szabadságot. Igen, egyedül Jézus szabadítását átélve kezdhetjük el megélni annak jó ízét, szabadságát, hogy Isten népe számára a Teremtővel való kapcsolat központi eleme a szó, az ige, a testté lett Jézus, és az írott ige, a Biblia.
Ahhoz, hogy ebben ezt megéljük, ahhoz, hogy ne vegye el tőlünk az isteni szóra való hallgatás és az arra való válasz (imádság) szépségét és gyönyörűségét ez a világ, gyakorolnunk kell a csendet. Egyfajta böjtöt; böjtöt a szavak, de még inkább a képek áradó sokaságától. Mert az a szó, amit Isten lehel ki, amit Isten küld, és az a szó, amit Isten népe válaszul mond, imádkozik, énekel neki, nem ellentéte a csendnek. Sőt, a csendben születik. Ahogy Eugene Peterson rámutat: "A nyelv célja nem az, hogy meggyilkolja a csendet, hanem hogy belépjen oda, óvatosan, tisztelettel. … A csend nem az a visszamaradt valami, amely akkor születik, amikor már nincs mit mondani, hanem az időnek az az aspektusa, amely jelentéssel ruházza fel a hangot." (Answering God, 60-61)
De szó nélkül nem lesz igazság… megszólítás és válasz nélkül nem lesz személyes szeretetkapcsolat!
3. Hogyan használja Isten népe a teremtéstörténet hitvallását?
Amint említettem, a teremtés (az ige általi teremtés) nem elsősorban doktrína teológusok részére, tan, amiről Isten népe vitatkozni akar, vagy amiről meggyőzni akarja azokat, akik nem hiszik a Teremtőt. Amikor ez a hitvallás más népekkel polemizál, akkor sem vitatkozik, hanem bizonyságot tesz az élet Uráról. Sokkal gyakorlatiasabb Izrael hite annál, minthogy egy tantételhez ragaszkodjon azért, hogy valamiféle vitában neki legyen igaza. Isten népe élni akar az életben, és nem vitázni róla. Ezért fontos látnunk, mit kezd Izrael, és mit kezdhetünk mi a teremtés történettel.
Az egyik terület, ahol ezt látjuk, Izrael imádságai, a Zsoltárok könyve. Isten népe újra és újra felidézi a teremtés nagy eseményét. Miért? Azért, mert a teremtés Isten hűségét mutatja be. A káoszt, az életet szétdobáló erőket, mindazokat, amelyek ott voltak a "mélység fölötti sötétségben", a formátlan és puszta földön, Isten szavával megfékezte, korlátjaikat kijelölte, és ezt a rendet azóta is szilárdan fenntartja. Ugyanakkor ezek az erők megjelennek újra és újra, mint az élet ellen törő hatalmak. Akár ellenség, akár betegség, akár háború, akár idegen népek támadásának szorításában. Izrael pedig imádkozik, és számos alkalommal úgy imádkozik, hogy felidézi Isten teremtői szavát és tettét. Éli, "használja" a teremtés történet hitvallását. Két zsoltárra és kétféle élethelyzetre mutatok rá befejezésül - amelyek minket is arra hívnak, hogy tanuljuk meg imádkozni a teremtést.
Az egyik Isten teremtői munkájának imádkozása akkor, amikor az élet rendben megy. Ez alapvetően magasztalás, hálaadás, amiben a zsoltáros felsorolja Isten teremtő tettét, és tudatosítja magában, hogy a világ, amelyben élünk, Isten szava által jött létre és Isten szava által áll. A 93. zsoltár egy jó példája ennek:
Uralkodik az ÚR! Fenségbe öltözött, felöltözött az ÚR, erőt övezett magára. Szilárdan áll a világ, nem inog. Szilárdan áll trónod ősidők óta, öröktől fogva vagy te. Zúgnak a folyamok, URam, hangosan zúgnak a folyamok, zúgva morajlanak a folyamok. A hatalmas vizek hangjánál, a tenger fenséges morajlásánál fenségesebb az ÚR a magasságban. Amit megmondasz, igen megbízható. Templomodat szentség ékesíti, ó, URam, időtlen időkig!
Igen, vannak erők, amelyek szabadulnának Isten rendje ellen, de az Úr uralkodik, és minden, amit mondott, igaz. Hűségesen fenntartja az élet kereteit, és ezért magasztaljuk őt. A dicsőítő, magasztaló énekek imádkozása megtanít a világot úgy látnunk, ahogy az valóban van: Isten szava alkotta és Isten szava tartja fenn. Jó ezt imádkozni Isten népének, mert jönnek nehezebb idők is…
A 74. zsoltár más helyzetben születik. Isten népe történelmi összeomlása idején vagyunk (válogatott versek):
Miért vetettél el, Istenem, oly régóta, miért lángol haragod legelőd nyája ellen? … Ellenségeid ordítoztak kijelentésed helyén, és kitűzték ott jelvényeiket. Olyanok voltak, mint akik a sűrű fák közt fejszét emelnek magasra. Még faragványait is mind összetörték fejszékkel és baltákkal. Lángba borították szent helyedet, porig alázták neved hajlékát.
Igázzuk le őket egészen! - mondták magukban, és fölperzselték az országban Isten minden hajlékát. Jeleket nem látunk, próféta nincs többé, és senki sem tudja, meddig tart ez még?
Nemcsak pusztulás, hanem még Isten is néma. Hol van Isten? Hol van az isteni szó? Figyeljük, hova fordul a zsoltáros, amikor semmi sem maradt:
De Isten a királyom kezdettől fogva, aki szabadító tetteket vitt véghez a földön. Te szorítottad vissza erőddel a tengert, te törted össze a tengeri szörnyek fejét. Te zúztad szét a Leviátán fejeit, és a puszta népének adtad eledelül. Te fakasztottál forrást és patakot, te szárítottál ki bővizű folyókat. Tiéd a nappal, az éjjel is tiéd, te tetted helyükre a csillagokat s a napot. Te szabtad meg a föld minden határát, te alkottál nyarat és telet. Erre emlékezz, URam, mert ellenség gyaláz, és bolond nép csúfolja nevedet. Ne dobd oda gerlicédet a vadaknak, nyomorultjaid életéről ne feledkezz el végképp!
A panaszénekek imádsága ráébreszt Isten hűségére a teremtésben akkor, amikor máshol már nem látjuk őt.
Isten szavával teremtette a világot, és ezzel szabadságot és szeretetet helyezett el az élet középpontjában. Arra hív, hogy válaszoljunk neki, kapcsolatban legyünk vele. Az ember bukásával ez a kapcsolat megromlott, nem halljuk Isten szavát, nem válaszolunk rá örömteli szeretettel. De a szó utánunk jött, Jézusban testté lett, és halálában és feltámadásában megváltást szerzett. Ezért újra hallhatjuk Istent, újra felismerhetjük hatalmát és szeretetét a teremtett világban, amely még várja a teljes megváltást. Válaszolhatunk neki, Krisztusban nyert szabadsággal és szeretetben: magasztalva őt Teremtő munkájáért, és segítségül hívva őt a nyomorúság idején. ÁMEN!
Lovas András