Teremtés

A teremtés hitvallás, a teremtés nem egy rég letűnt kultúra mondája arra, hogyan keletkezett a világ, nem egy a sok közül, hanem feltárja előttünk AZ igazságot, Isten lényét, titkát. A Teremtő Isten nem csak egyszer alkotott, de folyamatosan teremt ma is. Teremtett minket is egyenként, megalkotott édesanyánk méhében, gondja volt ránk. Gyönyörködhetünk a teremtett világban, dicsérhetjük a teremtőt és felismerhetjük Őt, a teremtőt s gondviselőt. Az egész teremtés sorozatban próbáltunk fókuszálni arra, hogy a teremtőt lássuk, a Genezisből vett textusoknál arra, hogy ne szaladjunk az első két fejezet teremtésről szóló beszámolóitól oda, hogy hogyan romlott meg Isten és ember kapcsolata. Ma azonban elérkezett ez is: a teremtésről szóló sorozat utolsó lépéseinek egyikeként a bűneset van előttünk az Igében. Ismerjük, talán mind tényleg ismerjük valamilyen módon, ha mást nem a szót: bűn, bűnös vagy. Erkölcsi kategória. Bélyeg. Kirekesztő eszköz. Társadalmi megkülönböztetés. Jogi kategória. Félelmek tárgya. Szégyen bölcsője. Talán vicceknek is tárgya. Elbagatellizált dolog. És felnagyított, eltúlzott egyszerre. Vannak gyülekezetek, ahol állandóan erről beszélnek és van, ahol szinte soha. Ha állandóan erre fixálódunk, akkor nem tudunk a kegyelemben élni. Ha pedig nem beszélünk róla és elfelejtjük, akkor sem tudunk a kegyelemben élni, mert elveszíti súlyát. A legtöbben a morál, az erkölcs felől közelítve látjuk, értjük, ismerjük. Onnan, hogy valaki megmondja, mi a jó és mi nem az- és ami nem az, az a bűn. Szociológiai hátterű fogalomként is értelmezhető, ahogy a tabu: mit mond jónak és követendőnek egy társadalom, egy közösség, egy kultúra- és mit mond nem jónak. Az egyik lesz az erény, a másik a bűn. Az egyik lesz a követendő, a másik az elvetendő. És ahogy a kultúrák különbözőek és a társadalom folyamatosan változik, így a bűn fogalma folyamatosan relativizálódik. Az Igében előttünk álló történet és annak üzenete nem egy ilyen, időről időre relativizálódó kijelentés, ami hol igaz, hol nem- hol érvényes, hol nem. Ez a talán jól ismert Ige szól minden emberről. Nem egy egyszer élt balga házaspárról: egy befolyásolható és hiszékeny nőről és az ugyancsak befolyásolható férjéről meg egy ravasz beszélő állatról. Ez a történet rólunk beszél, az EMBERRŐL. A teremtés során, mikor Isten mindent jónak teremt, megalkotja az embert is és elhelyezi a kertben tulajdonképpen lehetőségként jelen van a rossz, az Istentől való eltérés is. Ahol Isten fényt teremt és jót, ott – ha szabad a teremtmény – fennáll az eltérés, elfordulás lehetősége is. Ez az egész önmagában titok, mint oly sok minden Isten lényére és a teremtésre nézve is. Miért nem akadályozta meg Isten, miért volt erre az egészre szükség, miért nem állította le ezt az annyi szenvedést okozó eseményt. Nem tudjuk, csak azt, megtörtént. S ahogy tévútnak érzem azt, hogy moralizáló módon fogjuk meg a bűn kérdését, ugyanilyen félrevezető azzal foglalkozni, mi lett volna, ha…
1. A bűneset, mint a TÖRTÉNET része.
A bűneset a nagy történet második állomása: amikor valami megváltozott, megromlott, elveszett abból, amit Isten az embernek adott. Egy olyan esemény, ami az egész teremtésre kihatással van. A teremtett világ szenved majd a bukott ember rossz döntéseitől, aki így többé nem tudja a gazda szerepet, küldetést betölteni, hanem szenvedést okoz, kizsákmányol, pusztít. A bűn nem erkölcsi kategória csupán, nem morális kérdés az, amiről itt olvasunk, hanem a történet- s így a mi történetünk része is. A bűneset történetbe ágyazottan jelenik meg: nem leírja a Biblia a bűnt, mint jelenséget, vagy titokzatosan osztja meg, amit majd a legbeavatottabbak megismerhetnek. Történetet mond róla, ami a miénk is, mindannyiunké. Kitörölhetetlen része mindenki történetének- nem opció, nem azonosulás kérdése. Ember vagy, embernek születtél és beleszülettél egy közegbe, egy hatás-ellenhatás rendszerbe, ami nem semleges. Nem „tabula rasa”-ként születtünk, hanem hatásoknak kitéve, jellembeli meghatározottsággal. Nem találhatjuk meg az ember géntérképében a „BŰN” gént, amit módosítva elkerülhető lenne ez az egész, mégis generációról generációra folytatódik a történet pontosan úgy, ahogy ott és akkor történt. Mi ez a történet? A Róm 5:18–19-ben úgy olvassuk, hogy egy embernek az engedetlensége által sokan lettek bűnösökké és egynek a bűnesete által minden emberre elhatott a kárhozat. Ádám és Éva vétke e szerint egyben az eredendő bűn kiindulópontja is, a lényege pedig az Isten iránti bizalmatlanság, hitetlenség. Bizony ez a lázadás története. Az Istennel való szembefordulás története. A sodródás története. Az, hogy az ember – te és én – a lehető legjobb szándék ellenére sem képes még egy látszólag objektív választási helyzetben sem mindig a jót választani. A történet a befolyásolhatóság, a megtévesztés története, a hazugság története. Elhisz az ember és maga is gyárt s továbbad hazugságot, megtévesztést. Visszafordíthatatlan és maradandó hatással bírokat, hiszen a történet jellegzetessége, hogy időben zajlik, történik, előre folyik- nem lehet csak úgy átírni, módosítani. A bűn a megváltoztathatatlan sebzés, bántás, kisemmizettség és kisemmizés motívuma életünk szövetében. Változnak a helyzetek, a párbeszédek is lehet, de felismerhetjük életünk epizódjaiban, pillanatképeiben ugyanezt: az elbizonytalanító kísértőt, a kételyt, mely nem az építő és előre vivő kételkedés, tépelődés. A kívánságot, mellyel Éva a gyümölcsre néz. Azt az egy mozdulatot, ami ugyanolyan karemelés, mint bármikor máskor, mégis jelentősége sokkal nagyobb, mint bármi másé. A már előtte a szívben lezajló gyümölcs szakítás, ami már lezajlott lélekben, képekben, elképzelésekben- a mozdulat ennek csak beteljesítője lett. A másik bevonását e rossz útba, a furcsa közösséget és együtt vacogást a bűnben. Az ürességet, ami ott tátong az emberben minden ilyen történetben. Az elrejtőzést, menekülést s aztán a hibáztatást, az okolást, a magyarázkodást. A történetünk része. Az életünk része. Lehet, hogy először hallod, lehet, hogy már sokszor szembesültél vele és küzdesz: ez van. A történet ez, ismerjük, ismétlődik újra és újra- néha teljesen váratlanul ránt magával, néha hosszan érlelődve fejlődik ki- néha tudatos, máskor látszólag tudattalan. De mindig egyforma: romboló és visszafordíthatatlan.
2. A bűneset: beláthatatlan következmények
Az ember bukásában látszólag elérte az Istenhez való hasonlóságnak azt a vonását is, hogy megismerte a jó és rossz közti különbséget, de ez számára tragikus ismeret, mert nem tudja úgy a jót választani és a rosszat elutasítani, mint Isten. A gyümölcs megkóstolása a mezítelenség felismerésével járt, ami korábban nem jelentett problémát. Az erkölcsi tudás egyik következménye lett a bűnre való rádöbbenés, a rossz lelkiismeret feltámadása és a büntetés előli ösztönös menekülés. Közben kiderül, hogy a számonkérő Isten elől nem lehet elrejtőzni sem bokrok, sem kitérő válaszok mögé. A bűnesetben nagyon világosan állnak előttünk a következmények, amivel szembe kell nézni az embernek. Isten büntetése félreérthetetlen és biztos, hogy be is teljesíti azt, amit mond: nem gondolja meg magát, nem visszakozik a büntetésből: következményei vannak mindannak, ami történik. Azt látjuk, hogy a bűnesetnek az egész világra hatása van a mai napig globálisan. A világ megtört, töredékes és a bűn hatásai láthatóak és érezhetőek a saját bőrünkön- általában is. És konkrétan is: a saját bűnünkkel kapcsolatban is igaz: következményei vannak az életünkben, amit hordozunk, hordoznunk kell. Sokan gondolják, hogy ha nem beszélünk róla, ha nem derül ki, egyszerűen – mint némely jogi helyzetben – egyszerűen elévül a bűn, s a következményeivel sem kell már számolni. A bűneset története s a Szentírás bizonyságtétele arra utal, hogy ez nem így működik. Azt kell mondanom, hogy a bűn a legsúlyosabb következményekkel járó dolog, amivel mindig számolnunk kell. A bűn állapot, Istentől való elszakadtságunk állapota. És ha ki nem szakít ebből minket Isten, ezt reprodukáljuk. A következmények és a büntetés pedig csak gyűlik és hat az életünkre. Nem szeretnék senkit megijeszteni, lenyomni, de ez az igazság, így működik: az ember saját bűnei következményei miatt szenved. és ha nincs rendezés, feloldozás, bűnbocsánat, akkor ezek a következmények hatnak. Konkrétan arról van szó, hogy a következmények, amivel számolnunk kell, az Isten teremtettségi rendjéből való kiesés, annak a megtörése, elromlása. A bűn következménye, a büntetés nem más, mint átok. Az utolsó átokszó az egész emberiségre érvényes halál. Magasabb rendű élőlény volta nem menti meg attól, hogy ismét porrá legyen. A bűn zsoldja a halál. Emellett pedig a következmény legáltalánosabban az, hogy nem élhetjük azt az életet, mit lehetne. A történetben a szülés fájdalommal jár majd az asszony számára- nem ez volt a teremtési szándék. A férfi uralkodni fog az asszony felett: megmérgeződik a kapcsolat. A föld bogáncsot terem, verejtékkel és fáradsággal kell művelni azt- nem ez volt a terv. De az lett a valóság. A bűn következményei fájdalmasan valóságosak és kézzel foghatók. Lehet ezen a ponton magyarázkodni és keresni a bűnöst. A bűnbakot! Főleg egy családban, kapcsolatban. Ki a bűnös? Ki miatt szenvedünk? Ki nyomorított meg kit, ki mulasztott el eléggé szeretni, ki vette el a kibontakozás lehetőségeit, ki rövidített meg, ki sebzett meg, stb. Azt kell, hogy mondjam, hogy miközben a kapcsolati oldalról fontos lehet egy-egy ilyen kérdés pontos megválaszolása, végső soron mindenki benne van a történetben. Mindannyian okozói és elszenvedői vagyunk a bűn következményeiből fakadó sebző és sebzett létnek. Sokféleképpen lehet viszonyulni itt és most ehhez. Lehet elutasítani, elnyomni, egyetérteni vele s aztán elfelejteni az egészet, passzívan csak elfogadni, befeszülni vagy maró bűntudattal magunkba süllyedni. Isten arra hív minket, hogy vegyük komolyan és lássuk a saját történetünk és életünk részeként: a bűn valós, a következményei is azok. És mindannyiunknak van mit rendezni és van mitől tartanunk a következményekre nézve. Szükségünk van külső segítségre, mert magunktól nem tudjuk kezelni a helyzetet, mert maga alá temet. Elvesztünk, s nincs happy end verziója a történetnek. Igen, a mi történetünknek, igen, a mi életünknek!
3. A bűn: amire VAN megoldás!
„Hála legyen az Istennek, aki diadalt ad nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” – mondja Pál apostol ebben a kérdésben mozogva. Mert tudjuk megint csak sokan, hogy van megoldás a bűn kérdésre. Ezáltal kerülhetünk „lépés előnybe”, azaz megragadhatjuk Isten mentő karját elveszettségünkben. S mivel tudjuk és gyakoroljuk a bocsánatkérést, az Isten elé járulást a témában, elveszti a súlyát sokszor az egész, rutinná válik. És ez roppant veszélyes. Nagyon kényes egyensúly és újra és újra való Istenhez térést, megújulást igényel, hogy ne legyen az életünk rutinszerűen kegyelemben élő vagy szüntelen bűneiben szorongó. A kulcs a hála. Az evangéliumért, ami valóságos- a valóságunk része, akárcsak a bűn valósága. A bűneset történet- az evangélium is történet. Isten elküldi a Fiát a világba tökéletes áldozatként: konkrétan él az időben, az emberi létezés történetében. Isten fizikai testben születik meg- Őt, Jézus is szövi Isten az édesanyja méhében. És a történetét is szövi: az útja, a célja, hogy győzelmet arasson az Istentől elválasztó bűn felett és hogy elhordozza a következményeket is. Út lesz, a megígért út. Már a bűneset történetében megígéri Isten, hogy lesz valaki az asszony utódai közül, aki a kígyó fejére tapos, elhangzik az ígéret. És be is teljesedik. Van megoldás tehát a bűnre, van, de csak egy: Jézus Krisztus halála és feltámadása: a belé vetett hit, a tökéletes áldozat. Furcsa és megmagyarázhatatlan: miért pont ez, miért pont így, de ez van. Ezt az utat, Őt adta Isten. Akárhányszor hallott igazság, de ez a kulcs. Azért kell ennyiszer hallanunk valószínűleg, mert ennyire elfelejtenénk enélkül, kiesnénk a fókuszból. Mert miközben Jézus áldozata tökéletes és érvényes ránk, hat ránk, ha hit által elfogadjuk, új emberek lehetünk benne, de a küzdelemnek nincs vége. A nagy csatát Ő megnyerte, megszerezte nekünk a bűnbocsánatot, de tart a csata helyi szinten. Ezt talán a legnehezebb megérteni és elfogadni. Ebbe lehet leginkább belefáradni. Mi az út most? Egyrészt a feltárás és rendezés Istennel. Mondd el neki, öntsd ki a szívedet előtte, kérj Tőle bocsánatot és valld meg előtte, amivel ellene tettél, lázadtál. Már voltunk az istentiszteleten bűnvalló imádságban, lehet, hogy ez megtörtént már, akkor úgy van jól. De megteheted, ha nem tudtál kapcsolódni, vagy nem értél ide az istentiszteletnek arra a részére. Másrészt elkerülhetetlen az egymás előtt való feltárás és rendezés. A bűnért bocsánatot kell kérni, rendezni egymással is. Nagy gyógyulás és felszabadulás rejlik ebben. Ne felejtsd el, ne vesd el ennek a lehetőségét. Ne válaszd a könnyebb utat! Az úrvacsorai közösség értelme pont az, hogy vállaljuk azt, akik vagyunk. Vállaljuk, hogy küzdünk, szükségünk van a kegyelemre. Ebben a vállalásban lehetünk közösségben egymással is. Isten ebben is adta nekünk a gyülekezetet, egymást: így lehetünk együtt előtte, vele, egymással közösségben. A kegyelem asztalánál. Kulcsfontosságú ez, lelki-szellemi téren is: életed történetének része ez és kiábrázolja, hogy lehet, hogy a bűneset a nagy történet része, de nem az utolsó része lett! Lehet, hogy a bűn ez életed része, de nem ez az utolsó szó! Valószínűleg egy csapásra nem fog minden megoldódni, ami a bűnnel kapcsolatos. Sok mindenben hosszú a gyógyulás útja, de ne becsüld le, amit ad neked itt és most az Isten. Ez az első lépés, fontos lépés. Tedd meg! Jézus ma hív téged! Ne vidd tovább, ne háríts tovább a bűnt s következményeit! Olyat teszek most, amit nem szoktam: az Isten irgalmára kérlek, közeledj ma felé és engedj teret neki, lépj ki a bűnből, felé. Ne hordozd tovább, amit nem kell! Engedd el a büszkeséged és menj oda, kihez kell és kérj bocsánatot, amíg megteheted! Bocsáss meg, amíg megteheted! Itt advent első vasárnapján áll előttünk a bűneset története. Adventben arra emlékezünk, hogy eljött a király, eljön a király! Adventben ne várj! Hanem lépj! Jézus erre hívj! Lépj felé! Lépj be a csendbe, a jelenlétébe. Ha csak vársz, nem lesz változás. A bűn megbénít, megfoszt, a kegyelem felszabadít és cselekvővé tesz. Éljünk a Krisztusban nyert szabadságunkban!

Sokan keresik, sejtik a Teremtőt, vagy lépésről-lépésre tárul fel előttük a nagy titok: nem véletlen mindaz, mi látható, s ami nem. Sokan pedig hordják, cipelik, vonszolják a sorsukat, és vallják: „Batyum a legsúlyosabb Nincsen / Utam a nagy Nihil, a Semmi, / A sorsom: menni, menni, menni, / S az álmom az Isten..." (Ady). A hitvalló ember számára természetes és alapvető a vallomás: „Uram, Teremtőm, Te alkottál, tőled jövök, hozzád megyek, nálad vagyok.” Mindannyian Őt keressük és Rá van szükségünk! A teremtésről szóló sorozatban már sokféle formában láttuk a világ teremtőjét, mint a nagy vizek Urát, aki lecsendesíti a nagy vizeket. Aki szavával alkot és mikor azt mondja: „legyen”, lesz s marad, mi előállt. Ő az eső anyja s a felhők apja, az alkotó, aki a teremtett világban minket, minden élőt egymásnak adott. Ő a maga képmására alkotó, aki céllal és okkal teremti az embert. Megismerteti magát s a nagy történetet: a megváltás történetét a kijelentésben. De mi közünk ehhez a nagy, hatalmas, örök Teremtő Istenhez? Hol vagyok én a történetben Hozzá s magamhoz képest? Kicsoda Ő, a Jézus Krisztus Atyja? A klasszikus teremtéstörténetektől eltérően a Zsolt 139 a teremtés aktusát nemcsak egyszeri történelmi eseménynek tekinti, hanem úgy véli, hogy minden magzat emberré formálódásában és születésében Isten teremtő munkája valósul meg újra és újra, így a teremtés személyessége kerül előtérbe.
„ENGEM ISTEN TEREMTETT”. – foglalható össze röviden a felolvasott Zsoltár üzenete. Ez már nem egy lehetőség, egy elmélet a világ előállására, egy költői kép arra, hogy jött létre az, amiről a földön sosem fogjuk megtudni 100%-osan, hogyan is lett… Ez hitvallás, elköteleződés: ENGEM ISTEN TEREMTETT. Talán gyermetegnek, túlzott leegyszerűsítésnek hat ez a mégis teljesen egzisztenciális valóság: mi magunk is egyenként Isten alkotásai vagyunk! Ilyennek akart, Ő akart. A teremtés általános igazságait könnyebb talán elfogadni, a személyes részével kapcsolatban nehezebb dolgunk lehet: hiszen a szüleim gyermeke vagyok, felnőtt emberként önálló identitással rendelkező szabad egyén, akihez nincs hasonlítható. Alapvetően magamhoz tartozom, s másokhoz, kiket választok s kik választanak. De sajnos nagy a távolság. A teremtés egyik legszemélyesebb részénél fontos látnunk, hogy ez egy több ezer éve élt ember hitvallása révén került a kijelentésbe, nem a mai ember teljesen individualista, önmaga körül forgó gondolatainak eredményeként. Ez a személyesség nem énközpontúság. Mert ma sok minden szól látszólag az „én”-ről, az egyénről. A középpontba kerül, de mégis egyedül marad; növekszik önismeretben, de egyre inkább elveszik abban a kérdésben: ki vagyok én; megérti magát, de egyre nehezebben ért meg másokat… A mai témánk, teremtettségünk egészen személyes oldala mélységesen önismereti és istenismereti kérdés.
Mindeközben valljuk be, hogy a 139. zsoltár olyan, mint egy puha, meleg takaró egy hideg téli estén, egy forró tea, béke. Oltalom a zivatar idején, csendes hely a zajban, útbaigazítás az eltévedt embernek. Isten mindent tud rólam, ismer, nem felejt el, figyel rám. Könnyű ezt olvasva elolvadni, feloldódni ebben a békében, oltalomban, ami jó, de könnyen egyoldalú lehet. Bármennyire is úgy tűnik elsőre, a zsoltár nem rólunk, rólam szól, nem is az egyéni békénkről vagy jól létünkről, hanem a velünk személyes kapcsolatba lépni akaró, mindenütt jelen lévő Istenről.
I. Isten szőtte az egész lényünket
I.1. ISTEN. A TEREMTŐ: A SZÖVŐMESTER. A 139. zsoltár felirata ez: Isten mindenütt jelen van. Ez a mindenütt való jelenléte jó hír az embernek, hiszen Isten nem hagyta magára a teremtését, hanem gondot is visel róla. Elérhető mindazok számára, akik keresik Őt. Isten kezének munkája a világ és azon belül az ember is.
A teremtő Istent sokféle képpel írja le a Szentírás, sokféle aktivitással mutatja be, kicsoda Ő? A 139. zsoltárban Ő a zsoltár író alkotója, aki alkotja veséit és formálja őt édesanyja méhében. Ő (az eredeti héber szó szerint) szőtte a testét, más fordítás szerint Ő öntötte anyja méhébe (ahogy a szobrot formába öntik a folyékony fémből, hogy megszilárdulva elnyerje végleges formáját). A „veséim” kifejezés az ember teljes bensőjét jelenti, ami olyan sokszínű és összetett, mint egy színes szőttes. (Az embrió anyaméhben való formálódásával egyébként máshol is foglalkozik a Szentírás, pl. Jób 10, 9-12; Préd 11, 5 vagy Zsolt 22, 10; 33, 15; 71,6; 94, 9.)
Isten pedig – habár látszólag magától működő biológiai folyamatok zajlanak a formáltatásunkkor – aktív részese az egyes emberek létrejöttének, megformálódásának.
I.2. TITOK. A teremtés ebben a képben titokzatos. Nem csak költői, több annál. A Szentírás, mikor titkokról beszél, gyakran használja a „mintha” képet. A „mintha” szó is azt jelenti, hogy hasonlítható valamihez, de pontosan, teljesen nem írható le. Ez a titokzatosság Isten lényének titkával is összeköthető: Őbelőle is annyit ismerhetünk csak, amennyit megmutat magából, s ez létünkre is igaz. Ő a titkok tudója, Tőle ismerhetjük és érthetjük meg titokzatos létünket! Az embert úgy nézi a zsoltáros, hogy a földet, melyből az ember kezdetben formálódott (a teremtéskor), az anyaölhöz hasonlítja, amelyből születtünk. Isten az alkotónk, ott formált, ahol előtte „nem voltunk”, az anyaméhben. A föld mélyén képződő lét a „nem lét” allegóriája, a „nincs”-ből a „van” keletkezésének képe.
„Ugyanakkor a szövegrész kulcsfontosságú motívumainak párhuzamai lépten-nyomon fölbukkannak ókori közel-keleti szövegekben. Az ember, mint az Isten munkája, az ötvösmester öntése egyrészt az imádkozó és Istene közötti szoros kapcsolatot emeli ki. (…) Mezopotámiai szövegek- ben az isteni műhely a föld belsejében, az Apszúban van, amely megfelel a hébernek, ahol a Zsolt 139,15 szerint az ember teremtése történik. A föld mélysége és az anyaméh sötétsége közötti analógiát a sumer és akkád mítoszok és imádságok alapján érthetjük meg.”
I.3. EVANGÉLIUM. Az első és legnagyobb evangélium ebben a képben, hogy Isten az ötvös! Ő a szövőmester és az ötvös is egyben, ő formál, akármilyen képpel írjuk is ezt le. Egy alapvető titok, egy örök igazság bomlik itt ki előttünk: Isten egészen személyesen a teremtőnk. A te személyedet, az egész lényedet Ő alkotta! Ő kontrollálta a folyamatot édesanyád méhében. A fogantatásodtól tud rólad. Sőt, időben már előtte is tudott rólad. Mindeközben van ebben a képben valami sokkal mélyebb és összetettebb réteg is: Isten mindenható és mindent tudó teremtő, aki gondolt ránk és megőrzött utunk minden állomásán eddigi életünkben, ezért bízhatunk benne. Ismeri a „föld mélye” állapotot (azaz a sötétséget), így meg is tud őrizni, amikor ilyen helyzetben vagyunk (sötétség, félelmek, bizonytalanság). Ez az ismeret, az ebben való hit pedig végső soron- miközben végletesen személyes- megszabadít a magunkról gondolkodás végleteitől. Attól is, hogy „én vagyok minden”, és attól is, hogy semmi/senki vagyok. Az önimádat és az éndiffúzió, a feloldódás, elveszés sem az Istentől rendelt utunk. Ehelyett az utunk a hitvallás: „Az Istenben elrejtett élet rácsodálkozik Isten teremtő gazdagságára: „magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél". Felismeri, hogy ő egyedi példány. Olyan, mint ő, nincs még egy az emberek között. Szerepet senki más nem tudja eljátszani. Az élet tisztelete a gyakorlatban azt jelenti, hogy elfogadom magam Isten kezéből olyannak, amilyennek ő alkotott. „Kedvesnek" tartom Istennek rólam szóló gondolatát. Ezért nem becsülöm le magam, nem értékelem le kapott képességeimet, nem vetem el az életet magamtól, hanem hálát adok érte. Magasztalom Istent. Fogadd el életedet Isten kezéből!”   - (Molnár Miklós)
II. Isten szövi a történetünket
II.1. ISTEN. Meg is állhatnánk itt, de a zsoltár sem áll meg: Isten szőtte egész lényünket, de Ő szövi sorsunkat is, történetünket. „Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.”- olvastuk.
A „könyv”, amiben minden meg van írva nem egy sorskönyv, ahol megváltoztathatatlanul minden rögzített, mintegy kérlelhetetlen „fátum”. A könyv, mint kép Isten számon tartásának, gondviselésének képe. A múlt, a jelen és jövendő az Ő számon tartó, el nem felejtő lényében van, az Ő kezében vagyunk. Egy más fordítás szerint így hangzik ez a sor: „A Te könyvedbe bele vannak írva a napok, amelyek már megformáltattak, bár még egy sem volt meg közülük.” (Kállay Kálmán: A Zsoltárok könyve).
II.2. TITOK. Milyen könyvről beszél a Zsolt 139,16 szerzője? A születés és sors meghatározás vonatkozásában az egyik korabeli elterjedt elképzelés a mezopotámiai szövegek egyik motívuma, a sorstábla. A „tuppi šīmāti”,  szó szerint „a sorsok táblája”, az az okirat, amelynek birtoklása a világmindenség birtoklását jelenti. A sorstábla az, amelyet a legnagyobb tekintéllyel bíró istenség mellre erősítve hordoz, és amely az istenek és emberek életére, sorsára, szerepkörére vonatkozó információkat tartalmaz. Az eposzok szerint a sorstábla eredetileg Tiamat, az ősistennő tulajdona volt, de később elveszítette a tábla birtoklásának jogát. A mítosz szerint a táblát Marduk isten vette el Tiamattól, és ezáltal alapozta meg uralmát a világmindenség fölött. Megint csak olyan korban szólal meg ebben a képben, mikor ez közismert, elfogadott lehetett – ezen a nyelven, ebben a képrendszerben szólt az Isten magáról s titkáról.
III.3. EVANGÉLIUM. Az evangélium, hogy Istené a könyv! Természetesen a Biblián belül is többször felbukkan ez a motívum: Isten számon tart, van egy „könyve”, amibe be vagyunk írva- az utolsó ítéletkor is könyvek nyittatnak meg. Istennél van a könyv, Ő ismeri a napokat, amiket nekünk szánt, ezért nincs miért aggódnunk. Ő tudja, mit szánt nekünk, Ő a mennyei Atyánk, ezért szabadulhatunk meg az aggodalmaktól végső soron. Ebbe kapaszkodik a Heidelbergi káté írója is: Istenre számíthat, benne bízhat szüntelenül.
Istennek jó terve van a számunkra. A „mily drágák nekem szándékaid…” kifejezés arra utal, hogy Isten terve, gondolatai az életünk felől a legfontosabb viszonyítási pontok. A jó terv megismerése, megértése az ember életének célja. Így találhatja meg igazán önmagát is, tulajdonképpen ez a teljes önismeret forrása, ami elválaszthatatlan Isten lényétől és a kijelentéstől. Minden más csak ehhez viszonyítva, ezen megvizsgálva, ebből kiindulva érthető meg. Ne félj, nem lehet kiesni belőle, hiszen Isten mindenható. Ne félj, hogy megköt, hiszen Isten jót akar neked. Isten terve nem kényszer, hanem személyre szabott megoldás az életünkre.
Tudattalan és tudatos állapotunkban is számíthatunk Rá. Mikor még nem tudtunk róla semmit- már Ő szőtte a történetünket. Ha számolgatunk, felébredünk, éberek vagyunk, tudatában vagyunk létezésünknek, akkor is Ő van velünk és akkor is csak benne bízhatunk!
Nem kell kitalálni magamat, mert Isten már kitalált engem. Nem kell passzívan sodródni, mert Ő vezet. Lehet hittel keresni és elfogadni: valahonnan valahová tartunk: van út, van cél, van útitárs!
Befejezés:
Isten számon tart, számítunk neki- de ez nem csak egy kis lélek nyugtató ismeret, spirituális biztosítás a jövőre, életünkre. Ez meghívás, önátadásra hív! A lét nem azáltal nyer értelmet, hogy találunk neki egy értelmes célt, hanem hogy megismerjük az Alkotónkat és az Ő tervét ránk nézve! Az önátadásnak hatalmas távlatai lehetnek… ha tényleg átadjuk magunkat Neki: egyenként: mivé lehet az Ő munkája köztünk, mint gyülekezetben…
Teremtő Atyánk van: így tudunk ennek az üzenetnek/Igének mentén kapcsolódni egymáshoz? Hogy lehetünk közösségben úgy, hogy ez egy egyéni/individuális üzenet? Ő csodálatos és félelmetes, hatalmas és végtelen… de Atya is egyszerre. Jézus Krisztusban, a megváltásban Atyánkká lett.
Ne félj, ne aggódj! Ismer, őriz, megtart. Az Övé vagy! Legyél az Övé! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvéreim!
A teremtés sorozatban a "Hogyan?" után az élő természettel, a növény-és állatvilággal foglalkozik. Hamarosan eljutunk az ember teremtéséig, az istenképűség, az ember "gazda" feladata, a bűneset és az új ember témákig. Ezek előtt azonban most vasárnap az élő természet lesz előttünk, mint Isten teremtése. Kálvin János azt mondta a teremtett világ kapcsán, hogy „Bármerre fordítjuk is tekintetünket, körös körül nincs a világnak olyan zuga, ahol Isten dicsőségének legalább egy szikrácskáját ne látnánk. Lehetetlen ezt a széles távlatú remekművet egyetlen pillantással átfogni, anélkül, hogy e mérhetetlen fény hatalma alatt össze ne roskadnánk.” Ha pedig a számokat nézzük, egészen megdöbbentő, hogy hazánkban kb. 43.000 gerinctelen és 556 gerinces állatfaj (83 emlős, 361 madár, 16 hüllő, 15 kétéltű és 81 hal) ismert. Legnagyobb változatosságot (kb. 37.000 faj) mutató csoport a rovaroké. A lepkék fajszáma pedig közel 3600! Bizonyára mindenki volt már olyan élethelyzetben, mikor rádöbbent az élővilág sokszínűségére, különlegességére! Egy olyan pillanat, mikor belegondolhatott: mennyire sokféle, különleges értékes és gyönyörű mindez! Azonban ahogy a múlt vasárnapi Igénk (ami az élettelen természet teremtéséről szólt), a mai textusunk sem egy seregszemle, amiben önmagában csak gyönyörködhetünk a teremtésben és nyugtázhatjuk: igen, valóban szép, sokszínű. Akárhogyan is alakult, végül is rendkívüli. Nem is az az alapkérdés itt és most, hogy szeretjük-e az élővilágot, érdekel-e minket zsigerileg, mennyire érezzük jól magunkat benne, stb. Sokkal inkább az, hogy a teremtés részeként tekintünk-e az élővilágra, meglátjuk-e ebben a teremtő Isten tervét és természetét? A növények, az állatok Isten teremtései, a teremtett világ részei. Hogy tudunk minderre tekinteni? Mennyire vagyunk hálásak, mennyire érezzük annak súlyát, hogy nem a mi világunk (az én világom) díszletei ezek a teremtmények, hanem számukra ugyanúgy otthon ez a világ, ez a föld, mint nekünk? Szeretnék már itt az elején igazából minden romantikus elképzeléssel szakítani, amivel általában a természetről beszélnek akár a teremtés kapcsán is. Ne legyenek illúzióink: az élővilág, amit Isten teremtett koránt sincs jó helyzetben, koránt sincs a teremtéskori, mintegy édeni állapotban. Az embert ért hatások, változások, az Istentől való eltávolodás és elidegenedés minderre kihat: az élővilágra is. Az ember kolonizál, meghódít és tulajdonképpen kizsákmányol, amióta ehhez csak lehetőségei vannak és használja, kihasználja a világot. Sok közhely kapcsolódik ehhez a kérdéshez és mindenféle környezetvédő mozgalmak szónoklatai, megmozdulásai juthatnak eszünkbe. Igen, a másik véglet is ismert: a mindenek elé való környezetvédelem és már-már istenített környezettudatosság, az állatok értékesnek tartása- már-már embereknél is értékesebbnek…
 1. Az élet nem magától értetődő dolog, hanem Istentől jövő ajándék, áldás!
Az alapállás, hogy a teremtéstörténet most felolvasott részének van egy nagyon fontos, nagyon alapvető és egyszerű üzenete, ami sokszor közhelyként ismétlődik. Pedig a tartalmát nem szabadna elveszítenünk szem elöl: az élet nem magától értetődő dolog, hanem ajándék, áldás! Isten, a teremtő megtehette volna, hogy sokféleképpen teremt és alkot. Megtehette volna, hogy csak embert teremt a világra, de ő egy színes és változatos életközösséget alkotott, aminek része lehet az ember is. Olyat, amiben az élőlények egyfajta (sokszor kellemetlen) közösségben, közelségben élnek egymással. A mai ember, a posztmodern ember (de talán már a modern is) épített, mesterséges környezetben él. Mesterséges fényekkel, mesterséges arányok és anyagok között. Számára talán a növények egyenlők az élelemmel és az építőanyaggal, az állatok is a táplálékkal, valamint bizonyos „díszletekkel”, amiktől színesebb, érdekesebb a világ.
Descartes, a felvilágosodás nagy gondolkodója szerint az állatok „automaták”, melyeknek nincs az emberhez hasonló értelmük, így leginkább eszközökhöz hasonlíthatók. Az élővilág - úgy tűnhet sokszor- zavarja az ember életterét- ezért legtöbbször tesz is azért az ember, hogy távol tartsa/kívül tartsa őket életterén. A valóság pedig ennél jóval több. Ez a beszűkült, egyoldalú, haszonelvű látásmód mindenképpen megfosztja az embert valamitől. Az élet csodálatos ajándék Istentől, annak minden formájában! A földi élet, aminek mindannyian részesei vagyunk: ajándék! Az élet nem természetes, az élet nem véletlen, nem törvényszerűség. Az Igében csodálatos a teremtéstörténetben, ahogy létrejön az élet Isten ajándékaként. A növények és az állatok is a földből származnak. Belőle sarjadnak, illetve ő "hozza elő" őket. A föld itt, mint "anyaföld" jelenik meg előttünk. A föld különösen hangsúlyos és fontos ezekben a leírásokban. A föl életet adó és életet ösztönző környezet. "A föld, mint a növény- és állatvilág környezete létrehoz önmagukat reprodukálni képes lényeket anélkül, hogy önmagát - a földet - mind individuumot reprodukálná. (...) A föld létrehoz, de nem önmagát hozza létre. A föld aktív erőforrás, amelynek ereje és körülölelő jelenvalósága nélkül az élet nem lenne elképzelhető." Ez az éltető föld az élővilág közege, amiben az állatvilágnak is szól a parancs, ami majd az embernek: szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet. A teremtmények felruháztatnak az élet továbbadásának erejével, lehetőségével. Miközben az élet igazi adója, forrása továbbra is Isten. Valójában Isten teremtő "erejét" adják tovább, így a szaporodás, az új élet áldás. Az egész teremtéstörténet, és így az élővilág teremtése is "áldás történet" (Claus Westermann). Minden teremtménynek más a helye, a szerepe a természet rendjében. Ennek a rendnek pedig etikai vonatkozásai is vannak: a jó, a rend Istentől ered. Az élet ajándék és áldás, amit a teremtő készített, alkotott, amiben része lehet minden élőnek!
2. Az élővilág nem állandóan fejlődő, tökéletesedő közeg, hanem folyamatosan pusztul és szenved az ember bűne miatt
Nagyon fontos ez a fenti igazság, gondolat, de amit látunk, az ennél sokkal sötétebb. Ha az élet ajándék, áldás, és Isten jónak teremtette, akkor miért van az, hogy az élővilág nagy általánosságban nem egy állandóan fejlődő, tökéletesedő közeg, hanem folyamatosan pusztul? A valóságban amit látunk, sokkal fájdalmasabb, mint amit a teremtés történetében olvasunk, vagy amit természetfilm csatornák megvágott és jól elkészített filmjeiben láthatunk. A valóság a kihaló fajok valósága, és a sok szintéren zajló hihetetlen mértékű rombolás és halál. Ne úgy hallgassuk ezt, mint egy környezetvédelmi programbeszédet, ne zárjunk be ezekre a szavakra, vagy ne kezdjünk el haragudni bizonyos emberekre, akik ezt a pusztítást konkrétan végzik. Isten Jelenlétében, itt az istentiszteleten halljuk meg, mi a valóság és van-e erre Istennek válasza, terve, megoldása? Nem emberi, hanem Tőle jövő. Hadd idézzek egy teremtésvédelmi anyagból, ami összefoglalja ezt a pusztulást: „Mielőtt még átadhatnánk magunkat a romantikus érzéseknek: „na ugye, milyen szép is ez a mi bolygónk...”, azt látjuk, hogy ez a szép bolygó egyre több sebből vérzik. Az űrfelvételeken is láthatók az egyre csökkenő felületeket lefedő erdők hűlt helye, amit a Föld szegényei az életben maradásuk megtermeléséhez szükséges termőföld biztosítása érdekében vágnak ki. Láthatók az egyre nagyobb területeket elfoglaló, egybefüggő szántóföldek, amelyek helyén néhány éve, évtizede még falusi, megélhető léptékű közösségi élet volt. Mára a városba tömörült-kényszerített emberek ipari éléskamrájaként „működnek”. Féktelen pazarlásunk, nem elég gondos tervezésünk és gátlástalan életmódunk miatt elpusztult élőlények tetemei, zsugorodó jégfelülettel együtt emelkedő tengerszint, felmelegedő vizekből és felengedő földekből felszabaduló üvegház-gázok, kockává fagyasztott északi turisták az egyenlítő-közeli szállodákban és zsírcsordulásig hevített déliek a sarkkörhöz közeli hotelekben.”
Nem vagyok biológus, de amit ebből értek és látok, az is borzasztó. Azt látom, hogy génmódosított élelmiszerekként termesztett haszonnövények oly módon szaporodnak és módosítják a növények természetes, Istentől rendelt szaporodását, hogy az alapvetően veszélyeztheti a vegetáció lényeges belső egyensúlyait. Az élő természetben látható legfájdalmasabban a bűn következménye – az emberi tevékenység révén. Igen, az ember miatt szenved a természet, a teremtett világ is! A Róm 8, 20-ban olvashatunk arról, hogy a teremtettség az ember miatt vettetett hiábavalóság alá! Ez így van, fájdalmas és szomorú, de az a valóság. Az Istentől elszakadt ember istentelen, önző és csak önmaga körül forgó gondolkozása, léte elpusztítja lassan, de biztosan az élővilágot. És ne legyenek illúzióink, ezek nem csak valami messzi földrészen élő gonosz milliárdosok, akik erdőket irtanak és szennyezik a világot, fajokat pusztítva ki ezzel. Ezek mi vagyunk, mindannyian. Benne élünk a kultúránkban, a szokásaink, a kultúránk valójában a teremtett világot fogyasztja el és pusztítja el mindazt, amit Isten szépnek, áldottnak és jónak teremtett…. És ezt sajnos néhány jó szándékú környezetvédelmi szervezet, vagy a kicsit környezettudatosabb életmód sem fogja tudni megváltoztatni. Azért, mert Isten nélkül az ember maga nem tud és nem fog lényegileg megváltozni.
3. Isten nem mond le a pusztuló élővilágról, hanem kiterjeszti rá a megváltást
A megoldás egyedül a megváltásban van! A „SZÓ” megváltása nélkül az ember belefullad hiábavaló szavaiba és nem hallja meg a leglényegesebb szót, az Isten szavát. És ha az emberhez nem jut el a megváltás valósága, nem születik újjá a Jézus Krisztusba vetett hit által, akkor nem menekülhet meg a teremtés sem. De hála legyen az Istennek, Ő nem mondott le sem az emberről, sem a teremtett világról! Isten gondoskodik az egész teremtésről!
Tipikus felvilágosodás óta velünk lévő gondolat (Descartes), hogy a "vizsgáló és a vizsgált" különválik, és az ember a természet megfigyelőjeként, értelmezőjeként definiálja magát- elszakadva attól, hogy maga is a természet része. Amikor tehát az élővilágra tekintünk, ami a teremtés része, nem egy kívülről vizsgált, esetleg veszélyben lévő dolgot, jelenséget kell magunk előtt látnunk (mint ökológiai problémát), hanem azt, hogy az élőlényekkel együtt mi, emberek is az élővilág részei, az élő természet részei vagyunk. Ha bármiben veszélyben vannak "ők", akkor az a "mi" veszélyünket is jelenti. Az ő veszélyük a mi veszélyünk, a mi megváltásunk az ő megváltásuk. Honnan tudhatjuk, hogy az emberrel együtt a teremtett világ számára is reménység a megváltás?
I. A nagy Történet.
A Nagy Történet a megváltás története, melynek főszereplőjeként kizárólag az embert látjuk, aki fellázadt Isten ellen és vétkezett, elszakadt tőle. Isten királyságában, Isten tervében azonban ott van az egész élővilág. A megváltás (ugyanúgy, ahogy a bűneset tette) érinti őket is: minden élőt e földön. Mondhatni, a természet érdeke is, hogy az ember megváltott emberként éljen. És a mi emberi reménységünk és az evangélium az egész világnak, az élővilágnak is örömhír!
II. Noé.
Úgy tűnhet, hogy Noé történetében Isten az egész teremtést elpusztította, legalább is a szárazföldi életet. Mégis, a bárkában nem csak emberek, de szárazföldi állatok is voltak. Az új kezdet, a szövetség az övék is, velük is tervezett az Isten. A szivárvány jel minden élőlény számára. „Íme, szövetségre lépek veletek és utódaitokkal, meg minden élőlénnyel, amely veletek van: madárral, jószággal és minden szárazföldi vaddal, mindennel, ami a bárkából kijött, minden földi élőlénnyel. Szövetségre lépek veletek, és egyetlen élőlény sem pusztul el többé özönvíz miatt, mert nem lesz többé özönvíz, hogy elpusztítsa a földet. Majd azt mondta Isten: Ez a jele a szövetségnek, amelyet most szerzek veletek és minden élőlénnyel, amely veletek van, minden nemzedékkel örökre: szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, amelyet most a földdel megkötök. (Gen 9, 9-13)
III. Róm 8.
Az előbb már említett Római levélben is beszél arról, hogy Isten szabadítása univerzális jelentőségű: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára.” (Róm 8, 19-22.
IV. Mt 6.
Jézus arra hív, hogy csodáljuk a teremtést, de mi több: tanuljunk a teremtményektől. Isten gondviselése megmutatkozik rajtuk is és megtapasztalhatják ők is, hogy kegyelmes az Isten: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” (Mt 6, 33) Isten gondviselése minden rossz ellenére mégis kiterjed a természetre, ezért működhet még, ezért nem omlott még össze az egész ökoszisztéma.
V. Ézs 11.
A „teremtés megváltása” a Messiás uralkodásának része. Erről olvasunk az Ézsaiás könyve 11. részének próféciájában is! „Igazság lesz derekának öve, csípőjének öve pedig a hűség. Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisfiú terelgeti őket. A tehén a medvével legel, kölykeik együtt heverésznek, az oroszlán pedig szalmát eszik, mint a marha. A csecsemő a viperalyuknál játszadozik, és az alig elválasztott gyermek mérges kígyó üregébe dugja a kezét. Nem árt és nem pusztít szent hegyemen senki, betölti a földet az Úr ismerete, ahogyan a tengert víz borítja.” (Ézs 11, 5-9)
Nagy reménységgel tölthet ez is el minket: van jövő, helyreállás, megváltás a teremtett világ számára is!
Mit tegyünk tehát?
A teremtés története hitvallás. A teremtett világ, az élővilágról szóló igehirdetés végén szólaljon meg egy hitvallás, Augustinus hitvallása, aki a „Vallomások”-ban ír arról, mit jelent számára embernek lenni, Istent kereső és szerető embernek a teremtett világ részeként: „Szeretlek Uram. Nem kételkedve, hanem biztos öntudattal. Igéd átjárta szívemet s megszerettelek. Ég és föld és a bennük levő mindenség is minden oldalról azt kiáltják, hogy szeresselek. Mindenkinek ezt kiáltják, szünet nélkül, úgy, hogy senki sem mentegetheti magát. Leghangosabban beszél azonban irgalmad ahhoz, akin megkönyörülsz, s akin irgalmasságot gyakorolsz, mert megkönyörültél rajta; ha ez nem volna, ég és föld siket füleknek hirdetnék dicséretedet. (…) De mi ez? Megkérdeztem a földet. Azt mondta: nem én vagyok! Megkérdeztem mindent, ami a föld hátán van. Ugyanazt vallották. Megkérdeztem a tengert és örvényeit s minden eleven lakóját, s azt felelték: nem mi vagyunk a te Istened. Följebb keresd! Megkérdeztem a rohanó szeleket, s a lég birodalma minden lakójával együtt azt mondotta: Anaximenész téved: nem vagyok Isten! Megkérdeztem az eget, a napot, holdat, csillagokat: Mi sem vagyunk az Isten, akit keressz -felelték. Végül bekiáltottam az érzékeimet körülvevő mindenségbe: Beszéljetek az én Istenemről. Nem ti vagytok, de mondjatok róla valamit! S felzúgtak hatalmas hangon: Ő a mi teremtőnk! Kérdezősködésem világszemlélet volt, szépségük volt a felelet.”
Ámen
(Thoma László)

Kedves Testvéreim! A teremtésről szóló sorozatban azt keressük és kutatjuk, mit jelent számunkra az, hogy Isten teremtő Úr, hogyan válhat ez életünk fontos részévé, irányítójává? A „Hogyan?” kérdés van még előttünk: Hogyan teremtette Isten a világot? Mi az, amit ebből megérthetünk, mire hív ez bennünket? Az elmúlt vasárnap a „Hogyan?” kérdés első állomásaként arról hallhattunk, hogy Isten a szavával teremt – a Gen 1, 3 alapján. A SZÓ Isten teremtő szándékának megnyilvánulása. Ezen keresztül éri el az embert, ezáltal nyilvánítja ki akaratát. A Jób 38 ugyanennek az Istennek ugyanezen akaratáról beszél, de itt a teremtés kapcsán Isten a tetteiről beszél. A Jób 38 azért érdekes a teremtés „Hogyan?” kérdéséhez, mert más szempontból közelíti meg, írja le azt, mint a Gen 1-2. Mindegyik költemény, de ez a hely más költői képeket használ. Mindezen keresztül pedig megismerhető Isten teremtő szándéka, munkája. Nem kapunk természetesen itt sem konkrét leírásokat, beszámolót a „hogyan”-ról, mégis közelebb visz minket a megértéshez. A teremtés történet: hitvallás- hangzott el múlt vasárnap is. Hitvallás arról, kicsoda az Isten és mi a terve a világgal, miről szól a nagy történet? Hitvallás Isten szaváról, Isten tetteiről…! Azért fontos ezt hangsúlyoznunk itt még az elején, mert az embernek sokféle hitvallása lehet. Elfelejtve vagy megtagadva Isten kijelentését, a Tőle jövő hitvallást saját tudását, tapasztalását teszi a megismerés kizárólagos forrásává és így a tudományt, az elméleteket teszi vallássá és hitvallássá… és ez büszkévé, kevélyé teszi őt… Ami még veszélyesebb, bibliai igazságokat keverve teljesen saját, emberi elképzelésekkel alakítja ki valaki ezt a hitvallást. És megnyugszik, hogy legalább hisz valamiben… Ez pedig roppant veszélyes, mert álbékességet és hamis biztonságérzetet eredményez. Ezért szólal meg az Isten!
I. Jób könyve kontextusa. Jób könyve az emberi szenvedés okára, céljára keresi a választ. Egy nagyon értékes és különleges könyv a Bibliában, aminek alapkérdése, hogy miért is van szenvedés? Mi az oka, ki miért szenved, hogy lehet elkerülni vagy megmagyarázni azt? Ha Isten a teremtő, mindenható, hogy lehetséges egyáltalán a szenvedés? Hogy engedheti ezt meg Isten? Jób könyve a miértek könyve. JÓB TÖRTÉNETE. A 38. fejezet megértéséhez látnunk kell, hol helyezkedik el ez a fejezet az egész könyv struktúrájában? A könyv prológusában Jób, az istenfélő, mondhatni ártatlan ember elveszít mindent, amilye csak volt, tragédiák sora éri, beteg is lesz, elhagyják, akik szerették és teljesen reménytelen állapotba kerül. Nem tud róla, hogy ez valójában egy próba a számára. A szenvedésben, bajban a miérteket keresi, tépelődik, okoskodik, perel Istennel. Barátai sietnek segítségére, akik szintén okoskodnak, érvelnek, bűnt sejtenek az életében, amiért ily csapások érték. Megpróbálják megérteni, kibogozni, megmagyarázni a helyzetet. JÓB KÉRDÉSE. A Jób 38. fejezete tulajdonképpen válasz Jóbnak a Jób 23, 3-7-ben felmerült kérdésére: „Bár tudnám, hogy hol találom Istent! Elmennék a trónusáig, eléje terjeszteném ügyemet, tele lenne szám szemrehányással, hogy megtudjam, milyen szavakkal válaszol, és hogy megértsem, mit is mond nekem: teljes erővel perel-e majd velem, vagy meghallgat figyelmesen? Becsületes emberként vitatkoznék vele, és végleg fölmentene engem a bírám.” JÓB ÁLLAPOTA. Hogy jól értsük Jóbot, meg kell értenünk, milyen állapotban van, mikor kérdez, mikor Istennel perel és vitatkozik. Nos, nagyon egyszerűen „nem könnyűben”. Beszűkült állapotban van szenvedése miatt, csak ezen keresztül lát mindent. Feltehetően „…az a sötét kényszerképzet, hogy őt Isten ellenségesen, ok nélkül üldözi, Jób lelkében azáltal alakult ki, hogy barátai ferdén értelmezték az ő szenvedéseit. Istennek tehát előbb be kellett bizonyítania, hogy Jóbnak nem ellensége, hanem kegyes jóakarója.” A STÍLUS. Isten beszéde „... az ókori ember gyermekies, bár költői természetszemléletén nyugszik, értéke mégsem csupán felülmúlhatatlan nyelvi szépségében van, hanem örökérvényű lelki igazságában is. Az itt még csodálatosnak feltüntetett természeti jelenségeket a modern tudomány meg tudja magyarázni, de az itt leírt törvényszerűségek változhatatlanságuk és lenyűgöző hatásuk által sosem szűnnek meg csodálattal és imádattal eltölteni a fogékony lelkű hívő embert a teremtő Isten hatalma, bölcsessége és szeretete iránt, amely a látható világ mögött áll.” Két lényegi elem külön hangsúlyt kap: az egyik Jahve szerető gondoskodása megszámlálhatatlan teremtménye iránt, még azok iránt is, amelyek a legtávolabb esnek az emberektől; a másik a teremtés művének végtelen változatossága és gazdagsága, beleértve olyan lényeket is, amelyek groteszknek, vagy épp szörnyetegnek tűnnek az emberek szemében. A fejezetben tehát képeket és sok-sok iróniát láthatunk. E fejezetben az élettelen természet teremtéséről, működtetéséről beszél Isten. Amit meg kell nagyon ragadnunk ebből, hogy tulajdonképpen Jób nem csak EGY régen élt ember, hanem „AZ EMBER”– A SZENVEDŐ EMBER – A KÜZDŐ EMBER – A BÜSZKE EMBER. Sok mindenben teljesen hasonló mindannyiunkhoz…
II. Isten kijelentése magáról, a teremtésről. Az ISTEN ÉS JÓB közötti párbeszédben, ebben a konkrét helyzetben, itt Jób könyve 38. fejezetében hogyan mutatkozik be a Teremtő? Mit fed fel magából, mit jelent ki arról, hogyan is teremtette a világot? Nyilván ezek nem konkrét leírások, hanem képek, amiben megismerhető valamennyire a teremtő szándék és cselekedet.
KÉPEK. „Jahve építőmesterként vetette meg a föld alapjait (4-7), szülőbábaként segítette világra a tengert (8-11), és hadvezérként parancsolt a fénynek, hogy világítson (12-15).” Isten munkáját ilyen képekkel, szerepekkel, hasonlatokkal írja le. Isten „az eső apja és a jégeső anyja”.
KÉRDÉSEK. Mindezt Isten kérdések formájában osztja meg. A célja, hogy bemutatkozzon Jóbnak, megismertesse magát vele. A kérdéseket elég keményen szegezi Isten mindeközben Jóbnak:
- „Kicsoda az?” (38,2-3). A félelmetes vizsgáztatás ezzel a kihívó, emlékeztető kérdéssel veszi kezdetét. Végül is ugyan kicsoda ez a Jób?
- Jelen voltál a teremtésnél? (38,4-7.8-11.12-15). A szerző folytatólagos sorrendben írja le a föld, a tenger és a fény eredetét
- Ismered a világmindenség útjait? (38,16-18.19-21.22-24). Jahve számára mindegyik az otthonosságig ismert: az alvilágba vezető mélységek (17. v.); a helyek, ahol a világosságot és a sötétséget „tárolja”, amikor „nincsenek használatban” (a fény pl. éjszaka, a sötétség pedig nappal!); a raktárak, ahonnan a havat, a jégesőt és a szeleket idézi elő.
- Tudod, hogy ki irányítja a világ törvényeit? (38,25-27.28-30.31-33). Mindezek felett pedig ott őrködik Jahve legfelsőbb gondviselése, amely nem kizárólag csak az emberekért van
- Rendelkezel-e kellő hatalommal és tekintéllyel? (38,34-38). Még ha Jób meg is tudná szabni a világ rendjét és törvényeit, vajon akarata szerint működnének-e?
Tulajdonképpen a fejezetben egy mérhetetlen építkezés képe bontakozik ki előttünk. Isten az építőmester, aki végtelen hatalommal és bölcsességgel épít. A mérhetetlen víztömegek határok közé szorítása: a nagy vizek „születése” egy születés allegória A kaotikus szörnyetegnek elképzelt tenger elé Isten határt szabott. Az első teremtési nap óta szabályosan visszatérő reggel nemcsak az idő rendjét határozza meg, amelyben az ember él és munkálkodik, hanem képe annak a rendnek is, amelyet Isten az erkölcsi világban fenntart. Mert mihelyt a nappali világosság feljön, a gonoszok lerázatnak, azaz szétriadnak, elrejtőznek, vagy elfogják őket. A földet kiterített szőnyegnek fogja fel, amelybe a hajnal belefogózik, hogy lerázza a gonoszokat. A pecsét megváltoztatja az agyag, vagy a viasz alaktalan tömegét s határozott alakot ad neki. Az éjszakát ilyen alaktalan masszának képzeli, amelyből a világosság a leggyönyörűbb formáknak végtelen sorát hozza elő. Az Isten teremtése a maga mélységében és magasságában, szélességében és hosszúságában az ember megismerésének hozzáférhetetlen, ezért megítélni sem tudja azt. A világosság és sötétség antik felfogás szerint ellentétes erők, mindegyiknek meg van az Istentől kijelölt lakhelye, ahova Isten szabályos váltakozásban visszaviszi, illetőleg ahonnan őket előhozza. Isten rendelkezése alatt áll a hó és a jégeső, a zápor és a villámlás, részint, mint hatalmas tömegben készen tartott fegyverek az Ő ellenségei ellen, részint, mint az Ő gondoskodó szeretetének jelei és szolgái. A földnek eső előtti állapotát írja le. Ki tudja kiszámítani, hogy mennyi esőfelhőre van szükség, hogy a kiszáradt, megrepedezett föld ismét művelhetővé, termővé váljon? Mindezek a kérdések a teremtő iránt való csodálkozást akarják kiváltani Jóbból. Mi is rácsodálkozhatunk erre: valóban, mindez rendkívüli és csodálatos! Felfoghatatlan!
III. MÁS ASPEKTUS. Az ember különleges lehetősége tárul fel itt előttünk. A teremtő nagyságával, hatalmával való szembesülés nem egy önmagáért való bemutató, szép kis seregszemle, hanem az ember rendkívüli lehetősége Istentől. Az alázat, hódolat felé segíthet, ami által más fényben láthatok mindent. A Jób 38 megértése és a benne rejlő felismerések valójában arra viszik az embert, hogy elismerje: Isten az Úr! Ő a teremtő és alázattal csodálhatjuk Őt, mint alkotót és teremtőt. Ha nem azonos is az alaphelyzetünk Jóbbal, mégis emberként ugyanarra hív mindenkit ez az Ige, mint őt: alázat, saját „porszem létünk” felismerése és a megtérés kevélységünkből, büszkeségünkből és omnipotens fantáziáinkból (azaz abból, hogy néha kvázi mindenhatónak, az életünk irányítójának érezzük magunkat). A mai ember alaphelyzete: itt vagyok, én vagyok – ki vagy te, Isten? A teremtő? Igen? Érvelj, bizonyíts, győzz meg! Ehelyett: Isten felfedi: rossz az alapállás… És bizony ebben a teremtő Isten változásra hívja a teremtményt, az embert. Az alapállás, hogy Isten a teremtő, a valódi hatalmasság. A kérkedés, a hamis tartás és hamis büszkeséggel szemben pedig a helyes út az alázat, a hódolat. Annyira könnyű ezt mondani, és a szívünk mélyén mennyire-mennyire nehéz valóban megalázkodnunk Isten előtt! Sok negatív érzés kötődhet ehhez, mert emberek, tekintély személyek előtt kellett megalázkodnunk akár igazságtalanul is. Lehet, hogy megaláztak minket és ezért alakul ki bennünk ellenállás efelé. De mindez egészen más, mint az emberi szinten: Isten felé ez az egyetlen lehetséges hozzáállás és viszonyulás. És ez más mint az emberi megalázkodás. Ott legtöbbször úgy zajlik, hogy színből megalázkodunk, de szívből soha. Isten nem a formákra vágyik, hanem hogy szívünkben, lényünk legmélyén adjuk meg magunkat neki és legyünk alázatosak!
IV. AZ IGAZSÁG: ALÁZAT=KÖVETÉS. El tudunk-e jutni a teremtésben való gyönyörködéstől a teremtő előtt való hódolatig, önmagunk „megadásáig”? Isten alázatos követésre hív mindenkit, amiben Krisztus az alázat példája és az, AKIT követhetünk mindebben. Az ALÁZAT=KÖVETÉS. És bizony ebben maga Krisztus a példa. Sőt, annál sokkal több. A Mesternek tanítványai lehetünk és tulajdonképpen tanulhatunk alázatban járni, élni. „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.” (Mt 11,29) Ezáltal pedig alázatra hív.
Alázatra, amely hitből fakadva lehetséges. Amelyben elengedjük homályos szavainkat és helyette a csendben meglátjuk Isten világosságát! Emberi okosság és okoskodás helyett alázattal elfogadjuk korlátainkat. A saját szavunk ereje és hatalmunk illúziójáról lemondva igazán szabaddá lehetünk. Megismerésünk és cselekvőképességünk határait felismerve juthatunk igaz bölcsességre. Nem tudhatunk, nem érthetünk és nem irányíthatunk mindent.
Szükségünk van az alázatra, mert SZÓ és TETT egysége alapjaiban nincs meg bennünk- erre csak Isten képes, ahogy a teremtésben is látható. Erre teremtette az embert is – ez sérült a bűnesettel. Ez az alázat vezethet el a másik emberig, a mindent átformáló magatartásig: alázat egymással szemben a szeretet közösségében. Ahogy a Filippi levélben olvashatjuk: Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál. Fil 2,3
A miértjeink, a szenvedés, a megkeményedés, a harag, megsértődés Isten felé feloldódhatnak, ha elfogadjuk hittel Őt, ha saját hitvallásainkat elengedve a Benne való hit lesz hitvallásunkká. Ha alázattal hódolunk előtte, mint teremtő Isten előtt, megtalálhatjuk helyünket a világban. Végtelenül felszabadító ugyanis, hogy nem kell hatalmassá lenni, nem kell istenné lenni sem mindennek tudójává és irányítójává, hanem lehetünk azzá, akikké teremtettünk: gyermekekké, követőkké, tanítványokká.

Kedves Testvérek!
A teremtéssel foglalkozó sorozatban járjuk körül hétről-hétre azt a kérdést, hogy mit jelent a teremtés bibliai tanítása ma a számunkra: mi az üzenete, mire hív ezen keresztül Isten? Miben változtathatja, finomíthatja a gondolkodásunkat, hozzáállásunkat, környezetünkben való jelenlétünket ezáltal Isten? Az elmúlt vasárnap a „kezdetben” kicsit elvontabb, visszalassuló nézőpontja volt előttünk. Próbáltunk beletekinteni abba, mit is jelent, hogy Isten örök, mit jelent, hogy Isten teret és időt alkotott és hogyan ismerhető meg ez a teremtő?
A mai történetben egy konkrét élethelyzet, egy igazi példa áll előttünk, amiben felmerül ez a kérdés: Kicsoda a Teremtő? Megfogalmazódik egy missziói kontextusban, egy érvelés részeként. Ugyanakkor nagyon érdekes az, hogy hogyan szólal meg Isten Igéje, valósága egy nagyvárosban? Hogyan szólal meg egy olyan kultúrában, ami különbözik attól, amiben Jézus megjelent, élt és munkálkodott? Figyeljünk arra most, hogyan ölt testet a kérdés: kicsoda a Teremtő? - és milyen jelentősége van ennek a misszióban?
1. PÁL FELHÁBORODÁSA
Pál apostol Athénban van. Nem is akármiért, hanem missziói úton jár itt. Isten hívására indult el, Isten közbeavatkozására jött Európába, keresi azt, hogy hol nyit neki ajtót Isten. Tudja, hogy őt már átformálta az evangélium és vágyja továbbadni az örömhírt. Nem egyedül van, munkatársai vannak, kiküldő gyülekezete van, az antiókhiai gyülekezet, aki mögötte áll, mindeközben pedig az Ő szíve is ég az evangéliumért. Ott van, ahová Isten hívja, de ez nem azt jelenti, hogy könnyű helyzetben van, vagy minden „simán” megy.
Nem könnyű terepen van: Athénba érkezik. „Athén az attikai kultúra középpontjaként vált híressé, a tudomány, a művészet fellegvára. A római korban azonban már hanyatlásnak indult. Kereskedelmi téren Korinthus lett veszélyes versenytársa, tudományos téren pedig Alexandria veszi fel vele a versenyt. A város filozófiai érdeklődése ugyanakkor még mindig nagy. Különösen érdekli őket az új szellemi irányzatok, új filozófiai tanítások megjelenése, feltűnése. A vitaalkalmakat igen szeretik, a vitát magáért a vitáért folytatják. Amikor Pál Athénbe érkezik, akkor az már alapjában véve egy csendes kis város, kb. 5000 lakossal. Athén ekkor már a nagy múltjából élt.”
Az athéni kontextus komplex, Pál pedig több fronton is hirdeti az evangéliumot, jelen van. A zsinagógában is vitázik, érvel, hirdeti Krisztust és a főtéren is megpróbálja. Egyszerre van jelen ebben a „két világban” Nagyon más a zsinagógai hallgatóság (az emberek, a szív, a motivációk és igények) és nagyon más a főtéri: a görög „köznép”, a filozófusok, gondolkodók. Egész más oldalról kellett megközelíteni a zsidók számára az evangélium hirdetését és más oldalról a görögöknek. Miközben tartalmában, lényegében ugyanarról az evangéliumról volt szó. A beszéd szempontjából nagyon érdekes a görögök, az athéni polgárok hozzáállása, gondolkozása. Mi mindent is kérdezgetnek tőle, hogyan állnak hozzá és hogy jellemzi őket elég magvasan a szentíró: „Az athéniak és a bevándorolt idegenek ugyanis egyébbel sem töltötték az idejüket, mint azzal, hogy valami újdonságot mondjanak vagy halljanak.” (17, 21)
Ha az alaphelyzetre nézünk, ami itt van a történetben, érdekes és izgalmas lehet a számunkra, hogy Pál jelen van, figyel, tapasztalatokat, benyomásokat gyűjt. Tudatosan és tudattalanul is. Megismeri a közeget, ahol hirdeti az evangéliumot. Nem fölényesen, gőgösen, felsőbbrendű módon áll ahhoz a helyhez, ahol Igét hirdet, hanem a nyitottság alázatosságával, a megfigyelés bölcsességével.
Mindeközben érzelmileg hat rá mindaz, ami körül veszi. Nem egy semleges misszionárius, nem egy külsős, hanem ember, akiből kivált valamit a kultúra, a kontextus. Pált FELHÁBORÍTJA az, amit lát, amit érzékel. A város „hemzseg” a bálványoktól, tömve van velük. Mennyi téves elképzelés, hamis kép arról, milyen az isten? Lehet, hogy ez némelyeknek csak művészet, mégis, valahol nagyon is komoly. Pál nem valami ókori „képromboló” volt, aki gyűlölte a szobrokat, hanem tudta, hogy a bálványok, istenek kiábrázolása és a hozzájuk fűződő kapcsolat mindig nagyon komoly dolog. A bálvány téves, hamis elképzelés Istenről- akár más néven, más formában, más tulajdonságokkal illetve. A bálványok meggátolják az élő Istennel való kapcsolatot és tulajdonképpen démoni erőknek is utat nyithatnak: aki a bálványokban hisz, feléjük fordul, az veszélynek van kitéve. Így ír a 115. zsoltár a bálványokról:
„A bálványok ezüstből és aranyból vannak, emberi kéz csinálmányai. Van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak. Van fülük, de nem hallanak, van orruk, de nem szagolnak. Van kezük, de nem tapintanak, van lábuk, de nem járnak, nem jön ki hang a torkukon. Hozzájuk hasonlók lesznek készítőik és mindazok, akik bennük bíznak.” (4-8. vers) Pál felháborodik, mert tudja, hogy ez a sok bálvány hatással van és befolyásol embereket – rossz irányba. Valójában a bálvány elválaszt az élő Istentől.
Tegyük fel ezen a ponton magunknak a kérdést: éreztünk-e már ilyet? Voltunk-e már mi felháborodva a kultúránkban lévő beidegződött, megszokott dolgok miatt? Bálványok miatt? Hamis istenképek miatt? És ezek lehetnek a „falainkon kívüli” világ bálványai, és a vallásosnak tűnő, keresztyén bálványok is. Igazából minden olyan elképzelés, istenkép, ami nem az élő Isten kijelentése szerinti, nem aszerint formálódó, hanem akár szélsőséges tapasztalatokból, saját elképzelésekből, megrögzöttségekből táplálkozik.
Milyen ez a felháborodás, mire gondolok itt pontosan? Nem az álszent felháborodásra, hogy „…milyen bűnös ez a világ és mocskos…” vagy „hogy lehet ilyen egy keresztyén” hanem valódi, mély felháborodás, szomorúság, megrendülés volt-e már bennünk?
Vigyázzunk, mert a kultúránk bálványai bennünk is ott lehetnek és észrevétlenül fenyegethet minket is, hogy a kulturális szűrőkön keresztül értelmezzük Istent és olyan képet alkotunk róla, amilyen Ő igazából nem is.
- Vajon felháborítanak-e minket ezek a bálványok körülöttünk és akár magunkban is? Vagy a körülöttünk lévő világban a hatalom, a szex, a pénz és még sorolhatnánk, milyen bálványok iszonyatosan erős hatása?
- Érzékeljük-e az ezotéria és mindenféle Istentől idegen szellemi erők bálványainak jelenlétét, látszólagos erejét?
- A szenvedélyek, már-már megszállottan követett hobbik, kedvtelések is ugyanilyen bálványok lehetnek, amik révén az ember egyfajta megváltást, megtisztulást, megdicsőülést remél.
- Tipikus példája az individualista embernek egy olyan istenkép, aki mindent megtesz azért, hogy nekünk jó legyen. A jólétet és mindig „jól létet” garantáló isten egy tipikus keresztyén bálvány.
- Vagy egy alapvetően apahiányban – „jelen lévő apa” hiányban szenvedő társadalomban a felnövő generációk Istenben a jó apjukat vélhetik felfedezni, aki mindig csak jót ad és gondoskodnia kell… És ha ez nem így történet, mélységesen csalódnak és elfordulnak a hittől. Pedig ez is egy bálvány ebben a formában.
- Az istenképben, keresztyének közötti bálvány tipikusan az „Istennek így vagy úgy kell működnie”. Olyan berögzöttségek, hogy Isten mindig VALAMIT VALAHOGY tesz.
A bálványok körül vesznek minket. Mennyire realizáljuk? Mennyire szokjuk meg őket? Mennyire kötünk hallgatólagos kompromisszumot velük? Vagy felháborodunk-e, felkelünk-e ellenük? Hiszen ezek hazugságok, ez nem tesz boldoggá, nem ezért van az ember, nem erre lettünk teremtve. Hanem, hogy az élő Istent imádjuk.
2. AZ ISMERETLEN ISTEN
Ebből a felháborodásból születik meg Pál areopagoszi beszéde. Odaviszik a piactérről (ami a kereskedelmi, közigazgatási és kulturális élet színhelye volt) az Areopagoszra, ami mint hely is azt jelenti: Árész isten dombja. A bíráskodás és igazságszolgáltatás helye. Ahol megszólalhat az igazság- micsoda helyzet ez! Persze tudjuk, hogy a hallgatóság alapvetően csak valami újra kíváncsi, alapvetően kétféle filozófiai iskolából kerültek ki. „Az epikureusok a maguk materializmusával és praktikus ateizmusával egészen távol álltak Pál tanításától. Szerintük az ember fájdalom és félelem nélküli életet akkor élhet, ha legyőzi az életet gúzsba kötő két fő előítéletet, a halálfélelmet és az istenektől való félelmet. Ezzel szemben a sztoikusok a boldogságot csak a belső erény érvényesítésében látták, és az embereknek a sorsba való belenyugvását hirdették. Az élet célja a boldogság, a boldogság eszköze az erény, tehát erényre kell tanítani. Az erény azonos a helyes cselekvéssel. Bölcs az, aki nem rabja a szenvedélynek, hanem az ösztönöket legyőzi.”
Pál megértve az „itt és most” lehetőségét és súlyát kiáll és beszélni kezd. Meg van a háttértudása, ismerete, szíve ahhoz, hogy kiálljon és beszéljen. Isten Lelke megadja neki, hogy mit szóljon (v.ö. Mt 10, 19: „ne aggódjatok amiatt, hogyan szóljatok, vagy mit mondjatok, mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok.”). Pál kedvesen és megnyerően kezdi a beszédét és „nagyon vallásos”-ként jellemzi az athénieket. Megosztja, hogy járt-kelt a városban és megfigyelte azt. Benyomásokat szerzett, nem kívülről „osztja ki” az athénieket, hanem személyes benyomásokat szerez, amire reflektál. Az ismeretlen istennek emelt oltár a vallásosság csúcsa (vagy a félelemé, babonaságé): egy oltár annak, akit még nem ismertek meg, de létezhet. Oltár kell neki, nehogy kimaradjon, esetleg megsértődjön, megharagudjon. Mennyire érezhető ebből, hogy az athéniak gondolkodása szerint az istenségeket meg kell ismerni és jóban kell velük lenni. Meg kell adni nekik, amit kérnek, hogy el lehessen nyerni jóindulatukat.
Pál ebbe a hiátusba helyezi az evangéliumot, és azan a ponton kapcsolódva beszél a mindenható, teremtő Istenről. Nagyon szépen viszi végig folyamatosan a bálványok és az élő Isten közötti különbséget. Kontextuális marad, de bizonyságot is tesz Istenről, aki teljesen más, mint az athéniek által tisztelt bálványok.
Mit tudunk meg a teremtőről?
Ebben a csodálatosan megrajzolt ívben az apostol a következő utat járja be érvelésében, így érvel:
Nagyon érdekes lehet, hogy mit érthettek ebből az athéniek? A Teremtő az Isten. A múlt vasárnap több szó esett arról, mit jelent a szó: „ISTEN”? Mi a tartalma, ki rejtőzik mögötte? Az athéniek az isten szó hallatán feltehetően Zeuszra, a főistenre gondoltak. Pál nem kezdi el magyarázni nekik, hogy ez egy másik isten, akiről Ő beszél, sőt a két idézet, amit használ (Epimenidész és Aratosz költők verseiből) kifejezetten Zeuszról szóló görög költemények voltak. Pál nem megy bele szómagyarázatba, csak felfedi az Isten igazi arcát: Ő A TEREMTŐ ÉS MEGVÁLTÓ ISTEN, AKI CSAK KRISZTUSBAN ISMERHETŐ MEG ÉS BENNE LEHET MEGBÉKÜLNI VELE!
A Teremtő tehát nem bálvány, semmihez sem hasonlítható, nem Zeusz, sem más néven elképzelt mennyei hatalmasság. A Teremtő: kizárólagosságot képvisel, kizárólagosságra, elköteleződésre hív: Ő a VAGYOK, az ÖRÖKKÉ LÉTEZŐ, a féltőn szerető Isten, aki megtérésre hív.
„A megtérés az ember egész életirányának megfordítása, az értelem megvilágosodása az emberi értelemmel meg nem érthető felfogására; az érzület fogékonysága a jó, a helyes, az emberséges meglátására, az akarat készsége annak megvalósítására. A megtérés olyan fordulat, amelynek következtében az ember élete középpontjában már nem önmaga, hanem az élet Ura és a másik ember kerül.”
Pál nagyon világosan beszél a kegyelemről: Isten elnézi a tudatlanság idejét, de most megtérésre hív. Onnantól, hogy valaki hallja az evangéliumot, már nem lehet hivatkozni arra, hogy nem értem, nem tudom, nem biztos, stb.
Nyilvánvaló, hogy Pál végül eljut a beszédében a feltámadáshoz, Krisztushoz, aki eljön majd ítélni. A feltámadt Krisztusról szóló bizonyságtétel vet véget beszédének. Mindig és itt is ez a valódi megütközés és szembekerülés pontja.
3. AZ ELUTASÍTÁS VALÓSÁGA
Pál civilizált, értelmes és a maguk módján nyitott és vallásos hallgatóinak nagy része megütközik az evangéliumon, a feltámadás tényén. Ez sok, ez ugyanis szétfeszíti az emberi vallásosság kereteit. Ez nem illik a világképükbe és miközben mindig újat keresnek az athéniek, ezt azért ők sem tudják befogadni. Értelmetlen, elfogadhatatlan, bolondság. Igen, a keresztről szóló beszéd bolondság sokaknak… Gúny és elzárkózás lesz a reakció. Néhányan viszont megtérnek és elindulnak Krisztus követésében. Megdöbbentő és fájdalmas ez az elszalasztott helyzet. Tömeges elutasítás és néhány ember megtérése. Ez nem nagyon nevezhető sikernek. Nem mindenkit érdekel, nem mindenki fogadja el. Pedig igaz, minden szava igaz, magát az igazi Teremtőt mutatja fel, a nagy képet. Kapcsolódik, belép a kulturális kontextusba, és mégsem… A hallgatók nem is tudják: ez volt életük nagy napja… egy volt nekik a sok közül… egy érdekesség, valami új. Ami nem is volt egy idő után annyira érdekes. Saját szűrőjükön ment át az információ, de nem az lett végül, amit vártak.
Személyes reflexiók
A Teremtőről való bizonyságtétel ma is missziói kérdés. Nem kerülhetjük ki, ne kerüljük ki! Az evangélium megfogalmazása kihívás és nem természetes, hogy elfogadják. A feladatunk a hirdetés, az aszerint élés, a szeretet. És az imádság, hogy Isten legyen irgalmas mindazokhoz, akik hallják. És persze a megtérés is, hogy mi magunk térjünk meg saját bálványainkból és csak az igazi Teremtőt, az élő Istent imádjuk és szolgáljuk! Ámen!
(Thoma László)

KEZDETBEN
A Biblia első szavai. „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” A nyitány, a felütés. Az első hang, az első kép. Az első érintés. Mindennek az elején járunk. A kezdeteknél. Igazából ott, ahol… ahol még nem volt hol és ahol sem. És ott és akkor sem. Még el sem kezdődött „A TÖRTÉNET”. Még nem peregnek az események, még nincs mit csodálni a teremtésben. Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.
Mi, akik ma hallgatjuk ezeket a szavakat és belegondolunk, beengedjük a gondolatainkba, felidézzük az elménkből e szavakat: „Kezdetben…” Mi nem tudunk itt megállni, hanem folytatjuk, mert ismerjük, talán jól ismerjük ezt a történetet. Igen, Isten teremtette a világot, le van írva hogyan és tudhatjuk a napokat és az eseményeket… és már előre is szaladtunk. Látjuk a teremtményeket, a bűnesetet s az ígéreteket. Rögtön látjuk a nagy képet. Eljutunk a kérdéseinkhez is: mit értünk és mit nem értünk belőle. Elutasíthatjuk vagy elfogadhatjuk. Elvetjük vagy alkalmazzuk. Igen, a kérdéseinkhez jutunk először: mit, mikor, hogyan, miért, miből, kinek… És valamiért azt hisszük, hogy ha ezekre a kérdésekre választ találunk, akkor majd megértjük… megértjük a kezdetet, hogy megértsük a véget… s ezzel együtt az egész létet. SAJÁT létünket, magunkat, mert persze az lényeg: mi magunk. Én magam.
De ebben az utazásban ebből a felgyorsult, felpörgött világból vissza kell térnünk, vissza kell lassulnunk az eredethez, a kezdethez. Ne menjünk el a lényeg mellett…
Le kell lassulnunk, vissza kell térnünk, el kell csendesednünk: nem hangerőben, hanem gondolkozásban, figyelemben, befogadásban. El kell szakadnunk a tempótól, el kell szakadnunk magunktól. Hátha így megértjük és befogadjuk a lényeget? Lassuljunk le és így közelítsünk a Biblia első igeverse felé.
KEZDETBEN… Kezdetben tett valamit Isten, ami máig hatással van ránk. A kezdetben szóval elindult a számunkra érzékelhető és uralhatatlan, kontrollálhatatlanul múló idő. És ebben az időben zajlik majd a teremtés részleteiben és zajlik a világ egész történelme is. Elkezdődött és onnantól halad és tart és véget is ér. Elkezdődött az idő. Szeretnénk érteni az időt. Ez a számunkra nagyon távoli esemény a kijelentés részeként, emberi nyelven szólal meg, úgy, hogy beilleszkedik, be kell illeszkedjen a megértésünk és megismerésünk kereteibe. Így értünk: valami volt, most van és lesz is.
Ez a keretünk s, azt hisszük, hogy értjük ebben a lényeget. Vagy ha nem szeretnénk, akkor is érteni véljük, hiszen nem bonyolult: egyszer Isten tett valamit. Elkezdődött. És tart. És egyszer véget is ér majd.
Kezdetben
TEREMTETTE … AZ EGET ÉS A FÖLDET
Ha már van idő, értelmezhető a cselekvés. Világos, hogy mi történt kezdetben. Miközben nem tudhatjuk a mikor és más egyéb részleteket, tudhatjuk, hogy mi történt. Isten teremtett eget és földet.
Teremtés. Teremtette. Teremtő. Teremt. A történelemnek, ennek a történetnek a kezdetén Isten teremt.
Úgy dönt, hogy tesz valamit, ami minden utána lévőt meghatároz.
A teremtés itt mindent magában foglal: a tágas mindenséget, az eget és a földet. A valóság összes elemét és még azon túl is. Nincs a teremtésen kívüli valóság. Nincs kettéhasadt világ, csak az egész, amiben most formálódik a rész. Létrejönnek a formák s a létezés másik kerete, korlátja, börtöne: a tér. A történet kezdetén elindul a világ szívdobbanása. Létrejött a lényege. ISTEN akarta, hogy legyen. De miért akarta? És megint csak a kérdéseinkhez jutunk: mit, mikor, hogyan, miért, miből, kinek… És valamiért azt hisszük, hogy ha ezekre a kérdésekre választ találunk, akkor majd megértjük… megértjük a kezdetet, hogy megértsük a véget… s ezzel együtt az egész létet. Le kell lassulnunk, el kell csendesednünk, hogy megértsük a lényeget!
ISTEN
Egész és rész, s minden egy. És ezek felett mindenhol az Isten. Itt áll ebben az első igeversben, a bibliai „ősrobbanás” képében félreérthetetlenül Valaki, aki nem lett, hanem… hanem már ott van, aki volt és aki eljövendő is… hogyan lehetne kifejteni, megérteni mindezt?
Kicsoda ez az Isten? Az állandó és örök kérdés. A forrás, ahová visszatérünk. A tükör, amibe belenézünk és látni vágyjuk. Kíváncsian kérdezzük: ki ez az eget és földet alkotó?
ISTEN. Egyszerűen ennyi? Egy jelentés nélküli szót formálunk: ISTEN. GOTT. DIOS. DIEU. DEUS. JUMALA. ZEU. BOH. GOD. ISTEN. Ő az. Vannak rá megfelelő válaszaink és kategóriáink? Tulajdonságok, szinonimák, képek és hasonlatok… alá is tudjuk támasztani őket Igékkel a Szentírásból: Isten az örök, a szuverén, a mindenható, a végtelen… És leírjuk és megrajzoljuk és kiszínezzük… de jaj, honnan tudjuk, hogy vágyaink és mindenféle tapasztalataink nem csalnak-e meg minket? Mik a megismerésünk biztos forrásai? Hogyan lehet bátorságunk egyáltalán feltenni a kérdést: kicsoda a teremtő?
Csak figyeljünk és fogadjuk be, szemléljük az értünk előállt világban meghallható örök Igét és Szót: teremtett az ISTEN. Az okkal kezdetet teremtő Isten döntötte így: teremt. Szuverén s szabad, bármit tehetett volna, de Ő teremt.
Milyen egyszerű. S azt hisszük, hogy értjük. Pedig TITOK, s nagyobb, mint érthetnénk. Azért, mert… (úgy tűnik, nincs jobb szó rá: Isten, ha hívhatjuk így) ugyanis Ő ÖRÖK- akármit is jelentsen ez valójában.
ISTEN ÖRÖK- Nem behatárolt, nincs eleje sem vége.
Ez a szuverén és mindenható igen rejtélyes? Nem egyszerű, de nehéz. Nekünk itt a tér és idő, de Ő örök…
ÖRÖK. Az egyik legfeszítőbb és érthetetlenebb és fájdalmasabb szó ez: ÖRÖKKÉ!
MI AZ ÖRÖK? Hogy írható le- vagy fogadjuk el, hogy egyszerűen leírhatatlan? Közelebb lehet-e kerülni szavakkal hozzá? Le lehet-e festeni, formába lehet-e önteni, be lehet-e mutatni kitáguló perspektívákkal, és arányokkal? Ívekkel és harmóniákkal? Kinyíló kapuk és ablakok megmutathatják- megérthetik-e Isten örök lényét?
Ha kiábrázoljuk, talán jobban megérthetjük! Próbáljuk leírni s megmutatni ezt ne szavakkal, de máshogy: van is egy ötletem: írjunk róla zenét, muzsikát, dallamot, mely örökké megmarad… Keressünk jó formát, örök szekvenciát, gyönyörűen építkező fúgát és szárnyaló dallamot. Próbáljuk elmondani, megjeleníteni s megénekelni nagyívű, mégis letisztult zenével. De legyen benne a lényeg, a lényeg lényege: Isten örök, Ő a királyok király, az Urak Ura, és országának nem lesz vége… és énekeljük és szólítsunk fel másokat is: hallelujah, zengjünk neki: Ő az örök Isten! Ó, tökéletes és még annál is több
Csodálatos, így képzelhetjük, ízlésesen és mesterien ábrázolhatjuk, s nézhetünk az örök felé: ez lehet, ezt tehetjük. De mindez mégis annyira behatárolt, meghatározott és bekeretezett. Egy forma.
Ennyire vagyunk képesek. Pedig mindent megtettünk. Gyönyörködtünk, álmodtunk.
De ettől még a reménytelenül titokzatos, megismerhetetlenül távoli teremtő, ki után áhítozni, s kiről álmodozni fognak alkotásai titok maradt.
Ez az IGAZSÁG: MEGISMERHETETLEN a teremtő, az örök Isten
Hiába minden egészen addig, míg be nem lép valójában, testben, formában, a keretbe, az időbe s térbe zárva saját világába. CSAK így ismerhetjük meg, csak így érthetjük meg, csak így tárulhat fel a titok.
Ott van Jézus arcában és alakjában. A távolban rejtőzködő és érthetetlenül örök megérthető és megismerhető. És ez már a kezdetben is így volt, így teremtette Isten az eget és a földet, hogy Ő, Jézus már Istennél volt. Őt magát adta az Isten.
„Jn 1, 1-3: Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. Ő kezdetben Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött.”
Itt, most közöttünk szólal meg az ÖRÖK Ige: Jézus Krisztus és az evangélium: Benne már nem megismerhetetlen titok az Isten.
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Jn 3, 16
Higgyünk Benne! Hódoljunk előtte!
ÁMEN!                                                                                                                                 
(Thoma László)
Zsolt 146, 5-6: Boldog az, akinek Jákób Istene a segítsége, és Istenében, az Úrban van a reménysége, aki az eget és a földet alkotta, meg a tengert, és ami csak bennük van; ő meg is tart hűségesen mindenkor.

VAN – LÉTEZIK - NINCS – ELMÚLT – VOLT - LESZ - Milyen jelentéstartalmat hordoznak számunkra ezek a szavak? Az ember fejlődése bizonyos fokán, akármilyen kultúrában is éljen, eljut ezekhez a kérdésekhez: Mi miért létezik a világban? A civilizált, fejlett nyugati ember tudományos érdeklődésének tárgyát ebben találja meg és lépten nyomon az eredet kérdéseit feszegeti. A kezdetek, az „ős kérdés” foglalkoztatják az embert: honnan jövünk? Kik vagyunk? Miért vagyunk? Valóban csak egy szürreális véletlen következménye? Egy matematikai valószínűségből adódó szükségszerűség a létünk? Vagy létezik egy „telepítő faj”, egy magasabb rendű civilizáció valahol, aki létrehozott minket? A létkérdés, a létezés kérdése különösen fordulópontok, krízisek, nagy változások idején válik hangsúlyossá, éppen ezért a legtöbb kultúra megalkotja saját magyarázatát, történetét, mítoszát, mely megokolja a létet. Ez az alapvető elképzelés, ami a lét magyarázata, azért fontos, mert alapjaiban határozza meg azt, milyen keretben gondolkodunk a világról, Istenről, magunkról; milyen válaszokat és magyarázatokat találunk magunknak.
A Szentírás alapján számunkra is van egy történet, ami kirajzolódik az ember létének alapkérdéseire. De ne gondoljuk, hogy ez egy a sok közül, vagy a múlt vasárnap említett „világnézeti semlegesség” nevében összebékíthető másokkal vagy a tolerancia nevében összemosható más elképzelésekkel. Amit a kijelentés alapján kimondunk, képviselünk és hiszünk, az önmagában állásfoglalás és ütközik más véleményekkel, különbözik tőlük.
A gyülekezet útja, lelki fejlődése folytatódik Isten kegyelméből, fejlődére, növekedésre hív minket egyénileg és közösségben is Isten. A fő kérdésünk továbbra is a gyülekezet küldetését, identitását mélyen meghatározó missziói látásmód/létmód megértése, megragadása és az abban való erősödés, fejlődés. Mindez csakis Krisztus követésében és a Vele és egymással való szeretetközösségben élhető és tapasztalható meg. Ebben a fejlődésben, ezen az úton 2016 szeptemberétől a „TEREMTÉS”, mint alaptéma lesz előttünk. A „Nagy történet”, ami velünk van, mint teológiai látásmód, missziói alap, a teremtéssel kezdődik. 5 évvel ezelőtt a „Nagy kép” igehirdetés sorozatban foglalkoztunk a teremtés bizonyos aspektusaival a „nagy történet” részeként, de most másként, más fókusszal lesznek előttünk pl. a Gen 1-2 igéi, valamint a Szentírás több vonatkozó szakasza is. A teremtés a nagy történet kerete és nagyon fontos teológiai állítások, igazságok rejlenek magában a témában. Gyakran az Istennel való kapcsolattal foglalkozó narratívák a bűnnel, a bűnesettel indulnak és úgy tűnhet, mintha azzal kezdődött volna a nagy történet. A teremtés, mint megelőző, ám igen fontos állomás gyakran kimarad, vagy annyiban merül ki, hogy milyen szép világot teremtett nekünk az Isten és gyönyörködjünk a természetben.
KÉRDÉSEK. A teremtett világ adott létezési keretünk, amit az életünk rutinjai során egyszerűen használunk, de kevéssé értékelünk. A teremtés pedig, ha elfogadjuk is igazságnak, rendkívül sok kérdést vethet fel bennünk. Vajon mi Isten terve a teremtéssel? Miért úgy és azokat a beszámolókat olvashatjuk a Bibliában a teremtésről? Mennyire határozza meg a világról alkotott képünket az, hogy mindez Istené? Mennyire fogadjuk el Isten uralmát, szuverenitását a világban, az életünk felett? Mennyire élünk a teremtésben kapott lehetőségeinkkel teremtményekként? Milyen hatása van a missziónkra, gyülekezeti létünk megélésére a teremtettségünknek?
TEREMTÉSRŐL BESZÉLNI A 21. SZÁZADBAN? A teremtésről beszélni ma lehet, hogy nevetséges, nem korszerű, nem tudományos igényű. Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy nem tudományos értekezést vagy érveléseket fogunk hallani az igehirdetésekben… annál sokkal többet! Az élő Isten kijelentése áll előttünk ebben a témában is és nem érdekes információkat vagy pusztán elgondolkodtató adalékokat ad elénk, hanem megállít, tükröt tart, megtérésre hív, egészen személyesen és konkrétan érint minket!
A teremtés csupán hit kérdése- gondolják sokan. A teremtés, mint a kijelentés része valóban hit által ragadható meg, mégis a valóságról szól. A létező valóságról, aminek érzékelése egyáltalán nem hit kérdése. A valóság előállásáról azért a kijelentés szól, mert más nem képes leírni azt. Lehetetlen, hiszen a gyökerei olyan mélységekbe és távolságokba nyúlnak, ami más eszközzel leírhatatlan. És noha az embernek lehetnek elméletei és következtetései, amelyeket lehet alátámasztani, megismerni, a teremtés az egyetlen olyan forrás, ami a leghitelesebb, hiszen a kijelentés részeként magától a teremtőtől, Istentől származik. A leghitelesebb forrás. Mert ha valóban Isten teremtette a világot, akkor sok minden más fényben értendő. Akkor máshogy tekinthetünk a világra és a bennünket is teremtő Istenre és az Ő tervére. Akkor az ember nem a legfontosabb, talán az egyedül fontos a világban, hanem része a teremtésnek és meg kell találnia a helyét és feladatát abban. A teremtés keret lehet a számunkra: meghatározhatja mindazt, amit látunk, érzékelünk.
A teremtés fontossága a reformátori örökségünk része. Eszerint úgy tekinthetünk a teremtett világra, mint ami Isten dicsősége megnyilvánulásának színtere. Az Isten dicsőségére élő ember a teremtett világban megtalálja a helyét és felfedezi Isten dicsőségét a teremtésben. A felelős, Isten dicsőségére végzett munkában pedig része lesz a kreatív, teremtő folyamatnak a világban.
104. ZSOLTÁR. Így áll előttünk egy ének, egy zsoltár a teremtésről. Olyan, mint egy csodálatos, nagyszabású nyitány. „A mindenség élete” – a szuverén, élő Isten munkája látható itt a teremtésben, amiben megmutatkozik az ő bölcsessége, a rend, harmónia, célszerűség. Isten felette áll, de része is a teremtésnek úgy, hogy Tőle függ minden, amit megteremtett. A 104. zsoltár az istentiszteletből indul ki és oda is érkezik meg. Tulajdonképpen végig ott van. A közben lévő képek pedig egy utazás részei. Belső utazásé, melynek forrása a külső, teremtett világ képei és jelenségei. A zsoltár istentiszteleti használatú ének, melyben érzékelhető, "hallható" a gyülekezet, aki dicséri és magasztalja a teremtő és megtartó Istent. A 104. zsoltár reflexió, visszhang. A felismert, megismert teremtővel való találkozás visszhangja. E zsoltár révén a teremtés megjelenik az istentiszteleten, miközben az istentisztelet része a teremtésnek, a teremtett világnak. Isten létezik, ezért létezhet istentisztelet is! Ő az örök létező, ő teremtette az általunk ismert valóságot és mindent, ami azon túl is létezik. Ezt tudjuk meg a kijelentésből. Ezt az igazságot, amit a mai világ más narratívája nem fogadhat el: hol van itt a semlegesség? „Nem lehet azt pontosan tudni: mindenkinek meg van a maga teremtés mítosza… tartsuk tiszteletben inkább egymást…”
Kedves Testvéreim, fontos, hogy megértsük, hogy itt és most nem egy mesét kell elhinnünk, nem az egyik lehetséges verziót, hanem a valóságról, a lényegről szóló kijelentést! Ez a kijelentés pedig itt költői képekben jelenik meg előttünk: Isten teremtő munkáját többféle hasonlattal, képpel írja le az író. Megjelennek a Genezis teremtési beszámolójának elemei, mintha csak annak az illusztrációja lenne. De megjelenik benne a KAPCSOLAT, ami a teremtés egyes szereplői és a teremtő között fennáll a teremtés révén (25-30.vers).
I. MIT ÜZEN A ZSOLTÁR? ISTEN AZ ÚR! Igen, az élő Isten az Úr, Ő jelenti ki magát a Szentíráson keresztül! Sejthető a természet szépségei és törvényei alapján, talán más vallások is keresik, puhatolják, hogy kicsoda is az Isten, de a Biblia lapjain ITT VAN. Bejelentkezik, megszólal: itt vagyok! Én vagyok! Engem keresel! Én vagyok az Úr, a teremtő és megtartó Isten! Ő az Úr, hiszen Ő teremtette meg az elemeket, az élettelen természetet és az élővilágot, az égitesteket, ritmust adott a világnak, kapcsolatra teremtette a teremtményeit, akiknek fent is tartja életét. Élet és halál ura, akivel találkozni lehet az istentiszteleten, akiben hinni lehet, akit szeretni és imádni lehet.
A két részre tagolódó zsoltárban az első egységben a teremtő csodás hatalommal bír, a teremtett világ, a föld pedig úgy jelenik meg, mint meghódított terület a káosz erőitől (5-9). Csodásan rajzolódik ki a föld élete: a világfenntartó „szolgálat”, melyben az élő és élettelen részei a teremtésnek egymás létét szolgálják: mindenki valakiért van (10-18). Életrend és ritmus uralja a teremtést (18-27). Okság és célszerűség. A második egység a fenntartásról szól (27-35). A gondviselés folyamatos: Isten ÚR ebben is. Nem hagyta magára teremtését. Ura életnek és halálnak. Mivel a zsoltáros Isten igenlése szemszögéből nézi a világot, azért nem akad fenn a halál tragédiáján, hanem az elmúlásban és keletkezésben a halál legyőzését látja a mindig munkában álló, élő Isten, állandó újjáteremtése által.
A bölcsen és célszerűen megteremtett világ rendjét csupán a bűnös ember zavarja meg. Ezért kéri a zsoltáríró, hogy vesszenek ki a földről a vétkesek. Ezek elfordulnak Istentől, szembeszegülnek akaratával. Az Úr ítélete azonban utoléri az Úr ellenségeit (Jób 38:15; Zsolt 8:3; 68:2.22; 97:3; 145:20). Nem illenek bele az Isten dicsőségére teremtett világba, nincs helyük az újjáteremtett világban (Dán 12:2; Mt 7:23; 25:31–46). A zsoltár vége hasonló az elejéhez. A zsoltáríró önmagát buzdítja az Úr magasztalására.
…jó – gondolhatod-, de mi köze ehhez mindannak, amit akár tudományos oldalról tudunk a világ kialakulásáról? Honnan tudhatjuk, hogy Isten tényleg Úr? Hogyan lehet ezt bizonyítani? Hiszen ezt bárki állíthatja magáról.
II. EGYIPTOMI ÉS BABILONI ROKONOK
A gyanakvó ember felteheti jogosan a kérdést: biztos Ő az Úr? De tényleg, ezt bárki mondhatja, nem mondta már más is, akár abban a korban, mikor ez keletkezett? A szemfüles ember, aki ismeri az ókori irodalmat, felismerheti, hogy bizony ez a zsoltár nagyon hasonlít egy egyiptomi naphimnuszra. Meg néhány babiloni teremtés mítoszra is. A zsoltáríró ismerhette az „eretnek-fáraó”, Echnaton (= IV. Amenophis, Kr. e. 1364–1347) híres Naphimnuszát. Szó szerinti átvételek találhatók a zsoltár 10kk. verseiben (2., 10. sor), a 20. versben (2–4. sor), a 24. versben (2., 7. sor) és a 25k. versben (2., 6. sor). Persze mélyreható különbségek is vannak: Echnaton a Napot dicséri mint az élet forrását; a zsoltár szerint a Nap és a Hold Isten teremtménye. Az egyiptomi himnusz középpontjában Echnaton király áll, aki Isten fia, Isten testéből származik, és aki egyedül ismeri Isten tervét és hatalmát. A zsoltár az emberről szól, akit körülvesz Isten gondviselő szeretete. Végül a Naphimnusz Egyiptom földrajzi körülményeit tükrözi: a Nílusról szól, amely a föld alatti óceánból tör elő. A zsoltár mögött Palesztina földrajza áll: Libánonról, a hegyek oldalán fakadó forrásokról beszél. Akkor hát ennyi? Vegyünk egy hasonló éneket egy más kultúrából és ültessük át a saját közegünkbe, kijavítva a megfelelő neveket és helyeket benne…? És mondjuk azt, hogy ez az igazság?
Azt kell hogy mondjam, hogy nem, nem ilyen egyszerű a helyzet, hiszen az élő Isten kijelentésével van dolgunk, AKI e sorok mögött is ott van. AKI jónak látta, hogy a korabeli elterjedt képek és elképzelések keretein belül szólaljon meg és mondja el, ki Ő! Ő A SZUVERÉN, ÉLŐ, MINDENHETÓ ÚR! Aki megteheti, hogy átírja egy naphimnusz sorait és azt üzeni magáról a kijelentésben: „…figyelj, én teremtettem a napot is, ÉN VAGYOK AZ ISTEN! Ebben a keretben szólok, ez is üzenet!” Igen, ezért van minden okkal és nem véletlenül ebben a zsoltárban sem:
- ANTROPOMORF KÉPEK. (Az Urat öltözetként veszi körül a fenség és a méltóság (Jób 40:10; Zsolt 93:1; 96:6), valamint a világosság (1Tim 6:16) – AZÉRT, hogy megértesse, milyen ő: ezek felett a képek felett áll, nem emberi, nem kiábrázolható, de hasonlítható, hogy megértsük a lényeget: Ő AZ!
- BABILONI PILLANATKÉP. Igen, Ő szabad, hogy használjon egy babiloni teremtésmítoszból vett képet a „Felhőkön nyargal…” – képben. A babiloni napisten kocsijára asszociált itt minden akkor élő ember. Igen, Ő szabad és ezt üzeni ezzel: „Nincs más, csak én, én vagyok, aki nyargal a felhőkön, mert nincs más rajtam kívül!”
- TEREMTÉSMÍTOSZOK NYELVÉN. Ő az, igen, Ő, az élő Isten, aki megszólal a teremtésmítoszok képeiben: „Én fékeztem meg a vizeket, a káosz erőit, a vad vizeket! (5-9) én vagyok a VIZEK URA (10-18): az ellenséges vizeket szelídekké, áldássá tudom tenni! –A leviatán, a mitikus vízi szörny is azért van, hogy játszadozzam vele – én vagyok az ÚR!
- ÉGITESTEK BŰVÖLETÉBEN (19-30). Igen, nincs más úr! A Nap és a Hold nem önálló istenek, nem sorsformáló hatalmak, hanem csak teremtmények. A Nap lenyugtával az Echnaton himnusz szerint a halál és a démonok uralma kezdődik. Ilyenkor „a teremtő nyugalomra tér”. Ezzel szemben a zsoltár arról tesz hitvallást, hogy a sötétséget is az Úr „teszi”. Isten az élet ura: élet és halál kezében van!
Hogy mondja még el?! Belehelyezkedik a korabeli megértési keretbe és képekbe, hogy elmondhassa: én vagyok, itt vagyok! És most ezt teszi velünk is: itt van, jelen van és ezt mondja: itt vagyok. ÉN VAGYOK a teremtőd, alkotód.
III. PARAFRÁZIS
Mit mondjuk hát mi itt és most ezen az istentiszteleten? Hogy viszonyuljunk ehhez? Mit kezdjünk a kérdéseinkkel, kétségeinkkel, fájdalmunkkal és a sok-sok mindennel, ami bennünk vagy körülöttünk kavarog, ami nem múlik el akkor sem, ha elfogadjuk: az élő Isten a teremtő úr? Vigyük MINDEZT Isten elé! És tegyük eközben azt, amit a zsoltár írója! Dicsérjük Őt! Magasztaljuk a teremtőt! Tegyük ezt most a 104. zsoltár parafrázisával, saját szavainkkal, saját életterünkben értelmezve azt:
1 Áldjad, lelkem, az Urat! Uram, Istenem, ragyogó és csodálatos vagy! Ismered a látható és számunkra nem érzékelhető fény minden színét és részletét!
2 Te vagy a világosság forrása, te ismered a fényt, amit te teremtettél és aminek sebességét elérve vágyjuk meghódítani az eget, eljutni a világűr mélyére új földet találni magunknak, mert ezt már majdnem felemésztettük… Uram te alkottad az eget, a végtelen űr összes dimenzióit, melyeket meghódítani vágyunk!
3 Mindezek fölött vagy Te, számodra porszemek a galaxisok is.
4 Ismered a fekete lyukak sötétjét, te érted, mi az a sötét anyag, és hol van világűr tömegének nagy része, hiszen te alkottad, Uram!
5 Szilárd alapokra helyezted az egész világot, és pont jó pályára állítottad a földet, hogy soha meg ne inogjon, hogy életet adhass általa minden élőlénynek.
6 Urunk, annyira szeretnénk életet találni a földön kívül is vagy felfedezni és megérteni az élet keletkezését és annak első nyomait. Vizet keresünk távoli bolygókon és rádiójeleket várunk távoli világokból… Miközben te vagy úr minden vizek, s az élet felett!
7 A te szavadra lettek a láthatók, a láthatatlanok, és került minden a helyére e roppant világegyetemben.
8 A földet te tervezted ilyennek, a hegységek a te terved szerint emelkedtek, a völgyek lesüllyedtek oda, ahol helyet készítettél nekik.
9 Minden a helyén van, határt szabtál a vizeknek, nem léphetik át, nem önthetik el újból a földet, mint Nóé idején. Ez is a Te kegyelmed!
10 Te fakasztasz forrásokat a völgyekben, hogy folydogáljanak a hegyek között. Tiszta forrást, Uram, ami annyira nagy kincs ma már! Víz e szomjas bolygónak Tőled jön:
11 Megitatnak minden mezei vadat, a vadállatok csillapíthatják szomjukat. Bocsásd meg, bocsásd meg, hogy beszennyeztük, pazaroltuk az éltető vizet, drága ajándékodat!
12 Te alkottad a levegőt is, az eget, hol az égi madarak leknek… sűrű lombok között énekelnek. - Ritka helyei még a földnek, hol üde lombok vannak s a madarak tényleg énekelnek…!
13 Uram, teremtésedben minden teremtménynek jut étel, hogy élhessen! Az éhezés és éhhalál az emberi kapzsiság torz ivadéka…
14 Te füvet sarjasztasz az állatoknak, növényeket a földművelő embernek, hogy kenyeret termeljen a földből,
15 és bort, amely felvidítja az ember szívét, és ragyogóbbá teszi arcát az olajnál, a kenyér pedig erősíti az ember szívét.
16 Jóllaknak az Úr fái is, nap mint nap táplálod őket! Itt a gyönyörű cseresznyefák is a kertünkben.
17 A kertben, ahol fészket raknak a madarak, és élet lehet, hangos, gyermekzsivajos élet.
18 Ha körbenézünk, a budai hegyeken, Uram, az érdi lejtőkön és a távoli dunántúli dombokon mind ott van az élet jele.
19 Uram, Te alkottad a holdat, hogy jelezze az ünnepeket, és a napot, amely ismeri pályáját. Napokat s ritmust adtál, melyeket oly könnyen felülír a városi ember.
20 Ha sötétséget támasztasz, éjszaka lesz, amikor nyüzsög a város mindenféle vadja,
21 örömükben, táncukban, bánatukban, mámorukban is hozzád kiáltanak. Keresik magukat, a párjukat, s Alkotójukat.
22 Ha felragyog a nap, visszahúzódnak, és tanyáikon heverésznek.
23 Reggelente sok ember itt a városban is munkába indul, és dolgozik egészen estig. Mesterséges környezetben, mesterséges fénynél, csendesen, elszigetelten.
24 De mégis felkiáltunk: Milyen nagy alkotásaidnak száma, Uram! Valamennyit bölcsen alkottad, tele van a föld teremtményeiddel.
25 Ott van a nagy és széles tenger! Számtalan lény nyüzsög benne: kisebb és nagyobb állatok.
26 És itt folyik a Duna is… talán észre sem vesszük, milyen gyönyörű, mikor elmegyünk felette vagy alatta minden reggel.
27 Urunk, abban reménykedünk, hogy te mindig idejében adsz eledelt teremtményeidnek.
28 Tőled várjuk ezt, még akkor is, ha boltok roskadozó polcairól szedegethetünk s biztosnak érezzük megélhetésünket.
29 Ha elrejted orcádat, megrémülünk, ha elveszed lelkünket, kimúlunk, és ismét porrá leszünk.
30 Ha kiárasztod lelkedet, új élet támad ott, ahol csak halál volt és enyészet.
31 Dicsőség legyen az Úrnak örökké! Örüljön alkotásainak az Úr s örüljenek az Úrnak alkotásai!
32 Az Úr jelenléte félelmetes és fenséges, mégis Őt várjuk és hívjuk itt az istentiszteleten!
33 Igen itt éneklek az Úrnak, amíg élek, zsoltárt zengek Istenemnek, amíg csak leszek.
34 Legyen kedves előtte fohászkodásom! Én örvendezem az Úr előtt.
35 Leginkább azért, mert már nem kell kiveszni egy bűnösnek sem a föld színéről Krisztusért, a Megváltóért. Mert megfizette büntetésünk árát! Higgyünk benne, dicsérjük Őt és zengjünk Neki halleluját! A Teremtő Fiának, az emberré lett Istennek!

A reformáció egyházaiban amikor az emberről beszélünk gyakran ezzel kezdjük: bűnös vagy, de Isten Krisztusért megbocsát és igaznak nyilvánít. Hiszen ez volt a reformáció nagy újrafelfedezése; hogy Isten Jézus Krisztus áldozatáért igaznak nyilvánít, felment. Ehhez pedig tudni kell, hogy Jézus nélkül elveszettek vagyunk – magunkat semmi módon nem nyilváníthatjuk igaznak, Ugyanakkor ezzel a nagy evangéliumi hangsúllyal együtt háttérbe szorult, hogy mit jelent teremtettségünk. Csak annyit, hogy megteremtettünk, elbuktunk, és innen indul a megváltás története? Csak egy kiindulópont, amit már "magunk mögött hagytunk?" Nem, hiszen a megváltás éppen teremtettségünk helyreállítását tartja szem előtt. Ez Isten célja Krisztusban, az egész teremtett világ, benne az ember helyreállítása. Ebbe az irányba mutat minden, amit Isten tesz, a teremtéstől kezdve, az ember elbukása után, Izrael kiválasztásán, Jézus eljövetelén, halálán és feltámadásán keresztül, ahogy elküldi tanítványait/egyházát, hogy tanúi legyenek, amíg vissza nem jön, és újjá nem teremti a világot.
Mit jelent Isten népe/mi magunk életében az, hogy nemcsak Krisztus megváltott népe vagyunk, de Isten alkotása vagyunk? - Élhetünk azzal a nagy bizonyossággal, hogy Isten velünk jár a mindennapi dolgainkban, és a mi mindennapi dolgainkban Istennel járhatunk, Istent találjuk.
1. Mit kaptunk a teremtésben?2. Mi lett ezzel az ajándékkal a bűnesetben?3. Hogyan köti össze Jézus, amit mi szétválasztottunk?4. Hogyan élhetünk teljesen Istennel, teljesen a mindennapokban?
1. Mit kaptunk a teremtésben? (a bibliai tanítás kifejtése)
Kicsoda az ember? Két bibliai szakasz van előttünk; kétszer írja le a Biblia az ember teremtését. Miért van két teremtéstörténet? A rövid válasz, hogy a 2. fejezet elbeszélése más szempontból tekint a teremtés művére, mint az 1. fejezet. Az első rész hatalmas ívelésű, kozmikus mértékű leírás, a második személyesebb, bensőségesebb, emberközelibb. Az elsőben a szuverén teremtő Istennel találkozunk, a másodikban egy olyan Úr jelenik meg, aki beszélget az emberrel, miközben a kertben sétál… Ugyanaz a történet két különböző nézőpontból megfogalmazva.
Mindkét szakasz döntő dolgokat mond el az ember természetéről, az ember, mint Isten teremtménye lényegéről. E két dolog: istenképűség és porból való megformáltság. Ezt a két nagy igazságot fogjuk ma végig szemünk előtt tartani.
Istenképűség. "Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá, uralkodjék… Megteremtette Isten az embert a maga lépmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket."
Vajon mi ez a hasonlóság, ez a fundamentális, természetbeli közösség Isten lényével? Hiszen nem kevesebbről van szó; Isten megteremtette a világot, kijelölte a helyét a világosságnak, a sötétségnek, a tengernek és a szárazföldnek; Isten benépesítette a vizeket és a szárazföldet növényekkel és állatokkal, és végül, a hatodik napon megalkot még valamit, egy élőlényt, amely az ő képét hordozza - és ezért nem is valamiről, hanem valakiről beszélünk.
Mi ez az alapvető hasonlóság? Értelem? Uralkodás a meglévőkön? Tudat? - Sok, sok  oldala van, de alapvetően kapcsolat. Az ember az a lény, akihez Isten szól, és aki Istennek válaszol, Istennek felelős. Aki úgy tud kapcsolódni Istenhez, ahogy a teremtett világ többi része nem. Az istenképűség Istennel hasonlóság. Ha tovább megyünk, azt kaptuk Istentől ebben, hogy amint ő szeretetkapcsolatban létezik, az Atya-Fiú-Szentlélek szeretetet közösségében, úgy az ember is közösségre, kapcsolatra teremtett lény. Istennel és a másik emberrel (férfivé és nővé!). Ezek közül most az elsőt engedjük közel magunkhoz: az ember Istenre nyitott lény. Micsoda óriási lehetőség, óriási felelősség, óriási méltóság ez! Az az Isten áll előttünk, aki kezdetben teremtette az eget és földet… Aki a káoszból, a formátlanságól szava és Lelke által rendet, életet hívott létre. Az beszél, akinek szava a kozmoszt formálta meg: "Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá…" Az ember, természete, lényege szerint Istenre nyitott, ezzel a kozmikus Istennel kapcsolatra teremtett lény.
Por. "Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és az élet leheletét lehelte az orrába."  A Biblia Istene bepiszkolja a kezét, amikor embert formál: „megformálta az Úristen az embert a föld porából.” Neki nem kínos a munka: „ültetett az Úristen egy kertet Édenben…”. Az Úr, mint egy fazekas, embert formál a földből, majd mint egy kertész, kertet ültet az ember részére. Gondosan alkotja meg az embert, gondosan készíti el életének területét. De ez a törődő megformálás, gondos isteni alkotó munka sem feledtetheti velünk, hogy mit kaptunk a teremtésben az istenképűség mellett: por. Föld vagyunk, földből vagyunk. Ugyanúgy, mint az állatok, amelyeket Isten szintén a földből formált (2.18). És még ha igaz is, különbség is, hogy ebbe a porból gyúrt lénybe Isten élet leheletét lehelte, ez nem változtatja meg az ember természetének e sajátosságát: por, föld. Tudjuk, 70% víz, 30% ásványi anyag. Ez vagyunk (nem csak ez, de ez vagyunk). Mint a többi állat.
Mit jelent ez? Földhöz tartozást, alapjainkban testi, anyagi létet egy anyagi, fizikai világban. Térhez és időhöz kötöttséget - egy helyet kap az ember, az Édent; benne társakat, állatokat, növényeket, az egész teremtettséget. Amely nem annyira különbözik tőle, mint ő gyakran gondolja, vagy szeretné. De Istennek így tetszett, és az embernek is így volt jó. Otthona volt, társat kapott (az is porból/testből), bejárhatta a kertet, bár túl messzire nem juthatott egy nap alatt. Ember, aki jól érzi magát a bőrében, testi mivoltában, időhöz és térhez kötöttségében. És aki ugyanakkor Istenre, a végtelen és szerető Úrra nyitott. Kapcsolatban van azzal, aki létrehozta a teret és az időt, és túl van ezeken. Istenképű és por. Istenre nyitott, Istenhez között - és földi, a porhoz kötött. És jól van ez így, minden a helyén van. Nincs a kettő között semmi feszültség. Otthon van Istennel az Istentől kapott világban.
2. Mi lett ezzel az ajándékkal a bűnesetben?
Ha el akarunk jutni oda, hogy ma mit jelent nekünk az ember e kettős meghatározottsága, meg kell értenünk, hogy mi történt velünk. Mi történt velünk, Istenre nyitottságunkkal és testi/anyagi valónkkal annak következményeként, hogy az ember fellázadt Isten ellen, elszakadt tőle, és nemcsak maga zuhant a bűn és romlás szakadékába, hanem magával rántotta mindazt, amin Isten szerint uralkodnia kellett - az egész teremtettséget.
Ami annyira szépen együtt volt, egyben volt, a végtelen Istenre nyitottság, a vele való közösség - és azt otthon lét a világban, a teremtettségben, a testben - drámai módon szétszakadt, összekuszálódott, és káoszba fordult. A vágyak megmaradtak, de helyes és igaz céljukat eltévesztve eltorzultak és elszabadultak. Az istenképűség - ahogy teológusok fogalmaznak - összetört. Nem szűnt meg, az ember továbbra is Istenre nyitott lény, de ez a nyitottság már csak egy megfoghatatlan sóvárgás a szívben, hogy kell a végtelen, kell valami, ami túl van rajtunk, kell egy spirituális válasz, élmény, tapasztalat… A por pedig… porrá lesz. Ami testben, evilági létünkben, a teremtettségben gyönyörűségek forrása volt, és Isten iránti hálára indított, átok alá került. A férfi és nő egymás iránti öröméből és egy testté létel feletti öröméből az élet fájdalommal történő továbbadása lett. A nő vágyódik a férfi után, aki uralkodik rajta - hol van már az egység? A kert művelése pedig, amelyben az emberpár örömét és gyönyörűségét lelte, fáradságos munkává lett.
Hogyan éljük a mindennapokat - hogyan él az ember, aki Istenre nyitottságában célt tévesztett, és aki testi, anyagi mivoltában fájdalmat és küszködést tapasztal? Különböző korokban, különböző kultúrákban más és más módon, de a lényeg, úgy látom, mindig ugyanaz: az Istenre nyitottság és a földhöz/testhez kötöttség szabad és szép harmóniája elveszett. Nem megy már a kettő együtt, az ember vagy az egyik fronton menekül, vagy a másik helyen keresi a hamis vigaszt. Kijátsszuk a kettőt egymás ellen, ami azt mutatja, hogy nem találjuk már a harmóniát: Istennel és a világgal egyszerre. Hogyan?
Az egyik úton úgy érezzük, hogy az Istenre nyitottság, az isteni valóság utáni vágyódás és keresés akadálya éppen a testi, anyagi, evilági mivoltunk. Kezdetektől jelen van az emberiség kultúráiban egy olyan vágyódás az evilágit meghaladó valóság után, amely vagy figyelmen kívül hagyja, hogy porból vagyunk, vagy egyszerűen tagadja, hogy a testi, evilági mivoltunk, sőt maga a bennünket körülvevő anyagi világ jó lenne, Isten jó teremtése lenne. Számos korabeli teremtés mitológiában a föld, az anyagi világ teremtése valamilyen baleset, vagy büntetés következménye, melynek során az örök lelkek be lettek zárva egy földi, anyagi testbe. A kérdés az marad, hogyan szárnyalhatjuk túl magunkat, hogyan léphetünk ki ebből a börtönből, hogyan világosodhatunk meg igazi valónkra.
A kereszténységre is hatással voltak ezek a gondolatok. Mennyien hiszik, hogy az igazi keresztény élet úgy valósul meg, ha elnyomjuk, tagadjuk a testünket, a világban élvezhető javakat? Minél lelkibbnek lenni, minél inkább meghaladni azt, ahogyan ez a világ körülöttünk van; minél nagyobb hittel szembemenni a valósággal - elmenekülni az elől, ahogy e megtört világ a maga anyagi létében jelen van körülöttünk és bennünk. Ez vezet ahhoz a rajongáshoz, amikor a valósággal már nem nézünk szembe, amikor úgy akarjuk megélni az Istenre nyitottságot, hogy megvetjük azt, ami ugyanígy részünk: porból gyúrattunk, testben élünk. Észre sem vesszük, hogyan tesz torzzá az Istenre nyitottság ilyen hangsúlyozása: egyre jobban eltávolodunk attól, ahogyan és amit a teremtő alkotott. Annyira szeretjük (gondoljuk mi) az Istenre való nyitottságot, hogy közben lenézzük, megvetjük azt, amit ő alkotott. Van, amikor félelmetes törvénykezésbe vezet ez: bűnös minden, ami ennek a világnak keretei között élvezetet okoz - és úgy látjuk, minél jobban hangsúlyozzuk ezt, annál közelebb kerülünk Istenhez. Ebből következően az élet számos vetületét Isten nélkül éljük meg… És mindeközben ki örül annak, ha az ember megveti azt, amit Isten alkotott…?
A másik oldalon az ember - amikor teljesen elsötétedik előtte, hogy az élő és személyes Istennel kapcsolatra teremtett lény - az Istenre nyitottság hatalmas vágyát is testi valója felé irányítja. Ilyenkor mintha azt mondaná, ha már tényleg csak por vagyok, ha anyag vagyok, ha test vagyok, akkor hozzuk ki ebből a legtöbb jót. És mivel por-voltunkoz még a megromlott világban sem csak rossz tapad, sőt, nagyon jó érzések is, megszületik a materialista ember, aki mindent az anyagi világ valóságában lát és értelmez. Istenre nyitottsága persze mély sóvárgást szül a  aszívében, hogy meghaladja önmagát, hogy kapcsolatban legyen a végső valósággal -  de a végső valóságot végleg elvetette. Nem marad hát más, mint hogy abban keresse ezt a végső értelmet, amit Isten - ajándékként, gyönyörű és szép ajándékként - még a teremtésben neki adott. És igen, így lesz a férfi-nő kapcsolatból bálvány, és így érkezik oda az ember, a mai kultúra, hogy a szexualitásban az élet értelmét keresse. Isteníti az anyagit - és lesz a szexualitásból olyan bálvány, ami - bár szabadságot és kiteljesedést ígér - de végül rabságba vezeti. Hasonlóan, ott van Isten ajándéka a munka, a kreativitás - és lesz belőle az egyedül por-embernek egy újabb bálvány. Eszköz, amibe belekapaszkodik, hogy istent játsszon; mert én teremthetem meg a magam biztonságát; engem csodálhatnak az elért eredményért; én nyerhetek hatalmat általa, és így tovább. Mert ha Istennel nem vagyunk közösségben, por-voltunkban nem otthon leszünk a teremtett világban, hanem valóban rabszolgák leszünk. Nem azért, mert az anyagi rossz, hanem azért, mert szem elől tévesztjük, hogy mi a végső.
Az első út tehát (gnoszticizmus) úgy akar Istenhez jutni, hogy megtagadja alapvető természetünket, és megveti, amit Isten alkotott; a másik út úgy szeretne benne élni a testben, hogy nem ismeri/megveti Istent (naturalizmus). Mindkét út menekülés: az első a testi valóság, a törékenység, kötöttség, sebezhetőség valósága elől menekül; a másik Isten személyes valósága elől menekül. Mindkettő szabadságot keres: az első a földi lét korlátaitól, a második az élő Istentől. Mindkét út végül rabságba visz: az első egy hamis istenkép rabságába, a második a test istenítésének rabságába. Végül: ki az, aki ezt a kettőt együtt tudja tartani, aki ebben a céltévesztett, megromlott, bűnnel, fájdalommal, nyomorúsággal teli világban egész módon tud élni? A válasz, hogy közülünk senki; a megoldás nem tanításban, bölcsességben, erőfeszítésben van, hanem abban, aki valóságos Isten és valóságos ember: Jézus Krisztusban.
3. Hogyan köti össze Jézus, amit mi szétválasztottunk?
A teremtés Ura egy hosszú nap estéjén fáradtan alszik egy csónakban. Ez a helyzet. Hogyan lehet a teremtés Ura, az Ige, aki ott volt "kezdetben", Isten Fia fáradt? Lehet-e fáradt, lehet-e ember, porból való az, aki - mint a teremtés Ura - parancsol a szélnek és a tengernek, és szavára a szelek és a tenger elcsendesedik? Máskor úgy látjuk magunk előtt, mint aki éhes a tanítványaival együtt… Vagy aki megvendégeli az ötezer embert - de közben azt is tanítja, hogy nem az az élet végső kérdése, hogy mindig jóllakjunk. Hogyan lehet, hogy amikor meghal barátja, Lázár, szinte egyidőben képes először azt mondani a gyászoló Mártának, hogy "én vagyok a  feltámadás és az élet", valamint együtt sírni a másik nővérrel, Máriával, látva az ő fájdalmát? Miért fontos neki, hogy meggyógyítson egy asszonyt, aki folyamatosan vérzett, vagy megtisztítson egy leprást, akit kivetett magából a társadalom? Miért fontos neki a test, az egészség - miközben azért jött, hogy örök életet adjon egy újjáteremtett világban? Hogyan tudja egyszerre megélni az istenképűség nyitottságát, az Atyával való közvetlen, tökéletes és bensőséges kapcsolatot és ugyanakkor teljesen ember lenni, testben élő, a teremtett világgal egységben lévő, együttérző, szerető személy? Jézus teljesen természetesen éli ezt meg, hiszen ő a tökéletes, a bűntelen ember. Benne látjuk az ember természetét, Istenre nyitottságát és por-voltát a maga szépségében és harmóniájában…
… továbbá teste megtörésében, vére kiontásában. Nemcsak Jézus tanításában és tetteiben, hanem Jézus halálában és feltámadásában is szemlélhetjük azt, ahogyan együtt van az Istenre való nyitottság csodája, és az ember testi voltának méltósága. Amint Jézus ott volt a kereszten, kifeszítve ég és föld között, az Atyához imádkozott. Az Atyához szólt, az Atyához beszélt, egészen utolsó leheletéig, amikor így szólt: "Atyám, a te kezedbe teszem le a lelkemet." És mindeközben nem próbált isteni hatalmával valahogy megmenekülni emberi, testi mivoltától. Sőt, testében is szenvedett; teste megtört, vére kiömlött. Nem tagadta meg a szenvedést a testében; egészen magához ölelte emberi mivoltát. De nem "ragadt a porba", nem némult el az Atya iránt; egész lényével, minden porcikájával felé fordult az utolsó leheletéig.
Amint szemléljük őt, megértjük, hogy ő értünk volt ez az ember. Ő, a tökéletes ember éppen azért jött az Atyától, hogy ami a mi életünkben, céltévesztésünkben széthullott eltorzult, kifordult, az ő engedelmessége, élete és halála által a helyére kerüljön. Hogy amint Jézust csodáljuk és imádjuk azért, ahogy értünk volt ember, ahogy értünk halt meg, és ahogy feltámadt a halálból, bennünk is elkezdjen gyógyulni az ember. Mert Jézus az Atya iránti nyitottsága megnyitja a mi kemény szívünket is… Jézus szabadsága, hogy leteszi az életét, minket is felszabadít, hogy ne istenítsük a testünk. Jézus bizalma és szeretete az Atya iránt a mi szívünkben is bizalmat munkál. És ahogy Jézus elfogadta a testét, úgy mi is magunkhoz ölelhetjük törékeny, testi, korlátozott voltunk.
4. Hogyan élhetünk teljesen Istennel, teljesen a mindennapokban?
Ha Jézus evangéliuma elkezdi átformálni a szívünket, nemcsak annyi történik, hogy Istenre nyitottságunk és por-voltunk nem állnak többé szembe egymással. Megszületik az a bizonyosság, hogy Isten velünk jár a mindennapokban  és a mindennapi dolgainkban Istennel járhatunk. Nevezzük ezt földi, emberi spiritualitásnak. Két iránya van.
Istenképüségünktől por-voltunk felé. Feltárul, hogy az Istenre nyitottságban  nem szupermenek vagyunk, hanem por  vagyunk - és ez jó lesz. Feltárul, hogy nem nagy lelki erőnkben, hatalmas hitünkben, hanem kicsiny és megtört voltunkban vagyunk igazán közel Atyánkhoz. Minél jobban megnyílunk az Atya iránt, minél mélyebben éljük Jézusban istenképűségünket, annál jobban elfogadjuk, hogy itt élünk, most élünk, adott helyzetben és körülmények között élünk, testben (talán betegben, gyengében…) élünk, és otthon vagyunk mindebben. Jó kicsinek lenni, jó por-voltunkat elismerni, nem fenyeget már, nem is ural már, hiszen innen nyílunk meg a mi teremtő Atyánk felé.
Por-voltunkból Isten felé. A másik oldalról nézve por-voltunkat, mindennapi kis ügyeinket, Istennel találkozunk azokban. Munkában, párkapcsolatban, találkozásokban, eredményekben és kudarcokban. Mindenben, ami testi, evilági, mindennapos dolgainkhoz kapcsolódik, felismerhetjük, hogyan cselekszik, hogyan hív az Atya. Megállhatunk egy-egy este, vagy akár napközben, végigtekinthetjük a napunkat, az eseményeket, és felismerhetjük: hol és hogyan volt jelen velünk.
Miközben a világ nem tudja elfogadni az ember testi, törékeny, korlátozott valóságát- mi Krisztusban olyan közösséggé formálódunk, akik szabadok erre. Miközben a világ nem tud megelégedni a hétköznapival és mindennapival, mi Krisztusban olyan közösséggé lehetünk, akik mindebben ott látják őt. Imádjuk hát őt, hogy amint átformál bennünket, mások is megismerhessék őt!

Ma arra tekintünk rá a teremtésről szóló sorozatban, hogyan teremtette Isten a világot. A válasz pedig az, hogy Isten a szavával hívja életre a nem létezőket: "Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság! " Isten parancsol, és a szó, amit kimond, azonnal testet is ölt, azonnal meg is valósul. Az isteni szó - éppen azért mert Isten Isten - azonnal tett, azonnal történés is. Legyen - és lett; és bár ez úgy tűnik, mintha két mozzanat lenne, valójában egy. Isten igéje - ahogy a Biblia alapján nevezzük Isten szavát - szó és tett egyszerre. A teremtéstörténetben Isten minden cselekedete szó, és Isten minden szava cselekedet, tett; a semmiből életre hívott valóság. Isten igéjével teremt - ez Izrael hitvallása.
 A "hogyan teremt Isten?" kérdés azonban nem áll meg ezen a ponton, hiszen egy sokkal fontosabb kérdésbe torkollik Isten mindenkori népe számára. Mi a jelentősége annak, hogy az egész világ, amelyben élünk, létezünk, Isten szava által jött létre? Mire hív bennünket, hogyan formál minket az, hogy Isten szavával teremti a világot? Hogyan formálta Izraelt és hogyan alakít minket, Isten gyülekezetét itt és most?
1. A világ létezésének szívében szabadság és szeretet áll
A teremtéstörténet nem tudományos beszámoló, hogy kielégítse a modern ember kíváncsiságát; valamint nem tudományos ismeretet közöl, hogy nyersanyagot szolgáltasson a magát felvilágosultnak nevező ember szkepticizmusának, vagy gúnyolódásának. Vannak, akik örömöt és/vagy megelégedést találnak abban, hogy bolondságnak tartják a bibliai elbeszélést, vagy pedig - éppen az ellenkező oldalon - vitatkoznak az Istent elutasítókkal, esetleg meg is vetik őket. Mindkét fél tévúton jár, hiszen a teremtéstörténet Izrael hitvallása a teremtő Istenről. A hitvallás pedig hitből fakad ("Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta…" Zsid. 11.3), és így messze túl megy a természettudományos megismerés lehetőségein. Mi így közelítjük ezt a szakaszt.
Amikor Izrael megvallja hitét a teremtő Istenben, olyan népek között teszi ezt, amelyek egészen más istenekben hisznek, és egészen más elképzelésekkel bírnak a világ kezdetére nézve. A teremtéstörténet számos ponton polemikus; hangsúlyosan mást mond a Teremtőről, mint a környező népek. Ennek megragadásában az egyik döntő elem, hogy Isten szavával hívja elő a világot, azt a valóságot, amely körbevesz minket, és amelynek részesei vagyunk.
Miért szólal meg Isten a teremtés hajnalán? Miért hoz létre önmagán kívüli valóságot? Az isteni szó az isteni akarat és szándék megnyilvánulása, nem Isten "kiterjedése." Nem isteni szükségszerűség, valamiféle isteni kiáramlás a világ. Ha Isten megszólal, hogy létrehívja a nem létezőt, az nem az isteni továbbterjedése, nem az isteni valóság kisugárzása, valami személytelen szükségszerűség. Ezért Izrael azt vallja meg, hogy Isten olyan hatalmas Úr, akinek puszta szava létrehívja a világot, és aki ezt tudatosan, szándék szerint cselekszi. Miért? Miért dönt így? És akármilyen sokat gondolkozunk is, ha ez tényleg így van, nem marad más válasz, mint hogy szeretetéből, öröméből, jókedvéből. Miért akarja, hogy legyen rajta kívül valóság? Miért hoz létre egy színes, gazdag, gyönyörű világot? Mi motiválja? Egyedül szeretete. Szeretete, amely mögött szabad döntése áll: legyen! Mert én azt akarom, hogy legyen! Legyen, létezzen - és lett. Érzitek ebben a szabadságot és szeretetet? Nem determinizmus, hanem a Teremtő szabad szándéka.
Ezért a világ különbözik Istentől. Különbség van teremtő és teremtmény között, hiszen az előző a létrehívója az utóbbinak. De szabadság és szeretet csak ott lehet, ahol fennáll ez a különbség. És micsoda különbség! Az alkotó szól, létrehozza, és hívja a másikat, a teremtett világ pedig válaszol erre. Mert ahol szó van, ahol megszólítás történik, ott megszületik - és csak ott születik meg! - a lehetőség a válaszra. Mert a szó mindig személyes; a szó, Isten szava ezt a szeretetet hordozza.
Ezért hát az első messzemenő, mindent meghatározó jelentősége annak, hogy Isten szavával hívja életre a világot az, hogy az egész teremtményi lét, az egész - hadd mondjam így - kozmikus valóság szívében, középpontjában szabadság és szeretet áll. Isten szabadsága és szeretete, amely a teremtményeket szabadságukban viszont szeretetre hívja. Kapcsolatra alkotta a teremtett világot, és szavával tartja azt fenn. Ez Izrael hitvallása … és azt hiszem, minden emberben, akár hívőnek vallja magát, akár nem, mélyen rezonál mindez. Hiszen ugyanez a mi életünk, a mi létünk is: szabadságra és szeretetre formáltattunk. Mindannyian tudjuk, hogy erre vágyunk egymás iránt; mindannyian tudjuk, hogy ez lenne jó az ember és a természet kapcsolatában is; és talán tudjuk, talán csak sejtjük, talán még csak azt sem: ennek megélésére vágyunk valakivel, aki messze túl van mindannyiunkon.
 2. A Teremtővel való kapcsolat központi eleme a szó
Amennyiben Isten szavával teremtette a világot, azzal a szóval, amely nemcsak hatalmas és erős, hanem szeretetet és személyességet hordoz, és kapcsolatot hoz létre a teremtmény és a teremtő között, akkor ez azt is jelenti, hogy a hitvallást megfogalmazó Isten népe pontosan tudja, hogy az Istennel való kapcsolat központi eleme a szó. Így ismerte meg Istent, mint aki kijelenti magát, mint aki szava által szabadulást munkál a rabszolgaságban, mint aki a megszabadított néppel szövetséget köt, amely szövetség dokumentuma tíz ige kőbe vésve, és mint amely szövetségre Izrael szóval kötelezi el magát. Isten népe és Isten kapcsolata megszólalás és válasz, kijelentés és arra adott hitvallás, intés és dorgálás, ellenállás és tiltakozás, kérdés és panasz, vigasztalás és magasztalás… Félreértés ne essék, nemcsak szó, hanem rituális cselekedetek sora is. Igen, Isten maga mondta el, hogy milyen legyen a szent sátor, majd a templom, amely a maga látványával is lenyűgözően beszélt Isten jelenlétéről és Isten lényéről. Igen, Isten népe volt hogy képeket (látomást) kapott próféták által az Urától. Majd jóval később is, Isten népe használt és a mai napig használ képi megjelenítést is. Ezzel együtt azt kell mondanunk, hogy azzal a Teremtővel való kapcsolat, aki szavával hívta létre a világot, elsődlegesen szó, az ige. Nem véletlenül parancsolta: "Ne csinálj magadnak semmiféle bálványszobrot azoknak képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak." (2Móz. 20. 4)
Ez azonban közel sem magától értetődő, és nem kérdések és akadályok nélkül való ma. Mert mi a szavak elértéktelenedésének, a szó megalázásának a korában élünk. Egy olyan kultúrában, amely megveti a szót, és körbevette magát képekkel.
 A szó, a szavak ("ezek csak szavak") mára az üresség, a hiábavalóság, a feleslegesség, az unalom világába kerültek. A szó nem elég hatékony, tanulja mindenki, aki kommunikál; a szó nem elég súlyos, tudja mindenki, aki megállapodásra törekszik; amit mondunk, teljesen felesleges, ismerjük fel fájdalmasan újra és újra; a fecsegésnek, a hiábavaló szóáradatnak pedig nincs vége, éljük meg gyakran. Elegünk van a beszédből, a szóból. Ráadásul, ha protestáns keresztények vagyunk, különösen ha így nőttünk fel, könnyen érezzük, hogy "már mindent hallottunk." Szavak, szavak, megint csak szavak Istenről, miközben szavak, szavak mindenhol (2467 ebben az igehirdetésben), és már rég fáradtak vagyunk bármilyen szót befogadni. Abban a világban, amelyben belefáradtunk a szóba általában, és az egyházi beszédekbe, mit kezdjünk azzal, hogy a Teremtővel való kapcsolat központi eleme a szó?
Ráadásul egyre intenzívebben körbevettek bennünket a képek, az ember által gyártott mesterséges képek. A szóra hallgatni kell, a szó válaszra, gondolkodásra, elemzésre, és válaszra hív; a kép viszont, hadd mondjam így, "letarol." Amikor gyerekeknek mesét olvastak régen, saját képzeletükben jelent meg a szó, a történet; ma, amikor a mese filmmé lett, az a kép ragad meg a gyermek képzeletében, amit elé vetítenek. A szóval lehet vitatkozni, viaskodni, a kép viszont eláraszt minket, belénk hatol. Egészen másképpen hat. Annyira így van ez (hangsúlyozza Jacques Ellul, The Humiliation of the Word), hogy a szó, amely elér bennünket, elvesztette igazi súlyát, és csak akként van értéke, ahogy egy képhez vezet bennünket. Például ha azt halljuk ma, hogy menekült, akkor képek jutnak eszünkbe, amelyek körbevesznek minket. Ahelyett, hogy azon gondolkodnánk, ki vagy mi a menekült, vagy valamilyen saját gondolat vagy tapasztalat jönne elénk, megjelenik egy kép, amelyet elkészített számunkra a média. Azonnal elindul, sőt, robban bennünk valami. Ezzel együtt egy érzés és egy üzenet, ami nem biztos, hogy a miénk, és közel sem biztos, hogy a valóság. Vagy a szó, "szerelem", amint behoz egy romantikus, szentimentális képzetet, amit pici korunktól fogva vetítettek elénk vagy belénk hollywoodi termékek… Amit gondolunk, nem a miénk.
A szavakból kiábrándultunk, a bennünket mindenhol körülvevő mesterséges képek pedig letarolják a szavakhoz kapcsolódó belső világot, a képzeletet. Ugyanakkor a szó az Istennel való kapcsolat központi eleme. Mit tehetünk? - A szót nem meghaladni, vagy eltörölni kell, hanem megváltani. Mert nem a szóval van a probléma, hanem az emberrel, és azzal a világgal, amit létrehoztunk, és amiben leromboltuk a szó súlyát és szentségét. Isten szava jelen van, sőt, amint a Zsidókhoz írt levél szerzője mondja, Jézus maga az isteni szó: "Miután sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk … aki által a világot teremtette. Ő … hatalmas szavával hordozza a világmindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült." (Zsid. 1.3) Jézus Istennek az a szava, aki ott volt a teremtésnél, aki mint Isten szava, igéje - a kapcsolat Isten és világ között - testté lett, emberré lett, ebbe a világba jött. Ő az, aki nem fecsegett, hanem akinek szava élet és Lélek, világosság és szeretet volt köztünk, és ő az, akit a hamis tanúbizonyságok alapján halálra ítéltek. Ő az a szó, akiben minden, ami Isten, teljesen jelen volt, és aki semmivé lett a halálában, majd a harmadik napon feltámadt. Feltámadt, és hatalmas szavával hordozza a világmindenséget, hordozza az életet, hirdeti a világosságot, a sötétségből, a némaságból, a fecsegő szavak áradatából, a leegyszerűsített klisékből, a propaganda nyelvezetéből, az álnok kétértelműségekből való szabadságot. Igen, egyedül Jézus szabadítását átélve kezdhetjük el megélni annak jó ízét, szabadságát, hogy Isten népe számára a Teremtővel való kapcsolat központi eleme a szó, az ige, a testté lett Jézus, és az írott ige, a Biblia.
Ahhoz, hogy ebben ezt megéljük, ahhoz, hogy ne vegye el tőlünk az isteni szóra való hallgatás és az arra való válasz (imádság) szépségét és gyönyörűségét ez a világ, gyakorolnunk kell a csendet. Egyfajta böjtöt; böjtöt a szavak, de még inkább a képek áradó sokaságától. Mert az a szó, amit Isten lehel ki, amit Isten küld, és az a szó, amit Isten népe válaszul mond, imádkozik, énekel neki, nem ellentéte a csendnek. Sőt, a csendben születik. Ahogy Eugene Peterson rámutat: "A nyelv célja nem az, hogy meggyilkolja a csendet, hanem hogy belépjen oda, óvatosan, tisztelettel. … A csend nem az a visszamaradt valami, amely akkor születik, amikor már nincs mit mondani, hanem az időnek az az aspektusa, amely jelentéssel ruházza fel a hangot." (Answering God, 60-61)
De szó nélkül nem lesz igazság… megszólítás és válasz nélkül nem lesz személyes szeretetkapcsolat!
3. Hogyan használja Isten népe a teremtéstörténet hitvallását?
Amint említettem, a teremtés (az ige általi teremtés) nem elsősorban doktrína teológusok részére, tan, amiről Isten népe vitatkozni akar, vagy amiről meggyőzni akarja azokat, akik nem hiszik a Teremtőt. Amikor ez a hitvallás más népekkel polemizál, akkor sem vitatkozik, hanem bizonyságot tesz az élet Uráról. Sokkal gyakorlatiasabb Izrael hite annál, minthogy egy tantételhez ragaszkodjon azért, hogy valamiféle vitában neki legyen igaza. Isten népe élni akar az életben, és nem vitázni róla. Ezért fontos látnunk, mit kezd Izrael, és mit kezdhetünk mi a teremtés történettel.
Az egyik terület, ahol ezt látjuk, Izrael imádságai, a Zsoltárok könyve. Isten népe újra és újra felidézi a teremtés nagy eseményét. Miért? Azért, mert a teremtés Isten hűségét mutatja be. A káoszt, az életet szétdobáló erőket, mindazokat, amelyek ott voltak a "mélység fölötti sötétségben", a formátlan és puszta földön, Isten szavával megfékezte, korlátjaikat kijelölte, és ezt a rendet azóta is szilárdan fenntartja. Ugyanakkor ezek az erők megjelennek újra és újra, mint az élet ellen törő hatalmak. Akár ellenség, akár betegség, akár háború, akár idegen népek támadásának szorításában. Izrael pedig imádkozik, és számos alkalommal úgy imádkozik, hogy felidézi Isten teremtői szavát és tettét. Éli, "használja" a teremtés történet hitvallását. Két zsoltárra és kétféle élethelyzetre mutatok rá befejezésül - amelyek minket is arra hívnak, hogy tanuljuk meg imádkozni a teremtést.
Az egyik Isten teremtői munkájának imádkozása akkor, amikor az élet rendben megy. Ez alapvetően magasztalás, hálaadás, amiben a zsoltáros felsorolja Isten teremtő tettét, és tudatosítja magában, hogy a világ, amelyben élünk, Isten szava által jött létre és Isten szava által áll. A 93. zsoltár egy jó példája ennek:
Uralkodik az ÚR! Fenségbe öltözött, felöltözött az ÚR, erőt övezett magára. Szilárdan áll a világ, nem inog. Szilárdan áll trónod ősidők óta, öröktől fogva vagy te. Zúgnak a folyamok, URam, hangosan zúgnak a folyamok, zúgva morajlanak a folyamok. A hatalmas vizek hangjánál, a tenger fenséges morajlásánál fenségesebb az ÚR a magasságban. Amit megmondasz, igen megbízható. Templomodat szentség ékesíti, ó, URam, időtlen időkig!
Igen, vannak erők, amelyek szabadulnának Isten rendje ellen, de az Úr uralkodik, és minden, amit mondott, igaz. Hűségesen fenntartja az élet kereteit, és ezért magasztaljuk őt. A dicsőítő, magasztaló énekek imádkozása megtanít a világot úgy látnunk, ahogy az valóban van: Isten szava alkotta és Isten szava tartja fenn. Jó ezt imádkozni Isten népének, mert jönnek nehezebb idők is…
A 74. zsoltár más helyzetben születik. Isten népe történelmi összeomlása idején vagyunk (válogatott versek):
Miért vetettél el, Istenem, oly régóta, miért lángol haragod legelőd nyája ellen? … Ellenségeid ordítoztak kijelentésed helyén, és kitűzték ott jelvényeiket. Olyanok voltak, mint akik a sűrű fák közt fejszét emelnek magasra. Még faragványait is mind összetörték fejszékkel és baltákkal. Lángba borították szent helyedet, porig alázták neved hajlékát.
Igázzuk le őket egészen! - mondták magukban, és fölperzselték az országban Isten minden hajlékát. Jeleket nem látunk, próféta nincs többé, és senki sem tudja, meddig tart ez még?
Nemcsak pusztulás, hanem még Isten is néma. Hol van Isten? Hol van az isteni szó? Figyeljük, hova fordul a zsoltáros, amikor semmi sem maradt:
De Isten a királyom kezdettől fogva, aki szabadító tetteket vitt véghez a földön. Te szorítottad vissza erőddel a tengert, te törted össze a tengeri szörnyek fejét. Te zúztad szét a Leviátán fejeit, és a puszta népének adtad eledelül. Te fakasztottál forrást és patakot, te szárítottál ki bővizű folyókat. Tiéd a nappal, az éjjel is tiéd, te tetted helyükre a csillagokat s a napot. Te szabtad meg a föld minden határát, te alkottál nyarat és telet. Erre emlékezz, URam, mert ellenség gyaláz, és bolond nép csúfolja nevedet. Ne dobd oda gerlicédet a vadaknak, nyomorultjaid életéről ne feledkezz el végképp!
A panaszénekek imádsága ráébreszt Isten hűségére a teremtésben akkor, amikor máshol már nem látjuk őt.
Isten szavával teremtette a világot, és ezzel szabadságot és szeretetet helyezett el az élet középpontjában. Arra hív, hogy válaszoljunk neki, kapcsolatban legyünk vele. Az ember bukásával ez a kapcsolat megromlott, nem halljuk Isten szavát, nem válaszolunk rá örömteli szeretettel. De a szó utánunk jött, Jézusban testté lett, és halálában és feltámadásában megváltást szerzett. Ezért újra hallhatjuk Istent, újra felismerhetjük hatalmát és szeretetét a teremtett világban, amely még várja a teljes megváltást. Válaszolhatunk neki, Krisztusban nyert szabadsággal és szeretetben: magasztalva őt Teremtő munkájáért, és segítségül hívva őt a nyomorúság idején. ÁMEN!
Lovas András