Mikor a lélek mozdul, mikor a lélek mozdít

Milyen az, amikor a Lélek mozdul, amikor a Lélek mozdít? – ez a címe annak az igehirdetés-sorozatnak, amelyben január óta benne vagyunk. Igehirdetés-sorozatokat azért tartunk a gyülekezetünkben, mert meg vagyunk győződve arról, hogy egy-egy bibliai könyvet vagy nagyobb témát egészében áttekintve sokkal mélyebben feltárulhatnak előttünk Isten igazságai és ajándékai. Sok keresztény úgy olvas Bibliát (bár így legalább olvas, és ez is örvendetes), hogy egy-egy részt kiragadnak belőle, egy-egy igére, kijelentésre fókuszálnak. Mi azt valljuk azonban, hogy jó az Igét nagyobb kontextusban hallgatni, s ha nagyobb ívet tekintünk át, akkor nagyobb dolgokat vehetünk észre benne. Az Apostolok cselekedetei tipikusan ilyen könyv az Újszövetségben. Nagy utat járnak be Isten emberei, és ha az ívet tekintjük, az rajzolódik elénk, hogyan terjedt el a kereszténység, hogyan indult a Földközi tenger mentén hódító útjára az Evangélium. Tesszük ezt a reformáció évében, amikor különösen is fontos számunkra azt keresni, hogy minket, a Gazdagréti Református Gyülekezetet miben szólít meg, mire hív ma a mi Urunk. Mi az, amiben Isten ajtókat nyit nekünk?
Ebben a sorozatban egészen előrehaladott állapotban vagyunk már, a könyv vége felé tartunk. Nagy utat bejártunk az apostolokkal, sokféle csodát láttunk az Igéből, nagy missziói utakat, sorra alakuló gyülekezeteket. Ahol most tartunk, ott Pál apostolt már támadások érik az Evangélium hirdetése miatt. A mai igében arról hallunk, hogy Pál bíróság előtt áll. A feljegyzések szerint összesen öt alkalommal fordult ez elő az apostollal. Öt alkalommal mondott védőbeszédet, amelyekben rendíthetetlenül vallotta meg, miért végzi azt, amit végez. Általában korabeli zsidó vezetők vádolták, és általában római bíróságok előtt kellett védekeznie – a mai igeszakaszunk a leghosszabb ránk maradt védőbeszéde az apostolnak.
Pál most sem azért áll bíróság előtt, mert bármi rossz tettéért polgári peres eljárást indítottak volna ellene. Nem volt bűnöző, nem rontott el semmit, nem okozott halálos balesetet, nem vett el senkitől semmit, nem építgetett saját üzletet mások kihasználására. Isten vonzásában élt és azt tette, amire Isten hívta őt. Koholt vádak alapján állították bíróság elé. Ezt látva a szívünk kicsit talán igazságtalannak érzi Isten döntését. Ez az idős ember végigszolgálta a fél világot, sőt az akkor ismert egész világot. Nagyon sokat tett az Úrért. Azt gondolhatjuk: Isten lehetett volna egy kicsit lojális vele. Mondhatta volna neki, harmadik hatalmas missziói útja végén: „jól van, jó és hű szolgám, kevésen voltál hű – vagy éppen sokon – nyugdíjazlak ezután. Kapsz egy kis békét, nyugalmat, kis földet és megélhetést, mint a veterán katonák, és életed végéig békességben élhetsz.” De nem ezt látjuk, hanem azt, hogy missziói útjai során és azok elvégeztével is folyamatosan atrocitásokat, üldözéseket, bántalmazásokat, fogságot és meghurcoltatást kell kiállnia. Pál életében markánsan megmutatkozik, mi vár Krisztus követőire: miközben szolgálják Istent, nem kapnak jutalmat azért, mert jót tesznek és Isten szerint élnek, hanem gyakran üldöztetést, mellőzést kell megélniük.
Szeretném bemutatni a Pál ügyét tárgyaló bíróság tagjait: Fesztuszt, Agrippa királyt, és Berenikét. Fesztusz volt Júdea helytartója, Agrippa pedig egy szinttel fölötte állt a római hierarchiában, és az ő felesége volt Bereniké. A megelőző, 25. fejezetben olvashatunk arról, hogyan érkeznek meg ezek az emberek a bírósági tárgyalásra. Az egész szituációt nem úgy kell elképzelni, mint ahogyan egy mai magyar, vagy egy a filmekből jól ismert amerikai tárgyalóterem képe felsejlik előttünk. Agrippa király és Bereniké óriási pompával vonult be. Nagyon-nagyon sokat adtak a látszatra. Valószínűleg bíborba öltözve, trónuson ülve vettek részt a tárgyaláson – a vádlott Pál mélyen alattuk lehetett valahol. Azt is tudjuk az írásokból, hogy Pál nem a megjelenéséről volt híres, valószínűleg alacsony, nem túl kellemes megjelenésű ember volt. A szavai nyilván nagyon ihletettek voltak – de óriási kontraszt volt a királyi pár rendkívül kifinomult, hatalmat és dicsőséget sugárzó megjelenése és az apostol között. Három rendkívül befolyásos ember – és az igazságtalanul megvádolt apostol. Ilyen felállásban hangzik el az ő védőbeszéde.
Ki is volt Agrippa és Bereniké? Valószínűleg senki nem lepődik meg azon, ha egy római tisztviselőről azt hallja, amit Agrippáról tudni lehet: Bereniké korábban a testvére felesége volt, de elszerette tőle, és ő már a negyedik felesége volt – ilyen erkölcsi malőrök gyakran megtörténtek abban a kultúrában. Ami ennél sokkal izgalmasabb: ez az ember a Heródes-dinasztiának a leszármazottja volt. A véres kezű dinasztia alapítója az a Nagy Heródes, aki meg akarta öletni a gyermek Jézust, s ezért a karácsonyi történetben féktelen dühvel gyilkoltatott le minden kétéves és annál fiatalabb gyermeket Betlehemben. Ennek a Nagy Heródesnek a fia Antipás, Galilea negyedes fejedelme volt az, aki egy táncoló lánynak a kérésére lefejeztette Keresztelő Jánost. Az ő fia volt az az Agrippa, aki karddal vágatta le Jakab apostolt. És ennek az embernek a fia az, aki előtt most Pálnak beszélnie kell. Micsoda háttér! Micsoda család! Mennyire kemény történet! Milyen félelmetes ez!
Pál nyilván tudott minderről. Nézzük meg, hogyan áll meg az apostol ebben a félelmetes, fenyegetett helyzetben! Sokféle dolgot tehetne. Elkezdhetne védekezni, magyarázkodni, alkudozni, irgalomért könyörögni. Vagy ellenkezőleg: elkezdhetne fenyegetőzni, vagy megjegyzéseket tenni arra, milyen erkölcsi élete van a királynak. De ő nem ezt teszi – hanem ezt az egész helyzetet arra használja fel, amire egész életében mindig is felhasználta az ehhez hasonló helyzeteket: beszél az Evangéliumról. Persze később okosan érvel is, és elmondja, hogy „egyébként nem tettem semmi törvénytelent" – de a saját történetén keresztül előbb az Evangéliumot mutatja fel, Krisztusról tesz bizonyságot. Miért? Mert felismeri, hogy ez egy hitvalló helyzet. Ez a szó állt elém, amikor a történetet olvastam, és ezért ezt a címet adtam a mai igehirdetésnek is: "hitvalló helyzet".
Nagyon szépen fel van építve ez a védőbeszéd. Először elmondja Pál, milyen volt ő szigorú farizeusként, majd hogy milyen volt fanatikus keresztényüldözőként, és végül hogy milyen volt Krisztus apostolaként. Azzal ellentétben, ahogyan személyes bizonyságtételeket hallani szoktam, Pál nem színezi ki nagyon a részleteket, hanem őszintén és tisztán átadja mindazt, amit Isten cselekedett az ő életében. Személyes sorsa ugyanis elválaszthatatlanul összefonódik az Evangéliummal. Pál apostol nyilván nem tudta, hogy bizonyságtételét feljegyzik, és a Szentírás részeként mi azt a mai napon is olvasni fogjuk. Isten tudta nyilván, hogy így lesz, de Pál ezt a beszédet nem nekünk célozta. Ő ezt azoknak az embereknek, hadd fogalmazzam így: azokért az emberekért mondta el, akik ott körülötte voltak: a vádolóinak, a vádolóiért. Akik ott ültek óriási biztos hatalmukban, lenyűgöző egzisztenciájukban, gyönyörű bíborpalástjukban – de Pál meglátja bennük az Evangéliumra szoruló elveszett embert, és át akarta adni nekik azt, ami a legfontosabb az életben: annak a lehetőségét, hogy megismerjék Krisztust. Ez a Szentlélek ajándéka: felismerni a hitvalló helyzetet és mondani bátran, amit mondani kell.
Fókuszáljunk egy kicsit erre a védőbeszédre, annak is különösen a végére, amit a textusban újra felolvastam! Az apostol kétszer is említi a halottak feltámadását. Ha ismerjük csak egy kicsit is az apostoli igehirdetést (általában az ApCsel-ben, vagy az apostoli levelekben), akkor tudjuk, hogy annak szíve, újra és újra hangsúlyos pontja volt a halottak feltámadásának a hirdetése - és ez volt az a pont, ahol a legtöbben megütköztek. Sokszor olvassuk azt, hogy egészen addig hallgatják az emberek az Igét, amíg az apostolok Istenről, tisztaságról, törvényről, próféciákról, akár a csodákról beszélnek – de amikor a halottak feltámadásáról kezdenek beszélni, mindig ott szakad el a cérna. A pogányoknál azért, mert a korabeli görögök eleve nem is kívánták, hogy legyen feltámadás. A platoni alapokon nyugvó hellén filozófia alapja az volt, hogy ha az ember egyszer meghal, akkor végre kiszabadul a lelke a testéből, és ez vágyott dolog! Mire volna az jó, hogy a szabad lélek a gyarló testbe újra visszatérjen? Miért akarna bárki is feltámadni? Teljesen lehetetlen és értelmetlen! Az athéni prédikációra is azt válaszolják (magunk előtt láthatjuk a legyintésüket): köszönjük, majd meghallgatunk téged máskor! A zsidóknál másként volt ez. Ők tudtak a feltámadásról, többnyire hitték is, várták is. De ha bekövetkezett, ha Jézus feltámadt a halálból, akkor el kellene ismerni, hogy Ő Isten Fia - azt pedig semmiképpen nem akarták. Mindezek miatt annyira szépnek látom, hogy ezt a kellemetlen, mindenki által támadott témát Pál nem kerüli ki, nem is csomagolja át, nem utalgat rá, hanem szépen elmondja: bizony, ez a hitünk kulcskérdése.
Nagyon érdekesen jelenik meg az idő dimenziója a 22. és 23. versben, abban a rövid szakaszban, ahol Pál Krisztus feltámadásáról beszél. "Itt állok, bizonyságot teszek kicsiknek és nagyoknak, és semmit nem mondok azon kívül, amit Mózes és a próféták megjövendöltek: hogy Krisztusnak szenvednie kell, és mint aki elsőnek támad fel a halottak közül, világosságot fog hirdetni népének és a pogányoknak." Megjelenik ebben Isten idő feletti cselekvése. „Itt állok”, ti ezt halljátok most, a jelenben teszek bizonyságot arról, hogy mit tett Isten, mit ígért meg Mózesnek és a prófétáknak (a távoli múltban), hogy a Krisztusnak meg kell halnia, és Ő meghalt és feltámadt (a közelmúltban), és Ő majd világosságot fog hirdetni a népeknek és a pogányoknak (a jövőben). Csodálatosan összefog mindent. Így formálja ki a teljes kontextust: Isten régen is cselekedett; most cselekszik, mert hangzik az Ige, és cselekedni is fog. Tisztán, világosan benne van mindaz, ami az Evangéliumnak a szíve. Hiszem, hogy a Szentlélek által ihletett bizonyságtétel ez, amiben megvan ez a fajta kontinuitás: rámutat arra, hogy az Evangélium mindenkié.
Érdekes párbeszéd indul ezen a ponton. Fesztusz, Júdea helytartója, egyébként egyenes, mondhatni, tisztességes ember volt. (Elődjéről, Félixről néhány hete hallottunk, ő az aki „majdnem kereszténnyé lett”). Fesztusz szabadon akarja bocsátani Pált, és – bár a korabeli bírósági tárgyalásokon nem volt szokás párbeszédbe elegyedni bíróként a vádlottakkal – egy keresetlen, őszinte mondattal szól le az apostolnak. „Bolond vagy te, Pál!” Totálisan elment az eszed. Megőrültél. A sok tudomány az agyadra ment! Pál tisztelettel, józanul reagál Fesztusznak, azt mondja neki: „nem vagyok bolond"– ezután, mintegy finoman jelezve, hogy vele neki nincs több dolga, Agrippa király felé fordul, és a legnagyobb merészséggel, megintcsak a korabeli kereteket abszolút átlépve megkérdezi tőle: hiszel-e, Agrippa király? Tudom, hogy hiszel! Tudom, hogy ismered az írásokat. És valóban: ennek a királynak és a családjának, miközben ilyen iszonyatos múltja volt, azért voltak zsidó gyökerei, kapcsolódásai, ezekben nőtt fel. „Agrippa király, hiszel-e?” - sarokba szorítja ezzel a kérdéssel. És ugyanúgy, ahogy pár fejezettel korábban Félix helytartó, úgy itt Agrippa is lezár, egy lépést hátralép, igyekszik semleges pozíciót felvenni. Félix azt mondta korábban: „majd meghallgatunk máskor is." Agrippa pedig azt mondja: „majdnem ráveszel, hogy én is keresztény legyek!" Ez egy nagyon diplomatikus válasz – de lehet, hogy egy nagyon tragikus mondat. Veszélyes dolog egy elkészített hitvalló helyzetben ilyen hűvös, diplomatikus válaszokat adni. Mert ha Isten egy „majdnem” nélküli, „én is kereszténnyé leszek” választ várt volna ettől az embertől, akkor ebben a „majdnem”-ben ott van az elszalasztott lehetőség nagy tragikuma. Persze, Istennek van hatalma arra, hogy bármikor máskor, később is meggyőzze ezt az embert. Nem tudjuk, megtette-e. És Pál erre is alázattal és szeretettel reagál. Nem kezdi el osztani, vagy győzködni, hogy „ha nem hiszel, akkor ítélet vár rád!” Hanem így szól: „kérem az Istent, hogy egy nap megértsd te, és mind, aki itt van azt, hogy mit jelent Krisztus szabadságában élni ezek nélkül a bilincsek nélkül." Talán fel is mutatta ezen a ponton a bilincseit, jelezve: itt vannak ezek a bilincsek, de ezek semmit nem jelentenek.
Pál ebben a hitvalló helyzetben felelősséget vállal a hallgatóiért – ezt nagyon hangsúlyosan szeretném kiemelni. Rengetegszer látom, hogy keresztények bizonyságot tesznek, és azt gondolják: a bizonyságtétel annyi, hogy valakinek jól elmondjuk az Evangéliumot, esetleg feltárjuk előtte a bűneit, majd magára hagyjuk. A többi a te dolgod. Tőlem ennyit vár Isten: hogy elmondjam, átadjam. Ha elmondtam, átadtam – akkor letudtam, te pedig kezdj vele, amit akarsz. Most már tudod. Innentől még keményebb a helyzeted, átszállt rád a felelősség, mert most már tudsz róla. Most már nem mondhatod, hogy nem volt lehetőséged Isten mellett dönteni. De Pálnál nem ezt a negligenciát látjuk, hanem azt, hogy konfrontál az Evangéliummal, és utána azt mondja: imádkozni fogok érted. Nem felejtelek el. Kérem az Istent, hogy ez eljusson a lelked mélyéig. Rendkívül fontos a szívünkbe vésni: ha hitvalló helyzetbe kerülünk, és szóra nyitjuk a szánkat, és valakinek beszélünk az Evangéliumról, ha elmondjuk neki, hogy lehet máshogy is élni, azt azzal a felelősséggel tegyük, hogy utána, ha van rá lehetőségünk, akkor nyomon követjük azt a folyamatot. Kérdezzünk rá később, hogyan gondol az elmondottakra, vagy erősítsük meg benne, hogy imádkozunk érte - és akkor tényleg imádkozzunk érte, vagy ne mondjuk! Értitek ennek a súlyát? Pál apostol nem csak szórja az Evangéliumot, és mindenki tegyen, amit akar, hanem abban, ahogy hirdeti Krisztust, van egy komoly felelősségvállalás.
Véget ér a kihallgatás, Pál apostolt elvezetik, a bírák elvonulnak, és közben beszélgetnek egymás közt. „Ha nem fellebbezett volna a császárhoz - mondja egyik a másiknak, - szabadon lehetne bocsátani. Nem találunk benne semmilyen halálra vagy börtönre méltót. Egy ártatlan ember.” Szavaikat hallva azt gondolhatjuk: szegény Pál, jól behúzta magát a csőbe! Rossz döntést hozott, pórul járt. De közben mi történik? Az az apostol, aki a Lélek vezetése alatt annak sodrásában van, hogy oda megy, ahova Isten rendeli őt, az Isten akaratából tette ezt a fellebbezést. Ezáltal jut el Málta szigetére, ahol hirdeti az Evangéliumot, meg Rómába. Voltaképpen a fellebbezés nem más, mint egy útlevél, egy nyitott ajtó Istentől Pálnak, hogy arra menjen, amerre dolga van, amerre Isten további hitvalló helyzeteket teremt számára.
A nyári táborunkban az ébredés volt a téma. Arról beszéltünk, hogy a reformáció 500. évfordulójának az évében mit jelent számunkra a személyes megújulás, és mit gondolunk arról, hogyan készít Isten másoknak is megújulást a környezetünkben, az egyházunkban, a nagyobb társadalomban? Arra jutottunk, hogy ez akkor működhet jól, ha a keresztények, akik átélik a megújulást, és Istennel járnak; a maguk helyén sóként és világosságként, a bibliai értékrend szerint élnek. Hirdetik és élik az Evangéliumot. Ez hozhat igazi változást. A reformáció korában sem az történt Magyarországon, hogy kiadtak volna egy rendeletet, vagy küldtek volna egy körlevelet, hogy holnaptól reformáció - hanem emberek, akiket megragadott Krisztus, elmentek, tanultak külföldön, majd hazajöttek, és mentek az emberek közé. Mentek és szolgáltak, így építették fel a közösségeket. Ezeken a reformátorokon keresztül végezte el Isten a megújulást. Sokszor kerültek olyan helyzetbe, amelyeket hitvalló helyzetnek nevezek. Hiszem, hogy ha Isten akar kezdeni valamit még a népünkkel, az országunkkal, a városunkkal, az egyházunkkal – márpedig hiszem, hogy akar, - akkor azt úgy fogja tenni, hogy téged és engem használ ebben. Márpedig ha így lesz, akkor nagyon könnyen kerülhetünk hitvalló helyzetbe – mert Ő el fogja készíteni.
Félsz attól, hogyan tudod majd megítélni, hogy egy adott helyzet hitvalló helyzet-e? Ne félj! Nagyon rossz az, ha az ember azzal a görccsel él, hogy állandóan beszélnie kell Krisztusról. Ez nagy szükség, de ha a szükségből kényszer lesz, az rossz. Ha az ember hosszú távon ilyen kényszerekben él, azok felemésztik a belső erőit, a személyiségének az alapstruktúráit, és nagyon görcsössé teszik őt. Isten nem erre hív bennünket - sokkal inkább egy készenlétre. Arra, hogy legyünk készek felismerni a hitvalló helyzeteket. Azokat az alkalmakat, amikor lehetőségünk van beszélni az Evangéliumról, élni az Evangéliumot. Ez sokszor szavakat jelent, sokszor az Evangéliumból fakadó cselekedeteket, sokszor pedig mind a kettőt.
Jól vigyázzunk ugyanakkor, hogy felismerjük a megfelelő formát! Különösen a hevesebb természetűek gyakran készek lennénk csípőből kiosztani az embereket, fejbe vágni őket egy-egy igével. Sok rossz tapasztalatom van a keresztények ilyen meggondolatlan megszólalásaival. Mondok egy példát. Az online térben, egy blogon, vagy egy közösségi oldalon felmerül egy kérdés, és a hívők kapásból elkezdik osztani az észt a keresztény értékekről. De Isten nem a személytelen online világban, hanem lélektől lélekig hatva, személyes kapcsolatokban akar bennünket bizonyságtételre hívni. Nem azt mondom ezzel, hogy a neten a keresztények hallgassák el a biblikus értékeket - de egyszerű dolog belövöldözni az online térbe az igazságainkat, és jól fejbe verni az embereket az igazsággal, sokkal fáradságosabb dolog, sokkal nagyobb kihívás, gyakran fájdalmasabb és nehezebb feladat felvállalni a személyes találkozást valakivel: megérteni, megismerni őt, és úgy megosztani vele, hogy mi az Isten üzenete. Netán hordozni, és felelősséget vállalni, mint ahogy Pál itt hordozta, és felelősséget vállalt Agrippa királyért.
Két képpel szeretném lezárni a mai igehirdetést. Két olyan képpel, ami a táborban is elhangzott, és ami segíthet bennünket arra, honnan nyerjünk erőt a belső megújuláshoz, a hitvalló helyzetek felismeréséhez, az azokban való megálláshoz.
A nyári tábor estéin a Jelenések könyvének a 2. és 3. fejezetében szereplő, hét gyülekezethez írt levelek voltak velünk. A nyitó estén beszéltem arról az efézusi gyülekezethez írt levél alapján, amikor azt mondja Jézus a gyülekezetnek: „nagyon jó vagy, nagyon sok mindent nagyon jól csinálsz, de nincs már meg benned az első szeretet. Térj meg, és térj vissza az első szeretethez!” A legtöbben azt gondolják: az első szeretet az, ami bennünk volt, amikor megismertük Istent. Ami valamikor régen lángoló, lelkes szerelem volt. A szívünk tűzben égett. Azt hisszük, az Ige arra hív, hogy legyünk olyanok, mint 5-10-15-20-40 vagy akárhány évvel ezelőtt. Pedig olyanok már nem lehetünk! Nem arra hív Isten, hogy visszarendeződjünk. Az első szeretet ugyanis nem a mi első szeretetünket jelenti, hanem azt a legelső, mindent megelőző szeretetet, ami nem más, mint a Krisztus szeretete. Az első szeretet nem a mi megtéréskori állapotunk, hanem az a szeretet, amit a dalban éneklünk Jézusnak: „mert Te előbb szerettél". Mert Ő előbb szeretett – még nem is tudtunk Róla semmit, és már akkor szeretett. Az első szeretethez való visszatérés napról napra azt jelenti: visszahelyezem magam a legelső szeretetbe, ami Krisztusé. Az identitásomat nem abból merítem, hogy én egyszer hogy szerettem Istent. Értitek, micsoda individualista csavar ez? Nem az a lényeg, hogy én egyszer hogyan lelkesedtem érte, hanem hogy ő már előbb szeretett, mikor még nem tudtam Róla semmit, mikor még nem is léteztem. Újra és újra ebből a forrásból meríthetek, mert ez a szeretet állandó, nem változik. Az igazi identitásom ott van ebben a megelőző szeretetben.
A záróalkalmon pedig arról beszéltem, amikor azt mondja Jézus az egyik gyülekezetnek: „nyitott ajtót adok eléd, amit senki nem zárhat be, mert nálad van a Dávid kulcsa." Dávid kulcsa a Messiás jelképe. Higgyük el, hogy Isten nyitott ajtókat ad nekünk. Ő teremti a hitvalló helyzeteket. Lehetőséget ad arra, hogy keresztényként éljünk. Ne féljünk tehát sem attól, hogy keresve kell keresnünk ezeket az alkalmakat, és attól se, hogy ahol zártak vagyunk, vagy mások zárkóznak el, ott végleg elszalasztottunk valamit. Isten kinyitja ezeket az ajtókat!
A reformáció 500 évvel ezelőtt, meg azután is, olyan helyzet volt, amikor Isten egy csomó nyomorúságon, szenvedésen, történelmi tragédián és nehézségen keresztül óriásira tárta az ajtókat. Akkora lehetőséget adott az Evangélium hirdetésére, amit azóta már talán igen, de előtte soha nem tapasztaltunk – a mi országunkban biztosan nem! Amikor megújulásért imádkozunk, akkor azért imádkozunk, hogy Isten nyisson ilyen ajtókat. Tudjátok, ez mit jelent? Azt, hogy a megújulás esetleg különböző nehézségeken keresztül fog eljönni. Nem azért imádkozunk persze, hogy jöjjön a török, és szakadjon három részre az ország, mint a reformáció idejében, de azért simán lehet, hogy a megújuláshoz vezető időszakok és események nem lesznek könnyűek. Amikor tehát imádkozunk a nemzetünk, környezetünk lelki megújulásáért, és Isten azt megadja – az nem feltétlenül úgy jön majd el, hogy minden kényelmes, könnyed, fájdalmatlan lesz, vagy minden a mi számításaink szerinti legjobb módon alakul. Mert a lényeg az, hogy mindenkihez eljusson az örömhír, Isten újjáteremtő munkája. Hisszük, hogy ez a történet, amit most felolvastunk az Apostolok cselekedeteiből, meg amiről szó volt, az nem csak történelem, nem csak egy régi kedves történet a számunkra, hanem arról beszél, hogy Isten ma is cselekedni akar.
Isten tegyen benneteket alkalmassá, képessé, késszé, áldottá, hogy ezeket a hitvalló helyzeteket felismerjétek és így tudjatok az Evangéliumról bizonyságot tenni!
Ámen
(Thoma László)

Ha visszatekintünk a megtett útra az ApCsel sorozatban, számba vesszük azt, milyen utat jártak be az apostolok, milyen utat jártunk be mi magunk is ezen az úton! Annyi mindenen vagyunk már túl – ha csak a 2. missziói út eseményeit nézzük. Sokszor ezek érdekes, izgalmas, fordulattal teli történetek, másszor nem annyira érdekes leírások, felsorolások, események egymás melletti megemlítése. Úgy van ez, mint mikor valaki mesél egy történetet: annak is vannak inkább informatív részei, a megértéshez szükséges információk megosztása, vannak érzelmileg telítettebb szakaszai, vannak csúcspontjai, katartikus részei is. Amit most felolvastunk az Igéből, az talán egy kevésbé izgalmas, kompakt, katartikus rész. Az ApCsel-ben tulajdonképpen egy határhoz érkeztünk: 2. és 3.missziói út között vagyunk a felolvasott történetben. A második missziói út során sok minden nem úgy alakult, ahogy gondolták: sok ellenállás, üldözés, megpróbáltatás várt az apostolokra. Ugyanakkor az evangélium hihetetlen erővel tört be olyan helyekre, ahol korábban nem volt jelen. Amit itt látunk az az, hogy Pál befejezi a 2. missziói utat, majd visszatér Antiókhiába a küldő gyülekezetébe… s újra indul immár az utolsó, 3. útjára. Korinthusból elmegy, Szíriába hajózik, fogadalmát teljesítve a korabeli szokások szerint fejét megnyírja (érdekes részlet, amiről egészen keveset lehet pontosan tudni), Efézusba ér, ahol elválik Priszcilláéktól, vitázik a zsidókkal, nem marad hosszú ideig itt, búcsút vesz tőlük, s Cézáreán át felmegy Jeruzsálembe – végül ér, Antiókhia, ott időzik, aztán indul tovább.
Mindeközben majdnem egy év telik el, de Lukács nem részletezi az eseményeket. Az egyik érdekesség, amit nem részletez itt Lukács az az, hogy milyen lehetett a visszaérkezés a szíriai Antiókhiába, a „kiküldő gyülekezetébe”. Megrendítő, hogy ezek a találkozások, kapcsolódások, elbúcsúzások mennyire természetesek és utólag visszatekintve mennyire egyszeriek és különlegesek is: a szíriai antiókhiai testvérek nem tudják például, hogy most látják utoljára az apostolt. A másik, hogy az utolsó felolvasott versben indul Pál a harmadik missziói útra, minek elején bejárja Galácia és Frígia vidékét, közel 2000 km-t! Semmit nem tudunk arról, mi történt ez idő alatt azokban a látogatásokban.
Ha már elbeszélés, akkor biztos ismeritek azt a jelenséget, amikor valakivel beszélsz, valakit hallgatsz és a folyamatos információ áradatban egyszer csak egy kis részlet „hangosabb” lesz, kiemelkedik a szövegből, valamiért jobban meghalljuk azt. Van számomra egy ilyen részlet ebben a mostani szakaszban is, amit szeretnék most elétek hozni és ezen keresztül hirdetni az evangéliumot, keresni Isten üzenetét ma a számunkra. Ez a kis félmondat pedig ez: „Visszatérek hozzátok…” – mondja Pál az efézusiaknak – „…ha Isten úgy akarja.” Elsőre csak egy szófordulatnak tűnik, egy frázisnak, amivel tele van az életünk nekünk is úgy mint: „Legyen szép napod! Gondolok Rád! Isten áldjon! Isten segítségével… …ha Isten is úgy akarja…” EGYSZER ezeknek a mondatoknak bizonyára volt egy eredeti jelentése, súlya, de aztán ez elveszett. Ez a félmondat is könnyen válhat keresztyén frázissá, üres szóvá, akár az Isten nevével való visszaéléssé, a 3. parancsolat ellen való vétekké. Válhat azzá, amit ma leginkább jelent a köznyelvben: Ha Isten úgy akarja (vagy így: Ha Isten IS úgy akarja) = ha Isten jóvá hagyja, amit én akarok… ha „aláírja”, amit én kitaláltam.
I. Mi mindent jelenthet ez Pál szolgálatának ismeretében…?
Nézzük meg először, hogy mit jelentett vajon Pál számára ez a fél mondat? Mennyire lehetett neki mindez valóság? Mennyire rendelte saját akaratát Isten akaratának? Hogyan mutatkozott meg Isten akarata a második missziói út során, illetve az egész ApCselben eddig, ameddig jutottunk?
I.1. Pál számára Isten akarata az életét meghatározó akarat. Zsidó emberként, aki ismerte és tanulta az Ószövetséget, egyértelmű volt a 139. zsoltár tanítása: te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Isten az embert, a konkrét egyént AKARÓ, az őt létre hívó Isten. Ez ez akarat határoz meg mindent az életben.
I.2. Pál damaszkuszi úton való találkozásában megtapasztalhatta azt is, hogy Isten akarata az emberi szándékot és a legerősebb akaratot is felülíró autoritás, Isten tekintélyét és hatalmát képviselő akarat. Megállította őt és más irányba terelte.
I.3. Azt is ismerhette ugyanakkor Pál, hogy Isten akarata elhívó akarat, mert Ő azt szeretné, hogy mindenki üdvözüljön és ebben Pált és munkatársait használni akarja. Így hívja el őket és vezeti és tereli újra és újra a jó irányba. Pál számára az Isten akaratában való élet egy mély meggyökerezés volt, az életét végigkísérő dolog, ami mélyen meghatározta őt. Nem csupán egy praktikus kérdés, ami néha felmerült csupán, hanem ami mindent irányított: mit akar az Isten? Mit akar az Isten a világgal? Mit akar az Isten velünk, mit akar velem? Ez a három kérdés egymás nélkül nem értelmezhető… Pál számára sem!
I.4. Valahol ebben a mondatban benne rejlik Pál egész sorsa, élethivatása, apostoli szolgálata. Megmutatkozik benne az igazi krisztusi lelkület. Isten akarata a krisztusivá válás. Láthatjuk ezt később is az ApCsel 21-ben, ahol ezt olvassuk: „10 Már több napja ott voltunk, amikor lejött Júdeából egy Agabosz nevű próféta. 11 Odajött hozzánk, levette Pál övét, megkötözte vele saját kezét és lábát, és ezt mondta: Így szól a Szentlélek: Azt a férfit, akié ez az öv, így kötözik meg Jeruzsálemben a zsidók, és pogányok kezébe adják. 12 Amikor ezt meghallottuk, a helybeliekkel együtt arra kértük Pált, hogy ne menjen fel Jeruzsálembe. 13 De Pál így felelt: Miért sírtok, és miért keserítitek meg a szívemet? Hiszen én nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézus nevéért. 14 Amikor pedig nem hagyta magát meggyőzni, megnyugodtunk, és azt mondtuk: Legyen meg az Úr akarata!”
II. Miért fontos nekünk, hogy mi az Isten akarata?
II.1. Isten és a bálványok. Pál működésének, szolgálatának fényében azt látom, hogy sokszor teljesen ellentétes az, ahogy ő gondolkodott Isten akaratáról, ahogy ő élt benne és ahogy ma a legtöbb ember/keresztyén ember él. Kihívás ez, amivel folyamatosan szembesülnünk kell. Mert a valóság az, hogy a legtöbb ember éli az életét egy keresztyén (vagy annak vélt) értékrend szerint, döntéseket hoz és néha megkérdezi Istent: mit akarsz tőlem? Ha nagyon eltéved, bekapcsolja a GPS-t. Ha nagyon magányos, segítségül hívja Őt, ha nagyon rossz a helyzet, kéri Tőle a megoldást, ha nagyon hálás valamiért, felajánlja Neki az életét… Ezeket egy bálvánnyal teszi az ember, aki szabadon formálható és húzható elő akkor, amikor és ahogy szeretnénk. Az élő Isten ezzel szemben AUTORITÁS, aki követőinek hív minket, engedelmességre hív, a gyermekeinek, akiknek nem mindig jó, nem mindig érthető az, ami történik, de akiknek az élete világosan a legjobb irányba tart, amerre csak tarthat: a menny felé. Ezen az úton Ő persze megad sok nagyon kellemes dolgot is, örömet, szabadságot és egy csomó mindent, amire úgy érezzük szükségünk van… de végső soron nem a személyes pillanatnyi, azonnali boldogságunkat szolgálja Isten akaratának követése. Ez bizony sokszor áldozat, lemondás egy NAGYOBB jó elérése érdekében. És ez nagyon kemény dolog. Megállít minket. Ebben az akartban élt Pál. Ezért fogalmaz úgy ott akkor Efézusban.
II.2. Káté. Mi segíthet nekünk ebben az igen nehéz helyzetben? Az például, hogy keresztyén testvéreink évszázadok alatt szembesültek már ennek a nehézségével és így fogalmazták meg például a káté bizonyos sorait is. Nagyon érdekes, hogy a káté két helyen is érinti Isten akaratának kérdését:
26. K.: Mit hiszel e szavakkal: "Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében"?
F.: Azt, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus örökkévaló Atyja, aki a mennyet és földet minden benne lévővel semmiből teremtette és örök tanácsa és gondviselése által mindezeket még most is fenntartja és igazgatja: az Ő Fiáért, Krisztusért, nékem Istenem és Atyám. Akire annyira rábízom magam, hogy semmit sem kételkedem a felől, hogy összes testi és lelki szükségeimről gondoskodik. Sőt javamra fogja fordítani mind azt a rosszat, amit e siralomvölgyben rám bocsát. Mert megteheti azt, mint mindenható Isten. És meg is akarja cselekedni, mint hűséges Atya.
124. K.: Melyik a harmadik kérés?
F.: "Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is." Vagyis: adjad, hogy mi és minden ember megtagadjuk saját akaratunkat és minden ellenmondás nélkül a Te egyedül jó akaratodnak engedelmeskedjünk, hogy így tisztét és hivatását mindenki olyan készséggel és hűséggel végezhesse és tölthesse be, akárcsak az angyalok az égben.
Csak illusztrációként említem ezt itt, mert pontosan leírja azt, hogy Isten akaratában élni követést és önfeladást jelent, ami mégis a legjobb az ember számára, ami vele történhet.
II.3. Praktikus kérdések
Tudom, hogy maga a téma nagyon sok egészen gyakorlati kérdést vet fel és bizonyára titeket is foglalkoztatott már korábban is. Biztos van tapasztalatotok is erről: mit jelent Isten akaratát követni, keresni.
Én minden praktikus kérdés helyett most a gyökerét szeretném a dolgoknak említeni: ahogy Pálnak sem voltak előre stratégiái, hanem élt mélyen meggyökerezve Krisztusban, Isten jelenlétében, elmélyülve benne és ebből fakadt, hogy képes volt megérteni és követni Isten akaratát, ez lehet a mi utunk is. Az az ember, aki nem tölt sok időt Istennel, nincs tisztában saját kicsinységével és jelentéktelenségével, elveszettségével. És az az ember, aki nem tölt sok időt Istennel nincs tisztában saját értékességével, különlegességével: azzal, ahogy Isten rá tekint.
Ha ez a jelenlét, ez a kapcsolat élő és valós, akkor hihetjük, hogy az akaratunkat vezetheti a Szentlélek… és néha hibázhatunk, tévedhetünk Isten akaratának cselekvésében, kérhetünk bocsánatot és szabadok lehetünk újra keresni Isten akaratát és útját.
Nem arra hív Isten, hogy abban gyötrődjünk, hogy kitaláljuk: Ő mit akar? … hanem hogy szeressük Őt és kövessük és legyünk a „társaságában”, legyünk a jelenlétében!
III. Isten akaratának megértése: EVANGÉLIUM
Isten akaratának cselekvése Pál számára is az életet jelentette és nekünk is azt jelenti.
III.1. AKI betöltötte Isten tervét és teljesen akarata szerint élt…
Isten azért küldte el a Fiút, hogy megmentsen minket. Ő pedig teljesen Isten akaratában volt, azt tette, amire az Atya hívta Őt Tudjátok, milyen az a lény, az az ember, aki teljesen Isten akarata szerint él? Ő IGAZ! Teljesen igaz, bűntelen, hibátlan! És Ő, aki ily módon teljesen igaz volt, Ő bűnhődött értünk, mindenkiért, aki sosem tudott volna igaz lenni, Isten akaratát teljesen megtenni. Ez mélységesen igazságtalan… és mélységesen megrendítő az ebben megmutatkozó végtelen szeretet.
III.2. Isten akarata: a megigazítás!
Ezt a megigazítást, azt az igazságot ajándékozza nekünk Jézus. Ez az evangélium. A megigazulás, a kegyelem nélkül Isten akaratának cselekvése, az arra való törekvés a legfájdalmasabb és legreménytelenebb küldetés lenne, egy rémálom, amiben folyamatosan utálnád Istent, aki lehetetlent kér tőled és akinek sosem tudsz megfelelni. Az evangélium nélkül nem fogod szeretni Isten akaratát! De Isten akarata a megigazítás: a bűneim miatt méltó vagyok a halálra, de Krisztus megfizette az árat! Ezért ott leszek, vele leszek, ahol Ő van! Ez az Isten első és legfontosabb akarata amit meg kell értenünk: evangélium és új élet. Ebben élve és meggyökerezve volt képes Pál élni és súllyal mondani, alázattal válaszolni az efézusiaknak: ha Isten úgy akarja, visszatérek hozzátok.
III.3. Reménységünk:
Nyugodtak lehetünk arra nézve, hogy végső soron Isten megcselekszi a világon is, a nagy történetben amit akar, hogy gondja van ránk, mint gyülekezetre is: betölti akaratát és tervét. Hiszen Övé minden hatalom, ezért az Ő akarata lesz meg akkor is, ha nem látjuk annak minden részletét és nem látjuk a teljes képet. Isten akaratát nem mindig értjük, olykor félreérthetjük. Ami teljesen biztos, az az evangélium… és hogy majd megérthetjük egy nap, mi miért történt. Persze lehet, hogy akkor ez már nem is lesz kérdés…
HIGGYÜK, hogy Isten uralhatja az akaratunkat is – hatással lehet ránk! Jelenléte átformál és megadja nekünk, hogy éljünk az evangélium valóságában és dicsőítsük Őt, az egész világnak és benne nekünk is jót akaró Istent! Ámen!
(Thoma László)

Hiszen magatok tudjátok, testvéreim, hogy nem hiába jártunk nálatok. 2 Sőt amint tudjátok, miután előbb szenvedés és bántalmazás ért minket Filippiben, a mi Istenünktől bátorságot kaptunk arra, hogy nyíltan hirdessük nektek Isten evangéliumát sok küzdelemben. (…) 5 Mert a mi evangéliumunk nemcsak szavakban jutott el hozzátok, hanem erővel, Szentlélekkel és teljes bizonyossággal is. Ti is tudjátok, hogyan éltünk közöttetek, a ti érdeketekben, 6 ti pedig a mi követőinkké lettetek, és az Úréi, amikor sok zaklatás ellenére a Szentlélek örömével fogadtátok be az igét. 7 Példává is lettetek minden hívő számára Makedóniában és Akhájában, 8 mert tőletek terjedt tovább az Úr beszéde, de nemcsak Makedóniába és Akhájába, hanem mindenhová eljutott a ti Istenbe vetett hitetek híre. Szükségtelen is erről bármit mondanunk, 9 mert ők maguk beszélik rólunk, milyen fogadtatásban volt részünk nálatok, és hogyan fordultatok a bálványoktól Istenhez, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok.
ApCsel 17, 1-15: 1 Miután áthaladtak Amfipoliszon és Apollónián, Thesszalonikába értek, ahol zsinagógájuk volt a zsidóknak. 2 Pál pedig szokása szerint bement hozzájuk, és három szombaton is vitába szállt velük az Írások alapján. 3 Megmagyarázta és bizonyította nekik, hogy Krisztusnak szenvednie kellett, és fel kellett támadnia a halálból; és hogy „ez a Jézus a Krisztus, akit én hirdetek nektek”. 4 Néhányan hívőkké lettek közülük, csatlakoztak Pálhoz és Szilászhoz, ugyanúgy igen sok istenfélő görög is, valamint sok előkelő asszony. 5 Ez irigységgel töltötte el a zsidókat, ezért maguk mellé vettek a piaci csavargók közül néhány hitvány embert, csődületet támasztottak, és fellármázták a várost, felvonultak Jászón házához, és ki akarták vezetni Pálékat a népgyűlés elé. 6 Amikor nem találták ott őket, Jászónt néhány testvérrel együtt a város elöljárói elé hurcolták, és így kiáltoztak: Ezek, akik az egész világot felforgatták, itt is megjelentek. 7 Jászón befogadta őket, holott ezek mind a császár parancsai ellen cselekszenek, mivel mást mondanak királynak: Jézust. 8 Ezzel fel is izgatták a sokaságot és a város elöljáróit, akik ezt hallották. 9 Amikor azonban kezességet kaptak Jászóntól és a többiektől, elbocsátották őket. (…) 10 A testvérek pedig még aznap éjjel elküldték Pált Szilásszal együtt Béreába. Amikor megérkeztek, bementek a zsidók zsinagógájába. 11 Ezek nemesebb lelkűek voltak, mint a thesszalonikaiak, teljes készséggel fogadták az igét, és napról napra kutatták az Írásokat, hogy igaz-e, amit Pál mond. 12 Sokan hittek tehát közülük, sőt a tekintélyes görög asszonyok és férfiak közül sem kevesen. 13 De amint megtudták a thesszalonikai zsidók, hogy Pál Béreában is hirdeti az Isten igéjét, odajöttek, és ott is fellázították és felizgatták a sokaságot. 14 Akkor a testvérek azonnal továbbküldték Pált, hogy menjen a tengerpartra. Szilász és Timóteus azonban ott maradt. 15 Pált pedig elvitték kísérői egészen Athénig, majd visszatértek azzal az utasítással, hogy Szilász és Timóteus minél hamarabb menjen hozzá.
Kedves Testvérek!
Csoda volt. Váratlan, hihetetlen szabadítás. Ott, akkor Filippiben lehulltak a láncok. Felpattant a bilincs, kinyílt a kaloda. Templommá vált a börtön, reménytelivé minden kilátástalanság, tágas lett a föld mélyi gödör, tiszta a mocskos szenvedés helye: zsoltártól, énekszótól zengett s valódi szabadulástól. Megtartott élettől. Az új életet nyert börtönőrtől, akinek nem kellett meghalnia más szabadsága miatt, mert már meghalt ezért az, aki valódi szabadulást adhat.
Mindenki új életre szabadult akkor éjjel. Csoda volt. Váratlan, hirtelen. Úgy mint a hitvallás: „Higgy az Úr Jézusban és üdvözülsz…!”… és a keresztség is: egy egész háznak lett üdvössége a hihetetlen szabadításban. Valóságosan új élet, új kezdet lett.
Micsoda éjszaka! Micsoda reggel! A sötét elmúlt s a nap is felkelt. Halálból élet támadt s az élet tovább árad. S ahogy nap kél, szél támad. Friss, üdítő, élet lehelete. Ugyanaz a Szél, mint ami a teremtéskor a vizek felett lebegett.
Az apostolok pedig sodródnak az árral, szállnak a széllel, gyalog mennek, úton vannak, mert Jézus is úton van velük s bejárja a környéket. Találkozni akar, megjelenni házakban s tereken, zsinagógákban, otthonokban: a szívekben. Meg akarja mutatni magát, találkozni akar, útra kel hát s megy az apostolokkal.
Mekkora csoda jöhet még, mi várhat itt rájuk az új városban: mennyire láthatják majd újra Isten munkáját? Milyen súlyos láncok törnek majd le, hány kaloda nyílik meg, ki fog most megtérni s háza népével együtt megkeresztelkedni, hitvallást tenni? Hetek telnek el s hónapok Thesszalonikában, és valóban új kezdődik és új élet fakad.  
Megmozdul a Lélek, és megmozdít embereket, hogy bátrak legyenek kilépni és elrugaszkodni a biztosnak hitt parttól, elszakadni a hamis bálványoktól. Sokan lesznek hívőkké a pogányok közül és megismerik az egyedül igaz Istent s Jézust, az egyedüli Megváltót.
Mi mindent készített még el a mindig többet és jobbat adó Isten, az ígéreteket beteljesítő, az Örökké élő, az Egyetlen… Ő a forrás, Ő küldte a Fiút, hogy aki Benne hisz, annak belsejéből élő víznek folyamai ömöljenek.
Bemegy hát a zsinagógába is Pál s a pogányok után a zsidóknak is hirdeti az evangéliumot. És ömölnek a szavak és árad az Ige erővel és valósággal az apostol ajkairól, hogy kicsoda az Isten, kicsoda a Fiú, hogy Ő az, akire mindenki vár, aki mindenkinek hiányzik, akinek a jelenlétére mindenki szomjazik! Őrá, aki azt a vizet adja, amitől senki meg nem szomjazik többé soha! Ő az, akit ígért az Írás, aki eljött és legyőzte a legyőzhetetlent: az elmúlást, a halált, mert feltámadt, mert feltámasztotta Őt az Élet adó és visszalehelte belé az éltető Lelket.
Szél. Élet. Szabadság.
És megmozdul a Lélek, és megmozdít embereket, hogy bátrak legyenek kilépni és elrugaszkodni a biztosnak hitt parttól, a hamis bizonyosságoktól, hogy „Ábrahám a mi atyánk”, és járjanak a vízen és higgyenek. És hívőkké lesznek és új életet kapnak sokan a zsidók közül is. Mert Isten csodálatos és hatalmas, mert Ő valós és élő, neki mindenki fontos, neki mindenki kell. Halott csontokra hús tapad s inak, és összeállnak élő testté és lesznek nagy sereggé, ha rájuk fúj az Úr szele - ahogy a próféta is látta a völgyben.
És akkor ellenszél támad. Lehetetlen történik. Érthetetlen és érthető: lázongás, méltatlankodás és forrongás. Ellenszél támad, hideg és száraz szél: irigység szele, felbujtás forgataga, vádaskodás vihara kezd tombolni és keresi Pált és végigfújja a városon Jászónt, aki otthonát adta, arcát adta, nevét adta Jézus munkájához. Az apostolok helyett is ott áll a forgószélben és tűri, ahogy tépi és cibálja, rángatja a sok hazugság és ármány, a csillapodni nem akaró gyűlölet. S az Isten ezt engedi s nem csillapítja azonnal az elemeket. Sokakat megmozgat, sok mindenkit felkap s felkorbácsol indulatokat az ellenszél - sok szemetet hord össze a város vezetői elé: port, mocskot, hamis szavakat, mosolyokat s grimaszokat, hamis hűséget hirdető könnyű embereket; szemforgatókat, kik ha kell hízelegnek, s akár vádolnak: felforgatók, kik felforgatást kiáltanak. Császárra, törvényre s igazságra hivatkoznak, de szavaik is üresek, mint ők maguk.
Végtelennek tűnő órák és tombolás után aztán lassan csillapodik, elül a fergeteg s mindenki fáradtan, kimerülten hazamegy. Feledik a vádakat a császár hatalmát védők, kikért Jézus is imádkozott: Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek! Az igazi királytól és gyermekeitől féltik a békét. A Békesség Fejedelmétől, az Igazságos Tanácsostól, az Uraknak Urától… Nem tudják… nem értik… nem látják… nem hiszik az EGYETLENT.
A piacon még ég a tűz éjszaka, még tántorogtak az elülő ellenszélben a súlytalan emberek s aztán teljes szélcsend lesz. Minden s mindenki a földre hull élettelenül. Ezt hagyja maga után a hideg és száraz szél: irigység szele, felbujtás forgataga. HALÁL. CSEND. ÜRESSÉG.
Élet, igazi élet csak ott van, ahol Isten Lelke mozdul s csak az él, akit Isten Lelke mozdít s tölt be az életre.
Aztán halk és finom lépteket hallani, a Lélek mozdul s az apostolok lépnek, tovább állnak. Mennek s elhagyják a várost, ahol annyi minden történt s ahol még mi minden történhetett volna… Nem diadalmas szárnyalással, csak lassú, megfontolt léptekkel haladnak s közben végtelen sok kérdéssel terheltek.
Azzal, hogy mindez hogy lehet, hogy történhet így és hogy lehet, hogy ekkora az ellenszél? Hogy történhet meg ez, hogy engedheti ezt Ő, aki adja a Lelket? Hogy lehet, hogy mikor a Lélek mozdul, ellenszél támad? Hogy hordhat össze ennyi szemetet s fájdalmat? Nem volt elég egy börtön, miért kell még több szenvedés és minden más, mi fáj? Miért nem egyszerű, miért nincs minden úgy, ahogy megígérte? Hol volt akkor Jézus, miért nem győzte meg az ellenfeleket, miért nem történt csoda, most miért nem volt földrengés, miért nem pattantak le a zárak, mint Filippiben, miért nem szólt hang az égből, vagy miért nem estek össze a vádlók megszégyenülve, az igazság által leleplezve?
Nehéz az éjszaka és nehéz a reggel az úton Béreába, 80 nagyon lassan múló kilométer. Napok telnek. Megérkeznek. Újra reménykednek újra szolgálnak és hirdetik az Életet. S álmukban sem gondolják, hogy minden újra megtörténhet… Hogy befogadás és nyitottság után újra ellenszél támadhat és újra menni kell, úton kell lenni. Tovább. Mert ez a terv. Kegyetlen vicc vagy prófétai sors ez? Küldetés, miben sorsközösséget az a Jézus vállal, kinek nem volt fejét hová lehajtania. Aki így vigasztalta Övéit: „Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket.” (Jn 15, 18)
Így volt ez egykor s így van most is. Ha a Lélek mozdul, mozgásban tart, magával ragad. Ellenszél lesz mindig, de védelem is. Jézus úton volt s úton van: viszi az örömhírt, az üzenetet. Vele lehetünk úton s lehetünk a legkülönfélébb módon társai, szolgái, eszközei mi is. Szenvedés lesz, de Vele vigasztalás is. Hamis vádak könnyű és üres emberektől s végső igazság Isten ítéletében, helyreállás az új teremtésben. Kiszolgáltatottság is lesz, érthetetlen helyzetek s a Lélek, aki megadja abban az órában mindazt, amit szólni kell. Elutasítás lesz és elzárkózás is, de ott a végső reménység, hogy Isten mindenkit hatalmas elérni. Lesz, mindig lesz önmagát féltő hatalom, aki nem az igazságot keresi, hanem hatalmát féltve dönt s kormányoz elnyomón – de lesz megtartó közösség, prófétai hangú gyülekezet, mely kiáltja és hirdeti: Istené az igazi uralom és Ő annak adja azt, akinek akarja: térdre minden világi hatalmasság az élő Isten előtt! Lesznek szomorú s érthetetlen epizódok s váratlan, felszabadító befejezések és végül célba érő történetek. Megértés, megnyugvás s érthetetlen részletek.
Testvérek, Isten népe, Őt magasztaló szent gyülekezet: a Lélek idáig jött, hozzánk ért, egészen közel fújta hozzánk az evangéliumot, láthatóvá tette számunkra a sákramentumok által is Isten országát, a bűnbocsánat valóságát. A Láthatatlan láthatóvá tette az igazságot s a kegyelmet: kenyér és bor; helyettünk megtört test s kiontott vér.
Kiáltsunk hát együtt: Szentlélek: fújj át most rajtunk és tisztíts meg minket, tisztítsd meg szívünket! Fújd ki az irigységet, széthúzást, haragot, gyűlöletet s a bosszút; a szégyent, a megalázottságot, s minden átoktól szabadíts meg minket! Fújj át a gyülekezetünkön, fújj a városunkon élet adó Szél, fújj át országunkon és szabadítsd meg népünket! Fújj át a világon, az egész földön, a 4 égtáj felől jöjj elő Lélek és lehelj minden megöltekbe, lelki halottakba, elveszettekbe. Lehelj belénk új életet, hogy megismerjünk Téged és éljünk ezentúl csak Veled! Hogy megálljunk minden ellenszélben, hogy felkeljünk, ha elestünk is és rendületlen reménykedjünk abban, hogy Tiéd, s így a miénk a végső győzelem!
Ámen!
(Thoma László)

Az ApCsel sorozatban a legutóbbi vasárnap Pál és Barnabás útjának elválásáról hallhattunk. Ahogy meghasonlás támadt köztük, nem értettek egyet valamiben, más irányba haladtak tovább. Isten munkája azonban nem állt meg, ment tovább. Isten ereje nem gyengült meg. Az Ő terve él, viszi tovább az evangéliumot, hogy mindenkihez eljusson az örömhír, az élet üzenete. Gyönyörű és különleges, ahogy Isten vezet, az apostolok pedig szolgálnak, engedelmeskednek és mindenféle jókat élnek át. És hányszor hallom beszélgetéseim során emberektől azt: nem értem, mit szeretne Isten. Merre vezet, mit akar és egyébként is… Mi a terve? Miért pont az, miért pont arra? Miért akkor, miért nem más az idő, az út, minden… Nagy csalódások és kiábrándulások vannak ebben: már nem értem, nem vezet, nem tudom, mit akar, ellentmondásos… elhidegülő kapcsolat, kihűlő szív. Mélyen bele lehet bonyolódni abba a kérdésbe, mi Isten vezetése és mi nem? Hogyan lehet megérteni és félreérteni? És most itt van előttünk egy történet, ahol minden olyan egyszerű. Olyan egyértelmű… Persze ez csak látszólag egyszerű és egyértelmű. A történet folyamatában ott tartunk, hogy Pál úton van, valami új készülődik, a jeruzsálemi nagy apostoli zsinat, döntés üzenetét viszi, látogatja a már megalapított gyülekezeteket, és közben olyan fordulatok is történnek, amire nem számított. A felolvasott szakaszban Timóteus szolgálatba kapcsolódását láthatjuk, illetve azt, hogy vezette Isten Pálékat egy egészen új irányba az evangéliummal: Európába. Két síkon szeretnék foglalkozni ma az Igével nagyon egyszerűen: AKKOR és MOST. Mindkét síkon azt szeretném, ha látnánk és feltennénk kérdésként: Mire hív az Isten? és Hogyan vezet az Isten?
I. AKKOR
I. 1. Mire hív Isten?
Nagyon fontos volt Pál és a többi apostol számára is tudni azt és élni aszerint, hogy mire hívta őket az Isten? Ez olyan egyszerű és hihetetlenül fontos kérdés ahhoz, hogy a helyükön legyenek, hogy ne legyenek üresjáratok, hiábavaló utak. Legegyszerűbben és leginkább engedelmes követésre hívja őket Jézus illetve arra, hogy vigyék az evangéliumot, hirdessék azt, tegyenek csodákat, amikor Isten arra indítja őket, gyógyítsanak betegeket, tanítsanak, hirdessék Isten országának eljövetelét, Isten uralmát a világban. Mindezt megkapták korábban a személyes elhívásukban, Jézussal való találkozásukban… Küldetésben vannak, hiszen nem magukról beszélnek, nem magukat hirdetik, hanem az értük is meghalt és feltámadt Krisztust. Mit jelenthetett vajon számukra a misszió, a küldött-i lét? Ami biztosan JELLEMZI ŐKET az Ige alapján, az a megragadottság: valami történt velük, amiről beszélni akarnak, amit tovább akarnak adni. Van üzenetük, van mondanivalójuk. Van egy világos céljuk is: menni, minél több helyre, tovább, haladni, vinni az örömhírt. Mindeközben valahogy az is látható, hogy nem felejtenek el a földön járni, reagálni az őket körülvevő helyzetekre, és küldöttként is embernek maradni…
Isten arra hívja az apostolokat, hogy legyenek az Ő küldetésében és akkor úgy fognak történni a dolgok, ahogyan történniük kell. Pál számára fontos volt, hogy a Jeruzsálemi apostoli gyűlés határozatait, döntését, irányelveit egy levél formájában elvigye a gyülekezetekhez. El is jut ez a levél Pálék által sokfelé, ami úgy tűnik, erősítette a gyülekezetek összetartozását, egységét, szilárdította hitüket. Ebben a döntésben egyébként (15.fejezet) nagy szerepe volt magának Pálnak is. Megmutatkozott jellemének meghatározó vonása, melyet Luther így jellemez: erős volt hitben és gyengéd a szeretetben. Érdekes azt is látnunk, hogy a második missziói útra Pál azért indul, hogy meglátogassa a gyülekezeteket. A meglátogatás, gondozás, pásztorolás fókusza ez elsősorban, nem az új gyülekezetek alapításáé. Isten persze mást is tervezett… ezzel együtt fontos, hogy az érett felnőtt korra való eljutás és a fejlődés nyomon követése, egyfajta után követés fontos az apostol számára. Ez is Isten munkájának a része!
MIT TESZNEK? Ezen az úton Pál megérkezik Lisztrába, ahol már járt az első missziói út során is. Nem is gondolja talán, mire hívja itt az Isten! A korábbi itt léte során alakult a gyülekezet, feltehetően akkor tért meg Timóteus anyja, nagyanyja. Ez kb. ez előtt az esemény előtt 5 évvel volt. Timóteus apja görög, a „volt” megjelölés többek szerint arra utal, hogy ekkor már nem él. Isten pedig arra hívja itt Pált, hogy Timóteust vonja be a szolgálatba. Így ahogy Barnabás szerepét Szilász vette át, Márkét Timóteus. Mi ennek a szolgálatba lépésnek az ára? Pál Isten vezetését látja abban, hogy ahhoz, hogy Timóteus, a görög és zsidó származású testvér eszköz lehessen mindkét irányba, körül kell metéltetnie. Ez azért is jelentős, mert a 15,1-ben az antiókhiai judaisták mélységesen felingerelték Pált. Ennek ellenére itt belátja, hogy ez az út. Általában a körülmetélkedés ellen felemeli a szavát a Galata levélben is (Gal 1, 6-9; 3, 1-5; 5, 2-6). Itt azonban másra hívja őt Isten. Fontos látnunk, hogy Pál a körülmetélkedés kérdésében nem következetlen. Sőt! „Miután a jeruzsálemi gyűlés határozottan leszögezte, hogy a körülmetélkedés nem feltétele az üdvösségnek, Pál bizonyos esetekben kész volt engedményeket tenni. Timóteusnak nem kellett körülmetélkednie ahhoz, hogy Isten előtt elfogadásra találjon, de ajánlatos volt megtennie, ha bizonyos embereknek is meg akart felelni.” – azaz el akarta őket érni az evangéliummal. A tisztán görög származású Titusszal ezt nem tette meg, nem metélte körül! (Gal 2, 3) Hosszú távon egyébként Isten igazolja Pált, hiszen Timóteus „bevált” a szolgálatban. Timóteusról így ír Pál a Filippi levélben: „Mert nincs mellettem hozzá hasonló lelkületű, aki olyan őszintén törődne ügyeitekkel; mert mindenki a maga dolgával törődik, nem pedig Krisztus Jézuséval. De ti is tudjátok, hogy kipróbált ember ő, és mint apjával a gyermek, úgy szolgált velem az evangéliumért.” Fil 2, 20-22 Timóteus a hűséges, megbízható munkatárs- persze ez utólag derül csak ki. Ezután jön csak a második történetben az újabb érdekes kihívás: másfelé kell menni, másfelé kell haladni. Isten engedelmességre, követésre hívja Pált és olyan ráhagyatkozásra, ami tényleg, szinte lépésről-lépésre történő vezetést jelent. A macedóniai misszió kezdete fordulópont a missziói utakban. A második missziói út fontos állomása ez. Az európai átlépés ugyanakkor nem jelentett olyan értelemben határátlépést, hogy Ázsiából Európába lépni egy „demarkációs vonal” átlépését jelentette volna. Mindkét terület a Római Birodalom része volt. Pál nem akar Európába menni, de a Lélek erre indítja őt. Nem is tudja, mekkora a jelentősége a későbbiekben ennek a lépésnek. A többszöri akadályoztatás után A macedóniai férfivel kapcsolatos látomást kapja Pál, és világos számára, mire hívja Őt Isten. Ezt meg is osztja azt útitársaival és együtt döntenek úgy, hogy elindulnak Macedóniába. Pál és útitársai megértik, „biztosak lesznek benne (katolikus fordítás); több információ egybevetésével arra a következtetésre jutnak, hogy menjenek arra, amerre Isten hívja őket. Erre hívta Isten őket, de hogyan vezette őket? Lehet, hogy ez sokkal jobban érdekel téged, de szeretném kiemelni, hogy a „Mire hív Isten?” kérdés nélkül nincs értelme a „Hogyan vezet?” kérdést mélyen boncolgatni? Még akkor is, ha nem láthatjuk mindig teljesen, mire hív, az iránnyal, a célokkal, a látással jó, ha tisztában vagyunk.
I.2. Hogyan vezet Isten? Nézzük meg, pontosan hogyan vezeti Isten ott és akkor Pált és a vele lévőket?
a) 15. fejezet végén miután elválik Barnabástól Pál, ezt olvassuk: „…ÍGY…” . Ezzel a szóval kezdődik a fejezet. Ez az állapot, ez a helyzet, amiben az Isten vezetése történik. Ez a helyzet, ami az Isten vezetése, ez az „így”
b) Vezet a Timóteussal kapcsolatos részben a testvérek ajánlása által: jó véleménnyel voltak róla, ajánlották. Mennyire fontos ez is. Ez nem emberi vélemény, vagy népszerűség, hanem az Isten vezetése.
c) Vezetés az is, hogy Pál „A zsidókra tekintettel…” metéli körül Timóteust. Ez a belátás. Ezt kell most tennie. Tudja, hogy Timóteusnak lesz dolga még olyan helyen, ami miatt szükség van erre.
d) Vezetés az is, hogy Timóteus mindebbe beleegyezik! Hogy nem áll ellen, nem tiltakozik, és meglátja ebben a helyzetben azt, amire Isten hívja őt és hogy most így vezet az Isten…
e) Isten vezetésének nagyon különleges dimenziója a történetben az akadályok jelenléte: „A Szentlélek nem engedte…” olvashatjuk kétszer is a történetben. Isten vezetése „nem engedés” és a más irányba terelés, „kényszerítés”. Elindulnak Lisztrából Timóteussal és a pizidiai Antiókhián keresztül. DNY felé: nem mehetnek. É felé (Míszia, Bitinia felé: ez a Fekete-tenger partja) sem (később Péter itt végez munkát, az ittenieket szólítja meg Péter első levele… VÉGÜL: NY felé veszik az irányt. Így érkeznek Tróászba. MOST MERRE? – merülhetett fel a kérdés bennük. Egyébként innen is sokfelé lehetett volna menni. Úgy is tűnhet: milyen bizonytalanok ezek az apostolok: erre vagy arra menjenek? Mit gondolhattak ők maguk is immár a második módosításnál? A vezetésnek ez a módja nem lehetett valami kellemes dolog…
f) Itt van aztán a látomás, mint vezetés, ami sokaknak talán tetszik, mert kicsit exkluzív, különleges… Isten itt így látta ezt jónak. A látomásban a „macedón férfi” hívja Pált, ami mint kép bizonyára megmaradt Pálban. Micsoda vezetés ez Isten részéről: őt lásd! Ne a célt, a feladatot… az embert!!! A macedón férfi a látomásban ezt mondja: „JÖJJ! Pál, jöjj Európába! Légy segítségünkre.” Milyen intenzív hívás, vezetés. Nyilván nem a személyére volt (csupán) szükség, hanem az evangéliumra, amit hirdetett…
g) Végül pedig itt a vezetésnek a közösségi oldala: T/1-ben olvassuk: „megértettük…”. A Pállal lévő testvérek (nem sokkal egy meghasonlás után) egyet értenek és így indulnak útnak. A MI FORDULAT Tróásztól tűnik fel: az új munkatárs Lukács, a leíró!
Összegezve mindezt azt láthatjuk, hogy Isten mindenhogyan vezet! Miket használ? Kognitív csatornák, Affektív, Akarati, Transzcendens…
Mi kell ahhoz mégis, hogy ez átmenjen, működjön ott és akkor? A történetben megjelenő BIZALOM! Ez is többféle alakban jelenik meg, csak néhányat említek: ahogy Timóteus engedi a körülmetélést, ahogy Pál elengedi a terveit, elfogadja, hogy mit nem lehet, merre nem lehet, ahogy Isten emberekre bízza a missziót, a szétválás után (Pál, Barnabás) megmaradhatott a bizalom: Isten munkája folyik tovább!
II. MOST
II. 1. Mire hív engem/minket Isten?
Az biztos, hogy a hívás, cél megmaradt: az evangélium hirdetése, élése a dolgunk. Krisztus követése, az Ő szeretetével szeretés, a formálódás, az utunk járása. Bizonyos értelemben Isten új területeket akar akkor is, ha ez nem földrajzi területeket jelent (de akár még azt is). Jelentheti az újat vagy a „régi” pásztorolását is. Sok rétege lehet ennek, de tudsz-e most erre magadnak felelni Isten előtt: mire hívsz engem, Istenem? Mi az utam lényege, mi a célom? Ugyanakkor nagyon fontos, hogy értsük, hogy MIRE HÍV MINKET ISTEN, mint gyülekezetet? Erről ez áll a szándéknyilatkozatunkban: „A Gazdagréti Református Gyülekezet közösségében Istent kívánjuk magasztalni azáltal, hogy olyan közösséggé válunk, amely Őt szereti teljes szívéből, teljes elméjéből és teljes erejéből. Szeretnénk olyan gyülekezetté lenni, ahol a sebzett és elveszett ember az Ige hirdetése, a törődő közösség, valamint a társadalomban való tudatos jelenlét által találkozik Jézus Krisztussal, aki a gyógyulás és a bocsánat igazi forrása az összetört ember számára.”
II. 2. Hogyan vezet engem/minket Isten? (Hogyan érthetem/érthetjük meg Őt?)
Ezután lehet aktuális a várva-várt kérdés: hogyan vezet az Isten? Adj kulcsot, biztos megértést…
a) Elöljáróban azt kell mondanom, hogy: „…ÍGY…”. Amiben vagy, amiben vagyunk. El tudod-e ezt fogadni? Ez, ami van, a kontextusod, az országod, nemzeted, környezeted, élettörténeted a vezetés része…?!
b) Elmondhatjuk azt, amit az Ige kapcsán már elmondtunk, hogy mindenhogyan vezet! Kognitív csatornák, Affektív, Akarati, Transzcendens… - mindenhogyan!
MIÉRT NEM ÉRTJÜK akkor sokszor? Miért szenvedünk akkor? Nézzük meg a legfontosabb szempontokat, mik lehetnek a buktatók?
KÉT FONTOS MOTIVÁCIÓ (alázat és bűnbánat):
- Azt látom, hogy sokszor a megértésre fókuszálunk és görcsölünk rá. Meg akarjuk érteni, mintha mindig érthető lenne. Alázattal kell Isten előtt megállnunk: miért gondoljuk, hogy felfoghatjuk, megérthetjük…?
- Bűnbánattal kell Isten elé állnunk ebben, mert emögött sokszor az van, hogy tudni akarjuk, mert akkor… kielégül a kontrolligényünk. Irányítani akarunk.
KÉT BÁLVÁNY:
- Van emögött egy bálvány is: kulturális bálvány: a megértés ad végső megoldást! Félreértés ne essék: szükséges érteni, de a megértés nem minden, korlátolt és mindig magában hordja a félreértés lehetőségét.
- Ugyanilyan erős meggyőződés és tévedés lehet, hogy az Isten mindig valami újra, másra, jobbra vezet. Ez a „fejlődés” bálvány, azaz hogy mindig jobb lesz és fejlődünk és mindig jobb és több lesz…
KÉT SZÉLSŐSÉG:
- Szuperspiritualitás: elgondolkodtunk-e már azon, hogy miért kell Isten vezetésének mindig rendkívülinek és gyökeresen másnak lennie, mint a valóság vagy a megszokott, logikus?
- Racionalizmus: az is érdekes, hogy miért kell mindig érthetőnek, logikusnak, kiszámíthatónak, rutinszerűnek lennie a vezetésnek?
HÁRÍTÁS
- Egy egészen más irány a „nem értem” hozzállás. Nem értem az Isten vezetését- miközben érthető és világos, csak az nem elfogadható a számomra. Sokszor szimpla hárítás a „nem értem”. Pontosan értem, csak nem akarom azt tenni! – Kifinomult elhárító mechanizmusokkal rendelkezünk ahhoz, hogy elhordozzuk az elhordozhatatlant és túléljük a túlélhetetlent. Fontos, hogy engedjük ezeket el és hagyjuk, hogy Isten győzzön meg! – Nem az elhárító mechanizmusok részletes megismerése és kezelés, leleplezése a megoldás, hanem elfogadni Isten tervét, ami a gyógyulás!)
Kedves Testvérek! Keressük ma együtt Isten jelenlétét és akaratát! Ő a titkok Istene, aki mégis kijelenti magát. Megmutatta magát az apostolok korában is, hívta őket, vezette őket és milyen jó látni, ahogy ők ebbe beleálltak, ennek részesei voltak.
A keresztyén közösség küldetése a kérdésben: megjeleníteni, megélni az Isten vezetését! Ennek pedig a legkiválóbb útja Isten dicsőítése. Amikor nem magunkkal és a kérdéseinkkel foglalkozunk, hanem Benne gyönyörködünk, Őt magasztaljuk, dicsőítjük, állítjuk a középpontba, Előtte hódolunk és Őt várjuk. Tegyük ezt és bízzunk az ígéretében: „Keressétek először Isten országát és az Ő igazságát… és mindezek ráadásul megadatnak nektek.”

Isten mindenható, cselekszik, falakat tör át, megváltoztat, jó irányba fordít, értelmet ad, gyógyulást hoz… megváltja az embert. Fülöp, Saul, Péter, Kornéliusz… sorolhatnánk sokáig a neveket, akiken ez láthatóvá vált, akikről az utóbbi hetek igehirdetés sorozatai szóltak. De mi is változott pontosan, lényegileg? Mi lett más ahhoz képest, ami előtte volt? Áthidalhatatlan gyűlölet szakadék, megvetettség és marginalizáltság, üldözőből tanú, az evangélium a bűntudat- és szégyen kultúrából érkezőnek… Mind egyes esetek, területek, hogyan kapcsolódnak ezek egybe? Mind-mind METANOIA, azaz a gondolkozás megváltozása, valódi, lényegi változás. Erre vágyunk mi is. Erre lenne szükségünk nekünk is. Változásra- akár abban, hogy ne legyen több bizonytalanság és emberi változás. Hogy lehessen igazi jó irányba állás. Hazatalálás. Megnyugvás.
Amikor a fenti értelemben a gondolkozás megváltozik, akkor az IDENTITÁS változik meg! Mások lettek egyszerűen azok az emberek, mint előtte voltak. Más alapján határozták meg magukat, mint korábban, mert más határozta már meg őket. S mindez jobb és több lett. Milyen csodálatos, felfoghatatlan változás és közbeavatkozás! A történet pedig folytatódik! Ahogy olvastuk, az evangélium terjed, de nem úgy, mint egy járvány, véletlenszerűen, hanem terv szerint; szabadon, de mégis megtervezetten.
1. MI ISTEN TERVE?
A szókapcsolat: Isten terve egészen abszurdnak, valószínűtlennek hathat sokszor. Bizonytalan vagy épp összezavarodott emberek szoktak időt nyerni azzal, ha azt mondják: van egy tervem…! S ha ránézünk a világra, a szenvedésre, káoszra és sok igazságtalanságra, mi is összezavarodhatunk ezt hallva Istennek van vagy valaha is volt terve? Ha így volt tényleg, akkor ez egy elég rossz terv volt, mert láthatóan nem működik. Lehet, hogy saját életedre nézve is többször feltetted már a kérdést: Uram, mi a terved? Előfordul, hogy egyszerűen ráhúzzák emberek valamire (s magunk is ráhúzhatjuk), amit nem értünk, vagy ami nem illik az elképzeléseinkbe, hogy biztos ez volt Isten terve. Nem ebben az értelemben keressük most, nem utólagos magyarázatként, a múlt megértéseként vagy jövőbeli reményeinkként (hogy lesz majd egy terve), hanem a jelen valóságaként élhették meg ott és akkor keresztyén testvéreink, hogy Istennek terve van! Azt, hogy Istennek terve van, olvashatjuk másutt is a Szentírásban. Ismerhetjük Istent úgy, mint akinek terve van és azt meg is valósítja. Többek között a következő helyeken kapunk erről hírt:
József mondja testvéreinek: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa.” Gen 50, 20
A zsoltáríró így vall: „Az Úr terve örökké megmarad, szívének szándéka nemzedékről nemzedékre.” Zsolt 33, 11
A próféta bizonyságtétele: „Ez is a Seregek Urától származik. Csodálatos a terve, hatalmasan hajtja végre.” Ézs 28, 29
Az Úr ezt mondja magáról: „Ezt mondom: Megvalósul tervem, mindent megteszek, ami nekem tetszik.” Ézs 46, 10
Péter apostol pedig így beszél pünkösdkor: „Az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a bűnösök keze által keresztre szögeztétek és megöltétek.” ApCsel 2, 23
Az Apostolok Cselekedetei korában, az őskeresztyének „itt és most”-jában válhatott világossá, hogy mindaz, ami történik, ahogy az Apostolok Cselekedeteinek szereplői élnek és nap jön nap után, abban megjelenik Isten akarata, Isten terve!
Akkor is igaz volt ez, ha nem minden volt egészen érthető, ha nem minden volt beleilleszthető LOGIKAILAG a tervbe! Mert Isten terve, ami akaratának, szándékának megértése Lényéből fakad, ami titok, felfoghatatlan a számunkra. Ezért ez valamilyen módon megérthető, de leginkább befogadható, alázattal való elfogadásra hívó a számunkra.
Istennek a nagy terve, ami az ApCsel leírói jelenében nyilvánvalóvá válik, hogy az evangélium eljusson a föld végső határáig. Ezt mondta Jézus a tanítványoknak, ez a terv. Azért ez (ami ebből emberileg megérthető) MERT AZ EVANGÉLIUMBAN VAN A GYÓGYULÁS, A MEGOLDÁS! Ez Isten rendelése, akarata: Jézus Krisztus által van az üdvösség: „nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4, 12)
Isten terve, az evangélium eljutása, befogadása az identitás megváltozásával, helyreállásával jár: ez a terv, ez a következmény, ez a gyógyulás útja. Lehetne másként, de Isten így rendelte. Azt olvastuk, hogy átélhették ott azok az emberek a megtérést, a gondolkozás megváltozását, azt, hogy megváltozott a szívük. Azt olvastuk, hogy Barnabás bátorítja a testvéreket, hogy „szívük szándéka szerint maradjanak meg az Úrban!”. Ez a mély elköteleződésnek, ragaszkodásnak, kötődésnek a megrendítő képe!
Isten terve az is, hogy nem csak zsidókhoz, görögökhöz is eljut az evangélium, sőt, minden néphez… Ennek a kibontakozását látjuk a történetben is! Rá is döbben az előző versekben valaki a jeruzsálemi testvérek közül, amikor kimondja, hogy "Akkor tehát a pogányoknak is megadta Isten, hogy megtérjenek és éljenek!" (11,18). Egyszerre lehetett megrendítő, örömteli és kicsit félelmetes is. Isten kitöltötte a Szentlelket egy pogány családra is (Kornéliusz) és tanúbizonyságát adta annak, hogy Ő ezt az utat tervezte.
Isten pedig ehhez a tervhez egy „központot” akar használni, egy anyagyülekezetet: ANTIÓKHIÁT. Egy 2. századig visszavezethető keresztyén hagyomány szerint Lukács maga is, aki antiókhiai volt, ekkor tért meg. Antiókhia minden tekintetben alkalmas hely volt egy nemzetközi missziós központ kialakítására egy igazi „nemzetközi gyülekezet” létrehozására. Ez nem apostoli terv volt, hanem Isten rendelte így. A Kr.e. 300-ban alapított város ekkor kb. félmillió lakost számlált. Rendkívül vegyes összetételű volt a „szépséges Antiókhia”, ami a „kelet királynője” címet is viselte kelet-nyugat közötti csomópontként. Róma és Alexandria után a Birodalom 3. legnagyobb városa volt, Szíria római tartományának fővárosa. A város nem csak építészetileg volt szépséges és fejlett, de népszerű volt klímája miatt is. Kedvelt lakóhelye letelepedő veteránoknak és tehetős embereknek is. Az ókori világváros a fogyasztói mentalitás és az életszeretet korabeli megtestesítője is volt.
Miért pont ezt a helyet választotta Isten? Logikus volt? Részben. Praktikus volt? Részben. De azért választotta, mert Ő így döntött. És elkezdte és végezte ott az Ő munkáját. Ennek a munkának nyilvánvaló bizonyítéka, hogy a hű tanúk hirdették az Úr Jézust, és az Úr keze velük volt, úgyhogy sokan hittek, és tértek meg az Úrhoz. Működött.
2. KIKET HASZNÁL EBBEN OTT?
Valamiért azt gondolnánk, hogy Isten a tervének végrehajtására rendkívüli embereket, vagy pont a legesleg alkalmatlanabbakat használja fel. Amit itt látunk egyszerűen, hogy ISTEN EMBEREKET HASZNÁL! Persze megtehetné, hogy egy csapásra mindenkihez eljut az örömhír, hogy megérti és befogadja, de nem így történik… embereket, kapcsolatokat, találkozásokat, közösségeket használ! Nézzük, ott a történetben hogy történik mindez?
Sokszor választjuk szét, pedig egyben érdemes tartani, hogy Isten nagy tervének vannak örök távlatai és vannak különböző rétegei: egy-egy korszakra, egy-egy földrajzilag meghatározható helyre, konkrét gyülekezetre és egyénekre nézve is. A nagy tervben van elrejtve az egyéni sors is: sokszor az egyénivel foglalkozunk leginkább: mi a terve velem Istennek. Pedig ez is csak az egész részeként érthető meg! Itt a nagy terv részeként láthatjuk az egyes embereket, akiket Isten használ, akiknek egyéni sorsa összeér a nagy tervvel.
A névtelen apostolok. Itt vannak először is ezek az ún. „névtelen apostolok”. Keresztyén emberek. Antiókhiába ők vitték az Igét, akik még az István halála kapcsán kirobbant üldözés idején szóródtak szét mint szétszóródó "magvak". Isten most szárba szökkenti e magot. A ciprusiak valóban görög hátterűek lehettek, a ciréneiek Észak-Afrikából származhattak. Isten megáldja ezt a munkát, az Úr keze velük van. Nem tudjuk, kik voltak ők, de Isten tudja, fennmaradt az, amit tettek, a munkájuk, szolgálatuk, az életük értelme. Olyanok ők, mint a magok, amiket a szél a sivatagba fúj. Ha jön az eső, a nedvesség, akkor kihajtanak, virágzanak. Az élet ugyanis bennük van, a lényegük, az „identitásuk” hordozza az üzenetet.
Barnabás. Itt van azután Barnabás. Hasonlóan zajlik a történet, mint Samáriában. A hírekre Jeruzsálemből kiküldik Barnabást hasonlóan a samáriai ébredéshez. De ki ez a Barnabás? Két helyen is olvasunk róla a korábbiakban: „József például, akinek az apostolok a Barnabás melléknevet adták, ami azt jelenti: Vigasztalás fia, egy ciprusi származású lévita, mivel földje volt, eladta azt, elhozta a pénzt, és letette az apostolok lába elé.” (Ap Csel 4, 36-37)Valamint: „Amikor Saul megérkezett Jeruzsálembe, csatlakozni próbált a tanítványokhoz, de mindenki félt tőle, mert nem hitték el, hogy tanítvány. Barnabás azonban maga mellé vette, elvitte az apostolokhoz, és elmondta nekik, hogyan látta az Urat az úton, beszélt is vele, és milyen bátran szólt Damaszkuszban Jézus nevében.” (ApCsel 9, 26-27) Barnabás egy hitben és jellemben erős és megalapozott ember volt, a „vigasztalás” fia. A Lélekkel teljes szolga ismerhette a vigasztalás valódi forrását! Barnabás megörül Isten munkája láttán és bátorítja a testvéreket, a szolgálókat is. Jellemének erőssége mutatkozik ebben is meg, ahogy tudott együtt örülni, bátorítani az irigység, kritika és törvénykezés helyett. Barnabás: az új helyzeteket megoldó ember, aki az ősgyülekezet bizalmát is bírja!
Saul. Barnabás nyilván a Lélektől vezérelve keresi fel Sault Tarzuszban, aki megfelelő eszköz lesz a tanításban, nevelésben Barnabás számára. A damaszkuszi fordulat óta már 7-8 év telhetett el, ami alatt Isten sok mindenre taníthatta Sault, amit tovább is adhat az antiókhiai közösségben. Készíti a későbbi szolgálatra. Az anyagyülekezetben szolgál az, aki végzi majd a missziós utakat, aki elindul majd Isten indítására. Mélyen gyökerezik, testvéri kapcsolatokkal, személyes ismeretekkel, tapasztalásokkal. Őt is megismeri a gyülekezet, tudja, hogy ki ő, kit fognak támogatni, kit küldenek majd ki. Isten most ezáltal a helyzet által a kapcsolatokat s majd a későbbi missziói helyzetet is megalapozza.
3. KIKET HASZNÁL EBBEN MOST?
Annyira szép ez így! Látszanak valamennyire a szálak! Olyan kompakt, egybe illeszkedik minden! Így utólag főleg. De mi a helyzet ma? Hol van Isten terve, az élő Isten cselekvése? Hányszor hallom azt szolgálatra készülőktől vagy szolgálatban lévőktől, lelkigondozói beszélgetésekben, útkeresésekben: hol a terv? Hadd lássam, hogy cselekszik Isten? Fontos kimondanunk: MA IS VAN TERV ÉS ISTEN MA IS EMBEREKET HASZNÁL! A TERV változatlan: Az evangélium eljutása mindenkihez (egy olyan világban is, ahol pl. az internet segítségével elvileg mindenhol ott lehet). Ehhez pedig Isten embereket, hús vér embereket és közösségeket, gyülekezeteket használ. Isten terve, hogy legyenek „anyagyülekezetek”, ahonnan kinőhet valami több, ahol felnőhetnek olyan emberek, akik szolgálnak máshol is. Isten terve ma is az EVANGÉLIUM, ami a megoldás és a gyógyír…
Mindebben Isten keresztyéneket használ fel. Ez a kontinuitás: a névtelen apostolok, Barnabás, Saul… és mi. Antiókhiában nevezték őket először így. Keresztyén. Nem tűnt el régi identitásuk, nevük teljesen, de a legmeghatározóbb ez lett: ő egy keresztyén! Ez a vélhetően egy „gúnynév”, vagy humoros elnevezés volt. Ugyanúgy képezték, mint ahogyan pl. azt akarták kifejezni valakiről, hogy „cézár emberei” (Christianoi=krisztusi, azaz keresztyén; Kaisarianoi=Cézár emberei). Krisztust követőt, Krisztus által meghatározott embert jelent, akinek legmélyebb lényegét, identitását hatja át Krisztus.
MIT JELENT EZ MOST NEKED? Ha Krisztusban hiszel, ha Őt követed, ha átélted, hogy elvette szégyened, tisztává tett: keresztyén vagy! Krisztusi. Krisztus benned él. Az Övé vagy! Ezzel együtt lehet, hogy nem így határozod meg magadat, vagy nem szereted ezt a kifejezést, mert visszaéltek vele, vagy visszaéltél vele. Csalódtál keresztyénekben vagy csalódtak benned, a keresztyénben.
A keresztyénekről MÁSOK mondták először, hogy „keresztyén”, azaz krisztusi. Mások mit mondanak rólad? Lehet, hogy megkaptad már te is: „Ez keresztyén? Akkor inkább leszek ateista…”. Lehet, hogy nem mondták a szemedbe, de gondolták már rólad. Látva az életedet, cselekedeteidet téged „hogy neveznének el?” SAJÁT MAGAD is felteheted a kérdést magadra nézve: Mitől vagyok keresztyén… mit hordoz a nevem…? Ha a tetteim beszélnének rólam, milyen nevet kapnék… Igen, bűnbánatot kell tartanunk ennek kapcsán, ennek van a különleges lehetősége most az istentiszteleten az úrvacsorai közösségre készülve is. Ezzel együtt van egy nagy tévedés a keresztyén lét kapcsán. A keresztyén nem jelent tökéletest! A keresztyén, azaz krisztusi kegyelemből élőt jelent. Krisztushoz hasonlót- nem magát Krisztust. A gyógyulás és átformálódás mellett, ami meg kell látsszon az életünkön a legfontosabb, hogy a kegyelem legyen láthatóvá rajtunk! A legfontosabb a keresztyén létünkben az, hogy ISTEN MIT MOND rólunk? Neki kell majd az utolsó napon azt mondania: igen, Ő az enyém, hozzám tartozik! Mindez Krisztusért adatott számunkra. Látod-e, mekkora ára volt ennek a névnek, ennek az elnevezésnek? A devalvált, a megterhelt, megszégyenített fogalom valójában a legdrágább név, ami a legtöbbe került: az ártatlan Bárányéba, aki Fiúként átélte, hogy az Atya elhagyta a kereszten.
ISTEN TERVE, hogy a teljes identitásunkkal szolgáljunk Neki, és teljesen hatással akar lenni ránk, átformálni, gyógyítani az evangélium által! Így találhatjuk meg létünk lényegét, így kerülhet a helyére minden… MA IS VAN terve, a jelenben, a mostban, itt. Nem feltétlenül láthatod a teljes értelmét, nem értheted teljesen, mi miért van. Csak a hívásban lehetsz biztos és abban, amit kijelent magáról: az evangéliumban, ami ma is segítség és az egyetlen szabadulás útja!
Az úrvacsorai közösségben átélhetjük a vele való találkozást, a megújulást, a Hozzá tartozást! Átvette szennyes ruhádat! Új nevet kaptál! Nevébe kapaszkodhatsz! Ő a szabadító! Van terve! A szabadulás, a kegyelem, a helyreállás, az új kezdet! Elhiszed-e ezt? A történet itt folytatódik. A történet itt kezdődik el.
Ámen!
(Thoma László)

A történet folytatódik. Ez a mondat kísért minket végig Fülöppel kapcsolatban is: Isten munkája folyik, Ő cselekszik és Fülöp pedig teszi, ami az Ő dolga. Isten újabb hatalmas dolgot tesz: egy olyan emberben munkálkodik, akit emberileg lehetetlen volt megváltoztatni. Az üldözés egyik vezéralakja, Saul az, akit Ő elér.
Könnyen lehet, hogy Saul megtérése története kapcsán megképződik bennünk a történet lényege: itt ez az egyébként kiváló ember, jó család, jó iskolák- ígéretes fiatalember, aki rossz ügyért buzgólkodott és Isten átformálta. Teljesen megváltozott egy szempillantásra, milyen nagy csoda, mekkora változás: ez kell nekünk is! Változzunk! Változz! Vagy magadnak mondhatod: változz végre meg! Leegyszerűsíthetjük könnyen mindazt, amire ez a történet valójában hív minket.
Saul megtérésének története hirtelen fordulat, pálfordulás, robbanásszerű, hirtelen változás. Talán azt is gondolhatja valaki: ez az igazi! Ez a megtérés! Amikor valaki nagyon gonosz és aztán nagyon odaszánt és nagyon jó lesz. Mennyi mindent érthetünk megtérés alatt! Ez a terhelt kifejezés, sokszor felelőtlenül és rutinszerűen használt, vagy épp elfeledett formula vajon mit vált ki bennünk? Reakcióink, beidegződéseink lehetnek rá! Definíciónk is akad talán: a megtérés az, hogy… meg az van térve, aki… naponta meg kell térni… a megoldás: térj meg! Lehet persze, hogy fájdalom és sebzettség kapcsolódik benned ehhez, mert bántottak vagy akár megaláztak ezzel a szóval, visszaélt valaki a tekintélyével ennek a kapcsán.
A nyomás miatt, ami hozzá kapcsolódhat és amiért oly kulcsfontosságú olyan kicsit ez a megtérés dolog, mint a nyelvvizsga: anélkül nem vagy ember… diplomás ember biztos nem!
Van tehát egy gyakorlat, beidegződések, vélemények arról közöttünk is: mi a megtérés és hogyan kellhet azt- és van most előttünk egy történet, amiben látunk valami egészen elképesztőt. Nem egy ember döntését, nem egy programot, egy rutint, hanem az élő Isten cselekvését! Az élő Isten megállító, átformáló cselekvését! Így csodálhatjuk az élő Istent ez alapján az Ige alapján is: Ő erre is képes! És mivel még mindig él: most is képes rá! A „metanoia” a görög szó, amivel leírja az Újszövetség a lényegi változást, a megtérést. A gondolkozás megváltozását, lényegi fordulatot takar, ami emberileg nem előidézhető! Olyat, amire talán csak vágyik az ember, de elérhetetlen a számára. Ezen a ponton megakadhat a gondolkodó ember és azt mondhatja: jó-jó, de fordulatok, változások történnek a világban is, ahhoz nem kell hit sem isteni beavatkozás csak elegendő motiváció és mindenféle erőforrás… Tegyük fel most a kérdést: milyen, amikor egy változásnak, lényegi változásnak, Isten a forrása? Milyen, amikor Ő cselekszik? Milyen, amikor a Lélek mozdul? Erre figyeljünk most az Ige alapján! Előttünk áll az Ige a damaszkuszi útról, Saulról, aki hihetetlen változáson megy keresztül. Láthatjuk azt, milyen Isten átformáló, megváltoztató munkája. 5 rövid állítást fogalmazok most meg arról, milyen Isten cselekvése, aminek eredménye a megtérés, az ember Istenhez fordulása, a valódi változás.
 1. Nem lehet kiszámítani, irányítani
Isten az abszolút irányító a történetben! Ő a rendező, Ő tartja kézben a dolgokat. Ő engedi meg, hogy Saul megkapja a leveleket és Damaszkuszba kelljen mennie… Ő végig ott van és kíséri, követi Sault azon az úton, ami kb. 200 km volt Jeruzsálemből Damaszkuszba. Napokig tartott ez az út és Isten ott volt mindeközben.
Fontos látnunk azt, hogy Saul nem akart megtérni, magától esze ágában sem volt megváltozni. Isten megállította… Útközben történik mindez. Sault, mint felbőszült vadállatot láthatjuk itt a történetben aki váratlanul találkozik azzal, akit igazából üldöz, tulajdonképpen az igazi ellenségével, a problémák igazi forrásával: Jézussal. Ha Ő ugyanis nem lenne, nem lenne probléma… De Ő fenekestől felforgatott mindent!
Ebben a találkozásban Saul Isten megjelenő dicsőségét érezve összeroppan… Leesik a lóról, megvakul és egy „nincs tovább” helyzetbe kerül. Drámai és erőteljes. Ahogy az üldözés és Saul hevültsége is az volt. Isten irányít és Ő így látta jónak ebben a helyzetben, hogy megállítsa Sault.
2. Folyamatot indít el, aminek nem lehet látni a végét
A történetben azt látjuk, hogy Isten megállítja, megérinti Sault. Ezután pedig tanítja tovább is! Ez tényleg csak a kezdet. Akit az Úr tanulékonnyá tett, azt azután tanítja! A megtérés és az 1. missziói út között kb. 15 év telik el. Damaszkusz, Jeruzsálem, Arábia, Tarzusz. Hosszú úton vezeti és tanítja Isten kiválasztottját. Ennek az útnak pedig sok részlete ismeretlen a számunkra. Akkor és ott nem lehet látni, merre is megy ez az egész, de a lényeg, hogy Isten irányít! Kézbe veszi szolgáját és formálja. És általa másokat is!
3. Átrendezi az erőviszonyokat
Isten cselekvése átrendezi az erőviszonyokat, aminek vannak látható példái is, jól mutatkozik meg egy képben: Saul, a büszke keresztyénüldöző vakon és összezavarodva tántorog be (vezetik be) Damaszkuszba annak a Krisztusnak a foglyaként, akinek követőit ő korábban foglyul ejtette! A legnagyobb üldöző immár az üldözöttek oldalán áll és sorstársuk lesz, testvér, együtt szenvedő. Tudását, tapasztalatát, talentumait Isten országa építésére fogja most már használni. Tanú lesz, nem tétovázik, elindul az úton. Mert felismerte a leghatalmasabb erőt a világon… A zsinagóga veszedelmes ellenségeinek tekintette azokat, akik egy megfeszített zsidót tartottak a megígért Messiásnak. Isten megölhetné egyszerűen Sault, eltávolíthatná az útból, igazságot szolgáltatva az ártatlanul szenvedőknek, de nem teszi! Megállítja! Beszél vele! Életet, lehetőséget ad neki, mert ez a terve!
4. Hatása van a láthatatlanra: szellemvilág
Az üldözés során Jeruzsálemből elmenekült keresztyének után ered Saul, nem akarja (rajta keresztül a gonosz), hogy megmaradjanak a keresztyének. Üldözőbe veszi őket, de nem számol azzal, hogy Jézusnak tényleg hatalma van. Nagy ütés, nagy vereség a sátán számára Saul megtérése. Azt láthatjuk, hogy miután Saul átáll a jó oldalra, nem sokkal később már meg akarják ölni az ellenség működésbe lép és a korábban pusztítót el akarja pusztítani. Akkor és később is! Az Isten általi változások, a lényeg változások és megtérés sosem közömbös a szellemvilág szempontjából. A lényeg azonban nem csak ez az ellentámadás. A legfontosabb történés, ami kihat a láthatatlan világra is, hogy itt bűnbocsánat, bűnelengedés történik ebben a folyamatban! Sault Jézus megszabadítja a legnagyobb ellenségétől. A bűn bebörtönöz, megkötöz, gyűlöletet és félelem vezéreltséget eredményez. Isten kegyelme felszabadít, újjáteremt és segít szembenézni a félelemmel, elengedni a gyűlöletet és a bosszút. Isten kegyelmének kiáradása és valósága a legnagyobb látható és szellemi valóságban is ható esemény, tény.
5. Hatása van a láthatóra: közösség és társadalom
„A bűn bebörtönöz, megkötöz, gyűlölt és félelem vezérelt. Isten kegyelme felszabadít, újjáteremt és segít szembenézni a félelemmel, elengedni a gyűlöletet és a bosszút.” – mondtam az előbb és mindez hat az emberi közösségre! A keresztyén közösséget is kihívás elé állítja. Saulhoz oda kell menni (Anániás), Saulnak meg kell bocsátani, Sault be kell fogadni. Saulban meg kell bízni. Ez Isten helyreállító munkája, amit a lényegi változáson, cselekvésén keresztül tartogat a számunkra is: változás, megbocsátás, befogadás, a bizalom helyreállása.
A keresztyéneken keresztül ez jelen volt ott és akkor is a korabeli társadalomban. Gondoljuk csak el, hogyan változna a mi társadalmunk is, ha ez megtörténhetne, ha ebben helyre állhatnánk…!
Milyen az, amikor valódi, lényegi változások történnek Isten Lelke munkájaként? Ezt láthatjuk a történetben. Változás, amit Isten bennünk és köztünk munkál, amire Isten minket hív. Mennyire jó lehet ez az ember, a gyülekezet számára!
Mit kezdjünk most ezzel a történettel? Nem mindegy, hogy először hallod ezt, vagy már sokadszor! Elsőre kilépni, változni, teret engedni Neki, hívni egészen más, mint sokadszor! Lehet, hogy kétkedsz és azt gondolod: miért változzak? Nem akarok változni, hanem meg akarok maradni olyannak, amilyen vagyok. Lehet, hogy kudarcok értek és az van benned: annyiszor próbáltam már. De lehetetlen, nem történt változás.
Kedves Testvéreim, Isten most megállít minket és arra hív, hogy halljuk meg a hívását. Nem nagy fényességben, de a Szentlélek jelenlétében, valóságában itt van köztünk és hív! Vegyük komolyan, tartsuk drágának ezt a pillanatot! Arra hív, hogy átadjuk magunkat Neki! Teljes, valódi átadásban, ahol tudja formálni a gondolkozásunkat, a világlátásunkat, a szokásokat, rutinokat, meg akar állítani sodródásainkban, konkrét bűnökben!
Várjuk és hívjuk Őt! Először vagy sokadszor! Mozduljunk, lépjünk, ha a Lélek mozdul, ha a Lélek mozdít!

Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben egyrészt drámai módon áll előttünk, hogyan bontakozik ki Isten munkája Jézus Krisztus mennybemenetele után az apostolok életterében, sőt azon jóval túl is. Itt van előttünk mindaz, amit Isten tesz, amiből ott és akkor előre nem tudtak túl sokat az apostolok, csak hogy hirdetniük kell az evangéliumot, Jézus pedig velük lesz. Másrészt mindez oly természetes módon, a mindennapokba ágyazva történik, amit sokszor elfelejt az ember. Nap telt nap után, és mindez történt, zajlott. Az emberek pedig, akik Istent szolgálták egyszerűen csak beleálltak ebbe és tették, amire Isten hívta őket.
1. A mi helyzetünk, a mi valóságunk
Nagyon sokat találkozom azzal a helyzettel, hogy Istent kereső emberként, érdeklődőként sokan vágynak arra, hogy a templomban, az Istennel való találkozásban sikerül valahogy teljesen elfelejteni azt, ami az életük valósága. A terheket, a feldolgozhatatlan helyzeteket, az ellentmondásokat, veszteségeket, kríziseket. Megnyugvás, béke és mindenféle igények kapcsolódnak ehhez: mit várok az Istentől. Van az életem és van a templom, a hit területe. Ugyanígy Krisztust követőként gyakran és sokszor érthető módon hasítunk. Vagy azért, mert a mindennapi kereteink, küzdelmeink annyira nehezen hordozhatók, hogy nem lehet állandóan arra gondolni, a fellélegzést jelenti, ha másban is lehetünk, ha másra figyelhetünk. Vagy annyira beszorítva élünk, hogy ebben csak úgy lehet működni, mint egy gép- a felüdülés pedig a gyülekezetben, a közösségben lehet esetleg. Azzal is találkozom, hogy testvérek élnek egy egykori állapotból, abból, hogy egykor milyen erős volt a hitem, a megtapasztalásaim mennyire elevenek voltak, hogy szolgáltam az Urat… aztán teltek az évek és már nincs így. Mintha elmúltak volna idők és azok sosem jönnének vissza… A múltból élünk. Az is előfordulhat, hogy a jövőből merítünk és állandóan arra gondolunk, arról beszélünk, mit fogunk majd tenni? Milyen lesz majd, ha eljön az ébredés? Milyen lesz majd, ha… és akkor majd áldottak leszünk és boldogok és szabadok. De addig… addig szenvedünk. Nagyon fontosnak tartom, hogy mielőtt elmélyedünk a mai Igénk üzenetében, egy pillanatra álljunk meg és azonosítsuk magunkat! Mondjuk ki legalább magunknak, hol tartunk, miben vagyunk, mivel küzdünk? Anélkül, hogy ezen változtatni akarnál, most azt, ahogy van, fogadd el, öleld magadhoz, akármilyen nehéz, vagy rossz- vagy akár könnyű és jó is. Ez most a valóságod, a léted, ez van most, ez vagy most. Így tekinthetünk most bele az Igébe, abba, amit Isten most készített nekünk.
2. FÜLÖP: A SZOLGÁLÓ EMBER: DIAKÓNUS
A mai Igében előttünk áll egy ember, Fülöp, akinek a személy, munkája szeretném, ha ma bátorítana minket, erőt és inspirációt meríthetnénk abból, ahogy Ő követi Krisztust, szolgálja Istent. Ahogy él. Fülöppel kapcsolatban három jellemző, három állítás lesz most velünk az alapján, amit megtudhatunk róla ebből a fejezetből. Fülöp: a szolgáló ember, a Krisztusra mutató ember, a Lélek által vezetett ember. Fülöp ember. Szolgáló életet élő ember, diakónus. Ez az elhívása, a szolgálata. A jeruzsálemi gyülekezetben kialakult helyzet miatt a görög nyelvűek közötti szolgálatra hívja el Isten és kap felhatalmazást. A korábbi fejezetekben olvashattunk erről. Hellén származású (tehát görög), Szentlélekkel teljes ember, akit az apostolok áldottak meg és bíztak meg a szolgálattal. Ez a szolgálat alapvetően „szociális” szolgálat, az „asztalok körül” tevékenykedett. Egy gondoskodó, odafigyelő, érzékeny ember képe rajzolódik itt ki előttünk, aki tud odafigyelni, törődni, hallgatni, végighallgatni, titkot tartani és nem ijed meg a fizikai munkától sem. Figyeli az egyéni igényeket, de szem előtt tartja a lehetőségeket, kereteket is. Szentlélekkel teljes ember, tehát mindebben a Lélek vezeti, nem puszta humanitárius jóindulat. Mindezek az ajándékok, képességek azok, amiket Isten használ majd a későbbiekben is. Fülöp elsősorban és először szolgál, tesz, gondoskodik. Ilyen lelkület, ilyen szív, szolgáló lelkület, ami mindenképpen példa a számunkra. Van akihez ez a jelleménél fogva közelebb áll és van, akitől nagyon távol áll. Mindannyiunknak példa ugyanakkor ez a jó értelemben egyszerűen szolgáló és jelen lévő ember.
Fülöp, a diakónus ebben a történetben ugyanakkor nem egy semleges közegben él és szolgál. Milyen lehetett diakónusnak lenni, diakónusként szolgálni úgy, hogy tudta: a diakónus társa meghalt. Megölték a hitéért. Mit jelenthetett ez diakónusként…?– Mit jelent ez az identitás? Mire hív az Isten? Mi az ára? Azt olvastuk, hogy elkezdődött az üldözés, ami nagy, hirtelen támadt és brutális! Az a görög szó is alátámasztja ennek az intenzitását, nyers erejét, amit itt Lukács, a leíró használ. Fülöp számára mégis kulcsfontosságú, hogy éljen az elhívatásában és ne a félelmekre hallgasson. Ő még nem tudja, hogy a szétszóródás, ami az üldözés következménye, az evangélium terjedését szolgálja. Akik szétszóródtak, „Hirdették az Igét”, azaz megosztották másokkal az örömhírt. Ez történt: nem titkolták, hanem megosztották. Fülöp dolga megmaradni annak, akinek Isten elhívta őt ebben a helyzetben, az üldözésben is, másrészt rugalmasan alkalmazkodni az új helyzethez, az új kihívásokhoz.
3. FÜLÖP: A KRISZTUSRA MUTATÓ EMBER:
A mostani történetünk (így utólag már látjuk) a pogány misszió előkészítésének nagyon fontos eleme! Az evangélium elhagyja Jeruzsálem határait és Jézus ígérete szerint először Samária következik (ahogy a mennybemenetelekor is megmondta). A menekülés az üldözés miatt egyszerűen azért, mert Samária van ott. Fizikailag oda menekültek, arra mentek. Ez pedig egy nagyon nehéz terep. Fülöp, a Krisztusra mutató ember és minden keresztyén testvér, aki menekül, Krisztusra mutató emberként nehéz terepre kerül. Nézzük úgy tovább azt, mit történik Samáriában, hogy mi Isten munkája és mi Fülöp dolga itt?
3.1. Isten munkája
Milyen tehát ez a terep, miért nehéz? Samária és a zsidók közt sok évszázados ellentét húzódik. Nézzünk röviden bele ennek a történeti hátterébe! Samária az elszakadt északi 10 törzs központja már a Kr.e.10.sz.-tól. Kr.e.722-ben Asszíria elfoglalja Samáriát: deportálások történnek, idegeneket telepítenek be. A Kr.e.6.sz.-ban a jeruzsálemi templom újjáépítésénél a zsidók visszautasítják a samáriaiak segítségét. A Kr.e.4.sz.-ban aztán templomot építenek a Garizim-hegyén a samáriaiak, hogy ne kelljen feljárniuk Jeruzsálembe áldozatot bemutatni. A zsidók szerint a samáriaiak keverék nép, szakadár, eretnek, idegenek: ezeket a bélyegeket kapják! A samáriaiak pedig nyilván felfuvalkodottnak, ellenségesnek tartják a zsidókat- kölcsönösen elmélyítve a gyűlölet szakadékát. A Jn 4,9 egyszerűen így fogalmaz a helyzetről: „A zsidók nem érintkeztek samáriaiakkal.”
Ami itt történik tehát, az óriási dolog! Mekkora falat bont le itt Isten! A samáriaiak Jeruzsálemből érkezőktől (akkor is, ha Fülöp görög származású, de zsidó) elfogadják az evangéliumot! Ez csak Isten munkája lehet, emberileg ez megoldhatatlan! De Isten munkálkodik és neki semmi sem lehetetlen! Fülöp, bár nem apostol, mégis hirdeti az Igét, a samáriaiak pedig hisznek a szavának!
Isten munkálja ezt a hitet, megtér Simon, aki okkult tanításával, ámulatba ejtő dolgaival nem az élő Isten oldalát képviselte eddig samáriában. Megtér a megtévesztés mestere. Isten eléri őt, lehetőséget ad neki…
Isten munkája, hogy a nagy hírre Jeruzsálemből eljönnek az apostolok, hogy személyesen lehessenek tanúi a csodának. Az apostolok nem az „evangélizáció ellenőrei”-ként érkeznek, hanem azért, mert Isten erre indította őket, ennek nagy jelentősége volt! Samária, a köztudatban ellenséges, elszakadt rész befogadja az evangéliumot – itt szükség van az apostolok jelenlétére. Mindez Isten munkája: híd épül, az elfogadás, újra épülő kapcsolatok hídja! Ennek jele az ide érkező apostolok jelenléte- azoké, akik a közelmúltban, Jézus tanítványaként még tüzet kértek, pusztulsát egy samáriai falura, amikor azok nem fogadták be Krisztus tanítását (Jn 9, 51-56). Isten munkája, ahogy az apostolok megjelennek és csak imádkoznak kézrátétellel- nincs tanítás, mert nem erre van szükség! A Szentlélek kiárad, megpecsételve az eddig történt munkát. Isten így munkálkodott:  ne legyen külön samáriai és jeruzsálemi keresztyén egyház, mert Isten népe egy. Csodálatos, ahogy Isten munkálkodik és cselekszik. De mi volt ebben a helyzetben Fülöp dolga?
3.2. Fülöp dolga
Fülöp feladata Krisztust hirdetni, Krisztusra mutatni! Nem apostolként, diakónusként is hirdetni az evangéliumot. Két szót használ itt erre Lukács: „kérüsszó”, azaz beharangoz, kihirdet valamit (az Igét – 5.v.) illetve „euangelizó”, azaz jó hírt visz az Isten országáról és Jézus Krisztus nevéről szóló evangéliumot (12.v.).
Fülöp dolga Krisztust hirdetni, Krisztusra mutatni úgy, hogy eközben hatással lesz emberekre. Ez azonban egészen más hatás, mint ahogy Simon a mágus hatással volt. Fülöp által is történnek jelek és csodák, mintegy kiegészítéseként az üzenetnek. Erre volt szüksége ott és akkor az embereknek, Isten így adta Fülöpnek. A szolgáló testvér, az asztalok körül szolgáló diakónus hirdeti az evangéliumot és jelek és csodák történnek. Isten használja Őt. Ezt kellett engednie!
Fülöp dolga volt ez is, hogy engedje, hogy Simon mellé szegődjön. Fülöpnek nem volt dolga faggatni őt, megtért, megkeresztelkedett, a többit Istenre bízta! Isten úgyis leleplezi őt (ahogy a történetben látjuk később). Leleplezi Isten Simont, aki működésében nem változott meg: hozzászokott a színleléshez, a „show”-hoz. Mikor látja a Szentlélek kitöltetését, ámulatba ejtette, megragadta ez a hatalom, ezért akarja pénzért megvenni azt. A szíve mélyén nem változott meg! De Simon intése nem Fülöp feladata volt, ezt az apostolokra bízta Isten, ő ekkor alázattal háttérbe kellett, hogy maradjon.
Nem kérdezi Fülöp azt sem, miért nem úgy történik Samáriában, ahogy pünkösdkor Péter hirdette: térjetek meg, keresztelkedjetek meg és megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Nem kérdezi, hanem elfogadja: Itt ez nem egyszerre történt. Másként pedig máshogy fog beteljesedni az ígéret, mert Isten szuverén úr és jobban tudja mit, mikor miért ad.
4. FÜLÖP: A LÉLEK ÁLTAL VEZETETT EMBER
A történet pedig folytatódik és láthatjuk Fülöpöt egy következő helyzetben úgy, mint a Lélek által vezetett embert.
Nagyon érdekes ez a történet is: egy valószínűtlen és szinte hihetetlen helyzetbe viszi Fülöpöt Isten.
4.1. Isten munkája:
Megint egy olyan ember, egy olyan népcsoport, akik nem annyira szimpatikusak, központiak a zsidók számára. A zsidók szerint Etiópia a lakható világ legszélső határa. A legvége, a határvidék. Távoli, messzi föld. Az etióp ember hazafelé tart, a Gázai úton halad, ami egy közel 100 km-es pusztai út volt, Afrikába vezető út. Az etióp ember hazafelé tart, egy közel 4000 km-es utat tesz meg összesen, hogy Jeruzsálemben imádhassa az Istent! Valószínűleg a zsidó diaszpóra tagja- ismerte az Ószövetséget, olvasta, de nem értette azt. Isten munkálkodik ezáltal is: belátást munkál ebben az emberben arra nézve, hogy elismerje, valamit nem ért. És nem engedi hamis elégedettséggel nyugtáznia: értem, minden tiszta, kerek a világ. Isten munkája a nem értés és ennek a feszültsége is. Azt se felejtsük el, hogy ráadásul egy eunuchról beszélünk, akihez Isten Fülöpöt viszi. Egy kasztrált emberhez, aki az 5Móz 23,2 szerint nem tartozhat az Úr gyülekezetéhez! Isten újabb falat bont le, újabb határt lép át az evangélium terjedésében. Megmutatkozik ebben az Ő szeretete, megmentő, irgalmas odafordulása! Az eunuch a korabeli társadalom számára nem „értékes” abból a szempontból, hogy nem lesz utódja… miért foglalkozna vele akkor az Isten? Úgyis kihal, nem marad meg a neve. Istennek mégis fontos! Gondoljunk csak bele: eljutott hozzá Izrael hite, a törvény ismerete! Vágy van benne, hogy Jeruzsálembe menjen Isten imádni. Eljutott hozzá az ézsaiási tekercs! Elküldi hozzá Isten Fülöpöt! Feltárja neki általa az Írás titkát! Nem jelent meg neki Jézus fényességben, mint Saulnak a damaszkuszi úton, de megtörténik vele is a csoda!
4.2. Fülöp dolga:
Mi Fülöp dolga itt ebben a helyzetben? Fülöpnek, a Lélek által vezetett embernek cselekednie kell. Tenni. Menni, megszólítani, mellé ülni, magyarázni/tanítani, Jézusra mutatni (Krisztust hirdetni – ugyanaz az euangelizó), hitvallást átadni, felismerni a helyzetet (keresztelni), elengedni, tovább menni. Át kell adnia, amit megértett, nem fölényesen a „nem értem” válaszra az etióptól. Türelemmel tanít, felmutatja Krisztust. Stabilitás és rugalmasság – e két szó, ami jellemzi Fülöp életét, szolgálatát e szerint a pillanatkép szerint is. Utána pedig, miután elvégezte a feladatát, Cézáreába ment, ott telepedett le. Nem kezdett el rutinból működni, vagy túltengeni, a sikereken felbuzdulva gázai úti missziót szervezni, hogy legyen ki magyarázza az utazóknak az Igét. Mert a Lélek által vezetett, megragadott ember volt.
5. A történet folytatódik!
Látva ennek az Igének a sokrétűségét, Fülöp személyét szeretném visszahozni az igehirdetés elején mondottakat. Szeretném, ha beletekintve ebbe egészen magunkra vennénk azt, hogy a történet ott, közel kétezer évvel ezelőtt elkezdődött, de most folytatódik: itt bennem és benned! Veled és velem! Hiába létezik intézményes keresztyén egyház, hiába érhetők el mindenféle keresztyén tartalmak a világhálón, hiába van egy csomó jó keresztyén kapcsolódási lehetőség Budapesten, mégis dolgunk van, dolgod van Krisztus ügyében! Isten azt akarja, hogy szolgáló, Krisztusra mutató és a Lélek által vezetett emberek legyünk!
Emlékszel még a csendre az igehirdetés elején? Azok között a helyzetek közt, abban az állapotban! Isten országa ugyanis közöttünk van! A mi helyzetünk, a valóságunk Isten országa valósága és Isten jelenléte abban van, ott jelenik meg, amiben éppen vagy! Leginkább két tévút, két szélsőség fenyeget minket Isten munkájával kapcsolatban: Nem teszünk semmit, sodródunk, mert tele vagyunk magunkkal, az életünkkel… Istent játszunk: irányítjuk, látjuk, tudjuk és tesszük, jól csináljuk- csak mi csináljuk jól… Ehelyett arra hív a ma is élő és köztünk lévő Jézus, hogy légy a barátja, a szolgája, a munkatársa. Vezetni akar! Használni akar! Engedd! Ne mással foglalkozz, hogy kinek hogyan kellene megértenie a hívást, hogyan kellen szolgálnia… neked van elhívásod! Szükség van rád! Helyed van az evangélium hirdetésében! A te környezetedben olyan természetesen, ahogy Fülöp is tette! Ne várj arra, hogy egy nap majd ideálisak lesznek a körülmények…! A misszió nem egy projekt… még ha vannak keretek, programok is olykor… életforma, önátadás, finomhangolás a Lélek által! Hiszem, hogy akkor lehet ébredés, akkor lehetünk azzá a gyülekezetté, amivé Isten elhívott minket, ha elfogadva épp aktuális valós helyzetünket lépünk és hirdetjük Krisztust szóval és tettel. Úgy, ahogy vagy, jó vagy neki! Az út az, hogy mindeközben, Őt követve és szolgálva fogunk gyógyulni és változni is és így tapasztalhatjuk, hogy „Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya.” Jn 12,26

Kedves Testvérek!
I.Az álmunk: egymás megértése. Hogy jól értsek, s hogy jól értsenek. Az álmunk: egymás megértése gondolatban, érzésben és szavakban is: a közös nyelv, a közös élmény, a szavak nélküli megértés. Megértő pillantások, megértő és elfogadó kézszorítások, megértő ölelések s a bizonyosság akkor is, mikor nincs ott a másik, mert máshol, másban van. Az álmunk az erő s a bátorság a mély megosztáshoz. Szeretni s szeretve lenni, ahogy vagyunk. Mindez álom marad, mert valóságunk a sebesség, a felszínen sodródó, egymástól elragadó árban, ingerekben, benyomásokban, információban fuldokló létünk.
Információ áradat. Túl sok szó, formáció, kép s adat. Ki hol van, mikor, mit csinál s kivel? Kivel kellene lennem, mikor, hol, kinek tartozom valamivel? Idő, pénz, ölelés, egy jó szó vagy kettő, élmény és barátság, mélység és magasság- mit vesz el tőlem, tőled az áradó, elsodró, magával ragadó információ? Mindenhol ott van, mindenhonnan jön és szivárog, mint öreg bárkába a víz, mint gomolygó füst a kulcslyukon át, ott van és téged akar. Elér a villódzó reklámokon át, élő és holt képeken keresztül nyúl feléd, érintheted, törölheted, előhívhatod, befogadhatod: a részed lesz. Ott van, ha elalszol, álmodban csukott szemeidtől arasznyira villog: üzeneted jött, hívtak, „lájkoltak”, várnak, nem várnak, keresnek vagy sem, jelölnek vagy letiltanak…
A gondolataink sem tiszták, mert tele vannak teendőkkel, benyomásokkal, fontos s kevésbé fontos képekkel, hangokkal, benyomásokkal. Millió lehetőség, tapasztalás és a belőlük maradó, összemosódó emlék halmaz. Emlék töredékek… káosz… az információ áradat mocskos hordaléka…
Nyelveket tanulunk, anya s idegen nyelvet, így értjük a velünk beszélőt magunk mellett s a világ másik végéből is. Szavakat ismerünk s értünk mondatokat, de a megértés mégsem természetes. Nem értjük, saját magunkat sem, félreértjük, hogy mire vágyunk, mitől félünk s miért tesszük azt, amit éppen… ezért keressük élethosszig: kik vagyunk voltaképpen? Az álmunk a megértés. A titok: az ember a magunk s a másik testében. Megértés: szerethetővé tenni azt, mi saját magunk. Elfogadni s formálni. Részben s egészen. Az álmunk a csend is. Mikor nincs mit értelmezni, feldolgozni, kizárni, kiszűrni s eldönteni, mert lehet csak lenni. Hallgatni. Belső dallamokra, ritmusokra figyelni, tényleg mindent elengedni. Ringatózni, lubickolni az ős-csendben, könnyűségben, az önfeledt létezésben.
II.A teremtéskor, a legősibb ős csendben az élet adó Lélek, Isten Lelke ott lebegett a vizek felett. A teremtés Igéi azt suttogják, hogy Ő már ott volt. Jelen volt, betöltötte a formálódó létet. Életet adott s munkálkodott az életre lépő emberben s utána, szövetségekben, kiválasztottakban s felkentekben. Ihlette a prófétákat, halk és szelíd hanggal kérdezte, hogy „Mit csinálsz itt Illés…?” Szólt, mikor nem szerették volna, hogy szóljon s hallgatott, mikor azt állították a hamis próféták, hogy Ő szól s mutat győzelmet s fölényt. Megjelent a Jordánnál is, Keresztelő János látta: galamb formájában szállt le, mikor feljött a vízből, a Fiúra. Ismerte Őt, ott volt szavaiban, érintésében. Hátrébb lépett a halálban s kiáradt a feltámadásban. Aztán elment a Fiú és magányos csend lett. Száraz, hideg csend. Maradt az ígéret: hogy eljön, kiárad a Lélek, velük lesz az élet adó, megtanít majd mindent; s minden igazságra elvezet. Az összegyülekező tanítványok napról-napra melegítették egymást a közösség erejével s az imákkal szüntelen, kitartóan kérve, keresve. Aztán megtörtént. Hirtelen. Megmagyarázhatatlanul. Pünkösd ünnepén. Aratáskor. Hálaadáskor.
Beszélünk valamiről, ami megtörtént egyszer. Bár lehetetlennek tűnik, hirtelen, váratlan leszakadt az ég, beszakadt minden emberi elképzelés és rázúdult a tanítványokra a megelevenítő, megfrissítő Szentlélek, a Jelenlét jelenléte, Isten zavarba ejtő és megrendítő szeretete, az irányíthatatlan szél és tűz. (…) Vártak és imádkoztak előtte a bizonytalanságban lévő és ígéretek beteljesedését váró galileai halászok. Ezek a sokat és mégis oly keveset látott emberek könyörögtek valamiért, amiről oly keveset tudtak. Változást vártak talán, helyreállást és segítséget, pártfogót vártak (vagy azt sem tudták, mit) s aztán egy robbanás lett. Megállíthatatlan és szétáradó folyam szabadult fel ebben a különleges életet adó zúgásban és szétoszló lángnyelvekben jött közel az élet. (…) Az élet, amit ismerhettek és érezhettek egy megtisztult leprás közelében, láthatták a nyomait a meggyógyult vak érző tekintetében, érezték s szívták magukba Jézus jelenlétében mindenütt, amíg a földön volt. Érezték belül, ha forgatták magukban a Mester szavait, ismerhették: ez az élet beszéde, a Lélek beszéde. És mégis, más történt s máshogy. Mint ahogy esőt vár a repedezett föld, enyhülést a kiszáradt rét: talán ismeri, de már elfelejtette a zápor ízét. S aztán egyszer csak árad a víz, csepp csepp után hull s jön a megállíthatatlan áldás. Az áldás, az ígéret beteljesülése, részegség, de nem alkoholtól, mámortól, sikertől, hatalomtól, nem bálványok kiüresítő zsibbadt részegsége, hanem a megelégedettség, a teljesség ajándéka. Leírhatatlan teljességé. A mennyé, a Királyságé, ami hasonlatos a mustármaghoz; az országé, ami eljön hatalommal. Azé az országé, ami olyanoké, akik úgy fogadják, mint kisgyermek; akik szabadon és teljes megadással emelik fel kezüket az ég felé, beismerve: rád szorulok, mennyei Atyám, nélküled semmi vagyok, nem is létezem. Elközelített az Isten országa, testközelig jött s tovább: betöltötte az együtt lévőket a valóságos Jelenlét. Így teljesedett be sok ószövetségi szenttel együtt Jézus kijelentése is: Isten országa közöttetek van! A tiétek ez az ország, lelki szegények; a tiétek, akiket az igazságért üldöznek! Képekkel írjuk le, de mégis érthetetlen: mihez hasonlíthatnánk Isten országát? Nem e világból való! Mennyei, ezért hát nagyon nehezen leírható, de élhető, átélhető, megragadható!
A tanítványok átélik, s mindez nem lesz a titkuk, mert látja s hallja mindenki, aki csak ott van: Isten felkavarja a várost, felveri álmából azt a népet és lerombolja a falakat: a más nyelvet, a félreértést, megtörik az elválasztó akarat. A meg nem értést elsöpri az egy nyelvet hozó, egységet ajándékozó élő Lélek.
III.Információ áradatban úszva, küzdve és sodródva várunk valamire mi is, hogy történjen. Itt az istentiszteleten is hívjuk és énekeljük: jöjj Szentlélek! Várunk, ha nem is új pünkösdöt, de nap mint nap Jelenlétet, életet… várunk biztonságot, nyugalmat, s békességet. A Lélek gyümölcsét várjuk s ajándékát. De sokszor nem tudjuk, mit kellene várnunk. Nem tudjuk, mit kérjünk. Ha a Lélekért imádkozunk, ha a Lélek valós és teljes kiáradásáért könyörgünk, akkor ha Istennek kedves és meghallgat, lehet olyan dolgok történhetnek, amiket nem értünk s amiket nem irányíthatunk semmiképpen. Akkor jön, amikor és ahogy akar a szuverén Isten szuverén Lelke. Meglepetés Lelke…
De most ne csak várj, kiálts is: Jöjj Szentlélek! – kiálts a mélységből! Onnan, ahonnan már nem lehet, a tapintható sötétségből is, vakságból, elvesztett biztos pontok mélyéből is, szédítő mélyekből sóhajtsd, hogy jöjj! S Ő felemel, kiemel, kihoz, megszabadít, biztos pontot ad, megnyugtat… vagy melléd lép a mélységben s ott marad veled, hogy ne légy többé sohasem egyedül! Jöjj Szentlélek! - kiálts a lelked szárazságból is! Kiálts, ha nem látod az utat, ha nem érted a Szót, ha nem érint már meg, ha nem érdekel is: kiálts! És véget vet egy csapásra szárazságodnak, életet ad, friss vizet, forrást és menedéket… vagy szelíden vigasztal és eszedbe juttatja az ígéreteket s a folyókat, amiket neked későbbre készített. Jöjj, Szentlélek! – kiálts, ha rátekintesz a kiszáradt, halott világra, a csontokkal teli völgyre, mit látott Ezékiel próféta… Jöjj, Lélek, hogy életre keljen, mi most halott! Igen, az élet adó Lélek adhat életet halott kapcsolatokba, újjáteremthet elhamvadt álmokat és fakaszthat valódi életet s adhat megmaradást ott, ahol már semmi sem maradt. Vagy adhat megbékélést, valódi békességet a valóságban. A várakozás békességét és bizonyosságát. Jöjj, Szentlélek! – kiálts a gyászban, veszteségben s fájdalomban is, mert a Lélek a vigasztaló, a pártfogó! A némaságban hívd a Lelket: taníts meg úgy, mint az apostolokat mindenre, amit mondanom kell Rólad s az Életről. Valódi, mély, igazi vigasztalással, megnyugvással, elengedéssel és igazi megbékéléssel jöjj, Szentlélek! Vagy légy velem ott, mikor rámtörnek emlékek és siratom elvesztett kedveseim, és siratom magamat s elmúlásom. Légy ott, ha üresnek és értelmetlennek érzem elmúló létem! Jöjj, Szentlélek! – kiálts a hitetlenségben, ha még sosem tetted, ha elutasítottad, ha sokszor megvetetted! Kiálts, ha lenézted, kik igazán hisznek, ha lesajnáltad az együgyűeket, az egyszerű hívőket, vagy ha képmutatók állták el előled az utat, kiálts: Szentlélek, jöjj és tölts be, hinni akarok! És Ő ad hitet, hirtelen teljeset vagy napról-napra erősödőt, félelmekkel és kételkedéssel szembenézni merőt, bátrat. (…)
Ha hallgatsz, az is kiáltás. Ha nem tudsz most kiáltani, más kiált majd érted. A Szentlélek eljött, kiáradt az első pünkösdkor és azóta is át meg átjárja a teremtést, végigsöpör a világon, levegőhöz juttat milliókat, felébreszt nemzeteket, könyörül az egyházon, megráz és helyreállít gyülekezeteket. Ne félj, nem kerül el, nem megy el melletted, Benne jelenik meg az Atya szeretete, aki utána megy annak az elveszettnek!
Már nem úgy várjuk Őt, mint akkor, az első pünkösdkor, és mégis: várjuk a „hirtelen”-t, a valós jelenlétet, hogy betörjön az életünkbe! A Lélek pedig fúj, ahová akar! Hívjuk, hogy fújjon erre! Tárjuk ki a szívünket, hogy fújjon át, tisztítson és frissítsen meg! Gyülekezet, vonjuk fel a vitorlát! Szélcsendben is! Várjuk készen, mikor a Lélek mozdul, mikor a Lélek mozdít.
Az álmunk: egymás megértése. Hogy jól értsek s hogy jól értsenek.
Az álmunk az erő s a bátorság a mély megosztáshoz. Szeretni s szeretve lenni, ahogy vagyunk.
Az álmunk a megértés: a titok - az ember a magunk s a másik testében.
Az álmunk a csend is. Mikor nincs mit értelmezni, feldolgozni, kizárni, kiszűrni s eldönteni, mert lehet csak lenni. Hallgatni. Belső zenékre figyelni, tényleg mindent elengedni. Ringatózni, lubickolni az ős-csendben, könnyűségben, az önfeledt létezésben.
Jöjj Szentlélek! Taníts élni megértésben, erőben, bátorságban, csendben! Taníts halálunkra is bölcs szívvel készülni, az utat hűséggel járni! Jöjj Szentlélek, taníts bátran élni, segíts naponta örömet s értelmet találni létünkben! Jöjj Szentlélek, segíts szolgálni, szeretni, megbocsátani, a kegyelemben élni!
Jöjj Szentlélek! Taníts álmodni, taníts felébredni, Isten országának valóságában élni!
Ámen!                                                                                                                                 
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
A gyülekezetünk küldetésnyilatkozatában ezt olvashatjuk: „Istent kívánjuk magasztalni azáltal, hogy olyan közösséggé válunk, amely Őt szereti teljes szívéből, teljes elméjéből és teljes erejéből. Szeretnénk olyan gyülekezetté lenni, ahol a sebzett és elveszett ember az Ige hirdetése, a törődő közösség, valamint a társadalomban való tudatos jelenlét által találkozik Jézus Krisztussal, aki a gyógyulás és a bocsánat igazi forrása az összetört ember számára.” A gyülekezetünk alapidentitása a missziói identitás, ebben élünk, ez a célunk a környezetünk felé. Több szinten is jelen van ez a gyülekezet életében. Ebbe az irányba tartunk, ennek vagyunk részesei és hálásak lehetünk, mert Isten végzi igazából mindannyiunkban ezt a munkát. A gyülekezeti létünkben folyamatosan jelen van két ellentétes pólus: egyrészt az állandóság. A gyülekezet, a keresztyén egyház részeként létezik itt, ezen a konkrét helyen, Isten őrzi és tartja meg. A működésében van sok ciklikusság, ismétlődés (pl. az istentiszteletek, ünnepek, stb.), megjelenik az állandóság akár a liturgiában is, az üzenetnek is van ilyen része. Másrészt a változás is fokozatosan jelen van: változik a világ és a társadalomban megjelenő változásokkal együtt változik az egyház is. Reagálunk (jó esetben) arra, ami körülöttünk történik. Változnak a gyülekezeti tagok, változik a közösség. Változnak a szolgálók is, az alkalmak… Ez a változás nem csak egy tehetetlen reagálás csak külső hatásokra vagy véletlenszerű változások összessége, hanem annak mentén változunk, ahogy gyülekezetként megértjük: mire hív minket Isten! Isten adja az állandóságot (végső soron alapvetően csak Ő!) és Tőle várjuk, hogy vezessen a változásokban is! Ezért tehát folyamatosan fel kell tennünk a kérdést magunknak gyülekezeti tagként: mire hív minket Isten itt és most? Mire hív a meglévő szolgálatok keretei közt, hogyan tudjuk a mindennapi életünkben megélni az evangéliumot, hogyan tudjuk továbbadni a környezetünkben? Ha nem gyülekezeti tagként hallgatod ezeket a szavakat, akkor is arra hív Isten, hogy keresd Őt és azt, hol, miben szeretne téged látni? Mert miközben nem a teljesítményünkért, a szolgálatunkért kapjuk a kegyelmet, nem azért szeret Isten, amit érte teszünk, aközben használni akar minket a világban és az ajándékaink mentén keresnünk kell helyünket, szolgálatunkat. Krisztust követő emberként missziói identitást formál bennünk Isten, ha az evangélium valóban átformálhatja a szívünket. Ha pedig még nem valljuk magunkat Krisztus követőjének, erre hív, ebbe a nagy és izgalmas történetbe akar bevonni minket. A missziói identitás pedig nem valami elvont és csak a kiválasztottak által megérthető dolog, hanem nagyon egyszerű és természetes dolog: élni az evangélium szerint, élni Krisztus szeretetét a világban.
1. Sorozat. A teremtés sorozata után az új évben az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv lesz előttünk. Vasárnapról vasárnapra fogjuk keresni azt, hogy mit jelent számunkra Isten jelenlétének valósága, miben „mozdít” minket, ahogy a Lélek mozdul? ApCsel bizonysága Isten történelmi cselekvéseiről, a keresztyén misszióról szóló izgalmas tanúságtétel. Az apostolok igazából tanúi annak, amit Isten tesz és eszközei az evangélium terjedésének.
De miért pont az Apostolok Cselekedeteiről írt könyv? „Az Apostolok Cselekedetei először is azért fontos számunkra, mert történelmi feljegyzés. Lukács a Szentlélek pünkösdi kiáradásával kezdi elbeszélését, és a Lélekkel betöltött hívő közösség „mézesheteiről” ír, mely időszaknak a zsidó vezetők ellenállása vetett váratlan véget. Ezután arról az átmeneti időszakról számol be, melynek során István mártírhalála, Fülöp evangelizációs szolgálata, Saul és Kornéliusz megtérése, valamint az első görög gyülekezet létrejötte Antiókhiában megvetette a pogánymisszió alapjait. Ebből a nemzetközi városból és gyülekezetből indult el a keresztyén hittérítés a világ négy égtája felé. Pál és Barnabás Ciprusban és Galíciában hirdették az örömhírt; a jeruzsálemi apostoli gyűlés elismerte a pogányok megtérését; Európába (így Athénba és Korinthusba is) a második, míg Efézusba a harmadik missziós út alkalmával jutott el az evangélium. (…) Az ApCsel nélkül (…) arról sem lenne tudomásunk, hogy miként jutott el az örömüzenet a Római Birodalom stratégiai fontosságú városaiba.” (John Stott) „Másodszor az ApCsel azért is fontos, mert ihletet meríthetünk belőle. Kálvin hatalmas kincsnek nevezte, Martin Lloyd Jones pedig úgy beszélt róla, mint a „leglíraibb könyv”-ről, majd hozzátette: „Arra bíztatlak benneteket, hogy éljetek e könyvben, ez ugyanis az általam ismert legnagyszerűbb frissítő a Lélek birodalmában!” (…) Fennáll a veszélye ugyanakkor, hogy túlzottan romantikus színben lássuk a korai egyházat, s úgy beszéljünk róla, mintha soha egyetlen szégyenfolt sem esett volna rajta. Ez esetben elkerülheti figyelmünket, hogy az ősegyházban éppúgy előfordult versengés, képmutatás, erkölcstelenség és eretnekség, ahogyan napjaink gyülekezeteiben is. Egy dolog mindenesetre bizonyos: a Szentlélek megragadta Krisztus népét, majd kibocsátotta őket, hogy tegyenek tanúságot hitükről.”
Az ApCsel műfaja: „cselekedetek”. Lukács írta, az evangélium folytatásaként, így Lukács műve az Újszövetség közel ¼-ét teszi ki terjedelemben. A „praxeis” mint kedvelt irodalmi műfaj az ókorban nagy emberek, hősök, példák tetteit, méltatását tartalmazta. Itt viszont a Szentlélek cselekedeteit látjuk embereken keresztül. Ő nagy, nem az emberek! S miközben a cím így adható vissza: apostolcselekedetek, aközben nincs benne mind a 12 apostol, és mások is vannak benne, akik nem a klasszikus 12-höz tartoztak.
Stílus. Fontos még látnunk, hogy miközben sok keresztyén visszatekintve ezt teszi, az ApCsel nem idealizál! Sem az őskeresztyén korra-, sem az őskeresztyénekre magukra nézve! Sokkal inkább dramatizál: az eseményeket a maguk eredeti ízének érzékeltetésével, minden szépítés nélkül igyekszik visszaadni., a feszültségi pontokra irányítva olvasói figyelmét. Tudatosan ügyel arra, hogy ugyanaz az esemény másként hat különböző szituációkban, ezért minden eseménynek azt a jelentőségét igyekszik érzékeltetni, amelyet az az új szituáció által nyert. A könyv bizonyságtétel a feltámasztott és megdicsőült Krisztusról, aki a Szentlélek által, emberi eszközök igénybevételével munkálkodik az egyházban és általa a világban. Az ApCsel tehát történeti: Isten cselekvése a múló idő és tér keretei között! Az ApCsel azt tanítja meg nekünk, hogy Krisztus személyes hatása, hogy mutatkozik meg a térben, időben, azaz a történelemben (a történetben) is.
CÉL. Mindezek fényében fontos kijelentenünk: az igehirdetés sorozat célja, hogy:
Lehet, hogy nem könnyű ehhez viszonyulnod, mert azt mondod, hogy nem vagyok misszionárius. Miért kellene missziót végeznem? Megértem, ha ez nem könnyű most neked és lehet, hogy a szó terhelt a számodra. Ma már nagyon sok mindent neveznek missziónak a világban. Jézus Krisztus missziója a világban a keresztyének egyetemes feladata: küldöttek vagyunk és Jézus Krisztus sokszínű missziójának eszközei, szereplői, részesei. A misszió nem egy program vagy projekt hanem életvitel, életmód, amire Isten hív minket és ami a lehető legjobb és legkívánatosabb út a számunkra!
2. Az ApCsel: határ: az EGYHÁZ korszaka
Történetünk egy út kezdetének fontos kiindulópontja. Az az út, ez az időszak az üdvtörténet szempontjából is fontos: a keresztyén EGYHÁZ korszaka indul el, amiben az evangélium hirdettetik a föld végső határáig (ebben a korszakban élünk még most is). Lukács, pontosan utánajárt mindennek és szeretné dokumentálni mindazt, ami valójában történt. A történeti hitelesség igényével áll az éppen formálódó történelmi fordulóponton. Tudja, hogy a hitelesség mennyire fontos és hogy ennek a forrása egyedül Istentől jön. És az is nyilvánvaló, hogy az igazán hiteles és igaz történelem szemlélet Isten cselekvését, jelenlétét keresi és fedezi fel az emberi történések mögött is. A Heidelbergi káté összekapcsolja a Szentlélek munkáját az egyházzal, és így fogalmaz e kettőről:
53. Mit hiszel a Szentlélekről? Hiszem először, hogy ő valóságos és örök Isten az Atyával és a Fiúval.Másodszor, hogy ő nekem is adatott,engem igaz hit által Krisztusnak és Krisztus minden jótéteményeinek részesévé tesz, vigasztal, és velem marad örökké.
54. Mit hiszel az egyetemes keresztyén Anyaszentegyházról? Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől a világ végezetéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hitben megegyező, örök életre kiválasztott gyülekezetet gyűjt magának, ezt oltalmazza és megtartja.Hiszem, hogy ennek a gyülekezetnek én is élő tagja vagyok, és örökké az is maradok.
Miközben tehát „egyház”, Isten népe létezett már az Ószövetségben is, a keresztyén egyház a Szentlélek kiáradása miatt, jelenlétének addig ily módon nem tapasztalt mértéke miatt egy teljesen új korszakot nyit. Így van ez ma is: a Szentlélek áradása az, amit várunk, a Szentlélek az, aki hív bennünket és cselekszik közöttünk is! Milyen helyzetbe vezet bennünket az Apostolok Cselekedetei?
3. Bizonytalanságok és feszült várakozás. „Mi lesz most?”- lehetett ott a tanítványokban a feltámadás után. Jézus feltámadása után van némi tétovaság, bizonytalanság arról, hogyan tovább? Ez a köztes időszak, a mennybemenetele tovább növeli nem csak a bizonytalanságot, de megpróbálja a tanítványok hitét is.? Ez a bizonytalanság leginkább abból adódik, hogy nem tudják pontosan a tanítványok, mi vár rájuk, hiszen a feltámadás után szembesülnek azzal, mennyi minden nem úgy alakult, ahogy képzelték, vagy várták Jézusról. Az ígéret beteljesülése előtti bizonytalanság ez, miközben jelen van a Jézus fizikai távozása miatti szomorúság is.
Ugyanakkor ezt a bizonytalan időszakot a tanítványok Jézussal tölthetik. Tudtukon kívül is az apostolokat a szolgálatra készíti fel Jézus úgy, hogy kiválasztotta őket, megmutatta magát nekik, parancsot és megbízatást adott nekik és megígérte nekik a Szentlelket.
Nézzük most meg nagyobb ívekben, hogy mi történik az 50 nap alatt, amíg a feltámadás után várják a tanítványok az Atya ígéretét?
3.1. Az apostolok megbízatást kapnak (1, 6-8) Jézus megbízatást ad a tanítványainak, miközben a tanítványok félreértik a lényeget: ez a királyság más, mint amire ők gondolnak! Isten országa, Jézus uralma nem olyan értelemben vett földi uralom, mint a világi hatalmak és birodalmak. A mennyei királyság jelenléte ugyanakkor mégis nyilvánvaló lesz és a mennyei hatalom mennyei erőnek a jelenlétét is jelenti. A Szentlélek kitöltetése után lesz ez teljesen érthető és valóságos mindenki számára. Nagyon érdekes, ahogy a megbízatásban nyilvánvalóvá válik, hogy ISTEN ORSZÁGA „NEMZETKÖZI” – azaz túl mutat a tanítványok által feltehetően elképzelt kereteken. A terjedés, azt látjuk, koncentrikus körökben történik. Mint amikor követ dobnak a vízbe és az hullámokat vet. Így terjed az evangélium majd a világban. A tanítványoknak nem szabad elfelejteniük, hogy Isten országa folyamatosan terjeszkedik: az időket és alkalmakat azonban csak Isten tudja… „Nem a ti dolgotok…” – mondja Jézus a konkrét tanítványi kérdésre. Ezt pedig el kell fogadni: akkor is és most is!
3.2. Az apostolok szemtanúi Krisztus mennybemenetelének (1, 9-12) Néhány versen belül a tanítványok beleesnek mind a két hibába, ami a Krisztus követőit fenyegető két véglet, az egyház két szélsősége, eltévelyedésének két útja: I. politikai hatalmat remélni, azaz abban bízni, hogy politikai hatalomban, erőben fog megnyilvánulni Isten országának jelenléte a világban (és ezzel együtt nyilván a politikai hatalom nyújtott kiváltságokban, előnyökben és lehetőségekben). II. A másik az „Eget kémlelni” állapot, amikor csak arra figyel az egyház: mikor jön vissza, mikor lesz vége a világnak? Semmi másra nem tekint, csak az égre- ez egyfajta furcsa, életidegen passzivitás- de akár lehet spiritualitás is! Ehhez képest egy más útra hívja Jézus a tanítványokat, ami nehezebb, mint a szélsőségek. A mennybemenetel valós keret: Jézus itt volt, de elment. A Szentlelket pedig elküldi. Isten országa jelen van a világban és néha ilyen rendkívüli dolgok is történnek, hogy valaki felemeltetik a földről. Tény az is, hogy felment, az is, hogy a misszióban velünk van és majd visszajön. Isten országa valóság, de nem a valóság lehasított, vagy elszeparált része, hanem a valódi valóság: az általunk érzékelt valóság kitágítása és valódi kontextusa. Ezt ismerhetjük fel, erre döbbenhetünk rá!
3.3. Az apostolok kitartóan imádkoznak (a Lélek eljöveteléért) (1, 13-14). Nagyon egyszerű és beszédes a kép, ami Jézus mennybemenetele után elénk tárul. A tanítványok kitartóan imádkoztak: egységben, egyetértésben úgy, hogy egymástól igen különböző emberek voltak. Ez az egység minimuma: egységben azzal vagyok, akivel szívből tudok imádkozni. Kitartóan, bátorítva egymást voltak ebben jelen. Beszél ez számunkra egy nagyon egyszerű, de fontos törvényszerűségről: a misszióban, a küldetésben, a létünkben az imádság nem opcionális, hanem a felkészülés, a készenlét, az odaszánás, a szolgálat első és elkerülhetetlen lépése. Nem az imádkozgatás, vagy az érzelmeink Istenre öntése, hanem a folyamatos, kitartó, szívből jövő imádság. Azaz a valódi beszélgetés Istennel. Gondoljátok csak el, kik az életetekben azok a személyek, akikkel igazán megértitek egymást, akikkel barátok vagytok, akikkel mély a kapcsolat? Akivel időt töltötök, akivel mindent megoszthattok, akivel nem csak pillanatokat osztotok meg, akiket nem használtok egyes helyzetekben. Isten az imádságban a kapcsolatot építi, nekünk pedig a ráutaltságunkat kell ezáltal elismerni. Az imádság a kontroll elengedése és az Istenhez kapcsolódás minősített alkalma. Amennyire látszólag passzív, annyira aktív és kihívás a kitartó, közösségi imádság!
3.4. Az apostolok megválasztják Mátyást Júdás helyére apostolul (1, 21-26). A negyedik dolog, ami törtönt pünkösd előtt, Mátyás apostollá választása. Konkrét, Istentől vezetett tett, aminek helye és ideje volt. Júdás halála még feldolgozatlan sokk lehetett a tanítványi körnek. Lehet, hogy hiányzott is, illetve nehezen volt érthető, megmagyarázható, hogy történhetett mindez? Fontos tehát, hogy a történteket el tudják helyezni a nagy történetben, ezért a „magyarázat” is az, hogy az „Írások szerint” történt mindez. Ha érthetetlen, ha furcsa is, nincs Isten tudtán kívüli történés vagy véletlen. Ebben a helyzetben tehát az apostolok egy gyakorlati folyamaton mennek végig: Vezetést kaptak Istentől, hogy kell választaniuk valakit Júdás helyett. Józan ésszel meghatározták az apostolság ismérveit. Imádkoztak, hiszen végső soron Jézus ismeri az emberi szíveket. Sorsvetést gyakoroltak, ami abban a korban bevett módja volt Isten akarata megértésének: bíztak Jézusban, hogy ő vezeti őket ezáltal is! Milyen szép folyamat ez is. Isten használja ezt, Ő hívja erre őket. Konkrét tettek a várakozás közben is.
4. Hitvallás: Isten valós, cselekszik… ezt várjuk mi is, most is!
A hitvallás az Apostolok Cselekedeteiben általában egy fontos lépés, fontos eleme az Istennel való kapcsolatnak. Lukács Teofilusznak címezi művét, aki nem csak mecénása lehetett művének, hanem tényleg érdeklődhetett az igazság iránt. Ez az ajánlás azonban jóval több, hitvallás is lesz. Lukács számára az evangéliumban Jézus fizikailag látható, jelen van és cselekszik. Az ApCsel-ben ugyanez a Jézus ugyanúgy jelen van és cselekszik a Lélek által és a Lélek által megragadott tanítványai által. A hitvallás ilyen egyszerű: ugyanaz a Jézus van jelen és cselekszik. Itt és most és hív minket! Jézus elkezdte a szolgálatát és még zajlik mindez ma is! A megváltást elvégezte, de a földön való munkálkodása zajlik! Ebbe kapcsolódik életünk története, gyülekezetünk története is. Az evangélium valósága: ami a tiéd lehet, ha még nem követed Krisztust és megújíthat, ha igen. Az evangélium igaz, Jézus hív minket, hogy kövessük Őt. Vállaljuk az életet, az utat vele! A misszió, a küldetés, Jézus követése nem egy programpont életünk történetébe, nem egy opció vagy hobbi: AZ ÉLETÜNK. Ebben vagyunk elrejtve, erre vagyunk felszabadítva. Így szólít meg minket A.T. Pierson felismerése az ApCsel kapcsán: „Krisztus egyháza! A Szentlélek cselekedeteiről készült feljegyzések befejezetlenek. Ez az egyetlen könyv, aminek nincs igazi vége, mert új fejezetekkel kell kiegészülnie, amint és amilyen mértékben Isten népe kész ismét átadni az irányítást az áldott Léleknek.” Gazdagréti Gyülekezet, az új fejezet most kezdődik el!

Nagyon kézenfekvő volna azt mondani: Pál apostol troászi igehirdetésének, a körülötte zajló eseményeknek a nagy tanulsága az, hogy kedves testvérek, soha ne aludjatok el az istentiszteleten, mert ez igen-igen veszélyes lehet, testi és lelki értelemben egyaránt! Vagy ha valaki ellenkező irányban akar tanulságokat megfogalmazni, akkor azt mondhatja: Pál esetéből tanulva az igehirdetőknek óvakodniuk kellene a hosszú beszédektől! - Akármelyik gondolat fogant is meg a szívünkben a történet felolvasásakor, az az igazság, hogy veszélyes dolog ilyen felületes módon belelátni a magunk érzéseit, elvárásait és frusztrációit egy bibliai szakaszba! Pedig mi könnyen belesodródunk ebbe a veszélyes hibába, amikor saját, előre megformált tanulságainkat, igazságainkat akarjuk kihallani az Igéből; ahelyett, hogy őszintén azt keresnénk, mit mond a Szentlélek a gyülekezetnek, Isten mai népének egy-egy bibliai szakaszon keresztül. Mai Igénknek bizonyosan nem az az üzenete, hogy ne aludjatok, vagy ne prédikáljunk hosszan - a Szentlélek ennél komolyabb, mélyebb, valóságosabb igazságokról akar meggyőzni bennünket! Hogy kibontsuk ezeket az igazságokat, érdemes először azt vizsgálnunk: vajon Lukács, aki megírt egy Evangéliumot, majd megírta az Apostolok cselekedeteiről írott könyvet - mit akart mondani? Mi az ő üzenete? Ahhoz, hogy megértsük, mit mond a Szentlélek ma, meg kell értenünk, hogy mit mondott a Szentlélek Lukácson keresztül ott és akkor.
Az előző fejezetben Pál apostol efézusi szolgálatáról hallottunk. Arról is, hogy az Evangélium hirdetése egy nagyvárosi zavargásba csapott át. Innen folytatja Lukács a történetet. A most felolvasott leírás három egységből épül fel. Az elsőben egy több hónapos időszakot tekint át röviden, amelyben Pál apostol Efézusból tovább indul, és számos(!) beszéddel bátorítja a gyülekezetet. A második egységben arról hallunk, hogy útközben megáll Troászban, hét napot tölt ott, tanítja a gyülekezetet. Beletekintünk egy istentiszteletbe, itt játszódik le az Eotikhosz-történet. A harmadik egység ismét egy hosszabb utazás összefoglalása. Az utolsó vers üzenete nagyon fontos: azért siet az apostol, azt célozza ez az egész hosszú utazás, hogy elérkezzen Pünkösd napjára Jeruzsálembe, mert ott dolga, küldetése van. Ily módon ez a három egység két fókuszt helyez elénk ma: istentisztelet és küldetés. Istentisztelet útközben. Mert van egy út, egy küldetés – és ezen az úton, menet közben történik az istentiszteletet.
Arról fogunk ma beszélni: mi az Istennek kedves istentisztelet, és hogyan kapcsolódik ez Isten népének, ezen belül a Gazdagréti Gyülekezetnek a küldetéséhez. Három pontban szeretnék erről beszélni:
1. Mi az istentisztelet feladata?
A troászi történésekről írott szakaszban egy istentiszteleten találjuk magunkat. Három fontos elemet említ Lukács ezen az istentiszteleten: igehirdetés (Pál „tanított”, „hosszan tanított”, „beszélt hozzájuk”), közösség („összegyűltünk”, „együtt vagyunk”), és az úrvacsora (azt olvassuk: azért jönnek össze, hogy megtörjék a kenyeret). Ezen keretek között, az istentisztelet ezen elemeinek megélése során történik meg velük a gyógyítás csodája, a fiú feltámasztása.
Lukács, aki az evangéliumában gondosan leírta Jézus történetét, itt pedig leírja a megszülető egyház, az apostolok történetét; világos párhuzamot rajzol Jézus és az apostol között. Amikor az evangéliumot szerkeszti, ott is hangsúlyosan ír arról a döntő pontról, amikor Jézus tudatosan, határozottan ráfordul a Jeruzsálembe, a szenvedésbe, kereszthalálra vezető útra – hogy betöltse küldetését, meghaljon a kereszten és feltámadjon a halálból. Az evangélium sok történése erre az alapvető szálra van felfűzve: a küldetése útján megy előre Jézus, és menet közben, de a küldetés fényében és tudatában történnek körülötte az események. Hasonlóan látjuk Pál apostolt, aki szintén Jeruzsálem felé fordul, ahol szenvedés, fogság vár majd rá. És ahogy Jézus a maga útján, úgy az apostol is ezen az úton tanít, gyógyít, szabadítást hirdet, halottat támaszt fel. Érdekes párhuzam még, hogy amint Jézus előre küldi a tanítványait egy helyen, úgy Pál is maga előtt küld egyes munkatársakat. Azért fontos érzékelnünk ezeket a párhuzamokat, mert ezeken keresztül Lukács azt akarja láttatni velünk, hogy az apostol Jézus Lelkének erejével és vezetésével, a Mesterével azonos utat jár be. A küldetésnek ezen az útján van jelen az istentisztelet. S közben Lukács is, Pál is tudja, és nekünk is tudnunk kell, hogy a troászi, meg a gazdagréti gyülekezet, ha hűséges, ugyanezt az utat fogja járni. Jézus követése mindig valamilyen értelemben küzdelemmel és szenvedéssel jár, amint a lekcióban olvastuk, Jézus mondja: „aki énutánam akar jönni, vegye fel a keresztjét, tagadja meg magát és úgy kövessen engem!”
Mi tehát az istentisztelet feladata és lényege? Miért gyűlünk össze? Miért találkozik a gyülekezet hétről hétre? Milyen elképzelések, milyen vágyak mozgatnak? Mi késztetett ma arra, hogy idejöjj? Mit vársz? Miért vagy itt? - Az egyetlen helyes, igaz, bibliai, tiszta válasz: azért, hogy azt a küldetést, aminek az útján járunk, betöltsük. Az istentisztelet megerősít, hogy a küldetést betöltsd! Istentisztelet és Isten népének a küldetése elválaszthatatlanul egybe fonódik. Isten népe azért gyülekezik össze újra és újra, hogy amikor Istent magasztalja, Isten Igéjét hallja - Vele találkozzon, és megerősödjön arra, hogy az összes többi napon, életének minden idejében a Krisztustól kapott küldetését betöltse. Az egész életünk, egyénileg és közösségileg egyaránt, erről a küldetésről kell, hogy szóljon, ezt kell, betöltse - és ennek a küldetésnek a motorja, szívdobbanása az istentisztelet. Idejövünk, itt tárhatjuk fel a küldetés betöltése során szerzett sebeinket, ide hozhatjuk nyomorúságainkat, az Isten-követésben átélt kudarcainkat – mert itt kaphatjuk ezekre Isten bocsánatát, itt kapjuk kegyelmét, erejét. Itt kapunk megújulást, megerősítést, új odaszánást, új lendületet – hogy aztán újra beálljunk és betöltsük a küldetésünket.
Mi történik, ha az istentisztelet leszakad Isten tervéről? Mi történik, ha te nem ezért jöttél ma? Ha nem az határoz meg minket, mint gyülekezetet, hogy van egy Istentől kapott küldetésünk: hogy az egész életünkkel Őt szolgáljuk, és Őt tegyük ismertté mások előtt? Ha ez leszakad, mi marad? Mire van akkor az istentisztelet, ha nem arra, hogy megerősödjünk az Istentől kapott küldetés betöltésére? Akármi is marad, az már nem Istenért lesz, hanem miértünk: énközpontú lesz és az énről fog szólni.
Két alapvető iránya van annak, ahogyan az istentiszteletünk leszakadhat Isten tervéről, a küldetésben való megmaradásról. Az egyik a hagyományőrzésnek, a tradicionalizmusnak a kísértése. „Azért vagyunk, hogy az atyáink hitét megőrizzük!” A csúnya, gonosz világban akarjuk a nemes örökséget, a magyar református kultúrát fenntartani, miközben mélyen fájlaljuk, hogy a körülöttünk lévő egész világban darálódik le minden, ami ennek a kultúrának a része. Küldetésnek tekintjük, hogy megőrizzük azt, amink van. És miközben ebben van valamennyi igazság, hiszen a hit valóban átadatik egyik generációról a másikra, a keresztény egyháznak nem az a küldetése, hogy múzeum legyen! Ez alapvető céltévesztés! Mondhatod persze, hogy a gazdagréti gyülekezettől távol áll az, hogy ilyen tradicionalista közösség legyen – de gondold végig: egyéni szinten hogyan jelenik ez meg? A tradicionalizmus az oszlopos tagok kísértése. A presbitereké, a házicsoport-vezetőké, a szolgálatvezetőké. Ha oszlopos tag vagy, lehet, hogy (nem tudatosan) azért jössz a gyülekezetbe, mert azt éled meg, hogy itt számítasz, hétről hétre megerősödsz abban, hogy te itt vagy valaki, fontos vagy, természetes a jelenléted, számít a jelenléted, fenntartod ezt a gyülekezetet – és ez jó érzés! Súlya van a jelenlétednek, befolyásos vagy, vezető vagy. Általános jelenség az, hogy minden ilyen élethelyzetet egy idő után belsőleg arra kezdünk használni, hogy megerősödjünk önnön fontosságunkban, jelentőségünkben. Saját legitimitásunk tudatának a fenntartására használjuk a közösséget – miközben rég elfelejtettük, mire adatott maga a közösség és miire küldetett.
A másik kísértés a saját személyes vallásos spirituális igényeink kielégítése. Miért jöttem ide ma? Mert ma szükségem van valamire. Miért nem voltam múlt héten? Mert a múlt héten nem éreztem, hogy szükségem volna valamire. Jövök-e jövő vasárnap? Az attól függ, hogy lesz-e éppen szükségem valamire. Ha lesz lelki igényem, eljövök, mert kapni akarok; ha meg nem lesz lelki igényem, akkor nem jövök, mert nem akarok kapni. Mert akkor másra van igényem. Ez a kísértés inkább jellemző a gyülekezetünkre, mint a tradicionalizmus. Az istentiszteletre alapvetően nekem van szükségem valamilyen módon. Az istentisztelet dolga, hogy betöltsön, feltöltsön, inspiráljon, hogy egy kicsivel jobban, gördülékenyebben, hatékonyabban végezzem azt, amit egyébként istentisztelet nélkül is végzek az életemben. Meg se hallom, fel se merül, hogy azt keressem: vajon mi lehet Istennek a terve, a gondolata az életem, a mindennapjaim rendeltetéséről, küldetéséről, a családomról, a munkámról.
Az istentisztelet feladata tehát, hogy megerősítsen a küldetésben. Mi a küldetés? Istenért élni az egész életünkben. Mi a te narratívád erről? Fontos ember vagy az istentisztelet által? Lelki igényeket elégítesz ki az istentisztelet által? Gyere azért, hogy Isten megerősítsen a gyülekezet közösségével együtt arra, hogy Neki éljünk, Vele éljünk és minden részén az életünknek Ő legyen jelen! Ez az istentisztelet igazi feladata.
2. Az istentisztelet munkája
Ahhoz, hogy az istentisztelet erőt adjon a küldetés betöltéséhez, nem spórolhatjuk meg azt, amit most itt az istentisztelet kemény munkájának nevezek.
Érdekes, hogy bár a troászi istentiszteleten történik egy feltámadás-csoda, az egész leírásban mégsem ez a csoda van a középpontban, hanem a tanítás, a közösség, és a kenyér megtörése! Vannak olyan újszövetségi történetek, ahol Jézus tesz egy csodát, és ez a csoda áll a középpontban. Azt jelzi: Isten ereje jelen van Jézusban. De ahogy ezt a leírást olvassuk, azt látjuk, hogy Pál tanít, tanít, tanít; megnyújtja a tanítást; szegény gyerek leesik, meghal, Pál imádkozik érte – pont. Nem tudjuk meg, mi történik vele. Pál újra tanít, tanít, tanít; majd a végén szerepel egy megjegyzés: különben pedig megvigasztalódtak, mert a gyereket élve hozták fel. Értitek? Nem a csoda áll a központi helyen az istentiszteletükön, hanem a tanítás.
Ezért én is erről a három dologról szeretnék beszélni az istentisztelet munkája kapcsán: tanítás, közösség, úrvacsora.
Tanítás. Az apostol először éjfélig hosszabbítja meg a tanítást, majd a fiú feltámasztása után egészen virradatig beszél a gyülekezethez, mielőtt útnak indul. Érezzük: mennyire sürgető, mennyire fontos Pálnak, hogy tanítson, hirdesse az igét! Ez a szó szerepel ott: a logosz, az Ige, az Isten igazsága! Ez a tanítás nyilván nem hat-nyolc órás monoton beszédet jelentett, hanem ebben benne van az érvelés, az együtt gondolkodás – mint egy bibliatanulmányozás nálunk. Az is egyértelmű, hogy itt most azért is nyújtja meg Pál a tanítást hajnalig, mert tudja, hogy ez az utolsó találkozása a troászi gyülekezettel, nem fogja őket többé látni az életben. De nemcsak az útnak ezen a végső szakaszán, hanem egész szolgálata alatt, az összes levelében azt láthatjuk, hogy Pál apostolnál mindig a Krisztusban való tanítás áll a középpontban.
Mit feltételez ez a sok tanítás a gyülekezet részéről? Odaadást, időt, figyelmet, együttgondolkodást, energiát. Oda kellett tegyék magukat, hogy befogadják az igazságot, meg kellett fizetniük az árát annak, hogy a tanítás, az igazság, a logosz formálja őket! És ez nem csak a troászi gyülekezet életében van így! Amikor megszületik a keresztény gyülekezet Pünkösd után (ApCsel 2.) Jeruzsálemben, akkor is azt olvassuk, hogy „a tanítványok kitartóan (kitartóan!) részt vettek az apostoli tanításban” – meg a közösségben is, meg a kenyér megtörésében is.
Ez az istentisztelet munkájának az egyik dimenziója. A gyülekezet részéről a tanítás, az igehirdetés tudatos, szándékos, alázattal történő befogadása. Azért alázattal, mert ez az Isten Igéje. A tanításban, az igehirdetésben Isten igazságát fogadjuk magunkba. Isten igazságát engedjük mélye szállni, nem csak az értelmünkbe, hanem az értelmünkön át, azon túl a szívünkbe és az akaratunkba. Mindig ez a bibliai tanítás célja: hogy az Isten igazságát úgy ragadjam meg, hogy beledolgozzam az értelmembe, a szívembe, a lényembe, a Szentlélek alászálló jelenlétében. Hogy a Lélek ereje által az igazság, a tanítás egészen mélyen átjárjon. És ezzel neked is dolgod van, nem csak nekem! Mennyivel több ez, mint egyszerűen csak úgy hallani valamit! Nem! Az kell, hogy egészen mélyen átmosson. A legtöbben tudjátok, milyen az, amikor egy csendesnapon, hétvégén, egy táborban jobban ki tudjuk tenni magunkat Isten Igéjének. Amikor folyamatosan kapjuk Isten Igéjét, más emberként jövünk el a végén, mert átmos Isten igazsága. Erre újra és újra szükségünk van! Szükséges dolog újra és újra hallanod, még ha tudod is már (persze, hogy tudod, ez nem új információ!) - de hallanod kell, hogy kié ez a világ! Szükséged van rá, hogy újra és újra átjárjon az igazság arról, hogy van egy Teremtő, aki létre hívta ezt a világot, és benne téged, és hogy te teremtmény vagy. Nem vagy isten, és nem vagy egy jelentéktelen semmi! Hanem van egy Isten, aki szerető, hatalmas, jó; akihez te mint teremtménye kapcsolódsz; és ha megismerted Krisztust, akkor megváltottjaként a gyermeke vagy. Szükségünk van az igazságot újra és újra magunkba fogadni arról, mit jelent például az, hogy „férfi” és „nő” – egy olyan korban, olyan kultúrában, ahol totálisan kezd széthullani ez a kérdés! Istennek azonban van egy rendje, egy elképzelése, egy fölhatalmazó igazsága, ami egy gyógyító igazság: hogy van férfi és van nő. Újra és újra hallanunk kell, hogy Krisztusban Isten hogyan gyógyít, hogyan szabadít, hogyan áll mellénk a küzdelmeinkben. És hogy mit jelent a munka, és mit jelent a pihenés Isten rendjében. A tanításban Isten igazságát vehetjük magunkba arról, hogy mi ez a világ, hol van a mi helyünk benne, mi az ember dolga. Férfi, nő, munka, pihenés – az egész életet Isten igazsága formálja meg.
Tudom, hogy mindezt el tudod mondani, ha egyszer megtanultad, vagy nem keverték végletesen össze benned mindezt. De azt is tudom, hogy pontosan érted: nem elég mindezt tudni elmondani. Nem is azért  kell újra és újra elmondani, mert különben mint ismeretet elfelejtenénk; hanem azért, mert hiába tudjuk ezeket az igazságokat, a szívünk nem ezek szerint működik. Elhajlunk az isteni igazságoktól, mert egy olyan világban élünk, ami ugyanekkora erővel nyomja át rajtunk a maga igazságát, vagy a maga valótlanságát képeken, üzeneteken keresztül. Azon keresztül, ahogy strukturálja a munkahelyet, ahogy jelen van a családban. Egy csomó hazugság és hamisság száll be az értelmünkbe, a szívünkbe, a lényünk legmélyére. Ha ezt valamilyen módon az isteni igazságnak az ereje nem ellensúlyozza és nem hív mindig újra vissza bennünket, akkor lehet, hogy a szánkkal még tudjuk, hogy mit vallunk igazságnak Istenről, de a szívünk, a gondolkodásmódunk, a lényünk egészen másként működik.
Közösség. Minden igazság, de különösen a bibliai igazság egy közösségben ölt testet. A bibliai igazság nem egy elvont absztrakció, amit megtanulunk; hanem életet formáló igazság, ami egy közösségben ölt testet, mert az ember soha nem egy szál magában áll. Mint ahogy nem egy szál magunkban kapjuk a valótlanságokat sem, hanem a közösségnek, a társadalomnak a részeként. Nem tudunk belőle kibújni. Az igazság magunkba fogadásában és megélésében egymást bátorítjuk, erősítjük, intjük: ez a keresztény gyülekezet. A közösség munkája az istentisztelet munkájának a része – és ez munka! Összegyülekezni hétről hétre- ehhez valamit otthon kell hagyni, valamiről le kell mondani. Ezer más dolgot csinálhatnánk vasárnap délelőttönként! Amikor Isten népe összegyülekezik, abban mindig ott van ez a dimenzió. Néha kifejezett lelki munka elhordozni az embert, aki melletted van a gyülekezetben. Van, akit szeretsz, őt nem nagy munka elhordozni; mást meg nem annyira szeretsz: munka találkozni vele. De egy test vagytok a Krisztusban! Ha nem szereted, nem vagy vele jóban, rendezni kell vele a kapcsolatot, mielőtt úrvacsorázni kijössz – ez munka! El kell hordozni egymást, ez is munka! Ismeritek a mondást: a barátokat magad választod, a családodat nem. Nos: a keresztény gyülekezet az a családod. Ne te válogatod össze. S ha dolgoznod kell ezzel, tudd: a közösség munkálása az istentisztelet munkájának a része.
Úrvacsora. A kenyér megtörésében jelenik meg a közösség és az igazság, a logosz. Az igazság Krisztusban, az eljövetelében, a halálában és a feltámadásában annyira valóságosan jelen van, hogy a Szentlélek erejében a kenyér és a bor által Őt Magát vesszük magunkba, Aki a lényünk mélyébe száll. És a jó hír: ez arról is beszél, hogy ahol újra és újra elhajoltunk az igazságtól, összekevertük az életünket, vétkeztünk, vagy másokat megbántottunk, visszajöhetünk Jézushoz, akinél igazság, bocsánat, kegyelem, megmosatás, helyreállás, megújulás van.
Nagyon fontos dolgot szeretnék itt mondani. Ha az istentisztelet munkáját végezzük, és az Isten igazsága elkezd minket formálni (ez határozza meg Isten népét: nép, amelyet az Ő igazsága formál), akkor olyan közösséggé leszünk, amely összeütközik a világgal. Ez a kereszthordozás. „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, kövessen engem!” - mondja Jézus. És amit mond, az visszafelé is igaz. Ha elzárkózol az istentisztelet munkájától, ha csak úgy ímmel-ámmal akarod magad kitenni a tanításnak és a közösségnek, akkor nem arról beszél-e ez, hogy nem akarsz árat fizetni a Krisztus-követésért? Mert azt gondolod (okkal!), hogy ha engeded, hogy ez az igazság megformálja az életedet, akkor összeütközésbe kerülsz majd a környezeteddel. Feszültség lesz, és kereszthordozás. Lehet, hogy olyan istentiszteletet szeretnél, ami egy kicsit inspirál, egy kicsit feldob. Kellőképpen hosszú, és kellőképpen rövid. De mélyen ne formáljon át! Mert ha mélyen átformál, az fájdalmas. Igen! Ha mélyen Krisztus-követővé formálódik a gyülekezetünk, az összeütközéseket fog hozni és fájdalmakat! Ez az út Jeruzsálem felé – mint Jézusnak, Pálnak, a troásziaknak, úgy nekünk is! Ha merjük vállalni a Krisztus-követés árát, akkor érkezik el az istentisztelet csodája.
3. Az istentisztelet csodája.
Az istentisztelet csodája Troászban és minden istentiszteleten, hogy ott a feltámadott Jézus megjelenik. Lukács több ponton is ráirányítja erre a tanítványok figyelmét. „A hét első napján összegyülekeztünk” - így kezdi, mint ahogyan a feltámadás-történetben is olvassuk: a hét első napján együtt voltak a tanítványok. A felső szobában vannak itt együtt a troásziak, mint ahogy a felső szobában voltak együtt a tanítványok is, és várták a Szentlélek eljövetelét. A kenyér megtörésére jöttek össze Troászban, mint ahogy a kenyér megtöréséről ismerték fel az emmausi tanítványok is Jézust. A feltámadás története Jézusé. Értitek? Jézus van jelen! Az az istentisztelet csodája, hogy Jézus van jelen – és ennek a csodának a pecsétje Eothikosz feltámadása.
Két paradoxont kell itt látnunk. Az egyik, hogy amikor a feltámadás és a gyógyulás erői jelen vannak egy istentiszteleten, egy keresztény közösségben, az nem jelenti azt, hogy a küldetés ne szenvedésen és kereszthordozáson keresztül vezetne a feltámadás felé. Nem szabad azt feltételezni, hogy ha jelen van Isten ereje, ha szabadulást, megtérést, megújulást, gyógyulást munkál emberekben lelki, érzelmi vagy testi értelemben – az azt jelentené, hogy az Isten jelenlétében élő gyülekezet, az életünk ne menne a világgal való összeütközés felé. És ez visszafelé is igaz. Csak akkor adatik a gyógyulásnak a jele, az ereje, az istentisztelet csodája a feltámasztott Krisztus valóságában, ha megharcoljuk a harcot és vállaljuk a keresztet, a szenvedést, a sötétséget, a nyomorúságot.
Két istentiszteleti élmény jött elém, ahogy ezen gondolkodtam. Az egyik több mint húsz éves emlék, amely egy afroamerikai gyülekezetbe vezet Seattle-ben. Azon a két és fél órás istentiszteleten kb. ezer ember volt jelen. Ebben a fekete gyülekezetben érzékeltem egy nagyon tudatos kapcsolódást az afrikai múlthoz, az ő rabszolga múltjukhoz. Volt egy nagy molinó, ami arra emlékeztette a gyülekezetet, hogy a milliókból, akiket Afrikából Amerikába hurcoltak rabszolgának, 75% meghalt az úton, az Atlanti óceánon, és a hulláikat a jeltelen óceánba dobálták. Ez az ő történetük. Ezt követte az élve megérkezők rabszolga múltja Amerikában, majd a rabszolgaság eltörlése után is rengeteg elnyomás, diszkrimináció. Ebből a múltból jőve a gyülekezet egy része rendkívül képzett, jómódú volt, a másik része a bűnözésből jött szegényen és megtörten. A történelmük velük él – és éppen ezért, mivel ebből a mélységből jöttek Isten elé, úgy imádkoztak, úgy énekeltek, úgy hallgatták az Igét, a szinte rapperként mozgó prédikátorukkal az élen, mint akik számára Isten, az istentisztelet, a tanítás, a közösség és az úrvacsora: élet-halál kérdés! Amikor elemi erővel, mindenét odaadva kiált egy nép Istenhez. 
Azért jutott eszembe ez az emlék, mert néhány hónapja a VIII. kerületben jártam egy nagyon más jellegű gyülekezetben, a „Te meg én” nevű közösségben, református gyülekezetplántálás gyümölcse. Cigányok és magyarok voltunk ott együtt, kb. 15-20-an bezsúfolódva egy pici szobába. Nincsen profi dicsőítés, mint a feketéknél volt, a teremben drogdílerek, futtatók. Egy részük megtért, egy részük nem. Elhangzott két fantasztikus igehirdetés. Azért kettő, mert két pásztor közül az egyik felkérte a másikat, nem szeretne-e valami bizonyságtételt mondani. Az elmondott egy olyan prédikációt, amellyel, cigány emberként lesöpört volna egy csomó református lelkészt. Utána a pásztor, aki készült, szintén elmondta a maga szolgálatát – és hallgatták figyelemmel! Bennem ott jelent meg újra ugyanaz az érzés, mint a fekete gyülekezetben: ezek az emberek a mélységükből kiáltanak Istenhez. Ezek tudják, mi az istentisztelet munkája, tudják, mi az a tanítás, ami megformál, tudják, mi az ára a közösségnek. Miközben küszködnek ők is ezer bajjal.
Nem gondoljátok, hogy mi itt nagyon jól vagyunk tartva? Nagy jóllakottságban csak csipegetünk a lelki desszertes tálról? Milyen az istentiszteletünk? Kereszt nélkül nincs jézusi erő. Jézus a mélységbe, a sötétségbe szállt le a kereszthalálban, majd feltámadt a mélységből, hogy vele együtt mi is, ezt az utat járva, jelenlétének a csodájában éljünk.
Ezért: akármilyen nehézséged van, ne takard el Istentől, hanem tárd fel egészen valóságosan Istennek!
Másodszor: hidd el, hogy ahol a nehézség, a kereszt, a fájdalom, a sötétség van az életedben, ott adatik a feltámadásnak és a kegyelemnek az ereje, abból fakad majd az élet.
Harmadszor: ebből kapsz erőt a közösséget is munkálni, elhordozni, szeretni.
Negyedszer: így tudjuk betölteni a küldetésünket, amire Isten egyen-egyenként és közösségként is elhívott minket.
Ámen
(Lovas András)