Reformáció 500 - Isten átformáló jelentléte

Kedves Testvérek!
Egy igazán hosszú utat jártunk be! Kerestük ebben az évben azt, hogyan is mozdítja meg Isten Lelke, a szél, a dolgokat, hogy változtat át, hogyan fúj át és tesz mindent a helyére. Az Apostolok Cselekedetei könyvéről szóló sorozatban hallottunk erről, milyen, ha a Lélek mozdul, ha a Lélek mozdít. A nyári táborban velünk volt az ébredés, a megújulás szüksége, valósága. Ősztől pedig a reformációs igehirdetés sorozatban azt kerestük, hogy milyen az, mikor Isten átformálja a közösséget, a társadalmat, az egyént? Ennek a hosszú útnak az utolsó állomásánál vagyunk most, advent előtt az eljövendőre fordítjuk tekintetünket! Mert itt és most a legfontosabb kérdés: véget ér-e a reformáció? Kell-e még ezzel törődnünk? Kell-e várnunk, mit tegyünk még? Hogyan tovább? Református keresztyén emberként újra csak hangsúlyozni tudom az „Ecclaesia semper reformanda est” elvét, miszerint folyamatos reformációban kell maradnunk: ez kell meghatározza az Istennel való járásunkat, életünket, működéseinket. És ezt nagyon komolyan kell vennünk…! Mit mondhatunk hát végül, a reformációról szóló sorozat végén? Azt, amit hitvalló eleink is tettek: hálával tekintünk vissza Isten munkáját szemlélve a múltban, elvégezzük, ami itt és most a mi feladatunk és arra nézhetünk, amerre ők is tekintettek: előre az eljövendő reménységre. Nem a boldog emberi jövőbe, mely a fejlődés és tökéletesedés eredménye, nem egy könnyebb holnap bizonytalan ígéretébe, hanem az Isten által ígért, biztos jövendőébe, ígéreteinek bizonyosságába.
I. Mi Isten terve?
A Szentírás beszámol arról, hogy Istennek van egy örök terve, tanácsvégzése. Több helyen olvashatunk erről a Szentírásban. Isten örök tanácsvégzése (döntése, terve) Ézs 46,10, ApCsel 2,23, 4,28, Ef 1,11, Jel 1,19 már megvolt, mielőtt Ő világot teremtett volna. A tanácsvégzés tartalma a teremtés, megváltás, újjáteremtés isteni szándéka és terve. Mindebből annyit ismerhetünk, amit Isten kijelentett, amit láthatunk, az elegendő ahhoz, hogy Őt megismerjük és üdvösségre jussunk. Isten valóban uralkodik. Az evangélium az, hogy Ő az Úr, és ez az Úr bennünket megszólít. A felolvasott Igében Ézsaiás az üdvösség hírével vigasztalja a fogságból hazatért, ám a nehéz körülmények miatt csalódott közösséget. Az elkeseredett nép vigasztalásában látja a próféta szolgálatának célját, amely szorosan kapcsolódik az Úr szenvedő Szolgája megtört embert gyógyító és felemelő küldetésének gondolatához. Ézsaiás az üdvösség eljövetelének idejét és Sion megdicsőülésének reményét hirdeti. A jövőbe, az Isten ígéreteként kirajzolódó jövőbe vetett hitnek kell meghatároznia a hazatértek egész életét és magatartását. Hirdeti, hogy majd a népek is részesednek az üdvösségben, Isten összegyűjti Izráelt és a pogányokat is a helyreállított és megdicsőült Sionon. A népek megtérése abban fog meglátszani, hogy felismerik Sion dicsőségét, Jeruzsálembe mennek és a város, illetve Izráel szolgálatával, a szentély gazdagításával menekülnek meg az ítélettől és ezáltal üdvözülnek.
Fontos értenünk a képet, ahogy Ézsaiás beszél, ahogy Isten üzenetét kapja. Ézsaiás egy képet kap: mindenütt sötétség, gyász, halál honol, a földön pedig egy gyászoló nő ül. Egy elvetett, elhagyott, megvert, megbüntetett nő, aki felé senki sem néz, akinek elvitték, elhurcolták gyermekeit, aki kifosztott, aki védtelen. Ez Jeruzsálem, ő ez a nő – őt szólítja meg a próféta.
- Azt mondja neki: Kelj fel! Kelj fel és tündökölj, rád ragyogott az Úr dicsősége! Vége a gyászodnak, feletted ott az Úr dicsősége. Olyan, mint mikor azon az éjszakán a hely felett megállt a csillag Betlehemben. Ott ragyog az Úr dicsősége. Máshol még sötét van, de rajtad és feletted világosság. Ezáltal a figyelem középpontjába kerülsz, világosságod félreérthetetlen mások számára, ezért jönni fognak hozzád, keresni fognak Téged.
- Jeruzsálem, te gyászoló nő, gyermekeit elvesztett anya: hozzák már fiaidat és lányaidat! Ezt hirdeti a próféta, ezt mondja az Úr: hazahozzák őket a szétszórtságból! Véget ér a szomorúság, mert hazatérnek gyermekeid!
- Kincs és gazdagság kerül hozzád: hozzák, mint az ajándékot! A korabeli gazdagság mindenféle képeivel mondja el Isten, hogy elhalmoznak te szegény és kifosztott… Hozzák, amivel csak tudják, hajókkal és mindennel, amivel csak lehet.
- Istened templomát ékesíti ez a gazdagság, idegenek építik városod falait. Isten irgalmas, Isten kegyelmes, ezért hidd el, hogy véget ért a gyász!
- Nyitott kapuidon áradnak be a népek, hogy elhozzák hódolatukat! Királyok jönnek el hozzád! „Bár elhagyott és gyűlölt voltál, feléd sem járt senki, de majd örökre fenségessé teszlek, és örvendezhetsz majd nemzedékről nemzedékre.”
- Igazság és békesség lesz benned és nem lesz: erőszak, pusztulás, romlás. „Isten szabadítását mondod falaidnak, és dicséretét városkapuidnak.”
Igen, ezt mondja Isten: így állítja helyre Izraelt, így kegyelmez meg neki. Ez a valóság, ez a jövendő! A szétszóratásnak vége: hazatérés! Isten a jelen gyásza, a múlt bűneinek emléke, a közeli hazatérés és újjáépítés mellett eszkatalogikus, apokaliptikus távlatokat is nyit: a hazatérés a nagy hazatérésre, a nagy helyreállításra mutat. A 19. verstől az Igében hirtelen észrevehetjük, hogy más a keret, már nem ebben a világban járunk… (mivel például nincsenek az általunk ismert égitestek/világítótestek): „Nem a nap lesz többé napvilágod, és nem a hold fénye világít neked, hanem az Úr lesz örök világosságod, és Istened lesz ékességed. Nem megy le többé a napod, és a holdad sem fogy el, mert az Úr lesz örök világosságod, letelnek a gyászod napjai. Egész néped igaz lesz, örökre birtokában marad az ország; facsemete, amelyet én ültettem, kezem alkotása, amely dicsőségemet hirdeti. A kevés is ezerré nő, a kicsiny is hatalmas néppé. (19-22.vers) Isten ígéretének a pecsétje pedig az utolsó pár szava ennek a fejezetnek: „Én, az Úr nem tétovázom, véghezviszem ezt a maga idejében!”
II. Miért nem teljesedik be?
Akár elhiszed ezt, akár mesének tartod, ott lehet a kérdés arra nézve: miért nem látjuk már mindezt? Hogyan vonatkozott ez csak ott és akkor Izraelre, hogy lehet mindez a mi történetünkké, illetve miért nem látjuk már ezt?
- A történet valóban Izraelé volt ott és akkor és nem vitatható, hogy első renden az Övék volt: nekik ígérte Isten a helyreállást, őket választotta ki, nekik bocsátott meg elpártolásukért, általuk adta az üdvösséget a világ más népei számára. Rajtuk mutatta meg dicsőségét, ők lettek a népek világossága.
- Mi pedig mint Isten népe, mint egyház, ebbe a folyamatba kapcsolódtunk be. Beoltattunk az olajfába, ahogy a Római levélben olvashatjuk. Krisztusban mi is részei vagyunk ennek a történetnek és ezek az ígéretek már a mi történetünk részei is. A mi utunk is ez, Isten bennünket is használ és el akar érni másokat az örömhírrel.
Ezzel együtt fájdalmas a kérdés: miért nem látjuk beteljesedni mindezt? Hol van Isten? Hol van Isten akkor… és ki-ki befejezheti a mondatot saját élettörténetének, vagy közössége történetének sötét, gyászos történéseivel. Hol volt akkor, hol van akkor, amikor… amikor megtörténhetett az, aminek nem szabadott volna megtörténnie?!
Higgyünk egy boldog jövőben, addig pedig szenvedjünk csendesen? Hol van a nagy átformálódás? Hol van Isten dicsősége az életünkön? Látszik-e a gyülekezetünkön, hol van az egyházunkon, a többi keresztyén egyházon? Mi a helyzet a megalázott, megvetett nővel, Jeruzsálemmel, az egyházzal, Isten népével: hol tartunk? Meghallottuk-e, komolyan vettük-e már az ígéretet?
- A miért nem teljesedik-re adott egyik válasz, hogy mert még nem tartunk ott. Az Úr az Isten, ő tudja az időket, ezt mondta: megcselekszem a maga idejében! Ő az Isten és nem sürgethetjük Őt! Még nem jött el az idő, amikor ez beteljesül, amikor ez nyilvánvalóvá válik mindenki számára látható módon.
- A másik, hogy Isten azért hív megtérésre pont, mert még nem teljesült be, még a sötétség túl nagy, szükség van Rá!
A miértek nyitottak maradnak részben és azt gondolom egyrészt, hogy jogosak, valósak és nincs rájuk egzakt válasz. Másrészt ezek a miértek Isten dicsőségének és fényének felragyogásakor már nem fognak számítani, egyszerűen elveszítik jelentőségüket és már senkit nem fognak érdekelni.
A végső beteljesülést nem várhatjuk még itt és most, egy megtört világban élünk, ahol Isten ígéreteinek egy része ígéret marad az utolsó napig.
III. Hogyan fog beteljesülni?
Ami különösen érdekes a számunkra, hogy mindebből, a végső ígéretekből, a nagy helyreállításból mi ragadható meg a mi jelenünkben, hol érint ez minket, mi lesz valósággá itt és most, hogyan teljesülhet be mindez? Erről szól a felolvasott Ige folytatása, Ézsaiás könyvének 61. fejezete: 1 Uramnak, az Úrnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az Úr. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek. 2 Hirdetem az Úr kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszúállásának napját, vigasztalok minden gyászolót. 3 Hamu helyett fejdíszt adok Sion gyászolóinak, gyászfátyol helyett illatos olajat, csüggedés helyett öröméneket. Igazság fáinak nevezik őket, az Úr ültetvényének: őt ékesítik. 4 Felépítik az ősi romokat, helyreállítják a régi omladékokat, újjáépítik a lerombolt városokat, amelyek nemzedékeken át romokban hevertek. 5 Jelentkeznek majd az idegenek, hogy legeltessék nyájaitokat, és más népek fiai lesznek földműveseitek és szőlőmunkásaitok. 6 Titeket pedig az Úr papjainak neveznek, Istenünk szolgáinak mondanak. A népek gazdagságát élvezitek, kincseikkel büszkélkedhettek. 7 A kétszeres szégyen és gyalázat után ujjongani fognak osztályrészüknek, mert kétszer annyi jut mindenkinek az országban, örökké tartó örömben lesz részük. 8 Mert én, az Úr, szeretem az igazságot, gyűlölöm a rablást és az álnokságot. Megadom munkájuk megérdemelt jutalmát, és örök szövetséget kötök velük. 9 Híresek lesznek utódaik a népek között, és leszármazottaik a nemzetek között. Bárki látja őket, fölismeri, hogy ezt a népet megáldotta az Úr. 10 Nagy örömöm telik az Úrban, víg örömre indít Istenem, mert az üdvösség ruhájába öltöztetett, az igazság palástját terítette rám, mint vőlegényre, ki fölteszi fejdíszét, mint menyasszonyra, ki fölrakja ékszereit. 11 Mert ahogyan a föld növényeket hajt, és a kert veteményeket sarjaszt, úgy sarjaszt majd igazságot az én Uram, az Úr is, és öröméneket minden nép hallatára.
Három dolgot említek röviden ezzel kapcsolatban.
Hirdessük a győztes Krisztust. Hogy hirdetem Isten dicsőségét? Ez a fő kérdés most számunkra! Hogyan engedem át az életemen? Ez a reformáció kérdése ma! És hiszem, hogy ebben vezetni is fog minket az Isten! Lépjünk a jelenlétébe, hívjuk a Szentlelket, hogy formáljon át Bennünket és használjon!
Énekeljünk öröméneket minden nép hallatára, zengjük a győzelmet! Advent jön, testvérek! Hirdessük a visszatérő Krisztust és ne felejtsünk beletekinteni a nagy távlatokba sem: reménységünk a nagy helyreállás, ami nem álom! El sem tudjuk képzelni, olyan csodálatos lesz! Isten készíti el az Őt szeretőknek! Nekünk! A miénk már, akkor is, ha még nem látjuk! Ebben a reménységben való élés a semper reformanda. A remény, hogy a végső nagy világosság fénye már ide is elér. Ez a reményünk. Ez az életünk. Ez a reformáció. Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek! Sejtjük, vagy tapasztaltuk, hogy mennyire nem jó dolog adósnak lenni! Aki volt már az, vagy még most is az, pontosan tudja, miről beszélek. Bár sokféle formája van az adósságnak (akár szükségből, akár felelőtlenül, akár önhibáján kívül is válhat valaki adóssá vagy eladósodottá), van egy közös bennük. Az adós embert a tartozás mértékétől, formájától függően egy nap elönti egy furcsa, fagyott érzés, bénultság: nem vagyok a magam ura. Nem tehetek, amit szeretnék. Van rajtam egy teher, egy súly, ami túl van a határaimon, ami veszélyes, ami kontrollálhatatlan, ami félelmetes. Az adósság felerősíti létbizonytalanságunkat, mindenféle egzisztenciális félelmeinket, s a kétséget saját magunkban, szélsőséges értelemben az élet értelmében is. Sokszor azt gondoljuk, hogy adósnak csak úgy lehet lenni, hogy az embernek nincs pénze, sok hitelt vesz fel és törleszt, ahogy tud. A mai Igénkben Zákeus adós, miközben roppant gazdag. Egy ember, akinek bejött az élet, szedhet, szerezhet, amennyit tud, harácsolhat, birtokolhat, halmozhat, bebiztosíthatja magát: mi adhat ennél nagyobb boldogságot és fellélegzést az életben? Eközben nem boldog, nem szabad, hanem adós. Tartozik. Mert gazdagsága mások elnyomásával és kizsákmányolásával gyarapszik. Biztonságérzete hamis, üres, elveszett, kitaszított, megvetett ember. Szomjas. Éhes. Kiszolgáltatott óriási vagyonának, aminek pont biztonságát kellene adnia… Ez a vagyon ugyanis nem diszkrét, nem lojális hozzá, ez a vagyon beszél, fecseg, árulkodik: ellene, róla, gyarapodásának módjáról. Mindenki tudja.
A reformáció sorozatban ma e történet kapcsán az egyén személyes átformálódása, a mély, benső, lényegi változás és annak következményei lesznek előttünk az Igében. Egy individualista kultúrában, amilyen a miénk ez az első kérdés sokszor a hit kapcsán: hogy érint ez engem, hogyan tudok ehhez én kapcsolódni, hol szól ez rólam? A reformáció sorozatban nem ez volt az első, de megkerülhetetlen az átformálódás egyéni útja, hiszen az Ige is beszél több helyen róla. Az egyén fontos, de nagy veszély a kizárólagossá válása a mi kultúránkban.
I. Ismert történet és a reflexek.
Zákeus története egyike a legismertebb, gyerekeknek is leggyakrabban tanított bibliai történeteknek. Az egyéni változás, a pontszerű megtérés, a látványos változás példatörténete. Lehet, az a nehéz neked, hogy ismertnek van minősítve a történet, miközben te most hallod először. Nyugodj meg, bizonyos szempontból előnyben vagy azokkal szemben, mint akik már sokszor hallották. Egy kevésbé ismert részlet talán, hogy a történet Lukács evangéliumának külön anyagai közt szerepel. A külön anyag az a rész az evangéliumban, ami nem szerepel a másik háromban. Általánosságban elmondható, hogy Lukács evangéliumának külön anyagai egy irányba mutatnak: milyen nagy szeretettel fordult Jézus a bűnösökhöz (7, 36-50), vámszedőkhöz (18,9-14) valamint a megfeszített gonosztevőhöz (23, 40-43). A történet szoros kapcsolatban áll a megelőző és a következő részekkel, melyekben Jézus királyi igényét fejezi ki. Lukács, aki feltehetően orvos volt, különös szociális érzékenységgel rendelkezett nem csak a betegek, de a társadalom számára marginalizált emberekkel, csoportokkal. Nem csoda, hogy a vámszedő történetének feljegyzése is fontos a számára.
II. Drámaiság
Zákeus története a klasszikus bibliodráma történet. A bibliodráma, ahogy sokan tudjátok, egy számomra nagyon kedves módszer arra, hogy megjelenítsük a bibliai történeteket, belebújva a szereplők bőrébe, lehetőséget kapva az Ige erejének cselekvésben történő megtapasztalására is. Zákeus történetében minden megvan, ami a jó bibliodrámához kell. Egyébként általában véve is rendkívül drámai: Van főhős: Zákeus, aki fővámszedő volt, a Római Birodalom szolgálatában állt. A saját népét zsákmányolta ki, hiszen a birodalomnak az évi adott vámmal kellett elszámolnia: ha többet szedett be, az a saját nyeresége maradt. Jerikó fontos kereskedelmi központ, bizonyára jó üzlet volt itt fővámszedőnek lenni. Elképzelhető, a vámszedői munkával együtt járt a megvesztegetés és minden egyéb tisztességtelenség. Jó kis karakter, igazi megosztó személy. Van spontaneitás és felsőbb rendezés: Jézus Jerikón megy át, nem véletlenül halad arra, megy Jeruzsálembe, az egész élettörténete, küldetése a tetőpont felé halad. Ezen az úton pedig, szinte „véletlen” ott egy vámszedő. Vannak nagy ellentétek a történetben: Ott van az óriási ellentét a tiszta és szent rabbi, a tanító, Jézus és a szinte tisztátalan, erkölcstelen vámszedő között. Egymásnak feszülő csoportok: a sokaság, aki követi Jézust és mindenfélét gondolnak róla; aztán a sokaság, aki megveti Zákeust és értetlenkedik a mesteren. Aztán az alacsony ember nagy gazdagsággal, Jézust ámuló és követő – majd nem értő sokaság, kapzsi majd nagylelkűvé váló ember, rabbi és vámszedő közössége. Megvan a humor, a komikus elem: a fára mászó alacsony ember, aki nem lát a tömegtől, aki azt hiszi, elrejtőzhet, de lelepleződik. Megvan a szükséges érzelmi paletta: meglepettség, öröm, váratlanság, értetlenség, düh, öröm, beteljesülés, megbánás, reménység. Van a történetben egy csomó szimbólum: a Jézust látni akaró ember, az adósság és elengedés rendkívül összetett dinamikája Isten és ember viszonylatában egyaránt, a ház, a közösségvállalás, a nagy vacsora, a törvény betartására való hivatkozás az előtt, aki betölteni jött a törvényt. Van valódi jellemformálódás: Zákeusban hihetetlen belső változás megy végbe. Üdvössége lesz, új identitást kap: Ábrahám fiának nevezi Jézus, aki maga is Ábrahám fia, és aki meghalni jött Ábrahám fiaiért (is). Van katarzis: a szó igazi értelmében vett megtisztulás, megtisztítás, újjászületés. Van bölcs mondás, konklúzió: „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” Mi kell még? Annyira jól lehet beszélgetni, elmélkedni e történet csodálatos szerkesztéséről, drámaiságáról és üzeneteiről! Arra hívlak most titeket, hogy a történetben figyeljünk most először is a feszültségre, másodszor pedig arra, hol szólhat mindez rólunk?
III. Feszültség
A történetben, és általában az evangéliumi történetekben lévő feszültség elsősorban nem irodalmi eszköz, nem drámai elem, hanem sokkal mélyebben rejlik a szövegben. Sokkal távolabb is hat az ebben megjelenő feszültség és nem is oldódik fel teljesen a történet végére.
- Jézus úton Jeruzsálembe betér Jerikóba és megáll - Zákeusért. Nem megy tovább. Megszakítja útját, mert keresni s megtalálni jött. Dolga van itt: pont valaki olyannal, aki nem érdemelné meg, aki nem szolgált rá, akiért nem éri meg megállni! Pont érte jön, pont őt méltatja szóra, aki egy csaló, tolvaj, egy érdemtelen, méltatlan… miért nem egy beteg, egy olyan ember, akivel lehet szimpatizálni, aki megérdemli, aki sokat szenvedett már ahhoz, hogy végre megszabadulhasson… FESZÜLTSÉG: Jézus olyan valakihez jön, aki rászorul a kegyelemre, de egyáltalán nem érdemli meg. S tudjuk, érezzük, hogy ezen keresztül tanít: megmutatja: ez az elveszett ember. Ez az ember. Érte jöttem. Érte megyek majd tovább Jeruzsálembe meghalni az úton…
- A feszültség azonban fokozódik akkor, mikor nem csak megszólítja ezt az embert, hanem egyenesen a házába megy! Ez egy nagyon megtisztelő dolog volt egy rabbi részéről, pláne a Mester részéről. A Messiás bevonul Jerikóba és a vámszedő házába megy! Hát ez botrány! Közösséget vállal ezzel az emberrel, akinek az asztala körül könnyen lehet, hogy más hasonló érdemtelen és méltatlan emberek voltak.
Gondoljunk bele, micsoda feszültség van ebben a jelenetben: Jézus belép Zákeus házába. Oda, ami ki tudja, milyen pénzből épült. Ahol milyen tisztességtelen pénzből van minden, ahol kis túlzással minden lopott, kicsalt holmi, ahol az ételt, amit felszolgálnak, abból a pénzből vették, ami másnak a kára… ide jön be és eszik, közösséget vállal Jézus…
Micsoda feszültség és micsoda diadal ez: a Valódi Király bevonul ebbe a házba és győzelmet arat a hamis istenek, a bálványok és a szégyen fölött: mert Ő valóban Úr!
- S ha ez még nem volna elég: jön egy aránytalan felajánlás. Zákeus a szegényeknek adja vagyona felét, és visszaadja a kizsarolt pénz sokszorosát. Ami Zákeus házánál történik, az a gazdag ifjú esetének ellentéte: Zákeus önként mond le vagyona feléről, majd olyan jóvátételt ajánl fel, amely messze túlszárnyalja a törvény előírását (a törvénytelenül elvett értéket 20% kamattal kellett visszatéríteni Lev 6:2kk.). Ha túllátunk azon az első reakción, hogy ez egy hirtelen fellángolás volt, egy át nem gondolt döntés, akkor megláthatjuk, hogy ez itt az igazi megtérés. Az, mikor az ember nem csak szavakkal megvallja hibáit, bűneit, hanem azt, a belső változás nyomán, Isten iránti hálából ténylegesen helyrehozza azt, ami rajta áll. A jóvátétel nem az üdvösség megszerzéséért folyik, hanem az elnyert üdvösség, megbocsátásból fakadó öröm és hála táplálja.  Zákeus vallomást tesz Jézusnak, akit immár "urának" tekint szemben a korábbi urával, a pénzzel és hatalommal. Előtte arra kötelezi magát, hogy változtat életvitelén, és elégtételt ad igazságtalanságaiért (8. v.). S minthogy igaztalan tettei végső fokon azokat sújtották, akik a társadalmi ranglétra legalsó fokán vannak, azaz a szegényeket, visszaszolgáltatja nekik, amitől megfosztotta őket: vagyonának felét átadja nekik.
- S végül itt van a "ma" feszültsége. Ez a „ma”, amelyre Jézus utal, nem kronológiai megjegyzés, hanem az üdvösség útjának egyik szakaszát jelöli, amelyet Jézus Názáretben nyitott meg (vö. 4, 18-22). Ez a „ma” tart még. Az idő lelassul és mindenkit hív, amíg tart az a „ma”, miközben tudható, hogy egyszer véget fog érni! Itt és most „ma” van, amiben üdvösség van, áldás és élet.
IV. Rólunk szól
Könnyű az Ige alapján általános igazságokat levonni, vagy épp nagyon instant, épp aktuális felszínes vezetéseket, válaszokat keresni. Ezzel szemben hiszem, hogy afelé vegyük az irányt, fordítsuk figyelmünket arra, hogy a történet nekünk szól, rólunk szól és minden elemével, minden részével meg akar Isten szólítani általa. Folyamatokra akar rámutatni és minden részletével hív, kimozdít és megszólít, kiszólít mindabból, amiben vagyunk.
A drámaiság ugyanis nem csak a történetben feszül, hanem kiárad belőle, itt van köztünk, a szívünkig ér. Ez Istennek a drámai, valóságos, cselekvő jelenléte, ami ma is, most is szembesít minket ennek a történetnek a nyers valóságával, súlyával és örömével.
1. Elveszettség
Az első dolog az elveszettség kérdése. Nem elméleti, hanem egészen konkrét értelemben… Az elveszettségé, ami nem akaraterő vagy érdem kérdése, ahogy erről sokszor beszél Jézus („Aki meg akarja tartani az életét, elveszti…”)
Hányféleképpen lehetünk elveszettek? Tulajdonképpen annyiféleképpen, ahányfélék vagyunk. De leginkább háromféle módon: Aki szinte sosem éli ezt meg. Aki ritkán, alkalmanként éli meg: pillanatnyi „elveszések”, mélyrepülések formájában. A konstans elveszett pedig mindig ebben él. De miről van szó a történetben? Nem az ember megéléséről, tapasztalatáról, hanem az alap állapotáról. Sokkal többről, mint először gondolnánk: arról, ami akár az érzéstől teljesen független! A mély, talán észre sem vett elszakadástól, izolálódástól Istentől… A bűn hatalmáról, a jó és rossz összemosódásának tébolyáról, a létértelmetlenségről, amibe beleszületik az ember. Az önmagát felemésztő, maga ellen forduló kultúránkról, a fogyasztói emberről, aki önmagát s utódait pusztítja boldogságát keresve (Hallottátok már, hogy a Biblia szerint az ördög embergyilkos volt kezdettől fogva… látjátok a munkáját mindebben?)
Testvérek, az elveszettség azt jelenti, hogy megfagyunk a dermesztő hidegben és sötétben a tábortól messze, egyre távolodva. Azt hisszük, hogy tartunk valamerre, hogy közeledünk, de közben másik irányba tart az életünk: távolodunk mindattól, ami a valódi életet jelentené a számunkra. Ez az elveszettségünk. Nem csak egyenként, de közösségileg, társadalmilag is elveszettek vagyunk, ha Isten nem könyörül meg rajtunk! És újra és újra visszasüllyedünk ebbe az állapotba és elveszünk… De tudjátok, mi Isten válasza az elveszettségünkre? Megkeres! Terve van és végre is hajtja azt: nem marad ez így! Hadd éljek a korábbi képpel: ezért küldte Jézust, hogy utánunk jöjjön eltévedtségünkben és visszavezessen a táborba, a tűz köré, az asztalhoz, ahol élet van, örök élet és megmaradás. Ennek pedig az volt az ára, hogy egyszer neki, aki sosem volt elveszett, át kellett élnie a teljes kitaszítottságot az Atya közeléből, a biztonságból, és a külső sötétségben meg kellett fagynia értünk és helyettünk! Ezért nem kell nekünk ezt sosem átélni, ha belátjuk: Jézusra van szükségünk!
2. Hogy vonatkozik ránk az adósság rendezés?
Mit jelent ez számunkra? Komolyan felmerülhet a kérdés: rendben, az elveszettséggel még csak tudunk mit kezdeni, de mi van ezzel a felajánlással, jóvátétellel, ami megjelenik a történetben? Fontos, hogy semmiképp sem érdemszerző jó cselekedetekről vagy moralizáló tettekről van szó. A belső átformálódásból fakadó helyreállításról. Ha ugyanis tényleg átélted, ha érzed a súlyát, ha megnyertél Jézusban mindent, ha nem érzed, hogy ezért teljesítened kellene, akkor arra hív ez a történet, hogy:
Készek vagyunk-e minderre? Az elveszettség helyreállása: a megtaláltság, egyéni átformálódás és a „jóvátétel”, a helyreállítás! Elveszettnek érzed magad? Sejted? Dereng? Jó híreim vannak! Nem érzed magadat különösen annak (ez nem a belső egyensúlyt vagy megbékéltséget jelenti…) – nem lehet segíteni rajtad… hacsak… hacsak Isten nem könyörül rajtunk. Reménységünk, hogy „…az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” Zákeus nevének jelentése: „az igaz, a tiszta”. Adósból, elveszettből azzá lett, amilyen nevet Istentől kapott: a Bárány vére által tisztává, igazzá, megtalálttá, szeretetté, megbecsületté. Hogy ebből a forrásból fakadóan szerethessen, megbecsülhessen, tisztának és szépnek lásson másokat is. Jézus szemével, aki megfizette érte a kifizethetetlen árat. Ez a mi utunk. Ezt készíti nekünk Isten. Ez a reformáció. Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek! A reformáció ünnepe közeleg, nagyon sokan emlékeznek most erre világszerte. És büszkék vagy épp bosszúsak azért, hogy ez megtörtént. Elemzik az eseményeket és értelmezik, mi mivel van összefüggésben, mi mit okozott. Nagyívű portrékat festenek a reformátorokról, talán a szájukba adnak olyan dolgokat, amiket sosem mondtak, könnyen lehet, hogy felhasználják nevüket, emléküket olyan ideológiákhoz, egyéni célokhoz mottónak, amihez semmi közük nem volt. Sok mindent állíthatunk a reformátorokról, a reformáció emberéről. Ismerhetjük gondolataikat, észjárásukat, s azt is, hogyan élték meg a nagy megújulást. Ami biztos, hogy felfedezték, felismerték Isten Igéjében azt, aminek Isten szánta. A reformáció évszázada az imádság évszázada volt: az évszázadokon át tartó, megújulásért elmondott imák meghallgatásának és a megújult, szívből fakadó bűnbánó és hálaimák évszázada. A reformációhoz kapcsolódó, bibliai reformációkat, megújulásokat felvonultató igehirdetés sorozatban ma az imádság eget és földet rengető ereje lesz előttünk.
Mi is az imádság? Elmondjuk Istennek, mit érzünk? Elmondjuk egymásnak, mit érzünk? Elmondjuk Istennek, mit kellene tennie? Elmondjuk egymásnak, mit kellene tenniük? Magyarázkodunk? Könnyítünk a lelkünkön? Vagy csendben vagyunk és szemlélődünk? Sokféle válasz lehetséges talán ma is, és bizonyára sokan gondolják, hogy tiszteletben kell tartani egymás eltérő véleményét és megközelítését az imádságról. Amit a mai Ige felolvasása előtt szeretnék leszögezni, hogy nem azért vagyok itt és beszélek, nem arra hívott el Isten, hogy feltegyem összevont szemöldökkel a kérdést: szoktál imádkozni kedves testvérem? Biztos tudod, hogyan kell? Nem áll szándékomban bármilyen forrásból származó tekintéllyel kiállni és azt mondani: nem imádkozol eleget, ezért rossz vagy! Nem imádkozol jól, ezért nem hallgat meg Isten! Esetleg nem imádkozol nyelveken, ezért nem vagy képes szellemi harcot vívni. Nem imádkozol egyáltalán, ezért mit képzelsz magadról …? Mindezek a kérdések ugyanis nem a lényegre mutatnak! Nem az a döntő, hogyan, mikor, milyen formában teszed… Egy vallásos, ítélkező, törvénykező keretben nagyon is sokat számítanak. Ott, ahol vannak varázsimák, amik jobban hatnak, csodás emberek, akik majd, ha imádkoznak értem, akkor… ahol az imát bármilyen módon mennyiségileg vagy minőségileg mérni lehet… Hiszem mindezekkel szemben, hogy az imádság fájdalomból, szomjúságból, megindultságból, megrendülésből, érzelmi érintődésből, tudatos felismerésből fakad, mikor az ember rádöbben: hogy teljesen elveszett, ha Isten nem menti meg őt.
Ma Nehémiás története, Nehémiás imádsága lesz előttünk. De ne szaladjunk így előre. Hadd éljek megint a korábbi fikcióval: képzeljük el, hogy egy párhuzamos univerzumban, ahol reformáció sem volt, Nehémiás története is máshogy néz ki. Ott, ahol az érintődés, a bevonódás, a megrendülés és a helyzet súlyosságának felismerése elmarad… Így nézne ki ott Nehémiás története:
„1 Nehémiásnak, Hakaljá fiának a története. A huszadik évben, kiszlév hónapban történt, amikor Súsán várában voltam, 2 hogy megérkezett hozzám egyik rokonom, Hanání és vele együtt néhány Júdából való férfi. Kérdezősködtem tőlük a megmenekült júdaiakról, akik a fogság után megmaradtak, meg Jeruzsálemről. 3 Elmondták nekem, hogy azok, akik a fogság után megmaradtak, nagy bajban és gyalázatban élnek abban a tartományban, Jeruzsálem várfala pedig csupa rés, és kapui tűzben égtek el. 4 Amikor meghallottam ezeket, sajnálatomat fejeztem ki Hanáninak és a többieknek, egyúttal invitáltam őket, hogy legyenek vendégeink a királyi udvarban. 5 Megértettem, hogy Jeruzsálem már sosem lesz a régi, a történetnek vége, mert ez a nép elhagyta Istenét. 6 Mivel megtagadta szövetségét, meg kell bűnhődnie vétkeiért. Igaza van Istennek, hogy ezt tette velünk, bár nem voltunk sokkal rosszabbak, mint a körülöttünk lévő népek. 7 De mivel elvetett és ily soká nem történt változás, sem remény nem látszik az újrakezdésre, itt az ideje elengedni ezt a történetet. 8 Bizonyára mást választ majd magának: más népet, más helyen, új ígéretekkel, új tervekkel. 9 Jeruzsálem örök időkre mementója lesz az elpártolt népnek, a hűtlenségnek, az elszalasztott lehetőségnek, s annak, hogy amit vet az ember, azt aratja. 10 Mi pedig, akik valahogy megmaradtunk, amíg élünk, emlékezni fogunk arra, hogy volt egyszer egy Izrael és énekeljük bús énekeinket szent templomunk pusztulásáról. 11 Nehémiás emlékoszlopot is állított a király engedélyével az elveszett népek oszlopcsarnokban és ezt íratta rá: Íkábód, azaz oda van Izrael dicsősége. 12 Nehémiás egyéb dolgai és nemes tettei meg vannak írva a babilóni krónikában.”
Ennyi a történet. Ennyi is lehetetett volna számtalanszor a történelemben, ha egy egyszerű ember (miközben magas beosztásban van) nem ébred rá, hogy lehet, hogy mégsem… hogy mi van, ha még van esély? Mi van, ha Isten megbocsát, ha újat kezd? Ha még van valahol parázs a hamu alatt, ha még életre kelhetnek a csontok és lehet igen-igen nagy sereg? Ha lehet élet ott, ahol most halál van… Hadd kapcsoljam most egészen konkrétan össze, testvéreim a saját helyzetünket, reformációra szoruló, ébredést váró, megújulásért sóhajtó életünket, népünket, egyházunkat, országunkat s gyülekezetünket is: ha jól, ha rosszul mennek a dolgok, elhiszed-e, hogy lehet másként? S ha nem hiszed, tudsz-e meríteni attól s hinni annak, aki hiszi?
Kedves Gyülekezet, Izrael történetének, Nehémiás történetének nem lett vége! Nem volt akkor és nincs most sem! Mert akármit tehet Isten népe, akárhogy fordulhat el: Isten hűséges! Az volt egykor és az ma is: hozzánk is! Ezért van ez lejegyezve a Szentírásba, olvasom tehát Isten Igéjét a Nehémiás könyve első fejezetéből:
Textus: Neh 1: Nehémiás szomorúsága és imádsága: 1 Nehémiásnak, Hakaljá fiának a története. A huszadik évben, kiszlév hónapban történt, amikor Súsán várában voltam, 2 hogy megérkezett hozzám egyik rokonom, Hanání és vele együtt néhány Júdából való férfi. Kérdezősködtem tőlük a megmenekült júdaiakról, akik a fogság után megmaradtak, meg Jeruzsálemről. 3 Elmondták nekem, hogy azok, akik a fogság után megmaradtak, nagy bajban és gyalázatban élnek abban a tartományban, Jeruzsálem várfala pedig csupa rés, és kapui tűzben égtek el. 4 Amikor meghallottam ezeket, napokon át ültem, sírtam és gyászoltam, böjtöltem és imádkoztam a menny Istene előtt, 5 és ezt mondtam: Ó, Uram, menny Istene, te nagy és félelmetes Isten! Te hűségesen megtartod a szövetséget azokkal, akik szeretnek téged, és megtartják parancsolataidat. 6 Fordulj hozzám figyelmesen, tekints reám, és hallgasd meg szolgád imádságát, aki most éjjel-nappal imádkozik előtted a te szolgáidért, Izráel fiaiért. Vallást teszek Izráel fiainak a vétkeiről, amelyeket elkövettünk ellened. Vétkeztem én is és atyám háza népe is! 7 Nagy gonoszságot követtünk el ellened, mert nem tartottuk meg azokat a parancsolatokat, rendelkezéseket és törvényeket, amelyeket szolgádnak, Mózesnek adtál. 8 Emlékezz vissza arra az ígéretre, amelyet kijelentettél a te szolgádnak, Mózesnek: Ha ti hűtlenek lesztek, én szétszélesztelek benneteket a népek közé, 9 de ha megtértek hozzám, megtartjátok parancsolataimat, és teljesítitek azokat, akkor ha az ég széléig űztelek is el benneteket, még ott is összeszedlek és elviszlek benneteket arra a helyre, amelyet kiválasztottam, hogy ott lakjék az én nevem. 10 Hiszen a te szolgáid ők, és a te néped, akiket megváltottál hatalmaddal és erős kezeddel! 11 Ó, Uram, méltasd figyelemre a te szolgád és szolgáid imádságát, akik boldogok, hogy félhetik a te nevedet! Adj ma sikert a te szolgádnak, és add, hogy legyen hozzá irgalmas az az ember! Én ugyanis a király pohárnoka voltam.
1. Ami történik...
Az életed két legfontosabb napja: amikor megszülettél, és amikor megérted, miért. Nehémiás számára ez „a második nap”. Kr.e.446-ban járunk. Nehémiás (akinek nevének jelentése: az Úr megvigasztalt) magas beosztású ember a királyi udvarban, bizalmi ember, mondhatni befolyásos. A már hazatért és Jeruzsálemben és Júda városaiban lakó megmenekültek kapcsolatot tartottak fenn a deportációban élőkkel. Látjuk az ide érkező követeket: Hanánit és társait. Látogatásuk mögött az a szándékuk van, hogy tudván Nehémiás beosztásáról, az ő segítségét kérjék a királyi engedély kiadására a vár falainak felépítéséhez. Száznegyven év telt el ugyan már Jeruzsálem pusztulása óta, de a város romjai és a lakosság helyzete még mindig az ítélet hirdetői voltak. Kísérletet tettek ugyan már arra, hogy felépítik a város falait, de az egykori izraeli fővárosban, Samáriában székelő királyi helytartó nem nézte jó szemmel a régi júdai királyi város falainak felépítését. Ócsárlás, gyalázat és gúny jellemzi azt a légkört, amiben a jeruzsálemiek boldogulni próbálnak. Megkezdődött ugyan már a megújulás: a régi romok helyén új templomot építettek, de Jeruzsálem falainak megépítésével még várt Isten, mert az újjáépítés idejét Ő fogja meghatározni. Nehémiásnak egyébként kevés közvetlen kapcsolata lehetett Jeruzsálemmel. Apja, vagy talán már nagyapja is a deportáltakkal együtt Babilonba került. Így Nehémiás a száműzetésben nőtt fel. Emberileg szinte érthetetlen az a megdöbbenés, amellyel a Jeruzsálemből kapott híreket fogadta. Az lett volna természetes, ha jó beosztásában csak a maga boldogulása érdekli és feledni igyekezett volna származását, a zsidó néppel való kapcsolatát. Isten azonban őt szemelte ki Jeruzsálem újjáépítésére. Munkálkodott érte, benne, hogy majd általa végrehajtsa terveit. Ami tehát előttünk áll, az egy ember, aki híreket hall és érintődik, bevonódik érzelmileg, fájdalmat él át, és rádöbben, hogy egyetlen útja van a megmenekülésre, az pedig az élő Isten irgalma! Magas pozícióban van, befolyásos, bizalmi állásban lévő ember, akinek lenne miben bíznia, de itt ebben a helyzetben kitisztul előtte az ég és teljesen világos lesz elveszettsége: sajátja és népéé. És az is, hogy ennek nem kell így maradnia!
2. Ahol történik…
Nem tudom, hogyan történt, talán a pillanat tört része alatt, vagy Nehémiás szívében ott volt folyamatosan, mélyen a meggyőződés, de az biztos, hogy Nehémiás ismeri az Írásokat, ismeri Istent és az Ő tervét, ígéreteit is. Ismeri és érti, mi volt Isten terve e néppel és mivé lett a jelenlegi helyzetben a szétszóratásban élő nép. A követek érkezése kapcsán mindez felelevenedik benne és pontosan meg tudja határozni, hol is tartanak most, merre is tarthatnak az események. Tudta, hol van, hogy miről szól a nagy történet, mi Isten szövetsége, mik az ígéretei, hol tartanak most ők ebben az egészben. Ebből a helyzetfelismerésből fakadt tudatosan vagy tudattalanul az, hogy tud reménykedni: van jövő, van folytatás! Mert Istennek terve van! Ez a helyzet-meghatározás döntő jelentőségű ott és akkor: ő nem látta előre, mi lesz, csak azt érthette, hogy mi volt a fogság előtt, miért van a fogság és merre tarthat tovább a történet? A szentíró, a történeteket összefoglaló Krónikás kívülről már látja az események alakulása mögött Isten munkáját, világkormányzó hatalmát és népéhez forduló irgalmát kereste és ismerte fel, aki a szétszórt népből egy maradék gyülekezetet hívott haza. Ez Nehémiás még nem láthatta a szemeivel, csak reménykedhetett benne! Ő még nem látta itt a felépülő templomot, az újra induló kultuszt… nem látta az ígéret célját, a megszülető Messiást, a megváltást és azt, ahogy az evangélium akkor még elképzelhetetlen módon betölti az egész világot. Kedves Testvérek, számtalanszor érzem, hogy Isten mai gyermekei, egyének és közösségek egyaránt olyan, mintha nem tudnák, hol is vannak? Mi az egyház útja, szolgálata, célja általában, mi egy adott gyülekezeté, hol tartunk most Isten történetében? Nem látják, mi történik, hogy mi a dolguk, mire hívja őket az Isten? Mik a lehetőségek, mik az ígéretek, mi az út és miért lehet és érdemes kiáltani? Miért kell hangot adni annak, ami nem jó, sőt pusztító, miért hihetjük, hogy Jézus Krisztus tényleg tegnap, ma és mindörökké ugyanaz…
3. Ahogy történik… (érintődés és teljes odaadás)
A jeruzsálemi hírekre Nehémiás felkavarodik. Ezt olvastuk: „Amikor meghallottam ezeket, napokon át ültem, sírtam és gyászoltam, böjtöltem és imádkoztam a menny Istene előtt.” (4. vers) Ebből az érintettségből, mondhatni felindultságból és a hitismeretből, háttértudásból születik az imádság. A közöny helyett esedezés és könyörgés Istenhez, aki egyedül megoldást adhat. Mit tesz Nehémiás? Imádkozik, de előtte még azt látjuk, hogy a hallott hírek milyen hatással vannak rá? Ez a fázis sem hagyható ki. Nem ugrott rögtön fel és kezdett el akár intézkedni vagy rögtön nem csapott bele egy rögtönzött imába… Napokon át szinte bénultan és tehetetlenül ül. Előbb a sírásban és gyászban passzív levertség vesz erőt rajta, majd a böjtölésben és könyörgésben az Úrnál keres feleletet a gyötrő kérdésekre. A közöny vagy a kapkodás helyett engedi, hogy hasson rá, amit hallott, ami körülveszi. Ezzel tudjátok, mit tesz? Elfogadja a valóságot! Közel engedi magához azt, ami történik, ahol most tartanak. Így realizálódik benne az, hogy a király elé kell mennie. Csak megfelelő sorrendben. Először az Igazi király elé, akivel a nagyobb rendezni való van s utána majd meg kell tennie, ami módjában áll: a földi uralkodótól kell kérni, ami kérhető. Nehémiás imádkozik. Bűnbánatában nem az építés akadályozóit, nem népe ellenségeit vádolja, sem nem az Úr ellen panaszkodik, hanem a maga és a népe bűnének terhével borul le Isten előtt és vallást tesz cselekedeteik gonoszságáról. Bűnbánó vallástételének őszinteségében ébred új bizalom Nehémiás szívében a kiválasztó és vezérlő Úr iránt. Nem a maga kívánságait szeretné elfogadtatni, hanem az Igére, az ígéretekre hivatkozik. Az imádságban azt látjuk, hogy megszólítja Istent és rögtön meg is vallja: kicsoda Isten, milyennek ismerte meg Őt? Azt kéri, hogy Isten tekintsen rá, forduljon hozzá. Bűnvallást tesz: a népéért, és saját magáért is könyörög. Azonosul népével, többes szám első személyben fogalmaz. Istent emlékezteti ígéreteire a néppel kapcsolatban. Istent emlékezteti, hogy e nép a megváltottjai. Segítséget, sikert kér a király elé járulásához. Az imádságból születnek majd tettek is: Nehémiás bemegy a királyhoz, esedezik, kér és kap is segítséget és vezetővé válik népe körében. Másokért imádkozik, és nem tud róla, hogy már magáért is teszi azt: saját jövője is benne foglaltatik a tervben, aminek megvalósulásáért könyörög. Ez volt Nehémiás életének második legfontosabb napja. A tiéd eljött-e már? S ha igen, emlékszel-e még, milyen volt, mit mondott neked akkor Isten?
4. Reformáció MOST.
Kedves Testvéreim, nem véletlenül vagy most ma itt: Isten használni akar téged: az imádságban! Nem hagyja magára a világot, az országunkat, az egyházunkat, a gyülekezetünket, a családodat, a környezetedet: benned, általad is jelen akar lenni. Nem számít a korod, igazából az állapotod sem, most itt áll előtted a lehetőséged, hogy kapcsolódj, ahogy vagy! A lehetőség, hogy kilépj a közönyből, vagy épp lenyugodj a folyamatos pörgésből és kapcsolódj. Kapcsolódj a VALÓSÁGHOZ. Kapcsolódj az IGAZSÁGHOZ. a megrendüléshez, a szükség felismeréséhez s az ígéretekhez: nem vetette el Isten az Ő népét! Kapcsolódj az imába! Kapcsolódj az ígéretekhez: Istennek van terve velünk, magyar néppel, reformátusokkal, gazdagréti gyülekezettel! Van terve, hogy rá mutassunk, hogy róla beszéljünk és hirdessük az evangéliumot, hogy Jézus Krisztusban van megváltás, van értelme az életnek, van helyreállás, újrakezdés és hogy Isten nem haragszik, nem vetett el, hogy az elveszettségünknél nagyobb a szereleme és Ő maga a szeretet.
Jézus maga is esedezik értünk, közbenjár az Atyánál és abba hív, hogy hozzá kapcsolódjunk az imában! Az imádság kommunikáció, mely kapcsolatot feltételez. Dialógus, amely egyszerűen csak akkor működik, ha reagálunk, ha megszólítunk. Ha befogadunk és készek vagyunk kifejezni befogadásra szorultságunkat. Ez utóbbi volt a reformáció nagy felismerése is. A kegyelemből élő ember számára lesz igazán égető az imádság jelenléte, az abban való elmélyülés útja. A reformátorok sokat tusakodtak Isten előtt és életük szerves része volt az imádság, mint az életritmusuk része. Amiért imádkozunk az nem az, hogy megmaradjunk! Nem Jeruzsálem felépülése számított akkor sem, hiszen a templom és a falak sem minden… nem az az igazi cél, hanem hogy Izrael helyreálljon és hirdesse Isten dicsőségét… nem az a cél, hogy megmaradjunk és széppé fejlődjünk, hanem hogy éljünk akként, akivé Isten teremtett minket, és hogy Rá mutassunk… Látod-e a királyok mögött a királyt? A hatalmak és erők felett az abszolút hatalmat? Hiszed-e, hogy te az Övé vagy? Nem tudjuk megváltoztatni sem magunkat, sem semmit, aminek igazán változásra lenne szüksége… de Isten irgalmas! Ez az evangélium! Távlatok nyílnak neked és ez már a tiéd! Ragadd meg hittel! Ámen!

Kedves gyülekezet! Ezen az őszön egy olyan igehirdetés-sorozatban lehetünk együtt, ahol azt keressük, hogyan készítette el Isten a Szentírás lapjain előttünk álló módon évszázado0kkal, vagy akár évezredekkel ezelőtt a változást, a reformációt, a megújulást. Az év első felében az Apostolok cselekedeteiről szóló sorozatban a Szentlélek munkájának mozdulását figyeltük. A nyári táborban az ébredés volt előttünk, most pedig ugyanebben a folyamatában a reformációhoz kapcsolódó történetekben lehetünk együtt hétről hétre. Ma elérkeztünk az egyik nagy ószövetségi király, Ezékiás reformjához. Erről a királyról nagyon sokat megtudhatunk a Bibliából. Ha minden róla szóló történetet számba szeretnénk venni azok összes tanulságával, nagyon sokáig itt ülnénk. Nem lehet egy igehirdetésen Ezékiás király munkásságának minden részletét, érdekességét áttekinteni. Ehelyett arra szeretnék fókuszálni ma, ahogyan az általa végrehajtott reform példa értékű lehet számunkra, ma élő keresztények számára, és arra szeretnék tekinteni, mire hív bennünket ma Isten ezen a példán keresztül.
Amit a textusban Ezékiás királyról olvasunk, az magával ragadó, csodálatot! Egy erős, hős király képe bontakozik ki előttünk, az ige is ezt írja róla: nem volt hozzá fogható király, se előtte, se utána.   Határozott volt, meglépett olyan dolgokat, amelyeket más nem tudott, vagy nem mert meglépni, helyes és Isten akarata szerint való döntéseket hozott, tökéletesen vezette a népet. Teljesen olyan volt, mint Dávid, méltó volt a királyságban a dávidi névhez. Ahogy olvassuk ezt az igét, azt mondhatjuk: igen, erre van szükség, ilyen példákra, ilyen hősökre, ilyen vezetőkre! – Ha azonban csak ennyit értünk meg ebből a történetből, akkor elég hamar elveszítjük az üzenetet, és elveszítjük a kapcsolódást a Szentíráshoz. Mert ha csak az egykor volt nagyszerű királyt csodáljuk Ezékiásban, akkor hamar arra a látásra jutunk, hogy ehhez nekünk semmi közünk nincs. Egyrészt nem vagyunk királyok, nem vagyunk abban a pozícióban, hogy ilyen horderejű döntéseket hozzunk – másrészt hol vagyunk mi ettől a leírástól? Hol remélhetnénk mi azt, hogy egyszer majd azt írják rólunk akárhol is, hogy „nem volt hozzá fogható” – ilyen hős, ilyen tiszta, ilyen rendkívüli ember!
Ugyanakkor vágyakozunk a változásra. Keressük Istent, szeretnénk jobbak lenni, és szeretnénk, ha változna a környezetünk is. Nagyon gyakran hallok embereket így felsóhajtani: „változást szeretnék!” Szeretném, ha változnának a dolgok a családomban, a saját életemben, a környezetemben, a gyülekezetemben, az egyházamban, az országomban! Változás, változás, változás! Jöjjön valami új, valami megoldás, mert nem jó az, ami most van! Mégis, amikor egy-egy beszélgetésben a dolgok mélyére megyünk, nagyon gyakran az lesz nyilvánvalóvá, hogy az illető igazából nem akar változást. Az emberek ritkán kívánják igazán a mély változásokat, mert azok kényelmetlenek, megszüntetik a rutinokat, elveszik a biztonságérzetünket, kihúzzák a talajt a lábunk alól. „Világosság, világosság” – hallom nagyon sokszor – „legyen fény, világosság, legyenek tiszta keretek! Legyen átláthatóság!” De ki akar valójában igazi világosságot? Olyat, ahol tényleg minden látható, ahol nincs szürkeség, ahol nincs homály? Ahol nem lehet elrejtőzni, ahol nem lehet a dolgokat megmagyarázni? -  Isten munkája valódi változást és valódi világosságot hoz. Ezt látjuk ebben a történetben is. Ezékiás nagy király és rendkívüli hős volt – de nem elsősorban gazdagsága, hatalma, befolyása vagy rendkívüli képességei által vált azzá, hanem azáltal, hogy szerette és félte az Urat. Elég bátor volt ahhoz, hogy megtegye azt, amire Isten hívta őt; akkor, amikor arra hívta. Vállalta a felelősséget – így lett ő maga igazi hőssé, a munkássága pedig igazi reformációvá.
Az igehirdetésben
1. először nagyobb távlatokban szeretnék beszélni arról a kontextusról, ahol Ezékiás élt, és arról, milyen volt a szíve, milyen közéleti döntéseket hozott ez a király.
2. Aztán ráközelítek arra, mit tett az istentisztelettel, a templommal, a közösségi élettel.
3. Végül arról beszélek majd, hogyan érint ez minket, mire hív ma bennünket ez a történet.
1. A kontextus, a király szíve és közéleti döntései
A királyság kora Izraelben gazdasági és társadalmi értelemben is egyfajta fénykor volt – mégsem az az időszak, amikor Isten felhőtlenül gondolhatott az Ő népére: „minden rendben van velük, jól vannak, szeretnek és félnek engem.” Isten eleve nem helyeselte, nem akarta népe számára a királyságot, mint társadalmi berendezkedést. Amikor elérkezett Izrael történelmében az a pont, hogy a nép királyt kívánt, akkor Isten elmondta nekik a prófétán keresztül, hogy ez nem lesz jó, a királyok hamis módon fognak uralkodni a népen. De végül enged az akaratuknak és királyt ad nekik. Sőt ad egy példa értékű, szíve szerint való királyt: Dávidot. Az ő személyében mintát ad, akihez igazodni lehet. A királyokról szóló bibliai leírásokban később ez válik mércévé, amin a szentírók „megmérték” a királyokat: azt az utat követik, amit Dávid, vagy sem.  A későbbi királyok történetei azonban rendre arról szólnak, hogy nem ezt a példát követik, hanem nagy részük messzire eltávolodik Istentől, rossz irányba vezeti az országot. Mire Ezékiás koráig elérkezünk, már társadalmi szinten, történelmi távlatokban is láthatóak az elpártolás következményei: az északi országrészt már fogságba vitték.
Isten mégsem hagyja el az Ő népét, hanem a királyok mellé mindig támaszt prófétákat. Mindegyik királynak megvan a próféta-párja, akin keresztül figyelmezteti őket. Elmondja az igazságot, jó útra akarja terelni az ő népét. Ezékiás király próféta-párja Ézsaiás. (Ézsaiás próféta könyvében olvashatunk is Ezékiás királyról.) Ezékiás uralkodásában az a rendkívüli, hogy ő bátran kilépett abból, ami elődeinek bevett útja volt, az elpártolás helyett a dávidi utat követte, hozzá hasonlóan „Isten szíve szerint való” királyként uralkodott.
Mi volt Ezékiás titka? Nem szuperhősnek kell őt elképzelnünk, hanem egy olyan embernek, aki mélyen, egyszerűen és valóságosan istenfélő volt. Nem tudjuk, hogyan született ez a komoly istenismeret és istenfélelem az ő szívében. Nem ismerjük megtérése történetét. Nem látjuk, hogy ki és mikor tanította hitre. Vajon otthon a családban szedte magára, vagy volt egy tanítója, egy rabbi, aki erre megtanította? Vagy volt Istennel valami személyes, meghatározó találkozása? Egyszer csak ráébredt a küldetésére? Hogyan talált rá arra az útra Istennel, amelyen sem az elődei, sem az utódai nem jártak? – Csak annyit árul el róla a Szentírásban, hogy ragaszkodott az Úrhoz, a gyökerei, forrásai mélyen Istenben voltak. Nevének jelentése egyébként ez: „akit az Úr erősít” Ilyen minősítéseket hallunk róla: „bízott az Úrban”, és „nem tért el attól az úttól, amire Isten hívta őt.” Isten munkált benne egy hitet, ragaszkodást, és ebből következően egy jellemet. Ezáltal vált azzá, akinek megismerhetjük őt.  Akinek hatalma volt, megtehetett volna bármit, gyönyörködhetett volna a hatalma eszközeiben, az őt körülvevő jólét és bőség gazdagságában. Meríthette volna az erejét és az identitását mindabból, ami a rendelkezésére állt - ehelyett ő az Úrban bízott, hűségesen ragaszkodott Istenhez; bátran és elkötelezetten megtette, amire Isten hívta őt. 
Látjátok, mennyire egyszerű ez? Már nem is olyan távoli a személye. Közel jön. Mert ha a lényeg, az Isten szerint való uralkodás titka ennyire egyszerűen a szív állapotában rejlik - akkor ez a titok nem titok többé, hanem mindannyiunk számára nyitva áll! Ragaszkodni, bízni, nem térni el attól, amire Isten elhív – ez nem csak az ő királyi működésének, hanem mindannyiunk életének a titka és értelme.
Két történetet szeretnék kiemelni annak illusztrálására, milyen volt Ezékiás szíve. Egyrészt egyszer nagyon-nagyon megbetegedett, s halálos betegségében Istent kezdte el keresni. Az Ézsaiás 37-38. fejezetében olvassuk ezt. Gyötrelmeiben mélyen és egyszerűen Isten felé fordult, könyörgött az életéért, gyógyításért – és Isten megkönyörült rajta, adott még neki tizenöt évnyi életet. Ezékiás pedig hálát adott ezért, és éneket énekelt Istennek. A másik példa, amelyen át láthatjuk, hogy milyen volt az Istennel való kapcsolata, amikor Szanhérib, a korabeli nagy asszír uralkodó be akarta venni Jeruzsálemet. Kemény pszycho-terrort gyakorolt, fenyegető, gonosz hangú leveleket írt, amelyben sorolta, milyen lehetőségeket kínál Ezékiásnak és a városnak az önfeladásra, a megadásra, és ecsetelte, mit fog ő tenni a várossal. Ezékiás pedig megfogta ezt a levelet, bevitte az Úr házába, kiterítette ott a levelet, és elkezdett imádkozni Istenhez. Felolvasom ezt a gyönyörű imádságot:  
 „Uram, Izrael Istene! Te, aki a kérubokon ülsz, egyedül te vagy a föld minden országának Istene! Te alkottad a mennyet és a földet. Uram, hajtsd hozzám füledet és hallgass meg! Uram, nyisd meg szemedet és lásd, halld meg, hogy Szanhérib, aki ideküldte az embereit, hogy gyalázza az élő Istent! Igaz, Uram, hogy Asszíria királyai elpusztították a pogány népeket, és országaikat. Isteneiket tűzre vetették, mert azok nem is voltak Istenek, hanem csak emberi kéz alkotásai. Fa és kő, azért pusztíthatták el. De most Te, Urunk Istenünk, szabadíts meg bennünket az ő kezéből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy Te vagy, Uram, egyedül az Isten!”
Ez az imádság szépen beszél nekünk Ezékiás szíve állapotáról. Nem egyszerűen csak személyes megmenekülését kéri. Nagyon beszédes az a gondolatmenet, ami elénk tárul az ő imádságában. Asszíria elfoglalta a különböző kultúrákat, beolvasztotta azokat a nagy birodalomba isteneikkel együtt – ill. isteneiket tűzre vetette. „De Te, Uram, Te nem ilyen Isten vagy! Mutasd meg a győzelmedet, és ezen keresztül hadd lássa meg minden nép, hogy Te vagy az Isten!” -  A király, akinek a szívén ez az imádság felfakad, ismeri a nagyobb Királyt! Ez a hatalomban levő ember ismeri a nagyobb hatalmat – és tőle kér segítséget, előtte hódol. Rendkívüli!  
A szíve, az Istenben való gyökerezettsége az, amiből fakad Ezékiás politikája, közéleti tevékenysége. Így hozza döntéseit, így harcolja háborúit, így vezeti és védi országát.  
Ezékiás korára rég két részre szakadt a valaha egységes ország, Júda pedig két nagyhatalom: Északról Asszíria, Délről Egyiptom szorításában élt. Két tűz között, olyan politikai helyzetben, amikor emberileg nem lehet jó döntést hozni. A környező kisebb államok szintén ellenségesek voltak. A két nagyhatalom megpróbálta a kisebb országokat a saját oldalára állítani. Nagyon egyszerűen azért, hogy ne a saját területén kelljen háborút vívni, ne a saját területén okozzon veszteséget a szükséges öldöklés és pusztítás. A nagyhatalmaknak ún. ütközőzónákra volt szüksége – erre kellettek a kis államok. Van ilyen helyzetben jó döntés? Lehet jó Egyiptom szövetségesének lenni, vagy Asszíria szövetségesének lenni? Harmadik verzió, ha senkivel nem szövetkezel - akkor viszont bizonyos, hogy valamelyik elpusztít.  A nagyok árnyékában a kicsik számára nincsen jó megoldás.
Ezékiás történetét olvasva azt látjuk, hogy ez az Istentől vezetett ember, hallgatva a prófétai szóra, fellázad Asszíria ellen, nem válik lekötelezettjévé, de nem köt szövetséget Egyiptommal sem. Tudja, hogy tőlük nem várhat lojalitást és segítséget. De tudja azt is, hogy Istené minden hatalom, politikai, közéleti és minden lehetséges értelemben.  Rá hallgat, és emberileg a legnehezebb utat választja: megpróbál semleges maradni. Meg is őrzi őt Isten.
A legnehezebb helyzet az életben, amikor nem egy jó meg egy rossz út között kell választani, hanem csupa rossz megoldások vannak csak előttünk. Ilyen helyzetben Ezékiás azt az utat választja, amit Isten mutat neki – és azon az úton van a megmaradás, a megtartatás! Ezt válaszd – akkor is, ha nem érted!
2. Ezékiás reformációja
Arra az időszakra, amikor Ezékiás király lett, a Júdában gyakorolt istentisztelet meglehetősen összekeveredett más vallások kultikus gyakorlataival. Nem volt tisztaság, egyértelműség az országban ezen a téren sem. A szövegből kiderül, hogy a jeruzsálemi templom falain belül is áldoztak más isteneknek. Az országban pedig ún. áldozóhalmok voltak: áldozati helyek, ahol párhuzamosan mutattak be áldozatokat a kánaáni pogány isteneknek és az élő Istennek. Összekeveredett minden. Már rég nem azt tette a nép, amit Isten rendelt Mózes által azzal kapcsolatban, hol és milyen módon kell Őt tisztelni, hogyan kell Neki kedves módon áldozatot bemutatni.
Ezékiás király pedig bátran helyreállítja Istennek az igaz és tiszta imádatát.  Azt olvassuk ebből a szakaszból, hogy négy dolgot tett.
-    Megszűntette az áldozóhalmokat – ezt egyetlen király sem tette meg korábban, még azok sem, akik pedig szerették, keresték Istent. Az áldozóhalmok természetes vagy mesterségesen emeltmagaslatok voltak, amelyeken mindig állt egy kisebb oltár, ahol áldoztak, tömjéneztek a Baálnak és mindenféle idegen isteneknek. Izrael királyai közül Salamon volt az első, aki az Olajfák hegyén áldozóhalmot emelt idegen isteneknek. Őt követte a többi: Izraelben sokfelé keletkeztek ilyen áldozóhalmok az idő során. Izrael megpróbált ott áldozatokat bemutatni az élő Istennek is – de ez nem volt jó, nem volt kedves Istennek, mert ezt nem Ő rendelte el. Az Ő rendelése szerint egyetlen kultuszi hely ugyanis a templom volt. Az áldozóhalmokat gyakran a kánaáni isteneknek emelt halmok birtokba vételével tették az élő Istennek történő áldozás színhelyévé. Veszélye pont ebben rejlett: ez ugyanaz a vallási forma volt. mint a bálványoknak való áldozás, így könnyen összekeveredett Izrael vallása a helyi kultuszokkal.
-    Lerombolta a szent oszlopokat, mert ezeken az áldozóhalmokon gyakran oszlopokat emeltek korábban a Baálnak. Baál a férfi termékenység-isten, az oszlop pedig egy fallikus jelkép. A szent oszlopok elpusztítását már az ígéret földjére lépéskor, a honfoglaláskor megparancsolta isten az Ő népének.
-    Kivágatta a szent fákat. A szent fák Baál női párjának, Aserának, a női termékenység-istennek a megjelenítései, szimbólumai voltak. Sokan mutattak be áldozatokat a szent fák előtt. Izrael népe, még ha megpróbált is megmaradni Isten iránti hűségben, és Neki akart áldozatot bemutatni – évszázadok óta ott voltak körülöttük a szent oszlopok és a szent fák. Senki nem vágta ki őket! Senkit nem zavart, hogy ezek jelenlétében akarnak áldozni Istennek. Ezek a szimbólumok valami egészen mást jelentenek – de ők megszokták az idők során. Hozzászoktak. Azt olvassuk, hogy Dávid óta nem foglalkozott senki az áldozóhalmokkal – pedig az háromszáz évvel volt Ezékiás előtt! Háromszáz év elég ahhoz, hogy valami rutinná, megszokássá változzon. Az Ezékiás idején született gyermeknek természetes volt, hogy áldozóhalmokon áldoznak Istennek, és ott oszlopok és fák vannak. Nem zavarta őket, mert belenőttek, megszokták, együtt éltek a rutinban azzal, ami Isten ellen volt. Ezékiás viszont hozzányúlt ezekhez az évszázados hamis hagyományokhoz és kitakarította azokat.
-    Összetörte az érckígyót. A Nehustánnak nevezett érckígyót még Mózes készítette és állította fel Isten parancsára. Aki felnézett rá a kígyók általi támadás idején a pusztában, az megmenekült. (IV.Mózes 21:4-9.) Ez tehát egy nagyon szép régi vallási ereklye volt Izrael számára. Miért kellett ezt összetörni? – kérdezhetnénk. Azért, mert ennek a tárgynak az imádása az eredeti rendeletetéstől teljesen elszakadt. Az érckígyó imádása összekeveredett a kánaáni Astarté istennő imádásával, aki a termékenység mellett a háború istene volt, és leggyakoribb kiábrázolása szintén kígyó formájában történt. Ezért mondta azt Ezékiás: nincs helye ennek a dolognak Isten templomában! Ezért tört össze egy „szent ereklyét”, ezért nem tisztelte a hagyományokat. Isten erre hívta őt. Mindig veszélyes, ha egy múltbéli csoda ereklyéje az imádat tárgyává válik ahelyett, hogy azt imádnánk, aki tette a csodát.
Az áldozóhalmok, szent oszlopok és szent fák, valamint az érckígyó elpusztításával Ezékiás olyan évszázadok óta begyökerezetett eltévelyedések ellen vette fel a harcot, amelyek kulturálisan, szokás szintjén nagyon mélyen rögzültek már a nép életében. Nem volt könnyű szembe menni ezekkel a mélyen rögzült hamis gyakorlatokkal, ragaszkodva Isten elhívásához. Ezékiás mégis ezt tette. Radikális módon cselekedett, önmagán messze túlmutatva.
A reformáció közéleti vonatkozásai
Fel fogok olvasni egy szakaszt a Krónikák második könyvéből, hogy jobban értsük, milyen volt Ezékiás király reformációja. Ugyanis nem csak annyit tett, hogy a királyi trónján ülve intézkedéseket hozott a kultusz megtisztításáról, hanem megújította a közösséget, az istentiszteletet, Isten házát. Mert a templommal is nagyon nagy gondok voltak. Gondoljátok végig: templom alatt ebben a kontextusban nem egy olyan fogalmat kell érteni, ahogyan az ma cseng a fülünknek. Szeretjük a templomunkat, de tudjuk, hogy az ország, a város tele van különböző templomokkal. Izrael számára egy templom létezett, legalábbis egynek lett volna szabad léteznie: a jeruzsáleminek, és annak a helynek a szentsége, tisztasága különösen is fontos volt. Ott találkozhattak Istennel. Nagyon nem volt mindegy, hogy ott mi történik! Nézzük meg, milyen állapotban találta Ezékiás király a templomot és mit tett vele és a gyülekezettel!
2.Krón.29.: „Ezékiás uralkodása első évének első hónapjában Ezékiás kinyittatta az Úr házának ajtajait, és kijavította azokat. Azután visszahozta a papokat és lévitákat, és összegyűjtötte őket a Keleti téren, és ezt mondta nekik: hallgassatok rám, léviták! Szenteljétek meg magatokat! Szenteljétek meg őseitek Istenének, az Úrnak házát! Hordjatok ki minden undorító bálványt a szentélyből! Mert hűtlenné váltak őseink, azt tették, amit rossznak lát Istenünk, az Úr, és elhagyták őt, elfordították az arcukat az Úr hajlékától, hátat fordítottak neki. Még a csarnok ajtóit is bezárták. Eloltották a mécseseket, nem hoztak illatáldozatot, és nem mutattak be égőáldozatot a szentélyben Izrael Istenének. Ezért megharagudott az Úr Júdára és Jeruzsálemre. Ezért hullottak el őseink fegyver által. Ezért vannak fogságban fiaink, és lányaink, és feleségeink. Azért elhatároztam, hogy szövetséget kötök Izrael Istenével, az Úrral, és akkor izzó haragja elfordul majd rólunk. Fiaim, ne tétlenkedjetek, hiszen titeket választott ki az Úr, hogy az ő szolgálatára álljatok, és neki szolgáljatok és áldozzatok! Akkor fogták magukat a léviták, összegyűjtötték testvéreiket, megszentelték magukat, bementek az Úr házába a király parancsára, az Úr szava szerint, hogy megtisztítsák. Bementek a papok az Úr házának legbensőbb részébe, hogy megtisztítsák. Kihordták az Úr házának udvarába minden tisztátalan dolgot, amit az Úr templomában találtak. A léviták pedig átvették, és kihordták azokat a szabadba, a Kidron völgyébe. Az első hónap első napján kezdték el a szentelést, és a hónap nyolcadik napján jutottak el az Úr csarnokáig. Nyolc napon át végezték az Úr házának megszentelését, és az első hónap tizenhatodik napján fejezték be azt.”
Ez egy nagytakarítás. Fogták, és kihordták az összes szemetet az Isten házából a Kidron völgybe – ami a szeméttelep volt! Olyan szemét volt az, amit kihordtak, amit a korabeli ember nem tartott szemétnek: ezek mindig is ott voltak Isten házában, megszokták, ezek voltak a megszokott berendezési tárgyak! Ilyen cselekedetekre csak Isten indítására képes egy ember. Olvassuk tovább!
„Másnap összegyűjtötte Ezékiás király a város vezető embereit, fölment az Úr házába, bevittek hét bikát, hét kost, hét bárányt és kecskebakot vétekáldozatként a királyságért, a szentélyért és Júdáért. Majd megparancsolta a király Áron fiainak, a papoknak, hogy mutassanak be áldozatot az Úr oltáránál. Odaállította a lévitákat az Úr házába cintányérokkal, lantokkal, citerákkal, Dávidnak ás Gádnak, a király látnokának, meg Nátán prófétának a parancsa szerint, mert az Úrtól jött ez a parancs a próféták által. Oda is álltak a léviták Dávid hangszereivel, a papok pedig a trombitákkal, és megparancsolta Ezékiás, hogy mutassák be az égőáldozatot az oltáron. Ugyanabban az időben, amikor elkezdték az égőáldozat bemutatását, kezdték el az Úrnak szóló éneklést, és trombitálást, Dávidnak, Izrael királyának a hangszereivel. Ekkor leborult az egész gyülekezet, az ének pedig zengett, és a trombiták harsogtak. Mindez addig tartott, amíg vége nem lett az égőáldozatnak. Akkor befejezték az áldozat bemutatását. A király, és mindazok, akik vele voltak, térdre estek, és leborultak. Ezékiás és az egész nép örvendezett, amiért Isten helyreállította azt a népe számára, és hogy ilyen hamar megtörtént a dolog..”
Az első istentisztelet a helyreállított templomban! Végre minden megint úgy történik, ahogyan Isten rendelte. Helyreáll az áldozat. Megszólalnak Dávid énekei. Rendkívüli ünnepi pillanat! - De most jön csak az igazi ünnep, mert Ezékiás nem állt meg ezen a ponton. Nem elégedett meg azzal, hogy mennek az istentiszteletek, hanem azt mondta: ünnepeljük meg újra a Páskát, újítsuk meg ezáltal a szövetséget Istennel! Ezt olvassuk:
„Azután üzenetet küldött Ezékiás egész Izraelbe és Júdába,sőt Efraimba és Manasséba is írt leveleket,  hogy jöjjenek el Jeruzsálembe, az Úr házába, és tartsanak Páskát Izrael Istenének, az Úrnak a tiszteletére! A király úgy határozott vezető embereivel, és az egész jeruzsálemi gyülekezettel együtt, hogy a második hónapban tartják meg a Páskát. Nem tudták ugyanis idejében megtartani, mert nem szentelte meg magát elég pap, és a nép sem gyűlt egybe Jeruzsálembe. Így látta helyesnek a király, és az egész gyülekezet. Elhatározták tehát, hogy kihirdetik Izraelben, Beérsebától Dánig, hogy jöjjenek Jeruzsálembe és tartsanak Páskát Izrael Istenének, az Úrnak a tiszteletére, mert ilyen nagy tömegben még nem tartották meg, pedig meg van írva.”
Tudjátok, mi ez: Beérsebától Dánig? Ez olyan, mintha azt mondanám: Soprontól Záhonyig, az egész ország. Az egész országban meghirdette Ezékiás király, miközben az északi országrész már nem hozzá tartozott. Ezékiás meghívta az egész népet, azokat is, akikhez semmi köze, akikért elvileg nem felelős. Azt hirdette: nézzétek, most itt van a lehetőség, hogy politikai hovatartozástól, uralkodótól függetlenül együtt keressük Istent! 
„Elmentek a futárok a király és a vezető emberek levelével egész Izraelbe, Júdába, és a király parancsai szerint ezt mondták: Izrael fiai, térjetek meg az Úrhoz, Ábrahám, Izsák és Izrael Istenéhez, akkor ő is megtér azokhoz, akik megmenekültek Asszíria királyának a markából, és megmaradtak. Ne legyetek olyanok, mint atyáitok és testvéreitek, akik hűtlenné váltak őseik Istenéhez, az Úrho! Ezért hagyta őket elpusztulni, amint magatok is látjátok. Ne legyetek tehát olyan nyakasok, mint atyáitok! Adjatok kezet az Úrnak, és jöjjetek el szentélyébe, melyet örökre megszentelt! Szolgáljatok Isteneteknek, az Úrnak, akkor elfordul majd rólatok izzó haragja! Mert ha megtértek az Úrhoz, akkor irgalmasak lesznek fiaitokhoz és testvéreitekhez azok, akik fogságba vitték őket, úgyhogy visszatérhetnek erre a földre! Hiszen kegyelmes és irgalmas az Úr, a ti Istenetek, és nem fordul el tőletek, ha megtértek hozzá! A futárok városról városra jártak Efraim és Manassé földjén, egészen Zebulonig – de kinevették és kigúnyolták őket. Csak néhány ember volt Ásérban, Manasséban és Zebulonban, aki megalázta magát és elment Jeruzsálembe.”
Megdöbbentő! Fájdalmas! Meghirdeti Isten a király által a menekülésnek az útját: most gyertek és keressük együtt Istent! – de kinevetik és kigúnyolják őket! Pedig nem az emberek reakciójától függ, hogy igaz-e vagy sem a király szava.
„Júdában azonban Isten keze munkálkodott, és egy akaratra juttatta őket. Ezért teljesítették a király é a vezető emberek parancsát az Úr szava szerint. Sok nép gyűlt össze Jeruzsálemben, igen nagy gyülekezet, hogy megtartsák a kovásztalan kenyerek ünnepét. Azon kezdték, hogy eltávolították Jeruzsálemből az oltárokat, eltávolították az összes tömjénező oltárt is, és a Kidron völgyébe dobták. Aztán levágták a páskabárányt a második hónap tizenegyedik napján. A papok és a leviták alázatosan megszentelték magukat, égőáldozatokat vittek az Úr házába. Azután megtartották a Jeruzsálemben tartózkodó izraeliek a kovásztalan kenyerek ünnepét hét napon át nagy örömmel. A léviták és a papok minden nap dicsérték az Urat erős hangú hangszereken játszva az Úr tiszteletére. Ezékiás pedig szívhez szóóan beszélt mindazokkal a lévitákkal, akik hozzáértően végezték a dolgukat az Úr tiszteletére. Ünnepi lakomát tartottak hét napon át, békeáldozatokat áldozva, és dicsőítve őseik Istenét, az Urat. Azután elhatározta az egész gyülekezet, hogy tovább folytatják még hét napig. És így mg hét napig folytatták az örömünnepet. Örvendezett tehát Júda egész gyülekezete, és a papok, a léviták, meg az egész gyülekezet. Nagy volt az öröm Jeruzsálemben, mert Salamonnak, Dávid királynak, Izrael királyának az ideje óta nem történt ehhez hasonló Jeruzsálemben. Azután felálltak a papok és a leviták, és megáldották a népet. Szavuk meghallgatásra talált, mert imádságuk eljutott a mennybe, az Úr szent lakóhelyére.”
Ez a reformáció! Amikor együtt keresi egy nép Istent. Amikor kidobáljuk azt, ami nem oda való. Amikor felismerjük, hogy a megmaradás, akármilyen történelmi korban is éljünk, egyedül az Istennel megújított szövetségben van. Amikor felvállaljuk azt, hogy őseinkkel együtt vétkeztünk. Amikor elismerjük, hogy berögzült hamis szokásaink és beidegződéseink vannak, amelyek egy része idegen Istentől. Amikor ezt az ember nem egyedül ismeri fel, hanem egy közösség együtt megújul, Istent keresi, Őhozzá fordul, és együtt kiált az élő Istenhez – az a reformáció.
3. Hogyan érinthet ez most bennünket, és mi közünk nekünk ehhez?
Luther. A reformáció 500. évfordulójának ünneplése kapcsán nagyon sok szó esik mostanában Lutherről; arról, milyen hatalmas dolgokat tett. Kiszögezte a 95 pontot a wittenbergi vártemplom ajtajára. „Milyen nagy hős volt! Elindított egy forradalmat” – emlegetik. Nos, a reformáció semmiképpen sem forradalom! A forradalom ugyanis agresszív, szabadjára engedett indulatokkal dolgozik, és nagyon sokszor az emberi sérelmeket akarja megbosszulni.  A forradalmár büszke és önhitt, a saját nagy akarásával akar változtatni a világ folyásán. Azzal, hogy ő majd jobban fogja csinálni, mint az előtte levők csinálták. Ő majd megmutatja!  Ő majd helyreállítja itt a földön az igazságot, és megvalósítja a tökéletes országot, államot. Luther nem volt forradalmár. Ő reformátor volt, olyan ember, mint Ezékiás, akinek a szívét Isten megragadta, és ebben a személyes érintettségben nem tudott mást tenni, mint beszélni bátran, szabadon az Evangéliumról! Átlépte saját határait, és vállalta azt, amire Isten hívta őt. Elkezdte mondani az Evangélium igazságait, és elkezdett aszerint élni, hogy az Evangélium valóságos. Luther ebben a bátor Evangélium-hirdetésben neki mert menni kora legnagyobb vallási hatalmának, a pápaságnak, aki búcsúcédulákon pénzért árulta az emberek üdvösségét.
Felolvasok két rövid részletet a 95 pontból, amit a wittenbergi vártemplom kapujára írt:
79-80: „Káromlást szól, aki azt állítja, hogy a pápai címerrel ellátva felállított kereszt felér Krisztus keresztjével. Számot fognak adni azok a püspökök, lelkészek, és teológusok, akik tűrik, hogy ilyesmiket prédikáljanak a népnek.”
82: „Miért nem üríti ki a pápa a purgatóriumot szentséges szeretetéből, és a lelkek oly nagy szüksége miatt, ami minden indíték közt a legigazságosabb - ha számtalan lelket kivált a (Szent Péter) bazilika építésére adott szennyes pénzért, ami igen jelentéktelen indíték erre.”
Nagyon konkrét! Nagyon provokatív. Nagyon direkt. Nagyon világos az Evangélium értékei alapján. Ezt írta Luther a 95 tételnek az aljára:
 „Más fundamentumot senki sem vethet azon kívül, amely vettetett, amely a Jézus Krisztus!” (1.Kor.3:11.) Ez volt az ő szívének a szándéka. .
Kedves Gazdagréti Gyülekezet! Hogy érint bennünket ez az egész?
A történelem, ami mögöttünk van, nagyon sokfajta újítót megélt. Nagyon sokan ígérték már, hogy jobb lesz – de az emberek nagyon belefáradtak az ilyen ígéretekbe. Az emberek kételkedők lettek, mert soha nem lett jobb semmi. A globális világgazdaságnak olyan folyamatai és irányítói vannak, amikre és akikre nem lehetünk hatással. Akárcsak országon belül annyi változást ígértek már, amelyekből nem lett semmi. És aki sokat megélt, az el tudja mondani, hogy ugyanúgy zajlanak a dolgok, mint 20-30-40-50 vagy akárhány évvel ezelőtt, csak más köntösben. Ez az alapállapot és ez a fajta elkeseredettség mind Luther, mind az összes reformátor, mind Ezékiás király korára jellemző volt. Nem azért szeretnénk mi sem reformációt és megújulást, mintha azt gondolnánk, hogy bármiféle cselekedetekkel, változtatásokkal mi itt megvalósíthatnánk Isten országát. Nem, Isten országa az új teremtésben vár ránk. Addig pedig a világ töredezett és igazságtalan marad. De nem azért hív Isten bennünket megújulásra, hogy itt most egy ideális, igazságos, jóléti társadalmat építsünk, hanem hogy megtegyük azt a lépést, ami a mi dolgunk Isten helyreállító munkájában, a reformációban. Az igazi reformáció benned, és veled kezdődik el! Azzal, ahogyan megerősíted az Istennel való kapcsolatodat, azt a ragaszkodást, ami Ezékiásban is megvolt. Azzal, hogy bátran megteszed, ami a te dolgod; nem hallgatsz, hirdeted az Evangéliumot, élsz aszerint, és döntéseket hozol. Kis lépéseket teszel aszerint, amire Isten téged hív.
Négy területet szeretnék végül érinteni: miben van szükség ma reformációra?  
1. A személyes életünk. Azt látjuk az igében, hogy Ezékiás király mélyen ragaszkodott Istenhez. Ez nyilván arra indít bennünket, hogy helyezzük Istent a középpontba, és arra törekedjünk, hogy az evangéliumi értékek határozzanak meg bennünket. Ez őszinte törekvésünk. De mit jelent ez? Mit jelent, hogy az életedben valóban a legfontosabb Krisztus lett? – Gyakran „csak” egy lépést jelent, amit meg kell tenni. Miközben megerősödsz abban, hogy Őt tartod Uradnak, és őt imádod – ennek mentén tedd meg azt a legelső lépést, amiben például rendezned kell a kapcsolataidat. Lehet, hogy Isten mond neked valamit; pl. arra hív, hogy menj oda, és tedd meg már végre azt a lépést, amire akár hónapok vagy évek óta indít téged! Amit érzel: bocsánatot kellene kérni, rendezni kellene a rendezetlenségeket. Vagy el kellene végre engedni valamit, amit évek óta hordozol. Ki kellene mondani valamit, amit soha nem mondtál ki. Nemet kellene mondani valamire, amire eddig nem voltál képes. Ez a reformáció. Így kezdődik, a te saját életedben.
2. A gyülekezetünk. Mire hív bennünket, Gazdagréti Református Gyülekezetet Isten?  Miben van szükségünk megújulásra, reformációra? Nem akarok nagy programbeszédet tartani ezzel kapcsolatban, de vannak dolgok, amelyeket isten a szívemre helyezett. Ezeket szeretném itt és most kimondani – a szívemben a gyülekezet felé érzett meleg szeretettel. Nagyon sok tekintetben tapasztalhatjuk Isten áldását, kegyelmét, ajándékait ebben a gyülekezetben. A gyülekezet minden pozitívumával együtt is azonban óvakodnunk kell attól, sőt le kell számolnunk, mint gyülekezeti közösségnek azzal, hogy bármilyen hamis identitásból éljünk. Abból, akik voltunk; abból, akiknek mondanak vagy gondolnak bennünket; abból a hamis büszkeségből, amiben talán magunkat találjuk. Identitásunkat egyedül az élő Istenből és Krisztusból kell, hogy merítsük.
Reformációra van szükségünk, mert nagyon sok ítélkezés van a gyülekezeten belül. Nagyon fájdalmas látni azt, ahogyan szolgálatvezetőkkel, lelkipásztorokkal, gyülekezeti tagokkal kapcsolatban ítélkezés születik, és szeretet, odafigyelés, odaforduló őszinte kérdezés helyett előítéletek és ítélkezés munkál.
Reformációra van szükségünk, mert nagyon sok pletyka hangzik közöttünk. Erre nincs szükségünk, ebből meg kell térnünk, meg kell változnunk!
Reformációra és változásra van szükségünk a közönyösség miatt. Gyakran tétlenek vagyunk, nem ismerjük fel és nem hisszük el, hogy dolgunk lenne a másik felé. Évek, talán évtizedek óta fennálló rendezetlen kapcsolatok vannak.
Nem azért mondom ezeket, hogy valaki kezdje el rosszul érezni magát – de ha Isten munkálja, akkor kezdje! Reformációra van szükségünk. Mert ha tudatosan nem változtatunk, akkor ez így megy tovább – és akkor megszokjuk, rutinná válik. De Isten nem erre hív bennünket, és nem ezt készíti nek

Meghívlak benneteket egy képzeletbeli utazásra. Képzeljétek el, hogy egy párhuzamos univerzumban, ami megtévesztésig hasonlít a miénkhez, szintén élt egyszer egy Luther Márton. Ő is szerzetes volt, ugyanabban a történelmi és lelki helyzetben ugyanazokkal a kérdésekkel találta magát szemben, mint a mi Luther Mártonunk – de ő nem ment végig ugyanazon a folyamaton.  Nem élte meg tehát, nem fedezte fel azt, hogy Isten milyen hatalmas és kegyelmes. Amikor erről hallott, ezt nem engedte magához közel, nem ment át semmiféle nagy belső változáson, hanem megmaradt annak, aki volt: egy jóravaló szerzetesnek, aki tanulmányozza az írásokat. Nos, ez a Luther Márton a párhuzamos univerzumban a 16. század elején egyszer olvasott arról, hogy voltak előreformátorok.  Emberek, akik korábban nagyon fontos dolgokat vittek véghez. Olvasott Wald Péterről, aki szintén létezett ennek a párhuzamos univerzumnak egy háromszáz évvel korábbi pillanatában, olvasott a Biblia-fordító Wickliff-ről, olvasott Husz Jánosról, aki előtte száz évvel mártírhalált halt az Evangéliumért. Gondolta is a mi képzeletbeli Luther Mártonunk, hogy igen, valami hasonló dolog az, ami most vele majdnem megtörtént – de nem történt meg. Elhatározta viszont, hogy tiszteletteljes megemlékezést szervez ezeknek az előreformátoroknak. Létrehívott egy emlékbizottságot, rendeztek egy nagyszabású, „előreformáció 300, ill. 100” elnevezésű rendezvénysorozatot. Tereket neveztek el: a wittenbergi vártemplom előtti teret elnevezik Wald Péter térnek, szobrokat avattak, hangversenyeket rendeztek korabeli hangszerekkel, mindenféle kulturális alkalmakat és kiállításokat tartottak az előreformáció emlékére - utána pedig minden ment tovább a szokott rendben. Csak az nem történt meg, aminek kellett volna ezzel a mi Lutherünkkel: a reformáció.
Miért mondom ezt el? Azért, mert itt a reformáció 500. évfordulóján pontosan ez fenyeget bennünket. Tiszteletre méltó dolog persze kulturális rendezvényekkel emlékezni a reformáció 500. évfordulójáról, nagy reprezentatív alkalmakon beszélni arról, milyen mértékben változtatta ez meg a társadalmunkat és a kultúránkat. Nagyon szép dolog szobrokat avatni, nagyon érdekes a tereket elnevezni különböző reformátorokról. De gondoljuk csak el, miről szólt a reformáció? Arról, hogy ötszáz évvel ezelőtt élt egy ember, aki egy ponton rádöbbent az ő teljes elveszettségére: arra, hogy Isten előtt nem állhat meg, még jó cselekedetei által sem, mindenféle közbenjárás és áldozás révén sem, hacsak nem talál egy kegyelmes Istenre. És ez az ember ötszáz évvel ezelőtt megtalálta a kegyelmes Istent a Szentírásban. Megtalálta az Evangélium erejét és valóságát; ez az ő személyes életét először, majd a környezetét is átjárta és átformálta. Mert nem tarthatta meg magának, amit felfedezett. Amikor a birodalmi gyűlés előtt állt és a hatalom számon kérte őt, hogy mit csinál, hogyan forgatja föl egész Európát, akkor azt mondta: „itt állok, mást nem tehetek.” Mert ez az, amit Isten bennem elvégzett, és ezt nem titkolhatom el. Biztos, hogy közben egyes dolgokat elvétett és hibázott, nem volt tökéletes, de Isten ereje, Evangéliuma valóságosan átjárta őt, és ez változást hozott benne - és rajta keresztül az egész világ megváltozott.
Miért mondtam el ezt a fiktív történetet? Azért, mert ezt tartom az egyetlen lehetséges és Istentől való útjának annak, ahogyan a reformációról gondolkodnunk kell. Ha csak a kulturális megemlékezés szintjén maradunk, elveszünk. Elveszettebbek vagyunk, mint Luther volt a maga idejében. Mert Isten ma is ugyanúgy el akar érni minket az Evangéliummal, ahogyan őt elérte.
 
A reformáció, mint egyéni és közösségi megújulás
Közel tudod magadhoz engedni a gondolatot, hogy ma Isten általunk is reformációt készít? Bátor vagy belegondolni abba, mi történik, ha általunk, bennünk is olyan horderejű változást, megújulást munkál, mint akkor tette? Senkibe nem szeretném ezt belebeszélni. Nem mondom, hogy ha egy nap ötvenszer elkántálod, hogy reformáció lesz, akkor majd reformáció lesz; vagy mondd el ötvenszer, hogy Isten újítsa meg a környezetedet, és akkor megteszi. De azt igenis mondom és hirdetem: ma is ideje van annak, hogy hittel kérjük Istentől: Uram, hozzál változást, megújulást most is, ma is, bennünk és körülöttünk – mert vitathatatlanul erre van szükségünk.
Ezért foglalkozunk, mint gyülekezeti közösség, a megújulásról, reformációról szóló bibliai történetekkel. A ma felolvasott ige részben az individuális hitünkről szól, személyes megújulásra hív - ugyanakkor itt, a gazdagréti református gyülekezet közösségében érint meg minket. Fontos, hogy a közösségünk otthonná váljon, a gyógyulás helye legyen hívők és nem hívők számára egyaránt. Olyan hely legyen, ahol az emberek megismerik az Evangéliumot, és ezen keresztül engedik, hogy Jézus Krisztus gyógyítsa, vezesse, erősítse őket. A közösség építése, a befele építkezés; és a misszió, a kifele építkezés, a környezetünkért való élés, az emberek elérése egyformán erős kell, legyen.
Ebben a látásban vagyunk. Ennek a jegyében az év első felében az Apostolok cselekedeteiről szóló sorozatban kerestük azt, mit jelent, amikor Isten Lelke mozdítja, indítja az embert. A nyári táborban az ébredés volt a témánk; azt kerestük, milyen az, amikor Isten átformáló jelenléte valóságosan és erővel átjár egy közösséget, egy társadalmat. Ugyanebben az útban vannak velünk a reformációról, megújulásról szóló igék a mostani sorozatunkban vasárnapról vasárnapra. Hisszük, hogy Isten reformációt, ébredést készít.
Nagyon nagy szükségünk van, mind egyénileg, mind közösségileg a megújulásra, mert az ember újra és újra visszarendeződik ahhoz, amiből jött. Ezt úgy nevezi Tim Keller, hogy „a bűn gravitációja”. Újra és újra visszarendeződünk az Istentől idegen, vele ellenséges állapotba. Elkezdünk a saját igazságunkból élni, magyarázkodni, meggyőzni magunkat, hogy voltaképpen jók vagyunk, legitimizálni a bűneinket, és azt mondani, hogy nem olyan nagy baj, ha Isten nélkül élünk. Ha nem térünk vissza újra és újra Istenhez, ha nem keressük folyamatosan az Ő jelenlétét, akkor a bűn gravitációja észrevétlenül elvon, elvonz bennünket Istentől. Ezért kell az egyéni megújulás, amikor az Evangéliumról, a bűn és a kegyelem valóságáról szóló tanítás átélt tapasztalattá válik számunkra.  Közösségi nagy megújulás, ébredés pedig az, amikor az a megújulás egyszerre, egy időben több emberrel történik. Végbe mehet ez látványos módon, amikor Isten egy krízis vagy egy csoda által hirtelen tör be az életünkbe, mutatja meg magát; de végbe mehet az Istennel való kapcsolat úgymond teljesen közönséges eszközei: az imádság, a dicsőítés, a gyülekezeti istentisztelet, a sákramentumokkal való élés, az igehirdetés révén is, úgy, hogy egyszer csak ezek megtelnek tartalommal, megragadják és megújítják az életünket.  Arra várunk, és azt kérjük Istentől, hogy ilyen módokon újítson meg bennünket és a környezetünket.
 
Miért legyünk hús-vér templom?
Ebben a gondolatkörben van most velünk a textusban felolvasott ige a Rómaiakhoz írt levélből, amivel kapcsolatban kérlek, hogy személyesen engedd magadhoz közel! Ne arra gondolj, hogy aki melletted, előtted ült, vagy sajnos éppen nincs jelen, pedig hallania kellene, meghallja-e. Rólad és rólam van szó, és rólunk, mint közösségről. Vegyük komolyan ennek a súlyát és valóságát! Az apostol is egy felkiáltással kezdi:
„Az Istenre kérlek…”
Ez a felkiáltás különböző módon hathat ránk érzelmileg. Kérdés, hogy a szándék, ami az apostolban munkált, eredeti céljainak megfelelően ér-e célba nálunk, amikor évszázadokkal később, egy másik kultúrában élve olvassuk a levelét. Ez az ige: „az Isten irgalmára kérlek titeket, szánjátok oda magatokat Istennek élő, kedves és szent áldozatul” – alapvetően egy bevonó, hívó szó, egy bátorító invitálás. De az a tapasztalatom, hogy a ma emberéhez, különösen a gyakorló keresztényekhez ez többnyire úgy érkezik meg, mint elvárás, kihívás, ami ellenállásba ütközik, ami eltart, eltávolít, elzárkózást, egyfajta nyűgösséget vált ki: megint kér tőlem valamit az ige, megint valamiben jobbnak kell lenni, megint valamit teljesítenem kell. Ha így értjük ezt a szakaszt, és nem állunk teljesen ellene, akkor valamiféle bátortalan elhatározás szokott megszületni bennünk: jó, Uram akkor megpróbálom egy kicsivel jobban vezetni az életemet, egy kicsivel jobban teljesíteni, odafigyelni. Akkor most, legalábbis egy darabig nem fogom megtenni mindazt, amiről tudom, hogy nem kellene, de azért stikában meg szoktam csinálni. Kicsit jobban fogok engedelmeskedni, kicsivel többet fogok imádkozni, adakozni. Mostantól megpróbálok jobban megfelelni neked, Uram, jó? Beírom ezt a határidőnaplómba, beírom az imanaplómba, megkérek egy testvért, hogy kérjen számon, ha nem felelnék meg. – De ha így érted és ezt váltja ki benned az ige, nem jó úton jársz! Akkor nem értetted meg, hogyan akar ezen keresztül elérni téged Isten az Evangéliummal.
Két dolgot kell megértenünk ahhoz, hogy ne elvárásként, teljesítendő kihívásként, átugrandó lécként álljon előttünk ez az ige. Ne úgy tekintsünk rá, hogy ez egy szint, amire önerőből el kell jutnunk, mint ahogy a mellettünk ülő, irigylésre méltó társaink már bizonyosan eljutottak – miközben ők esetleg mirólunk gondolják ugyanezt. 
1. A hódolat késztet odaszánásra
Értenünk és látnunk kell, hogyan jut el eddig a mondatig az apostol a levél írása során. Nem egy gondolat-bevillanás ez. Nem váratlanul jut eszébe, hogy ezt még nem írta a rómabelieknek, akkor tehát most „az Isten irgalmára kérlek, szánjátok oda magatokat!” Hanem benne van egy folyamatban, egy gondolatfűzésben. A megelőző részben, a 9-tól a 11. fejezetig Pál Izrael titkáról beszél. Arról, hogy Isten kiválasztja Izraelt, szövetséget köt velük, amit ők nem tudnak megtartani. Isten új szövetséget kínál Jézus Krisztusban. Mi történik a választott néppel? Legalábbis mi történik azokkal a zsidó emberekkel, akik nem hisznek Krisztusban? Őket Isten elvetette? Ezt a kérdést taglalja ott a szelíd és a vad olajfa képében. S amikor Isten kiválasztásának a titkába beletekint, és az ezzel kapcsolatos felismeréseit és dilemmáit a gyülekezet elé tárja, ennek a szakasznak a végén kiált fel: „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Mily megfoghatatlanok az Ő ítéletei, és mily kikutathatatlanok az Ő útjai! Mert ki értette meg az Úr szándékát, vagy ki lett az Ő tanácsadója? Vagy ki előlegezett Neki, hogy vissza kellene fizetnie? Bizony tőle, általa, és érte van minden, övé a dicsőség mindörökké! Amen!” – S folytatja: „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket!” - Mennyivel másabb ennek a fényében hallani ezt az igét! Arról van szó tehát, hogy Pál apostol, kutatva Isten igazságát, meglát valamit az Ő hatalmából. Megnyílik a szeme, olyan perspektíva sejlik fel előtte, mint amikor az ember magas hegyre megy, és olyan távlatokat lát meg, amelyekről korábban sejtése sem volt. Ebben az ámulatban, hódolatban, gyönyörködésben születik meg a szívében a hívás, amit a gyülekezetnek ír: adjátok oda magatokat ennek az Istennek! Pálnak ez az Isten előtti hódolata igaz istentisztelet. Nem egy pulpitus mögött álló, összevont szemöldökű, szigorú tekintetű férfi felszólítása ez, nem is egy gyenge moralizálás a csúnya és gonosz világgal szemben, hanem az apostol beletekintve Isten hatalmas szeretetébe és kegyelmébe, ebbe kívánja bevonni a rábízott embereket.
Amikor olvasom ezt az igét, a végén a felsorolást, hogy „tőle, általa, érte van minden, övé a dicsőség mindörökké, amen!”- ez olyan számomra, mintha egy dicsőítő ének refrénje. Szeretném hangszerelni ezt a dalt, hallom a szívemben, amint kilassul a vége, kiszélesednek a harmóniák, és a végén felhangzik ez a mondat, az énekben egy átütő erejű záróakkord. Talán volt már részetek ilyen zenei élményben. És talán volt már részetek ilyen istentiszteletben – amikor átélhettetek egy ilyen nagy, kiteljesedő hódolatot Isten előtt! Amikor lecseng a harmónia, az ember nem akar mozdulni, nem akar kilépni, nem akar hazamenni ebből. Itt akar maradni, ebben akar maradni, illetve azt szeretné, hogy ez folytatódjon. Ne legyen vége, visszhangozzon tovább, kapcsolódhasson bele! Ezt a harmóniát megízlelve kristálytisztán látjuk, hogy erre van szükségünk. Istennek ebben a jelenlétében az születik meg bennünk, hogy oda akarjuk erre adni magunkat egészen. Azt akarjuk, hogy egy vég nélküli istentisztelet legyen az életünk.
Pál erről beszél, erre hív. Nem kényszer és nem elvárás már. Ezt felismerve az ember rájön arra, hogy az istentisztelet, az Istennel való kapcsolat az a hely, ahol megtalálhatjuk azt, amire mindig vágytunk. Az istentisztelet az a hely, ahol megérthetjük és megélhetjük, hogy Isten maga, és az Ő irántunk való szeretete, elfogadása végtelen és hatalmas. Az istentisztelet az a hely, ahol, mint gyülekezet hódolhatunk Előtte, és ebben a jelenlétben, ebben a szeretetben minden megtörténhet. Feltárhatjuk magunkat Isten előtt, ebben a szeretetben elveszhetünk, ebben a szeretetben megadhatjuk magunkat Istennek. Ebben a szeretetben gyengék lehetünk. Ebben a szeretetben lehetünk azok, akik éppen vagyunk. Az istentiszteleten, ebben a szeretetben igazán otthon lehetünk, és otthon is maradhatunk. Serdülőként volt egy időszak az életemben, amikor nem éreztem jól magam otthon. Lázadtam az otthoni szabályok ellen, amikor csak lehetett, inkább elmentem a barátaimhoz. Ők persze szintén nem szerettek otthon lenni, szívesebben jöttek hozzánk. A másik családban minden olyan jó volt számunkra. Úgy tűnt, hogy ott nincsenek szabályok, ott kedvesek – ott akartunk otthon lenni, és akkor nagyon fájdalmasnak éreztük, hogy haza kellett indulni. Irreális és eltévedt vágyakozások voltak ezek. De amit Isten kínál, az nem ilyen, az valódi hazatalálás, valódi harmónia, valódi válasz a valódi hiányaidra!
2. Az Evangélium válasz a legbensőbb szükségeinkre
A második dolog, ami szembe megy azzal, hogy Pál odaszánásra hívó szava, ez az ige egy kemény és rideg kényszer lenne, az az, hogy az Evangélium a legmélyebb igényeinkre, vágyainkra és hiányainkra reflektál. Amikor okos istentiszteletről beszélünk, látnunk kell azt, hogy az istentisztelet nem egy szertartás. Amikor Isten jelenlétével és valóságával találkozunk, újra és újra azt tapasztalhatjuk meg, hogy Isten a legmélyebb, legvalóságosabb, kimondott és ki nem mondott, felismert és fel nem ismert szükségeinket tölti be. Sőt itt tárul fel, itt mutat rá Isten arra, mik is a valós szükségeink. Rámutat az alapvető mozgatórugókra, amik az életünkben működnek.
Az embert alapvetően két dolog mozgatja és irányítja nagyon-nagyon mélyen: a vágyak és a félelmek. A legmélyebb megéléseink ott születnek, a legmélyebbről fakadó döntéseinket annak mentén hozzuk, hogy betöltsük a vágyainkat, és hogy elkerüljük a félelmeinket. Még tovább egyszerűsítve a dolgokat: az ember minden vágya igazából egy irányba mutat, hogy elfogadva, befogadva és szeretve legyen. A félelme is végső soron, ugyanezen a tengelyen mozog: hogy nem lesz elfogadva, befogadva és szeretve, hanem kizárják és elutasítják. Ez az alapja a végső kizáratástól, az életből való kiutasítástól, azaz a haláltól való félelemnek is.
Gondolj bele: ez a két dolog az, amire az Evangélium reflektál!
Amivel az istentiszteleten találkozhatunk, az Evangélium hirdetése soha nem a felszínt kapargatja, nem egy vallásos szentbeszéd, nem egy letudni való kötelesség. Az Evangéliumban rámutat Isten arra, hogy Ő Jézus Krisztust értünk adta, aki meghalt, feltámadt, megváltott bennünket, és ez azt jelenti, hogy Ő úgy szeret, úgy elfogad, és oly mértékben szeretne velünk kapcsolatban lenni, annyira kívánja, hogy az övéi legyünk, mint senki más ezen a földön. Úgy számíthatunk rá, mint senki másra! Ez az elfogadás a legmélyebb vágyainknak a betöltése. Ezt a befogadást keressük mindenhol, mindenkor, mindenben: minden kapcsolatban, sikerben – de ez csak Istennél található meg. Ezt az elfogadást és szeretetet nem találhatjuk meg máshol, csak Nála, itt van az istentiszteleten, itt van az Ő jelenlétében. Szeretett gyermeke vagy az Atyának, hazaértél. Örök szeretettel szeretlek – mondja. Én teremtettelek, én formáltalak. Elfogadlak.
És az Evangélium válaszol a legmélyebb félelmeinkre is, hiszen Jézus Krisztus nem vet el, nem utasít el, és legyőzte a halált. Örök életet ad, mienk a mennyek országa. Fel fogunk támadni.
Ez a két dolog, amire válaszol az Evangélium, és az istentiszteleten ezt a két dolgot élhetjük meg újra és újra, ha közel engedjük magunkhoz. Ha ezt megértettük, ha ez hat ránk, akkor természetesen fakad fel bennünk a vágy, hogy ebben akarunk élni tovább. Nem kell, hogy az istentiszteletnek vége legyen a záróénekkel és az áldással, hanem ez folytatódjon tovább, hiszen a vágyaink és a félelmeink dolgoznak bennünk a nap huszonnégy órájában, mindig velünk vannak, újra és újra felfakadnak, nem csak ebben a másfél órában. Ezért kell, hogy az istentisztelet ne fejeződjön be, hanem jöjjön velünk tovább a mindennapokba. Ezért van szükségünk arra, hogy hús-vér templomokká legyünk, az életünk istentiszteletté váljon, és Istennek odaszánt életet élhessünk.
 
Hogyan legyünk hús-vér templom?
Hogyan történhet meg mindez? Az istentisztelet gyakorlása valahol ott kezdődik, hogy az ember azt mondja Istennek: „Uram, szeretném, ha velem lennél, velem tartanál, megőriznél!” Kérjük is mi ezt a megőrzést, de gyakran fals módon, üzleti alapon, elköteleződés nélkül kérjük. Mintha azt mondanánk Istennek: eljöttem hozzád, a te templomodba, az istentiszteletre, ezzel teljesítettem a kötelességemet, most már szövetségesek vagyunk. A szövetség pedig azt jelenti, hogy most egy hétig szeretném élni az eredeti mederben az életemet, csak most már a te oltalmad alatt. Vonj búrát körém, én majd csinálom a kis dolgaimat, te pedig vigyázz arra, hogy ebből ne legyen semmi baj! És ha jól vigyáztál, és nem lett semmi baj, akkor majd eljövök és meglátogatlak jövő héten is. De nincsen hatással az életünkre az, ami az istentiszteleten történik. Az apostol ezzel szemben három dologra hív: odaszánásra, helyes igazodásra és a gondolkodás megújulására.
1. Szánjátok oda magatokat!
„…okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul!”
Nagyon érdekes az apostol szóhasználata ebben. „Szánjátok oda magatokat”, más fordítás szerint: „a testeteket”. Ebben benne van minden. Nem azt szeretné, hogy egy részt adjunk oda, hanem teljes valónkat! Másik érdekesség, hogy Pál okos istentiszteletről beszél. Azt a görög szót használja itt, hogy „logicos” – logikus, azaz teljes mértékben kognitív döntés, abszolút fejben eldőlő dolog, az akarat kérdése. Miközben az előbb hosszan arról volt szó, hogy az istentiszteletben az Istennel való találkozás, a hódolat az egy magával ragadó tapasztalat, erős érzelmi oldallal – itt arról van szó, hogy az okos istentisztelet egy meglehetősen tudatos folyamat, és ez így is van rendjén. A hitnek, az Istennel való járásnak megvan ez a kognitív oldala: döntés, elköteleződés; megragadom, ebbe az irányba megyek, így választok, végiggondolom, koncentrálok - ez mind benne van Isten követésében. Az életünk ugyanis nem úgy válik majd okos istentiszteletté, hogy mint egy áramlatra, ráfekszünk az Istennel való találkozás érzelmi sodrására, és majd magától megtörténik minden; Isten majd mindig odasodor magához. Egészen másféle sodrások működnek a világban, és ha tudatosan nem szánjuk oda magunkat, teljes valónkat Isten követésére, akkor mást fogunk dicsőíteni, más valakinek a tiszteletét fogjuk gyakorolni.
Valójában a mindennapokban folyamatosan zajlik valamilyen istentisztelet – ha nem az élő Istent dicsőítő igaz istentisztelet, akkor valami, valaki más előtt hódoló hamis istentisztelet. Mit gondolsz, ha nem az élő Istent imádod, akkor nem imádsz valaki mást? Mit gondolsz, ez ember, aki folyamatosan a vágyai betöltését és a félelmeinek az elkerülését keresi, nem imád mindenféle értékeken, értékrendeken, kultúrákon keresztül bálványokat, idegen isteneket? Mit gondolsz, azzal, ahogyan a döntéseidet hozod, ahogyan élsz, ahogyan fogyasztasz, ahogyan teszel, és ahogyan nem teszel valamit, ahogyan beszélsz, ahogy a kapcsolataidban élsz, és ahogy a munkádat végzed, azzal nem imádsz bálványokat, ha nem az élő Istennek szánod magad oda? De ez így van! Nem vehetjük ki magunkat a kultúránkból.
Mi történik, ha nem szánjuk oda magunkat? Azok a bizonyos mély mozgatórugók, a vágyak és a félelmek elkezdenek dolgozni. És persze nem fognak betöltést nyerni, mert azokat csak az élő isten töltheti be. A bálványok nem töltik be egyiket sem, és ez a betöltetlenség, az ezáltali űzettetés egyre lejjebb viszi az életünket, romboló hatással lesz ránk és a környezetünkre, a kapcsolatainkra nézve. Ennek az útnak a vége romlás, pusztulás, és halál. Egyedül az őriz meg az idegen istenek, bálványok követésétől, ha újra és újra odaszánjuk magunkat Isten követésére, és azt mondjuk: Uram, szeretnénk mindenünkkel Téged imádni és Előtted hódolni. Ha elveszítettük ezt, újra és újra visszatérhetünk Istenhez, megvallhatjuk: Uram, látom, hogy az elmúlt időszakban eltértem Tőled, felismertem és bevallom, hogy döntéseimmel nem úgy éltem, ahogyan Te szeretted volna, és nem szántam oda magamat; ahogyan éltem, amit tettem, az nem volt istentisztelet – de kérlek, hogy bocsáss meg, és szeretnék visszatérni Hozzád! Ezeket végiggondolhatjuk, és ez az odaszánás megtörténhet így újra és újra. Az odaszánás kognitív dolog, döntés, elhatározás kérdése, és ilyen értelemben független attól, hogy kíséri-e érzelmi töltés és tapasztalat, vagy nem.
2. Ne igazodjatok a világhoz!
Azt mondja az apostol másodszor ezután: ne igazodjatok ehhez a világhoz! Ez talán a legnehezebb. Mert akkor mit tegyünk? Vonuljunk kolostorokba? Éljünk elzárva? Ne öltözzünk modern ruhákba? Ne használjunk pénzt és technikát? Ne beszéljünk úgy, mint a kortársaink, ne nevessünk a vicceken? Ne éljünk benne a kultúrában? Rögtön ilyen szélsőséges kérdéseink vannak – és ezzel szinte már kibúvót is találtunk a teljesítése alól. Pedig nagyon fontos az, amiről itt az apostol beszél. Ugyanaz érvényesül, mint az imádattal kapcsolatban: ha nem az élő Istent imádod, akkor mást fogsz imádni, és a természetes sodrás inkább visz a másnak az imádására, mint az Istenére. Így van az igazodással is: valamihez, valakihez feltétlenül igazodni fogsz, és ha nem törekszel tudatosan arra, hogy ez ne a világ legyen, akkor a dolgok természetes folyása szerint az lesz. Még ki sem kell lépnünk a templomajtón, már itt benn, az istentiszteletet követően körülvesz bennünket rengeteg helyzet, ami a világhoz való igazodásra késztet. Az igazodás azt jelenti, hogy bár tudod, mire hív Isten, és alapvetően képes is lennél abba az irányba menni, de nem teszed. Mert vagy kellemetlen, vagy konfliktussal jár, vagy az a nehezebb út, vagy igazából arra vágysz, amit a világ mond, és nem arra, amit Isten.   
A Bibliában fellelhető egyensúlyról szeretnék itt beszélni röviden. Amikor ilyen radikális felszólítást olvasol az Igében, vagy bármit, amibe beleakadsz, nem értesz, akkor érdemes feltenni a kérdést: nem találsz-e valamit az Igében, ami ennek a másik oldalát megmutatja? És találsz ilyet, pl. Jézus tanításaiban, amikor azt mondja, hogy „só és világosság” kell, hogy legyetek; meg hogy „legyetek kovász”; a főpapi imában pedig azt mondja az Atyának: „nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a Gonosztól!” A kettő egyszerre érvényes. Benne kell élnünk a világban, kapcsolatban kell lennünk a kultúrával, szeretnünk kell az embereket – de nem hozzájuk kell igazodnunk.
Mondok egy-két példát, nem moralizálás céljából, hanem azért, hogy lássuk, hogyan ölt mindez testet. A legtöbb munkahelyen pl. vannak szokások, amelyeket mindig mindenki ugyanúgy tesz időtlen idők óta. Pl. elcsalod a munkaidő egy részét, nem mész be időben, hamarabb eljössz, de beírod, mintha ott lettél volna - nagy cégnél dolgozol, senki nem veszi észre, „benyelik”, belefér, nem kell tudni róla, sosem fog kiderülni. Kisebb-nagyobb szabálytalanságok, amelyekről, ha Isten előtt megállnál, azt mondanád: Uram, Te mindent látsz, én nem csinálom ezt. Mert Isten azt mondja: ne igazodj!
Egy közösségben kibeszélnek valakit a háta mögött. Pletykálnak róla, jól lehúzzák, kinevetik, ironizálnak rajta. S lehet, hogy ezt látva te nem szólsz semmit. Jó esetben nem teszel rá te is egy lapáttal – mert különben meg vicces a dolog, ahogy szó szót követ, és ebben neked is vannak ötleteid. De ha az, akit érint a gúny, nincs ott; ha a szemében nem tennéd – ne menj ebbe bele! Állj meg, ne igazodj ehhez! Sőt, ha lehetséges, tegyél ellene, emelj szót, állítsd meg a többieket is!
Egy ismerősöd megosztja veled, hogy a munkahelyén, vagy bárhol kellemesen alakul a kapcsolata egy más nemű kollégájával. Amúgy házas az illető, de hát ez egy ártatlan dolog. Éppen csak egy kis flört van, de egyébként csak beszélgetünk, megosztunk egymással dolgokat. Őszintén szólva egyre több dolgot megosztunk egymással, még őszintébben szólva olyat is megosztunk, amit a házastársunkkal már régóta nem. Mert vele könnyebb, ő érzékenyebb, megértőbb, vele lelki társak vagyunk. De hát ez csak beszélgetés – és persze tartjuk a kapcsolatot éjjel-nappal, messenger-ezünk. De egyébként nincs köztünk semmi. Ez nem baj, ez nem veszélyes. – Ne érts egyet, ne hidd el, hogy ez nem veszélyes, és ez semmi! Ne igazodj a világhoz! Már csak azért se, mert ha most őrá nézve elhiszed, legközelebb, ha hozzád jön közel ez a helyzet, magadra nézve is el fogod hinni!
Mindenki hajt a sikerért. Mindenki azt gondolja, hogy majd az alapján méretik meg, hogy milyen pozíciót ért el. Hajt a hatalomért, hajt a pénzért, „hogy mindent megadjak a gyerekeimnek”. Attól lesz boldog a gyerekem, ha mindig a legújabbat kapja meg, mindenből? Mindig meg kell szerezni a legújabb, legmodernebb, legdivatosabb márkát mindenből? Meg kell szerezni a nyolcadik diplomát is? És sorolhatnám, sorolhatnám még sokáig. Valószínűleg a te élethelyzetedben te pontosan tudod, hogy mit jelent igazodni a világhoz. Ha nem, akkor kérd Istent, hogy mutassa meg! Helyetted ezt a felismerést és az abból fakadó lépéseket senki más nem tudja megtenni. De neked sem saját erőből kell, hanem abból a forrásból, az Evangéliumból, amiben Isten ott van melletted.
3. Változzatok meg az értelmetek megújulása által!
Harmadik dolog, amit az apostol kér: „változzatok meg a ti értelmetek megújulása által!” Fontos része az Evangéliumnak, hogy szükségünk van az értelmünk megváltozására, megújulására. Van, akinek nagyon nehéz ezt beismerni. A nagyon logikus, folyamatokat jól átlátó, jól logisztikázó, előrelátó, előre tervező, megfontolt, mindig jó döntéseket hozó, tudatosan élő embereknek talán a legfájdalmasabb erről hallani, de rájuk is igaz: meg kell változni a gondolkodásunknak. Nem csak az egyes döntéshelyzetekben fontos, hogy ne igazodjunk a világhoz; hanem a gondolkodási folyamatokban, a következtetésekben, a leegyszerűsítésekben, az általánosításokban, a struktúra-alkotásainkban, és minden ilyen gondolkodási funkcióban fontos, hogy Isten formáljon és változtasson bennünket. A gyerekeknek is, amikor új iskolatípusba kerülnek, új tanulási módszereket kell elsajátítaniuk, mert ami általános iskolában jó volt, középiskolában nem vezet célra, ami pedig a középiskolában eredményes volt, az egyetemen már nem alkalmazható. Hasonlóképpen nekünk Istentől kell tanulni azt, hogy az Ő világában hogyan kell gondolkodnunk. Hogy mit tartsunk igaznak és hamisnak. Mire adjunk és mire ne, hogy kinek e véleményére adjunk és kiére ne, hogy mely szempontot fontoljunk meg és mit ne. Fiataloknak és időseknek egyaránt folyamatosan szükségünk van arra, hogy a gondolkodásunkban fejlődjünk. Felül tudjuk bírálni korábbi döntéseinket.  Szükségünk van arra, hogy Isten formálja a gondolatainkat, a módot, ahogyan a gondolatainkat rendezzük, ahogyan bánunk velük, ahogyan gondolkodunk, ami motivál bennünket, és amilyen döntések, cselekedetek, amilyen jellem és amilyen élet ezek által bennünk, amilyen légkör körülöttünk formálódik. Mindennek pedig a forrása az, hogy Isten óriási távlatokat nyitott nekünk az Evangélium által.
 
Befejezésül: hogyan lehet ma reformáció?
Hogyan történhet ma több annál, mint hogy a reformáció ünnepe kapcsán emlékezünk a régi szép időkre? Úgy, hogy minél több keresztény, kezdve veled és velem, elkezd istentiszteletként létezni ebben a világban. Olyan korban élünk, ahol a templomok nyitottak, viszonylag kevés az a hely, ahol kinéznek valakit a templomból szegénysége, különcsége, esetlensége vagy sérült volta miatt. De a szegény, különc, esetlen sérült emberek – és velük együtt a sikeres, gazdag és egészséges emberek többsége ma nehezen lépi át a templom küszöbét. Sok oka van ennek, kulturálisan is nehéz ez. De Istennek van egy jó terve: ha nem jönnek be az emberek a templomba, akkor a templom menjen ki a világba! És ez rajtad és rajtam keresztül fog történni: a hús-vér templomokon keresztül, ha odaszánjuk magunkat. Ez nem azt jelenti, hogy holnaptól tele lesz Budapest szuper misszionáriusokkal, akik ma Gazdagréten voltak istentiszteleten – de jelentse azt, hogy holnap olyan emberekként fogunk felkelni és az útjainkra indulni, hogy előtte elmondunk egy imádságot: „Uram, szeretném ma is odaszánni magam, és add, hogy az életem istentisztelet legyen! Hogy ne felejtsek el hódolni Neked, és látni Téged hatalmasnak! Taníts meg nem igazodni a világhoz, és segíts változni mindabban, amiben csak kell!”
„Szánjátok oda a ti testeteket Istennek kedves áldozatul!” Ez bizony lemondással és engedelmességgel jár, és ezt nem könnyű megtenni. De hiszem, hogy ezt Isten elvégzi bennünk. Ha ez megtörténik egyénileg és közösségi szinten, átjárja a közösségeinket, egyházunkat, társadalmunkat; ha ezek a nagyobb rendszerek is a győztes Krisztust mutatják fel, és istentiszteletté válnak a világban, akkor lesz reformáció, megújulás és ébredés. Mindehhez pedig az erőt a győztes Krisztustól meríthetjük, aki mellett mi is győztesek vagyunk. Aki a legmélyebb vágyainkra és félelmeinkre is válaszol az Evangélium által. Az istentiszteleti közösség pedig, ahol hétről hétre összegyűlhetünk, az a hely lehet, ahol mindig kapcsolódunk Hozzá. Istentiszteletből indulunk, istentiszteletbe érkezünk, és a kettő között is azt éljük, ami itt történik. Tesszük ezt annak a reménységében, hogy a Mennyben vég nélküli istentisztelet vár ránk. Megérkezünk, otthon leszünk, a félelmeink eltöröltetnek, a hiányaink pedig olyan mélyen töltődnek be, amiről itt álmodni sem merünk.
Ebben a reménységben éljünk, és szánjuk oda magunkat Istennek!
Gyertek, ezért imádkozzunk most!
Magasztalunk Téged, és hódolunk előtted, Urunk, Mindenható Istenünk, Mennyei Atyánk! Köszönjük Neked azt, hogy mindent megadtál számunkra az Evangéliumban, amire szükségünk van. Segíts ezt elfogadni, segíts odaszánni magunkat, Urunk, és kérünk, hogy végezd el bennünk, hogy megtörténjen ez! Segíts nem igazodni, változni, amiben kell! És segíts, hogy tudjuk ezt abból a forrásból tenni, hogy nekünk is kinyílnak a perspektívák, hogy megértjük és meglátjuk, hogy te ki vagy valójában! Köszönjük, Urunk, hogy itt vagy velünk, és vezess bennünket tovább az istentiszteleten, amikor Téged dicsérünk az énekekben, amikor Feléd fordulunk az imádságban! Jézus nevében kérünk, hogy hallgass meg! Ámen.
(Thoma László)

Szeptember óta a reformáció ünneplésével összekapcsolódva egy olyan sorozatban vagyunk együtt hétről hétre, amelyben Isten átformáló jelenlétével találkozhatunk. Láthattuk, hogy a reformáció nem más, mint Isten igéjének, az Evangéliumnak az erőteljes megelevenedése az emberek szívében. Ennek kapcsán elmélyül, megújul az Istennel való kapcsolata az egyes embereknek, a közösségeknek, s ennek igen komoly társadalom-formáló hatása van. Ebben az igehirdetés-sorozatban sok történet állt előttünk arról, hogyan munkálta Isten az ő népének a megújulását már az Ószövetségben; hogyan valósult meg Izrael életében egy-egy reformáció, lelki megelevenedés, lelki megújulás. Jobbára nagy ívű történetek voltak ezek. A ma felolvasott ige viszont egy nagyon konkrét eseményre irányítja a figyelmünket: arra a pontra, amikor Jézus elhívja első tanítványait.
Amikor az ember ennyire személyesen találkozik Jézussal, elhívást kap, akkor nyilván alapvető változás indul el az életében. Elhagyja a régit, és követni kezdi Jézust egy új életbe. Isten jelenléte radikálisan átformálja az embert. Ma azonban mégsem erről a nagy belső személyes átformálódásról akarok beszélni közöttetek, hanem arról a hatalmas, a világot átalakító forradalomról, amit Jézus végez, és amibe bele akar vonni bennünket, az ő népét. Nagyon fontos ezt kihangsúlyozni már itt az elején! Mert ha azt a kérdést tesszük fel ezen az istentiszteleten (ami általában a kérdésünk): hogy én hogyan formálódhatok át, akkor a történet megint csak rólunk szól. Arról, hogy mi szeretnénk valamit. Én szeretnék megváltozni. Talán mert nagyon meguntam a régit, talán mert egyébként is rosszul érzem már magam a bőrömben, talán mert kíváncsi természetű vagyok és mindig valami újra vágyom. Ha ebbe a megújulási törekvésembe Jézus beleáll és segít, nos: annál jobb! De ez a történet így csak rólam szól! Az Evangélium viszont arról beszél, hogy Isten Jézusban valami félelmetes, hatalmas munkát végez. Isten uralma elérkezik Jézusban; Isten cselekszik; egy forradalom van kibontakozóban; valami megállíthatatlan történik Isten tervei szerint - és Jézus meghív minket ebbe a hatalmas történésbe! Ha meghallom Jézus hívását és részesévé leszek ennek, akkor persze bizonyos, hogy közben átformálódok; mert ebben a hatalmas történetben nem maradhatok olyan, amilyen voltam – de ez itt már másodlagos, járulékos dolog. Ha belépsz ebbe a jézusi forradalomba, azt nem azért teszed, hogy egy kicsit (vagy akár nagyon) átformálódj, hanem azért fogsz beállni, mert elér Jézus ellenállhatatlan hívása.  
Ehhez három dolgot szükséges körbejárnunk:
A felolvasott igeszakasz is három részből áll. Az első pont az első rész: ki ez a Jézus, aki meghirdeti Isten országát? A második pont a harmadik rész: mit tesz Jézus azokkal, akiket elhívott Isten országába? És csak amikor ezt a kettőt már értjük, látjuk (Ki az, aki elhív? Mire hív el?) - akkor érdemes arról beszélnünk, amit a középső rész tár elénk: hogyan történik az elhívás és hogyan halljuk meg Jézus hívását. Csak így szakad ki az elhívás abból, hogy énrólam szóljon, és így kerül be abba a sokkal nagyobb történésbe, amit Isten tesz: hogy Jézusban az ő országa érkezik el közénk.
1. Tudnunk kell, kicsoda Jézus.
Máté evangéliuma legelejéről olvastuk az igét. Ezek a sorok Jézus nyilvános szolgálatának a kezdetét jelzik. Megjelenik, Keresztelő János megkereszteli, a Szentlélek elviszi a pusztába, megkísértetik – majd elkezdi szolgálatát a nép között.  A nyilvános működést közvetlenül megelőző történet az, ami a mai igében előttünk áll. Ez a beköszöntő, a nyitány, mai kifejezéssel élve Jézus küldetésnyilatkozata. A következőket olvassuk: amikor Jézus meghallotta, hogy Keresztelő Jánost fogságba vetették, visszatért Galileába a pusztából, a sivatagból, majd elhagyja Názáretet (a várost Galileában, ahol felnőtt); és letelepedett a tengerparti Kapernaumban (ami szintén egy város Galileában). Máté evangélista kiemeli, hogy mindez azért történt, hogy beteljesedjék, amit Ézsaiás prófétált hétszáz évvel korábban, amit hallottunk a lekcióban: „Zebulon földje, és Naftali földje, a tenger melléke, a pogányok Galileája: a nép, amely sötétségben él, nagy világosságot lát, és akik a halál árnyékának földjén élnek, azoknak világosság támad.”
Földrajzi nevek sorakoznak előttünk, talán meg is terhelnek bennünket: Galilea, Názáret, Kapernaum,  Naftali, Zebulon földje – olyan távoliak! Sok igeolvasó ember egyszerűen átugorja gondolatban ezeket – pedig látni fogjuk, mennyire fontosak! Máté szerint, ha meg akarjuk érteni, kicsoda valójában Jézus, akkor rá kell tekintenünk erre a több száz évvel korábbi próféciára, amit Isten Lelke által Ézsaiás próféta mondott.
Mikor valaki, akár napjainkban egy politikus elindul egy nyilvános feladatra, a legfontosabb információkat akarjuk tudni róla: valamit az életéről (honnan jött?), és valamit a terveiről (mit szeretne elérni, elvégezni?) Pontosan ezekre a kérdésekre kapunk itt választ Jézussal kapcsolatban, nyilvános működése kezdetén. Honnan jött Jézus? Galileából. Számít ez? Számít! Miért számít? Miért olyan fontos ez, hogy Galileából jött? Azért, mert Galilea egy lenézett, elmaradott, a jeruzsálemi zsidó vallásos elit szemében megvetett, pogány hely volt. Egyáltalán nem jó hely! Nyolcszáz évvel korábban ugyanis az asszír uralkodó hatalmas hadjáratot indított Izrael ellen, és az északi országrészt, benne Galileát elfoglalta. Deportálta a zsidókat, teljesen lerombolta a kultúrájukat. A fogságba hurcolt zsidók el is vesztek, elkeveredtek a népek közé, helyükre pedig mindenféle más népeket telepített be az uralkodó. Innentől kezdve Galilea már nem volt tiszta, nem volt kívánatos a megmaradt zsidóság szemében, akiknek alapvető identitása volt a tisztaság, a különállóság, a kiválasztottság, az elkülönülés. S ahogy az lenni szokott a történelemben, több száz évvel később is még ez munkál: Galilea egy keverék, gyülevész nép, „a pogányok Galileája”. Zavaros, tisztátalan. És itt jelenik meg Jézus! Értitek, mit jelent ez mai nyelven? Mintha Isten azt jelentené be itt a fővárosi gyülekezetben: nézzétek, a borsodi elcigányosodó kis faluban: ott érkezem! Ott kezdem el a munkámat. Őszintén: nem sok jót várunk arról a vidékről. Jobbára az útjainkat is úgy tervezzük, hogy autóval se kényszerüljünk áthajtani ezeket a falvakon. S akkor Isten azt mondja: ott indul az Evangélium! Egy ilyen helyen. Ahol sötétség van, mélység, szegénység, elveszettség – ott jelenik meg Jézus, ott kezdi a szolgálatát. Ott jelenik meg először a világosság, ahol senki nem várná.  
Mi ez a világosság? Mi Jézus programja? A következő szavakból ezt is megtudjuk: „ettől kezdve kezdte el Jézus hirdetni: térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa!” - A mennyek országa. Felejtsétek el azt a szót, hogy mennyország! Nincs mennyország – abban az értelemben, ahogyan naivan elképzelik sokan: egy hely a lelkek számára valahol ott fenn valami ködös magasságban. Nem! A mennyek országa az Isten országa. Isten uralma. Az, ahogyan Isten helyreállítja a teremtett világot. Csak azért nevezi Máté mennyek országának azt, amit a többi evangélista Isten országának nevez, mert a zsidók iránti érzékenysége miatt nem akarja kimondani azt a szót, hogy „Isten”. Amikor Jézus meghirdeti a mennyek országát, Isten országát, akkor nem egy spirituális égi magaslatról beszél, hanem arról, hogy a világ jogos királya: Isten bejelenti és visszaveszi uralmát attól, aki meglopta őt. Minden zsidó ember tisztában volt azzal, hogy Isten teremtette a világot, és ő a jogos uralkodó. Jézus arról beszél, amivel szintén tisztában voltak: hogy van egy trónbitorló, aki rávette az embert, hogy szakadjon el Istentől; aki behozta a világba a bűnt, a kárhozatot, a halált, a betegséget, a fájdalmat, a nyomorúságot, az erőszakot – mindazt a sötétséget, ami mindennapi életünk része. Jézusban azonban eljön Isten uralma; és Isten elkezdi visszakövetelni azt, ami az övé. Mert az egész teremtett világ az övé. Ezt hirdeti meg Jézus. Benne teljes erejével megjelenik Isten uralma, világosság gyúl – és minden korabeli zsidó tudta azt is, hogy ezt jelenti az Isten országa. A helyreállítást.
Ha  Isten uralma Isten Fiában, a Messiásban érkezik, ha Jézusban tényleg elérkezik ez az uralom, akkor jobban teszed, ha észnél vagy, és észreveszed, hogy jön: térj meg! Azt mondja egy biblia-tudós, NT. Wright: „olyan ez, mint amikor jön a szuper-expressz. Jobban teszed, ha észreveszed!” Ne úgy jöjjön el az Isten országa, Isten uralma, hogy te kívül maradsz, hogy te ragaszkodsz a sötétségedhez! Térj meg!  Azt jelenti: vedd észre, hogy jön az Isten uralma Jézusban! Vedd észre, hogy jön ez a világosság! Fordulj oda Isten uralma felé, és ebben az odafordulásban fordulj el a sötétségeidtől! Ezt jelentik Jézus szavai, mikor meghirdeti: „térjetek meg, mert eljött az Isten országa!” Jézus ezzel a felszólítással indít. Ez a program, a nyitány. Ezzel az igénnyel lép fel.   
Jézusban Isten uralma érkezik, és ebben az új uralomban minden a feje tetejére áll! Ezért forradalom. Megváltoztatja a hatalmi viszonyokat: nem a római császár az úr, a küriosz, ahogy akkoriban nevezték, hanem Jézus az úr, Isten az úr. Megváltoztatja az uralom beköszöntésének az eszközeit: nem fegyver és véres forradalom által jön el Isten országa, amit majd a rómaiak ellen vívnak a zsidók, hanem szeretet, békesség, imádság és igen: szenvedés által jön el az Isten országa, Jézus életében is.  Megváltoztatja, feje tetejére állítja azt, ami igazán értékes. A következő fejezetben azt mondja: „boldogok a lelki szegények”, „boldogok, akik sírnak”, „boldogok, akik békét teremtenek”, „boldogok az alázatosak”, „boldogok az irgalmasok”, „boldogok a tiszta szívűek”. Kit mondana ezek közül boldognak bárki ma? Feje tetejére állított világ az Isten országa! Megváltoztatja azt, amit a vallásosság jelent. A korabeli vallásosság, és sokszor sajnos a mai is nem más, mint etnocentrikus gyűlölködés. Akkoriban így hangzott: mi vagyunk a zsidók, a pogányok meg vesszenek! A mai vallásosság ugyanilyen: mi vagyunk a jobbak, a többi meg sehol nincs. Ehelyett Jézus világosságot hirdet minden népnek! Jön az Isten országa - Jézus meghirdeti. (És engem ez vonz.)
2. Tudnunk kell, mit tesz és mibe hív be Jézus
A nyitány elmondása után Jézus azonnal belemerül a nyitányban megfogalmazottak megvalósításába. Elhív négy embert, de nincs teológiai alapvetés, nem kezdi el megvitatni velük az eleve elrendelés vagy az ezer éves birodalom részleteit, nincs stratégiakészítés, nincs elméleti kidolgozás - Jézus egyszerűen belevág az Isten országának megvalósításába. Így olvassuk: „Aztán bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának Evangéliumát, gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget a nép körében. El is terjedt a híre egész Szíriában, hozzá vitték a mindenféle betegségtől és kíntól gyötört szenvedőket, a megszállottakat, a holdkórósokat, a bénákat, és meggyógyította őket.” Annyira egyszerű! Meghirdette, hogy mit fog tenni – aztán nekilátott és tette. És az emberek fogékonynak bizonyultak: tömegek jöttek hozzá. Jézus forradalma nem marad egy nagy ívű terv (az nem lenne forradalom), hanem azonnal történik.
Hol van vajon közben az a négy, akit elhívott? Nem olvasunk róluk semmit. De mivel elhívta őket, és követték őt, bizonyos, hogy ott vannak vele! Egyelőre nincs más dolguk, mint Vele lenni és figyelni őt. S akkor megint jön a földrajz: bejárja egész Galileát. Falvak, városok, zsinagógák. Galilea nem túl nagy: akkora, mint fél Magyarország, mint a Dunántúl.  Itt jelenik meg Isten országa Jézus által. Nem megy Jeruzsálembe, a zsidó vallási központba. Még kevésbé megy Rómába, a Birodalom középpontjába (soha nem ment el oda.) Úgy tűnik, Jézusnak nem kell valami különleges hely ahhoz, hogy az Isten országát hirdesse, megélje. Úgy tűnik, az Isten országa, Isten uralma, amiről Jézus beszél, ahogy Isten visszaveszi az uralmat a sötétség, a kárhozat, a betegség, a bűn, a Sátán erejétől – az itt történik a mindennapos életben. Galileai falvak, városok, utcák, terek, tópart, hegytető – Gazdagrét és Kelenföld, Újpest és Békásmegyer! Budapest, és a vidéki kis falu, ahova időnként leugrasz a nagymamát meglátogatni. Ez az a rész, ez az a hely, ahol megvalósul Isten országa. Itt, ahol éljük a mindennapi életünket.  
Ugyanakkor ebben a teljesen köznapi valóságban, ahogyan a tanítványok Jézussal járnak a maguk megszokott környezetében, a „semmi rendkívüli” helyeken – rendkívüli, ami történik! Jézus hirdeti az Isten országát, és gyógyít mindenféle betegséget és erőtlenséget. Szavaival meghirdeti az örömhírt, hogy elérkezett Isten uralma, vége a sötétség erőinek; a cselekedeteivel pedig demonstrálja Isten országának a valóságát. A mindenféle emberi sötétségben, reménytelenségben, fájdalomban, testi-lelki betegségben, démoni megkötözöttségben, társadalmi elszigetelődésben, ami a leprást kiközösítésre, a vakot szegénységre és koldulásra ítéli - megjelenik a világosság, a reménység, a gyógyulás, a helyreállás. Megjelenik maga Isten. Ez a jó hír, ez az örömhír! Nem egy dogma az Evangélium, nem tantételek sokasága, amelyeket el kell fogadni, hanem az az Evangélium, hogy Jézusban valóságosan megjelenik Isten szeretete, együttérzése, hatalma. Amit a nyitányban hallottunk: „a nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát” – elkezd történni a mindennapi életben, rendkívüli módon, és nagyon is konkrét formában.
Isten országának a munkálása nem más, mint szeretni, szolgálni, gyógyítani Isten erejével a társadalomban, a mindennapi közegben, ott, ahol vagyunk. A tanítványok ezt látják. Ebbe bekapcsolódni – ez az átformálódás.
Rendkívül fontos, hogy Isten országának a valósága ne egy távoli, absztrakt, homályos fogalom legyen a számunkra! Olyan visszás az, ha úgy élik meg a keresztények, hogy a templom az a hely, ahol Isten országával találkozni lehet. Nem a templom a mindennapi életterünk. Nem helyes, ha azt gondoljuk, vasárnaponként, hetente egyszer, és az ünnepnapokon itt megéljük Isten országát, aztán kilépünk innen és elfelejtjük. Másként kell ennek lennie: Isten országa ott van, ahol a mindennapok történnek – itt a templomban pedig megünnepeljük ezt, megerősödünk benne. 
Ezért azt kérem tőled, gondolj egy pillanatra arra: hol és milyen formában jelenik meg a sötétség a te közvetlen környezetedben! Lehet ez egy erőtlenség, betegség. Lehet hazugság vagy manipuláció, akár a munkahelyeden. Lehet ez az, ahogy a szegénységet és a nyomorúságot elkezded látni a társadalomban. Lehet ez, ahogy beleütközöl a különféle korrupt gazdasági és kapcsolati rendszerekbe. Nézz végig így a belső világoddal, a képzeleteddel az életeden, a környezeteden! Hol látod a sötétséget, a megtörtséget, a megkötözöttséget, a bűnnek a hatalmát? És vajon hogyan jelenne meg Isten országa, Jézus szeretete, szolgálata, együttérzése, törődése rajtad keresztül ezekben a helyzetekben? Mit tenne Jézus? Hogyan szeretné őket? Mit mondana, hogyan érintené meg őket? A tanítványok pontosan ezt élik meg Jézussal. Az Ő szemével nézve kezdik egészen másként látni mindazt, amit már megszoktak maguk körül. Amit addig nem sötétségnek, hanem „normálisnak” láttak. De amikor Jézusban megjelenik a világosság, felismerik, milyen hatalmas a sötétség.
Látod-e a sötétséget pl. a szexuális zaklatások történetében? Evvel van tele az életünk. Miért nem beszélünk akkor róla? Érzékeled a sötétséget, ahogy az erőszak és a visszaélés félelmetes mértékben átjárta a társadalmat; ahogy százakat, ezreket, tízezreket bezár a szégyenükbe, a mocskosság-érzésbe és a kiszolgáltatottságba? Miközben erről beszélek, nem valami olyanról van szó, ami kívül van rajtunk. Ez bennünket is érint. Látod-e, hogy a sötétség és a hazugság mennyire valóságosan jelen van? Van ehhez köze Jézusnak? Van gyógyulás? Mellénk tud-e állni Jézus? Meg tud mosni ebből, meg tud gyógyítani? Én tudom, hogy meg tud. Láttunk embereket, akiket Jézus meggyógyított és kihozott ebből. Nem kell a bezártságban maradnod, nem kell a szégyenben maradnod! Nem kell úgy tenned, hogy senkinek soha nem mersz erről beszélni! És látjátok a hazugságot, a sötétség erejét, ami a hamis bocsánatkérésben megjelenik? Rettegek attól, hogy a társadalmat átjárja ez a sötétség, ez a hamisság, hogy így kell, vagy így lehet bocsánatot kérni, ahogy a sajtóban halljuk, olvassuk. „Ha bárki úgy érzi, hogy megbántottam, akkor bocsánatot kérek” Ez azt jelenti: én ugyan nem követtem el semmit, én rendben voltam; de ha bárki olyan szerencsétlen volt, hogy miközben én rendben voltam, ő mégis úgy érzi, hogy megbántottam, vagy ártottam neki, akkor – figyeljetek, milyen démoni! – akkor én leszek annyira jó az ő érdekében, hogy bocsánatot kérek tőle. -  Látod-e, hogy az ilyen mondatok hogyan értelmezik át és silányítják hamissággá a bocsánatkérést? Mert ez nem bocsánatkérés! Azt mondani: „gonoszságot követtem el ellened. Én okoztam a fájdalmadat. Istentelen és embertelen voltam. És nincsen menekvésem, nincsen magyarázatom. Nem tudom helyreállítani, amit tönkretettem benned. Kérlek, ha tudsz, bocsáss meg nekem!” – ez bocsánatkérés. Erre lehet bocsánatot, kegyelmet hirdetni.
Értitek már, hogy mit csinálnak a tanítványok Jézus körül? Akarjátok hallani az elhívást ebben? Be akartok ti lépni ebbe? Ez átformál! Ha valaki Jézussal beáll az Isten országa szolgálatába, az garantáltan átformál. De milyen messze van ez attól, hogy én szeretnék egy kicsit változni, egészségesebb vagy összeszedettebb lenni. Átformálódni, csak úgy sterilen, magamban és magamnak. Ez nem tartható, ez nem az Evangélium hívása. Nem erre hív Jézus. Az ő elhívása arról szól, hogyan leszünk, mint Isten népe eszköze annak, ahogyan ő másokat szeret, másokat gyógyít, másokat szolgál. És közben gyógyulunk mi is. Közben szolgál felénk is. De Isten országának ez a forradalma.
3. Találkoznunk kell azzal, aki elhív
Kiket hív el? Téged és engem! Mindennapi és közönséges embereket. Halászokat említ a Biblia – abban a világban ez olyan volt, mint ma a tanár, a kisvállalkozó, a bankban dolgozó tisztviselő: az átlagember. Se nem szegény, se nem gazdag. A munkája nem könnyű, de nem is elhordozhatatlanul nehéz. Nem luxus az élete, nem is egy zseni, de nem is az alja a társadalomnak: átlagos. Az elhívás sem úgy történik, ahogy a nagy rabbikkal, hogy oda kell menni: „rabbi, lehetnék-e a tanítványod?”. Nem: Jézus megjelenik ott a galileai tenger partján, (amit ez neked jelent: az Allee-ban, Kelenföldön, a képernyő előtt, ahol nyomod zombi arccal a munkát egész nap). Lehet, hogy egyszerre, hirtelen történik meg veled, egy pillanat alatt megérted a hívását – lehet, hogy már régóta forgatod magadban, és a mindennapi környezetedben egyszer csak tudod: Jézus elhívott. Nem maradhatok itt. Nem maradhatok úgy, ahogy vagyok. Már nem azért, mert én akarok megváltozni! Mert ha én akarok megváltozni, akkor ugyanaz akarok maradni, csak egy picit szeretném magam javítgatni. Nem! Engem Jézus elhívott! Idegen vagyok már abban, amiben eddig voltam. Valami új kezdődik.
Jézus végigsétál az utcán, a munkahelyeden, és azt mondja: jöjj utánam! Annyira furcsa! Annyira bizarr! Tényleg az! Akkor, a bibliai időkben is az volt. Tudom, sokan, akik keresztény családban nőttünk fel, gyerekkorunk óta megszoktuk ezeket a képeket: halászok, háló, énekek: „Vedd a példát Andrástól…” – de lássátok meg, hogy akkor ott az a történet is nagyon bizarr volt! Jött Jézus, megszólította ezeket a halászokat, azok pedig otthagyták a hálókat, a hajót, az apjukat. Otthagyták a jól ismert addigi életüket, ami nem volt túl gazdag és nem volt túl szegény, meg lehetett belőle élni, rendben volt. És hova mentek, mire indultak el? Mit mondott nekik Jézus? „Emberhalászokká teszlek.” Őszintén: lehet érteni, hogy ez mit jelent? De ők azonnal követték Jézust, otthagyták az addigi életüket, és elmentek vele. A semmibe. És nincsen magyarázat. Talán egy pszichológus mondana valamit: bizonyára a személyiségfejlődésük olyan pontjára jutottak, ahol már készen álltak valami újra, vagy konfliktusban voltak az apjukkal. Vagy egy közgazdász azt mondaná: valószínűleg látták már, hogy úgyis leágazóban van a halászatnak, jön az új technika… De nem! Nem kell magyarázatokat találni.
Minden elhívás lényegében ilyen. Én arra készültem, hogy természettudós leszek, mint az apám, meg az anyám, meg a keresztanyám. Biológus akartam lenni, gyűjtögettem a bogarakat és a lepkéket. Teljesen jól elvoltam emberek nélkül, sőt rettenetesen szorongó voltam, nem mertem megszólalni emberek között. De milyen bizarr, hogy Jézus egyszer csak azt mondta: valami másra hívlak el, mint amit te gondoltál. 
Ha ezt a bizarrságot még soha nem tapasztaltad meg, akkor bizonyára nem jutott el még soha Jézus hívása igazán mélyen a szívedbe.
A követés ilyen. Annyit látunk, ami a következő lépés, és az a kérdés, hogy engedelmesek vagyunk-e mindig a következő lépésben. Így bontakozik ki egy csodálatos út, amint Jézussal részesei vagyunk Isten országa forradalmának. Tudta Péter, András, Jakab, János, hogy ha elkezdik követni Jézust, abban mennyi dicsőség, és mennyi fájdalom lesz? Tudták ezek a kelenföldi piaci árusok, hogy az egész világon fogják hirdetni az Evangéliumot? Tudta Péter, hogy ő lesz az, akinek a nevéhez kapcsolódik Rómában az Evangélium, és a római gyülekezet? Tudta, hogy mártírhalált fog halni Jézusért? Tudta Jakab, hogy alig néhány évvel később ő lesz az első apostol, akit Heródes karddal megölet? Nem tudták! Biztos, hogy nem tudták! Mert Jézus, Isten megkímél minket attól, hogy tudjuk, mit jelent, ha igent mondunk az Ő hívására. Mi meg üzletelni akarunk vele: „jó, megyek, ha megmutatod a pályát. Fél év, egy év, öt év, tíz év múlva hova jutok? Ha tudom, akkor megyek” – na ez nem elhívás, ez biznisz! Annyit kapsz, hogy „emberhalász”, jelentsen ez bármit! De ha követed, akkor kibomlik előtted az út lépésről lépésre. Ez az elhívás.
Tudjátok, mi a titok? Mi a magyarázat arra, hogy emberek, akkor és most elindulnak, és bolond döntéseket hoznak Jézusért? A magyarázat az ő személye! Jézus ellenállhatatlan személye, ellenállhatatlan elhívása.  Jézus megjelenik, és nincs magyarázat, csak Jézus maga van. Jézus ereje, hatalma, Jézus lényének a vonzása. Ha ma, ezen az egyszerű vasárnapon téged Jézus elhív a követésre, akkor nem azért fogsz elindulni, mert szeretnél magadból egy kicsit több jót kihozni. Nem az önmegvalósítás miatt, felejtsd el! Azért ne kövesd Jézust! Az úgyse fog bejönni különben! És nem is azért indulsz el, mert félsz, hogy következményei lesznek, ha nem teszed. Ha Jézus hív, akkor csak azért fogsz elindulni, annak ellenére, hogy érzed ennek a súlyát és feszültségét, mert nagyobb a szívedben Jézus szavának ellenállhatatlan ereje, nagyobb a szívedben Jézus jelenlétének gyönyörű valósága, nagyobb a szívedben Jézus szolgálatának a szépsége a sötétség közepette is, mint önmagad biztonsága, önmagad elképzelése, mindaz, amit te akarsz magaddal. Ha jobban ragaszkodsz a meglévőhöz, akkor úgyis ott maradsz, ahol vagy; és úgy maradsz, ahogy vagy.
De Isten országának forradalma zajlik, Isten uralma jelen van, és érkezik – és ezért jobban tesszük, ha észrevesszük. Ámen!

A gyermek születése, Izraelben különösen egy fiúgyermek születése mindig öröm. A fiú Isten népe történetének ezen a pontján a lehető legnagyobb fájdalmat és tragédiát hordozza: Íkábod, azaz odavan Izrael dicsősége. Elment, tovább állt, eltávozott közülünk az Úr; elhagyott bennünket Isten. Fiú született, igen - de idő előtt; anyja a sírban, népe megalázva, népe Istene elfordult, és minden, minden kilátástalan.
Pedig Izrael története Isten jelenlétének a története. E jelenlét, isteni dicsőség nélkül értelmezhetetlen Izrael léte. Izraelt Isten az egyiptomi rabszolgaságból, a biztos pusztulásból hozta ki. Nem maguknak vívták ki a szabadságot; az Úrhoz kiáltattok, és Isten eljött, elérkezett, meglátogatta őket, jeleket és csodákat tett, amellyel megrendítette a Fáraó hatalmát. Majd szabadulást szerzett, kivezette a népet a halálból a Vörös-tengeren keresztül, amit ő nyitott meg. Később megjelent a népnek a Hóreb hegyen, a pusztában, és szövetséget kötött velük. Ti az én népem lesztek, én a ti Istenetek. Ahogy engem szolgáltok, ahogy velem éltek ebben a szövetségben, általatok megismer majd engem a föld minden népe. De Izraelnek nincs országa, földje, otthona. Isten azonban jelen van; felhő- és tűzoszlopban kíséri a népet, amelyet bevezet Kánaán földjére. Józsué idején megerősítik a szövetséget, hogy az Úrnak engedelmeskednek. A Bírák korában sokszor elfordulnak Istentől, és mélyre süllyednek. De Isten jelen van, újra és újra megtérésre hívja őket. Így jutunk el abba a korba, amelybe Sámuel könyve vezet minket. A silói szentélyben zajlik az istentisztelet, Isten ott van jelen népe között. De mi történt, mi történehetett, hogy egy gyermek születése súlyos ítéletet, Isten jelenlétének eltávozását jelzi?
A mai szentírási szakasz ebbe enged betekintést. A Szentlélek arra figyelmeztet minket, hogy Isten jelenléte nem olcsó, felszínes, garantált jelenlét. Isten szabad, aki megvonhatja magát tőlünk. Nos, ez nem könnyű üzenet nekünk, de nem tehetjük, hogy ne tekintsünk bele.
1.  Megteheti-e Isten, hogy nincs jelen?2.  A "garantált jelenlét" megértése3.  Hogyan van jelen hűségesen az, aki bármikor elmehet?
1.  Megteheti-e Isten, hogy nincs jelen?
Akár hívők vagyunk, akár nem, Istentől azt várjuk, hogy jelen legyen. Ez az ő dolga; ezért Isten. Legyen ott, legyen elérhető, legyen segítségére az embereknek. Különös, hogy milyen mélyen belé van ez írva az emberbe. Számos magát nem hívőnek valló ember számonkéri Istent (vagy a keresztényeket Isten miatt): Miért nem volt ott Isten? Hogyan engedhette ezt? Miért nem akadályozta meg - ha egyáltalán van? És persze ebből az következik, mondják ilyenkor felháborodva, hogy Isten nincs; és igen dühösek, vagy keserűek. De ha Isten nincs, akkor miért van, hogy az ember dühös rá, vagy hogy keserű? Azután lecsillapodik a haragja, de csak azért, hogy egy újabb alkalommal újra kifakadhasson: hát nem hiszem, hogy ez megtörténhet, nincs Isten! Persze, de már megmondtad korábban is, hogy nincs, akkor most miért csodálkozol, vagy miért háborogsz? Miért nem fogadod el, hogy nincs, nincs jelen, és dolgok csak úgy történnek, és teljesen normális, hogy nincs jelen egy Isten, aki bármit is tenne? Azért, mert Istennek lennie kell, és Istennek jelen kell lennie. Ez a munkaköri leírása, akkor is ha nincs. Grace Davie angol vallásszociológus állítja, hogy miközben Európában kiürülnek a templomok, és úgy tűnik, győzelmet ül a szekularizáció, valójában létezik egy általa "helyettesítő vallásosságnak" nevezett jelenség.  Sokan egyáltalán nem járnak templomba, de azt elvárják, hogy az egyház legyen ott, amikor szükségük van rá, szolgáltasson, esetleg néha szólaljon meg. Nincs közöm hozzá, de legyen ott. Mintha sokan valahogy így lennének Istennel is: nem sok dolgom van vele, de legyen ott. Legyen jelen, legyen elérhető. És ha ez így van, megteheti-e Isten, hogy nincs jelen? Vagy másképpen fogalmazva: Ha Isten elmegy, eltávozik, akkor már nem Isten? Hiszen definíció szerint ő mindig jelen van. 
Másképpen, de ugyanez a kérdés vetődik fel azoknak is, akik azt mondjuk, hogy elkötelezett hívő emberek, Jézus követői, Isten népének saját döntésünk alapján részese vagyunk. Mert könnyen mondjuk a nem hívőnek, hogy ne gondold, hogy Isten dolga az, hogy mindig jelen legyen (neked, hiszen te nem hívő vagy...), de közben azt gondoljuk (összedörzsölve a tenyerünket), hogy nem úgy van ez velünk. Mert hiszen nekünk jár - ha már hívőkké lettünk, nem? - hogy ő jelen van. Hát nem ez az evangélium, az örömhír? Nem ez a történetünk, a tapasztalatunk: távol voltam, sötétségben voltam, Isten nélkül voltam, ellenséges voltam, de valamilyen egészen különleges és személyes módon az Úr elkezdett közeledni, szívem szemeit nyitogatni, önmagához szeretgetni, amíg felismertem, hogy Krisztusban önmagát adta értem, és megváltott szeretetéből. És amikor ennek fényessége rám ragyogott, betöltött a Szentlélek, és onnantól tudom, örökké tudom, hogy soha nem hagy el. Nem ez a történetünk? Nem ez a hitünk? De igen. Ugyanakkor, vajon nem ugyanazzal találjuk magunkat szemben, mint amiről az előzőekben beszéltem? Isten munkaköri leírása, hogy jelen van. Ez a dolga.  És ha ez így van, megteheti-e Isten, hogy nincs jelen? Nem! - válaszoljuk. (Ez különben is Ószövetség… teszik hozzá többen.)
2.  A "garantált jelenlét"  megértése
A történet abba ad betekintést, amikor Izrael népe is a "garantált jelenlétben" bízik. Az első ütközetben Izrael vereséget szenved. Nem olvasunk hadászati elemzésről, annál szembe tűnőbb viszont a teológiai reflexió: "Miért veretett meg ma bennünket az Úr a filiszteusokkal?"  A kérdés fontos: nem (csak) a filiszteusokkal van dolgunk, hanem (végső értelemben) az Úrral. Mi történt, hova lett Isten? Gyors megoldást találnak a helyzetre: "Hozzuk el ide Silóból az Úr szövetségládáját, jöjjön közénk, és szabadítson meg bennünket az ellenség kezéből." A szövetség láda helye a szentélyben (később a templomban) volt. Az Istennel való szövetség ládája jelképezi az Istennel való kapcsolat szívét: ott lakik Isten a népe között. A láda, a tetején a faragott kérubokkal az a hely, ahol Isten trónol - miközben ő nyilván a mennyben van -, ahol Isten megjelenik népe között. Próbáljuk megérteni, mi zajlik itt. Vereséget szenvedtünk - és ez Istentől van. Igaz? Igen. Azért történt, mert nem volt velünk. Igaz? Igen. Hozzuk hát ide őt a táborba, és akkor győzni fogunk. El is hozzák a ládát, Éli pap két (istentelen) pap fia, Hofni és Fineás kíséretében, és az egész tábor ujjongásban tör ki. A filiszteusok hallják és rettegnek: "Isten jött a táborba! Jaj nekünk. … Ki ment meg minket ennek a hatalmas Istennek a kezéből? Ez az az Isten, aki mindenféle csapással sújtotta Egyiptomot a pusztában." Majd a zsidók csúfos vereséget szenvednek. Mi történt?
Nem sikerült Istent elvinni a táborba. Hiába a láda, mint jelenléte és dicsősége hordozója, hiába a zsidók ujjongása és hite a győzelemben, a filiszteusok megrettenése, az egyiptomi jelek és csodák felemlítése, Isten nem adott győzelmet. Figyeljünk újra, hogy a kérdés nem az, hogy miért harcoltak hatékonyabban a filiszteusok, hanem az, hogyan maradhatott távol Isten. Hát megfogtuk és idehoztuk, nem? Hát a szövetség ládájához ő kötötte magát, nem? Ő ígérte, hogy ott lesz jelen népének, nem így volt? Továbbá nemcsak vereséget szenvedett Izráel, de még a láda is az ellenség kezébe került. Hogyan kerülhet Isten jelenlétének trónusa, szinte maga Isten az ő népe ellenségei kezébe? Ennek a helyzetnek a megragadáshoz, megértéséhez nincsenek kategóriák. Ez lehetetlen, ezt nincs miben elhelyezni, felfogni, értelmezni. Éli számára is az igazi dráma nem annyira fiai elvesztése, mint az, hogy a szövetség ládája elveszett.
Garantált jelenlét. Isten jelenléte, mint munkaköri kötelesség, amire úgy és akkor számítunk, amikor szükségünk van rá. Hol csúszott el Izrael? Vajon van-e olyan pont a történetben, ahol tetten érhetjük azt, ami a tragédiához vezetett? Az első vereség után Izrael vezetői ezt kérdezték: "Miért veretett meg ma bennünket az Úr a filiszteusokkal?"  A válasz, amint láttuk ez volt: "Hozzuk el ide Silóból az Úr szövetségládáját, jöjjön közénk, és szabadítson meg bennünket az ellenség kezéből." Nos, ez egy mechanikus, személytelen "megoldás." Itt érhetjük tetten, hogy a személyes kérdés, Isten felé fordulás helyett egy személytelen, tárgyiasított Isten-kapcsolatot találunk. Kérdezés, önvizsgálat, szembenézés helyett egy pragmatikus megoldás. Tárgyiasított Isten, annak feltételezése, hogy őt oda ráncigálhatjuk, ahova szeretnék, hiszen ezért van. Ennek különösen hangsúlyt adnak azok az események, amelyeket az előző fejezetből tudunk meg. Éli pap öreg már, az istentiszteleti kultuszt a silói szentélyben két fia, Hofni és Fineás felügyelik. Mindketten erőszakos és istentelen emberek, akik papi hatalmukkal visszaélve a nép által hozott áldozatból erőszakkal elvesznek, ráadásul a szentélyben szolgálatot teljesítő asszonyokkal hálnak. Mindennek következtében "megutálták az emberek az Úrnak szóló áldozatot." (2.17) Isten már bejelentette Élinek ítéletét a főpap háza felett. Krízis van hát Isten és a népe között akkor, amikor a nép vezetői egy automatikus megoldást keresnek ahelyett, hogy az élő Istenhez fordulnának.
Amint láttuk, hívők és nem hívők, mi is hajlamosak vagyunk arra, hogy hasonló módon tekintsünk Istenre. Tárgyiasítjuk, személytelenítjük, automatizálnánk jelenlétét, közelségét, szeretetét. Hadd mutassak rá ennek három formájára, amelyek - néha egészen nyílt, máskor nagyon alattomos, rejtőzködő módon - megjelennek közöttünk.
Az első lényegében az, amit a textusban látunk. Egy tárgy az, ami garantálja Isten jelenlétét. A tárgyat ki lehet terjeszteni egy helyre is. Amint van egy tárgy, ami garantáltan hordozza Isten jelenlétét, úgy lehet egy hely, amelyről ugyanezt gondoljuk. De ide kell még kapcsolnunk a magatartást is: ha ezt és ezt megtesszük, akkor Isten jelenléte biztos. A tárgy, a hely, a magatartás lehet egészen személyes, magunk választotta - ez nem ritka a mai korban. De lehet ugyanakkor közösségi is, testet ölthet egyházi szertartásban. A lényeg mindebben, hogy az Úrral való egészen őszinte, személyes, bűnbánattal és kegyelemmel teli találkozás helyett a kapcsolatot sematizáljuk, intézményesítjük. Tudod, hogy nincs rendben vele a kapcsolatod - de az istentiszteleten való részvétel majd rendezi. Nem azért, mert ott őszintén hozzá fordulsz, hanem azért, mert megtetted, ami szükséges - tehát ő is köteles megtenni azt, ami az ő dolga. Őszinte, személyes, bűnbánattal és kegyelemmel teli találkozás helyett a kapcsolatot sematizáljuk, intézményesítjük. Tudod, hogy nincs rendben vele a kapcsolatod - de az istentiszteleten való részvétel majd rendezi. Nem azért, mert ott őszintén hozzá fordulsz, hanem azért, mert megtetted, ami szükséges - tehát ő is köteles megtenni azt, ami az ő dolga. Gondold meg, nincs-e valami, amibe belekapaszkodsz, hogy az biztosítja neked Isten jelenétét, miközben az egész életeddel, minden dolgoddal nem fordulsz felé. Valamit rejtegetünk, valamiben sötétségben járunk, és közben úgy gondoljuk, ez az Isten megvehető vagy megszerezhető.
A második hamis elképzelés, amikor a láda szerepébe az igaz tan lép. Amikor egy gyülekezet, egy közösség, egy egyház azzal próbálja magának vindikálni Isten jelenlétét, hogy mienk az igazság Istenről. Kezünkben a Szentírás, ismerjük az evangéliumot, a reformáció igazságának hitvallásai a miéink, és kínosan ügyelünk arra, hogy ne hajoljunk el ettől. Sőt, komoly harcot fordítunk mindazokkal szemben, akik nem az igaz tan emberei, közösségei. És közben - milyen alattomos! - egyre inkább tudni véljük, hogy jól és jót hiszünk, és ehhez önelégültség kapcsolódik. Megjelenik a szívünkben az önigazság, a büszkeség, és szinte természetes, hogy ha ennyire igazak és tiszták vagyunk, Isten is velünk van, sőt, csak velünk van. Ahelyett, hogy elé állnánk megtört szívvel, amikor nyomorúság ér, nem értjük, hogyan történhetett ez, hiszen mi csak az igazsághoz ragaszkodtunk. Mintha az igazsághoz ragaszkodva Istent is magunkhoz ragasztottuk volna. De a szívünk közben önelégült és kemény…
Harmadszor, a "garantált jelenlét" az érzelmi átélésben. Isten valóságos jelenlétének megtapasztalása természetesen az egész embert igényli, érzelmeit is bevonja. Ugyanakkor megjelenik az emberi szívben, akár egy közösség életében az, hogy az általában hangos, érzelmi, nagyon lelkes, dinamikus együttlétben, gyakran dicsőítésben, sokkal inkább keressük már magunkat, az átéléseinket, a megtapasztalásainkat, mint Istent. A dicsőítés feldobott, energizált, inspirált - nem ez Isten jelenléte? A "láda" az érzelmi átélés, a tapasztalat lesz. Amíg van átélésem, amíg tudunk lelkesedni, amíg annyit beszélünk arról, milyen fantasztikus ez az isteni jelenlét itt köztünk, addig biztosan itt is van Isten. Hogyne lenne?
A tárgy, a hely, a magatartás fontos. Az igazság fontos, és része az Istennel való kapcsolatnak, amint az érzelmi átélés is. A szövetség ládája valóban az Isten jelenlétének a helye. De semmi sem helyettesíti a valóságos, őszinte kapcsolatot. Mert Isten szent. Isten hatalmas. Isten nem megszelídíthető, és semmivel sem irányítható. Az ember szíve pedig álnok. Önmagát is becsapja. Könnyebb neki Istent automatizálni, mint személyesen megküzdeni vele. Isten azonban jobban szereti népét annál, minthogy ezt engedje. Nincs „garantált jelenlét”, olcsó, ráncigálható Isten!
3. Hogyan van jelen hűségesen az, aki bármikor elmehet?
Eljött az összeomlás. Isten eltávozott. Halottak a harcmezőn, elveszett a láda, Éli elpusztult, gyermek született, akinek a neve Íkábód: odavan Isten dicsősége.
Ha ez így van, igen bizonytalan a helyzetünk. Ha nincs hűséges isteni jelenlét, hogyan bízhatunk benne? Hiszen tudjuk, milyen törékenyek vagyunk. Mennyire rászorulunk arra, aki az egész teremtett világ Ura, aki szerető Isten. Szükségünk van jelenlétének állandóságára; hogyan élhetnénk, mint az ő népe, teljes bizonytalanságban? Milyen ez az Isten? Olyan, mint aki véletlenül besétál az életünkbe, majd amikor úgy tetszik neki, megharagszik és kisétál? Semmiképpen sem. De akkor lehet-e, egyszerre bizalmunk/biztonságunk úgy, hogy az nem bálványimádó, olcsó kegyelem? Hogyan van hűségesen jelen az, aki bármikor elmehet?
Isten hűségesen ígéri jelenlétét népének. Jelen volt a silói szentélyben, ő adta magát ott, a szövetség ládájához kapcsolódva. Éppen azért van a láda, hogy emlékeztessen a szövetségre: az Úr megszabadította Izraelt, egyoldalúan kezdeményezte a szövetséget, és a jelenlétét ajándékozta nekik. Ez pedig nem hogy nem változott, hanem még sokkal erőteljesebb lett a mi számunkra. Jézus Krisztusban Isten szövetséget kötött velünk, amelyben jelenlétét ígéri. Tekintsünk ebbe bele mélyeben!
A gyermek neve Íkábód, odavan, eltávozott Isten dicsősége. Amikor Jézus a kereszten felkiált, hogy "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" akkor ő az Íkábód. Nemcsak név, hanem ő maga, az Atya Fia, az, aki az Atyával együtt hordozza Isten dicsőségét, akinek egész élete az Atya (igaz) jelenlétében zajlott, ő maga lesz az elhagyott. Ő lép oda Izrael helyére, hogy őt sújtsa az Atya minden ítélete, hogy ő tőle fordítsa el az Atya a tekintetét, hogy ő álljon Isten népe és Isten közé, hogy elhordozza az ítéletet, és ezzel levegye azt Izraelről. Értitek? Ő maga Íkábód, ő magában éli meg, hogy Isten dicsősége eltávozott, miközben ő sohasem tette automatikussá, olcsóvá, sekéllyé az Atya jelenlétét. Imádta az Atyát, engedelmes volt neki, szolgálta őt, kereste őt, és most belép oda, ahol nekünk kellene lenni. Ezt nevezi a Biblia megváltásnak. Ránk nézve történt, ami vele történt.
És mi fakad ebből? Az, hogy az Atya elfogadta Jézus helyettes áldozatát. Feltámasztotta, igazolta ezzel, hogy valóban az ő Fia, és benne tekint ránk. Benne kötött szövetséget velünk. Benne ígéri, hogy nem hagy el. Ránézve mondja, hogy a gyermekei vagyunk, hogy a népe vagyunk, és hogy ezért igaz vagy, tiszta vagy. Jézus halála annak garanciája, hogy Isten megbékélt velünk, velünk van.
Hogyan hagyna tehát el? Hogyan tenné érvénytelenné saját Fia áldozatát? De ugyanakkor ott a másik kérdés: hogy ne hagyna el, ha csak használni akarjuk őt? Igen, Isten hűséges jelenlétét ígéri Krisztusban - miközben nem engedi, hogy ebből olcsó bálványt csináljunk. Mert ameddig látjuk, átéljük, hogy Jézus halála a mi ítéletünk, addig örvendezhetünk abban, hogy benne pedig Isten jelenlétét kapjuk. Amint eltévesztjük ezt szem elől, és kemény, megtérés nélküli, önigazolt szívvel akarjuk Jézusban magunkénak vallani Isten jelenlétét, ő már tovább is állt… Minél inkább az ítéletünk Krisztus keresztje, annál inkább a menekülésünk is, a reménységünk is.
Ezért jó nekünk önmagunkat megalázva elé jönni ma. Gazdagréti gyülekezet! Isten ezzel a történettel megtérésre, alázatra, bűnbánatra hív. Nézzünk szembe azzal, nem távolodott el tőle a szívünk, miközben oly sokat tudunk róla, és oly sokat beszélünk a jelenlétéről. Kérdezzük meg, miért érezzük üresnek magunkat, miközben ide járunk. Miért vettek erőt rajtunk a bűnök, miközben jó reformátusok vagyunk? Nem tettük-e mi is olcsóvá, felszínessé kegyelmét, és nem ennek következményeit siratjuk most? Lássuk ebben a történetben, Íkábódban, Jézusban Isten szenvedélyes szeretetét, amellyel még a mélységben is élő és valóságos kapcsolatra hív bennünket! ÁMEN!
(Lovas András)

„Most már tudom, hogy jót fog tenni velem az Úr, mert egy lévita lett a papom!” Velem lesz az Úr, megáld hűségesen, bővölködni fogok. Mennyien vágyunk erre az életérzésre: rendben vagyok Istennel, tudom, hogy jó szándékkal tekint rám, minden kerek és egész. Mikának ebben a mondatában nem csak az Istennel való kapcsolat rendezettsége, hanem az ebből fakadó jó élet, áldás, bőség is benne van. Szép, kerek, egész történet: lopás után megbánás, Istennek ajánlott vagyon, házi szentély az otthonában berendezve, hivatalos pap a szolgálatra szerződtetve, s a végén a megelégedett summázás: „most már biztos, hogy jót fog tenni velem Isten”. Benne van ebben, mennyire fontos ennek a családnak Isten, az ő jótetszése és áldása. Úgy tűnik, minden kerek, egész, sikeres és eredményes.
Vagy mégsem? Honnan tudjuk, hogy rendben vagyunk-e Istennel? Mikor tudhatjuk, hogy rendezett ez a kapcsolat? Mikor fordulunk felé jó módon és Ő mikor fordul felénk hasonlóan jó kedvvel? Milyen az igazi istentisztelet? Nem a vasárnapi másfél órás formális istentiszteletre gondolok, hanem az Istennel való kapcsolatra, közösségre, az Ő szeretetére és tiszteletére. Milyen az a kapcsolat, ami Neki kedves, ami a helyén van, ami garantáltan békességet és áldást hordoz? Mert úgy tűnik, Miká ezt ragadta meg. Valójában azonban Miká ezt végérvényesen szem elől tévesztette. A következő, 18. fejezet drámaian mutatja ennek a kifutását.
Előttünk van az igazi istentisztelet vágya, és a Miká által gyakorolt valóság, amit most így nevezek: a magunk által gyártott istentisztelet – ami egészen olyan, mint az igazi. Vagy talán mégsem.
Három dologról szeretnék beszélni, ahogy ez megvizsgál bennünket:
1. Milyen a magunk által gyártott istentisztelet? Mik a jellemzői?
2. Mi áll a magunk által gyártott istentisztelet mélyén? Melyek a gyökerei?
3. Milyen az igaz istentisztelet és a király, akinek az uralma alatt ez történik?
 
1. Milyen a magunk által gyártott istentisztelet?
A bírák kora, amelyben a most felolvasott történet is játszódik, Izraelnek egy nagyon nehéz átmeneti és kaotikus korszaka – a honfoglalás után, a királyság megszervezése előtt. Az előző időszakban Józsué vezetésével megérkezik a tizenkét törzs Kánaán földjére, elfoglalják, birtokba veszik az országot. Övék az ígéret földje – de körülöttük ott vannak a kánaáni népek. Józsué könyvének a kicsengése, magának a honfoglalást levezénylő Józsuénak a szellemi öröksége, hogy ebben a pogány környezetben Izrael törzseit az tarthatja meg, ha Istenben, Jahvéban hisznek, az Ő törvényét, a Tízparancsolatot, a Tórát megtartják, a szövetségben hűségesek. Ez van a bírák előtt. A Bírák könyve után pedig az az időszak következik, amikor Izrael királyt kap, és a király vezetése alatt megszerveződik Izrael állama, mely nem csak tizenkét törzs laza szövetsége már, hanem egy erős nemzetállam. E két stabil rendszer között azonban a bírák kora egy kaotikus időszak. A Bírák könyvének ismétlődő ciklikus mintája, hogy Izrael elfordul Istentől, bálványokat imád; ezért Isten megengedi, hogy a környező idegen népek uralma, megszállása alá kerüljenek; ebből nyomorúság adódik; a nyomorúságban Istenhez kiáltanak; Isten válaszul küld egy szabadítót, egy bírát, aki szabadulást hoz nekik, helyreállnak; a helyreállás után, a jólétben ismét Isten ellen fordulnak - és indul az egész elölről újra és újra. Ez a menetrend ismétlődik ciklikusan, egészen addig, míg a 17. fejezethez, a most olvasott történethez érkezünk. Ezt követően ugyanis nincs több ciklus: a hátralévő rész a 17-től a 21. fejezetig nem más, mint egy epilógus a könyv végén, egy drámaian sötét végkifejlet. Nincsen újabb bíró, nincsen újabb felemelkedés, csak radikális zuhanás a mélységbe, a káoszba, a durvaságba. A Bírák könyvének utolsó fejezetei tartalmazzák a Biblia talán legsötétebb emberi történeteit: erőszak, szexuális visszaélés, vér és gyilkosság egymás után. És van egy mondat, ami újra és újra visszatér a kor jellemzésében: „akkor nem volt király Izraelben, mindenki azt tette, amit jónak látott.”
Ebben a helyzetben olvasunk Miká istentiszteletéről – a maga által gyártott istentiszteletről. A vallásosságnak, az istentiszteletnek van ugyanis egy külső formája: ahogy itt ülünk a gazdagréti gyülekezet istentiszteletén, énekelünk, imádkozunk, igehirdetésre figyelünk. De mögötte mindenkiben ott van a szíve szándéka: ami idehozott minket, ami munkál bennünk ezekben a pillanatokban. Az igaz istentisztelet és a magunk által gyártott istentisztelet nem a külső formában tér el egymástól, hanem abban, ami a szívekben zajlik. Nézzünk rá ebből a szempontból a Miká családjában zajló istentiszteletre! Nézzünk rá a három szereplőre: valójában kit mi mozgat, kinek mi zajlik a szívében?
Az anya. Valószínű a történet leírása alapján, hogy egy özvegyasszonyról van szó, hiszen végig nem hallunk egyetlen szót sem a férjről, az apáról. Látjuk azt is, hogy egy nagyon jómódú, nagyon tehetős családról van szó. Egy alkalommal az özvegy felismeri, hogy egy tekintélyes összeg, 1100 ezüst sékel eltűnt a családi kasszából. Az asszony átkot mond: legyen átkozott az, aki elrabolta a vagyont! Mikor azonban kiderül, hogy a fia vette el a pénzt, (mert a fiú elé áll és azt mondja: „anyám, akire átkot mondtál, az én voltam”), hirtelen erős fordulat áll be az anya indulataiban. Így reagál a fia vallomására: „áldjon meg az Úr, fiam!” „Áldjon meg az Úr!” Átok után áldás. Persze, rád ez nem vonatkozik, csak mindenki másra vonatkozott volna. Olyan gyorsan, olyan könnyen, olyan lazán ott van Isten neve az ajkán! Utána azt mondja: az egész összeget eredetileg arra szántam, hogy felajánljam érted az Úrnak. Ezért – a korabeli kánaáni bálványimádás hatására – fából faragott, majd fémmel kiöntött bálványszobrot készít az Úr tiszteletére. Valószínűleg első olvasásra nem vettétek észre, hiszen csak finom közlésként szerepel a sorok között, (a szentíró nem magyaráz, csak jelez): „oda is adott kétszáz sékel ezüstöt”. Az eredeti 1100 sékeles felajánlásból végül csak kétszáz jut el erre a célra. Miről beszél ez? A vallásos motiváció, a bálványszobor készítés mögött valami egészen más munkál. Az özvegy biztonságra törekszik, meg akarja nyerni Istent, be akarja bástyázni őt a fia és önmaga életébe. Cselekedeteinek legmélyebb mozgatórugója, hogy valamiképpen biztonságot találjon. Az összes többi: az Úr neve, az Úrnak adott pénz, a bálványszobor, a felajánlás: csak külső vallásos máz.
A fiú, Miká. Nem annyira fiú már, inkább meglett férfi, kiderül ugyanis, hogy neki magának is felnőtt fia van. Ellopta az anyjától a pénzt – ez sokat elmond a családi kapcsolatokról, és Miká motivációiról. Mikának a vagyon a fontos, pénzre vágyik. A pénz az anyjánál van, amíg él, ő rendelkezik vele. De neki szüksége van erre a pénzre, úgyhogy megszerzi. Abban a pillanatban azonban, amikor meghallja, hogy az anyja átkot mond, megijed. Mi van, ha működik az átok? Mérlegel, és inkább visszaadja. Semmi jele nincs annak, hogy komoly, Isten előtti bűnbánat született volna a szívében. Nem megbánás, hanem félelem vezérli. Jobban fél a kimondott átok következményeitől, mint amennyire különben vágyik a szíve a vagyonra. Aztán az anyja által elkészített bálványszobor felhasználásával házi szentélyt épít. Készíttet még egy házibálványt és egy éfódot is, ami kultikus ruházat, az ószövetségi törvény értelmében kizárólag papi viselet, ami a papi szolgálatban, az Istennel való kapcsolatban, kommunikációban is hivatott segíteni. Ezzel a három kultikus tárggyal berendezi az otthonában a szentélyt, s mivel a szentélybe pap is szükségeltetik, a saját fiát kinevezi papnak. Komoly vallásos odaszánás. De aki az Ószövetséget ismeri, (márpedig Mikának és családjának ismernie kellett, hiszen zsidóként ebben a szövetségben éltek, ebbe születtek, ebben nevelkedtek), az pontosan tudja, hogy mindez tökéletesen  szembe megy avval, amit Isten az Ő népétől követel. Isten törvényében egyértelmű, hogy szentély ott van, ahol annak a helyét Isten kijelöli – azt nem lehet csak úgy egyéni ötletelés alapján otthon berendezni. Pap az, aki Isten által papságra kijelölt ember az Isten által papi szolgálatra kijelölt törzsből – nem a fiam, akit én papnak nevezek ki. Az Isten tiszteletéről is egyértelműen rendelkezik a Tízparancsolat: „ne csinálj magadnak faragott képet”, ne ábrázold Istent semmilyen módon! Miká totálisan szembe megy azzal, amit Isten vár tőle. Ő kiábrázolja Istent, mert a korabeli kánaáni istenek ott vannak körülötte kiábrázolva, fából megfaragva. Aztán még megfogad egy kósza lévitát. (Nem tudjuk, mi lesz a saját fiával, azt elengedi a papságból.) Mikor mindez megvan, úgy gondolja: tökéletesen bebiztosította magát. Ujjong a sikerének. Hogy ekkora szerencsém van, hogy még egy lévita is jött a papi törzsből! „Most már tudom, hogy jót fog tenni velem az Úr, mert egy lévita lett a papom!” Lássuk meg, hogy ebben az emberben van valami őszinte vágy arra, hogy rendezze az Istennel való kapcsolatát.  Mégis a szíve legmélyén a bőség, a jólét, a pénz vezeti. Legyártott magának egy istentiszteletet.
A lévita. Az lenne a feladata, hogy Isten szövetségét, tanítását képviselje. De ez a lévita valamilyen módon szerencselovaggá lett, akinek a hűsége megvásárolható. Oda megy, ahol többet ígérnek neki. A következő fejezetből kiderül, hogy amikor egy erőszakos törzs kifosztja Mikát és elviszi a bálványait, akkor a lévita nem sokat ellenkezik: elmegy velük, mert végül is egy törzs papjának lenni mégiscsak magasabb karrier és pozíció, mint egy család papjának lenni. Lazán továbblép, mert a pozíció, a karrier mozgatja..
Mindenkit mozgat valami - és közben minden, minden Isten nevében történik! Mindenki az Úr nevében, Őrá hivatkozva teszi, amit tesz. Kérdés azonban, hogy a vallásos máz mögött, ami a legmélyebben mozgat, az valóban tiszta indíték-e Isten előtt? Ezek az emberek felépítenek egy gyönyörű istentiszteletet, miközben a szívük teljesen másnak a vonzásában van. Amennyire kereknek tűnik ez a történet elsőre, annyira mélyen romlott, fonák, kiábrándító másodszorra.
Mi következik ebből? Bolondok lennénk, ha nem tennénk fel a kérdést: lehet, hogy mi is ugyanígy be tudjuk csapni magunkat? Lehet, hogy mi is ugyanilyen hamis biztonságban, mint Miká, azt mondjuk: ezért meg ezért most már jót fog tenni velünk az Úr – és közben hasonlóan egy magunk által gyártott, magunk által meghatározott istenkapcsolatban vagyunk? Lehet, hogy azt hisszük, minden rendben, kerek és egész – és közben a magunk elképzelései szerint, a magunk által gyártott módon tiszteljük Istent? Létezhet ilyen önbecsapás? De ismétlem: bolondok lennénk azt hinni, hogy mentesek vagyunk ezektől a tévedésektől. Mert Miká sem tudta, hogy téves úton jár. Csak akkor szembesül a tévedésével, amikor a következő fejezetben Dán törzse erőszakkal elviszi a bálványait, kirabolják, kifosztják őt.  Amikor mindenét elraboltak, kétségbeesetten kérdezi Miká: „elvittétek az isteneimet, amelyeket csináltattam, meg a papomat, és elmentetek. Mi marad nekem?” A válasz: semmi!
Mert a magunk által gyártott istentisztelet után nem marad nekünk semmi.
2. A magunk által gyártott istentisztelet gyökerei
Ha adsz egy esélyt annak, hogy Isten Lelke megvizsgáljon, és azt mondod: nem akarok olyan bolond lenni, hogy azt higgyem, ez engem nem érinthet – ha igent mondasz erre, akkor gyere tovább! Melyek a magunk által gyártott istentisztelet gyökerei? Hogyan és mitől működik ez így? Két dologról fogok beszélni ezzel kapcsolatban: a mai kultúráról, és az emberi szívről. Harmadik pontban pedig néhány konkrét élethelyzetet szeretnék nagyon komolyan elétek hozni.
2.1. A mai kultúra. „Abban az időben nem volt király Izraelben, mindenki azt csinálta, ami neki tetszett.” Ez a szentírónak egy teológiai megállapítása: nem volt Izraelben olyan külső erő, amely valamilyen módon emlékeztette volna ezt a tizenkét törzset arra, hogy milyen az Istennel szövetségen élt, az Isten teremtési rendje szerint való élet. Mikor Izrael elfordul Istentől és bálványokban bízik, egyszerre kiárad, elszabadul az erőszak, a paráznaság, a szegények elnyomása. Miért? Mert olyanná lesz az ember, mint az istenei. Izrael népe elkezdi követni a körülötte élő kánaáni népek bálványimádását, mert azt látja, hogy azoknak jól megy a soruk; úgy érzi, kulturálisan magasabb szinten állnak, mint a nomád vándorlásból érkező saját törzseik; és ezért azt feltételezi: ahhoz, hogy mi is így sikerrel járjunk, célszerű követni az ő isteneiket. De ebben az istenkövetésben erőszakosak és aberráltak lesznek, mert Kánaán istenei ilyenek: erőszakosak és aberráltak. A harc, a háború istenei az egyik oldalról, a termékenység, a szexualitás istenei a másik oldalon, amelyek tiszteletéhez hozzá tartozik a kultikus prostitúció. A nép pedig olyanná válik, mint az istenek, amelyeket imád.
Hogyan alkalmazható mindez a mi mai világunkra? Nyilván nem siránkozunk azon, miért nincs ma király Magyarországon, vagy Európában. Nem vágyunk külső államhatalomra, ami meghatározza az életünket, az istentiszteletünket. Mégis, nem a király hiánya miatt, de valami másért, a mai kultúra pontosan olyan, mit a bírák kora. Mindenki azt csinálja, ami neki tetszik. A 21. századi posztmodern humanizmus, az ebből fakadó hihetetlenül erőteljes individualizmus lényege éppen ez. Az Istennel való kapcsolatra nézve is: „úgy tiszteld Istent, ahogyan azt te szeretnéd! Úgy, ahogy az neked jó. Senki ne akarjon ebben törvényt, irányt szabni, ez mindenkinek a legbensőbb magánügye.” Semmi nem állhat közéd és Isten közé. Semmilyen igazság nem állhat oda, de különösen nem állhat oda egy egyház, egy dogma, egy pap, aki majd megmondja neked, hogy mit kell hinni! Ez árad ma mindenhol, ezt szívjuk magunkba a levegővel. És hadd mondjam azt, hogy ebben sok minden érthető és jogos. Érthető a tiltakozás minden olyan vallásossággal szemben, ami inkább gyökerezik emberek vagy szervezetek, egyházak hatalmában, a tőle való félelemben, mint saját személyes belső meggyőződésben. Jogos, hogy nem egy elnyomó vallásos személynek akarunk megfelelni, mert valóban nem ez az igaz istentisztelet, az Istennel való igazi kapcsolat. Ha egy szervezet iránti félelemből mondunk dolgokat Istenről, vagy a tradícióinkra vagyunk nagyon büszkék, és ennek birtokában lenézünk másokat – ez nem igaz istentisztelet! Láttunk már eleget abból, amikor az egyház elnyomó módon lépett fel, amikor különféle lelkészek vagy papok visszaéltek a hatalmukkal - és ez nem kell a világnak! Nekünk sem kell! Ugyanakkor milyen az a kereszténység, hit, vagy inkább az a spiritualitás, amit a mai kultúra formál? Ami éppen olyan, amilyennek szeretnénk? Olyan istentisztelet, ahogyan te megéled, ahogy neked jó, ahogy el tudod fogadni. Belülről való, a tiéd, mai, felvilágosult, rád szabott. Amiben hitelesen jelen tudsz lenni. Van ebben valami nagyon nagy igazság. Tényleg, ha nem belülről fakad, ha nem a tiéd, ha nem tudsz vele azonosulni, ha csak félelemből van – az biztosan nem kedves istentisztelet Istennek. Igaz. Van valami mély igazság ebben, amit a mai kultúra és mi keresztények egyaránt megfogalmazunk és kívánunk. Igaz. De csak félig igaz.
2.2. Az emberi szív. Miközben a bennünket körbevevő világ arra bátorít, hogy „gyártsd le magadnak a vallást!”, legyen olyan az istentisztelet, ahogy az neked elfogadható és jó – vakok lennénk, ha nem látnánk, hogy ez a kultúra által felénk áradó külső hatás nagyon is melegágyára talál a szívünkben. Erre hajlik a szívünk, a te szíved, meg az én szívem. Miért mondom ezt? Keresztény hitünk szerint Isten nem egy kozmikus erő vagy energia. De ha nem az, ha Isten valóban élő Isten, ha létező személy, aki hatalommal, szeretettel, irgalommal, szándékkal, tervvel bír, tehát ha valóban személyes Isten, akkor nehéz elképzelni azt, hogy Vele – éppen Vele! - soha ne kerülnénk konfliktusba.
Hadd világítsam ezt meg máshonnan, hogy jobban érthető legyen! Egyre több szó esik a mai társadalomban arról, milyen jó és hasznos nem elkötelezett párkapcsolatban élni. Most nem is az együttélésről beszélek, hanem arról a modellről, amikor két elfoglalt, jól működő, sikeres, független ember olyan módon van párkapcsolatban, hogy néha összejönnek egy-két napra, együtt vannak, aztán különválnak és mindenki éli a maga életét. Mikor úgy adódik, megint találkoznak egy kicsit és aztán megint szétválnak. Azt mondják, ez az életstílus (ami nagyon erősen követésre hív), azért nagyon jó, mert ebben a helyzetben megadatik, hogy nem kell látnod a másik ember rossz oldalát, a fáradtságát, a rossz pillanatait, mindazt, ami olyan nehéz különben egy elkötelezett párkapcsolatban – hanem mindig csak a jót adjátok egymásnak. Nem kell bajlódni a másik ember rossz oldalával.
Nemrég olvastam egy cikket, mely szerint hamarosan azok lesznek az etikai kérdések, hogy lehet-e érzelmi kapcsolatunk egy mesterséges intelligenciával, aki a párunk. Ez lesz a következő lépés, és nincs ez már messze tőlünk! Gondolj bele: még könnyebb és még kevesebb bajlódással jár, még szabadabb lehetsz, ha a párod nem is valóságos személy, hanem egy mesterséges intelligencia, esetleg még az sem, hanem csak egy bábu. Egy szex-bábu. Ez azért jó, mert ez már tényleg nem beszél vissza. Vagy ha visszabeszél, hát kikapcsolod. Egy ilyen „partnerrel” tényleg minden úgy van, ahogy te akarod. Mindent megkapsz, amit akarsz, de nem kell bajlódni egy másik emberrel. Hova vezet ez? Egy olyan világba, ahol minden úgy van, ahogy te akarod, és ahol éppen ezért tökéletesen egyedül vagy!
Ugyanígy van az emberi szív Istennel, a magunk által gyártott istentiszteletben. Gyártsd le magadnak az istentiszteletet! Egy olyan Istennel találkozol, aki mindenben pontosan olyan, ami neked jó. Nem mond ellent, nem megy veled szembe, nem tesz semmit, ami neked nem tetszik, nem ad kihívásokat, nem mutat rá a bűneidre, nem fenyeget – hanem pont olyan, aminek te elképzeled. Ez a magunk által gyártott istentisztelet. Az így elképzelt és imádott isten azonban nem több, mint egy gumibábu. Bibliai szóval: bálvány. Egy másik bibliai szóval, amit a bálvány jelent: hiábavalóság. Levegő!
Ez a tét. Ha Isten valóban Isten, ott kapcsolat van. Ha kapcsolat van, ott kihívás van. Ha kihívás van, ott küzdelem van. Ó, a kultúra azt mondja: gyártsd le magadnak az Istent, legyen a tiéd, legyen szívből való, legyél benne hiteles, szabad! Igen, ez részben igaz, de ébredj fel! A kultúra azért ilyen, mert az emberi szív teremti a kultúrát, az emberi szív pedig nem akarja Istent, egy bábut akar helyette. Miért? Mert a te szíved, meg az enyém is, alapvetően idegenkedik az élő Istentől, alapvetően ellenséges az élő Istennel, alapvetően lázad Ellene, mert nem akarjuk, hogy uralkodjon rajtunk! Ez a magunk által gyártott istentisztelet gyökere.
2.3. Konkrét jelenségek. Mert nem akarok az általánosságok szintjén maradni. Ezért egyetlenegy területre szeretnék rámutatni most – lehetne több, de egyet fejtek ki, ami égető. Égető közöttünk, a Gazdagréti Gyülekezetben, égető az egyházunkban, égető az egész nyugati világban. Ez pedig a férfi és nő kapcsolata. A modern nyugati világban ez az a terület, ahol Isten teremtési rendje leginkább eltorzul, és valami nagyon-nagyon más alakot ölt, mint amit Isten törvénye diktál. Ez az a terület, hadd mondjam ki, ahol mindenki azt teszi, amit jónak lát. És most nem a hitetlenekről beszélek, hanem azt mondom, ez az a terület, ahol a keresztény gyülekezet, ahol ti, kedves gazdagréti hívő gyülekezeti tagok azt gondoljátok a szívetek mélyén, hogy azt tehettek, amit jónak láttok. Mert a szexualitás, a házasság, a férfi-nő kapcsolat témában jobban formál minket a kultúra, mint Isten.
Egyik terület köztünk ebben az együttélés kérdése. Az egész bibliai kijelentésen, amint az emberiség történelmén is, végighúzódik, hogy a házasság férfi és nő halálig tartó, elkötelezett, nyilvános és törvényes kapcsolata. Ez a házastársi szövetség. Ez a legtöbb kultúrában jelen volt egészen az elmúlt időkig. A Biblia azt mondja, hogy a házasságon kívüli szex, az együttélés, hogy „próbáljuk ki”, teljes mértékben ennek a felrúgása. De ma a keresztények nagy része lazán átírja Isten rendjét, mert azt mondja: a 21. században ez tarthatatlan. Mert mindenki azt teszi, amit jónak lát. Ha így vélekedsz, akkor ez egy olyan terület, ahol a szíved mélyén te is magad által választott istentiszteletet gyakorolsz.
A másik terület, amiről beszélnem kell, nagyon nagy fájdalommal, alázattal és megtörtséggel, nem büszkén, nem ítélkezően: ez a házassági válás. És kérlek engedjétek meg, hogy most ne arról beszéljek, hogy mikor lehet elválni. Mert el tudom mondani, mit tanít erről Jézus: a házasságtörésről, a megkeményedésről, a hűtlenségről. Tudnék beszélni arról, mi az a helyzet, ahol olyan szintű erőszak uralkodik, hogy igenis ki kell lépni – de nem! Ne ezt akarjátok hallani! Nekem úgy tűnik, hogy mára teljesen elfogadottá vált a keresztény közösségben is egy házasságból felállni, a szövetségből kilépni. Pusztító fertőzésként vonul ez végig rajtunk, a gyülekezetünkön, az egyházunkon. Hetente jönnek hírek olyan lelkipásztorokról, akik elválnak. Amikor kb. húsz évvel ezelőtt először átéltem, akkor még fiatal lelkipásztorként, hogy elkötelezett keresztény testvéreim, barátaim oda jutottak, hogy szétmennek – összetört a szívem. A másodiknál, a harmadiknál, meg a negyediknél is. Hihetetlen, hogy most már meg se döbbenek. A maga választotta istentisztelet, a maga gyártotta „isten” az, aki előtt bármikor megtehetem ezt a lépést. Az én istenemnek ez belefér – ez ezt jelenti! Küszködsz a házasságban? Kilépsz, otthagyod. Tudom, hogy nem ennyire egyszerű, de mégis ez történik. Gondoljátok végig, mit jelent a szövetség! A házassági szövetség egy olyan kapcsolat, amelyben egyszerre van jelen a szerelem, hogy valóban szívből szeretlek; és az elköteleződés, hogy a tiéd vagyok, bármi is történjen. Az az isten, akit szeretni vélsz; aki a szívedben él, ha bátran meg mered lépni, egyáltalán el mered gondolni előtte ezt a laza, hűtlen felrúgását a házasságnak, az egy olyan isten, nekem úgy tűnik, akit már nem érdekel a szövetség, meg az elkötelezettség, őt csak az érdekli, hogy te szerelmes legyél. És ha már nem vagy szerelmes, ha az egész úgy rossz, ahogy van, meg gyilkoljátok egymást, akkor a te istened szerint már mindegy, kiléphetsz a kapcsolatból. Lásd be, nézz szembe vele, hogy ez ezt jelenti!
Gondold végig keresztény emberként, ha pedig nem vagy keresztény, akkor próbáld megragadni itt, mi az evangélium! Az evangélium, örömhír az, hogy ha az Istennel való kapcsolatban elbuktál, ha hűtlen lettél, ha megtörted az Istennel való szövetséget, Ő nem mondja azt neked, nem mondja azt az Ő népének: na jól van, nem gyötrődök veled tovább, keresek valaki mást, hello, kiléptem! Elváltam, leléptem, lesz nékem más népem. Józsikám, eddig volt veled a dolog – most már keresek magamnak egy másik Józsit, van még ezer! - Én nem értem, hogy Isten miért nem cseréli le a népét. Miért nem cserél le bennünket? De minden úrvacsorai alkalom annak a megújítása, megélése, hogy elbuktunk a szövetségben, de Isten hűséges a szövetséghez. Miközben ebből az Istenből akarunk élni, hogyan tehetjük azt, hogy lazán (mert relatíve lazán) kisétálunk a házassági szövetségből? Megmondom: azért tudjuk megtenni, mert egy magunk által gyártott istent akarunk ebben követni, aki meg fog minket érteni.
Házasságban vagy? Vigyázz és őrizd meg! Olyan házasságban vagy, amelyben küszködsz hosszú idő óta, és nem váltál el Istenre nézve? Hadd ünnepeljek veled együtt Isten előtt: de jó, hogy nem tetted meg! Elváltál? Persze, hirdetem neked a kegyelmet, a gyógyulást, a helyreállást, a szabadítást. De úgy érzem, hogy annyira átmegyünk a kegyelemnek a hangsúlyozásába itt Gazdagréten, hogy nem vesszük észre, hogy már rég átírtuk az Istennel való kapcsolatot. Hogy tulajdonképpen az beszél rólunk, amit így mond a Biblia: „mindenki azt teszi, ami neki tetszik” – az Úr nevében.
S ha valaki azt mondja: én egyedülálló vagyok, nem is érint engem a házasság kérdése, akkor gondold végig: nem ugyanez működik-e esetleg a szíved mélyén Istennel szemben? Benne vagy a Vele való kapcsolatban, de megvan a menekülő útvonalad. Azt mondod magadban (hangosan nem mondod ki, de ott van talán ebben a pillanatban is a szíved mélyén): ha nem fog működni az Istennel való kapcsolat, ha egy ponton eleged lesz belőle, ha Isten nem azt fogja tenni, amit szeretnél és úgy véled, érdemelsz is – akkor egy csettintéssel kilépsz az Istennel való kapcsolatból. Lásd magad előtt a képet: ott tartod a kezedet a kilincsen. Beszélgetsz az Úristennel: „Uram, add meg ezt! Uram, add meg azt! Uram, látod, mennyire küszködöm! Uram, a tiéd vagyok, de add már meg!” Fogod a kilincset, azt hiszed, hogy nem látja. „Uram!” Fogod a kilincset: erre tudok menekülni. „Uram, mindenem a tiéd! Mindenem!” Közben bármikor kinyitom ezt a nyomorult ajtót, és kilépek! Mert kisétálhatok a gyülekezetből, kisétálhatok a szövetségből, kisétálhatok az Istennel való kapcsolatból. Miért? Mert végső értelemben én vagyok magamnak az ura. „Nem volt király Izraelben, mindenki azt tette, ami neki tetszett.”
3. A király
A legmélyebb ponton a szívünk megtérése a kérdés. A magunk választotta istentisztelet azért lehetséges, mert nincs király. Azaz: mert az ember nem ismeri el maga felett a Királyt. Izrael története során, a bírák korában megfogant a vágy, hogy kell egy király. Isten sokat vitatkozott erről az Ő népével később, Sámuel könyvében. Nem akart királyt adni Izraelnek. Tudjuk jól, miért. Isten, aki megszabadította Izraelt Egyiptomból, a halálból, szövetséget kötött velük, azt mondta: „én vagyok a királyotok! Én vagyok az uralkodótok. Én adtam a törvényemet, a törvényemen keresztül kormányozlak titeket. Nem kell ide király!” De a nép makacskodott: király, király, király kell. A szomszéd népeknek is van, nekünk is kell És Isten belement, és adott Izraelnek királyt. Az Ószövetség nagy része a királyság története. Ez azonban mindvégig egy ambivalens történet maradt. Voltak (kevesebben) Isten szíve szerint való királyok, akik Isten felé vezették a népet; és volt nagyon sok istentelen király, akik egyrészt bálványimádásba vitték, másrészt pedig csak uralták és kihasználták a népet. Izrael történelmében a második királyt, aki Saul után következett, Dávidot, így nevezi a Biblia: Isten szíve szerint való király. Nem azért, mintha tökéletes lett volna, gyilkosságot is, házasságtörést is elkövetett el – de azért Isten szíve szerint való király, mert mindig kész volt bűnbánatot gyakorolni, megalázni magát, leborulni Isten előtt.
Ennek a királynak, Dávidnak Isten azt mondja: a te utódaid közül fogok adni egy királyt, ez az én szívem szerint való király lesz, akinek az uralma alatt helyreállítalak titeket, magamhoz fordítom a ti szíveteket, akinek az uralma alatt az egész teremtett világban helyreállítom az én dicsőségemet. Sok száz évvel a bírák kora után ez a Király megjelent. Ez a Király Jézus. Nem úgy nézett ki először, mint egy uralkodó, de elkezdte hirdetni az örömhírt: „Elközelített az Isten országa, az Isten uralma, térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” Megjelent Jézus, Dávid utóda, a Király, Akiben Isten uralkodik, Akit Szentlélekkel felkent. Gondolj erre a Királyra! Milyen király Ő? Azt mondja Ézsaiás Róla, és ezt mondja Jézus a Szentlélek erejében: „azért jöttem, hogy örömhírt hirdessek a szegényeknek, mert ti vagytok a szegények! Azért jöttem, hogy hirdessem a vakoknak a szemeik megnyílását, mert ti vagytok a vakok! Azért jöttem, hogy az összetört szívűeknek a sebeit bekötözzem, mert ti vagytok összetört szívűek! Azért jöttem, hogy szabadon bocsássam a megkötözötteket, mert ti vagytok a megkötözöttek a bálványok által!” Amikor valaki megismeri Jézust, mint királyt – ez a kereszténység, – és elkezdi ezért imádni Jézust, mint királyt, az messze több, mint az egyház, a papok által kívülről ránk kényszerített vallásosság, dogma!
Ez a Király, Jézus, nem csak hatalommal, nem csak királyként, szabadítóként, gyógyítóként jön szembe velünk, hanem elénk áll, védelmezőn, előttünk, helyettünk odamegy a keresztre, a legmélyebb pontra, odaáldozza az életét, odaadja mindenét; és azt mondja: ezt azért teszem, hogy téged megváltsalak a bálványimádásából. Hogy titeket megváltsalak a magatok által gyártott istentiszteletből! Hogy nektek bocsánatot készítsek mindarra, amit azért tettetek, mert a saját isteneteket imádtátok, és nem engem, a királyt! Amikor ez elérkezik hozzád, átéled és megragadod - ez megolvasztja a szívedet. Megolvasztja a szívedet, felfakad belőle a hála, a szeretet, és azt mondod neki: „ó Királyom, uralkodj rajtam, mert ez a lehető legjobb!” És ez az igaz istentisztelet.
Ez a király, mivel odaáldozta magát, nem csak király, hanem pap is, főpap. Emlékezz, mit mondott Miká: „már tudom, hogy jót fog tenni velem az Úr, mert egy lévita lett a papom.” Jó gondolat, csak célt tévesztett. De benned és bennem igazzá lehet. Egyetlenegy módon mondhatjuk el: már tudom, hogy jót fog tenni velem az Úr – mert Jézus Krisztus lett a papom, és a királyom.
Az anya biztonságot keres, mint ahogyan mi is. De ha Jézus, aki odaadta az életét érted, a főpapod és királyod, akkor tudod, hogy Benne van a biztonságod. A fiú vagyont keresett, pénzt akart, mint ahogy nekünk is szükségünk van rá, keressük, vonzza a szívünket. De amikor Krisztus lesz a királyod és papod, akkor mélyen megérted, hogy nem kell Őt megtagadnod és magad által gyártott istentisztelet formájában felülírnod a törvényét, mert az Ő uralma alatt nem leszel szegény és nem fogsz nélkülözni. A lévita ment, ágról ágra szállt, mint a  veréb, azt keresve, hol jut neki több, és hűtlenül mindent odahagyott, csakhogy feljebb, még több pozícióra, karrierre jusson, mint ahogy mi is vágyakozunk arra, hogy jelentőségünk, súlyunk legyen és előre haladjunk. De ha a királyod, főpapod Jézus, aki odaáldozta az életét érted, ha Ő uralkodik rajtad, akkor megérted: nem kell félned attól, hogy kevés leszel, vagy jelentéktelen. A Felkent, a teremtett világ Ura egy ponton mindenét odaadta értünk. Ha ezt látjuk, mindent másképpen látunk. Ő a király, aki bocsánatot hirdet, és arra hív, hogy az Övé legyek. Ő uralkodik. Kézben tartja az életemet, Ő a biztonságom, Őbenne van az áldás, Őbenne van a megélhetés, Őbenne van a pozícióm. Ő a valóságos Isten. Ő nem egy gumibábu. Ő nem bálvány. Ő nem levegő. Ő nem hiábavalóság. Ő az élő Isten. Az egyetlen és igaz Úr. És jobban tesszük, ha most leborulunk előtte, bűnbánatot tartunk, odafordulunk hozzá, ha örvendezünk abban, hogy megtisztít, és hogyha egyszerűen csak szeretjük és imádjuk Őt, az igazi Istent, egy olyan istentiszteletben, ami neki kedves, és szép.
Imádkozzunk!
Bocsásd meg, Úr Jézus Krisztus, hogy mi annyira okosak vagyunk, meg úgy ki tudjuk magyarázni a magunk dolgait! Még Téged is le tudunk magyarázni az égből, oda magunk mellé, amikor közel nem ott vagy, ahol mi gondoljuk, hogy vagy. Leplezd le a szívünknek ezeket a hamis, manipulatív, önbecsapó mozgásait, és hadd legyünk nagyon egyszerűen most Előtted! Arra kérünk, könyörülj meg rajtunk, és bocsáss meg nekünk! Tisztíts meg mindattól, amitől meg kell, hogy tisztíts! És add a szívünkbe azt a szót a Lélek által, hogy mi azt akarjuk, hogy Te uralkodj rajtunk, gazdagréti gyülekezeten. Mert szégyent hozunk a nevedre az életünkkel, és ezt nem akarjuk. Ezért kérünk, Úr Jézus Krisztus most, hogy ahogy folytatjuk ezt az istentiszteletet az éneklésben, jöjj Szentlelkeddel, és uralkodjál rajtunk, uralkodjál bennünk! Végy uralmat az egész lényünkön, kérünk! 
Amen
(Lovas András)