A próbatétel ideje

Sokat hallottunk arról, hogy Péter apostol címzettjei megpróbáltatások, ki-kirobbanó üldözések között élnek. Az előző fejezet végén az apostol egyrészt azzal vigasztalta őket, hogy a Krisztus szenvedéseiben való részesedés azzal jár, hogy a dicsőség Lelke megnyugszik rajtuk; majd arról is beszélt, hogy ez nem más, mint Isten ítélete Isten házán, aminek a célja a megtisztítás. Mit jelent ilyen időkben a gyülekezetet vezetni? Mi a vezetők, azaz a presbiterek (beleértve a lelkészeket is) feladata? Hogyan viszonyuljon ehhez a gyülekezet többi tagja? Erről ír az apostol.
 
Hogyan vezessünk? A presbiterekről szólok, de minden vezetés Krisztus főségéből származik, legyen az gyülekezeti, családi (férfiak!), munkahelyi. Formális vagy informális. Meggyőződésem, hogy mindaz, amit itt a megpróbáltatások között élő gyülekezet vezetőiről hallunk, releváns minden egyéb vezetői helyzetben is. Péter a jézusi vezetést adja tovább, aminek maga is részese volt. Tehát miközben elsősorban a presbiterek szerepéről beszélek a járványhelyzet fényében, hiszem, hogy mindez hasznos lehet egyéb helyzetekben és egyéb személyeknek is. Elsősorban a gyülekezetünk tagjainak, de azoknak is, akik nem tartoznak egy konkrét keresztény közösséghez.
Péter apostol levelét a "szórványban élő jövevényeknek" írja. Kicsiny keresztény közösségek egy idegen, sőt, ellenséges társadalomban szétszórva. Abban az értelemben is, hogy a megpróbáltatás könnyen szétszór egy közösséget. A megpróbáltatás terhe, a szenvedés tüze meg is erősíthet, meg is tisztíthat, el is mélyíthet, de hasonlóképpen el is gyengíthet, felül kerekedhetik a fáradtság, a csalódottság érzése, és így abbahagyják az összegyülekezést.
Az egyik kép, amellyel az elmúlt időszakot és a jelent látom az, hogy Isten megpróbál(t) és szétszórt bennünket. Született ebben sok "összegyülekezés" is: családokban, házicsoportjainkban, de mégis egész közösségünkre nézve szétszóratásban vagyunk. Találkozhatunk istentiszteleten újra, azaz összegyülekezhetünk - de mégsem akadályok nélkül. Van, aki nehezen indul kifelé a karanténból, aminek számos érthető oka van… Furcsa kinyílni; itt lehet a vírus; nem tudom, mi vár rám  a templomban (maszk, létszám korlát…); és itt a nyár… majd ősszel. Amint egy lelkipásztor barátom mondta: "ahogy ellaposodott a járványgörbe, úgy laposodott el a nézettségi görbe is…" - Van-e még erőnk otthon istentiszteleti közösségben lenni a képernyő előtt…? Igen, szétszórattunk, és Isten szórt szét minket - talán azért, hogy egészen más emberekként gyűjtsön majd össze.
Ebben a helyzetben szeretnék rátekinteni a presbiteri /vezetői feladatra, amikor Péter apostol így szólítja meg a gyülekezet vezetőit: A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs: legeltessétek Isten közöttetek levő nyáját… A vezetők feladata tehát Isten nyája legeltetése. Nos, ezen a ponton mi, városi keresztények, vezetők könnyen elveszíthetjük az érdeklődésünk, hiszen a pásztor - nyáj - legeltetés képei bár lehetnek nagyon vallásosak, nem tűnnek ma relevánsnak. Ezért azonnal le kell szögezni, hogy a pásztor - ráadásul nem is csak a Bibliában, hanem az ókori társadalomban - a vezetők, sőt, gyakran a királyok, uralkodók képe.
Hogyan néz tehát ki a vezetés, mint legeltetés? Mire hívja Péter apostol az üldözött közösségek vezetőit? Az apostol e szavai az egész nagy bibliai hagyományba illeszkednek bele, amelyben nagyon sokat hallunk Isten népe vezetőiről, mint pásztorokról. Gyakran úgy - amint a lekcióban olvastuk is - mint hűtlen pásztorokról. Lássuk, milyen az Isten szerint rossz vezető - és mi az, amire ő hívja azokat, akiknek felelősség és hatalom adatott a vezetésben.
Jaj Izráel pásztorainak, akik magukat legeltették! Hát nem a nyájat kell legeltetniük a pásztoroknak? A tejet megittátok, a gyapjúval ruházkodtatok, a kövéret levágtátok, de a nyájat nem legeltettétek! A gyengét nem erősítettétek, a beteget nem gyógyítottátok, a sérültet nem kötöztétek be, az eltévedtet nem tereltétek vissza, és az elveszettet nem kerestétek meg, hanem erőszakosan és kegyetlenül uralkodtatok rajtuk. Szétszóródtak, mint akiknek nincs pásztoruk, mindenféle mezei vad eledele lettek, úgy szétszóródtak.
Mi tehát a presbiter feladata? Mi is a legeltetés? A gyengék erősítése, a betegek gyógyítása, a sérültek bekötözése, az eltévedt hazavezetése, az elveszett megkeresése. Egy szóval összegyűjtés, gyógyítás, egyben tartás. Nos, visszatérve a legeltetés képéhez, egy gyülekezetben a presbiterek feladata a legeltetés, amiben legalább három funkció van jelen: kormányzás, tanítás, pásztorlás. Bontsuk ki!
A nyájat vezetni kell oda, ahol éltető legelőt talál. Ahogy változnak az évszakok, a körülmények, újra és újra tovább kell állni, tovább kell lépni. Ráadásul bölcsen, hiszen elég bátornak kell lenni ahhoz, hogy egy kimerülő legelőt elhagyjunk, és elinduljunk valami ismeretlen felé. A pásztornak elég erősnek kell lenni azokat is erre terelgetni, akik bizalmatlanok, félnek vagy csak éppen lusták, miközben elég együttérzőnek is kell lenni, hogy a vándorlásban kimerültekre figyelemmel legyen (egyensúly a vándorlás, pihenés, legelés között). Ez a kormányzás, ami nálunk a presbitérium testületének a feladata. Kérlek, érezzétek, milyen nagy feladat ez most, amikor szétszórattunk, amikor minden bizonytalan - meg kell találni a jó irányt, a jó legelőt. Ráadásul mindez veszélyekkel terhes út, a pásztor meg kellett védje nyáját a vadállatoktól. A kormányzás során a presbiterek figyelemmel kell legyenek a veszélyekre: tévtanítás, ellenségek, megtévesztés…
Másodszor a táplálás a bibliai kijelentésben az ige tanítása. Izrael vezetői, papok és próféták mind felelősek voltak azért, hogy Istenük rendelkezéseit, amelyek Isten népe életét megformálják, valamint Isten aktuális üzeneteit, amellyel egy-egy konkrét helyzetben szólítja népét, hűségesen tolmácsolják. A presbiterek feladata, hogy - mivel Isten az ő szava, igéje által vezeti népét - tanítsák az Igét. A református egyházakban ezt a feladatot elsősorban a lelkipásztorokra bízták; ők, mint a gyülekezet presbiterei, az ún. "tanító presbiterek." Kiválasztva, felkészítve és felhatalmazva az Ige tanítására. Ennek fényében bizonyos egyházakban az elsősorban nem tanító presbiterek az ún. kormányzó presbiterek.
A legeltetés harmadik aspektusa a pásztorlás, amint erről korábban volt szó. Személyes törődés, vigasztalás, melléállás. Megkeresés, bíztatás, és igen, ha kell intés. Türelmes, kitartó gondoskodás.
Fontos, hogy a gyülekezet tagjai is tudják, hogy mindez nem elmélet gyülekezetünkben. A megválasztott presbiterek ún. "munkaköri leírása" tartalmazza ezeket. Ennél azonban fontosabb rámutatni, hogy amint a vírus miatt az otthonainkba zárultunk, a gyülekezet lelkipásztorai és presbiterei elővették a gyülekezet hivatalos tagjainak a listáját, és felosztották maguk között, hogy mindenki részesülhessen pásztori figyelemben és törődésben.
 A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs: legeltessétek Isten közöttetek levő nyáját… - hívja Péter a szétszórtságban élő, megpróbáltatások közt lévő gyülekezetek vezetőit. Kormányozzatok, tápláljatok, pásztoroljatok. Adjatok látást a változó körülmények között, képviseljétek és tanítsátok az igazságot, törődjetek szelíd szeretettel a rátok bízottakkal. Presbiterek, lelkipásztorok, házicsoport vezetők… férjek és édesapák, vezetők az élet bármely területén.
A vezetés a ránk bízott felelősséggel és hatalommal való élés. A vezető hatalmat gyakorol; ha nem gyakorol hatalmat, ha nem él felhatalmazásával, nem is vezet. Ahol pedig nincs vezetés, nincs kormányzás, nincs látás, ott elvész a nép. Ott szétszóródik a nyáj, hiszen nem vezetik őket tovább. Mindenki elindul a maga útján, van, akinek sikerül, van, akinek nem. Presbiterek, pásztorok, és vezetők! Hatalmat kaptatok, és élnetek kell vele. Bele kell állnotok az Istentől jövő felhatalmazásba. Enélkül nincs vezetés!
Tudom, hogy sokaknak ijesztően hangzik ez. Lehet, hogy ki is mondjátok magatokban, lehet, hogy valami egyszerűen csak összeszorul a gyomrunk tájékán.  Igen, a vezetés sokszor volt romboló, a hatalommal meg sokszor éltek vissza. Azt hiszem, nehéz kimondani, hogy "éljünk a ránk ruházott hatalommal" úgy, hogy ne azonnal gyúljanak fel bennünk a piros lámpák: ez hatalommal való visszaéléshez, elnyomáshoz, bántalmazáshoz vezet.
De szeretném, ha mélyen belétek ivódna: a hatalommal lehet jól élni; sőt, arra hívattunk el, hogy belépjünk az Istentől ránk bízott felhatalmazásba, és éljünk vele - amint a másik oldalon fogadjuk azt Istentől érkező gondoskodásként. Ezért mondja Péter apostol: legeltessétek Isten közöttetek levő nyáját, ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen, ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak. A kormányzás, a tanítás, a pásztorlás felhatalmazással való élés. Bizonyos, hogy ebben benne van a visszaélés lehetősége. Péter apostol nem rejti el a veszélyeket, a vezetők motivációjáig, bibliai kifejezéssel szívéig jut el.
Az első veszély a kényszer. "Ne kényszerből, hanem önként." Ami kényszerből fakad, nem lehetséges, hogy szabad, szerető, a másikra tekintettel lévő legyen. A kényszer jelenthet egyfajta kelletlenséget, azaz csinálom, de csak azért, mert kell. Csak azért, mert egyszer elvállatam, most már végig csinálom, de semmi kedvem hozzá. És, kedves gyülekezeti tagok, kérlek, legyetek együttérzők: a presbiteri teherhordozás teherhordozás. Nehéz, kitartó, fárasztó. És, kedves presbiterek, kedves házicsoport vezetők, lelkészek, ki az közülünk, aki néha nem ezt éli meg? Kényszerből, és nem jó szívvel; nem Krisztus iránti hálából és szeretettel legelteted a nyájat. Belefáradtál. Már csak kényszer, és ezért lehet, hogy elhanyagolod… Már csak kényszer, és ezért lehet, hogy rosszkedvűen, másokat bántóan végzed… Látod, akármilyen vezetésben a rád bízottak iránti szeretet hiánya hogyan vezet elnyomó, kritizáló, manipuláló vezetéshez? Ha nem szívből fakad, a hatalom nem szolgálja mások javát.
A második veszély a nyereségvágy. "Ne nyerészkedésből, hanem készségesen." Miközben a munkahelyi vezetésben a nyereségvágy lehet akár anyagi természetű is, a gyülekezeti vezetésben ez csak a lelkipásztorokat fenyegeti, hiszen a presbiterek nem kapnak anyagi ellenszolgáltatást. De a fülünkben zengenek a próféta súlyos szavai: Jaj Izráel pásztorainak, akik magukat legeltették! Hát nem a nyájat kell legeltetniük a pásztoroknak? A tejet megittátok, a gyapjúval ruházkodtatok, a kövéret levágtátok, de a nyájat nem legeltettétek!  A kérdés ilyen egyszerű: mit "veszek ki" a legeltetésből, mit "veszek ki" a nyájból? Nem hiszem, hogy bármelyikünk bármikor is azt mondhatja, neki semmi dolga nincs ezzel. A vezetés óriási veszély: kifosztjuk a ránkbízottakat. Fontosabb lesz a tisztségünk, mint, hogy szolgáljuk őket… Fontosabb lesz, hogy szeretnek és csodálnak… Fontosabb lesz, hogy milyen kapcsolatrendszer vagy információk nyílnak meg általuk… Fontosabb lesz a nyájammal (mintha az enyém lenne!) büszkélkedni… Végtelen a sor…
A harmadik veszély, amit Péter említ, az uralkodás. "Ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak." Míg az első esetben a hatalmat kénytelen-kelletlen használjuk, a másodikban a hatalmat arra használjuk, hogy magunkat gyarapítsuk, itt a hatalom önmagáért való imádása, a mások feletti uralkodás indulata lakik a szívben. Egyszerűen jól esik nagyobbnak lenni, a másikat lenézni, irányítani. Jól esik, ha felnéznek rád. Örömöt okoz, ha a dolgok úgy vannak, ahogy te akarod, nem azért, mert jól vannak (még úgy is lehetnek), hanem azért, mert te így akarod.
Nos, Péter óv mindettől. Te pedig mondhatod, hogy hiába; mennyi hatalommal való visszaélés volt az egyházban is történelme során? Vagy esetleg sokkal személyesebben mély csalódás és bizalmatlanság van benned egy lelkész, egy presbiter szavai, tettei nyomán. És azt mondod, mit érnek ezek a szép tanácsok? Semmit. Én veled együtt ugyanezt mondom, szerintem sem érnek a tanácsok semmit. De vajon Péter csak tanácsol? Figyelj, mi hoz igazi változást a vezetésben!
Péter két dolgot említ még. Az egyik, hogy amire kéri a presbitereket, az ugyanaz, ami rá is vonatkozik, hiszen ő presbitertárs. Szóval azt adja tovább, amit ő is ismer. Másodszor, miközben a presbitereket mint pásztorokat legeltetésre hívja, nem feledkezik meg arról, hogy Isten népében a legfőbb, az egyetlen és igaz pásztor - még akkor is, ha a hivatalos pásztorok hűtlenek - Isten maga. Péter így mondja: amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját. Jézus a főpásztor, az első pásztor, az egyetlen pásztor.
Péternek ez nem dogma, hanem szívét megrendítő és átformáló tapasztalat. Ő Jézustól tanulta a legeltetést, annak alapján, ahogy Jézus őt pásztorolta. Idézzük fel ennek történetét! Péter Jézus tanítványi közösségébe kapott meghívást, és vele töltött 3 évet. Három évig volt tanúja és tanulta, hogyan legeltet Jézus: hogyan vezeti őket, hogyan tanítja Isten országa evangéliumát, hogyan gyógyítja a sebzett szívűeket, hogyan keresi mindenek előtt Isten nyája hasznát, hogyan gyűjti egybe azokat, akik szétszóródtak. És Péter egy ponton úgy érezte, neki ez menni fog, ő is képes lesz Jézus módján Isten népe összegyűjtését és gyógyulását munkálni. Egészen magabiztos volt… De eljött, amit nem várt. Hogy Jézus, mint hű pásztor - a legjobb pásztori hagyományok szerint - még az életét is kész letenni a juhaiért. És ott, amikor Jézus megy a halálba, amikor nyája legeltetése a saját életébe kerül, amikor nem kényszerből, hanem önként adja oda magát, amikor igazi példája nem az uralkodásnak, hanem a szolgálatnak, Péter, a pásztor totális kudarcot vall. Nem követi a Főpásztort, hanem megtagadja; és a többi tanítvánnyal együtt szétszóratik. Szétszórja őt árulása, csalódása, tehetetlensége. Bukott pásztor.
Jézus azonban a harmadik napon feltámad a halálból. Találkozik a tanítványokkal, de még kérdéses, mi lesz Péterrel. Utána megy az elveszettnek, és egy hajnali beszélgetésre invitálja a tóparton:
És megszületik Péter, a pásztor. A presbitertárs, aki már nem kényszerből, nem nyerészkedésből, és nem uralomból legeltet. Aki olyan vezető, akinek a szívét a legnagyobb vezető formálta át és gyógyította meg azon a reggelen. Aki presbiteri hatalommal él, legeltet, és jól él, jól legeltet, mert egy életre belévésődött az, ahogy Jézus őt pásztorolta.
Kedves presbiter testvérek! Lelkipásztorok! Házicsoportvezetők! Emlékezzetek.. Emlékezzetek erre a Jézusra. Ahogy hozzátök jött és jön ma is, minden megfáradásban, minden kelletlenségben, minden kényszer vagy éppen uralkodási vágy között. Engedjétek, hogy pásztoroljon titeket, hogy ti is pásztorolhassátok az ő nyáját. Hordozzátok a terheket, viseljétek a nehézségeteket, vegyétek fel - a nehéz időben! - a kormányzás kihívásokkal teli és bölcsességet követelő feladatát, szeressétek a nehezen szerethetőket, intsétek az eltévelyedőket, bátorítsátok a bátortalanokat. Tegyétek mindezt annak reménységben, hogy "amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját."
Ugyanúgy, ti, ifjabbak, engedelmeskedjetek az idősebbeknek, egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak, mert Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.
A kulcsszó az "engedelmesség", azaz önmagunk alárendelése a krisztusi legeltetésnek, vagy másképpen fogalmazva a vezetés elfogadása.  Ki az ifjak? Mivel a "presbiter" szó az idősebb/vén jelentést is hordozza, lehet mindenki más a gyülekezetben, akik nem ezt a tisztséget hordozzák. Vagy lehet egy másik szolgálati csoport; de lehet, hogy egyszerűen valóban csak a biológiai értelmben vett ifjakról van szó. Ahol a hatalommal Krisztus szerint élnek, ott a vezetés nem elnyomó, hanem szolgáló; nem elfojtja, hanem kibontakoztatja az életet. Eerre hív az apostol: a presbiterek legeltessenek (és ez hatalommal való élés), de krisztusi módon; az ifjak ennek rendeljék alá magukat, miközben az egész gyülekezet élete mutassa fel Krisztust abban, hogy "egymás iránt valamennyien legyetek alázatosak.
Szeretném egészen konkrétan megfogalmazni, hogy hogyan támogathatjuk vezetőinket, presbitereinket akik felelőssége bennünket összegyűjteni, táplálni Isten igéjével, és az egész gyülekezetet jól kormányozni egy bizonytalan és nehéz időszakban. Mire van szükségük, mire van szükségünk?
Először is imádságra. Imádkozzatok értük, és kérjetek bölcsességet, bátorságot, alázatot, egységet. Legfőképpen, hogy a presbiter-pásztorok alárendeljék magukat újra és újra a Főpásztornak. Hogy hallgassák és hallják Jézust, és így vezessék a gyülekezetet.
Másodszor támogatásra, bíztatásra. Sok ilyen szó, levél érkezett az elmúlt hetekben. Ugyanakkor nem üres dicséretre hívlak titeket, hanem annak néven nevezésére, amit konkrétan jónak láttok. És - hamadszor - ugyanígy építő javaslatokra. Az, hogy a presbitériumra bízatott a legeltetés felelőssége, nem jelenti azt, hogy másnak nem lehet Istentől való bölcsessége, meglátása, korrekciója. Adjatok teret mindannak, amit jó, ami épít.
Végül, egymást is pásztoroljátok, és egymástól is fogadjátok el a pásztorlást. Ennek elsődleges helye a házicsoport. A gyülekezet, mint közösség, egymás iránt is felelősséget vállal, egymást is tanítja, egymást is bátorítja és inti. A karantén időszakban gyülekezetünk egyik nagy ereje a házicsoportok rendszere, azon kisközösségek hálózata, amelyek online is tudnak találkozni, Istent magasztalni, igét tanulmányozni, együtt imádkozni. Nagyon gazdag élet folyt a csoportok jó részében. Különösen fontos erre figyelemmel lenni, hiszen ha újra eljönne egy karantén időszak, egészen természetesen kell tudnunk megélni a legeltetést a kiscsoportokban.
Megpróbáltatunk és szétszórattunk. Isten megtisztító, nemesítő, átformáló fenyítése velünk van. Ebben a helyzetben elveszhetünk, vagy megerősödhetünk. Legyünk hűségesek ki-ki a maga helyén, hogy gyülekezetünk ne megtépázva, hanem erőben és dicsőségben felruházva jöjjön ki ebből a helyzetből. Gyűljünk össze az istentiszteleteken, ne engedjük el a nyárra, keressük és támogassuk egymást, hordozzuk egymást! Ámen!

Nos, mi mindnyájan jobbat szeretnénk. Nyolcadik hete élünk jobbára otthonainkba zárva, és most már az ilyen introvertált emberek, mint én is kezdik hiányolni a kijárást, a kapcsolatokat, a barátokat.
Szeretnénk örülni az életnek és jó napokat látni, ahogy Péter apostol idézi Dávid királyt a 34. zsoltárból. Mert megpróbáltatásban élünk, Isten megpróbálja a népeket és nemzeteket. Olyan ez, mint a prés; szorít, és egyre jobban meglátjuk, mi jön ki belőlünk… Amikor egy gyümölcsöt présbe teszünk, kicsordul a leve. Lehet, hogy a gyümölcs kívülről egészséges, de hogy milyen is valójában, akkor derül ki, amikor megkóstoljuk, milyen is a lé, a nektár, amit kinyerünk belőle… Savanyú, keserű… Édes, jó illatú? Nos, hasonlóan van most emberek sokmilliója szerte a világon. Össze vagyunk szorítva, préselve, sokan fizikailag, mások inkább lélektanilag élik ezt meg, vagy éppen gazdaságilag-anyagilag. És sok-sok minden "ömölhet ki" belőlünk. A megpróbáltatás, mint Péter címzettjei életében is, fényt derít arra, mi az, ami életünk legmélyén van. Ezért a megpróbáltatás nemcsak rossz, hanem lehetőség, ajándék is, legalábbis azoknak, akik szeretik a valóságot - önmagukkal kapcsolatban is. Alkalom a növekedésre, a nemesedésre, a változásra. De fenyegetést is hordoz: széthullik, ami kívülről egésznek tűnt…
Ki szeretne örülni az életnek és jó napokat látni?  Nos, mondja Péter, akkor legyetek áldássá: „mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek."
Hogyan születik ez meg a nehéz helyzetben?
A kérdés: hogyan éljünk?
 A levél olvasói keresztényként, Jézus követőiként élnek egy pogány társadalomban. Korábban még felmenőik és ők is ugyanúgy éltek, és ugyanazt hitték, mint a szomszédaik. De hallották az evangéliumot, megtértek Jézushoz, megízlelték, hogy az Úr jó (34 zsoltár - 1Pét 2,3), újjászülettek Jézussal örök reménységre, közösségbe formálódtak… Mennyi jó dolog! Csakhogy elszakadni a régitől, és radikálisan új emberként megjelenni a rokonok, barátok, kollégák, szomszédok előtt… nos, tudjuk, milyen ilyenkor az emberek nyelve. Kapnak hideget-meleget, szitkot, megvetést, gyalázatot, és a későbbi, nagy keresztényüldözések előszeleként talán fizikai atrocitások is érik őket. Hogyan reagáljanak? Mit kezdjenek mindezzel? A mérleg egyik serpenyőjében a sok jó, az Úr jóságának megtapasztalása és megízlelése, a másikban pedig az egyre több rossz, a szomszédok megvetésének, szidalmazásának, a hátratételnek a megkóstolása.  Nyilván erősen vetődik fel a kérdés, hogyan éljünk megpróbáltatások, az ellenségesség idején.
Péter apostol, aki pásztori figyelemmel fordul a szétszórtságban élő kis-ázsiai keresztény közösségek felé, a 34. zsoltárt használja, hogy bátorítsa és erősítse őket… Péter előtt körülbelül 1000 évvel Izrael nagy királya, Dávid volt az, akinek nevéhez kapcsolódik számos imádság, amit a Zsoltárok könyvében találunk. Ez volt a zsidóság, Jézus, majd Jézus követői imádságos könyve. Természetes, hogy Péter apostol is innen merít.
Hogyan szólalhat meg itt Dávid zsoltára? Hogyan láthatnának jó napokat, hogyan örülhetnének az életnek?
Dávid áldja az Urat, aki megszabadította őt ellenségétől. A helyzet annyira kétségbeejtő volt, a félelem annyira úrrá lett rajta, hogy eszelősnek tetette magát. Ez talán megmosolyogtató, vagy a valóságtól elrugaszkodottnak tűnik, de ha közelebb lépünk hozzá, megrendítő. Dávid űzött vadként menekül, mert Saul, Izrael királya hajtóvadászatot rendez ellene, akiről tudja, hogy hamarosan a helyébe fog lépni. Így kerül Dávid Gátba, ahol szeretne inkognitóban maradni, hiszen ha felismerik, el is árulhatják. Amikor ennek veszélye közel jön, Dávid megretten: "Félkegyelműnek tettette hát magát előttük, és amikor köztük volt, úgy viselkedett, mint egy eszelős: firkálgatott az ajtószárnyakra, nyálát pedig a szakállára csurgatta." (1Sám 21,4) Minden méltóságának feladása kétségbeesésében. Ebben az időben születik a zsoltár, abból a tapasztalatból, hogy Isten megmentette.
A szabadításért hálaadó imádság ez, amely megerősíti, hogy Isten meghallgatja, amikor övéi a megpróbáltatásban hozzá kiáltanak; Isten eljön, és kimenekíti őket. Majd a zsoltár rátér arra, hogyan élhetünk ebben a szabadulásban úgy, hogy örüljünk az életnek és jó napokat lássunk.
Vigyázz, hogy nyelved ne szóljon rosszat, és ajkad ne beszéljen csalárdságot! Hagyj fel a rosszal, és cselekedj jót, törekedj békességre, és kövesd azt! Az ÚR szeme látja az igazakat, füle meghallja kiáltásukat. Az ÚR a gonosztevők ellen fordul, emléküket is kiirtja a földről. Akik az ÚRhoz kiáltanak, azokat meghallgatja, és kimenti őket minden bajból. Közel van az ÚR a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti. Sok baj éri az igazat, de valamennyiből kimenti az ÚR. Megőrzi minden csontját, egy sem törik el közülük. Halálos veszedelem éri utol a bűnöst, megbűnhődnek, akik gyűlölik az igazat. Az ÚR megváltja szolgái életét, és nem kell bűnhődnie senkinek, aki hozzá menekül.
Világos, Péter miért ezt állítja a beszorítottságban, a szomszédaiktól való félelmek közt élő keresztények elé. Egyrészt felmutatja, ami a tapasztalatuk is, hogy Isten szabadító Isten. Mindannyian átélték, hogy Isten a korábbi, sok szempontból hiábavaló, életüket mindenféle iránya rángató vágyakból, addikciókból megszabadította őket. Ugyanígy várhatják, hogy Isten kimenti őket a jelen küzdelmeiben is. Másrészt viszont Péter, a zsoltár alapján, egy nem népszerű és nem magától értetődő útra hívja őket. Ne gyalázzátok az ellenségeiteket, hanem áldjátok őket. Ne akarjatok erővel győzni a helyzet felett, engedjétek, hogy az Úr győzzön értetek. Legyetek áldássá!
Ha az a kérdés, hogyan éljünk, hogy jobb napokat lássunk, Péter válasza: legyetek áldássá. Ne azt nézzétek, hogyan tudjátok magatokat bebiztosítani a bizonytalan jövőre. Ne azon küzdjetek, hogy amikor hozzátok közel lévőkből ellenségesség, keserűség árad ki, hogyan támadjatok vissza, vagy hogyan védjétek meg magatokat. Amikor megrettentek, hogy miből fogtok élni, ne az legyen az első, hogyan mentitek meg magatokat. Nem; Péter annyit mond, legyetek áldássá, mert arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek. Hogyan?
 A válasz: krisztusi erények
A levél jelen szakaszában Pál summázza, amit korábban eléjük tárt: "Végül pedig legyetek mindnyájan egyetértők, együttérzők, testvérszeretők, könyörületesek, alázatosak."
Amikor erre az öt kifejezésre tekintünk, hadd vezessem be a ma ritkán használt "erény" fogalmát. Az "erény" kicsit ódivatúnak hangzik, és a ma emberében inkább valamiféle merev vallásoskodás, vagy vallási elvárás, esetleg konzervatív (maradi) nevelés kötődik hozzá. De meggyőződésem, hogy akkor ragadjuk meg az ige lényegét, ha az "erény" kategóriában figyelünk erre az öt jellemzőre, ami az örömteli és jó élethez vezet.
Erény: "jó készség, mely az embert és tetteit jóvá teszi." http://lexikon.katolikus.hu/E/er%C3%A9ny.html  Készségről van szó, ami mélyebben ül, mint a cselekedeteink. Egy másik definíció: "ami képessé tesz bennünket kimagasló cselekedetekre, kitartóan és különösebb erőfeszítés nélkül." (MPC, On Hope, saját jegyzet). Egy példa legyen a reménység, mint erény. Gondolj valakire, aki mély krisztusi reménységet tanúsít szinte mindig, amikor találkozol vele. Nem összeszedi magát, hogy most mire is hív a krisztusi reménység, hogyan is élhetném ezt meg, hanem egyfajta természetességgel fakad belőle. "Begyakorolta már", hosszú évek alatt egyre inkább az övé lett. Éli a reménységet.
Legyetek … egyetértők
Egyetértés - a szó jelentése: egyféle gondolkodás. Nehéz, hiszen a sokféle módon történő gondolkodás érték. Egyrészt, mert nem erőltethetjük másra a saját gondolkodásunk, mondjuk szinte dogmaként; másrészt, mert a többféle gondolkodásból gazdagság fakad. A bibliai szöveg összefüggésében azonban az "egyféle gondolkodás" inkább az egységről szól. Például gondolhatunk egy házaspárra, akik egy konkrét dologban kétfelé húznak. Mindketten meg vannak győződve a maguk elképzelésének az igazságáról. Egyre nagyobb a szakadék, egyre elkeseredettebb a harc. Ilyen (és hasonló) helyzetekben érkezik az apostol intése: legyetek egyetértők. Ez nem hoz azonnali megoldást, de figyelmeztet: valami nem jó irányba megy. Keresnünk kell az egyetértést, az "ugyanazt gondolást", valamilyen módon. Egy házasság, egy családi közösség, egy munkahelyi közösség, egy gyülekezeti közösség nem mehet százfelé.
Az "egyetértő" mint erény tehát nem vélemény-feladás, hanem annak a készsége, az az érettség, hogy törekszünk erre az egységre. Zsigeri hozzáállás a dolgokhoz: felismerem, ha nincs egyetértés, és ekkor elindulok az egység munkálásán. Harmóniára, egységre törekszem, és ezért újra tudom gondolni a magam elképzelését, sőt, el is tudom engedni. Alá tudom rendelni magam a másiknak is, ha kell, az egység érdekében. Ez pedig nem más, mint Jézus Krisztus értelmének, lelkületének, szeretetének felöltése.
Ha örülni szeretnétek az életnek és szeretnétek jó napokat látni, legyetek egyetértők.
Legyetek együttérzők
Az "egyet gondolkodáson" túl ez az erény máshol gyökeredzik az emberben: az érzelem szintjén. Együtt-érzés, együtt-szenvedés. Pál a római levélben így fogalmazza ezt meg: "örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal." (Róm 12.15)
Az együttérzés ellentéte a közömbösség. Amikor annyira el vagyok foglalva magammal, hogy képtelen vagyok belépni a másik helyzetébe: örömébe vagy bánatába. Az eszemmel tudom, akár, hogy kellene, de nem tudom közel engednem magamhoz a másik ember baját. Máskor akár meg is indoklom ezt: kívül kell maradnom, mert különben elsüllyedek. "Nem vehetem magamra még mások terheit is." - Végül, van talán egy még fájdalmasabb valósága ennek: amikor örülök (pl. csak egy finom elégedettség vagy önigazság formájában), amikor más sír; és sírok (talán csak enyhe vigasztalanság formájában), amikor más örül. Ilyenkor azt láthatom, hogy Krisztus szeretete helyett milyen más erők munkálnak bennem…
Ha örülni szeretnétek az életnek és szeretnétek jó napokat látni, legyetek együttérzők
Legyetek testvérszeretők
A kifejezés az Újszövetségben a Krisztusban testvéreinkre vonatkozik. Nem egyfajta haverság ez, hogy "jól megértjük egymást", különösen nem egy olyan fajta haverság, ami lenézi a kívülállókat. Ez gyakran fenyegeti a közösségeket: az tart össze, hogy különbek vagyunk, mint azok, akik semmit nem tudnak arról, ami nekünk fontos. És ez bármi lehet: az agár tenyésztők, a villányi vörösbor kedvelők, a hentesnél evők, az otthon kovászos kenyeret sütők, stb…közössége. A "mi tudjuk, hogy miért jó és fontos ez, a többiek tudatlanok…" érzésének nincs helye a keresztény közösségben, mert mi nem klub vagyunk.
Amint sokszor mondtuk, és tapasztaljuk is, nem azok a testvéreink, akik éppen olyanok, mint mi, akikkel annyi minden közös bennünk, hanem azok, akiket Jézus a megváltásuk és a megváltásunk által nekünk testvérnek adott. Ő pedig lehet, hogy másokat ad, mint akiket mi választanánk. Ebben az összefüggésben hangzik: legyetek testvérszeretők.
Hogyan mutatkozik ez az erény a keresztény közösségben? Talán legjobb, ha először a (jól működő) családra gondolunk. Amennyiben a családtagjaink iránt természetes módon nagyobb figyelemmel, több szeretettel vagyunk mint mások iránt, az helyénvaló. Ha valami rossz történik, mindenki a családtagjaira gondol először, vajon biztonságban vannak-e. És ez nem jelenti, hogy akkor hidegszívűek, közömbösek lennénk, egyszerűen csak közelebb állnak hozzánk ők, mint mások. Nos, ilyen a testvérszeretet, amikor jelen van a keresztény közösségben. A Krisztusban testvéreid jutnak eszedbe a baj idején. Keresed őket, figyelsz rájuk. Segítesz, kifejezed a szereted, törődésed. A korai keresztényeket a Krisztusban megtalált új élet öröme és szeretete kovácsolta egybe, családdá. Nagy szükség is volt erre abban a környezetben, ahol elutasítással találkoztak. Többen élitek ezt ezekben a hetekben, imádságos szívvel megemlékezve testvérekről, felkeresve őket, bátorítva egymást.
Ha örülni szeretnétek az életnek és szeretnétek jó napokat látni, legyetek testvérszeretők.
Legyetek könyörületesek
Ez a kifejezés még mélyebbre visz bennünket az egymás iránti törődésben, együttérzésben, szeretetben. A lényünk bensőjében felfakadó indulatról van szó. Az eredeti kifejezés mögött a "benső szervek" kifejezés áll; a Károli fordítás ezt egy helyütt "a szív dobogásával" fejezi ki, a héber kifejezés mögött pedig gyakran az anyaméh képe áll. (Vö. Ézs. 63.15) Ez Isten könyörületessége, szánalma népe iránt; ezzel tekintett Jézus a népre, akik "olyanok voltak, mint juhok pásztor nélkül." (Mt 9,36) Könyörület, amely a szív mélyéből fakad, szánakozás, amely a bensőnk mélyéből indul fel mások fájdalmával találkozva.
Nem könnyű élethelyzeteket feltételez. A szív felindulása, a benső megindulása egyfajta megrendültség, sőt, fájdalom annak, aki könyörületes. Automatikusan inkább elfordítanánk a fejünket attól az embertől, aki olyan súlyos nyomorúságba kerül, hogy megindul tőle a szívünk. A könyörületesség azonban azt jelenti, hogy odafordulunk, és a benső felindulás cselekedetté lesz. Boldog az az ember, akiben növekszik a könyörületesség készsége, mert Jézus növekszik a szívében!
Ha örülni szeretnétek az életnek és szeretnétek jó napokat látni, legyetek könyörületesek.
Legyetek alázatosak
Alázatos az, aki felnéz a másikra ("alacsony + gondolkodás" szavakból). A klasszikus görög kultúrában ez a fajta "alacsonyság", és így alázat, megvetendő volt. Hasonlóan, ma is sokan elbizonytalanodnak az "alázat" szó hallatán. Alázatoskodás, gyengeség, önmegvetés… talán ezek jutnak az eszünkbe. Nehéz az alázatot, mint pozitív krisztusi erényt megragadni.
 Az alázat, mint erény, mindig meglátja a másikban azt, amiben ő különb, ami miatt a másik embert tisztelni tudja. Az alázatos ember fel tud nézni a másik emberre úgy, hogy közben nem nézi le, nem veti meg magát. Azért, mert Krisztusból nyert egészséges önelfogadást. Pál írja: "Ne gondoljátok magatokat többnek, mint amennyinek gondolnotok kell" (Róm 12,3). Óriási ajándék és szabadság, amikor ez megszületik. Az alázatosnak éppen azért nem kell fennhéjázónak lennie, azaz magát/tekintetét mások felé emelnie, hogy lenézze őket, mert Krisztusban tudja, hogy milyen értékes, milyen ajándékai vannak. Elégedett, és ezért nem kell minden áron másokat maga mögé utasítani, maga alá lökni. Az alázat nem azt jelenti, hogy értéktelenebb, kevesebb vagy mint a másik, hanem annak a szabadsága, hogy fel mersz nézni a másikra. Ez Jézus alázata, aki másokat felemelt - miközben ő maga alászállt. Engedte megaláztatását a gyalázásban, majd a kereszthalálban, mert mindeközben felnézett az Atyára. Ahogy Dávid a 34. zsoltárban mondja:   
"Áldom az URat mindenkor, állandóan őt dicséri szám. Az ÚRral dicsekszik lelkem. Hallják ezt az alázatosak, és örülnek. Hirdessétek velem az ÚR nagyságát, magasztaljuk együtt az ő nevét! Az ÚRhoz folyamodtam, és ő meghallgatott, megmentett mindattól, amitől rettegtem. Örömre derülnek, kik rátekintenek, nem pirul az arcuk. Kiáltott az elesett, az ÚR meghallgatta, és minden bajából kiszabadította."
Amint újra és újra felnézünk a hatalmas, csodálatos, szabadító Istenre, amint megtanulunk kiáltani az elesettségben, amint átéljük, hogy segítségünkre siet, az alázat formálódik bennünk.
Ha örülni szeretnétek az életnek és szeretnétek jó napokat látni, legyetek alázatosak.
Mindezek egy közösség erényei. Mint közösség, igen korlátozottak vagyunk ennek egymás iránt való megélésében a szétszóratás idején. De élnünk kell a családunkban, élnünk kell a munkatársainkkal, mindazokkal, akikkel fizikai vagy online közösségben vagyunk. Így lehetünk áldássá…
A kuIcs: mert áldást örökültünk
Ki az, aki szeretne jó napokat látni? Legyetek áldássá. Itt a recept: "legyetek mindnyájan egyetértők, együttérzők, testvérszeretők, könyörületesek, alázatosak" - hallottuk. Sőt:  "Ne fizessetek a gonoszért gonosszal, vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást… "
De ez nehéz, mondjuk. Mióta gyakorlom már, de semmi változás, semmi "jobb napok." Gyaláznak a gyerekeim, a szüleim, a testvérem, a főnököm, a beosztottam, a párom… Elfáradtam, elegem van. Próbálom, de nekem ez nem megy. Lehet hogy neked ilyen nagy hited van, de nekem nincs. - Ilyeneket, és ehhez hasonlókat mondunk. Nem kér túl sokat Péter? Valószínű, neki nem kellett online tanítani a gyerekeit, miközben a házastársa kiborul, ő pedig képtelen a munkáját rendesen home office-ből végezni, és az is kérdés, hogy meddig lesz munkája… Mindeközben ott vannak a nagyszülők, akik nem értik, miért nem kellene kijárniuk, és hiányoznak a barátaim is…
"Ne fizessetek a gonoszért gonosszal, vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást… " Hogyan?
Az Úr Jézus szavai ezek. Péter írja a gyalázatot szenvedő keresztényeknek, az a Péter, aki hallotta, amint Jézus ezt tanítja. Az a Péter, aki tudja, hogy Jézus ezt meg is élte, hiszen a kereszten az ellenségeiért imádkozott. Amikor összetörték, nem gyalázat, hanem áldás ömlött ki belőle. Az a Péter ír, aki ekkor már nem volt Jézus mellett, mert megtagadta őt. Az a Péter, aki - tagadása által - barátból ellenséggé lett. Az a Péter, akire Jézus szintén áldást mondott, bár tudta, nem fog mellette maradni, azaz elárulja őt. Az a Péter szól itt, aki maga is abból él, hogy volt valaki, aki nem fizetett neki gonosszal a gonoszért (pedig ő megtagadta, elárulta), gyalázkodással a gyalázkodásért (átkozódva árulta el). És talán éppen ezért írhatja ezt. Mert tudja, hogy lehetetlen nekünk megélni, de tudja, hogy mégis lehetséges, mert Jézus ezt tette velünk.
"Arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek."  Múlt idő: Ez a Jézus, aki Pétert is, Péter címzettjeit is, bennünket is elhívott. Éppen szelídsége, szeretete, könyörülete, együttérzése által. Ez a Jézus, aki bennünket is megáldott, hogy örüljünk az életnek és jó napokat lássunk. Hogy elégedettek lehessünk vele és benne már itt, a megpróbáltatások között, és hálával lépjünk be örökségünk teljességébe, az örök életbe. Öt ünnepeljük most, házi istentiszteleten az úrvacsorai közösségben. Fogadjuk őt örömmel, amint megjelenik az otthonainkban, akár többen, akár magunk vagyunk. Kérjük, és engedjük, hogy szelíd szeretetével látogassa meg és frissítse fel megfáradt, megkeményedett szívünket. Hogy amikor szorongattatunk, Krisztus szelídsége, Krisztus jó illata ömöljön ki belőlünk. Ámen!
(Lovas András)