Hegyi beszéd

Még novemberben bejelentettem, hogy január utolsó vasárnapján visszatérünk a Hegyi beszédnek erre a most soron következő részére. Jézus a hetedik parancsolatot magyarázza itt: “Ne paráználkodjál!” (2Móz 20,14) A Biblia eredeti szövegében olyan szó van itt, amit úgy is lehet fordítani, ahogyan sok külföldi nyelven fordítják is: Ne légy házasságtörő, ne törj házasságot!
Tulajdonképpen mindegy, hogyan mondjuk, mert végeredményben ugyanarról van szó. A sokféle szexuális nyomorúság, amivel tele van a világ, a házasság nyomorúságában gyökerezik. Rengeteg mindenféle baj van a világban a férfi és nő közötti viszonylatban. Lelkészek, pszichiáterek fogadóóráin a megbeszélt problémák 95%-a házassági konfliktus. Rengeteg zűrzavar van a szexuális élet terén. És a gyökere ennek a sok zűrzavarnak, az alap oka a házasság problémája. Jézus tehát ezekkel a szavakkal, amiket most felolvastam, a házasságot védi. Minden tisztátalanság, minden paráznaság végeredményben nem egyéb, mint támadás a házasság ellen, vagyis házasságtörés. Minden szexuális megromlás végeredményben a házasság rongálása. Ezért minden paráznaság elleni küzdelemnek a fogóvége a házasság. A házasságnak a lényegét és az értelmét kell újra megtalálni. Mentsétek meg a házasságot, az Isten által adott és akart házasságot, és akkor megmentitek a családot, a népet, az államot, férfiak, nők és gyermekek millióinak a boldogságát.

Az Isten az embert férfiúvá és nővé teremtette. Ebben a férfi-, ill. nő-létben van az élet legmélyebb különbözősége és legbensőségesebb vonzalma. Egyik sem teljes önmagában, sem testileg, sem lelkileg. Egymásra nézve viszont kölcsönösen magukban hordják az élet kiteljesedésének és kielégülésének az ígéretét. Ezért olyan mélységesen igaz, amit Isten így mond: “Nem jó az embernek egyedül lenni” (1Móz 2,18) Valóban nem jó. Hanem az egymásra való rácsodálkozás, az egymásra való igény, az egymás iránt való vonzalom: jó. Ez a helyes. Ez az Isten által beleteremtett lényege a férfinak és a nőnek.

Ezért teremtette Isten a házasságot, hogy a férfi és a nő szeretetben összekötve egymással, egymást hűségesen segítsék, egymásnak mellette álljanak minden dologban, ami a földi és az örökkévaló életre tartozik. A gyermek nem célja a házassági életközösségnek, hanem gyümölcse. A cél maga az életközösség. Ez a házassági életközösség kimondhatatlan nagy lehetőség a férfi és a nő számára. Ez a legmagasabb rendű szolgálat, amit férfi és nő egymás iránt tanúsíthat. Itt válhatnak egymás számára az élet csodájának a felfedezőivé, a legősibb és a legmélyebb emberi közösségben. A házasságban adja magát egészen az ember, itt történik meg a legteljesebben az, hogy elveszíti önmagát a másikban, mert azt mondja: a tied vagyok, te pedig az enyém vagy. Itt teljesedhetik ki az ember lénye a maga leggazdagabb harmóniájában. Egymás által és egymásra nézve válnak egészen azzá - tudniillik férfivá és nővé. A házasságban realizálódik az ember a maga teljességében.

Isten ezt a rendkívül nagy jelentőségű dolgot, a házasságot, amitől a személyiség, a család, az emberiség egésze számára olyan nagyon sok függ, nem bízza az ember önkényére, tetszésére. Isten maga tartja kezében, és maga szabályozza az embernek ezt a dolgát. Isten Ádámhoz mintegy a saját kezével vezeti oda Évát. Ezért mondja Jézus: “A mit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válaszsza” (Mt 16,9) Tehát az igazi házasság úgy kellene, hogy létrejöjjön, hogy Isten két embernek az útját összevezeti. Ő adja nekik a szeretet csodálatos ajándékát, Ő egyengeti az életkörülményeiket úgy, hogy az életközösségük társadalmilag is lehetővé váljék. Az Ő munkája az, hogy a kettő nem kettő többé, hanem egy lehessen. Vagyis a házasságok valóban az égben köttetnek. Az ember maga nem is tud házasságot kötni, Isten tudja csak a házasságot megkötni két ember között. Nem az ember találta ki ezt az életformát, hanem Isten. Ezért nem lehet kihagyni belőle a szerzőt. Igen, a házasságszerzőt. És ezért védi Jézus a házasságot ilyen halálosan komoly, ilyen hallatlanul kemény szavakkal, mint amit az igében hallottunk.

Tehát nem a mi szeretetünk és hűségünk a gerince, a tartóoszlopa a házasságnak - szerencsére -, hanem Istennek az a munkája, amellyel egy férfit és egy nőt “összeszerkeszt” egymással. A házasság nem emberi jóakaraton, szerelmen, nemes és jó érzéseken épül fel, hanem elsősorban isteni fundamentumon, Isten akaratán. Ezért az isteni parancs: “Ne paráználkodjál”, vagyis: ne légy házasságtörő!

Az isteni beavatkozásnak ez a tette egészül ki az ember részéről abban, hogy az ember azt hitben vállalja és engedelmeskedik neki. A férfi és a nő az Isten hívására válaszol a szeretettel, vagy ha úgy tetszik, a szerelemmel, és a hűséggel. Isten adja az ember szívébe a szeretetet, de az embernek kell szeretni. Ez a mi részünk a házasság intézményében. Ezért van az, hogy a házasságkötés alkalmával a férfi és a nő szeretetet és hűséget fogadnak - nem egymásnak, hanem az Istennek. Tehát a szeretet és a hűség Istennel szembeni kötelezettsége a házastársaknak. Ebből következik, hogy a házasság az ember részéről mindig a hitnek is a tárgya. Hitbeli ügy. Házasságra lépni azt jelenti: hinni egymásról, hogy Isten szerkesztett össze bennünket egymással, és így Isten kezéből elfogadni egymást.

És itt van azután a legmélyebb alapja minden házassági konfliktusnak és a szexuális élet minden zavarának. Ott tudniillik, hogy az ember kihagyja belőle a házasság szerzőjét, és maga válik azzá. Az ember olyan valaki, aki igent is mondhat Istennek, alá is vetheti magát az isteni vezetésnek, de ki is vonhatja magát belőle, és az egész ügyet a maga kezébe is veheti. Vagyis a maga erkölcsi felfogásának, vágyainak, terveinek a kezébe. Azt teszem, amit akarok, amihez kedvem van. És ha nem törődik valaki azzal, amit Isten mond, akkor teljesen szabadjára van engedve, amit az "én" mond, vagy amit a partner mond, vagy amit a mozi mond, amit a pornográf irodalom mond, vagy amit a vérem mond.

Akkor semmi akadálya többé annak, hogy valaki asszonyra tekintsen “gonosz kívánságnak okáért” és fordítva. Aki a házasságot kiveszi Isten kezéből, és a maga gyenge, bűnös, remegő kezébe veszi azt, el is ejti, és ilyenkor ez a drága ajándék mindig megtörik valahol. Kárt szenved. A házasság olyan súlyos ügy, hogy ember nem bírja egyedül elhordozni. Az Istennel való közösségből kivont szexuális ösztön olyan lendítőkerékhez hasonlít, amelyik nem a tengely körül forog, és így szétráz, tönkretesz mindent.

Tudjátok, hol kezdődik a házasság romlása? A házasság előtt. A megházasodás előtti időben. Így van ez az almával is. A rovarok már a bimbóba rakják bele a petéiket, és amikor az alma kifejlődik, kívülről hibátlannak látszik talán, de belülről már ott rágja a féreg, és egyszerre kibújik rajta valahol. Ezért van olyan sok férges, belülről beteg házasság, mert a paráznaság férgei már a bimbózó fiatal években belerakták a maguk petéit az ember testébe, meg a gondolatvilágába. A fiatal évek megfertőzött fantáziája, rossz barátok társasága, durva viccek özöne, szennyes tartalmú írások, képek, romlott erotikával telt atmoszféra, amit reggeltől estig belélegez a fiatal lélek az utcán, barátok között, társaságban - ezek azok a patakok, amelyek azután a házasság megromlásának a széles folyamát táplálják. Így romlik meg a házasság épületének az anyaga, még mielőtt maga az építkezés elkezdődnék. Hogyan lehetne ilyen téglákból tiszta házasságot felépíteni?

Az a parancs, hogy házasságot ne törj, azokra a fiatalokra is vonatkozik, akik még előtte vannak a házasságkötés szándékának. Igen, kedves fiatalok, a ti testetek és lelketek is a Szentlélek temploma, amit a házasságon kívül is épp úgy, mint a házasságon belül olyan szentül és tisztán kell tartani, őrizni, mint az Isten házát. A szexuális ösztön legelső ébredésétől kezdve felelősek vagytok azért a házasságért, amit Isten tartogat esetleg számotokra. A saját életetek jövendő boldogságára való tekintettel kérlek benneteket, ne akarjatok olyan jogokat előlegezni magatoknak, amelyek csak az Isten által rendelt úton és időben vezethetnek igazi boldogságra. Ne dobáljátok szét életetek gyönyörű virágjának a szirmait idő előtt, hogy mire a házasságra kerül a sor, már csak egy lekopasztott szárat tudtok adni majd valakinek. Ne adjátok el életetek legjavát egy tál lencséért! Ne higgyétek el azt a sátáni ámítást, hogy a bűn boldoggá tehet! Nem igaz! A sátántól sohasem kaphattok boldogságot. Olyan hamis gyöngyök azok, amiket a testetek és lelketek legdrágább értékével kell megfizetnetek. A lopott öröm előíze édes, de az utóíze rettenetesen keserű. Egy meggondolatlan óra miatt esetleg évekig sír az ember keservesen. Vigyázzatok magatokra és a másik nemre! Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Ki adhat egy tisztátalan ifjúságból tiszta és boldog házasságot valakinek? A házasság megromlása a házasság előtt kezdődik.

“Valaki asszonyra tekint gonosz kivánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében”. (Mt 5,28) Tudom, hogy ezen a téren mindig kéznél van a kísértés. Mindig, mindnyájan szakadék szélén járunk e tekintetben. De aki szédülős, ne nézzen bele a szakadékba, mert leszédül. Ne nézzen bele akkor se, ha nagyszerű kilátások kecsegtetik ott.

Ki tud belenézni Jézus szavainak e hallatlanul éles tükrébe anélkül, hogy ne érezné magán a vádat is? Itt azután igazán nem segít semmi látszat. Aki közületek nem bűnös ebben a dologban - mondta egyszer Jézus -, az vesse az első követ. Amikor Jézus felszólította erre a büszke farizeusokat, senki sem jelentkezett. (Jn 8,4-11) Itt vajon akadna-e valaki, aki vállalná az első kő dobását? Nincs itt más mód és tennivaló, mint a magunk romlott, szennyes szívével odafordulni ahhoz, Aki minden szennytől tisztára moshat az Ő szent vérével, Aki a házasságnak is, az egész szexuális nyomorúságnak is az egyetlen segítsége, megmentője lehet: Jézus.

Ha onnan ered minden baj, hogy az embernek az egész ügye elszakadt az Istentől, akkor a megoldásnak is az egyetlen útja csak az lehet, hogy vissza Istenhez. Láttam egyszer egy képet. Egy férfi és egy nő állanak egymás kezét fogva, de úgy, hogy ott állanak együtt a kereszt előtt. Erről van szó. Ez a megoldás. Férfi és nő, akár házasságban, akár nem házasságban: Krisztus keresztje előtt. Ez az, ami összeköti igazán azokat, akik összetartoznak a házasságban, és ez az, ami szétválasztja azokat, akik nem tartoznak össze házasságban. A kereszt előtt, ahol megbocsátás van, ahol tisztaság van, ahol a valódi szeretet van. Minden házassági és szexuális élet-beli baj legmélyén ez van: az Isten elhagyása. A tulajdonképpeni baj nem az, hogy a férfi és a nő között helytelen kapcsolat alakult ki, hanem az, hogy a férfi vagy nő és az Isten között megromlott a kapcsolat. Ezért kell előbb, ha rendezni akarsz egy helytelen kapcsolatot, visszatérni az Istenhez. “Higyj az Úr Jézus Krisztusban, és idvezülsz”. (ApCsel 16,31)

Érvényes ez az egész házasságra is, meg az egész nemi életre is. Ne mondjátok, hogy ez elnagyolása a problémának. Én tudom, hogy rengeteg részletprobléma van ezen a téren. De Isten nem a részletekben akarja adni az Ő segítségét - mert ha egyik mélységből kihúzott valakit, belesik a másikba -, hanem alapvetően akar segíteni rajtunk. Nem is a problémáinkon elsősorban, hanem rajtunk. Ott belül, ahol a féreg rág. Csak ha önmagunkban más emberré leszünk, akkor oldódnak meg a részletproblémák is. Isten ezt akarja: más emberré tenni téged is, meg engem is az Ő bűnbocsátó kegyelmének az ereje által. Aki ezt nem akarja, annak minden más segítség hiábavaló. Azon nem lehet segíteni.

A bűnnek, a szexuális bűnnek is, a házassági bűnnek is egyetlen ellenszere van: a kegyelem. Mária Magdaléna is ebben tisztult meg, ennek az erejében vált más emberré. És akkor mondhatta neki Jézus szemrehányás és vád helyett: “Eredj el és többé ne vétkezzél!” (Jn 8,11)

Közülünk most kinek mondhatja ezt Jézus: “Eredj el, és többé ne vétkezzél”? - Ha engeded, hogy bűnbocsátó kegyelme összetörjön és felemeljen, akkor neked.

Ámen

Dátum: 1964. január 26.

Amint tudjátok, a múlt hónap utolsó vasárnapján eltértünk a gyülekezetünkben szokásos igehirdetési rendtől. Halottak vasárnapja volt, s ezzel kapcsolatban az örök élet reménységéről szólt az igehirdetés. Tehát elmaradt a Hegyi beszéd soron következő részletének a magyarázata. Ezt szeretném most pótolni és ezért választottam a mai igehirdetés alapjául, ha nem is a soron következő részét, amire majd január utolsó vasárnapján még visszatérünk, hanem azt követően, Jézusnak az emberi beszédről mondott súlyos szavait úgy, ahogyan a felolvasott igében hallottátok. Így mondja Jézus: “Teljességgel ne esküdjetek... Hanem legyen a ti beszédetek: Úgy úgy; nem nem; a mi pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon”. (Mt 5,34-37)

Mit jelent ez? Elgondolkoztunk-e már azon, milyen kimondhatatlanul nagy dolog az, hogy egyáltalán beszélni tudunk? Hogy szavakba, mondatokba formálhatjuk a gondolatainkat, érzéseinket, szándékainkat, örömeinket, bánatunkat. Óriási nagy jelentőségű dolog ez! Ez különböztet meg bennünket, embereket minden más élőlénytől és dologtól. Egyetlen másik teremtmény sem tud beszélni. Az állatok sem, a természet sem, a hegyek sem, a tengerek is hallgatnak, még ha állandó hullámzásukkal örök morajlásban vannak is.

De te, te tudsz beszélni. Te a gondolataidat szavakba tudod önteni. Észre sem veszed, hogy ezáltal kapcsolat jön létre közted és a másik ember között. A szavak áttörik a magányodat. Ki tudod cserélni a gondolataidat másokkal. A beszéd által megint új gondolatok születnek benned. Észreveszed, hogy a beszéd által magadat is jobban megérted. Elrendeződnek benned a dolgok. Nevet adsz a dolgoknak, és ezáltal mintegy megvilágosodnak. Ezért olyan jó hatású az, amikor valaki jól ki tudja beszélni magát, elmond mindent, ami félelemmel tölti el, ami idegesíti, ami érthetetlen a számára. Szinte máris elvesztik ezek a dolgok az ijesztő mivoltukat. Jobban átlátja az ember a problémákat, elrendeződnek bennünk a dolgok. Beszélni: micsoda nagy dolog! Mindenki beszél. Mi is beszélünk mindig. Komolyan, tréfásan, nyugodtan, szenvedélyesen, nehezen, könnyen, óvatosan, könnyedén, nyilvánosan, négyszemközt, sírva, nevetve. Beszélünk. Folyton beszélünk. Reggeltől estig beszélünk. Nem csoda hát, ha Jézus külön is foglalkozik a beszédünk problémáival. Jézus egészen megdöbbentően komolyan a kimondott szavainknak a szentségéről beszél. Azt mondja, hogy minden igen és minden nem, amit kimondunk, közvetlenül az élő Isten előtt hangzik el. Isten is hallja. És hogy minden egyes szavunk - beleértve a kézmozdulatunkat, taglejtésünket is, ami néha még többet mond, mint a szó -, tehát minden egyes szavunk olyan rendkívüli fontosságú, hogy az utolsó ítéleten is foglalkozni fognak vele, lemérik súlyát, a tartalmát, a hitelét.

Egyszer ilyet mondott Jézus a farizeusokkal való vitában: “Minden hivalkodó beszédért, a mit beszélnek az emberek, számot adnak majd az ítélet napján.” (Mt 12,36) Megdöbbentő. Olyan könnyen mondunk ki egy szót, olyan hamar kész egy mondat, olyan meggondolatlanul folyik szánkról a beszéd! Nem túlzás az, hogy mindezek a szavak egy mennyei magnetofonszalagon megőrződnek és újra előkerülnek majd az örökkévalóságban? Szabad a szónak, a beszédnek a jelentőségét ilyen patetikusan, ilyen félelmetesen komolyan venni? Azért veszi ennyire halálosan komolyan Jézus a beszédünket, mert senki sem tudja jobban, mint Ő, hogy milyen ereje, hatalma van a kimondott szónak.

Emlékeztek rá, mit művelt Ő a puszta szavával? Azt mondta például egy önmagával tehetetlen, teljesen béna embernek: “Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj!” (Jn 5,8) Az az ember tényleg felállt, felvette a kis gyékényét, amin feküdt, és elindult. Mert az a szó nemcsak elméleti tanítás volt, nemcsak hangrezgés, hanem hatalommal telített, gyógyító cselekedet is egyszersmind. Mert ahol Jézus beszél, ott mindig történik valami. Ott az a szó formálja az ember sorsát, ott az a szó feloldoz vagy megkötöz, az a szó életet is jelenthet, vagy halált is. Igen, Jézus nagyon jól tudta, milyen hatalma van a szónak, milyen dinamikus feszültség rejlik a beszédben. És nemcsak Jézus szavában, a mienkben is. Ha nem is ilyen mértékben, de a mi szavunknak is van hatalma. Rettentő hatalma. Mindenki tudja, mit jelenthet az orvos egyetlen szava a beteg számára: kérem, ön gyógyíthatatlan beteg. Egy ilyen kijelentésnek az lehet a következménye, hogy a beteg elveszíti minden reményét, életkedvét, és esetleg rövidesen tényleg meghal. Ám ha azt mondja: ön beteg, de mindent elkövetünk, hogy meggyógyuljon - ez pedig azt eredményezheti, hogy ugyanaz a beteg talán még évek múlva is él. Micsoda hatalma van a szónak!

Egy jóízű humorral teli szó képes egy kellemetlen társalgást egyszerre jó irányba terelni. Hallatlan nagy felelősség van abban a tényben, hogy beszélni tudunk! Mert a szavunk áldás is lehet, és átok is. Ki ne emlékezne egy olyan szóra, ami döntő módon elősegítette valami problémában, vagy megnyugtatta, békét adott a lelkének? Vagy egy olyan szóra, ami miatt egy fájó nyílhegy beletörött az életébe, és ma is karcolja a lelkét? Ó, mennyi mindenféle bajt, fájdalmat tudunk okozni szóval! Szavakkal: halkan, suttogva továbbadott szavakkal. - Azt mondta valaki, nem fontos, hogy ki... - és azután folyik a szó. Meg sem lehet állítani. Megy tovább szájról-szájra. Elhiszik az emberek, és az így okozott kár jóvátehetetlen. Családi kötelékek szakadnak szét, barátok távolodnak el egymástól, házasságok bomlanak fel, emberi életek mennek tönkre... Micsoda hatalma van a szónak! Áldás, öröm árad szét, ahol egy szót szól valaki. És mi van a családi vihar, a veszekedés, a gyűlölet mögött? Szó, szavak, mindig újra szavak, mérgezett, kígyóként tekergőző, halált hozó szavak. Beszéd. Igen, a szó nemcsak hang, nemcsak pára, ami elszáll, hanem a szó hatalom. A pokol kapui szavakra nyílnak meg és szavakra zárulnak be. Áldás és átok, élet és halál van a szavakban, mint valami titokzatos edényekben.

Érthető hát, ha Jézus ennyire komolyan veszi a beszédet, a szavainknak a tisztaságát, szentségét, igaz voltát. Minden képmutatástól, kétértelműségtől, hazugságtól való mentességét. Mert a szó hatalom. Az igaz szó is hatalom, meg a hazug szó is hatalom. Az igaz szóban mennyei erők működnek, a hazug szóban pedig gonosz erők, sátáni, pokoli tüzek égnek. Ezért mondja Jézus: “legyen a ti beszédetek: Úgy úgy; nem nem; a mi pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon.” (Mt 5,37) Mintha azt mondaná: vigyázzatok arra, hogy mit mondotok, ne játsszatok könnyelműen a szavakkal, mert mindent, amit beszéltek, Isten is hall. Minden szónak, amit kimondotok, Isten a tanúja. Ezért felesleges minden eskü, minden becsületszó. Nemcsak akkor hallja Isten a szavad, amikor külön ünnepélyesen felkéred Őt tanúnak reá, hanem akkor is, amikor Isten eszedbe sem jut a beszéd közben. Valóban meglepő, hogy Jézus nemcsak a hamis esküt tiltja. Nemcsak azt mondja: Vigyázzatok, nehogy hamisan esküdjék valaki! - hanem egyáltalán az esküt, magát. “Teljességgel ne esküdjetek!” (34a vers) Mert az a tény, hogy olykor az igazmondást ünnepélyes esküformával is meg kell bizonyítani, már ez magában véve mutatja, hogy egyébként a mi szavaink nem mindig ilyen hitelképesek. Az eskü azt jelenti, hogy most azután valóban igazat mondok! Most. Tehát eleve abból a föltevésből indul ki az eskü, hogy nem mindig mondok igazat. Ez most kivétel, most igazat mondok. Kivételes esetben szokták mondani: esküszöm az élő Istenre, vagy Isten a tanúm. Nos, ez éppen azt jelenti, hogy csak kivételes esetekben számolnak azzal, gondolnak arra, hogy a szavuk Isten jelenlétében hangzik el, különben nem. Tehát az esküvel meg nem erősített szavuknak nincs olyan komolysági és megbízhatósági foka, mint annak a szónak, amit esküvel kísérve mond az ember. Megpróbálom az eskü segítségével a szavaim különleges súlyát mesterségesen is emelni, és éppen ezáltal ismerem el, hogy az a szó különben nem bír azzal a különleges súllyal, tehát rendes körülmények között én is benne úszom az általános fecsegés folyamában.

Becsületszavamat adom rá. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy egészen benne vagyok abban a szóban, annyira, hogy állok vagy esek azzal a szóval, amit most mondok. De az a tény, hogy ezt kifejezetten hangsúlyoznom kell, ez már magában véve is azt árulja el, hogy rendes körülmények között nem szoktam igazán benne lenni a kimondott szavamban, hanem bizony könnyelműen és meggondolatlanul forog a nyelvem. Épp az a tény, hogy esküvel vagy becsületszóval kell olykor megerősíteni a szavunk hitelét, mutatja, leplezi le, hogy mennyi hazugsággal van tele a beszédünk! Annyira hozzászoktunk már, hogy nem is vesszük komolyan, amikor igen helyett egyszerűen nemet mondunk, vagy nem helyett igent. Most nem érek rá - mondja az ember valakinek, pedig nem igaz, mert ráérne, csak nem akarja a nyugalmát feláldozni. A szüleim nincsenek itthon, mondja be a gyerek a szülők utasítására a telefonba, miközben pár lépéssel odébb kényelmesen nézik a televíziót. Szeretlek, nem tudok nélküled élni - suttogja egy tapasztalatlan kislány fülébe a fiú, és a kislány elhiszi, pedig a fiú dehogy szereti, azt sem tudja még, mit jelent szeretni valakit, csak futó kalandra éhes. Mennyi képmutatás, hazugság, a szavak robbanótöltetével való könnyelmű játék. Pedig minden hazugság, az apró szükség-hazugságoktól kezdve, a konvencionális füllentésektől a házastársnak hazudott hűségen át a népeket világégésbe hajszoló hazug propagandáig, mind-mind - hogy is mondja Jézus: “a gonosztól vagyon”. Sátáni dolog. Minden szóban, ami nem igaz, a pokol romboló hatalma feszül. Minden hazug beszéddel pokoli erők szabadulnak fel.

És ez a világ bizony tényleg tele van mindenféle hazugsággal! Mint a hínár, szövi be a hazugság az egész életet. Ezért van az, hogy bizalmatlanok az emberek egymás iránt, nem hisznek igazán egymásnak. Már eleve számolnak azzal, hogy a szavak akarnak valamit, hogy valójában nem úgy áll a dolog, ahogyan elmondja valaki, az igazság valahol a szavak mögött bujkál. Annyira megszokottá vált már az apróbb-nagyobb hazudozás, füllentés a mindennapi életben, hogy azt hisszük, talán nem is lehetne nélküle megélni. Lehet ebből a hínárból kikecmeregni? Meg lehet azt egyáltalán valósítani, amit Jézus mond, hogy “legyen a ti beszédetek: Úgy úgy; nem nem”? (Mt 5,37a)

Nos, ezért olyan kimondhatatlan nagy nyereség az, hogy a mi keresztyén hitünk középpontjában olyan Valaki áll, Jézus Krisztus, Aki kristálytiszta és abszolút igaz, Akinek a lelkébe belenézhetünk és semmi egyebet nem találunk benne, mint százszázalékos őszinteséget, egyenességet és igazságot. Akinek minden kimondott szavára rátehetjük az életünket, nemcsak ezt a földit, hanem az örökkévalót is. Ő az egyedüli, Aki felette áll minden hazugságnak, Aki az igazság forrása, őre, érvényesítője, Aki maga az igazság. Aki éppen azért jött az emberi életbe, hogy mi, akiket húz lefelé, fogva tart az a bizonyos hínár, a hitünkkel belekapaszkodhassunk a testté vált igazságba, hogy megragadhassuk, mint a hullámok között süllyedő Péter a felénk nyújtott isteni mentő kezet, és engedjük, kérjük, hogy mentsen ki bennünket a hazugságból, emeljen felül minden hazugságon az igazságba.

Nem arról van szó, hogy heroikusan szembeszálljunk a hazugságnak egész világával, hanem arról, hogy szeressük azt, kapaszkodjunk bele abba, Aki a hazugságnak ezt a világát már legyőzte, és majd akkor Ő gondoskodik arról, hogy az Ő győzelmébe minket is belevonjon, hogy mi magunk is győzelmesen kerekedhessünk fölébe minden hazugságnak. Ha valamiben, úgy itt kell feltétlenül megmutatkoznia a különbségnek a hívők és nem hívők között. Mert aki a Krisztushoz tartozik, meri vállalni - együtt Krisztussal - a feltétlen őszinteséget, egyenességet, igazságot. Az Ő beszéde igazán úgy, úgy, nem, nem, és nincs semmi rejtegetni való mögötte. És tudjátok, mi történik, ha valaki egyszer ki mer törni a hazugságok területéről? Észreveszi, hogy az emberek körülötte kezdik sokkal jobban megbecsülni, mint eddig. Megnövekedik vele szemben a bizalom, sokkal jobban, mint ahogyan a szükséghazugságokkal próbálta azt biztosítani a maga számára. Észreveszi, hogy mennyire vágyakoznak az emberek az igazság után, mennyire szeretnének maguk is a hazugságok szövevényéből szabadulni.

Amikor valaki nem használja fel a maga mentségére az egyébként teljesen szokásos, szinte legális szükséghazugság fegyverét, ezzel hatalmasabb bizonyságot tesz Istenről, mintha tudományosan fejtegetné a keresztyén világnézetet. Aki Krisztus uralma alatt felszabadult az igazságra, az őszinteségre, az egyenességre, az bízhat abban az ígéretben, hogy akik az Úrra hagyják magukat, meg nem szégyenülnek. Nem maradnak szégyenben.

Úgy halljátok hát, hogy nem én mondom, hanem Jézus: Semmilyen formában ne esküdözzetek, nincs rá szükség, hiszen minden szavatok úgyis Isten előtt hangzik el! Ezért: “legyen a ti beszédetek: Úgy úgy; nem nem; a mi pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon”! (Mt 5,37)

Ámen

Dátum: 1963. december 15.

Bevezetésül két félreértést szeretnék Jézus szavai nyomán tisztázni. Az egyik, ami bizonyos hívő keresztyén körökben mindmáig elterjedt nézet, hogy tudniillik Jézus eljövetelével, golgotai áldozatával megszűnt az ótestamentumi törvény érvénye. Itt a törvény alatt főleg azt a tíz szakaszból álló törvényt értjük, amit Mózes által adott Isten az emberiségnek a Sinai hegyen, és amit röviden Tízparancsolatnak szoktunk nevezni. Nos, éppen nem törölte el, sőt - hallottátok - azt mondja Jézus: Az az ótestamentumi törvény, amit Isten adott, örök törvény, szent és sérthetetlen, hozzátartozik a teremtett mindenséghez, a mindenség örök harmóniájának az erkölcsi része, az emberi élet Isten által megszabott rendje. Sem elvenni nem lehet belőle, sem hozzátenni nem lehet. Minden szava, minden betűje örök, minden emberi etika örök alapja, nem lehet rajta változtatni. Vagy ezen az alapon áll és él az emberiség, vagy elpusztítja magát.

Amikor Jézus így szól: “Megmondatott a régieknek, ...én pedig azt mondom néktek...” (Mt 5,21-22), akkor ez éppen nem lebecsülése a réginek, éppen nem hatályon kívül helyezése a törvénynek, hanem a legmagasabb megbecsülés. Éppen a régi törvényt, azt, ami a régieknek megmondatott, azt veszi elő és magyarázza Jézus a saját tanítványainak, éppen azt húzza alá, hogy a régi törvény feltétlenül szent, sérthetetlen, olyan valami, ami az idők változásai közben is mindig változatlan marad. Tehát a régi törvény igenis érvényben van, de nem úgy, ahogy a farizeusok gondolják, és ahogyan ma is még sokan elképzelik. És ez a másik félreértés. Hogyan képzelték el a farizeusok a törvényt? Azt hitték, hogy a parancsolatok külsőleges megtartásával, mechanikus, szó szerinti betöltésével tetszésére vannak Istennek, az elvégzett teljesítmény alapján igazabbá válnak Isten előtt.

A talmudi dogmatika szerint Isten és az ember között egy bizonyos szerződéses viszony van. Isten, mint egy kereskedő, állandóan könyveli az ember tartozását és követelését. Minden jó cselekedetet, amit az ember végrehajtott, javára írja Isten annak az embernek. Minden törvényt betöltő cselekedet érdemet jelentett, és a törvénynek minden áthágása hibapontot, ami növelte az ember adósságát. További érdemeket lehetett szerezni Isten előtt alamizsnálkodással, böjtöléssel, különleges szeretetmunkák gyakorlásával és a törvény tanulmányozásával. Ha így az érdemek kerülnek túlsúlyba, az ember igaznak számított Isten előtt, ha a hibapontok, akkor meg bűnösnek. És ha jó cselekedeteket hajtasz végre te ember, kapsz egy pluszt, és egészséges maradsz, megnövekedik a jövedelmed, áldásokban lesz részed. Ha valami rosszat teszel, mínuszt kapsz, beteg leszel, elszegényedsz, szerencsétlenség ér. Borzasztó, ugye? De vajon olyan nagyon idegen tőlünk ez a kegyesség, ez a viszonyulás Istenhez? Sokszor mondja még a református ember is: mi rosszat követhettem el, hogy így büntet az Isten? Nem ezt érdemeltem volna!

Nos, ez ellen a farizeusi kegyesség ellen szól az egész Hegyi beszéd. Az ilyen, teljesítményen, érdemeken alapuló igazságot teljességgel elvetette Jézus. Ez istenkáromlás - mondja. “Ha a ti igazságotok nem több..." (Mt 5,20) Több: valami egészen más minőségű, túláradóan másmilyen. Tehát a minőség legyen több, legyen más az egész hitéletünkben, kegyességünkben, mint amilyen a farizeusi igazság volt. Ez a több, ez a más - éppen ez a keresztyénség. Hogy mit jelent ez a több, rögtön be is mutatja Jézus néhány konkrét példán.

“Megmondatott a régieknek: Ne ölj, mert a ki öl, méltó az ítéletre”. (Mt 5,21) Ha nem jönne utána az, amit Jézus magyarázatul még hozzáfűzött, akkor ez lenne a legkönnyebb az egész Tízparancsolatban. Ne ölj! Ez tiszta beszéd. Ezt azután igazán nem nehéz megtartani. Sőt, a legjobban úgy lehet megtartani, ha az ember lehetőleg minél kevesebbet törődik az olyan embertársával, aki problémát okoz neki. Ha csak magammal foglalkozom, meg a legjobb barátaimmal, akkor nem is kerülhetek abba a veszélybe, hogy megöljek valakit! Isten is csak örülhet, hogy én ilyen jól megtartom az Ő parancsát! Rengeteg keresztyén ember is így gondolja ezt, és meg van győződve, hogy ő nagyon Istennek tetsző életet él, hiszen nem öl, nem lop stb. De Jézus ennek az egész farizeusi magatartásnak az álarcát lerántja azzal, hogy a régi törvényhez hozzáfűzi: “Én pedig azt mondom néktek...” Istennek a törvénye nemcsak a cselekedeteinkre vonatkozik, hanem mélyebbre hatol: le egészen a cselekedeteink eredetéig, forrásáig, a cselekedeteink mögött levő lelkületig. Persze, hogy nem vagyunk gyilkosok betű szerinti értelemben. E tekintetben mindnyájan többé-kevésbé nagy mellényben járunk. De vajon hogy néz ki az a szív, amelyik emögött a mellény mögött dobog? Nem rémültél még el sohasem azon, hogy milyen szörnyűséges, vadállati indulatok lappanganak a szívedben? Persze normális körülmények között úgy elbújnak, vagy alszanak, hogy az ember azt gondolná, nem is léteznek benne ilyen fenevadak. Megbújnak a jólneveltség mögött, meg a gátlások mögött, meg a következményektől való félelem mögött. De ha azután olyan életkörülmények közé kerül az ember, hogy e gátlások fölengednek, vagy az idegek túlfeszülnek, egyszerre ó, micsoda habzó gyűlölet ébred bennünk és keres kiutat szavakban, mozdulatokban!

Valóban minden korrektségünk és civilizációnk ellenére még mindig ott tartunk, ahol Kain volt, ha nem válik is rögtön cselekedetté az indulat. Ezért ragadja meg Jézus a gyökerét a dolgoknak, és megmutatja, hogy a harag egyenlő a gyilkossággal. Igen, a harag, ami úgy háborog benned, hogy kifelé talán nem is látszik, mert visszanyomtad magadba a föltörni készülő keserűséget a másik ellen, és csendben apprehendálsz [neheztelsz, duzzogsz] csak. Vagy csendes utálattal fordulsz el attól a másik embertől, vagy talán már ki is tört belőled és fölháborodtál, barátságtalan, kemény, sértő szavakat vágtál a fejéhez, azt mondtad: ráka, vagyis üresfejű, vagy azt, hogy bolond, vagyis istentelen, pokolfajzat. Igen, ez mind, mind gyilkosság a másikkal szemben. Áthágása annak a törvénynek, hogy ne ölj. Ne öld meg a felebarátod testét - mondta a múlt; ne gyilkold a lelkét - mondja Jézus.

Igen, az a harag, ami benned van valakivel szemben, akár okkal, akár ok nélkül, titokzatos módon kisugárzik belőled, és gyilkolja, emészti annak a másik embernek a lelkét. Pszichológusok tudnának erről érdekes, megrendítő konkrétumokat elmondani. De hát nem elég, ha Jézus mondja, hogy minden elkeseredett indulat a másik emberrel szemben, minden irigység, gyűlölet, lebecsülés, káröröm, felindulásban fejéhez vágott sértő, durva szó: gyilkosság? Ne tűrj meg semmiféle haragot magadban! Békülj meg minden áron, minden módon békülj meg a te atyádfiával! Ez Jézus parancsa. A keresztyén embernek mindig azon kell fáradoznia, hogy létrejöjjön a megbékülés közte és a másik ember között. Jézus még csak föl sem veti egy viszályban azt a kérdést, hogy ki a hibás, kinek van igaza. Jézus szerint mindig az a hibás, aki haragszik a másikra - tehát neki kell elkezdenie a megbékülést. Akár igazad van, akár nem, Jézus egyedül téged tesz felelőssé azért, hogy megbéküljetek egymással. Ha “a te atyádfiának valami panasza van ellened... menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával...” (23. vers) - mondja Jézus. Nincs az, hogy ő bántott meg, tegye meg az első lépést ő. Nem. Az első lépést mindig tőled várja Jézus. Ne hagyd a haragot egy pillanatig se uralkodni magadon, különben minden életforrást megmérgez benned!

Egy falusi asszony csúnya furunkulussal jött egyszer az orvoshoz. Azt kérte, hogy csak egy tapaszt tegyen rá, de nem akarta megengedni, hogy az orvos késsel belevágjon és fölnyissa. Az orvos megmondta, hogy a mérget el kell távolítani, mert a szívére mehet, és a halálát okozhatja. De az asszony csak ragaszkodott a tapaszhoz és nem engedte vágni. Hazament. Pár nap múlva úgy történt, ahogyan az orvos mondta: a szívére húzódott a méreg és belehalt. Jézus éppen attól óv, hogy egy tapasszal, az önigazultságnak, a magyarázkodásnak, a farizeusi lelkületnek a tapaszával elmérgesítsük a dolgot. Nehogy a méreg behatoljon a bensőnkbe és a lelki halálunkat okozza! Ó, de sok ilyen keserű indulat, mérgező anyag maradt vissza emberek lelkében a múltból vagy a jelenből! Ne hordozd tovább - mondja Jézus -, engedd kivágni, kinyomni, amíg még nem késő!Tehát ez az a több, ez az a más, ami a keresztyénséget minden más morál fölé emeli. Az, hogy egészen a gyökeréig hatol le az isteni parancs érvénye. Meg még valami. Az, hogy Jézus etikájában az istenhit és az emberszeretet olyan szorosan összefonódik egymással, ahogyan sehol másutt. Mert ezt jelentik ezek a szavai: “Azért, ha a te ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljövén, vidd fel a te ajándékodat.” (Mt 5,23-24)

Az Istennel való áhítatos kapcsolatnak a legmagasabb rendű megnyilvánulásába dobja bele Jézus ezt a zavaró gondolatot: No és mi van az atyádfiával? Jó, jó, szép dolog az, ha valaki áldozatot akar vinni Isten oltárára. Igen, feltétlenül jó dolog, ha valaki rendszeresen olvassa a Bibliáját, elmélyült imádkozó életet folytat, az úrasztalához készül - ez mind szép és jó és szükséges. De nincs valami elintézetlen ügyed valakivel, egy emberrel? Mert az Isten káromlásnak venné, ha nem békültél volna meg valakivel, akivel elintézetlen ügyed van, és mégis meg akarsz jelenni előtte. Amíg a másik emberrel való viszonyom nincs tisztázva, addig minden imádság, minden bibliaolvasás, az istentiszteletnek mindenféle formája nemcsak céltalan, értelmetlen, hanem súlyosbító körülmény - bűn. Istenkáromlás. Ne káromold az Istent! - mondta a múlt; ne káromold az embert se! - mondja Jézus, mert ha őt káromolod, az Istent káromolod. Egy olyan beszélgetés, amiben keresed a másik emberrel való megbékélést, Isten előtt végtelenül fontosabb és feltétlenül szükségesebb, mint a templomba menetel és az úrvacsora.

Amíg perben vagy valakivel, amíg panasza van valakinek ellened, addig az Istenhez való viszonyod is megromlott, megszakadt. Észre is veszi ezt az ember rögtön, amint imádkozni akar. Nem megy. Persze, hogy nem, hiszen Jézus azonosítja magát a másik emberrel. Nekünk olyan Istenünk van, Aki nem valahol távoli, túlvilági elérhetetlenségben trónol felettünk, hanem Aki itt akar találkozni velünk, és Aki úgy kívánja tőlünk az engedelmességet, a szeretetet, az áldozatot, hogy utunkba állítja az atyánkfiát: talán éppen azt az embert, akivel a legkevésbé szeretnénk találkozni. Olyan Istenünk van, Aki a másik ember szeméből néz reánk. Te is nem úgy vagy-e, hogy talán keresed az Istent és valami különleges élményre vársz, a Vele való találkozásnak valami titokzatos, fölemelő élményére, és észre sem veszed, hogy Isten már régen néz rád az atyádfia szeméből?! Isten már rég közel van hozzád, sokkal közelebb, mint ahogyan talán szeretnéd. Igen, az, hogy Istennek mennyire tetszik a mi istentiszteletünk, attól függ, hogy milyen békességben tudunk együtt élni emberekkel. Ezért mondja Jézus: “Légy jóakarója a te ellenségednek hamar, a míg az úton vagy vele, hogy ellenséged valamiképen a bíró kezébe ne adjon, és a bíró oda ne adjon a poroszló kezébe, és tömlöczbe ne vessen téged. Bizony mondom néked: ki nem jősz onnét, mígnem megfizetsz az utolsó fillérig.” Mt 5,25-26) Jézus idejében még joga volt az embernek börtönbe csukatni pervesztes ellenfelét, míg tartozását megfizeti. Tanácsos volt még az úton, a bíróhoz menet megegyezni vele, kibékülni, mert ha egyszer a bíró döntött, az ellen már nem volt többé apelláta.

Mi mindnyájan egy nagy főtárgyalásra megyünk, ahol Isten a bíró. Ki az közülünk, akinek minden dolga rendben volna? Jó lesz hát kibékülni még menet közben, addig, amíg az úton vagyunk. Mert ha egyszer megkezdődik a főtárgyalás, többé békés elintézésnek helye nincs. Sem fellebbezésnek. Igen, ennyire elválaszthatatlanul összefonódik egymással az istenhit és az emberszeretet. Ez a Jézus többlete. Ez a más minőségű kegyesség.

Befejezésül még annyit: Hogyan kívánhat ilyet Jézus egy embertől? Igen, egyedül Jézus kívánhat ilyen súlyos követelményt az embertő!. Jézus, aki maga is betöltötte ezt a törvényt - így töltötte be az isteni törvényt. Betöltötte: nem helyetted - nem úgy, hogy te most már mentes vagy a törvénytől -, hanem betöltötte a számodra úgy, hogy te most már Őáltala képes vagy nem ölni, nem haragudni, megbékülni. Mindenkivel. Aki maga is bűnbocsánatból él, Jézus engesztelő áldozatából merít, az azt tovább is tudja adni. És csak az tudja ezt a törvényt a gyakorlatban meg is élni. De hiszen Jézus ezeknek mondta: a tanítványainak! Ez nem polgári morál, ez a legspeciálisabb keresztyén életforma. Mi egyébért lennénk keresztyének? Éppen ezen mérheted le, a peres társad iránti magatartásodon, hogy elfogadtad-e Jézus áldozatát! Ne haragudj, békülj meg! - ne azért, hogy érdemeket szerezz vele Isten előtt, hanem hálából azért, hogy Isten sem haragszik rád, hogy Isten is megbékült veled!

Nézvén szent Fiad vérére,
Ne vonj minket ítéletre,
És vétkeinkért meg ne feddj,
Sőt mindenekben megengedj,
Amint mi is megengedünk,
Ha kik vétettek ellenünk.

(483. ének 13. vers)

Ámen

Dátum: 1963. augusztus 25.

Vajon értjük-e, le tudjuk-e mérni ezeknek a szavaknak a hallatlan merészségét, szinte képtelenségét? Hiszen ezt mondja itt Jézus: Ti, az én tanítványaim, tizenkét egyszerű ember, halászok és parasztok fiai, a legegyszerűbb nép gyermekei, jelentéktelen, szegényes kis csapat vagytok. És hogy tényleg milyen nyavalyás kis társaság, azt ti még nem is tudjátok igazán, csak én látom, hogyan fogtok majd elaludni, amikor virrasztani kellene, szertefutni, amikor helytállni kellene, megtagadni engem, amikor rólam bizonyságot kellene tenni - igen, ti: “Ti vagytok a földnek savai... Ti vagytok a világ világossága... ti vagytok a hegyen épített város". (Mt 6,13-14) Azt hiszem, hogy maguk a tanítványok is, amikor ezt hallották, nem hogy büszkék lettek volna rá, hanem megremegett tőle a lelkük. Talán még ők maguk is túlzásnak érezték, hogy egy ilyen kicsiny, ilyen jelentéktelen csapatról ilyen nagyot mondjon valaki. De az évszázadok beigazolták Jézus szavait: a tizenkét galileai ember valóban só és világosság lett az egész világ számára. Vajon ma is érvényes Jézusnak ez a szava az Ő mai követőiről? Igazán azok a keresztyének a világban, aminek Jézus küldte ki oda őket? Hogy azok-e, hogy valóban só és világosság-e, azt nem tudom, de hogy sónak és világosságnak kell lenniük, az bizonyos. Így jelöli meg Jézus az Ő követőinek a szerepét ebben a világban.

1) Ezekben a szavakban mindenekelőtt nagy isteni biztatás, bátorítás hangzik felénk. Mintha azt mondaná Jézus az őt követni akaró embereknek: Ne aggódjatok amiatt, hogy olyan nagyon kevesen vagytok e világban, a sóból csak kevés kell a tésztába, egy csipetnyi is elegendő az ételbe. Ha százalékosan akarnánk kifejezni azt a mennyiséget, amit a só jelent például a kenyértésztában vagy az emberi szervezetben, nagyon kicsi szám jönne ki, roppant csekély érték, de mégis fontos, szükséges. Nélkülözhetetlen. Mennyiségileg nézve, azoknak a száma, akik igazán komolyan akarják venni a keresztyénséget, a világ nagy tömegeihez viszonyítva igen kicsiny. És a hívő embereket sokszor elfogja a csüggedés amiatt, hogy olyan kevesen vannak, hogy a családjuk körében, vagy munkahelyükön, vagy a baráti társaságukban annyira egyedül vannak a maguk hitével. Csak az a néhány emberke, rendszerint jelentéktelen, sokszor már csak az öregebb generáció, férfi és nő, bácsi és néni képviseli Jézus ügyét a világon. Mi lesz ebből az ügyből? Nincs ez tényleg halálra ítélve már? Nem kihaló ügy? Érdemes ezt az ügyet támogatni, vállalni, hiszen olyan nagyon kevesen vannak, akik igazán hordozzák!

Ha ilyen csüggesztő gondolatok lepnének meg valakit, biztasson meg Jézus szava. Nem azt mondja Jézus, hogy ti lesztek majd a világ tésztája, sem azt, hogy ti, keresztyének, ti lesztek a világtömeg, ti fogjátok benépesíteni a földet, hanem azt, hogy ti lesztek majd az a csipetnyi só a masszában, és bármilyen kicsiny mennyiségben lesztek, a sóra szükség van és mindig szükség lesz az ételben. Isten országa nem tömegekkel és nem tömegekre dolgozik. Krisztus ügye nem tömegügy, de Isten akaratából helye van a világban, és szükség van rá ott. Ne sóhajtozz tehát, hogy egyedül vagy Krisztus követőjeként egy szám szerint sokkal nagyobb pogány környezetben. Terád ott éppen mint Jézus követőjére van szükség, neked ott éppen mint krisztusi embernek van hivatásod! Bátorítson az a tudat, hogy kevés a só, kicsi a fény, mégis az egész tésztában, az egész szobában van hivatása.

2) Mi tehát ez a hivatás? Most egy olyan szót fogok mondani, amit rengetegszer hallottunk már, különösen az utóbbi időkben, de aminek a tartalmát most a só és a világosság hasonlatával talán mélyebben értjük. Az a hivatása, speciális hivatása a keresztyén embernek és egyháznak e világban, hogy szolgáljon, hogy hasznára, javára legyen a környezetének. A só is, meg a világosság is abból él, hogy áldozatul adja magát, odaajándékozza önmagát, és nem abból, hogy konzerválni akarja önmagát. A sónak ki kell szóratnia a sótartóból, bele a megízesítendő masszába, föloldódni, fölszívódni abban. A meggyújtott gyertya világosságának szét kell terjednie abban a helyiségben, ahol ég. Ennél érthetőbben már nem lehetne kifejezni a keresztyén ember e világbeli szolgálatának a lényegét. Mert a só is, a világosság is önmaga lényegét föláldozva szolgál. Ez ad értelmet a létezésének. Elpazarolja, elajándékozza magát a környezete javára, hasznára.

Tehát nem azért vagyunk keresztyének, hogy biztosítsuk a magunk lelki békéjét, meg halálunk után az örök üdvösséget, hanem e világért, az emberekért, a földért, annak javáért vagyunk Krisztus követői. A keresztyén ember az a furcsa típus, aki elsősorban nem önmagára gondol, hanem a másik emberre. Aki sohasem uralkodni akar más fölött, még a keresztyén nézeteivel sem, hanem szolgálni akar neki. Segíteni akarja őt, hasznára lenni neki. Egyszer Krisztusnak egy öreg szolgálóleányától hallottam, hogy ő minden reggel így imádkozik: Uram, mutasd meg nekem ma is, kinek és kiknek lehetek hasznára azzal, hogy a Tied vagyok. Ez a keresztyén mivoltunk értelme. Ebben a szolgálatban olyan alázatosnak kell lenni, mint a világosság. Figyeljétek csak meg az igét: “Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, a kik a házban vannak.” (Mt 6,15) Vagyis: a gyertya a maga fényével mindenkinek világít, aki a házban van. Nem válogat, hogy ennek világítok, mert ez megérdemli, ez szimpatikus, de annak már nem, mert az haszontalan. Mindenkinek egyformán. És nem maga választja meg a helyet, ahol világítani akar, hanem ott világít, ahova teszik. Fényes, előkelő környezetben, vagy kicsiny szegényes szobában, sok embernek, vagy egyetlen egynek a betegágyon, vagy nagy nyilvánosság előtt. Mindig, mindenütt, mindenkinek szolgál. Vagyis az egyház, a hívő ember nem elvonultan, különszakadva éli a világtól a maga hívő életét, hanem benne a világban, aktívan belekapcsolódva abba az emberi közösségbe, amiben él.

Ezt azért hangsúlyozza így Jézus, mert mindig volt olyan tendencia Krisztus követőinek egyik-másik csoportjában, amely a maga keresztyén hitéletével külön akart vonulni, el akart zárkózni a világ elől, amelyik úgy érezte, hogy jobb a sótartóban együtt maradni, mint szétszóratni a tésztában. Maradjanak a hívők egymás között, meg ne fertőződjenek a világ fiaitól! Óvjuk csak azt a kis lángot, hogy e gonosz világ huzata ki ne oltsa, a világi barátok, hitetlen emberek hatása meg ne rontsa azt a pislákoló fényt! Jézus nagyon ellene van az ilyen önmagának élő kegyességi formának. “Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék” - mondja. Éppen akkor alszik ki a legbiztosabban, mert befullad a véka alatt. És a só a sótartóban maradva megízetlenül. Tudniillik Jézus korában a sót a Holt-tengerből párolták, és mivel gipsszel és növényi anyagokkal erősen keverve volt, hamar megízetlenült. Ezért nem lehetett hosszan tárolni, hanem sürgősen fel kellett használni. A megízetlenült só semmire sem jó. Rettentő kijelentés ez az olyan hívő élet felett, amely csak önmagát építgeti, de nem vegyül bele szolgálatával a világba.

Hasznos dolog a só, de minden értékét elveszíti, ha megízetlenül. A keresztyénség nagyszerű dolog, de a világ leghaszontalanabb dolgává válik, ha hiányzik belőle Isten Lelkének az ereje, a szolgálat készsége. Egy hivatását nem betöltő vallásosság rosszabb dolog, mint bármi más. Igen: áldás is lehet a vallás az emberiség életében, és átok is. A vallás szent nevében már háborúkat is vívtak emberek egymással, meg rengeteg gyűlöletet is szítottak. A vallás az emberiség haladásában akadály is lehet és volt is már a történelem folyamán. Ha választanom kellene, sokkal inkább a vallástalan humanizmust, mint egy humántalan [embertelen] vallást választanék. A rothadó liliomnak rosszabb szaga van, mint az értéktelen gyomnak. Egy elromlott vallásosságnak van a legrosszabb szaga. “Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek”. (13b vers)

Tehát ki a sótartóból! Föl a gyertyatartóba! Mint ahogy Jézus sem maradt meg a mennyei sótartóban és nem rejtőzött el egy isteni véka alá, hanem beleadta magát ebbe a világba egészen, és élete Betlehemtől a Golgotáig egyetlen hatalmas áldozat volt.

3) Végül még röviden arról is szól az igében Jézus, hogy miként, hogyan történik a keresztyén életnek ez a szolgálata a világban, e világért. Nagyon plasztikusak a képek: úgy, miként a só szolgálata. A só észrevétlenül fejti ki a hatását, egyszerűen úgy, hogy benne van az ételben. A hívő embernek is ilyen láthatatlan hatása van a környezetére, családjára, kollégaira, amit azáltal fejt ki, hogy egész egyszerűen ott van, hogy imádságával és szeretetével jelen van. Nem szól semmit, de például nem nevet egy trágár viccen, és szinte megtisztul körülötte a levegő. A megbocsátás szellemét képviseli egy gyűlölködő, ellenséges indulatoktól megfertőzött környezetben, és máris gyógyító erő árad szét a szívekben. Isteni békesség és derű sugárzik ki belőle egy feszültségtől terhes légkörben, és máris oldódik a feszültség. Ízt ad, jó ízt ad az életnek a jelenlétével, mint a só az ételnek.

És világit, mint a meggyújtott gyertya. A só elrejtve, láthatatlanul munkálkodik, a világosság ezzel szemben nyilvánosan és látható módon szolgál. Itt az egyháznak arról a feladatáról van szó, amit e világ nagy problémáiba való nyílt beleszólással végez. Örüljünk neki és adjunk hálát érte Istennek, hogy Krisztus egyháza egyre nagyobb fénnyel sugározza bele a világpolitikai feszültségbe az evangélium világosságát. De személy szerint is mindnyájunk feladata úgy fényleni, hogy látván az emberek a mi jó cselekedeteinket, dicsőítsék a mi mennyei Atyánkat.

Nézzétek, aki azt mondta: “Ti vagytok a világ világossága”, ugyanaz önmagáról is azt mondta: “Én vagyok a világ világossága”. (Jn 8,12) A kettő azonos, mert a tanítványokban is Jézus a világosság. Nem maguktól világítanak, hanem a mi Urunk az, aki bennük és általuk működni akar. A tanítványnak csak az a feladata, hogy a benne levő Krisztusnak a fénysugarát áteressze magán, hogy a világításnak ne álljon útjába. Ha a tanítvány igazán azt teszi, amire el van híva ebben a világban - tehát szolgál -, akkor ő is épp úgy, mint a világosság, a Krisztus: fénylik. Olyan cselekedeteket hajt végre, amikről a nem keresztyének is rögtön megérzik, hogy ezek a tettek a láthatatlan világ ajándékai. A mi rendeltetésünk az, hogy végezzük az Istentől reánk bízott jó munkát a mindennapi életben. Tehát ne csak egyszerűen keresztyén erényeket hajtsunk végre, hanem a világi munkánkat úgy végezzük, hogy az emberek erre figyeljenek fel, és ennek nyomán irányuljon tekintetük az Isten felé. “Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat”. (Mt 6,16)

Erre vonatkozik végül a hegyen épített város képe is. “Nem rejtethetik el a hegyen épített város”. (Mt 6,14b) Azt jelenti ez, hogy ne felejtse el a hívő ember, hogy mindig másoknak a szeme előtt van. Látnak benneteket, néznek benneteket, figyelnek reátok. Azt szokták mondani: a lelkipásztor lakásának a falai üvegből vannak. Nos, nemcsak a lelkipásztor specialitása ez, hanem minden hívő emberé. Minden hívő ember kirakatban él. Minden oldalról látszik. A magánélete oldaláról is, meg a munkája felől is, meg a családi élete felől is látszik. Amit másnak elnéz a világ, apróbb-nagyobb botlásokat megbocsát, azt neki nem. Titeket szigorúbb mértékkel mérnek, tőletek többet várnak az emberek. E világban való bizonyságtételünknek az a lényege, hogy az egyház, a hívő ember mindenki szeme előtt van mindazzal, amit tesz, ahogyan él. Mint a hegyen épített város, amelyik messze ellátszik.

Igen, te, te kell, hogy légy az a bizonyos sókristály annak a földdarabnak a számára, amit Isten reád bízott. És te kell, hogy légy az a bizonyos darabka világosság annak a világnak a számára, ami a te környezeted. Te vagy az a hegyen épített város, akit messziről látnak. Légy hát igazán az, amivé Krisztus által lehetsz!

Ó, Sion, ébredj, töltsd be küldetésed,
Mondd a világnak: hajnalod közel!
Mert nem hagy az, ki népeket teremtett,
Senkit sem éjben, bűnben veszni el.
Légy örömmondó, békekövet,
Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

(397. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1963. július 28.

A Hegyi beszéd e most soron következő igéjének különösen nagy hangsúlyt és aktualitást ad az a világhelyzet, amelyben ma él a földön az emberiség. Valóban úgy van, ahogyan olyan sokszor és olyan sokféle formában halljuk állandóan a súlyos megállapítást, hogy ma két lehetősége van az embernek: vagy békességben együtt élni, vagy egy katasztrófában együtt elpusztulni. A mi korunkban, a technikai fejlettség mai fokán, egészen megváltozott a háború fogalma. Régebben még lehetett jogosnak tekinteni annak a félnek a háborúskodását, aki a béke helyreállítását akarta kiharcolni a támadóval szemben, de ma már egy háború nem szolgálhatja a béke helyreállítását. A mai atom- és hidrogénbombákkal folytatott világméretű pusztítás után egyszerűen nem következhetik többé a béke korszaka. Egyszerűen azért nem, mert utána nem maradna élet a Földön, hanem a halál csendje borulna a világra. Állítólag egyszer Einsteintől megkérdezték a diákjai, hogy mit gondol, milyen fegyverrel vívják majd a harmadik világháborút. Mire ő azt válaszolta: azt nem tudom, de ha kitörne a harmadik világháború, akkor a negyediket sejtem, hogy mivel fogják majd vívni - kőbaltával. Nos, Einsteinnek ez a tragikus látása ma már optimistának számít, mert ma már szakértők szerint nem lehet abban bízni, hogy itt-ott, a föld zugaiban néhány ember talán túléli a katasztrófát. Ma már igazán csak ez a két lehetőség van: vagy békességben együtt élni, vagy egy katasztrófában együtt elpusztulni. Ez nem frázis, nem propaganda szólam, ez a valóság.

Érzitek, hogy egy ilyen válságos világhelyzetben milyen súlya van Jézus szavának? “Boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak.” (9. vers) Szinte azt mondhatnám, hogy a legsürgősebb politikai, társadalmi és általános emberi feladata ma minden Istenben hívő embernek ez: igyekezni a békességre, munkálni a békességet. Igaza van annak, aki egyszer így fejezte ki magát: Ha én nem, akkor ki? Ha ezt nem, akkor mit? Ha most nem, akkor mikor?

Igen, nem is csak a jól felfogott érdekünkből, hanem egyszerűen a keresztyén mivoltunkból következik az a kötelességünk, hogy a békességen munkálkodjunk. Hiszen te is, én is egy nagy megbékélés által lettünk Isten gyermekeivé. Keresztyénnek lenni éppen azt jelenti: tudomásul venni, elfogadni, hogy Isten békét kötött velem, az ellenségével. Idegenből barátjává, ellenségéből gyermekévé tett Jézus érdeméért. Ott, a golgotai keresztnél egy nagy békekötés történt a föld és az ég, az ember és az Isten között. És ebben a békekötésben Isten volt a kezdeményező. Jézus halálában Isten mintegy békejobbot nyújtott a földnek az égből. Jézus halálában Isten mintha ezt mondaná: emberek, minden gonoszság, lázadás, felségsértés, amit elkövettetek ellenem, legyen megbocsátva, eltemetve, elfeledve. Annyira akarta Isten ezt a békességet, annyira meg akart békülni az emberekkel, a róla megfeledkező, az őt állandóan bűneikkel bosszantó, haragító emberekkel, hogy ennek a megbékülésnek, békekötésnek minden terhét, árát, amibe került, Ő maga vállalta magára. Annyira szívügye volt Istennek ez a békesség, hogy önmagának egy darabját, Jézust áldozta fel érte. Ez az, amit Ézsaiás próféta így fejez ki egy alkalommal: “békességünknek büntetése rajta van” (Ézs 53,5c) - Jézuson. Isten Jézus kereszthalálát úgy tekinti, mintha benne és általa mindazok is elszenvedték volna bűneikért a büntetést, akik hisznek Jézusban. Igen, tehát: helyetted is, helyettem is Jézus szenvedett, fizetett, Ő tett eleget.

Ezért nem vádol bennünket az Isten, pedig ellenségei voltunk. Ezért nem hányja szemünkre, amit ellene elkövettünk. Ezért nem panaszolja fel, hogy megtagadtuk, nem szerettük, nem engedelmeskedtünk neki, nem bíztunk benne, hanem egyszerűen rámutat a kereszten kiszenvedett Jézusra, és szinte ezt mondja: Látod, ennyire szeretlek téged, ilyen drága vagy nekem, hogy képes voltam ezt tenni érted. Így békélt meg velünk Isten, és így lettünk mindnyájan, akik hiszünk, keresztyénekké, Isten gyermekeivé. Ezért mondtam az előbb, hogy nekünk a békességszerzés, a békességen való munkálkodás nemcsak jól felfogott érdekünkből, hanem egyszerűen a keresztyén mivoltunkból fakadó kötelességünk. Az a tény, hogy mi egy nagy isteni megbékélés által lettünk Isten gyermekeivé, egy nagy békekötésből élünk itt a földön is, meg majd az örökkévalóságban is, e tény meghatározza a keresztyén ember egész magatartását. Az Isten fiai éppen abban bizonyulnak Isten fiainak, hogy maguk is ugyanazt teszik, amit Atyjuk: szenvedélyesen elkövetnek mindent a békesség érdekében. Mert ezt jelenti békességre igyekezni: munkálni, létrehozni azt, mindent elkövetni a békesség érdekében.

És itt most a békességet vegyük úgy, ahogyan ma legaktuálisabb: világméretekben, nemzetközi viszonylatban. Mit tehet az Isten gyermeke, mit tehet az egyház annak a békességnek az érdekében, ami az egész emberiségnek ma a legfőbb és legsürgetőbb problémája? Atyámfiai, nem mondok én itt most soha nem hallott új dolgokat, de amit mondok, szeretném nagyon komolyan, halálosan komolyan mondani: Nos, nekünk, keresztyéneknek az a speciális feladatunk ebben a békére törekvésben, hogy szívből könyörögjünk érette. Komolyan könyörögjünk azért, hogy ez a sok millió ember által hangoztatott szó: béke, megtelítődjék azzal a Krisztusi tartalommal, azzal az energiával, amely valóban megteremti majd a nemzetközi feszültségek megoldásának a lehetőségét. Nekünk nagyon elmélyülten kell könyörögnünk azért, hogy legyen ez a szó olyan igaz és tiszta szó, olyan hatalmas szó, mint amilyen igaz, tiszta és hatalmas Istennek a Krisztus által békességet hirdető szava a világhoz. (2Kor 5,17-21)

Azt szoktam mondani, hogy újságot olvasni a keresztyén embernek kötelessége. Tájékozódni a világhelyzetről, ismerni az emberiséget foglalkoztató aktuális problémákat, kötelessége a hívő embernek. Már csak azért is, mert csak így tud igazán, egészen konkrétan imádkozni ezért a világért. És ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy milyen sürgetően fontos feladatunk nekünk imádkozni e világért. Odaállni Isten elé e világért, és a világ népei nevében is kegyelemért könyörögni. Magunkra venni az egész emberiség életéért és jólétéért a felelősség terhét, és szenvedve könyörögni helyette, érette. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy az imádkozni tudó embernek ne csak magánügye legyen az imádság, hanem érezze át, hogy országos jelentőségű, világméretű ügy az igazi imádság. Isten a világ kormányzásába belekalkulálta az Ő gyermekeinek a könyörgését is. És vannak dolgok, amiket Isten akkor cselekszik, ha kérik Tőle. Vannak Istennek olyan ajándékai, amiket csak imádkozó kezekbe és szívekbe ad, és azokon keresztül tud adni a világnak is. Tehát igenis világviszonylatban is sok függ a hívők imádságaitól. Igen, az egyháznak, a hívőknek az az elsőrendű feladatuk, hogy az egész nemzetközi politikát vegyék körül egy imagyűrűvel, és kérjenek oda olyan atmoszférát, amelyben nem is lehet másra, csak békés eredményre jutni. A hívő embernek egészen speciális fegyvere, amivel küzdhet a békességért, az imádság. Remélem, te is, meg te is, meg te is benne állsz ebben a csatasorban! A közös, meg a magányos, de mindenképpen rendszeres, mindennapos könyörgés, imádság küzdelmében. Hogy mondtam az előbb? Ha én nem, akkor ki? Ha ezt nem, akkor mit? Ha most nem, akkor mikor? - Igen, ha ezért nem könyörög most egy hívő ember, akkor miért is imádkozik egyáltalán? Ha én nem, akkor ki? Ha ezt nem, akkor mit? Ha most nem, akkor mikor?

A továbbiakban szeretném a békességszerzés szolgálatában az imádság jelentőségét még jobban elmélyíteni. Miként a levegő mindig szennyezve van mindenféle baktériummal, úgy a szellemi atmoszféra is állandóan telítve van a viszály bacilusával, az érzékenység, a féltékenység, az irigység, a bizalmatlanság robbanó indulataival. Ezt a békétlenséget, ezt az ideges lelki atmoszférát kell nekünk az imádságainkkal állandóan tisztítanunk. Elmondtam az áldozócsütörtöki istentiszteleten, hogy amikor egy hívő ember igazán imádkozik, az olyan, mintha belépne a mennybe, mert az imádság nem egyéb, mint az Isten trónja előtt való megjelenés. És amikor azután fölállunk az imádságból, akkor mintegy visszatérünk a mennyből, de nem jövünk üres kézzel. Akkor mindig hozunk valamit a mennyből vissza a földre. Ezért mondja Pál apostol: “az odafelvalókat törődjetek”. (Kol 3,2a) Mert mi van odafenn? Ott fenn, a mennyben van a tökéletes békesség, a harmónia. Amikor imádkozunk, ezzel a békességgel telítődünk meg, és ebből a békességből hozunk valamit magunkkal, és visszük be a házunkba, a családunk, egyházunk, társadalmunk életébe.

Igen, a Krisztus szerinti békességre igyekvő ember először maga szívja tele magát a menny békességével úgy, hogy igazán ne maradjon benne, a lelke egyetlen zugában se maradjon megbújva valamilyen békétlen indulat, sértődés, harag, neheztelés. Előbb maga békül meg, de igazán, emberrel, Istennel, és azután ezt a mennyből hozott békességet leheli ki, árasztja szét maga körül az emberek között. Mert ez a békesség nemcsak egy bizonyos belső lelkiség, hanem produktív erőhatás, kisugárzás, megbékülést akaró és azt munkáló magatartás. Ezért Jézus nem azt mondja, hogy boldogok, akiknek békességük van belül a lelkük mélyén, hanem azok a boldogok, azok az Isten gyermekei, akik az isteni békességre igyekeznek, azaz minden tőlük telhetőt elkövetnek, hogy visszaállítsák a békességet Isten és az ember, ember és a másik ember között.

Ugye tudjátok, vannak emberek, akik szinte örömüket lelik abban, hogy egymás ellen uszítsák az embereket. Kéjjel gyújtogatják a viszály tüzeit, szeretnek tüskét szúrni barátok közé, családtagok közé, házastársak közé. A békétlenség magvait hintegetik ösztönösen minden szavukkal, megjegyzésükkel. Vannak emberek, akik rövid idő alatt annyi rosszat és csúnyát tudnak elmondani másokról, hogy terhes, fojtogató marad a levegő utánuk. Nos, nézzétek, ha Istennek annyira minden törekvése az volt és az ma is, hogy még az ellenségeit is barátjává békíti, akkor az Isten fiai, gyermekei nagyon vigyázzanak, és jaj, ne játsszanak felelőtlenül az ilyen tűzzel! Isten gyermekei nem nyugtalanságot szító, veszekedést támasztó emberek, hanem békességre igyekezők, békességet szerzők.

Érdekes, hogy az Újszövetség “békesség” szavának az eredete az eiró igéből származik, amely azt jelenti: újra beszélni egymással. Istennek a Krisztus által szerzett békessége is azt jelenti, hogy Jézus halála által létrejött újra a beszélgetés lehetősége Isten és az ember között. “Boldogok a békességre igyekezők” - mondja igénk, vagyis azok, akik azon fáradoznak, hogy jöjjön létre újra a beszélgetés lehetősége a szeretet és megbocsátás szellemében mindenütt, ahol az valami miatt megszakadt, ahol addig nem értették meg egymás szavát.

Kezdjünk el újra beszélgetni azokkal, akikkel valami sérelem miatt megszakadt a kapcsolatunk, segítsünk hozzá másokat is, hogy ugyanilyen módon közeledhessenek egymáshoz. Ez a mi békességszerző szolgálatunk. És így válik a világ békességéért való könyörgésünk is igazabbá és hitelesebbé. Újra hadd mondjam el az előbb már többször ismételt három kis mondatot: Ha én nem, akkor ki? Ha ezt nem, akkor mit? Ha most nem, akkor mikor? Jertek hát, könyörögjünk együtt.

Szívemet hozzád emelem
És benned bízom, Uram;
És meg nem szégyeníttetem,
Nem nevet senki rajtam.
Mert szégyent nem vallanak,
Akik hozzád esedeznek,
Azok pironkodjanak,
Akik hitetlenül élnek.

Útaid, Uram, mutasd meg,
Hogy el ne tévelyedjem;
Te ösvényidre taníts meg,
Miken intézd menésem.
És vezérelj engemet
A te szent igaz igédben;
Oltalmazd életemet,
Mert benned bízom, Úr Isten.

(25. zsoltár 1-2. vers)

Ámen

Dátum: 1963. május 26.

Megint elérkezett gyülekezetünk életében az a családi ünnep, amikor fiaink és leányaink egy kis csoportja a konfirmációi hitvallás és fogadalomtétel által beáll a Krisztust követők seregébe, csatlakozik hozzánk, öregebbekhez. Hamarosan el fog hangzani majd ezen az istentiszteleten is a jól ismert kérdés: Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy Jézus Krisztusnak igaz követői... lesztek? Micsoda nagy dolog ez: Jézus Krisztusnak követőjeként élni e földi világban. Egész életre szóló program mindnyájunk számára. Erre készültek föl konfirmandusaink az elmúlt hónapokban, és erre készülünk mi is mindnyájan, mindig, újra minden istentiszteleten. Nos, mielőtt elhangzanék újra a kérdés és a reá adott válasz, hadd szóljon az ige arról, hogy milyen is az, amikor valaki Jézus Krisztus igaz követőjeként akar élni ebben a földi világban? A gyülekezetünkben így, hónap utolsó vasárnapján az egyébként is soron levő Hegyi beszédnek két igéje alapján szeretnék most beszélni a Krisztus követésének két olyan jellegzetes, markáns vonásáról, amiről a legjobban rá lehet ismerni a Jézushoz tartozó emberekre, akikben a Krisztusi élet a legjobban különbözik, minden más életformától.

Az egyik: a szelídség. “Boldogok a szelídek” - mondja Jézus az Ő követőire -, “mert ők örökségül bírják a földet” (5. vers) Nos hát, a szelídség valóban olyan valami, ami merőben elüt az emberek általános magatartásától, sőt, ami éppen ellentéte az általános emberi törekvésnek, természetnek. A szelídség nem népszerű tulajdonság. A világ nem tartja életrevalónak a szelíd embert, férfiatlanságot, erőtlenséget, meghunyászkodást lát a szelídségben. Éppen ezért az emberek körülöttünk általában erőszakosak, kíméletlenek, nyugodtan átgázolnak, ha tudnak, azon, aki az útjukban áll. Az élet nem kíméletes. Kemény, rideg, kegyetlen. És bizony, aki érvényesülni akar, annak sokszor keményen, ridegen, kegyetlenül kell kiharcolnia benne a maga helyét. A szelíd embernek nem sok babér terem. Hamar félrenyomják, letapossák, elintézik az erőszakoskodók, a hatalmaskodók, a durvák, a kíméletlenek.

Valljuk meg őszintén: nemcsak a világ törekvésétől, hanem a saját természetünktől is távol áll a szelídség. Ki tud közülünk szelíden válaszolni egy indulatos, sértő kitörésre? Ki tud szelíd szeretettel reagálni egy őt ért igazságtalanságra? Figyeld csak meg! Ha a tyúkszemedre lép valaki, mi történik akkor? Milyen indulatok robbannak benned és csapnak ki belőled? És ha a szívedre lépnek? Figyeld csak meg, mi kavarodik föl benned! Mint lelkipásztor, tudom, hogy egy-egy megsértett lelket milyen nehéz elsegíteni odáig, hogy lecsendesüljenek benne a fölkavart hullámok. Szelídség? Ó, hol van az?! Kiben van az?! Hadd mondjam meg kereken: egyikünkben se! Természettől fogva egyetlen emberben sem. Mert ez a szelídség nem is emberi tulajdonság, hanem isteni, Krisztusi. Hadd mondjam így: nem temperamentum, nem vérmérséklet dolga, hanem hitbeli magatartás. Nem mi hozzuk létre magunkban erős akarattal, önfegyelemmel, hanem mintegy részesülünk benne a Krisztusban való hit által.

Nézzétek, atyámfiai: Jézus volt a szelíd. Ahogy tűrte a bántást, ahogy csendben maradt az igazságtalan, hamis vádak hallatára, amilyen gyengéd szeretettel reagált az emberi gonoszságra, ahogy imádkozott a kereszten gyilkosaiért, miközben folyt a vére - ez volt a szelídség! Igen, Jézus a képe a szelídségnek. Nem lehetett sem megvesztegetni, sem megfélemlíteni, sem megbántani, sem eltéríteni, mert semmi mást nem akart, mint az életét adni azokért, akik keresztre feszítették. Ez a szelídség. És ez éppen nem gyengeség! Sőt ez az igaz erő. Mihez kell több erő: visszaütni, vagy tűrni? Megbosszulni, vagy megbocsátani a gonoszságot? Megtorolni, vagy elszenvedni a bántást? Átkozni, vagy áldani azt, aki bánt? Igen: ez volt Jézusnak az ereje, a szelídség. Ezzel győzött. Mert ez ellen nem lehet védekezni. A szívét támadja meg az embernek. És azt mondja Jézus most nekünk: lássátok, éppen ebben kövessetek engem. Merjetek különbözni a világtól, a többi embertől. Ne féljetek attól, hogy a szelídség gyengeség. Nem az. Ez az igazi erő. Merjétek hinni, hogy isteni dolog megbocsátani annak, aki bánt, a rosszat jóval meggyőzni, jót tenni azzal, aki komiszkodik. Krisztusi erő a szelídség, Isten titkos fegyvere, ami ellen nem lehet védekezni. Jézust követve merjetek szelídek lenni!

Hadd próbáljam ezt egy példával illusztrálni. Ismertem egy igazi Krisztus-követő embert. A fölötte levő lakásban egy végtelenül komisz természetű, ellenséges érzületű ember lakott, aki különösen gyűlölte a hívő embereket. Ez a fölső szomszéd a maga szemétvödrének a tartalmát hetenként többször is az alatta lakó hívő ember ablaka elé öntötte ki a kertben. Már szinte tűrhetetlen volt ez a komiszkodás. Mitévő legyen ilyen esetben az ember? Föltárcsázza a rendőrséget? Ő nem azt tette, hanem Jézust hívta föl, és Tőle kérdezte meg, mit tegyen. Jézus pedig világosan azt mondta neki: “Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet”. (Mt 5,5) Próbáld ki Isten titkos fegyverét: a rosszat jóval győzd meg. Hogyan? Úgy, hogy összeszedve a szemetet felviszi a lépcsőn és a fölső szomszéd ajtaja elé önti? Dehogy! Hiszen Isten sem így bánt ővele. Isten a mi bűneink szemetét nem öntötte elénk, nem szórta széjjel az életünk területén, hanem mind-mind elvállalta és Jézusra vetette. Ez volt Isten titkos fegyvere, amivel minket is megszégyenített, megtört és új emberekké tett! És afölött való csodálkozásában, hogy úgy jött Isten ebbe a világba, mint szelíd bárány, aki magára veszi a világ bűneit - képes volt ez a hívő ember arra, hogy szelíden, örömmel tűrje tovább a szomszéd kellemetlenkedéseit. Olyan kedves és barátságos maradt továbbra is hozzá, mintha semmi sem történt volna, míg a felső szomszéd elszégyellte magát. Nem tudott ellenállni a krisztusi szelídségnek. Legyőzte a szeretet ereje.

Milyen igaza van Jézusnak: “Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet”. Valóban boldogok. Vagy gondoljátok, hogy boldogabbak azok, akik visszaüthetnek, bosszút állhatnak? Egyszer valaki felháborodásában jól odamondogatott valakinek, akinek a részéről sérelem érte. Jól megmondtam neki a magamét - dicsekedett vele, amikor elbeszélte. Megkérdeztem tőle: Na és most boldogabb vagy? Kiderült: nem. Sőt! Rettentő erkölcsi undort érzett miatta. Ez pedig a legboldogtalanabb érzés. Nagyon bánta. Jaj, csak azt ne mondta volna! - de már megtörtént, most már igazolni szeretné magát az ember, hogy lám, igaza volt. De belül érzi, hogy nem volt igaza. Higgyük el Jézusnak: a szelídek a boldogok. Meg azt is, amit hozzáfűz: “örökségül bírják a földet”. Különös ígéret. Nem a mennyet, hanem a földet. Igen, azt jelenti ez, hogy a szelídeké a jövő. Azt már láttuk, hogy mire megy az emberiség a hatalmaskodással, az erőszakkal, a durvasággal, a harag és bosszú szellemének az elszabadításával. Háborúk, vér, romok, szenvedés jelzik ezt az utat. Ebből már elege volt az egész emberiségnek. Most szelídséggel kellene megpróbálni. Jézus azt mondja - de az egész világhelyzet is aláhúzza ennek a mondásnak a jelentőségét: a szelídek “örökségül bírják a földet”, a szelídeké a jövendő. Nagyon időszerű tehát Jézus olyan követése, amelynek egyik legjellegzetesebb vonása a szelídség.

A másik jellegzetes vonása pedig a tisztaság. “Boldogok, a kiknek szívök tiszta: mert ők az Istent meglátják”. (Mt 5,8) - mondja Jézus az Ő követőire. Ez a tisztaság, amiről itt Jézus beszél, nem egyenlő a bűntelenséggel. Nem azt jelenti, hogy abban a szívben nincsen semmi bűn. Nagyon igaza van a Példabeszédek könyve írójának, amikor így sóhajt fel: “Ki mondhatná azt: megtisztítottam szívemet, tiszta vagyok az én bűnömtől?” (Péld 20,9) Sőt éppen azok, akik Jézust követni akarják, éppen azok látják nagyon világosan, milyen sok tisztátalanság, szenny, piszok halmozódik fel egy szívben. Kálvin határozta meg a tiszta szív értelmét, amikor ezt mondta: “Azok a tiszta szívűek, akik őszintén forgolódnak embertársaik között, akik nem mutatnak mást sem szavaikkal, sem magatartásukkal, mint amit gondolnak szívükben.” A tiszta szív tehát átlátszó szív, nincsenek rejtett indokai, önző céljai, amelyek ragyogó külsőbe lennének burkolva. Nincsen benne semmi kétszínűség vagy ravaszság.

A tiszta szív ellentéte az, amit Jakab így mond: kétszívű. Két szíve van és ezért két szája is: hol így beszél, hol úgy, attól függ, ki hallja. Kétfelé kacsingat, álnokul két úton jár, kétfelé sántikál, mindig aszerint változtatja a színét, ahogyan előnyösebb. Nos, a tiszta szív olyan szív, amelyik nincs megosztva a jó és rossz között. Azt mondja Jézus: aki Őt követni akarja, az ne akarja magát másnak mutatni, mint ami, se jobbnak, se rosszabbnak. A hívő ember a hitetlen környezetben ne akarjon hitetlennek látszani - úgysem hiszik el róla, nem is becsülik érte.
Valamikor gyermekkorunkban azt a tanácsot adták nevelőink, hogy soha ne tegyünk olyan dolgot, amit szégyellnénk elmondani édesanyánknak. Nos, a Krisztust követő embernek olyan átlátszónak kell lennie, hogy ne legyen benne semmi rejtett dolog, semmi, amit önmaga vagy mások előtt rejtegetnie kellene. A legtöbb idegbajnak valami ilyen belső hazugság az okozója. A belső megosztottságot, a lélek, a szív hasadását nem bírja el sokáig az ember.

Azt mondja Jézus: legyünk a lelkünk mélyéig becsületesen őszinték önmagunkhoz, emberekhez és az Istenhez. Aki a maga kétszívűségét, rejtett bűneit, farizeuskodását őszintén megvallja, az abban a pillanatban máris megszűnt kétszívű lenni. Aki a maga szívének tisztaságát Isten és az emberek előtt megbánja, az máris tiszta ebben. Akkor tiszta a szívünk, ha egészen Jézusé. Nemcsak egy része, területe, hanem az egész. Az ilyeneknek szól az ígéret: “ők az Istent meglátják” Meglátják, de nem úgy, mint azt a misztikusok képzelik, valamiféle elrévült élményekben, hanem meglátják a mindennapi élet eseményeiben: meglátják az Isten kezét, jóságát, gondoskodását, vezetését a gyakorlati életben. Mintegy érzékelhetően győződhetnek meg róla, hogy itt az Isten, megint itt járt az Isten. És ez valóban jó dolog. Igaza van Jézusnak: “Boldogok, a kiknek szívök tiszta: mert ők az Istent meglátják”.

Ilyenek a Krisztus igazi követői: szelídek, tiszta szívűek és boldogok. Nagyon boldogok. A legboldogabb emberek. Érdemes rászánni magát az embernek. Fiatalnak is, öregebbnek is. Mindnyájunknak.

Kedves konfirmáló fiúk-lányok, mielőtt letennétek a fogadalmat, énekeljük el együtt: Vezess, Jézusunk, S véled indulunk. (434. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1963. április 28.

Nem akarom elismételni mindazt, amit a múltkor a bevezető prédikációban a Hegyi beszédről mondtam, de annyit mégis el kell mondanom újra, hogy ezeket a mondásokat sohasem szabad elvonatkoztatni attól, aki mondta. Itt nem általános életszabályról vagy életbölcsességről van szó, hanem Jézusról és a Vele való kapcsolatról. Tehát a most felolvasott igéket nem úgy kell érteni, hogy előbb szegénnyé kell válnia valakinek ahhoz, hogy boldog lehessen, vagy előbb sírnia kell az embernek ahhoz, hogy boldoggá váljék - nem. Hanem úgy, hogy Jézus tanítványa, a Jézushoz tartozó ember akkor is boldog, ha szegény, ha sír, ha bármilyen, egyébként fájdalmas, kellemetlen helyzetben van. Bejelentettem a múltkor, hogy szeretném sorra venni azokat a szituációkat, amelyekben boldognak mondja Jézus a híveit.

1) “Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa.” (Mt 5,3) Sok vita volt már Bibliát olvasó és Bibliát nem olvasó emberek között arról, hogy mit is jelent ez a “lelki szegénység”. Ízléstelen tréfát is űztek már vele, mondván: lám, maga Jézus is megmondja, hogy az Ő követése a lelki szegényeknek, vagyis az együgyű lelkeknek, a szellemileg alacsonyabb rendű embereknek, a kissé ütődött rétegnek “egy ügye” csak. Talán mondanom sem kell, hogy mennyire nem ezt jelenti a “lelki szegény” kifejezés. Hogy jobban megértsük, mit jelent, hagyjuk is el a “lelki” szót, mint ahogyan Lukács evangéliumában, amikor a Hegyi beszédről van szó, nem is találjuk ezt a szót, hanem maradjon csak így: “szegények”. Tehát boldogok a szegények. Igen, a szegények. Már csak egyszerűen azért is boldogok, mert megkímélődnek mindattól a sokféle kísértéstől és veszedelemtől, ami a gazdasággal jár. Mert azzal bizony sokféle kísértés jár.

Ismertem egy igazán szegény özvegyasszonyt. Négy gyermeket nevelt sok nehézség között. Derű, békesség, megelégedés volt a házban. Boldog család volt. Egyszer négyes találata lett a lottón. Nyolcvanezer forint hullott az ölébe. Egy csapásra gazdag lett. Kezdtek nőni az igények. A könnyen jött pénz könnyelművé tette a sokat nélkülözött édesanyát. Rászokott az italra. Úgy elment a pénz, hogy alig maradt valami nyoma. Nagy kísértés a gazdagság! Különösen lelki értelemben. Amikor valaki gazdag, könnyen azt hiszi, hogy nincs is szüksége Istenre, meg a másik emberre, elég az, amije neki magának van. A gazdagság hatalmat jelent, a pénzzel tekintély jár együtt, meg függetlenség. Nem kell senkitől sem kérnie az embernek. Tud maga is segíteni magán. Nincs ráutalva senkire, sem Istenre, sem emberre. A gazdagság gőgössé tesz, önelégültté. Feleslegessé válik az Isten. A gazdag erősnek érzi magát azáltal, amije van, előkelőnek, mások fölött állónak, többnek, mint egyebek, és így könnyen válik beképzeltté, keménnyé, irgalmatlanná. Mindenki, aki alacsonyabban áll nála, csak mint egy sötét háttér, arra való, hogy még jobban csillogjon, kitűnjék. A gazdag rendszerint nem úgy érzi, hogy gazdagsága a gazdag Isten kegyelmi ajándéka a számára, amivel másoknak kellene szolgálnia, hanem úgy, mint egyéni teljesítményét, ami őt méltán emeli mások fölé. Ami őt magasabb rendű emberré teszi. Természetesen ugyanez a kísértés nemcsak az anyagi, a pénzbeli gazdagságra érvényes, hanem a kulturális gazdagságra is. Például amikor valaki nagy művészi adottságokkal van megáldva, vagy nagy tudással rendelkezik, és ezt a gazdagságát magától értetődőnek tartja, oknak arra, hogy önmagát mások fölé képzelje, s nem úgy tekinti, mint adományt, olyan feladatot, amellyel még több szolgálatra van kötelezve mások számára.

Tehát az a gazdagság, ami ellen Jézus a szegényeket mondja boldogoknak, tulajdonképpen nem is vagyoni állapot, hanem lelkület. Lelkiség, a léleknek egy bizonyos beállítottsága, állapota, amely azt jelenti, hogy tele van a lelke, nincs hely benne az Isten és a másik ember számára. Így érthető most már a “lelki szegénység” kifejezés. Nem társadalmi értelemben szegény, nem is szellemi értelemben véve fogyatékos, hanem ez is egy bizonyos lelkület. Az a lelki szegény, aki tudja, érzi, hogy magában véve senki és semmi, még ha világhírű nagy művész is, vagy mesés gazdagság birtokában van is, vagy elismert tudós is egyébként, nem különb másoknál, hiszen ő maga, önmagában véve koldus, senki, és csak Isten által az, aki. Én magam koldus vagyok, szegény, de olyan koldus, akit Isten arra méltatott, hogy nálam tartja a kincseit: akár anyagi, akár szellemi, akár lelki értelemben vett javait. De azok a kincsek nem az enyémek, nem én termeltem ki azokat. Istentől vannak, Istenéi. Mire legyek hát gőgös, hiszen mindenestől fogva Istentől függök. Értitek már? A lelki szegénység tehát egy bizonyos lelkület. Az a lelkület, amely mindent Istentől vár, Istentől tesz függővé, amely üresen hagyja magában a legfőbb helyet Isten számára, hogy Ő uralkodhasson benne. Tehát: egy nagy vagyonú ember is lehet lelki szegény, meg egy világhírű művész is lehet lelki szegény. Megfordítva is igaz: egy társadalmi értelemben vett nincstelen is lehet olyan, aki egyáltalán nem lelki szegény, mert elég önmagának, mert nincs szüksége Istenre.

A bibliai vámszedő volt ilyen lelki szegény, aki igazán semmit sem képzelt önmagáról sem Isten előtt, sem az emberek előtt. Nagyon úgy érezte, hogy nincs mivel dicsekednie, s mint egy koldus - pedig nem volt az -, kegyelemért könyörgött. Péter volt ilyen lelki szegény, amikor a leggazdagabb halászzsákmány birtokában így szólt Jézushoz: “Eredj el én tőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5,8) Mózes volt még ilyen lelki szegény, amikor a legmagasabb tudományos képzettség birtokában is úgy érezte, hogy Isten nélkül egyetlen lépést sem tesz: “Ha a te orczád nem jár velünk, ne vígy ki minket innen.” (2Móz 33,15) És ilyen lelki szegény volt az a kis öregasszony, akinek a temetéséről a múltkor hozzátartozók valami olyan különös, szinte örvendező, ünnepi hangulatban tértek haza, ami egyáltalán nem illett össze a gyászruha feketeségével. Így beszéltek egymás között: egy igazán királyi gyermeket kísértünk utolsó útjára. És az a királyi gyermek csak egy egyszerű öreg néni, aki alig tudott írni-olvasni, és aki mégis felette állt a legelőkelőbb arisztokratának is. Nem egy grófnak vagy miniszternek a lánya, hanem a királyok Királyának a gyermeke. Különös nemesség ez, felesleges hozzá minden külső nagyság és csillogás. De olyan nemesség, ami rejtve van mindenki előtt, aki vak a mennyei távlatok számára. “Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa”. Övék az Isten gazdagsága. Valami egészen különös boldogság ez, független minden külső helyzettől, annyira, hogy még egy temetést is beragyog. Még a gyászolóknak is jut belőle. Hát nem ez az igazi boldogság? Persze hogy ez, hiszen nem kisebb valaki, mint maga Jézus áll jót érte.

Jézus ígéri: “Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa”. És itt már egészen közel járunk a második boldogság mondás tartalmához.

2) “Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak.” (Mt 5,4) Le szokták szűkíteni ennek a mondásnak a tartalmát azokra, akik a bűneik miatt sírnak, vagy azokra, akik egy fájó gyász súlya alatt keseregnek, vagy azokra, akik fölveszik magukra a világ fájdalmát, mások szomorúságát, és mintegy együtt sírnak a sírókkal, hogy ezzel könnyítsenek a másikon. Nos, én nem látok semmi ilyen leszűkítést. Jézus egyszerűen a sírókról beszél. Itt most mindegy, hogy egy elrontott élet, egy rosszul sikerült házasság, egy elzüllött gyermek, egy kedves halála miatt, vagy a bűneink reánk szakadó súlya alatt sír valaki.

Rengeteg sírás van ezen a világon. Titokban, befelé még több, mint amennyi látszik. És Jézus itt általában ezek felé a síró emberek felé tárja ki a karját. Ezeknek a szívén kopogtat, és azt mondja: van vigasztalás a számotokra. De itt most hadd hangsúlyozzam újra, amit a Hegyi beszédnél mindig szem előtt kell tartani, hogy tudniillik egy-egy ilyen mondást sohase válasszunk külön attól, Aki mondja: Jézustól. Igen, van vigasztalás minden sírásra, minden bánatra, minden szomorúságra, minden lelki fájdalomra, de ez a vigasztalás maga Jézus. Olyan igazán mondta valaki a múltkor, amikor erről az igéről beszélgettünk. Elmondta, hogy milyen bánata volt és így folytatta: Az Úr elé vittem, és máris tapasztaltam az Ő vigasztalását. Ez a titka a sírásban való megvigasztaltatásnak: az Úr elé vinni, Jézust belevonni, Jézus szívére borulva sírni. Ha nem az Úr elé viszem, akkor nem érvényes az ígéret, hogy “megvigasztaltatnak”. Lehet úgy is sírni, hogy az ember nem vigasztaltatik meg. Pál úgy nevezi ezt, hogy a “világ szerint való szomorúság”, amely “halált szerez”. (2Kor 7,10) Ez az a szomorúság, amelyben nem adok helyet Istennek, amiből kizárom az Urat, és akkor rettentő veszedelemmé tud válni az ilyen sírás.

Tehát nem mindenki vigasztaltatik meg, aki sír. És ha te még mindig nem kaptad meg a vigasztalást, ne Istent okold, hanem magadat, mert nem engedted be Jézust a bánatodba! Mert annyira tele vagy a magad szomorúságával, hogy nincs hely benned Jézus számára, a vigasztalás számára. Az ilyen szomorúságba belekeseredik a lélek, még a környezete is.
Ilyen volt Júdás sírása is. Vigasztalás nélküli. Mert a kétségbeesésével nem a jó helyre fordult. Először a főpapi tanácshoz menekült, de azok az emberek nem tudtak neki vigasztaló szót mondani. Magára maradt. Belemenekült a halálba. Ha Júdás Jézushoz menekült volna, ha ez a szerencsétlen ember a maga keserű bűnbánatába beengedte volna a kegyelem királyát, akkor ő is megvigasztalódott volna. Jézus még az ő számára is vigasztalás lehetett volna.

“Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak.” Ám ez egyszerűen nem úgy értendő, hogy automatikusan boldogok a pesszimisták, a melankolikusok, meg akik mindig mindent a sötétebb oldaláról látnak, az elkeseredettek, csalódottak, kétségbeesettek. Nem. Egyszer valaki a halálos ágyán ezt mondta: Az egész világ és az egész élet nem ér számomra annyit, mint egy pipa dohány. De sok költő és sok filozófus mondja ugyanezt, csak egy kicsit előkelőbben! Elegük van belőle. Értelmetlen zűrzavar az egész. Nyomorult játék, kaland. Szívesen kilépnék belőle, mert megcsömörlöttem tőle - mondta a múltkor valaki. Nos, igen, az ilyen kesergők, sírók nem vigasztaltatnak meg, amíg Jézust be nem bocsátják a fájdalmukba. De aki mint Jézushoz tartozó, mint az Ő tanítványa sír bármi miatt, akinek a szomorúsága felett is Jézus az Úr, az biztosan számíthat az ígéretre: “megvigasztaltatnak”.

Jézus nemcsak Augusztinuszt vigasztalja meg, aki sírva vallja meg előtte a bűneit, hanem azt a kisgyereket is, aki az esti imádságában így kesereg: Uram, Jézus, elvesztettem a babámat, segíts, hogy megtaláljam! Igen, ez a gyermek bevonja Jézust a bánatába. Erről van szó, ez a lényeg, hogy Jézus benne legyen abban a szomorúságban, amiért sírunk - akkor már jó. Akkor már a vigasztalás is ott van. Akkor mindig kiderül, hogy abban a szomorúságban is valami pozitív jót rejtett el Isten a számunkra. Nem tapasztaltad-e már, hogy a legtöbb áldást és legtöbb jót az égből nem akkor kaptuk, amikor jólétben, vidámságban, örömben teltek napjaink, hanem a fájdalmak és megpróbáltatások idején, akkor, amikor sírtunk? A könnyek olyan messzelátóvá lettek a szemünk előtt, amelyen át sokkal mélyebben láthattunk be a mennybe, és sokkal világosabban láthattuk meg Isten atyai arcát, mint egyéb napokon. Ó, de igaza van Jézusnak! “Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak”. Ne félj hát a szomorúságtól, mert a te számodra, ha Jézusé vagy, ott is mindig van vigasztalás.

Végül még egyszer csak annyit: mindez nem recept! Nem arról van szó, hogy légy szegény, hullass keserű könnyeket, ha boldog akarsz lenni. Jézusról van szó. Ő olyan hatalmas, hogy aki Őhozzá tartozik, az ennek az életnek mindenféle helyzetében boldog. Az Ő jelenléte, a Vele való együttlét élménye tesz boldoggá. Azért igaz ez, mert Ő mondja. Akkor igaz, ha Ő mondja. Állj oda elé, kérjed, hogy Ő mondhassa: “Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa. Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak”. (Mt 5,3-4)

Ámen

Dátum: 1963. március 31.

Isten segítségével új sorozatot szeretnék kezdeni: minden hónap utolsó vasárnapján a Hegyi beszéd egy-egy soron következő részletét szeretném magyarázni. Mindnyájan ismerjük valamelyest Jézusnak azokat a mondásait, tanításait, amelyeket röviden Hegyi beszédnek szoktunk nevezni. Maga ez az elnevezés onnan ered, hogy e tanítás-gyűjtemény elején ez olvasható: “Mikor pedig látta Jézus a sokaságot, felméne a hegyre, és a mint leül vala, hozzámenének az ő tanítványai”. Nem valószínű, hogy egyetlen alkalommal mondott prédikáció volt ez, hanem talán többször is kiment Jézus egy bizonyos dombtetőre, valahol Kapernaum vagy Názáret közelében, vissza-visszajárt ugyanarra a helyre, és ott tanította az embereket. Ezeknek a tanításoknak a gyűjteménye az ún. Hegyi beszéd.

Bevezetőül még annyit, hogy a Hegyi beszéddel kapcsolatban meglehetősen téves fogalmak élnek az emberek gondolatában. Két véglet között feszülnek ezek az elképzelések: Az egyik véglet szerint a Hegyi beszéd egy kész szociális program, eszerint kell megjavítani az életet és reformálni az egész világot. Nem kisebb egyéniség, mint a nagy orosz író, Tolsztoj volt ennek a gondolatnak a nagy apostola, aki meg is próbálta a maga életét meg a környezetét a Hegyi beszéd mértéke szerint átformálni. A másik véglet szerint a Hegyi beszéd nem használható a mindennapi élet gyakorlatában, mert olyan magas erkölcsi ideált állít föl, amit ember elérni, betölteni úgy sem tud, de nem is érdemes, mert ilyen elvek szerint csak alulmaradni lehet a létért való kemény küzdelemben. Mi hát az igazság? Mire való a Hegyi beszéd? Használható vagy nem használható a mindennapi életben?

Nos, atyámfiai, a Hegyi beszédet akkor látjuk helyesen, ha elsősorban nem mindenféle életszabály, morális erény fölsorolását látjuk benne, hanem: Jézust! A Hegyi beszédben is annak az Istennek az evangéliumáról van szó, aki önmagát adja Jézus Krisztusban, és nem egy sor parancsot és törvényt. Szinte azt mondhatnám: elsősorban nem is annyira a Hegyi beszéd a fontos, hanem a beszélő maga. Nem is annyira az, amit mond, hanem az, aki mondja. Nem a prédikáció, hanem a prédikátor maga. Amely pillanatban a Hegyi beszéd mondatait, tanácsait, parancsait különválasztom Jézustól, abban a pillanatban értelmetlen és teljesíthetetlen szabályok tömkelegévé válik az egész, egy olyan túlfeszített erkölcsi programmá, amivel a mindennapi életben vajmi keveset kezdhet az ember.

A Hegyi beszédnek akkor van értelme egyáltalán, ha Jézus mondja, ha mindig Jézussal van kapcsolatban. Jézussal, akiben elérkezett hozzánk egy egészen új életforma: az Isten országa. Jézuson át már az eljövendő Isten országa erői hatnak, és akik Jézust befogadják magukba, azokban ezek az erők egy egészen újfajta és szokatlan életgyakorlatot formálnak ki. Itt, a Hegyi beszédben mintegy elmondja Jézus részletesen, hogy milyen annak az embernek az élete - hogyan viszonyul emberekhez, baráthoz, ellenséghez, pénzhez, kísértéshez, napi gondokhoz stb. -, aki Ővele van kapcsolatban, aki Őhozzá tartozik. Akinek Ő az Ura. Aki az Ő tanítványa és követője. Ha azt, amit Ő itt mond, például szeressétek ellenségeiteket, ne aggodalmaskodjatok stb., elválasztjuk Őtőle magától, rögtön értelmetlen és teljesíthetetlen törvénnyé lesz. De az Ő szájában ez nemcsak parancs, hanem Ígéret! Ez a csodálatos! Ha Jézus parancsol valamit, az a parancs tele van ígérettel. Nemcsak parancsol, hanem egyúttal képesít is. Lehetővé is teszi a számunkra. Például: Jézus nélkül valóban nem tud mit kezdeni az ember azzal a tanáccsal, hogy “a ki arczul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orczádat is.” (Mt 5,39), de ha Jézus mondja: egyszerre megmelegszik a szívem, lecsendesednek az indulataim, és magam is csodálkozva veszem észre, hogy megy a dolog.

Tehát a Hegyi beszéd mindig újra Jézushoz köt bennünket, mert Őbenne és Őáltala válik lehetővé, teljesíthetővé. És éppen ezért nagyon is gyakorlati dolog, nagyon is a mindennapi életre tartozó valami, mert a Hegyi beszéd szerint élő emberek lényén és cselekedetein át árad bele az emberi viszonylatok világába valami egészen új, teremtő erő. Igen, Isten országának az újjáteremtő ereje, a jóságnak, a szeretetnek, a tisztaságnak, a derűnek valami földöntúli hatása. Igen, valóban mennyei erőhatás. Semmi másra nincs olyan nagyon szüksége ennek a világnak, mint ilyen emberekre, mint a Hegyi beszédet megélő emberekre. Hadd próbáljam ezt egy példával is megvilágítani.

A második világháború idején történt valahol, hogy egy csapat fogoly szorongott egy német koncentrációs tábor barakkjában. Minden este bejött az őr és minden este kiválasztott egy embert, mindig ugyanazt az egy valakit, és azt nagy kedvteléssel megkínozta. A többi fogoly pedig mindezt estéről estére tehetetlen dühhel végigszemlélte - mert mit is tehettek volna egyebet, hiszen foglyok voltak, kiszolgáltatottak, védtelenek. Ha megpróbáltak volna védelmére kelni a társuknak, még nagyobb bajt okoztak volna neki is, maguknak is. A féktelen terrorral szemben teljességgel tehetetlenek voltak. Az egyik fogoly azonban mégis megpróbált valamit. Az egyik este, amikor megint jött az őr, odaállt eléje és így szólt: “Ha okvetlenül meg kell önnek kínoznia valakit minden este, akkor ma vegyen elő engem a változatosság kedvéért. Az őrt meglepte és váratlanul érte ez a fellépés. Arra számított, hogy ezek az emberek mind félnek, mert az ember gyáva, meghunyászkodó és önző. Kis töprengés után így válaszolt: Jó, ma este téged veszlek elő és nem a másikat. És ha már ilyen bátor vagy, hogy magad ajánlod föl magadat, te szabhatod meg, hogy hányat üssek rád. A fogoly így válaszolt: ezt az ön lelkiismeretére bízom. Ez megint nagyon megzavarta az őrt. Ő maga önmagát - különösen a foglyok szemével - olyannak látta, mint akinek nincsen lelkiismerete. Így szólt: Nekem nincs lelkiismeretem. Mire a fogoly újra támadt: Dehogy nincs, különben már régen agyonkínozott volna! Ez alatt a különös beszélgetés alatt az őrnek egészen elment a kedve a verekedéstől és otthagyta a foglyokat. És ettől kezdve a többi este sem jött vissza többé megkínozni valakit.

Valaki, aki a Hegyi beszéd szellemében cselekedett: “Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem a ki arczul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orczádat is.”, illetve “Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek.” (44b vers), áttörte a terrort, lefegyverzett egy ellenséget, megváltoztatott egy kibírhatatlan helyzetet. Mondjam így: megtörte a bűn hatalmát. Fegyvertelenül, erőszak nélkül, pusztán szeretettel? Nem! Jézussal. A Hegyi beszéd Jézusával, Jézus Hegyi beszédével. Ó, nagyon-nagyon gyakorlati dolog a Hegyi beszéd! Nagyon is e világra való. Bár sokkal többet megélnénk belőle!

Ugye kezd már érthetővé válni, miért mondja Jézus olyan sokszor tanítványaira, hogy “boldogok”. Igen, a Hegyi beszédben legelőször arról van szó, hogy milyenek az Ő tanítványai. Mielőtt arról beszélne Jézus, hogy mit tegyenek és mit ne tegyenek, elmondja, hogy milyenek: boldogok. Jézus tanítványai boldog emberek. Tudjátok, milyen hihetetlenül nagy dolog az, amikor valaki azt meri állítani önmagáról: én boldog ember vagyok? Eszembe jut Goethe, egy igazán nagyon szerencsés életű ember, aki e földi életnek mindig a napsütötte oldalán járt. De egyszer mégis így nyilatkozott: “Nem volt még életemben olyan huszonnégy óra, amit igazán boldognak mondhatnék.” Én is mint lelkipásztor, nagyon sok ember életébe nyerek bepillantást. Nekem is az a tapasztalatom, hogy nagyon ritka az igazán boldog ember a világon. Mi ugyanis általában úgy szoktuk elképzelni a boldogságot, hogy az olyan élet, amit nem zavar meg a szegénység, a nélkülözés, a szomorúság, a lemondás kényszere, más emberek rosszindulata, zaklatás, háborgatás, szenvedés, betegség, halál.

Nos hát ilyen életforma nincs. Egyszerűen azért nincs, mert ez a földi élet a maga természeténél fogva olyan, hogy vagy a nélkülözés, vagy valami szomorúság, vagy az emberi gonoszság, vagy betegség, vagy valami szenvedés, vagy a halál folyton összezavarja, komplikálja, nehezíti. Ilyen értelemben nem is lehet zavartalan boldogság. Úgy látszik tehát, az embernek ahhoz, hogy boldog lehessen, valami másra van szüksége, nem ilyen külsődleges zavartalan életkörülményekre, nemcsak sikerekre, jólétre, vidámságra, egészségre, elismerésre. Mindnyájan láttunk már olyat, hogy valakinek mindene megvan, ami a jól sikerült élethez szükséges: szép lakás, jó állás, szerető hitves, egészséges gyermekek, befutott élet - és mégis csupa békétlenség, elégedetlenség, belülről tele van váddal, panasszal. Az ilyen szerencsétlen lélek, ha akármilyen jól menne is a dolga, mindig boldogtalan maradna. És megfordítva: olyan ember is van, akit igazán nem kényeztetett el az élet, és mégis boldog. Vannak olyanok, akiknek igazán rettenetes a sorsuk, mégis boldogok - irigylésre méltóan boldogok.

Nos, éppen ezt a valamit adja Jézus. Felsorol jó néhány olyan helyzetet, amiben az emberek általában nem szoktak boldogok lenni, sőt... Szegényekről, sírókról, üldözöttekről, méltatlanul szenvedőkről beszél, és azt mondja: boldogok. Ezek is lehetnek boldogok! Nem arról van szó, hogy előbb szegénnyé kell lenni ahhoz, hogy valaki boldog lehessen, és előbb sírnia kell, hogy boldog lehessen, hanem arról: még ha szegény is, még ha siralmas állapotban szenved is, Jézus tanítványa akkor is, ott is, lehet boldog. Tehát az a boldogság, amiről Jézus beszél, több mint szerencse, jókedv, vidámság. Több mint az a bizonyos romantikus boldogság, amit a filmek propagálnak: nem regényes happy end. Ez a boldogság nem kívülről, hanem belülről ható erő. Ez valamiféle belső egyensúly, ami nem borul fel akkor sem, ha az ember sír, vagy nélkülözni kénytelen, vagy üldözöttként menekül, vagy koporsó mellett áll.

Nagyon sokszor mondtam már, de vannak igazságok, amiket mindig újra el kell mondanunk: Jézus azt akarja, hogy a menny előbb kedélyállapot legyen bennetek, mielőtt az üdvösség helye lenne a számotokra. A mennynek előbb bennetek kell lenni, mielőtt ti a mennyben lennétek! Jézus nemcsak azért jött e földre, hogy emberi életeket vigyen a mennybe, hanem azért is, hogy a mennyet vigye bele emberek életébe! Jézus az egyetlen valaki ezen a földön, Aki a mennyből való, az Isten békéjének, derűjének, örömének, boldogságának a világából. Ahol Ő jelen van, ott az Isten derűjének, békéjének, örömének, boldogságának a mennyei légköre van. Ezért boldog az, aki a Krisztusé, akiben Jézus benne van. A belülről való rendben-létnek a kifejezése az, hogy boldogok. Az eredeti görög szó is: makariosz, a klasszikus görög nyelvben az isteni boldogságot fejezi ki, szemben az emberivel. Erről van szó Jézusnál is: Isten közösségbe von önmagával és részt ad a saját boldogságában. Krisztushoz tartozni, Krisztussal járni tehát jó dolog. Sokszor van úgy, különösen amíg fiatal az ember, azt képzeli, hogy a Jézust követő élet valami besavanyodott, örömtelen, csupa lemondás élet. Fiatalok féltik Jézustól a boldogságukat. Úgy gondolják, majd akkor fordulok Jézus felé, ha már az élet boldog szakaszán túl vagyok. Nos, ne féltse senki Jézustól a boldogságát, hiszen Jézus tesz igazán boldoggá!

Bizony, nem az életkörülményeink tesznek boldoggá vagy boldogtalanná, hanem a belső mivoltunktól függ ez. Ami magadban vagy, az határozza meg az életedet. Ha belülről boldog vagy, akkor az egész életed boldog lesz. Vigyázzatok! A gazdagság, a jóllakás, a háborítatlan, nyugalmas életforma, a vidámság, az autó, televízió, mosógép, utazás, taps, karrier jó dolog - de nem minden! Mind emögött lehet az, hogy fáj a szív, mardos a lelkiismeret, emészt a félelem, zúg a csend, elviselhetetlen az élet - boldogtalan az ember. A boldogságot vagy magunkban hordjuk, és akkor az egész élet boldog lesz még akkor is, ha bajok, szenvedések környékeznek; vagy ha bennünk nincs, akkor meg hiába keressük pénzben, örömökben, körülményekben - nem találjuk meg. Ezért olyan nagy dolog, amikor Jézus nem ezt mondja: nézzétek, ez vagy az tesz benneteket boldoggá, hanem ezt: boldogok vagytok. Ti, akik hozzám tartoztok, magatokban hordjátok a boldogságot, s ez a belső boldogság teszi igazivá és szenteli meg azután életünk minden külső boldogságát is.

A további prédikációban szeretném majd még sorra venni azokat a szituációkat, amelyekben Jézus boldogoknak mondja az Ő követőit. Most csak annyit: Jézus rámutat azokra, akik körülötte vannak, és azt mondja: boldogok vagytok. Rólunk van szó? A Krisztusban való igaz hit feltétele alatt: igen! Menjetek hát széjjel, és tegyétek boldogabbakká körülöttetek az embereket!

Ámen

Dátum: 1963. február 24.

Kedves Testvérek!
Minden megtörtsége és nyomorúsága ellenére talán pár száz évvel ezelőtt sokkal tisztább, világosabb és egyértelműbb volt az, hogy mi a jó és a rossz – gondolhatnánk. Pedig, ahogy Jézus erről itt beszél, úgy tűnik, akkor is tele volt a világ megtévesztéssel, hamissággal és hazugsággal. Ezzel együtt igaz, hogy olyan értékválságban vergődik a világunk, amiben nagyon nehéz eligazodni. Mi a jó és a rossz, kinek van igaza, ki hazudik és ki nem, egyáltalán van-e egyetlen igazság, vagy annak a kornak már végképp leáldozott? Az igaz és hamis kifejezések már-már értelmezhetetlen fogalmak: helyét a „nekem igaz”, a „szerintem igaz” vagy a „nekünk és szerintünk” igaz, a „mindenkinek igaza lehet a maga módján” váltja fel. Ahogy múlt vasárnap is említettem: a teljesen összemosódó, szétfolyó határok és igazságok és az ellenpólusként fellépő szélsőséges, radikális megnyilvánulások korát éljük. Ma azonban nem az ezekről való lamentálgatásra, elmélkedésre hív Jézus, hanem józanságra és elköteleződésre. A „kősziklára épült ház” igehirdetés sorozatban arra keressük a választ az Igében, hogy nekünk gyülekezetként és egyénileg mit jelent az életünkre nézve, ha Isten Igéjére akarjuk alapozni az életünket, mit jelent alapvető, lényegi dolgokban benne maradni, hűségesnek maradni, rá bízni magunkat.
1. Jézus ma hitvallásra hív
Jézus nyilvánvalóvá teszi a felolvasott Igében, hogy ahogy mindig is, az ő korában is és utána is lesznek hamis tanítók. A hamis próféták, tanítók képe végigvonul az egész Ószövetségen, de megtalálhatók az Újszövetség időszakában is. Igazából az egész üdvtörténetet végig kísérik, ami nem meglepő. A hamis tanítóknál Jézus a „hazug” kifejezést használja, így logikus, hogy a „hazugság atyja”, a gonosz folyamatosan próbálja befolyásolni, eltávolítani Isten népét a helyes iránytól. Ehhez pedig a legfondorlatosabb eszközöket is felhasználja. Nemcsak kívülről, hanem belülről is próbálja bomlasztani, rombolni Isten népét. Mielőtt azonban elindulnánk a hamis tanítás leleplezésének, megragadásának az irányába (hiszen a legégetőbb, legfontosabb kérdés, hogy hogyan ismerhető fel a hamis tanítás, hogyan választható el az igaz a hamistól), egy megelőző lépést kell tennünk. Isten népe, egy gyülekezeti közösség akkor tud erős lenni, akkor tud hiteles lenni ahhoz, hogy megkülönböztesse a jót a rossztól, hogy szembe szálljon akár a hamis tanítókkal, ha saját hitvallásában biztos és saját hitvallás világos és egyértelmű. Drága Testvéreim, ez az első és legfontosabb lépés, amit meg kell tennünk és amit ismernünk kell, amiben meg kell erősödnünk: mi az az igazság, az a hit, amit megismertünk és aminek egyre mélyebb megismerésére hív a mi szerető mennyei Atyánk? Mondjuk ki, valljuk is meg a hitünket! Ha pedig bizonytalanság van bennünk, keressünk, kérdezzünk és bizonyosodjunk meg afelől, hogy mi Isten szava és igazsága! Azzal együtt igaz ez, hogy Isten igazságát senki sem birtokolja és ismerheti meg azzal a teljességgel, ahogy a mennyekben, Istent színről-színre látva ismerni fogjuk. De elégséges lehet arra, hogy élő kapcsolatba kerülhessünk vele és átélve a szabadítását az életünk helyreálljon! Meg kell vallani a hitünket, sőt, élni is kell aszerint, az Istent dicsőítve és magasztalva. Arra hív, hogy valljuk és éljük: hogy nincs más Isten a teremtő Atyán kívül, aki kijelenti magát a Szentírásban. Hogy ő alkotta a világmindenséget és hozzá tartozik, az ő tulajdona az egész világ. Hisszük, hogy az ember a bűneset miatt magától nem képes Istenhez kapcsolódni, hogy elveszettek vagyunk mindannyian, hogy a bűn elválaszt, elidegenít Istentől, a másiktól és magunktól is és nincs más szabadítás, egyedül Jézus Krisztus. Ő megváltott bennünket és meghalt a bűneinkért és kifizette a bűneink büntetését. Egyedül hit által, ingyen kegyelemből, a benne való hitben van az üdvösségünk, semmit nem kell tennünk érte. A Szentlélek pedig kiáradt az első pünkösdkor és azóta is munkálkodik, adja az Ő ajándékait ugyanúgy, ahogy az apostoli korban. Isten ma is gyógyít, és igen, Isten arra hív, hogy hálából éljünk az ő parancsai mentén. Arra hív, hogy imádjuk őt, hogy ne imádjunk bálványokat, hogy a teremtés béli ritmusban éljünk a munkával és pihenéssel, hogy az Ő nevét tiszteljük. Arra hív, hogy tiszteljük a szüleinket, hogy ne lopjunk, ne csaljunk, hogy tartsuk tiszteletben az életet, mert Isten az élet Ura. Arra hív, hogy ne paráználkodjunk, ne törjünk házasságot, köteleződjünk el egy párkapcsolatban. Arra hív, hogy valljuk meg: Isten teremtési rendje szerint a házasság férfi és nő életre szóló szövetsége. Arra hív, hogy a szexualitásunkat Isten ajándékának tekintsük és nem magánügynek, amihez senkinek semmi köze, hanem Isten rendje szerint éljük azt meg a házassági szövetségben. Arra hív, hogy ne hazudjunk, hogy ne irigykedjünk, ne versengjünk állandóan egymással, arra hív, hogy ne a kívánságaink betöltését keressük állandóan és azonnal, hogy egymást különbnek tartsuk. Arra hív, hogy szeressünk és legyünk az Atya elfogadásának és szeretetének eszközei ebben a világban, aki az Ő rendjébe, a vele való életbe hív. Abba az életbe, ami nem lesz tökéletes, de valós lehet és teljes minden törékenységével és ambivalenciájával együtt. Az a keresztyén ember, az a közösség lehet hiteles és felkészült a hamis tanítás megítélésében és a hamis tanító felismerésében, aki maga az igazságban, azaz Krisztusban van és világosan meg is vallja a hitét.
2. Jézus józanságra hív!
Ebben az alapállapotban pedig Jézus józanságra hív. „Óvakodjatok!”- szólítja fel az Őt hallgatókat. A szó maga azt jelenti: ügyeljetek rá, törődjetek vele, figyeljetek oda! Ne legyetek közönyösek! Ne tegyetek úgy, mintha nem lennének hamis tanítók, mintha nem lenne megtévesztés ebben a világban.
Vizsgáljuk meg, hogy hányféle módon működhet a hamis tanítás, a hazugság? A Szentírásban lévő hamis próféták, hamis tanítók néhány sajátosságát érdemes ismernünk:
A hamis tanítók kapcsán fontos a megtévesztés további „térbeli” sajátosságait felismernünk:
Lokalizálás: a megtévesztés lényege sokszor az, hogy lokalizálja és leegyszerűsíti a hamis tanítást. Azaz könnyű találni egy nyilvánvalóan nem evangéliumi tanítót és arra kimondani, hogy hamis tanítás és mintegy megnyugodni: ő az, ott van hamis tanítás, de máshol nincs.
Izolálódás: egy-egy közösség, vagy maga a keresztyén ember is izolálódhat, mondván: annyi a hamis tanító és hazugság a világban: zárkózzunk be, teremtsünk egy olyan közeget, ahová nem jöhet be a hazugság, a hamisság.
Relativizálás: a tolerancia jegyében elmoshatóak a határok: hogyan lehet hazugságnak nevezni bármit, ha nem lehet egy igazságot megnevezni? A relatív igazság korában a hazugság is relatív lesz.
Motiváció, lelkület. Jézus józanságra hív, ugyanis a hamis, hazug tanítás jelent tartalmi hamisságot, hazugságot, azaz az evangéliumtól eltérő tanítást. Ezt könnyebb egyébként felismerni. És jelent a működésben, a motivációban, lelkületben lévő hamisságot, mint például a kiskorúsítás, a lelki megnyomorítás, megszégyenítés, bántalmazás legkülönbözőbb formáit. A hamis tanítók a megtévesztés mesterei: a hamis tanítás gyakran tűnik jónak. Közben a hamis tanító motivációja más: valamit akar. Például a farkas báránybőrben elvegyül, hogy aztán elkapja a bárányokat, megegye őket. A hamis tanítónak van egy vagy több jól megfontolt célja: akár az irányítás, akár a kontroll, a leuralás. Nagyon sokszor egy nagyon szélsőséges nárcisztikus hajlam vezérli és a célja a tőle való függés és az imádat. Onnan ismerhető fel a nem hamis tanító, hogy olyan módon szabadítja fel a rá bízottakat, hogy felnőttként kezeli őket, ahogy Isten felnőtt gyermekeinek hívja el az ő népét.
3. Jézus bizalomra hív
Isten népe útja nem a gyanakvás, a folyamatos ítélkezés és hiba keresés. Isten népe legfontosabb feladata ma Krisztus követésében, a benne való kapcsolatban a bizalom.
Végső soron minden igazságunk romlott és hamis Jézus nélkül – azzá válik… a kegyelem, hogy születik jó gyümölcs. És összességében felettébb nagy titok ez az egész… Őt hívjuk és várjuk: szabadítson!
A Heidelbergi kátéban azt valljuk meg egyébként, hogy Isten Fia oltalmazza és tartja meg az ő népét, az anyaszentegyházat, így bízhatjuk magunkat és Isten népét is rá, aki hűségesen megtart korokon keresztül, amíg világ a világ.
Hála legyen Istennek, hogy miközben óvatosságra és józanságra int Jézus, megszabadít a gyanakvástól és bizalmatlanságtól. Munkálja bennünk és építi a bizalmat, amire nagy szükség van a gyülekezet közösségében. Munkálja azt is, ha valamitől távolságot kell tartanunk, ha valaminek határt kell szabnunk. De mindenek felett a bizalom jelenlétével az életünkben, a közösségünkben.
Annyira jó, hogy a végső ítéletet Istenre bízhatjuk. Isten az, aki meghozza az ítéletet végső soron a hamis tanítók fölött. És nyilvánvalóvá válik egy idő után, hogy mi volt a hamis tanítás. És ez annyira felszabadító. A gyümölcsről nyilvánvalóvá válik. A rossz fa úgyis rossz gyümölcsöt fog hozni. A rossz gyümölcs azt jelenti, valami, ami rothadt, korhadt, amiben a múlandóság nyilvánvalóvá válik. Ami nem marad meg, ami nem időtálló. A próba, amin megvizsgálható a hamis tanítás, a gyümölcsök. Egyértelmű a hasonlat a jó és rossz gyümölcsökről, a következmények, hosszabb távú gyümölcsök a jelei a tanítás igazságának. A gyümölcs jelentheti a Lélek gyümölcsét, de Kálvin szerint magát a tanítást is: a jó gyümölcs az Istent dicsőítő tanítás. Az a tanító, akitől függeni kell, akinek a személyéhez ellenállhatatlanul ragaszkodnak, aki önmaga köré épít egy közösségét, az saját fontosságát és nélkülözhetetlenségét építi. Sajnos számtalan ilyen példával lehet találkozni. Bonhoeffer így fogalmaz: „Jézus ilyen kijelentése nagy félelembe taszíthatná az övéit. Hiszen ki ismeri a másikat? Ki tudja, vajon a keresztény látszat mögött nem hazugság rejtőzik és nem csábítás leselkedik-e? Mély bizalmatlanság, gyanakvó figyelgetés és aggályoskodó ítélkező szellem vonulhatna be a gyülekezetbe. (…) Jézus azonban megszabadítja övéit ettől a bizalmatlanságtól, amelynek szét kellene szaggatnia a gyülekezetet. Azt mondja: a rossz fa rossz gyümölcsöt terem. Idejében, magától kell felfednie kilétét. Nem szükséges, hogy bárkinek a szívébe is lássunk. Várnunk kell, míg a fa meghozza gyümölcsét.” (Követés, 159.o.)
Magasztaljuk a mi Atyánkat, aki munkálkodik, és akire rábízhatjuk magunkat!
Bűnbánattal álljunk Isten elé és kérjük, bocsássa meg, amikor nem tettünk hitvallást és nem jártunk az igazságban. Kérjük őt, hogy munkálja bennünk és közöttünk az evangélium jelenlétét, Jézus szabadításának valóságát. Magasztaljuk őt együtt, amiért szabadítást ad nekünk és megőriz az ő népeként, ameddig csak tart e földi létünk. Benne bízhatunk. Ez építheti és tarthatja az egymásba vetett bizalmunkat is! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Joó Sándor lelkipásztor egy 1965-ben elhangzott igehirdetését úgy kezdi a felolvasott Ige kapcsán, hogy a gyülekezet ezt hallva feltehetően megnyugszik: mi a jó úton járunk, hívők vagyunk, a keskeny úton vagyunk, ez nem rólunk szól. Gyorsan hozzá is teszi, hogy azért nyugodtan fel lehet kicsit kavarodni, mert nem annyira egyszerű ez az egész. A Hegyi Beszéd a végéhez közeledik, összegző, cselekvésre hívó, mozgásba lendítő, Jézus követésére buzdító Igék következnek most. Ezeknek a sajátja a „vagy-vagy” helyzetek, a kiélezett döntések meghozatala. Ezek az Igék mind arra világítanak rá, hogy Jézus követése nem egy lehetséges opció, hanem kizárólagos. Ne feledjük, hogy a hallgatói közt ott lévő törvénytudók és a tőlük tanult emberek az Isten törvénye megtartásával, annak kizárólagosságával igyekeztek Istennek tetsző életet élni. Jézus a tanítványi létben, az Ő követésében, a vele járásban hív ilyen odaadásra. Egy írásmagyarázó így fogalmaz: „A zsidóknál a kegyesség, a pogányoknál az erény útja és ennek kapuja, közismert és közkedvelt kép Jézus korában, ezért nem magyarázza Jézus, hanem királyi szabadsággal felhasználja. Izráel lelki vezetőinek tanítása a szabványos törvényes kegyességet tartotta az üdvösség útján való járás feltételének. Jézus tanításának összefüggéséből világos, hogy a képmutató és önző kegyesség vezet a kárhozatba, kirakatba tett adakozásával, imádságával és böjtjével. Az üdvösség azoké, akik Jézust követve az elrejtett kegyesség és a kézzel fogható emberszeretet útját választották.”
1. Felszólítás, kérés, figyelmeztetés: „Menjetek be!”
Jézus itt teljesen egyértelműen fogalmaz: küld, irányít, útbaigazít. Parancsol, erőteljesen buzdít: „menjetek be”! Nincs más opció, nincs kivétel. Ez a kizárólagosság, ez a „vagy-vagy” helyzet pedig sokakban szülhet ellenállást. A mi kultúránk egyrészt a végtelenül toleráns és elmosódott határok világa, ahol mindent lehet, de semmit sem muszáj. Másrészt a szélsőségek jelen vannak társadalmi szinten is: talán pont a rendért, igazságért való kiáltás jelenként. Isten rendje, Jézus követése teljesen más, mint a világban található tolerancia vs. radikalizmus: ezen a tengelyen nem helyezhető el. Jézusban teljesen jelen van Isten szeretete, elfogadása, befogadása, hiszen olyanokkal vállal közösséget földi életében, akikkel senki más. Másrészt egy ióta sem veszik el a törvényből szavai által: Istennek való odaszánásról beszél, megtérésről, bűnbánatról, engedelmességről. Jézus követéséhez mind a végtelen emberi toleranciát, mind a radikalizmust meg kell tagadnunk: az Ő követése teljes önátadás és engedelmesség az Ő szavának. „Menjetek be!” – ezt mondja Jézus és ennyire egyszerűen és egyértelműen fogalmaz: erre menj! Engem kövess, ne mást.
2. Mert…
Jézus ugyanakkor megengedi látni a tágabb kontextust is. Felfed három ellentétet, amiből a tanítványi lét, a követés természete világossá válik:
Többség és kisebbség. Van ebben az Igében valami szomorú. „Kevesen vannak, akik megtalálják…” Annyira szomorú, ha ez tényleg így van, mert talán a szívünk mélyén arra vágyunk legtöbben, hogy akár (kevés kivételtől eltekintve) mindenki legyen ott a mennyekben és pont fordítva legyen: sokan találják meg a mennyet és jutnak az életre és kevesen mennek a kárhozatra. Miért mondja ezt Jézus és főleg, ha így van, miért nem tesz valamit, hogy ez ne így legyen? Jézus követői, tanítványai sosem lesznek többségben. Ez Isten országának természete: van a tömeg, sokan, akik a széles úton járnak és kevesen, akik a keskeny úton. A kisebbségi létnek meg vannak az előnyei és a kísértései is:
Ugyanakkor veszély is rejlik ebben az állapotban: a kevésből lehet a „kevesek kiváltsága” is, fölérendelődhet, elkülönülhet, izolálódhat a társadalomtól. Ettől mentsen meg minket a mi Urunk!
Könnyű és nehéz. A széles úton járás könnyű, mert nagy a tér, lehet sodródni, nem kell alkalmazkodni, talán kevesebb figyelmet is igényel. A szoros kapu, keskeny út jóval nehezebb a szűkössége és a kötöttsége miatt. Ez egy nagyon felszabadító mondat: Jézust követni nehéz. Hűségesnek lenni nehéz, engedelmesnek lenni nehéz. Széles és szoros: ez rögtön látható, nem kérdés. Világos, hogy melyik melyik, s ez zavarba ejtő: miért teszünk úgy, mintha nem lenne nyilvánvaló az áldozat Jézus követésével vagy anélkül? És fel is szabadíthat ez most: igen, ezen az úton járni nehéz. El lehet fáradni. El lehet csüggedni. Ne mondjuk, hogy könnyű, mert nem az. Ezért nem valódi, ha valaki keresztyénként mindig jól van, és mindig örül és boldog. Lehetünk olyan közösség, ahol megélhető az elfáradás is anélkül, hogy baj lenne a hiteddel. Igen, ez az út nehéz. S nehéz ezért is, mert szoros, azaz nem a féktelen sodródás jellemzi, hanem a szorosság. Az értelmező szótár szerint a szoros: a feszesen rátapadva körülvevő… nagyon közeli, nagyon valóságos. Olyan, mintha azt is hordozná ez a kép: Isten országában élni Jézussal ilyen szoros együttjárást, közelséget, hozzá igazodást jelent szemben a teljes egyéni autonómiával, amire mindenki oly nagyon vágyik. A szorosság nemcsak a szabályok sokaságát és a lehetőségek szűkösségét jelenti, hanem a Jézussal való járás szorosságát.
3. Kárhozat és élet
Van ebben az Igében egy nehéz és szintén ritkán tárgyalt motívum, ez pedig az örök élet, örök kárhozat párosa. Az örök életről még inkább beszélnek, de a kárhozatról nagyon ritkán. Jézus beszél a széles útról, ami tágast, terjedelmest jelent. Közben az igazán érdekes az úton az, hogy célhoz juttat: a cél határozza meg igazán az út minőségét. A széles út, a tágas út a kárhozatra visz. Milyen érdekes, hogy miközben a keskeny útra hív Jézus, Isten tágas térre vezeti (Zsolt 18,20; 31,9; 118,5) a benne bízókat. Igen, a bűnök a hiányaink mentén érnek el minket s valahol Istenre mutatnak: az emberi vágyainkat Isten tudja betölteni, az Istentől való elszakadtságunk miatt viszont más módon töltjük azokat be, mint ahogy Isten készíti a számunkra. Jézus szerint két út kétféle végcél felé vezet: a kárhozatra és az élete, nincs harmadik lehetőség. Ez a nem igazán népszerű kép elköteleződésre és döntésre hív. Nem ijesztgetésre, hanem szembesülésre és belátásra. Bár sokszor visszaélhettek ezzel a képpel, mégis az Ige szerint valóságos, nem engedhetjük el ennek igazságát: létezik örök kárhozat és Isten ettől meg akar menteni bennünket.
4. Két döntés
Két döntésről szeretnék végül még beszélni, mire hív minket ez az Ige?
Az egyik a gondolkozásunkat, működésünk sajátosságait érinti, látszólag kisebb horderejű a másiknál, de mégis fontos, hogy fókuszt kapjon. Az Ige kizárólagossága, aminek kapcsán fel kell ismerjük a gondolkozásunkban rejlő torzulásokat, bálványokat, amiből megtérésre hív minket a mi Atyánk. Felismerjük-e, hogy az életünkben hol gyakoroljuk káros módon ezt a „vagy-vagy” működést? Miben munkálja Isten az árnyaltságot (például egy összetett helyzet megítélésében) és mik azok a helyzetek, amikben tényleg nincs semmilyen kompromisszum? Hogyan tudunk különbséget tenni a kettő között? Hogyan próbálja akár a gonosz összemosni a dolgokat, hiszen a bűn az, amikor olyan kérdésekben vagyunk kategorikusak, amiben nem kellene az lenni és fordítva: olyankor visszakozunk igent vagy nemet mondani, mikor Isten arra szólít fel. Mennyire tudjuk elfogadni, hogy ez Isten igaz Igéje, nincs más út, mint Jézus követése? Mi szabadíthat meg a törvénykezéstől, vagy épp a hamis tolerancia és a radikalizmus szélsőségétől? Szükségünk van Isten gyógyítására, hogy megszabadítson a beteges szélsőségességtől és a beteges toleranciától is és gyógyítson a szívünk mélyén. És Jézus meg akarja gyógyítani azokat a sebeket, amit rajtunk ejtettek akár keresztyén közösségekben nem helyes, szélsőséges megnyilvánulásokkal, vagy nem keresztyén közegekben hasonlóképpen.
A másik döntés az az elköteleződés, hogy elvek és szólamok helyett ma valódi követésre hív Jézus. Ez pedig mindent meghatároz. A széles kapu, szoros kapu képe is arra utal: nem fér be rajta minden. Le kell mondanunk dolgokról, el kell engedni sok mindent. A cél elérése, a követés áldozattal jár, de nem a meghozott áldozat miatt jutunk végig rajta. Az áldozatot, hogy a mennybe juthassunk, Jézus hozta meg a számunkra. Bizonyos értelemben egyikünk sem képes a keskeny úton járni, a szoros kapun bemenni. Ezt csak Jézus volt képes megtenni: ő lett számunkra úttá, ahogy mondja is: „Én vagyok az út… senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.”.
Azt mondtam korábban, hogy ha ennyire sokan mennek a kárhozatba, miért nem tesz valamit Jézus, miért csak elmondja a helyzetet? Az igazság az, hogy igenis tesz, sokat tesz, mindent megtesz, mindent odaad.
Jézus a gazdag ifjú példázata kapcsán megdöbbenti tanítványait, amikor azt mondja nekik: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Ezt olvassuk utána: „Amikor meghallották ezt a tanítványok, nagyon megdöbbentek, és így szóltak: Akkor kicsoda üdvözülhet? Jézus rájuk tekintett, és ezt mondta nekik: Embereknek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.” Meg kell állítson ez minket is, akik valószínűleg már tényleg kizökkentünk az igehirdetés elején említett nyugalmi állapotból. A helyzet ugyanis, hogy magunktól nem tudunk a keskeny úton járni: mindannyian a széles útra sodródnánk. Újra és újra, akkor is, ha rátértünk a keskeny útra: nem tudjuk megtartani magunkat, de Ő megtart minket! Ez a reménységünk, ezért, ha meg akarunk maradni Benne, akkor így kell rábíznunk magunkat: szabadíts meg, tarts meg! Találj rám, ha eltévednék! Ha azt érzed, még sosem jártál vele, akkor is kapcsolódhatsz ehhez az imádsághoz: szabadíts meg, találj rám! Mint elveszett bárányra, eltévedt juhra, Ő rád talál, visszavisz és megőriz. Így tudunk megmaradni, így jutunk az életre, így lesz miénk az örök élet s itt e földön pedig a megtaláltság öröme. Ámen!
(Thoma László)