Hegyi beszéd

Két és fél évvel ezelőtt kezdtük el és folytattuk minden hónap utolsó vasárnapján a Hegyi beszéd tanulmányozását, s tulajdonképpen már a múlt hónap végén be is fejeztük. Hátra van azonban még ez a két vers, ami az egész tanításnak a sokaságra gyakorolt hatását írja le. Ezzel is érdemes még külön foglalkozni.

Mindenekelőtt két szónak az értelmét szeretném kicsit jobban megvilágítani. Az egyik: “álmélkodik”. Az eredeti szó többet jelent az álmélkodásnál. Jelenti a megdöbbenést, megrendülést, áhítatos borzongást, amit a hívő ember érez, amikor az isteni, a numinosum [megfoghatatlan, földöntúli] szemtől-szembe áll vele. Így állt Mózes az égő csipkebokor előtt, meg a Sínai hegyen, amikor Isten szólt hozzá. Így borzongott meg Ézsaiás lelke, amikor látomásban az Isten trónja elé került. Így álmélkodott a sokaság Jézus hallatára, azaz megéreztek valamit abból a megrendítő tényből, hogy ebben a Jézus nevű emberben maga az Isten szólt hozzájuk.

Ezt fejezi ki ez a másik szó: “hatalma van”. Az eredeti görög szó itt is jól érzékelteti, hogy nemcsak egyszerűen hatalmasan beszélt, mint egy nagyszerű szónok, bölcs tanító. Jézus korában óriási hatású szónokok voltak az írástudók között, mai napig fennmaradt egyiknek a neve is: Hillél. De éppen azt jegyzi meg a tudósítás, hogy nem úgy beszélt, mint az írástudók, hanem úgy, ahogy ember nem tud beszélni: a legbölcsebb, a legnagyszerűbb, leghatásosabb szónok sem képes beszélni. Jézus beszédében isteni hatalom érződött. Jézus megcáfolhatatlan erejű teljhatalommal beszélt, mint aki törvényt ad, mint aki megítél, bűnt bocsát, mint akinek a szava megnyitja vagy bezárja az Isten országát az emberek előtt. Szava új rendet teremt, új korszakot hoz. Ő nem egy a sok nagy tanító közül, nem is a legnagyobb tanító. Ő : Megváltó. Isten megváltó szeretetének a megtestesülése a földön.
Ezen álmélkodott, ezért döbbent meg, ezért rendült meg az Őt akkor hallgató sokaság. Ilyen hatást emberi szavak soha még nem gyakoroltak emberekre. Ezt jelenti ez a rövid tudósítás.

Igen, így volt ez régen. De rögtön felmerül a kérdés, hogy vajon azóta Jézus személyének és tanításának ez a hatalmas hatása nőtt vagy fogyott a világon? Így fejezte ezt ki egyszer valaki: Vajon Jézus jövőben van-e hozzánk, vagy menőben van tőlünk? Hiszen akkor, amikor Ő még e földön járt, egészen mások voltak a viszonyok, mint ma. Talán a maga korában, az akkori primitív társadalmi és kulturális viszonyok között tényleg teljhatalommal léphetett fel, de vajon ma, az általános haladásnak e roppant bonyolult problémákkal teli világában is érvényes még, hogy úgy tanít, “mint akinek hatalma van”? Nem úgy van-e inkább, hogy az ijesztő mértékben szaporodó emberiség soraiban egyre kevesebben hallgatnak Reá?

Hogy ebben a kérdésben jobban láthassunk, megint tisztázni kell előbb egy szónak az értelmét. Ez a szó pedig így hangzik: “keresztyénség”. Elég szerencsétlen fogalom, mert ma már nem annyira magát az evangéliumot jelenti, hanem inkább mindazoknak a történelmi jelenségeknek a nagy komplexumát, amelyek valamilyen kapcsolatban az evangéliummal (sokszor bizony az evangéliummal egészen laza kapcsolatban) megnyilatkoztak az idők folyamán. Ez a szó: “keresztyénség”, a gyűjtőfogalma mindannak, amit az emberek 2000 év alatt Krisztus evangéliumából csináltak, amit Krisztus evangéliumával műveltek. Hogyan éltek vissza Krisztus evangéliumával emberek meg egyházak a maguk hatalmi érdekei, üzleti hasznuk javára, egyszerűen a maguk makacs haladásellenes gondolkodása igazolására, arról éppen eleget beszél ma a világ. Elég csak a történelem lapjairól egy-egy ilyen szót elolvasni, mint keresztes háborúk, invesztitúra harc, gályarabok, Galilei pör, amerikai majomper, stb. Mindez benne van abban a képződményben, amit a köztudat keresztyénségnek nevez. Az úgynevezett keresztyénség mindannak a sok félreértésnek is az összessége, ami Jézus Krisztus körül keletkezett. Nem csoda, ha sokan állást foglaltak már az ellen a komplexum ellen, amivel a názáreti Jézus nevében találkoztak. Ez azonban éppen nem jelent Jézus ellen való állásfoglalást, mert hiszen nem Ővele magával, hanem Őneki csak ilyen vagy olyan gyarló reprezentánsával találkoztak!

Megrendítően illusztrálja ezt egy bizonyságtétel. Egyszer valaki, aki szenvedélyesen kereste az igazságot, ezt mondta: Nagy magányban, nyomorúságban voltam, és közben ahhoz a Krisztushoz fordultam, Aki a kereszten mindenkiért meghalt. De amikor később közelebbi kapcsolatba kerültem a keresztyénséggel, megdöbbentem. A keresztyénség nem hasonlított Krisztushoz. Így elhatároztam, hogy Krisztust különválasztom a keresztyénségtől, és csak Őhozzá tartom magam. Ez a komoly bizonyságtétel fájdalom is, meg örvendetes is. Szomorú benne az, hogy a keresztyénség olyan kevéssé hasonlít Krisztushoz. Viszont örvendetes, hogy Jézus mégis, dacára az Ő nevét viselő organizációk és emberek minden hibájának, gyengeségének, ilyen hatással van az emberekre. Egy indiai misszionárius beszélt egy hindu egyetemi tanárról, aki az egyik legfanatikusabb hindu szekta híve, és mint ilyen elkezdett foglalkozni Jézus személyének a tanulmányozásával. Azt mondta: Nem tudom ugyan azt mondani, hogy keresztyén szeretnék lenni, de azt igen, hogy szeretnék Krisztushoz hasonló lenni.

Igen, lehet, hogy a keresztyénség sokszor kompromittálta az évszázadok folyamán azt az ügyet, amit képviselt, és ez a mi szégyenünk, de maga Jézus ma is úgy tanít, “mint a kinek hatalma van”. Sokkal nagyobb hatalma, mint gondolnánk. És ez az Ő dicsősége. Azt hiszem, hogy ha ezt a sajnálatos különbséget a keresztyénség és Krisztus között így szem előtt tartjuk, akkor látjuk, hogy tulajdonképpen sokkal “több” Krisztus van a világban, mint amennyit mi keresztyének beleélünk, megvalósítunk belőle. A leghaladóbb szellemű reformok - akár szociális, akár gazdasági, akár politikai téren - szinte egyenes vonalban vezetnek Krisztushoz. Krisztusi szellem érvényesül bennük. Krisztusi tanítások hatalma érződik rajtuk. A világ a nagy, égető problémák megoldásának a keresésében egyre inkább azok felé az eszmék felé fordul, amelyeket Jézus testesített meg, amiket Jézus tanított.

Nem arról van szó, hogy a világ külsőleg és dogmatikai értelemben véve lassan krisztianizálódik, nem arról van szó, hogy lassan majd mindenki templomba jár és megkeresztelkedik, hanem arról van szó, hogy Krisztus tanításai, eszméi egyre jobban áthatják az emberek közgondolkodását. Az, amit itt az igében így olvasunk: Krisztus úgy tanít, “mint a kinek hatalma van”, ma is érvényes. Annyira érvényes, hogy szinte látszik, érződik a világ igazán haladó szellemű törekvéseiben. Jézus tanításai - csak ha a Hegyi beszédet nézzük is: az ellenséggel való megbékülésről; a családi élet abszolút tisztaságáról; az őszinte, igaz beszédről; a rászorultakon való önzetlen, jutalmat nem váró segítésről; a belső lelki tisztaságról; a Mammonnak való szolgálat veszedelméről; a helytelen, meggondolatlan ítélgetésről; a cselekedetekben megnyilvánuló igaz kegyességről, és minden más tanítása - nem vallási szabályok gyűjteménye, hanem örök emberi törvények, az igazi, a fölszabadult, a kiteljesedett humánum alapja.

“Uram, kihez mehetnénk” - kérdezik a tanítványok. “Örök életnek beszéde van tenálad” (Jn 6,68) Az életnek, az igazi emberi életnek, együttélésnek a beszédei ezek. Az örök életnek, a tegnap életének, a ma életének és a jövő életének a beszédei. Jézus tanításaiban, beszédeiben nincs semmi, amit az emberi tudomány későbbi haladása félretolhatna, mint elavultat. Nincs olyan probléma, ami Jézus tanításainak a szellemében megoldható ne lenne. Itt van például az egyik legfenyegetőbb problémája a világnak: a háború kérdése. Milyen nagyszerű, hogy ma már egyre általánosabbá válik a meggyőződés, hogy az ellentétek kiküszöbölésére nem a háború a megoldás, hanem a jóakarat. És ha ezt nem a keresztyén emberek hirdetik és sürgetik is, akkor is a legemberibb ember, az isteni ember szellemében hirdetik, aki már 2000 évvel ezelőtt azt tanította, hogy “Légy jóakarója a te ellenségednek hamar...” (Mt 5,25)

Vagy itt van egy másik nagy problémája a világnak: a földön élő emberek 2/3 része éhezik. Egy előadásban hallottam a múltkor ezt a mondatot: Nem tudjuk, hogy mit fognak tenni az éhes emberek, de azt tudjuk, hogy nem fognak belenyugodni az éhezésbe. Mi lesz a világgal, ha nem érvényesül hamarosan az a Krisztusi parancs, hogy “ha éhezik a te ellenséged, adj ennie; és ha szomjúhozik, adj innia;” (Róm 12,20), és “a ki tőled kér, adj néki”. (Mt 5,42) Ezek nem vallási törvények, ezek az örök emberi élet lehetőségeinek a törvényei. Igen, Jézus ma is úgy tanít, “mint a kinek hatalma van”. Akármekkorát változott is a világ azóta, hogy Ő e földön járt, maga az ember ugyanaz maradt. Maga az emberi természet alapjában véve minden korban ugyanaz. Ma is éppen olyan probléma az önzés, mint régen volt, meg a másik ember lebecsülése, a szegényebb és gyengébb mellőzése, a pénz uralma, a szeretet gyógyító erejének a hiánya. És ma is ugyanarra van szüksége az embernek, mint régen: lelki erőforrásra, erkölcsi megtisztulásra, napi gondoktól való felszabadulásra, egymás önzetlen szeretésére.

Ha szégyelljük is a sokszor bizonyos csődöt mondott keresztyénségünket, de Krisztust sohase szégyelljük! Krisztus maga nem eltávozóban van, hanem jövőben. Az Ő uralma kiteljesedőben van. Nem elavult dolgok azok, amiket Ő a szeretetről, megbocsátásról, irgalmas, szelíd magatartásról, békességre igyekvésről, szívtisztaságról, gyertyaként világító életről mondott! És ha már a világban is azt látjuk, hogy az Ő tanításainak hatalma van, akaratlanul is, öntudatlanul is hatalmat vesznek az Ő tanításai, akkor mi akarva és tudatosan engedjük érvényesülni ezt a hatalmat magunkon!

Jézus úgy tanít, “mint a kinek hatalma van”. Teljhatalma, isteni szuverenitása van a szavának. Tanítása, beszéde nemcsak jó tanács, szép gondolat, megrendítő igazság, mély bölcsesség, hanem szó szoros értelmében: hatalom, gyógyító erő. Az isteni örök élet bugyogó forrásvize itt a földön. Próbáljunk igazán élni vele! Ha igaz, hogy Jézus úgy tanít, “mint a kinek hatalma van”, akkor az is igaz, amit egy nagyon mély hitű ember egyszer így mondott: “Jézusra vetett egyetlen tekintetből erő és élet árad.” Próbáld ki például a különböző kísértések között, amikor a kísértő életed leggyengébb pontján támad. Jézus golgotai halála maga a győzelem minden kísértés felett! Tartsd a kísértés elé ezt a győzelmet! A Golgotán történt leverettetésére nem szívesen emlékszik a kísértő. Meghátrál. Zajlik körülöttünk az élet, ronggyá lesznek az idegeink, szeretnénk kibújni a bőrünkből, felgyülemlik bennünk a keserűség, a kitörni akaró méreg, idegesség: gondoljunk ilyenkor Jézusra, s megtapasztaljuk, milyen csodálatos erő van benne ma is. Úgy van, ahogy a Példabeszédek írója mondta valamikor: “Erős torony az Úrnak neve, ahhoz folyamodik az igaz, és bátorságos lészen” (Péld 18,10) Mihelyt csak kérve, bizakodva és várakozással gondol rá valaki, mindjárt megtapasztalja az Ő megőrző erejét. És akkor minden csendes marad. Mint ahogy a tengert és szelet megdorgálta, úgy fogja a mi szívünk háborgását is lecsendesíteni, ha azt a kellemetlen körülmények szele borzolni akarja. Ha a magad erőtlenségét látva elfog a csüggedés, és sóhajtva mondod magadban: belőlem már úgysem lesz semmi, gondolj Jézusra! Ő nagy árat fizetett érted. Gondolod talán, hogy hiába? Bizonyára nem. Bízzad csak rá magad bátran. Benned is elvégzi, amit elkezdett. Csak ne akadályozd benne! Engedd, hadd vágjon és véssen rajtad! Ne ragaszkodj ahhoz, amit Ő el akar venni tőled!

Igen, láttuk már, hogy: “A Jézusra vetett egyetlen tekintetből erő és élet árad.” Mert Ő úgy tanít, “mint a kinek hatalma van”. Ő nemcsak programot ad életünk számára, hanem erőt és kegyelmet is, hogy azt a programot megvalósíthassuk. Engedjük hát az Ő teljhatalmának a gyógyító, tisztító, győzelemre vivő, minden jó szolgálatra felkészítő erejét hatni a mindennapi életünkben. Akkor majd a keresztyénségünk is jobban kezd hasonlítani újra Krisztushoz. És majd az emberek is újra “álmélkodnak”, mint akkor, és tanakodnak, hogy lehet, hogy te bírod, hogy neked ilyen békességed van, hogy te így tudsz megbocsátani, hogy te sohasem borulsz ki, hogy te mindig derűs tudsz maradni, hogy belőled annyi szeretet árad? Igen, álmélkodnak, mert megérzik benned és megkívánják tőled annak a Valakinek a jelenlétét, Akinek minderre hatalma van most is.

Jézus, vigasságom!
Esdekelve várom
Áldó szavadat!
A te jelenléted
Megvidámít, életet,
Bátor szívet ad.
Légy velem, Ó, mindenem!
Nálad nélkül nem is élek:
Te vagy örök élet!

294. ének 1. vers

Ámen

Dátum: 1965. szeptember 26.

Jézusnak ez a mondása is olyan, amellyel kapcsolatban, ha csak felületesen hallgatjuk, hamar megnyugtatjuk magunkat: Lám, mi nem azon a bizonyos széles úton haladunk, amely a veszedelemre visz. Íme, most is itt vagyunk a templomban, zsoltárt énekelünk, igét hallgatunk. Sőt, szívesen hallgatjuk. Mi úrvacsorára készülünk, mi azok a kevesek vagyunk, akik szeretjük az egyházat, mi az örök élet reménységét hordjuk a szívünkben. Nem úgy, mint azok a sokak, akik most is a világ széles útján járnak valahol gondtalanul, nem törődve Istennel, lélekkel, vallással. Mi vagyunk a keskeny út vándorai. Mintha nem is figyelmeztetés, hanem dicséret lenne Jézus szava, mintha azt mondaná: Jól van, menjetek csak ezen az úton tovább, ez visz az életre. Pedig Jézusnak ezek a szavai éppen nem megnyugtatóak, hanem nagyon is nyugtalanítóak! Egyik legkeményebb szava ez Jézusnak, amit valaha az Őt követni akaróknak mondott. Mert az evangélium - akármennyire örömhírt jelent is - kemény dolog. Azt szeretném, hogy ennek az evangéliumnak is a keménységét éreznénk meg most.

Magam is sokáig azt hittem, és úgy gondolom, velem együtt sokan mások is, hogy az a széles út, amelyik a veszedelemre visz, a durva bűnökbe merült embereknek az életútja: a rablók, erkölcstelen züllöttek, istenkáromlók, huligánok, becstelenek országútja. Rájöttem, hogy azon a széles úton nemcsak káromkodó emberek járnak, hanem imádkozók, zsoltárt éneklők is. Azon a széles úton nemcsak kocsmák vannak, hanem templomok is. Olyan tömegek is vonulnak rajta, akiknek a zászlaján ilyen feliratok olvashatók: Isten, vallás, keresztyén erkölcs. És ezért veszedelmes ez a bizonyos széles út, mert az ember - miközben keresztyén jelszavakat hangoztat, bibliai idézeteket citál - észre sem veszi, hogy ő maga is azon jár! Hagyjuk most a betörőket, meg a gyilkosokat, meg a széles út többi züllött vándorát, - azok talán még hamarabb bejutnak majd az Isten országába, mint azok, akik azt hiszik magukról, hogy jó úton járnak!
Próbáljuk egy másik oldaláról megközelíteni a problémát. Ma világszerte erősen foglalkoztatja a közvéleményt az a tény, hogy az erkölcsi élet területén általános bomlási folyamat tapasztalható. Újságcikkek százai foglalkoznak mindenütt a házassági hűség megrendülésének, a szülők iránti tisztelet hiányának, a munkafegyelem lazulásának, a bűnözés növekedésének a világproblémájával. Ez aggasztó jelenségekért sokan az egész világon tapasztalható szekularizáció növekedését teszik felelőssé. Azt mondják: azért lazultak meg úgy az erkölcsök, mert az emberek elfordultak Istentől, vallástól, hittől. Tehát csak egyetlen módon lehet megállítani a romlást: úgy, ha a legtisztább vallásnak, a keresztyénségnek az erkölcsi ideáljait újra érvényre próbáljuk juttatni a tömegek életében. Mindent el kell követni, hogy az örök vallási értékeket és törvényeket újra respektálják az emberek. Olvastam egy fiatalember vallomását, aki azt mondta: Azért tértem vissza az egyházba - bár személy szerint nem tudok mit kezdeni az egyház hittételeivel -, mert a keresztyén erkölcsiséget, a tiszteletadás és szeretet eszményét elismerem. Úgy gondolom, ezek által lehet csak megtalálni a kiutat az erkölcsi káoszból. Sokan úgy gondolják, hogy össze kellene fogni a világ keresztyénségének, és egy közös keresztyén frontot kellene kialakítani az erkölcsi élet területén jelentkező veszedelmekkel szemben.

Akármilyen kegyesen hangzanak is ezek a szavak és jelszavak, pontosan ez az, amit Jézus nem akar! Éppen az ilyen jelszavakat hangoztatók azok, akik Isten nevét hangoztatva, a keresztyénség zászlaját lobogtatva vonulnak azon a széles úton. Hogy mennyire távol áll Jézus lelkiségétől bármilyen keresztyén ideológiai front kialakítása, megrendítően mutatja az Ő megkísértése történetének az a része, amikor a Sátán fölkínálta Neki az egész világot és annak országait. Ami azt jelentette, hogy bocsássa oda magát Jézus, a nevét, a tanításait mint olyan programot, amit egy világuralmi törekvés alapjává lehetne tenni. Mintha azt mondta volna a Sátán: Te, názáreti Jézus, a Te elveid, a Te keresztyénséged olyan nagyszerű, hogy ez kellene hogy legyen az alapja az egész emberi kultúrának, az egész világnézetnek! Így olyan hatalmas, széles utat nyithatnál magadnak, amelyiken a világ nagy tömegei mind követhetnének! Kár lenne neked keresztfán meghalnod, hiszen a világ ura is lehetnél! Neked remek programod van, valósítsd meg! - Nagyon tetszetős ajánlat, de ne feledjük el, hogy sátáni ajánlat volt - és Jézus elutasította. Jézus semmiféle politikai programot nem hozott, semmiféle ideológiai igényt nem jelentett be. Jézus szemében egyáltalán nem az a probléma, hogy miként lehetne a keresztyénség erkölcsi eszméit uralomra juttatni a tömegek életében, hanem az, hogy miként válhatok én meg te keresztyénné, azaz Krisztusi életű emberré? Minden jó szándékú keresztyén ember azon a bizonyos széles úton jár, aki a keresztyénségre helyezi a hangsúlyt és nem Jézusra. Mindenféle keresztyén erkölcs, alapelv és keresztyén eszme hangoztatása üres beszéd Jézus nélkül. Nem a keresztyénségre van szükség mint valami eszmeáramlatra, hanem Jézusra! Arra a Jézusra, aki azt mondta önmagáról: “Én vagyok az út”. És ennek az útnak az irányát úgy jelölte meg, hogy népszerűtlenül, mindenkitől elhagyatva, egyedül halt meg a kereszten. És így folytatta: “Senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam” (Jn 14,6), rajtam keresztül, a legmagányosabbon, a legmegvetettebben keresztül, a fájdalmak férfián, a tövissel koronázott és megcsúfolt emberen keresztül. Ez az a keskeny út és ez a szoros kapu: maga Jézus!

Ne keresztyén elveket akarjunk vallani és keresztyén erkölcsi ideálokat akarjunk hangoztatni, vagy akár terjeszteni. Ez éppen az a bizonyos széles út: sokan járnak rajta, de ez nem visz az életre; hanem Jézust akarjuk követni, azt a Jézust, aki azért jött, hogy szolgáljon mindenkinek, és az életét áldozza másokért! Ez az a bizonyos keskeny út. A Krisztusi élet útja nem olyan egyszerű. Néha kényelmesebb volna nem keresztyénnek lenni. Úgy gátlástalanabbul és sértetlenebbül lehetne élni a világban. Nem könnyű szeretni ott, ahol az embert gyűlölik, megbocsátani annak, aki rágalmaz, jót tenni azzal, aki fúr, melléállni annak, akit mindenki megvet, békességet munkálni ott, ahol mindenki haragszik. Nagyon keskeny az az út. Nagyon hamar le lehet lépni róla. Jézus ezen az úton jár, és aki Őt követni akarja, csak ezen az úton követheti. És aki nem így akarja követni Jézust, nem így vallja Jézust, az meghamisítja Őt, és azzá az édeskés názáretivé teszi, akit a giccs-szerű ábrázolásokban lehet látni. Ezen a keskeny úton bizony, amelyen Jézus jár, van kereszt is, meg gúny is, meg sokféle kellemetlenség is. És minél komolyabban veszi valaki Jézus követését, annál többet tapasztal ezekből a dolgokból. És ez az út esetleg sok lemondáson, önmegtagadáson, búcsúzáson keresztül is vezet, és azt mondja Jézus: kevesen járnak rajta, néha annyira kevesen, hogy az ember egészen magára marad. Tehát nem könnyű út ez.

Jézus egyáltalán nem az a valaki, aki a maga eszméinek a nagy tömegeket meg akarná nyerni, és velük a világ felett uralkodni akarna. Sőt, Ő a nagy tömegből is mindig az egyes ember felé fordult: olyan lelkek felé, akik a maguk bűneiben vagy egyéb bajaikban magányossá, elhagyatottá váltak, és akik igazán nem voltak alkalmasak arra, hogy megnyerjék a világot és széles körű propaganda-hadjáratot indítsanak a keresztyénség érdekében. Jézus ma is egyenként veszi elő az embereket. Sohasem a tömeghez szól, nagy általánosságban, hanem mindig az egyes lélekhez. És ez az a szoros kapu, amelyen át lehet csak bejutni az életbe, a krisztusi életbe. Egyedül megállva Jézus előtt, szemtől-szembe vele, teljesen egyedül Jézussal, az Ő röntgen-tekintetének a sugarában. Emlékezzetek csak az akkori betegekre, poklosokra, vakokra, elmeháborodottakra. Azok is mind egyedül álltak meg Jézus előtt. Mert a batyunkat mindnyájan egyedül, csak magunk hordozzuk, még ha ezrek vannak is ugyanabban a sorsban. Mert mindenki maga éli meg és hordozza, szenvedi végig a maga baját a maga módján. Ezért vagyunk magányosak a szenvedésben. Minden szenvedés magányossá tesz. És ezért lépnek ki ezek mindig a tömegből, egészen egyedül, Jézus elé úgy, hogy Jézus akkor csak az övéké.
Vagy gondoljatok a vámszedőkre, a bűnösökre, a paráznákra. Ó, milyen magányossá tesz a bűn! A bűnnek szörnyű izoláló ereje, hatása van! És így állnak ők is Jézus szeme előtt: Jézus egészen és csak az ő számukra létezik, annyira, mintha csak az az egyetlen elveszett lélek lenne a világon.

Vagy gondoljunk azokra az emberekre, akik problémákkal, vallási kérdésekkel viaskodtak. Nikodémus titokban, éjjel megy Jézushoz, mert már nincs senki, aki őt meg tudná érteni. A belső problémáink is izolálnak bennünket. A barátaim nem értenek meg, a szüleimnek fogalmuk sincs róla, mi megy végbe bennem - mondja egy szomorú fiatalember -, és Jézusnak ezekhez van segítő szava. Maga elé állítja az ilyen problematizáló embert, őt egyedül - az ilyenre mindig futja az idejéből és a szeretetéből. Amikor a gutaütöttet odavitték barátai Jézus elé - az elé a Jézus elé, aki szinte beszorítva állt egy tömeg között -, akkor is az történik, hogy ők ketten, a beteg és isteni orvosa mintha csak egyedül lennének ott, pedig a sokaság meg a barátok is ott tolongtak körülöttük. De Jézus akkor csak azért az egyetlenért van ott, mintha nem is léteznék rajta kívül más ember a világon. De ez az egyetlen nyomorult, gyötrődő embertársa megéri neki, hogy szinte csak érte legyen ott. Ez a szoros kapu, a Jézussal való meghitt, bizalmas kettős, amin át kell mennie mindenkinek, aki Őt követni akarja. Ebben az egészen szoros kapuban, ahol csak vele találkozol, összeszűkül a világ. Csak Ő áll előtted, ahova senki emberfia vagy semmi egyéb már el nem kísérhet. Itt kell neked is megállnod, szemközt Jézussal, és Vele beszélned. Mintha csak ketten lennétek a világon.

Ahhoz, hogy erre a pontra eljusson valaki, el kell felejtenie ezt az egész teli templomot. Sokan úgy vannak itt, hogy elvegyülnek a sokaság között, beleolvadnak a gyülekezetbe és egyszerűen együtt sodródnak a tömeggel, mint ahogyan az ember a tömegben maga is azt teszi, amit a többi. Így válik a templomi istentisztelet is széles úttá, ahol a sokaság között elvész az egyes ember, belevész a tömegbe. Nem történt egyéb, mint az, hogy magával ragadta az embert valami áhítatos tömeghangulat. Ez az a széles út, amelyen a sokasághoz szólnak, amit egyidejűleg sokan hallanak. De ha téged, személy szerint, egyetlen szó eltalált, hogy úgy érzed: az egész nekem szólt, életemnek egy gennyes fekélyét szúrta ki, vagy az én titkos bűnömet érintette; vagy úgy érzed, hogy most az én sebemre cseppen valami isteni balzsam, az én titkos bánatomra, kétségemre - lehet, hogy a többi százak úgy mennek ki innen, hogy semmi sem történt velük, de engem szíven talált az ige -, akkor, csak akkor beszélt hozzád maga Jézus ezekben a szavakban! És ha majd mindjárt az Úr imádságát együtt elmondjuk, és odaérünk, hogy “bocsásd meg a mi vétkeinket”, te nem az egész világ gonoszságaira gondolsz közben, hanem személyes bűnödre. Pontosan tudod, hogy mi az, amit még ma oda kell vinned a szoros kapuba Jézus szeme elé. S akkor bizonyos lehetsz felőle, hogy Jézus ma egészen csak érted van itt, és a királyi amnesztiát kihirdeti feletted: “Megbocsáttattak néked a te bűneid”! (Mt 9,2b) Mintegy szoros, szűk kapun kell átmenni, ahol mindenki csak egyedül fér át, és nem kerülheti el a találkozást azzal, Aki ott áll a kapuban. Szemébe kell nézni, el kell Vele számolni mindennel négyszemközt, őszintén, egy egész életre. - Nem könnyű dolog átmenni azon a szoros kapun, és járni azon a keskeny úton. De ez visz az életre. Még eddig mindig az történt, hogy aki átment azon a kapun, egyszerre kitárult előtte a horizont, új távlatok nyíltak meg előtte, új emberként egy új jövő felé halad tovább. Soha azelőtt nem tapasztalt áldások kísérték az útján, új feladatok tették érdekessé és hasznossá az életét. Más szemmel kezdte látni a világot, az embereket, a családját, a betegségét, a bánatát, az egész sorsát.

Röviden és egyszerűen arról van itt szó, hogy nem lehet meg nem tért szívvel, újjá nem született élettel keresztyén erkölcsi ideálokat hangoztatni, érvényre juttatni akarni, mert az semmit sem ér. “Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem” (Mk 8,34b) - mondja Jézus. Csak aki hajlandó meghalni, az kap új életet. Csak aki hajlandó átmenni a szoros kapun, letenni mindent, és járni tovább a keskeny úton, az kap vissza ajándékba mindent, mert megtalálta azt a Valakit, Akinek a kezéből jő minden: kellemes és kellemetlen. Emberek, akikre szükségünk van, és akiknek szükségünk van ránk. Ajándékok és feladatok. Örömök és bánatok. Boldogok tudunk lenni abban a tudatban, hogy mindez valóban az Ő kezéből jön, abból a kézből, amelyik úgy nyúl utánunk, és úgy áldja meg az életünket, mintha csak mi egyedül lennénk a világon - és amelyik mégis átéri az óceánokat, királyi hatalommal tartja átölelve a mindenséget!

Ámen

Dátum: 1965. június 27.

A Hegyi beszéd sorozatos magyarázása során következett most ez az igerész, amit felolvastam. Íme, megint az imádságról van szó. Szinte feltűnő, milyen sokat beszél Jézus az imádságról. Mindig újra előveszi tanításaiban ezt a kérdést, és mindig újabb oldaláról világítja meg követői számára. Ebből az látszik, hogy milyen roppant nagy jelentőséget tulajdonít Jézus az imádságnak, hogy milyen kimondhatatlan lehetőség és kiváltság az, hogy egy ember imádkozhat. Valóban: az imádság az Istennel való egész kapcsolatunknak a legelemibb és legalapvetőbb gyakorlása. Szinte magától értetődő, hogy a hívő ember imádkozó ember. Bizonyára mi is mindnyájan imádkozunk valahogyan. Csak most éppen az a kérdés: hogyan? Helyesen-e, jól-e, úgy-e, ahogy Jézus tanított rá? Nos, nézzük meg ezt most a felolvasott Jézusi szavak fényében!

Figyeljétek meg, micsoda isteni felhatalmazás van ezekben a szavakban: Kérjetek, keressetek, zörgessetek! Micsoda elképzelhetetlen lehetősége nyílik itt mindenféle emberi szükségben az isteni segítség igénybevételére. Jézus nem elméletileg magyarázza, mi az imádság, hogyan jut el Isten elé, miként lehetséges egy ilyen titokzatos kapcsolat Isten és ember között, hanem egyszerűen felszólít rá: Kezdjétek el, csináljátok: kérjetek, keressetek, zörgessetek! A többit bízzátok az Istenre. Az imádságról nem elmélkedni kell, hanem gyakorolni kell, mert szabad gyakorolni. Szabad kérni, az üres, kérő kezet kinyújtani mint beteg gyermek az aggódva fölé hajló édesapja felé; szabad keresni, mint fáradt vándor a sötétben az otthon hívogató világosságát; szabad zörgetni, bekopogtatni az Isten szívének az ajtaján. Ha fáj valami, ha hiányzik valami, ha akármi baj van, azt mondja Jézus: kérjétek annak a segítségét,
Aki mindig szívesen meghallgat. Keressétek Ővele együtt a megoldást, Aki mindig szeretettel jön elétek; zörgessetek be annál, Aki mindig vár benneteket. Neki mindent elmondhattok, Vele mindent megbeszélhettek.

Kérjetek, keressetek, zörgessetek! Tulajdonképpen mind a három ugyanazt jelenti, de mégis van ebben valami fokozás. Például ha valakinek csak elkérem a címét, ez még a legelső foka a komoly érdeklődésnek. Ha azután keresem is az utat a házához, ez már több az előbbinél. Még több, ha már ott állok az ajtaja előtt és bekopogtatok hozzá. Sokan vannak, akik kérnek, mindig csak kérnek. Már kevesebben, akik komolyan keresnek is, és még kevesebben, akik már be is kopogtatnak, ha kell, zörgetnek mindaddig, amíg történik is valami. Amikor már bekopogtatok, az azt jelenti, hogy most már a problémáim megoldását igazán komolyan veszem, és most már azonnali meghallgatásra törekszem.

Így imádkozzatok - azt mondja Jézus: kérve, keresve, zörgetve. Jézus hatalmaz fel rá, tehát élhetünk vele! Nagyon jól tudom, hogy sok hívő szülőnek a legnagyobb gondja az, hogy a gyermekei is hitre jussanak. Ne fáradjatok el kérni, zörgetni érte mindig újra! Tudom, hogy sok családi élet annyira összekuszálódott, hogy már-már nincs kiút a problémákból. De van! Keressétek, megint újra keressétek a megoldást! Tudom, hogy van itt olyan közöttünk, akit az anyagi gondok hullámai már-már elborítanak. Van olyan, aki a rászakadó csapások súlya alatt érzi úgy, hogy nincs tovább. Van, aki egyre gyengülő erővel birkózik a feladataival, vagy egy titkos bűnével, s már úgy érzi, nem bírja tovább. Éppen az ilyeneket biztatja Jézus: van segítség a számodra is, csak kérjed újra, keresd újra, zörgess érte még jobban! Próbáld megragadni még buzgóbban, még kitartóbban kérő, kereső és zörgető imádsággal! Ha van valami a világon, ami nem hiábavaló, nem eredménytelen próbálkozás, akkor ez az.

Ó hányszor megtapasztaltam már ennek a Jézusi fölhatalmazásnak az erejét egy-egy prédikációra való készülődés közben. Azt hiszitek, könnyen megy az, elkészíteni egy gyülekezet számára egy igehirdetést? Ó, nem! Sokszor úgy érzem: nem megy tovább... És akkor újra kérem, még jobban kérem, és megint kapok. Keresem, még jobban keresem, és megint találok. Zörgetek érte, szinte dörömbölök, azután egyszerre megint megnyílik az ajtó. Ha Jézus mondja, hogy kérjetek, keressetek és zörgessetek, akkor kérjünk, keressünk és zörgessünk! Azután megint újra kérjünk és keressünk és zörgessünk. Ezt a nagy felhatalmazást Jézus egy éppen ilyen nagy ígérettel egészíti ki. Azt mondja: “Mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik”. (Mt 7,8) Felettébb merész kijelentés ez, és tudom, most sokan arra gondolnak, hogy volt már olyan tapasztalatuk az imádsággal kapcsolatban, ami ennek az ígéretnek az ellenkezőjét bizonyította: Az, hogy kért valamit és nem kapta meg. Keresett és nem talált. Zörgetett, de hiába. Hogy van hát? Itt vigyázzunk arra, amit Jézus mond. Nem azt mondja, hogy amit kér az ember, azt kapja meg. Nem. Hanem így: aki kér, mind kap. Lehet, hogy nem éppen azt, amit kért, de kapni akkor is kap valamit. Talán valami mást, de mindenképpen kap. Olyan nincs, hogy Isten a kérést nem veszi semmibe.

Egy nagy igehirdető mondta el egyszer, hogy kislánya olyan valamiért imádkozott, ami meghaladta az édesapa anyagi képességeit. Nem kapta meg. Az édesapa néhány nap múlva meg akarta tudni, nem szenvedett-e kárt kislánya hite emiatt, és megkérdezte tőle: Isten ugye nem hallotta az imádságodat? - De igen, édesapám, hallotta, csak azt mondta rá: nem. És a kislánynak volt igaza, mert ez a nem, ez is válasz. Sőt néha talán a legjobb válasz, amit Isten mondhat! Aki már hallott Istentől ilyen nemet az imádságára, az tudja, hogy ez milyen keserves tud lenni. Belezavarodik néha az egész hitünk. És mégis, egy ilyen “nem” mögött nem közöny vagy szeretetlenség van, hanem végtelen nagy szeretet, amelyik tovább lát, és jobban tudja, mi az igazán jó annak, aki kért. Meg vagyok győződve róla, hogy Istennek is fáj, amikor egy könyörgő kérésre nemet kell mondania, és látszólag keménynek kell lennie. De a keresztre feszített Jézus a kezesség arra, hogy az Isten "nem"-je is az Ő szeretetének az igenje. Erre vonatkoznak Jézusnak ezek a szavai: “Avagy ki az az ember közületek, a ki, ha az ő fia kenyeret kér tőle, követ ád néki? És ha halat kér, vajjon kígyót ád-e néki?” (Mt 7,9-10)

Azután olyan is van, hogy talán nem érkezett még el az ideje annak, hogy Isten megadja, amit kért tőle valaki. De a késedelem még nem jelent visszautasítást. Ismertem valakit, aki 40 esztendeig könyörgött egy ember megtéréséért, míg végre az illető ember az érette könyörgőnek a halála után bár, de meg is tért. Hányszor előfordult, hogy gyermekeim, míg kicsik voltak, itt a kertben kértek tőlem a fáról egy-egy pirosodó barackot. De én tudtam, hogy még éretlen az a barack, elrontaná a kis gyomrot. Azt mondtam ilyenkor: az a barack a tied lesz, ne félj semmit, megkapod, amint megérett. Van egy nagyszerű ige: “És ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket, akármit kérünk, tudjuk, hogy megvannak a kéréseink, a melyeket kértünk őtőle”. (1Jn 5,15) Teljesen igaz, hogy “a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik.” (Mt 7,8)

Azt mondtam az előbb: lehet, hogy mást kap, mint amit kért, mást talál, mint amit keresett, de egy bizonyos: jobbat, többet, nagyobbat. Isten nem annyi jót cselekszik velünk, amennyit kérünk vagy elgondolunk, hanem mindig azon felül. Mi lenne velünk, ha csak azt kapnánk, amit kérünk? Monikáról, Augusztinusz édesanyjáról van feljegyezve, hogy nagyon buzgón könyörgött Istenhez, hogy fia ne távozzék el hazulról idegen országba, mert félt, hogy egészen elzüllik majd a könnyűvérű fiú. Isten megtagadta ennek a részletkérésnek a teljesítését. A fiú mégis elment hazulról. De éppen így teljesítette be Isten az édesanyának azt a régi sóvárgását, hogy a fia is megtérjen, és Isten gyermekévé legyen. Augusztinusz ott, az idegen országban került olyan hatások alá, hogy egész élete megfordult és az egész keresztyénségnek egyik legfénylőbb csillaga lett. Nem hallgatta meg Isten, amit az anya kért, amiért olyan sokat zörgetett? De igen, csak másképpen. Hatalmasabban, gazdagabban, túláradóbban, mint ahogyan az anyai szív elképzelte. Olyan egyszerűen mondja Jézus: “Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, a kik kérnek tőle?!” (Mt 7,11) Itt azon van a hangsúly, hogy Isten “jókat” ad azoknak, akik kérnek Tőle. Csak jó dolgokat. Olyat, amit az Ő szeretete és bölcsessége lát jónak a számunkra. Isten mindig a legjobbat akarja adni. És az az igazán elmélyült imádság, amelyik Istentől a legjobbat akarja kapni, ezért kéri, ezt keresi és ezért zörget. És mi az a legjobb? Maga az Isten. Ahogyan olyan sokszor mondtam már: Istentől magát Istent kérjétek! Adhat-e Isten valakinek többet annál, mint hogy magamagát adja?

Az imádság nem varázsige, amellyel Istent az akaratunk teljesítésére mozgósítjuk, hanem a hitnek és engedelmességnek a tudakozódása, amellyel megismerjük, és magunkévá tesszük Isten akaratát. Az imádság nem Istent vonja hozzánk, hanem minket von az Istenhez. Akaratunkat az Ő akaratának a vonalába állítja úgy, hogy olyan dolgokat tudunk véghez vinni, amelyek egyébként meghaladnák a képességeinket. Azok imádkoznak igazán, akik ezáltal mintegy összekötik magukat az Isten akaratával. A világ egyik legnagyobb intelligenciájú embere, egy világszerte ismert hívő ember mondta egyszer: “Imádságomban ritkán kérek egyes dolgokat, egyre inkább Istent kérem önmagáért, azért a bizonyosságért, hogy az én akaratom és az Övé ne térjenek el egymástól. Ha ez így van, akkor tudom, hogy mindazt megkapom, amire szükségen van.” Valóban, ha szeretetközösségben Őt kapom meg, akkor az imádságom máris meghallgattatott és eredményes. Az ajándékok mellékesek. Sajnos az a baj, hogy a legtöbb embernél éppen az ajándékok a fontosak, mint annál a kisfiúnál, aki egyszer ezt mondta: Szeretem apukát, mert minden nap kapok tőle néhány fillért. A fillérekért való könyörgés, és a fillérekért való szeretet az éretlen gyermekkor velejárója. Hitbeli kiskorúság jele. Addig kérjetek, míg megkapjátok Istent, addig keressetek, míg megtaláljátok azt, aki önmagára mondta: “Én vagyok az út”. (Jn 14,6a) Addig zörgessetek, míg megnyílik az a szív, amelyikben Jézus szava szerint Ő maga az ajtó. Így válik az imádság olyan erővé, amely átsegít nehézségeken, amely által meg lehet mászni áthághatatlan hegyeket, el lehet végezni lehetetlen dolgokat, el lehet viselni az elviselhetetlen terheket. Mert maga az élő Isten munkálkodik velünk és bennünk, ha így imádkozunk.

Végül, ebből is látszik, hogy az igazi imádság nemcsak lelkigyakorlat, nemcsak áhítatos kegyesség, hanem valami nagyon gyakorlati dolog. Az igazi imádságban az ember mindig konkrét feladatot kap Istentől. Nem véletlenül van itt az igében az ima erejéről szóló szavak után ez a látszólag egészen más gondolatkörbe vezető kijelentése Jézusnak: “A mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény és a próféták”. (Mt 7,12) Nem lehet úgy viszonyulni Istenhez, hogy az ugyanakkor ne jelentene egy bizonyos viszonyulást az emberekhez is. Az az imádság, amelyből nem több szeretettel fordulsz a körülötted élő emberek felé, nem is igazi imádság. Az az istentisztelet, amely ugyanakkor nem jelenti a másik ember tisztelését és szeretését is, nem is istentisztelet. Csak az igazán az Isten barátja, aki az embereknek is jó barátja, jót akarója. Azt a békességet, erőt, örömet, életet, amit imádságban az Istentől veszünk, fel is kell használni naponta a másik iránt tanúsított szerető segítségben. Úgy, ahogy Jézus mondja.

Milyen egyszerű ez a szabály és mégis milyen nehéz! Nem abból szokott-e eredni sok mindenféle kellemetlenség és keserűség akár a munkahelyünkön, akár otthon, hogy azzal a váradalommal vagyunk ott, hogy elismerjenek, dicsérjenek, kiszolgáljanak bennünket? És közben észre sem vesszük, hogy az a másik, ott mellettünk, talán szomorú, magányos, elkeseredett. Azt mondja Jézus: tedd vele azt, ami neked ilyen helyzetben jólesnék, hogy talán valaki csendesen megszorítaná a kezedet, biztatóan válladra tenné a kezét. Mi minden jót kapunk naponta Istentől! Nem azzal kellene ezt meghálálnunk, hogy segítő szeretettel megyünk elébe annak a valakinek, akinek erre szüksége volna? Amit magadnak kívánsz a másiktól, tedd előbb azt ővele. Ha mindig azt várod a másiktól, hogy ő legyen kedves, megértő, jóságos veled szemen, akkor miért imádkozol? Nem azért kellene-e éppen a legbuzgóbban kérni, keresni és zörgetni, hogy a körülöttünk élő emberekhez több szeretettel és jósággal tudjunk viszonyulni, mint amennyi magunktól telik?

Kérjetek, keressetek, zörgessetek - mondja Jézus. Így hadd váljék az egész életünk sok-sok meghallgatott imádság által békés, boldog, gazdag és áldott életté!

Ámen

Dátum: 1965. május 29.

Őszintén megvallom, hogy mindaddig, amíg ezzel az igével a mai prédikációra való készülés miatt nem kellett behatóbban foglalkoznom, nem is gondoltam, milyen aktuális problémát érint Jézus itt. Azután minél jobban belemélyedtem ebbe az igébe, annál súlyosabban kezdett rám nehezedni a mondanivalója. Rám nehezedett elsősorban azért, mert most döbbentem rá, hogy szinte önkéntelenül úgy nyilvánítunk véleményt emberekről, amikor róluk beszélünk, mintha Jézus nem azt mondta volna, hogy “ne ítéljetek”, hanem mintha azt parancsolta volna: Ítéljetek! Ugyanis mi ezt tesszük: ítélkezünk könnyelműen, felületesen, csalhatatlanul, kíméletlenül. Ítélkezünk élők és holtak felett.

Pálcát törünk például a mai ifjúság felett, felháborodva, méltatlankodva soroljuk el a bűneit. Milyen léha, huligán, laza erkölcsű, hogy néz ki azzal a hülye-gyerek frizurájával, csőnadrágjával, vagy feszes, rövid szoknyájával. Bezzeg a mi időnkben... - Elítéljük azt a megtévedt, szerencsétlen embert, aki belehabarodott a másik asszonyába és a fellobbanó szenvedéllyel szembeni harcában alulmaradt, elbukott a kísértésben. Botránkozva, erkölcsi felháborodással adjuk tovább a szomorú hírt: Hallottad? Hogy tehetett ilyet?! Micsoda botrány! - Megvető ítélettel beszélünk arról az emberről, aki a beosztásban felettünk áll; megállapítjuk róla, hogy nem ért a munkájához, nem oda való, s amellett még igazságtalan és kegyetlen is, sőt, talán nem is egészen tisztakezű. - Elítéljük azt, aki alattunk dolgozik, bosszankodva miatta, hogy milyen lusta, ügyetlen, sőt rosszindulatú, áskálódó természetű. - Kimondjuk az ítéletet a társadalom felett: korrupt, fegyelmezetlen, igazságtalan, nem hagyja érvényesülni a tehetséget. - Sőt még itt az egyházban is folyton ítélgetjük egymást, rámondjuk valakire, hogy ó, az nem hívő. Nem úgy viszonyul Istenhez, egyházhoz, ahogyan kellene. Hallottam egyszer, amikor hívőemberek felháborodva beszélték egymás között: hogyan mert XY odajárulni az úrasztalához, amikor nyilvánvaló, hogy előbb meg kellene térnie a bűneiből! Bárkiről van szó, bármilyen vonatkozásban: rögtön készek vagyunk az ítélettel, persze rendszerint a háta mögött.

Nem arról van szó, hogy ne vegyük észre a hibát a másik emberben, és ne próbáljunk segíteni rajta (de erről majd később). Most csak, hogy Jézus olyan halálosan komolyan figyelmeztet: “Ne ítéljetek!” - Jézus szavával kérlek benneteket: ne ítéljetek el senkit, még ha akármilyen jogosnak látszik is az az ítélet! Olyan könnyű megítélni egy világban még tájékozatlan fiatalt, vagy egy megtévedt embert, vagy egy bukott leányt, vagy egy ideges főnököt, vagy egy hitében gyengébb, Krisztus útján bukdácsoló embert. Emberek, ne ítéljetek! Mit tudhatjátok, hogy miért lett olyanná az a szerencsétlen, amilyen? Miért bukott el, miért ideges, miért léha, miért irigy? Mit tudhatjátok, mi hiányzott neki, mi fáj, mi gyötri, miken ment keresztül, mi van a lelkében? Már ez a meggondolás is elég indok lenne arra, hogy ne ítéljetek! Hát még, amit így mond Jézus tovább: “Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek”! Azt hiszed, hogy te, aki megítélsz valakit, az nem ítél meg téged? Kérdezzétek csak meg a fiatalokat, hogyan ítélik meg az idősebb generációt? Azt mondanák: Ti ítélkeztek felettünk? Hát mit kaptunk tőletek? Képmutatást, látszatát egy álkegyességnek. Mi legalább becsületes nyíltsággal vagyunk olyanok, amilyenek, de ti magatok valójában egy hazug keresztyén tisztesség máza alatt vagytok. Talán az a bukott leány is visszahárítaná az ítéletet az egész családjára, baráti körére és elpanaszolná, hogy nem vette körül egy olyan nyílt, őszinte légkör és szeretet, ami megvédhette volna a kísértéssel szemben. A meg nem tértnek ítélt atyafi is elmondaná, hogy sokáig a “hívők” gőgje riasztotta vissza Krisztustól. Megpróbált közeledni, mint a tékozló fiú az atyai házhoz, de mielőtt a tárt karokkal váró Atyával találkozhatott volna, elébe jött az idősebb testvér, aki mindig otthon volt, és olyan vádoló, ítélő tekintettel nézett rá, hogy ijedtében visszafordult a disznók vályúja felé. “Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek”. Az emberi ítélgetés nem segít a bűnön, sőt növeli azt. Rögtön, szinte automatikusan váltja ki az ellen-ítéletet. Minden elítélő szavunk olyan, mint a visszhang: visszahull reánk.

Igen, mert az ítéletünk mögött rendszerint szeretetlenség lapul. Meg morális gőg. Titkon (talán nem is tudatos) káröröm a másik szerencsétlensége felett. Az “én” akar a másokban megítélt bűn sötét hátterében fényesebben ragyogni. Azért kisebbítjük le a másikat, hogy magunk annál nagyobbnak látszódjunk. Az ítélkezésben az történik, hogy önmagamat felemelem, a másikat pedig lenyomom. Ezért az nem kisegíti a bajból a másikat, hanem egyenesen elkeseríti és megkeményíti. Nem az igazságot látja és érzi benne az a másik, hanem fölényt, az önigazultságot, a megvetést. “Ne ítéljetek”. Emberek, ne ítéljetek, mert azzal semmit sem segítetek a bajokon! Nem azt mondja Jézus, hogy legyünk vakok minden emberi hitványsággal szemben. Jézus nem szentimentális. Nem is a bíróság, meg az ügyészség, meg a hivatalos igazságszolgáltatás ellen beszél, hiszen Ő maga is rettentő kemény ítéleteket mondott a képmutatók bűnei felett. Keresztelő János is kíméletlenül mondta ki az ítéletet Heródes felett ezekkel a szavakkal: “Nem szabad néked ővele élned”. (Mt 14,4)

ehát itt nem egy ellágyuló kíméletességről van szó, hanem valami egészen másról. Arról, hogy el ne feledkezzünk soha arról, hogy magunk is mindnyájan az utolsó élet felé haladó emberek vagyunk. Ha ugyanis elfeledjük, hogy egyszer mi is meg fogunk jelenni az Isten ítélőszéke előtt, s ehelyett azt képzeljük, hogy magunk ülünk abban az ítélőszékben, akkor az ítéletünkben az önigazultság hangja csendül meg. Akkor elfelejtjük a gerendát a saját szemünkben, és a megítélt rögtön megérzi, hogy bennünket ez a magas trón nem illet meg, nincs igazunk, ha innen beszélünk le hozzá. Nem érzi a szolidaritást. Ezt az ítélkezést tiltja meg Jézus. Azt, hogy senki bele ne üljön Istennek abba az ítélőszékébe, amely előtt neki is meg kell jelennie egyszer: a vádlónak is, meg a vádlottnak is.

Azt mondja Jézus: “Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek”. (Mt 7,2) Képzeljétek csak el: ki állhatna meg akkor, ha egyszer valaki ugyanolyan irgalom nélküli mértékkel méretnék meg, mint amilyennel ő szokta méricskélni a másik embert? De ezt a szót a mi Megváltónk mondta, az a Valaki, Aki nem az ítélet nevében, hanem a bűnbocsánat nevében jött hozzánk, Aki az irántunk való végtelen szeretetből a vérét adta értünk. És akkor ezt az igéjét így is lehet fordítani: Amilyen ítélettel ti magatok megítéltettetek, olyannal ítéljetek, és amilyen mértékkel ti megmérettetek, olyannal mérjetek! Arra utal Jézus, hogy mi magunk, te meg én, egyszerűen kikerültük a megítéltetést, kegyelmet nyert bűnösök vagyunk! Mi Jézus elítéltetése árán egyszerűen felmentést kaptunk. Ha pedig ez így van, akkor Jézusnak ez a szava: “a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek”, rettentő veszedelmes fenyegetést jelent ránk nézve. Mert ez akkor azt jelenti, hogy ha ti mégis irgalom nélkül ítéltek mások felett - holott Jézus nektek megbocsátott -, akkor egyszerűen kizárjátok magatokat az Isten bűnbocsátó kegyelméből. Akkor a bűnbocsánat alapjáról visszahelyezkedtek a leszámolás alapjára, és így a saját álláspontotok áldozataivá váltok. Ha Isten kegyelme ellenére ti mégis az ítéletet akarjátok, tessék, lehet azt is. De ha azután az ítélet benneteket ér majd, ne mondjátok, hogy jaj, nem így gondoltam, az ítéletet csak a másik emberrel szemben akartam érvényesíteni!

Hogyan lehetne érvényes reád az az irgalom, az a megbocsátó szeretet, amit te a másik embertől megtagadsz? Te magad határozhatod meg azt az alapot, amin állni akarsz: az ítéletnek vagy a kegyelemnek az alapját. Hogy melyiket választod, attól függ, hogy melyiket gyakorlod az embertársad iránt. Mert ahogyan te viszonyulsz az embertársadhoz, úgy viszonyul majd hozzád az Isten: vagy mint ítélő Bíró, Aki előtt azután nem lesz semmi mentséged, vagy mint Megváltó, Akihez kiálthatsz majd: könyörülj rajtam!

Nem azt akarja mondani Jézus (ne értsük félre), hogy ha szálkát lát valaki az atyjafia szemében, ne vegye észre, ne törődjön vele, hagyja benne. Nem! Sőt, kötelessége egyiknek a másik hibáin segíteni, nyíltan, őszintén megmondani neki. De ezt ne mintegy az Isten ítélőszékének magasságából tegye, hanem vele együtt az Isten ítélőszéke előtt állva, a közös megítéltetés és megkegyelmezettség teljes szolidaritásában a másikkal. Abban a tudatban, hogy az a bűnbocsánat, amiből én élek a Krisztus által, érvényes arra a másikra is, mert őérte is meghalt Jézus. Ha így együtt állunk a kegyelmes Isten előtt, én, aki már megtapasztaltam, hogy az én szememben levő gerendát hogyan vette ki az Isten bűnbocsátó szeretete, meg a másik, akinek megláttam a szálkát a szemében, így mindketten az Isten bűnbocsátó kegyelme alatt állunk, és így, csak így közeledhetem annak a másiknak a szálkájához. Csak így mondhatom neki: Gyere, segítek neked kivenni azt a szálkát a szemedből! Gyere, ne félj, én már tudom, mit jelent ez, milyen fájdalmas művelet ez, hozzányúlni a legérzékenyebb részhez. Velem is így tett az Isten. Igen, csak azok, akik a bűnbocsánatot már maguk megtapasztalták, csak azok vihetnek bele a világba gyógyító erőket és segítséget.

Egyszer egy társaságban szó volt valakiről. Valakiről, aki valóban nagy hitványságot követett el. Mindenki fel volt háborodva miatta. A társaság egyik tagja nagy buzgalmában azt mondta: Majd én megmondom neki, milyen hitvány ember, mert ezt meg azt cselekedte. Mire csendesen megjegyeztem: Annyira szereted azt az embert, hogy megmondhatod neki? Mert ha annyira szereted, akkor meg is mondhatod neki a szemébe a hitványságát. Igen, egy szálkát másnak a szeméből csak nagyon gyengéd szeretettel, és csak nagyon finom kezekkel lehet kivenni. Soha nem szabad elfelejteni közben, hogy az a szálka, vagy akár a gerenda azt jelenti, hogy valami “idegen test” került bele annak a szerencsétlennek a legérzékenyebb szervébe. És aki nem tudja megkülönböztetni a szemet a bele került idegen testtől, az inkább ne is nyúljon hozzá. Figyeljétek meg Jézust: Amikor a legelvetemültebb paráznával vagy vámszedővel került szembe, mindig tudta: ez nem az az ember tulajdonképpen, aki az Isten kezéből került ki, hanem valami lényétől idegen dolog került bele, amit el kell távolítani onnan, amitől meg kell szabadítani ahhoz, hogy ez az ember újra önmaga lehessen. Az Ő számára a leghitványabb gonosztevő is Isten gyermeke volt, akinek a morális elgennyesedését valami beléje került idegen dolog okozta, valami szálka. Ezért minden gyógyítása úgy történt, hogy eltávolította a szálkát.

Amikor egy beteg vagy bűnös ember Jézus tekintetét magán érezte, már elkezdett gyógyulni. Mert valami egészen különös erővolt ebben a tekintetben, nézésben: azt érezte, hogy Jézus a tulajdonképpeni embert látja benne, hogy nem esik áldozatul annak az optikai csalódásnak, aminek mi mindig áldozatul esünk - hogy az a másik, az a bűnös ember egyetlen nagy szálka csupán, amelyen már alig lehet valami emberi szemet felismerni -, hanem Ő mindig előbb a szemet látta, az Isten gyermekét, amelyet megsebesített egy szálka. És amint a vámszedők meg a megszállottak meg a paráznák azt vették észre, hogy Jézus bennünket lát, az igazi valónkat, azt, hogy mi is Isten gyermekei vagyunk, azt, hogy minket szeret az Isten, bánkódik miattunk,amint ezt megértették, meggyógyultak. Mert így még soha senki nem látta őket, nem nézett rájuk.

Akinek Jézus már eltávolította a szeméből a gerendát, az másképpen lát most már a szemével, az most már a dolgoknak egészen más oldalát is látja, mint azelőtt. Nemcsak a szálkát a másik szemében, hanem a másiknak a szemét is, amelyiket Isten a saját maga képének és hasonlatosságának a visszatükröződésére teremtett. Nemcsak az elhuligánosodását látja annak a fiatalnak, hanem meglátja benne a szerencsétlenné vált gyermeket is. Nemcsak a főnök intrikálását, vagy az alkalmazott lustaságát, hanem az agyonhajszolt embert. Nemcsak a leány bukását, a férfi megtévedését, hanem azt a drága értéket is, akiért Jézus drága vérével fizetett az Isten, és aki még nincs tisztában a maga hallatlan értékével. És akkor majd nem mint morális ellenőr, magas lovon ülő erkölcscsősz, hanem mint irgalmas samaritánus közeledik ahhoz a másikhoz, hogy odasegítse azt a másikat is, ahol ő maga is mindig újra megszabadul a maga gerendájától: Jézus keresztje alá, az Isten bűnbocsátó kegyelmének az erőterébe.

Ne ítéljünk hát, hanem segítsünk. Az Isten megbocsátó szeretetének a fölemelő erejével segítsünk!

Ámen.

Dátum: 1965. február 28.

Jézus a Hegyi beszédnek ezzel a most soron levő szakaszával a mindennapi élet egyik legaktuálisabb problémájába szól bele: az anyagi javainkkal, mondjuk így: a pénzzel való gazdálkodás problémájába. Kényes és kellemetlen kérdés ez, mert általában senki sem hagyja a másikat szívesen belenézni a pénztárcájába, de Jézusnak erre is hatalma van, és most éppen ezt akarja tenni velünk. Az Ő szava mindig megítél és felemel, de éppen ezáltal adja a megoldást is. Bár így tudnánk most is elfogadni tőle zűrzavaros anyagi problémáinkban a megoldást! Azt a veszélyt, amire Jézus itt figyelmeztet, egyetlen szóval ki lehet fejezni: elanyagiasodás. Ez ma a háború mellett az egyik legakutabb veszedelme a világnak .A háború veszedelmét már mindenki érzi, és hatalmas erők fognak össze és küzdenek ellene, szerencsére. De a másik fenyegető veszedelmet, az elanyagiasodás veszélyét még alig-alig látjuk, s éppen ezért szinte észrevétlenül tör reánk. Mert ránk tör, és egyre fenyegetőbbé válik.

Egy példával hadd illusztráljam. Nemrégen az egyik külföldi újságban egy nagy autókereskedőnek a hirdetése jelent meg a következő szöveggel: ÉLETCÉLOK: 1945-ben a legégetőbb az éhséget csillapítani; 1948-ban egy kerékpár birtokában lenni; 1953-ban két keréken motorizálva lenni; 1955-ben saját autón járni. Lehet azt mondani erre a hirdetésre, hogy az a bizonyos cég ügyes reklámot talált ki, hogy minél több autót adjon el, és ezt jól is teszi. De ez a hirdetési szöveg nemcsak autót propagál, hanem ugyanakkor egy bizonyos világnézetet is, olyan világnézetet, ami mellett mégsem lehet szó nélkül elmenni. Tényleg az lenne az életcél, hogy saját autója legyen valakinek? És éppen az a baj, hogy igen sok embernek tényleg ez az életcélja, vagy legalábbis ehhez hasonló valami. Egy holland újság ankétot rendezett fiatalemberek között, választ kérve tőlük a következő kérdésre: Ha megjelenne egy tündér, és azt mondaná, egy kívánságodat teljesítem, mit kívánnál akkor? A beérkezett válaszok ugyanabba az irányba mutattak, mint az előbbi hirdetés. A fiatalok nagy része legfőbb életcélként csak anyagi kívánságokat ismer, ilyeneket, mint: autó, ruhák, ékszerek, szerencsés találat a Totón. És csak 6% nevezett meg olyan szellemi értékeket, mint megelégedettség, szilárd jellem, lelki békesség. Úgy gondolom, ha ugyanezt az ankétot az idősebb generációval tartották volna meg, nem sokban különbözött volna az eredmény. Igen, a veszély abban áll, hogy életcéllá válik kincseket gyűjteni a földön.

Tehát ne értsük félre, nem abban van a baj, hogy az ember vágyik valami jobbra, többre. Egyáltalán nem arról van szó, hogy autó nélkül jobban tetszik vaki Istennek, mint a volán mellett. Arról sem akar lebeszélni Jézus senkit, hogy nyisson betétkönyvet az OTP-nél és rakosgassa be a megtakarított pénzecskéjét. Sőt, nagyon jól teszi, aki ezt teszi. Anyagi jólétre törekedni egyáltalán nem Krisztus-ellenes dolog, sőt szükséges, kötelesség. Nem azt mondja Jézus: ne gyűjtsetek kincseket a földön. Nem. Hanem ezt: “Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön”. (Mt 6,19a) Ez a “magatoknak” szócska, ez a kulcsa az egész problémának. Tehát az a bizonyos földi kincsgyűjtés akkor veszélyes, ha annyira lefoglal “magatokat” =bennünket, hogy a magasabb rendű értékeket föláldozzuk érte. Ha lefoglalja a szívünket. “Mert a hol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is” (Mt 6,21) - mondja Jézus. És a földi kincsnek, a Mammonnak, a pénznek éppen ez a nagy kísértése: magához kötözi az ember szívét, minden gondolatát, törekvését, vágyát, érzelmét, hangulatát úgy, hogy céllá válik, életcéllá, aminek minden egyéb a szolgálatába kerül. Eluralkodik az ember felett, s rabszolgájává lesz neki a lélek. Nem a pénz szolgál az embernek, hanem az ember a pénznek.

Megdöbbentő, hogy Jézus milyen óriási hatalmat tulajdonít az ember felett a pénznek. Ebben az egymás mellé állításban, hogy “Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak” (Mt 6,24c), szinte úgy tünteti fel a Mammont, mint ami az ember számára konkurense az Istennek. Nem túlzás ez? Bizony nem, mert - figyeljük csak meg - természettől fogva mindnyájan hajlandók vagyunk az igazi bizalmunkat a havi fizetésünkbe vetni, vagy a bankbetétkönyvünkbe: a pénzbe. A pénz, a földi kincs bármily formája, gyakorlatilag valóban az Isten nagy riválisa a számunkra, ha arról van szó, hogy kié a szívünk. Isten azt akarja, hogy Őt szeressük, Őbenne bízzunk, Őbenne higgyünk. A pénz pedig azt mondja: szeress csak engem inkább, én biztosabb alapja vagyok az életednek, mint bármilyen szép spekuláció az isteni gondviselésről! Általam ahhoz jutsz hozzá, amihez csak akarsz. Én minden óhajodat teljesíteni tudom. Pénzért minden kapható. Engem szeress, engem szerezz meg magadnak, akkor jól lesz dolgod. Ki ne hallotta volna már valahol a szíve elrejtett zugában a Mammonnak ezt a suttogását? Ennek a hatalomnak az igézete alatt él az egész világ.

És valóban, valami egészen misztikus hatalom a pénz. Vegyetek csak egyszer elő egy százforintos bankjegyet. Képzeljétek el, ha az a pénz beszélni tudna, mi mindent mondhatna el! Mennyi titok rejtőzhetik annak a gyűrődéseiben! Hány ember verítéke tapad hozzá! Hány munkában eltöltött óra fáradsága van benne! Talán megterheli a halála is valakinek, aki agyondolgozta érte magát, hogy pár órára az övé lehessen! Mennyi kézen mehetett már keresztül! És mi mindent végzett már hosszú-hosszú útján! Talán fehér rózsákat vitt egy boldogságtól sugárzó menyasszonynak. Vagy édes mignonokat egy keresztelői ünnepségre. Vagy kenyeret juttatott egy család asztalára, vagy fölvidított egy szomorú embert, talán a segítséget vivő orvosi vizitet fizette ki valahol, vagy egy iskolásgyermek könyveit. Talán ez volt az ára egy gyermek halálának az anyaméhben. Vagy ez fizette meg annak az italnak az árát, ami miatt úgy szenvedett egy család. Vagy ez tett tolvajjá valakit. Ez vásárolta meg néhány órára egy asszony testét. Vagy ez fizette meg azt a fegyvert, amivel megöltek valakit. Talán ezt adták oda egy koporsóért. Mennyi boldog vagy szomorú misztérium van egy pénzdarabban! És mekkora hatalom. Mennyi jót és mennyi rosszat tud csinálni! Ó, ha beszélni tudna, akkor látnánk talán igazán, mi az a Mammon. És most ott van a te kezedben. Mit csinálsz vele, vagy mit csinál veled? Nos, a Mammon valóban olyan veszedelem, titokzatos hatalom, hogy nem is lehet másképpen megoldani vele szemben a problémát, csak úgy, hogy egy másik, nagyobb hatalom uralma alá rendeljük. Nem szolgálhattok két úrnak, Istennek és a Mammonnak! És a Mammon káros befolyását csak úgy lehet kivédeni, ha a Mammonnal is az Istennek szolgáltok. Így válik a Mammon cél helyett eszközzé a jóra.

Olvastam egyszer egy hindu orvosról, aki mindig, mielőtt hozzákezdett egy műtéthez, az operáló eszközöket felemelte a magasba, mintegy a gyógyító Jézus elé tartva azokat, imádkozott, és úgy fogott hozzá a műtéthez. Ha egy ember minden fillérjét, minden anyagi javát, amije van, odatárja Jézus elé, és ezt mondja: Uram, ez mind a Tied legyen, Te oszd be a számomra, hogy Te mit akarsz vele tenni! - akkor az már nem gyűjt magának kincseket a földön, hanem a mennyben. Nem azt akarja Jézus, hogy az Ő követője elfordulva, megvetve a földi javakat, tisztán valamiféle elvont lelkiségbe merüljön, hanem azt, hogy a földi javakat is lelkileg használja fel. A földi javait is Isten országa céljainak az eszközéül rendelje, használja. Isten országa pedig, ugye tudjátok, annyi, mint szeretet, igazságosság, jóság, öröm - tiszta öröm -, békesség a földön az embereknek. Ezt jelenti kincseket gyűjteni a mennyben. Nem arról van szó, hogy ha jótékonykodsz, szétosztod a pénzedet a szegények között, bőséges jutalmat kapsz érte a mennyországban. Nem. Hanem kincseket gyűjteni a mennyben annyi, mint minden anyagi javainkkal és bevételünkkel Isten előtti szent felelősséggel gazdálkodni, az örökkévalóság szempontjából a Mammont valami jobbra fölhasználni, mint gyűjtögetni, élvezni, mindig többet akarni szerezni. A Mammont veszedelem helyett áldássá tenni. Mert az is lehet áldás, de csak az Isten uralma alatt.

Ezért kívánta Isten régen az ótestamentumi népétől az ún. tizedet, vagyis azt, hogy minden bevételüknek egy tized részét Neki, az Ő szolgálatára adja mindenki. Ezzel apellált Isten mintegy az Ő népének a hitére, bizalmára, hogy rá merik-e bízni magukat az Ő gondoskodására. Olvassuk csak el Malakiás 3,6-12 verseit! “Ezzel próbáljatok meg engem”. (Mal 3,10) Olyan ez, mint egy kihívás, mintha azt mondaná: mertek-e hinni annyira bennem, hogy ha jövedelmetek egy tizedét nekem szentelitek, nem rövidültök meg? Ma is vannak olyan hívő emberek, akik a tizedet magukra nézve kötelezőnek tartják, és meg is teszik, hogy minden jövedelmük egy tized részét Isten ügyeinek a szolgálatára, egyházi célra, vagy olyan más emberek megsegítésére adják, akikről egyébként nem volna kötelességük gondoskodni. És ez helyes. Mások azt mondják: a tizedfizetésből nem lehet törvényt csinálni. Ez is igaz. Csak azután az ne legyen belőle, hogy szinte csak mintegy borravalót adjon valaki az Istennek. Mert az Újtestamentumban sem töröltetett el a tized, hanem felemeltetett. Nem a tized az Istené, hanem az egész! És ha valaki azt gondolja, hogy ha a tizedet megfizette Istennek, a többivel azt tehet, amit akar, az még nem szabadult fel a Mammon hatalma alól. És viszont: aki a tized ellen argumentál, bármilyen meggondolás alapján, az jól gondolja meg Jézus szavait: “Mert mondom néktek, hogy ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképen sem mehettek be a mennyeknek országába”. (Mt 5,20) A farizeusok igazsága többek között abban is állott, hogy megadták mindenből a tizedet Istennek. Ha a mi áldozatkészségünk ennél nem több, hanem kevesebb, akkor Jézus szerint nem nagyon jól állunk a hitben.

Az Isten dolgaira való áldozás, legyen az akár egyházfenntartói járulék, akár perselybe hullatott pénz; akár egy szűkölködőn való közvetlen segítés (de nem olyan valakin, akiről egyébként is gondoskodni tartozik valaki); legyen az bármily igazán jó és nemes célra áldozott adomány: az ilyen áldozat nem törvény, hanem segítség, eszköz arra, hogy az ember a Mammontól való függetlenségét, szabadságát gyakorolja, megélje, önmaga előtt is bizonyítsa. Tehát nem pár forintos borravaló, hanem a komoly hitbeli anyagi áldozat bizonysága annak, hogy szabad vagyok, nem rab, Istennek szolgálok, nem a Mammonnak. Nemcsak magammal törődöm, hanem a másik emberrel is. Arra buzdít Jézus, hogy próbáljunk meg kevésbé egocentrikusan, vagy akár családcentrikusan élni, és eljutni arra a felszabadító fölismerésre, hogy az ember akkor él igazán, ha a másikkal együtt él, akkor örül igazán, ha a másiknak is örömet szerez.

Nekünk is azt mondja most Isten: “Ezzel próbáljatok meg engem”! Azzal, hogy az anyagi javaitokhoz nem ragaszkodtok olyan görcsösen, hanem fölszabadulva az én rendelkezésem alá bocsátjátok. Aki ezt meg meri tenni, hitből, hálából Jézus iránt, szeretetből Isten iránt, az egészen bizonyosan mérhetetlen áldását fogja tapasztalni minden tekintetben a maga életében, és a hitéletnek egészen új perspektíváit fogja meglátni. Ez is egyik formája, mégpedig nagyon elevenbe vágó formája hitünk gyakorlásának, önmagunknak a keresztyénségbe való belegyakorlásának.

Ámen

Dátum: 1965. január 31.

A keresztény egyházakhoz tartozó emberekben több-kevesebb bizonytalansággal él az a köztudat, hogy a húsvét előtti néhány hetet az ún. nagyböjt időszakának szokták nevezni. Ezzel kapcsolatban még nagyobb bizonytalanság van a tekintetben, hogy mi is valójában az a kegyességi gyakorlat, amit úgy nevezünk: böjt? A múltkor egy édesanya kérdezte tőlem, hogy a gyerekeit meghívták egy társaságba, de nagyböjt lévén, szabad-e nekik oda elmenni, és ha elmennek, szabad-e nekik ott táncolni? - Beteghez mentem a múltkor úrvacsorát vinni. Az illető zavarban volt, azt mondta: kérem, én ma már ettem, vehetek ezért úrvacsorát? - Társaságban beszélgettünk ezekről a kérdésekről, s valaki azt mondta: pénteken sohasem eszünk húst. Egy másik így szólt hozzá a témához: nagypénteken egész nap böjtölök. Nos, hogy viszonyulunk mi, evangéliumi keresztyének a böjt kérdéséhez? Római katolikus atyánkfiainál szabályozva van, pontos előírásokban utasítja az egyház a híveit, mikor és hogyan böjtöljön. A Jézus korabeli zsidóknál is részletesen körül volt írva, mit szabad és mit nem szabad enni böjt idején, és mikor kell ezeket az előírásokat megtartani. Nálunk sem az elmélete, sem a gyakorlata nincs megszabva a böjtnek. Mi itt a helyes magatartás? Van böjt egyáltalán, vagy nincs?

Jézus szavaiból elsősorban is az derül ki, hogy van. Azért beszél róla az Úr. Igenis van! Mégpedig kétféle formája lehetséges a böjtnek: lehet önkéntes, lehet kényszerű. Van olyan böjtölés, amikor valaki önként mond le valamiről, esetleg valamilyen ételnek vagy italnak az élvezetéről, vagy dohányzásról, vagy társaságban való részvételről. Önként vállal a megszokott életrendjében bizonyos korlátozásokat, takarékosságot, megszorítást, böjtöt. Azt mondja: most ezt nem teszem. Hogy miért, arról majd mindjárt beszélünk még. És van olyan böjtölés, amit azért vállal valaki, mert muszáj. Nem önként vállalja a lemondást, hanem azért, mert kénytelen, olyan helyzetbe került. Ez az, amit Jézus így fejez ki: “eljőnek a napok, a mikor elvétetik tőlök a vőlegény, és akkor bőjtölni fognak”. (Mt 9,15) Tehát amikor elvétetik az embertől valaki vagy valami, aki vagy ami kedves volt, jó volt, drága volt a számára. Például halál által elvétetik egy asszonynak a férje, és akkor bizony egy hosszú, keserves böjti időszak kezdődik a hátramaradt özvegy számára. Vagy például, mint az egyik családban történik most, hogy súlyos, kínos betegség által elvétetik az édesanya egészsége, s bizony ilyenkor a kényszerű böjt fájó terhét vele együtt az egész család hordozza. Vagy amikor egy családi konfliktus által elvétetik a házasélet boldogsága, és a szenvedő házastárs nélkülözni kénytelen a másik gyöngédségét, mellette állását. Ez is egy kényszerű böjti időszak. Vagy amikor anyagilag rendül meg valakinek a létalapja, és kénytelen sok mindenféléről való lemondással az egész élete körül szorosabbra húzni a derékszíjat. Ez is kényszerű böjt.

A böjt mindenképpen egy bizonyos lemondás, akár önkéntesen vállalja valaki, akár kényszerűségből. Mind a két fajta böjtölésre egyaránt érvényes, amit Jézus igénkben mond: “Mikor pedig bőjtöltök, ne legyen komor a nézéstek, mint a képmutatóké, a kik eltorzítják arczukat, hogy lássák az emberek, hogy ők bőjtölnek. Bizony mondom néktek, elvették jutalmukat. Te pedig mikor bőjtölsz, kend meg a te fejedet, és a te orczádat mosd meg; Hogy ne az emberek lássák bőjtölésedet, hanem a te Atyád, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván”. (Mt 9,16-18)

Különösen a kényszerű böjt idején, amikor “elvétetik a vőlegény”, ne legyen komor a nézésetek, mint a képmutatóknak, akik eltorzítják az arcukat, hogy lássák az emberek. Egy veszteség felett érzett fájdalom, szenvedés nem tartozik az emberekre. Nem olyan mutatvány az, amit életünk kirakatába kellene állítani, hogy lássák, megcsodáljanak érte, felfigyeljenek ránk. Aki saját fájdalmának, kényszerű böjtjének állandó hangoztatásával mártírkoszorút tesz a fejére, azt senki sem tartja igazán mártírnak. Aki komor ábrázattal úton-útfélen panaszolja a gondjait és így sajnáltatja magát, azt senki sem sajnálja igazán, legfeljebb lesajnálja. Aki a maga lelki sebeivel sebezi állandóan az embereket, annak a sebeit senki sem igyekszik bekötözni. Aki folyton csak a maga problémáival foglalkoztatja az embereket, annak a problémáival senki sem foglalkozik szívesen. Aki a maga fájdalmas hangulatával rátelepszik a családjára, barátaira, kollégáira, megjátszván a nagy szenvedő szerepét, az elől menekülnek a családtagok, barátok és kollégák.

Amikor böjtöltök, ne legyen komor a nézésetek, ne torzítsátok el az arcotokat, hogy lássák az emberek, hogy ti mennyire böjtöltök. Ne értsük félre: nem arról van itt szó, hogy a böjtölő, a szenvedő ember sohase öntse ki a szíve fájdalmát valaki előtt. Sőt, az nagyon is szükséges. “Egymás terhét hordozzátok” (Gal 6,2), mondja az ige. Nagyon is jó, ha van egy lelki testvér, lelkigondozó, vagy lelkipásztor, akivel a kényszerű böjt minden keserűségét és problémáját megbeszélheti az ember. Kell is, hogy legyen. A lélek terhének ez a kiöntése valaki előtt, rendszerint már magában véve is nagy megkönnyebbülést hoz. De az egészen más. Igen, egy ember lássa csak a komor ábrázatot és az eltorzult arcot, de az emberek ne lássák. Az embereknek ne mutasd, hogy mennyit böjtölsz. Nem rájuk tartozik, hanem Istenre. Ezért mondja Jézus: “Te pedig mikor bőjtölsz, kend meg a te fejedet, és a te orczádat mosd meg; Hogy ne az emberek lássák bőjtölésedet, hanem a te Atyád, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván”.

“Kend meg a fejedet” - ez az ünnepi hangulatnak a kifejezése; "mosd meg az arcodat": mosd le könnyeidet és így lépj az emberek elé, mint aki derűsen néz rájuk, bár belül titokban böjtöl, és bánatát, szenvedését az előtt az Atya előtt hordozza csendesen, Aki titkon, elrejtve nézi, Aki lát mindent. Ez elég. Az emberek előtt elrejtett szenvedés annál inkább lelepleződik az Isten előtt. Ha mosolyog az arc, és derűsen tekintenek a szemek, miközben harcok dúlnak a szívben, akkor ennek az a bizonyosság az alapja, hogy minden javukra van -minden, a legkeservesebb kényszerű böjt is! - azoknak, akik az Istent szeretik. (Róm 8,28) Akik tudják, hogy Isten szereti őket. Lehet tehát böjtölni sugárzó arccal is eltorzult ábrázat helyett, és ujjongó dicséretmondással az ajkakon panaszos jeremiádák helyett, ha tudom és hiszem, hogy Isten az Atyám. Így böjtöljön az, akinek böjtölnie kell.

Mert a böjtölésnek egyik legnagyobb veszedelme a képmutatás. Ne úgy böjtöljetek, mint a képmutatók! - mondja Jézus. És ez a veszély különösen fenyegeti azt, aki önkéntesen böjtöl, aki önként mond le valami ételről, italról, szórakozásról vagy bármiről. Ez a képmutatóskodás abban áll, hogy az ember bizonyos formaságoknak, szabályoknak a megtartásával vallásosabbnak, hívőbbnek, kegyesebbnek látszik az emberek előtt - vagy akár önmaga előtt -, mint amilyen a valóságban. Vagyis: az ember szemlélőjévé lesz a saját kegyességének, és úgy érzi, hogy így majd jobban tetszik az Istennek. Mi tetszenék abban az Istennek, ha valaki pénteken nem eszik húst? Vagy nagypénteken nem szív egyetlen cigarettát sem? Mi ebben az Istennek tetsző dolog? Nem hiszem, hogy az az Isten, Aki így tanított Jézus által imádkozni: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma” (Mt 9,11) és aki Jézus által ötezer éhes embert lakatott jól a pusztában, hogy ez az Isten különösebben kedvét lelné abban, ha valaki éhezéssel gyötri a testét. Mennyiben válik jobb keresztyénné, mondjuk egy ember, aki az éles nyelvével már sok sebet vágott másokon, ha akár az egész nagyböjt idejére lemond is minden húsételről? Az ilyen embernek ne a gyomra böjtöljön, hanem a nyelve!

Tudjátok, mi a baj az egész böjtöléssel? Az, hogy mindig a régi ruhára akarunk valami új foltot varrni. Ahol már nagyon szakadozott a régi énünk, oda egy kis keresztyén mázt kenünk, azt valami kegyességi formaságnak a foltjával takargatjuk. Isten pedig azt mondja: nem az áldozatod, nem a lemondásod kell nekem, hanem a szíved. Azzal, hogy bizonyos formaságok, szabályok, megkötözöttségek közé szorítod az életedet, az életed tartalma még nem változik meg. A kegyességi formák megtartása, magunkra erőszakolása nem tesz bennünket nemcsak hogy jobb keresztyénekké, de egyáltalán keresztyénekké sem! Sőt, Jézus éppen mindenféle vallásos formaság alól akar felszabadítani, amikor a böjtről beszél. Ne úgy böjtöljetek, mint a képmutatók, nem az a böjt lényege, hogy bizonyos napokon bizonyos dolgokat megvontok magatoktól: disznóhúst nem esztek, de halat igen, mi a jó ebben? Nem táncoltok, mert éppen nagyböjt van, de éppen olyan irigyek, önzők maradtok, mint máskor. Mi ebben a jó? Nem reggeliztek úrvacsoravétel előtt, de az üres gyomor miatt szédelgő fejjel nem tudtok jól figyelni a prédikációra. Mi ebben a jó? Semmi. Az ilyen szabályok megtartásának semmi értelme nincs.

Hallgassuk csak meg, mit mond Isten már az Ótestamentumban is Ézsaiás próféta által: “Hát ilyen a bőjt, a melyet én kedvelek, és olyan a nap, a melyen az ember lelkét gyötri? Avagy ha mint káka lehajtja fejét, és zsákot és hamvat terít maga alá: ezt nevezed-é bőjtnek és az Úr előtt kedves napnak? Hát nem ez-é a bőjt, a mit én kedvelek: hogy megnyisd a gonoszságnak bilincseit, az igának köteleit megoldjad, és szabadon bocsásd az elnyomottakat, és hogy minden igát széttépjetek? Nem az-é, hogy az éhezőnek megszegd kenyeredet, és a szegény bujdosókat házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházzad, és tested előtt el ne rejtsd magadat? Akkor felhasad, mint hajnal a te világosságod, és meggyógyulásod gyorsan kivirágzik, és igazságod előtted jár; az Úr dicsősége követ. Akkor kiáltasz, és az Úr meghallgat, jajgatsz, és ő azt mondja: Ímé, itt vagyok!” (Ézs 58,5-9)

Akkor nincs értelme az önkéntes böjtnek? Nem jó az, ha valaki lemond valamiről, megtartóztatja magát? De jó, csakhogy azt nem lehet senki számára szabályban előírni, hogy miről mondjon le. A böjt lényege nem maga a lemondás, hanem a felszabadulás valami megkötöttség alól. Arról kell tehát lemondani, ami azzal fenyegeti az embert, hogy megkötözöttségben tartja. Igen, a böjt nagyon hasznos lelki gyakorlat, arra gyakorolja magát az ember, hogy ura legyen a testi kívánságainak, vágyainak, fantáziájának, és ne szolgája. Amikor valami testi kívánság, vágy, fantázia el akar uralkodni a lelken, akkor igenis helye van a böjtnek. Az önkéntes böjtnek. És különösen a mi korunkban roppant fontos ez, mert az emberek egyre jobban játékszerévé válnak a saját vágyaiknak, kívánságaiknak. Az igazi hit abban is megmutatkozik, hogy képessé teszi az embert arra, hogy vágyait megfékezze, magát nekik ne szolgáltassa ki szabad prédául. Igen, lehet, hogy valamilyen ételtől vagy italtól, vagy a dohányzástól kell megtartóztatnia magát, ha azoknak már kezd rabjává lenni az ember teste és lelke. De lehet, hogy egészen más élvezetek ellen kell a böjt harcát felvenni. Talán a rádió, a televízió ellen, ami már nem hagy egy nyugodt, elcsendesedésre alkalmas percet, vagy a sport-őrület ellen, ami már egészen lefoglalja az érzelmi életét, vagy az álmodozó fantáziaképek ellen, amik már megszállva tartják a lelkét. Mindenféle testi és lelki vágy ellen, ami azzal fenyeget, hogy szenvedéllyé válik, eluralkodik felettünk.

Tehát mindenkinek önmagának kell megpróbálnia magát a tekintetben, hogy milyen megkötözöttségei vannak, amikből fel kell szabadulnia ahhoz, hogy teljes emberként élhessen. Nincs általános sémája a böjtölésnek, hanem ki-ki vonatkoztassa arra, ami a teljes lelki szabadságában korlátozza. A böjtölésben nem vallásos formaságok megtartásáról van szó, hanem szabadságról: azoktól a gúzsba kötő, testet-lelket nyomorító megkötözöttségektől való felszabadulásról, amelyek eluralkodtak, vagy már kezdenek eluralkodni rajtunk. Éppen ezért nincs a böjt bizonyos időhöz, napokhoz és formákhoz kötve. Ez a kényszerű böjtre is érvényes. Azért ne legyen komor a nézése még annak se, akitől “elvétetik a vőlegény” - tehát ha valaki gyászol, beteg, szenved, vagy boldogtalan is -, hogy gyakorolja magát a lelki függetlenségben. Mert a hívő ember lelki egyensúlya, derűje, békéje független még egy akármilyen kedves személytől is, meg az egészségi állapotától is, meg az élete boldogságától is. A böjt ne legyen egy szomorú és levert lelkiállapot, hanem egy örvendező és boldog áldozatvállalás. Ezért mondja Jézus: “Te pedig mikor bőjtölsz, kend meg a te fejedet, és a te orczádat mosd meg”. (Mt 9,17) Ha böjtölsz, akár önkéntesen, akár kényszerűségből, ragyogjon az arcod, a böjt az öröm szertartása. Lakodalom. A böjtben a lélek ünnepel és lakomázik, s a test éppen azért böjtöl, mert félre akar állni az útból. Elzárkózik épp azokon a pontokon, ahol egyébként a legnagyobb volna a kísértés.

Ebből végül az is következik, hogy a böjtnek, mindenféle böjtnek, akkor van igazán értelme, ha az valamilyen céllal történik. Ez a cél pedig mindig: még jobban elmélyülni az Istennel való közösségben. A böjt célja mindig az, hogy a lélek fokozottabban fordulhasson oda Isten felé. Ami ettől az elmélyedéstől, odafordulástól elvon, ami ebben akadályoz: az legyen a böjtölésednek a tárgya. Ha neked a tánc az akadály, mert felkorbácsolja a véredet, vagy a bor, mert kellemes illúziókba ringat, vagy a tejszínhab, mert szenvedélyeddé vált már, vagy egy új ruha, aminek a költségei miatt már nem jut pénz az Isten oltárára, akkor arról kell tudni lemondani, azzal kapcsolatban kell böjtölni. De sohasem a lemondás a cél, magam sanyargatása, hanem a megújulás az Istennel való közösségben, Jézus által. Az Ő bűnbocsátó kegyelmének, testet-lelket megszentelő szeretetének a mélyebb átélése.

Erre vonatkoznak igénk utolsó szavai: “...ne az emberek lássák bőjtölésedet, hanem a te Atyád, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván”. (Mt 9,18) Egy ilyen, kívülről nem látszó, de belülről annál inkább Isten felé forduló böjtölésnek mindig megvan a jutalma. Így mondja Jézus: Isten megfizet. Azaz részesít a saját gazdagságában. És akkor a megkötözött, megfáradt ember megújul, megerősödik, fölszabadul újra az örvendező szolgálat, a szeretet sokféle gyakorlására, a teljesebb életre.

Óemberünk, ha szenved,
Az jó nekünk, tudom;
Ki vérnek, testnek enged,
Az nem jár jó úton.
A láthatót ne bánd,
Csak rázd le, mi kötözne:
Hadd törjön éned össze,
Menvén halálon át.

(455. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1964. március 8.

A napokban került kezembe egy könyv, Bodelschwingnek az életét olvastam benne. Ő a híres bétheli nagy diakóniai telepnek a megalapítója és hosszú időn át vezetője volt. Több mint kétezer rettenetes nyomorult torzszülöttet ápolt ott. Magam is jártam ott és láttam, hogy micsoda rendkívüli, hatalmas szeretetmunkát végeznek. Bodelschwing életéből csak egyetlen kicsi jelenetet szeretnék elmondani bevezetésképpen. Egyszer az történt, hogy rövid két hét leforgása alatt mind a négy apró gyermekét el kellett temetnie. A gyermekkacagástól hangos és boldog családi otthon egyszerre kiürült, és a két szülő nagy, szomorú árvaságban maradt otthon. Ez már magában véve is nagyon megható dolog, amikor ilyen történik egy emberrel, de a legmeghatóbb ebben a történetben az, ahogyan elmondja maga Bodelschwing, hogyan tette le az ő drága, kicsi gyermekeinek az életét, a lelkét, egyiket a másik után az Isten kezébe. Hogyan bízta rá ezeket a drága kicsi báránykákat, egyiket a másik után a legfőbb Pásztornak, Jézusnak az oltalmára, hogyan adta át Neki őket.

A nagyszerű ebben a dologban az, hogy a legnagyobb csapás súlya alatt sem veszítette el a kontaktust Istennel, az Ő mennyei Atyjával. A legnagyobb csapás súlya alatt sem szakadt meg egyetlen pillanatra sem az a meghitt gyermeki beszélgetés az Atyával, amiben addig is volt Bodelschwing. Később, amikor elmondotta életének ezt az eseményét, így emlékezett meg róla: Bizony, nagyon keményen bánt velem akkor Isten. Amikor erről az esetről beszélt, soha nem mondotta: hogyan tehetett ilyet az Isten, miért tette ezt Isten éppen velem, aki az egész életemet Neki szenteltem? Hogyan engedhette meg ezt az Isten? Mert amikor valaki így beszél: hogyan engedheti ezt meg Isten, vagy miért teszi ezt Isten - akkor már nem az Istennel beszél, hanem az Istenről beszél, szinte témává lesz számára az Isten és mindaz, amit az Istenről tud. S akkor önkéntelenül odáig jut el egy embernek a gondolata, hogy: látjátok, ilyen az Isten! Lehet az ilyen Istennek hinni, érdemes egy ilyen Istent szolgálni, egy ilyen Istennek az életünket feláldozni?

Bodelschwing akkor sem az Istenről beszélt, hanem az Istennel beszélt. Ez volt a titka annak, hogy nem omlott össze, hogy nem rendült meg a hite, nem veszítette el az erőt és az életkedvét, hanem szinte még áldottabban tudta szolgálni azokat a rendkívül szerencsétlen nyomorultakat, akiknek olyan végtelenül nagy szükségük volt éppen az ő édesatyai szeretetére. Ezt csak azért mondtam el, hogy egy példával fejezzem ki azt a nagy igazságot, amit nem győzök eleget hangsúlyozni, hogy az Isten elsősorban nem beszélgetési téma, hanem beszélgetőtárs. Nem vitatéma az Isten. És ha valakinek mégis vitája van, akkor az ne az Istenről vitázzék - akár másvalakivel, akár önmagával -, vitázzék az Istennel, és akkor rögtön jó lesz.

Isten nem beszélgetési téma, hanem beszélgetőtárs. Azt jelenti ez, hogy Isten és az Ő egész gazdag világa, meg minden cselekedete elsősorban nem úgy ismerhető meg, hogy beszélgetünk Róla, hanem különlegesen úgy, hogy beszélünk Vele. A Vele való személyes érintkezésben, a Vele való párbeszédben, a Vele való kapcsolatban - az imádságban.
Ezért örülök annak, hogy éppen az elmúlt heti evangelizáció után most ez a rész következik gyülekezetünk általános rendje szerint. A Hegyi beszédnek az a része, amelyben Jézus imádkozni tanítja gyermekeit. Az elmúlt héten tudniillik mi is nagyon sokat hallottunk arról, hogy milyen véghetetlenül gazdag lehetősége nyílik a Krisztusban hívő ember számára mindenféle isteni áldásban való részesülésnek, hogy aki igazán hisz a Krisztusban, az milyen gazdag lehet az örömben, a kegyelemben, a jótéteményben, a gondviselésben, vigasztalásban. Elmondhatatlan nagy kiváltság az, hogy hihetünk egyáltalán az Istenben. Nem győzök hálát adni Istennek azért, hogy megismertette magát velem, hogy Jézus Krisztuson keresztül ismertette meg magát velem, hogy úgy ismerhetem az Istent, hogy ismerem Jézust. Most az a nagy kérdés, hogy mindaz, amiről az elmúlt hét folyamán hallottunk, hogyan lehet egészen személyesen a mienk, hogyan részesülhetünk mi is abban az örömben, kegyelemben, győzelemben, vigasztalásban, amiről olyan nagyszerű igehirdetéseket hallottunk az elmúlt napokban?

Valami egészen egyszerű módon: Az Istennel való személyes beszélgetés által. Mindabból, amiről a múlt héten beszéltünk, annyi lesz a tied, annyi lesz az életedben megélt valóság, amennyit magad beszélsz róla személyes közösségben az élő Istennel. Mert nem elég, hogy hallgatod mindezt a szép tanítást és meghallgatsz néha egy-egy szép igehirdetést, hanem amit ott hallottál, azt most már te, magad beszéld meg az Istennel. Mert ebben az Istennel való beszélgetésben realizálódik az életünkben mindaz, ebben az Istennel való beszélgetésben tárul ki a szívünk annak a gazdag életnek a befogadására, amiről Jézus beszél: “én azért jöttem, hogy életök legyen, és bővölködjenek”. (Jn 10,10b) Sőt, a magunk részéről semmi egyebet nem is tehetünk ezért a gazdag életért, mint egyszerűen megnyitjuk előtte magunkat, kitárjuk magunkat Istennek azok előtt az áldásai előtt, amelyek olyan bőségesen sugároznak reánk a Krisztuson keresztül. Ne felejtsétek el, Isten egyre titokzatosabbá válik, egyre jobban eltűnik, egyre érthetetlenebbé lesz az ember számára, és a te számodra is, amikor vitázunk Róla. Amikor mérlegeled az Ő cselekedeteit, dolgait, amikor témává lesz a számodra Isten. És csodálatos módon egyre jobban megérted ezt a titokzatos Istent és minden útját, gondolatát és akaratát, amikor beszélgetsz vele, amikor imádkozol.

Ne is menjünk egy pillanatra tovább, hanem álljunk meg rögtön itt. Van olyan része az életednek, amikor imádkozol? Így mondja Jézus: “Mikor imádkozol...” Szeretnék most egy pillanatra kérdőjelet tenni e mögé a mondat mögé, hogy így hangozzék el: Mikor imádkozol? Mikor imádkozol igazán, mikor jutsz el te, a mai modern világ hajszájában élő ember oda, hogy valóságosan imádkozol? Hogyan beszélgetsz az Istennel? Mikor lezajlott végre megint egy hosszú napnak minden hajszája, aztán az újságot is elolvastad már, fáradt vagy mindenre, már a lámpát is eloltottad, de mielőtt még leragadnak a szemeid a nagy fáradtságtól, hirtelen még elmormolsz magadban egy imádságot, aminek a végére már nem is nagyon emlékszel, mert közben elaludtál? Vagy reggel, a fogmosás és a kapkodva felrántott ruha közötti néhány másodpercben, vagy állva elfogyasztott reggeli előtti néhány ideges pillanatban, amikor még a napi igét gyorsan átfutod és rohansz a munkahelyedre? Vagy talán az étkezés előtt, mielőtt a kanalat a szádhoz vennéd, lehajtod a fejed, hogy mégis ne úgy fogj az étkezéshez, mint a kutya, amikor odadobják elébe az ételt? Vagy az alatt az egy perc alatt, amit itt szoktunk a templomban tartani a prédikációt követőimádság után és a Miatyánk előtt? Mikor imádkozol... Mikor imádkozol? Érdemes lenne egyszer lemérni azt az időt, amit imádsággal töltünk. Érdemes lenne komolyan számba venni azt, hogy a napnak 24 órájából hány pillanatot, hány másodpercet szánsz az Istennel való beszélgetésre? Nevezhető ez egyáltalán imádkozásnak? Elég ez neked, elég ennyi? Én nagyon jól tudom mindazokat a kifogásokat, amelyek ezzel kapcsolatosan fel szoktak merülni: Nekem nincs nyugalmam! - De testvéreim, éppen az imádságban kapnánk meg azt a nyugalmat, amelyre annyira áhítozunk; De nekem nincs időm rá! - Hát éppen az imádsággal lehetne legjobban szabályozni, hogy jusson mindenre, amire igazán szükséges; Nem mindig vagyunk olyan hangulatban! - Éppen az imádság révén juthatnánk hozzá ahhoz a hangulathoz, amire olyan végtelenül nagy szükségünk van nekünk is, meg a körülöttünk élő embereknek is.

Hadd valljam meg nektek őszintén, hogy amikor erre az igére készültem, akkor döbbentem rá magam is, hogy én, aki olyan sokat beszélek az Istenről, olyan mérhetetlenül keveset beszélek az Istennel. Éppen ezért tudom azt is, hogy ti is keveset beszéltek az Istennel. A keresztyének, akiknek pedig éppen ez az óriási kiváltság jutott, hogy szóba állhatnak az Istennel, nem élnek kellőképpen ezzel a lehetőséggel, ezzel a kiváltsággal. Tudjátok-e, miért örömtelen a keresztyén életünk? Azért, mert nagyon keveset imádkozunk. És hogy miért szenvednek leverettetést Krisztus hívei sokszor az élet küzdelmeiben, a bűneikkel szemben, miért van olyan kevés győzelem az életünkben? Mert nagyon keveset imádkozunk. Miért vagyunk kimondhatatlanul tehetetlenek a jóra, amiben pedig bővölködnünk kellene, ahogy hallottuk az igehirdetésben? Mert nagyon keveset imádkozunk érte. Miért tudunk olyan nyomorúságosan keveset megvalósítani abból a nagyszerű életformából, amire képesítene bennünket a Krisztus? Mert keveset imádkozunk.

Hallottuk, Jézus azért jött, hogy nekünk életünk legyen és bővölködjünk. Hogy nekünk örömben, szeretetben, jóságban, győzelemben, vigasztalásban bővölködő életünk lehessen. Jézus ma is éppen olyan hatalmas, mint amilyen hatalmas volt régen, és amilyen lesz mindig. Ma is pontosan azt akarja, hogy az életünk kiteljesedjék és igazán boldog, gazdag életté váljék. De értsük meg, hogy nem adhat még Jézus sem többet annál, mint amennyit igénylünk tőle. Ha magunk nem igénylünk mindig többet tőle, ha nem nyújtjuk ki felé a kezünket, mert hiszen Isten az Őfelé imádságban nyújtott kezekbe tudja beletenni az áldásait. Meg vagyok győződve, hogy a bukdácsoló, siralmas, nyavalyás, egyáltalán nem vonzó keresztyén életünknek az oka az Istennel való elrejtett érintkezés hiánya. Így kezdi Jézus: “Mikor imádkozol...” De van egyáltalán olyan része az életünknek, amikor igazán imádkozunk? Mert nem elég beszélni róla, hogy milyen hatalmas, milyen gazdag az Isten, hogy mit tett az Isten. Mindez kívül marad rajtad, mint valami nagyon szép elmélet, mindaddig, amíg te magad nem beszélsz minderről magával az Istennel.

Azután így folytatja Jézus: “És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, a kik a gyülekezetekben és az utczák szegeletein fenállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek” (Mt 6,5) Ma nem nagyon fenyegeti a hívő embert ez a veszély, hogy az utcák szegletein fennállva, emberek szeme előtt akarna imádkozni, mert amikor valaki a maga vallásos gyakorlatát végzi akármilyen formában, lehetőség szerint arra törekszik, hogy ne lássa senki. Sokszor még a templomba is inkább úgy megy, hogy észre ne vegyék. Mégis aktuális Jézusnak ez a figyelmeztetése a számunkra, mert nemcsak az volt a baj ezeknél a farizeusoknál, hogy kiálltak a szegletekre, amikor elérkezett az imádságnak az ideje és mindenki szeme előtt végezték az ájtatosságukat, hanem az volt a baj, hogy az imádság az életükben egy bizonyos szerepet jelentett. A szerep pedig azt jelenti, hogy nem ez az igazi életformája, ezt csak úgy felvette magára, de azután ennek a szerepnek egyszer vége van, ebből egyszer kilép az ember, és akkor valami egészen más ember lesz belőle. A szerepben talán egy jószívű, gazdag király, aki jótékonyságában pazarolja a maga javait, és segít mindenkinek, akinek szüksége van rá. A szerepen kívül pedig ugyanaz a valaki talán egy gondokkal küzdő, szerencsétlen flótás, aki még a betevő falatot is irigyli a másik ember szájából.

Értitek? A szerepnek a világa, meg a való életnek a világa két különböző világ. Nem vettétek észre, hogy néha, vagy talán sokszor, az imádság is csak ilyen szerep, s nem olyan cselekmény, ami az igazi énünkből való? Hogy az imádságunk világa meg a való életünk világa két különböző világ, amely meglehetősen távol van egymástól, amely olyan távol van, hogy egyikből a másikba átlépni nagyon hosszú és nehéz út. Például az imádságban alázatos, szelíd, csendes, mindent ígérő, az imádságán kívül, amikor kilép a szerepéből, akkor egészen más, akkor hiú, öntelt, veszekedő, hangoskodó, goromba - tehát egy egészen más ember lesz. Teljesen más az Isten felé és egészen más a világ felé. Két különböző világban él, az egyik egy nagyon szűk világ, ez az imádság világa, a másik pedig az imádságán kívüli világ. Egy szent és egy profán világban él, s ez a két világ élesen elhatárolódik egymástól.

A mi tulajdonképpeni világunk - gondoljunk most igazán és őszintén magunkra - nem az imádságnak a világa, hanem a másik, a profán világ. A mi tulajdonképpeni világunk a pénzkeresetnek és kenyérgondnak a világa, meg a családtagokkal és kollégákkal való viaskodásnak, az ideges hajszának a világa. Néha egy kis szórakozásnak, mozinak, koncertnek a világa. Éjszaka talán egy álmatlan vergődésnek a világa. Ez a mi igazi életünk. Ott vagyunk igazán otthon. És ettől mintegy egészen különálló, idegen világ az imádság világa, amelybe ha mégis belépünk, ahhoz valami egészen külön elhatározás kell, arra külön rá kell szánni az embernek magát, hangulatot kell teremteni magának, külön időt kell szakítani rá, hogy beléphessen ebbe a másik világba. És ha ez végül sikerült, akkor ott is ennek a profán világnak a zaja zúg tovább, vibrál, mint a le nem állított motor az álló autóban, és zavar.

Figyeljétek meg, hogy Jézusnál ez pontosan fordítva van. Jézusnak az imádság volt az otthona, és amikor az emberek közé ment, hogy gyógyítson, tanítson, akkor mindig az imádságból jött az emberekhez. Jézus, amit az emberekkel beszélt, előbb mindig megbeszélte az Atyával, mindig az Atyával való imádságos együttlétből jött bele a mindennapok világába, a mindennapok gondjaiba és bajaiba. Ez a nagy különbség Jézus magatartása és a mi magatartásunk között, hogy mi a mindennapi élet elfoglaltságából szakítjuk ki magunkat erőszakkal, amikor imádkozunk, Jézus pedig ott van igazán otthon, és onnan lép a világba, a mindennapi élet gondjaiba. Mi az élet gondjai-bajai felől nézzük az imádságot, és ezért van egyre kevesebb időnk rá. Jézus pedig fordítva, az imádság felől nézte a mindennapi élet gondjait, ezért talált mindig alkalmat és időt mindenre, amire szükség volt.

Nem lehetne, nem kellene ezt a sorrendet egyszer megfordítani? Hogy ne az élet problémái szabják meg az imádságunkat, hanem az imádságunk szabja meg az életünket? Ne a mindennapok hajszájában keressünk valami utat az imádságra, hanem az imádságban próbáljunk utakat keresni a mindennapi élet hajszájában! Vajon nem lenne akkor egészen más az életünk?

Pontosan erre tanít Jézus, amikor ezt mondja: “Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van” (Mt 6,6) De kinek van ilyen belső szobája? Éppen az a legnagyobb baj a modern ember életében, hogy nincs egy zug, ahova el tudna bújni, ahol igazán imádkozni tudna. Éppen ezért követelik nagyon sokan, hogy ne csak a katolikus templomokat tartsák nyitva minden nap, hanem a protestáns templomokat is, hogy az élet külső zajából elmenekülve beléphessen az ember egy helyre, ahol igazán elcsendesedhet. Ez a belső szoba, amiről Jézus beszél, egyáltalában nem egy kedves, hangulatos kis imaszoba térdeplő zsámollyal, házi oltárral, vagy egy kicsi kápolnácska, hanem ez a belső szoba az akkori életforma mellett a lakások éléskamráját jelentette. Azt a helyiséget, amelyik igazán a legkevésbé ünnepi, amelyik a legprofánabb és nem egy díszes helyiség; ahol a materiális életnek a szaga csapja meg az ember orrát, a mindennapi élet dolgai veszik körül, és ezzel mintegy arra utal Jézus, hogy ide menj be, ebbe a belső szobába. Mintegy azt mondja, hogy nézzétek, nem kell ahhoz semmiféle különleges ceremónia, emelkedett hangulat, vagy valami lelki magaslat, hogy valaki az Édesatyját megtalálja! Ki-ki úgy, ahogy van: maszatosan, sírva, mosolyogva mehet oda Istenhez minden pillanatban. És ott, ahol van, zsúfolt villamoson, utcán, csendes erdőben, íróasztal mellett, vagy betegágyon, jöhet mindenütt az Atyához.

Isten is így jött hozzánk a karácsonyi gyermekben, nem díszes ceremóniájú, pompás külsőségek között, hanem egy trágyaszagú istállóban, meg egy borzalmas, véres kereszten. A mindennapi élet legreálisabb atmoszférájában menj be a te belső szobádba - és az a belső szoba, az az éléskamra ott a palesztinai házakban az egyetlen helyiség volt, amit be lehetett zárni, mert óvni kellett az állatok és esetleg a tolvajok ellen. Ezért mondja Jézus: “menj be a te belsőszobádba és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz”, mert egyetlen dolog csak a fontos: egyedül lenni az Istennel. És hogy ezt az egyedüllétet az Istennel a világon semmi meg ne zavarja: se egy gondolat, se a gondjaid, se egyetlen ember! Tehát teljesen mindegy, hol és hogyan, a lényeg, hogy legyen olyan csendes időd, amit csak az Istennel, négyszemközti csendességben töltesz el.

Nincs nagyszerűbb pillanata az ember életének, mint igazán csendben lenni valakivel, akit az ember szeret, és akiről tudja, hogy az is szereti őt. Nincs fenségesebb pillanat az életben, mint igazán csendben együtt lenni az Istennel. Bezárva a léleknek minden ajtaját meg ablakát, elbeszélgetni az Istennel. Elmondani neki mindent, azt is, amit soha senkinek el nem mondana az ember, mert ilyen is van mindenki életében. Mindent elmondani Istennek, és megtelítődni újra és újra az Isten örömével, békességével, kegyelmével, győzelmével, gondviselő szeretetének minden ajándékával.
Igazán ilyen egyszerű a keresztyén élet? Ez a titka mindennek: “Menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál a te Atyádhoz” (Mt 6,6)
Tudjátok, hogy a világ összes ateista propagandája nem árt annyit a hiteteknek és a keresztyén életeteknek, mint az Istennel való csendes együttlétnek a hiánya, az elhanyagolása, vagy akárcsak az ideges elkapkodása?! Ez a belső, csendes szoba a mi életünk zűrzavarában a legfontosabb stratégiai pont, mert ha valaki elveszíti a tekintete elől az Istent, a világot sem tudja áttekinteni. És ha valaki az áldások forrásából nem merít mindig újra és újra, természetes, hogy maga sem tud igazán áldássá lenni a többi ember számára. Értsük meg, hogy nem lehet Isten nélkül istenes életet élni, és nem lehet Krisztus nélkül keresztyén (=krisztusi) életet élni. Ez nem egy emberi jó tanács, amit valaki ráérő idejében kigondolt, ez Istennek a szava, Jézus által: “menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz” (Mt 6,6)

Végül van itt egy nagyon komoly biztatás, amikor azt mondja Jézus: “És mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok, a kik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg. Ne legyetek hát ezekhez hasonlók; mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle” (Mt 6,7-8) Egészen röviden azt jelenti ez, hogy imádkozni nem tudni kell, hanem imádkozni szabad. Hinni nem tudni kell, hanem hinni szabad. Nos, az imádsággal kapcsolatban szeretném hangsúlyozni, hogy imádkozni nem valami különleges művészet, amit el kell sajátítani, amire születni kell valakinek, hanem imádkozni szabad. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy szabad neked is és annak is, aki eddig soha nem imádkozott, mindenkinek szabad imádkozni. Mert nem attól függ az imádság hatása és ereje, hogy milyen szépen formálja ki az ember a szavakat. Istent nem kell meghatni, rábeszélni semmire, nem kell meggyőzni, megnyerni nagyszerű érvekkel, amiket az ember felállít, mert Ő már sokkal korában gondolt ránk, mint hogy egyáltalán gondolkodni tudnánk.

“Jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle” (Mt 6,8b) Azt jelenti ez, hogy mindig előbb ott van, mint a mi bármiféle bajunk, ami fenyeget bennünket. Ő mindig előbb ott van melletted, mint azok a hullámok, amik elnyeléssel fenyegetnek. Előbb ott van, mint azok a kísértések, amelyekkel küzdened kell. Tényleg csak igényelni kell valamit, ami már készen van a számunkra. Az áldás, a segítség, az öröm, a békesség, mind ott van, tehát felesleges erőlködéssel és hosszadalmas könyörgéssel igazán nyitott ajtókat döngetnünk. Ne legyünk bizalmatlanok az iránt, aki már kitárta az ajtót és vár, mint a példázatbeli édesatya, aki várta hazatérő fiát. Nem szükséges hosszadalmas S.O.S. jeleket leadni annak, akinek a tekintete állandóan rajtunk van, és csak arra vár, hogy egyszer már fordítsuk mi is felé a tekintetünket és a szívünket.

Senki ne akarjon szépen imádkozni, mert Isten a dadogást jobban szereti, és jobban meghallja, és az öntudatlanság mélységébe süllyedt lelkeknek titkos sóhajtását, nyögését is megérti. Egyszerűen azért, mert szeret, és sokkal jobban ismer bennünket, mint mi ismerjük önmagunkat.

Advent első vasárnapja van. Advent a Krisztus-várás ideje, de már eljött az, Akit várunk. Eljött, méghozzá azért, hogy életünk legyen és bővölködjünk: kegyelemben, örömben, vigasztalásban túláradó életünk legyen. Jézus eljött, ez azt jelenti, hogy te előtted is nyitva van az ajtó e felé a gazdag élet felé. Azt jelenti, hogy téged is, engem is hív az Isten ezen a nyitott ajtón át. Vagyis nem is te hívod Őt, Ő hív téged. Neked már csak válaszolnod kell. Neked már csak kiáltanod kell. Jelentkezned kell: itt vagyok, én is itt vagyok, Uram! És ezzel az Ő hívására jelentkező “itt vagyok”-kal kezdődik az igazi imádkozás.

Ámen

Dátum: 1964. november 29.

Jézus idejében az volt a szokás, hogy a zsinagógai istentisztelet végén az adakozók egyenként fölálltak és bejelentették, mekkora összeget akarnak adni a perselybe, a zsinagóga céljaira. Ha valaki jó nagy összeget ajánlott fel, felhívták az illetőt az emelvényre, és azzal tüntették ki, hogy ott ülhessen a rabbi mellett. Olykor még a kürtöt is megfújták, mintegy a mennyeieket is figyelmeztetve arra, hogy lám, milyen különleges jótékonyságot gyakorol itt valaki. Minél nagyobb jótékonyságot gyakorolt valaki, minél nagyobb alamizsnát adott, annál nagyobb volt a látványosság a zsinagógában, meg utána az utcán is. Az adomány nagysága jelezte az illető adományozó kegyességének a fokát. Ez ellen a látványos jótékonykodás ellen emelte fel Jézus ilyen keményen a szavát, ahogyan hallottuk a felolvasott igében. Valóban visszataszító az, amikor valaki a maga jószívűségével, kegyességével, áldozatkészségével így kérkedik, amikor valaki a maga nagylelkűségét ilyen tetszelegve mutogatja. Visszataszító, de vigyázzunk az ítélettel, mert könnyen bennünket, magunkat talál. Jézus ugyan “alamizsnáról” beszél, de itt nemcsak arról van szó. Az alamizsna csak gyűjtőfogalom. Beletartozik mindaz a jó cselekedet, amivel egy hívő ember a felebarátjának tartozik, különösen, ha az rászorul valami segítségre, ha az elesett állapotban van, nélkülöz vagy szomorú. Beletartozik a résztvevő és segítő szeretetnek mindaz a cselekedete, amiben egy embernek az Istenben való hite realizálódik, ami egyáltalán a hitünkből gyakorlatilag következik: a szeretet mozdulata, simogatása, megélése és megbizonyítása. Ez az alamizsna fogalma. Az, amit röviden így szoktunk mondani: jó cselekedet, ill. keresztyéni jó cselekedet.

Tehát szinte az egész keresztyéni etika legmélyebb motívumairól beszél itt Jézus. A keresztyén jó cselekedetek veszedelméről. Ezért mondja: vigyázzatok! Itt most nem azt mondja: ti, akik bennem hisztek, cselekedjetek jót másokkal! Az emberek iránti szeretetet tettekkel bizonyítsátok be, legyetek készen a segítségre, áldozatra, alamizsnára, hanem azt mondja: vigyázzatok a jó cselekedeteitekre, az áldozatotokra, az alamizsnátokra! Az, hogy jót cselekszetek, az magától értetődő. Az, hogy melléálltok a rászoruló embertársaitoknak és segítetek rajtuk, ezt nem is kell megparancsolni. Hiszen itt olyan emberekhez szól Jézus, akik már ismerik Isten kegyelmének a gazdagságát, akik maguk is az Isten könyörülő szeretetéből élnek, és így tudják, hogy ebből a könyörülő szeretetből csak úgy élhetnek, ha engedik, hogy átáradjon rajtuk más emberek felé ugyanaz a szeretet. Egy ilyen ember számára tehát már nem is lehet probléma az, hogy áldozzon-e a másik emberért vagy ne. Azt mondta egyszer Luther, hogy annak a kőnek, amelyik a napon van, nem kell még külön megparancsolni, hogy legyen meleg, mert az úgyis meleg. Nos, hát ezért nem ad itt Jézus olyan erkölcsi parancsot, hogy emberek, segítsetek a rászorulókon, adjatok nekik alamizsnát, karoljátok fel őket, mert ez természetes velejárója, következménye a hitnek.

Itt most másról van szó. Arról, hogy jót cselekedni a másik emberrel még magában véve nem elég. A jó cselekedet - még ha akármekkora áldozat van is benne - magában véve még lehet értéktelen is, sőt utálatos. “Vigyázzatok!” Olyanforma ez a vigyázzatok, mint amikor valaki megy az utcán és rákiált valaki: vigyázz, gödör van a lábad előtt, bele ne ess! “Vigyázzatok” - mondja Jézus ugyanilyen figyelmeztető módon, mert nemcsak a bűneitekben bukhattok el, hanem a jó cselekedeteikben is! Igen, a keresztyén etika gyakorlásában is megbotolhat az ember lába, és csúnyán megütheti magát. Tehát nem az a probléma, hogy kell-e jót cselekedni, hanem maga a jó cselekedet a probléma most. Ezért vigyázzatok! De mire vigyázzunk? Arra, hogy “alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt, hogy lássanak titeket!” (1. vers) Azzal még nincs elintézve a keresztyén jó cselekedetek kötelezettsége, hogy valami jó célért végre meghoztuk a magunk áldozatát, vagy hogy egy hajléktalant befogadtunk a lakásunkba, megosztottuk valakivel azt a keveset, amink van, vagy hogy időt szakítottunk a kevés időnkből valaki számára, akinek erre szüksége volt. A tulajdonképpeni veszedelem még mindig ott leskelődik, hiszen az úgynevezett jó cselekedeteink teljesen értéktelenné válnak az által, hogy azt hisszük: most valami nagyszerű dolgot műveltünk. Hogy ez az áldozatos jótett most magasra emel bennünket az emberek előtt: Micsoda ember, milyen jó ember! Ez igen! Szinte könnyekig meghatódunk a saját jóságunk láttán. Jézus kihallja a cselekedeteinkből az erkölcsi hiúság kürtszavát, és megérzi az öntömjénezésünk füstjét. És akkor már az akármekkora “alamizsna” is elvesztette Jézus szemében az értékét, utálatossá lett.

És vajon nem kísérti-e szakadatlanul éppen a hívő embert ez a veszély? Alaptermészetünk egy kicsit a színjátszás, az, hogy valamilyen tetszetős szerepet játsszunk. Ripacskodunk. És mivel keresztyén emberek vagyunk, a jót játsszuk meg, az áldozatos szívűt, mert ez tetszetős szerep. És olyan színészek vagyunk, akik ugyanakkor nézőközönsége is vagyunk önmagunknak. Tapsolunk magunknak, és azt hisszük, mások is tapsolnak. És ez jólesik. Mert alapjában mindnyájan hiú emberek vagyunk, és a keresztyén erényekkel is magunkat akarjuk díszíteni. Figyeljétek csak meg, mi mindent teszünk azzal a sokszor nem is egészen tudatos céllal, amit Jézus mond: lássanak minket az emberek! Vagy legalább magunk lássuk magunkat, egy kicsit jobbnak lássuk magunkat, mint amilyenek vagyunk valójában. Ez a veszedelme a jó cselekedeteinknek.

És van még egy ennél is rafináltabb veszedelme a jó cselekedeteinknek. Itt már igazán csak a hívő embereket fenyegeti ez a veszedelem. Az tudniillik, hogy a jót az isteni jutalomra való sandítással cselekedjük. Azzal, hogy ha az emberek nem is, de legalább Isten legyen tekintettel arra, hogy mi milyen jók vagyunk! Nem bujkál-e ott titokban a jóra való igyekezetünk mögött az a gondolat, hogy ha én jó vagyok, akkor Isten is jó kell hogy legyen hozzám? Tehát az a gyanús spekuláció, hogy a magam jóságával, “alamizsnájával” lekenyerezem az Istent. Nem élünk egy kicsit mindnyájan a jutalom/büntetés titkos gondolati sémájában? Ó, de gyakori az, hogy valaki súlyos sorscsapásokban szinte számon kéri Istentől: hogy tehet vele ilyet?! Hát ez a jutalma annak, hogy ő ezt meg azt tette? Így jutalmazza Isten az ő jóságát, hűségét, sok-sok emberen való segítését? Nincs-e ott titokban a jóra való igyekezetünk mögött az, hogy elvárjuk érte Isten jutalmát? Ha nem itt, akkor legalább a másvilágon. Tehát az a rossz a jó cselekedeteinkben, hogy még ezzel is önmagunknak szolgálunk, ezt is önző módon tesszük, a magunk érdekében. A jó cselekedeteink középpontjában is az énünk áll. Ez az utálatos benne.

Egy találó példát hallottam erre egyszer. Kórházban feküdt valaki, és feltűnt neki, hogy az egyik betegápoló nővér rendkívül pontosan és szívélyesen teljesítette körülötte a kötelességét. A többi beteg körül is. 20 év óta mindig ő vállalta az éjszakai ügyeletet a kórházban. Meg is kérdezte egyszer ez a valaki a nővért, hogy miért teszi ezt, nem fárasztja vele nagyon magát? Mire ez sugárzó arccal így válaszolt: Minden átvirrasztott éjszaka egy-egy drágagyöngyöt jelent majd a mennyei koronámban, és a mai napig már 7175 ilyen drágagyöngyöm van együtt! Az illető beteg úgy érezte, hogy minden hálája az illető nővérrel szemben elpárolgott a szívéből, és nem tudott hinni többé a szeretetében. És igaza volt. Ez a nővér nem a betegeket szolgálta a jóságával, hanem önmagát. Gyűjtögette a mennyei bankbetétjét. Utálatos! Ugye érthető, miért mondja Jézus az ilyet képmutatásnak? Képmutatás, színészkedés, tetszelgés az emberek előtt, vagy az Isten előtt - de főleg önmaga előtt.

Ezért mondja így Jézus tovább: “Te pedig a mikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed”. (Mt 6,3) Vagyis ne regisztráld, ne tartsd számon mi jót cselekedtél másokkal. Még magad se vedd észre, amikor a jót teszed, annyira természetes legyen az. Mert ha már regisztrálod, akkor csak egyet állapíthatsz meg: hogy kevés, nyomorúságosan kevés. Nincs mit dicsekedni vele. És itt van a jelentősége az “alamizsna” szónak. Mert mit jelent az alamizsna? Olyan adományt jelent, amit az ember úgy felülről lefelé ad valakinek. Az alamizsna az a morzsa, ami az asztalunkról leesik. Van benne valami megalázó mozzanat. Arra nézve legalábbis, aki kapja. Kifejezésre jut benne az, hogy a másik, aki kapja, csak olyan koldusféle hozzám képest, vetek neki is valamit, elégedjék meg vele, sőt köszönje meg, hogy egyáltalán kap valamint. Ez az alamizsna. És ilyen alamizsna minden jó cselekedetünk. Semmi. Legalábbis ahhoz képest, amivel tartoznánk a másik embernek - semmi. Meg ahhoz képest, amit Istentől kaptunk kegyelemben, jóságban, szeretetben, áldásban, semmi. Alamizsna. Jelentéktelen semmiség. Csekélység. Sokkal többet kellene adnunk, sokkal jobban kellene szeretnünk, és sokkal intenzívebben kellene ezt a jót cselekednünk!

Azt hiszed, hogy ha kedves és szívélyes vagy egy kellemetlen emberrel szemben, az valami? Nem. Semmi. Vagy ha segítesz akár egy haszontalan, antipatikus emberen, az valami? Nem. Semmi. Alamizsna, ahhoz képest, ahogyan Isten tett veled. Vagy talán nem alamizsna az, amit például egyházfenntartói járulékként, vagy a perselybe adott áldozatként Isten ügyére juttatunk? Bizony, ha jól meggondoljuk: alamizsna. Még ha kétszer akkora összeg lenne is, akkor is csak alamizsna lenne ahhoz képest, amivel tartozunk. Vagy az emberek felé megélt szeretetünk bizony csak egy apró morzsája annak, amivel tartoznánk nekik. Alamizsna. Megszégyenítően kevés. Igazán nincs mit dicsekedni vele. Nevetséges lenne dicsekednünk vele, azt képzelnünk, hogy most valami nagy dolgot műveltünk. Jóformán semmit. Igazán nem számít érdemnek sem Isten előtt, sem az emberek előtt. Nem jár érte dicséret, jutalom, üdvösség. Inkább szégyenkezni kellene miatta, hogy csak ennyi telik tőlem, ennyi telik a hitemből. Isten rámutat a golgotai kereszten kiszenvedett Jézusra, és azt mondja: Nézd, én ezt tettem érted! És megkérdi: Te mit teszel értem? - És amit te teszel, meg én teszek, a golgotai áldozathoz képest mi az? Olyan, mint a napsütésben a gyertya lángja.

Ezért mondja Jézus: “a te alamizsnád titkon legyen”. (Mt 6,4a) Maradjon csak titokban. Nem olyan dolog az, amiben gyönyörködni lehetne. És milyen csodálatos, Jézus mégis így folytatja: “és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván”. (Mt6.4b) Hát mégis van jutalom? Van! Egy példával hadd illusztráljam: Régen, amikor gyerekeim kicsik voltak, történt, hogy valahonnan egyszer egy kosár almát kellett hazahoznom. Nehéz volt, jól meghúzta a kezem. Velem volt egyik kisfiam is. Apró, gyenge kisgyerek. Fölbuzdulva a cipekedésemen, azt mondta: Majd én segítek! - és megfogta ő is a kosár fülét, mintha segített volna, pedig akadályozott. Még nehezebb volt. De az a szeretet, amivel segíteni akart, jólesett, és amikor hazaértünk, azt mondtam neki: köszönöm, hogy segítettél, most jutalmul a legszebb almát te kapod belőle! Valahogyan ilyen a jó cselekedetünk, és valahogy ilyen az a jutalom, amiről Jézus beszél. Nem a teljesítmény egyenértéke, nem érdem szerinti fizetség, amit méltán elvárhat valaki, hanem az Isten édesatyai szeretetének bősége, ami még jobban árad! Mert ha nem azért “segítek” vinni a kosarat az én jóra való igyekezetemmel, mert szeretem az Atyámat, hanem bármi másért: dicséretért, jutalomért, elismerésért, üzleti haszonból - akkor az már nem is keresztyén jó cselekedet.

Éppen az a csodálatos, hogy bár a mi alamizsnánkért igazán semmit sem érdemlünk, igazán csak szégyenkezhetnénk, Isten mégis “látja”, és “megfizet”. Isten senkinek sem marad adósa. Azzal a jó érzéssel menjünk ki innen most, hogy ha akármilyen szánalmasan csekély alamizsna is az, amit teszünk, szabad mégis jót cselekednünk, hálából Isten még nagyobb jótéteményéért: Jézusért!

Ámen

Dátum: 1964. október 25.

Jézusnak a szavaival elérkeztünk a Hegyi beszéd legnehezebb részéhez. Itt jut kifejezésre a keresztyén hívő ember erkölcsi magatartásának a legjellegzetesebben jézusi vonása. Maga Jézus is szinte mintegy kihangsúlyozza ezt, amikor azt mondja: “ha csak a ti atyátok fiait köszöntitek, mit cselekesztek másoknál többet?” (Mt 5,47) Igen, éppen itt van a keresztyén többlet: a második mérföldkő, a másik orca, az ellenség szeretete. Éppen ezt az etikai többletet van hivatva beleadni a keresztyén ember a világ életébe. Olyan mérhetetlenül nagy feladat ez, hogy még a hívő emberek nagy része is visszaretten tőle, és azt mondja: lehetetlen, megvalósíthatatlan, képtelenség! A világban pedig az az általános vélemény ezzel a szakasszal kapcsolatban, hogy nemcsak lehetetlen így élni, ahogyan Jézus kívánja, de nem is ajánlatos. Ez a magatartás nem életrevaló. Itt látszik legjobban, hogy Jézus mennyire nem gyakorlati, hanem álmodozó lélek. Hova vezetne az, ha valaki tényleg így kiszolgáltatná magát a másik ember gonoszságának, ha az őt verőnek odatartaná a másik orcáját is, ha az alsó ruháját követelőnek önként odaadná a felsőt is, ha a leghitványabb gonosztevővel is a szeretet gyöngédségével bánna?! Nem vezetne ez anarchiára, a durva és közönséges indulatok gátlástalan orgiájára? Nem a gyáváknak, a gyengéknek, a balekoknak az etikája ez? Annyi mindenféle kérdés tolul elő ezzel az igével kapcsolatban, hogy nem is lehet mindegyikkel foglalkozni. Vegyük csak a legfontosabbakat.

Tényleg olyan passzív, gyáva gyengeség az, ha valaki úgy viselkedik az ellenségével szemben, ahogyan Jézus mondja: nem üt vissza, nem torolja meg a sérelmeket, a kötelező egy mérföld helyett kettőt tesz a másikkal, az egyik orcájára kapott ütésre a másik orcája odatartásával felel? Vegyünk egy nagyon egyszerű, mindennapi példát. Két ember vagy család él társbérletben, egy lakásban. Megállapítják a házirendet, ki mikor takarítja a közös helyiségeket, hogyan használja a konyhát, fürdőszobát, mikor rázza ki a szőnyeget. És ez a helyes, a szükséges. De azután az egyiknek a rendetlensége miatt fölborul a rend. Piszkosan hagyja a konyhát, szétdobálja az edényeket, elmulasztja kitakarítani a lépcsőházat, és rengeteg ilyen aprósággal folyton bosszantja a másikat. Végre a másik is elveszti a türelmét, és azt mondja magában: ha te úgy, én is úgy! Csak nem leszek olyan balek, hogy mindig megcsinálom helyette! Ha rám kerül a sor, majd ezután én is úgy teszek, ahogy ő: hadd lássa meg, milyen bosszantó, amit csinál velem!

Ez az úgynevezett visszhang-törvény. Ha a másik jó és udvarias velem szemben, akkor én is az vagyok vele szemben, de ha ő komisz és ellenséges, akkor bennem is kiváltja ugyanazt a magatartást. A múltkor valaki hasonló sérelmet mesélt el és így fejezte be a mondókáját: Annyira felbosszantott az illető, hogy végül én is kénytelen voltam megmondani neki a magamét! És jól odamondogatott neki. - Így szokott ez lenni. Nem veszitek észre, hogy éppen ez a gyengeség? Kénytelen voltál te is megmondani neki a magadét? Kénytelen voltál te is viszonzásul bosszantani őt, hogy egyszer a saját bőrén tapasztalja, mit jelent az a sok bosszúság, amit ő okozott neked? Kénytelen voltál? Nem veszed észre, hogy az a másik - mondjuk az ellenséged - határozta meg a magatartásodat vele szemben? Nem szabadon viszonyultál hozzá, hanem kényszerített az ő gonoszsága! Hatása alá kerültél a hangulatának, az idegességének, a komiszságának. Kénytelen voltál te is ideges lenni, komisz lenni. Hát mi vagy te? Rabszolga, aki kénytelen? Akinek a viselkedését, a szavait a másik cselekedete és viselkedése irányítja, szabja meg? Hiszen akkor az a másik az erősebb, te pedig a gyengébb. Engedelmeskedsz neki: pontosan azt teszed, amit az ő gonoszsága diktál neked. Ez a gyengeség.

Jézus azt mondja: ne hagyd, hogy rád erőszakolja az a másik, hogy te mit tégy! Légy szabad az ő magatartásától! Ne ő adja kezedbe a fegyvert! Ha ő a gonoszság fegyverével támad ellened, szegezd te ellene a szeretet fegyverét! Ha ő sérteget és komiszkodik veled, támadd meg jóakarattal; önigazult követelőzéseit szereld le a kötelezőn felüli szívességgel! Ez igazán nem passzív ellenállás, hanem ez a legaktívabb ellenállás minden gonosz ellen! Nem azt mondja Jézus, hogy ha valaki arcul üt jobb felől, hagyjad, hogy üssön csak bal felől is, hanem: fordítsd felé a másik arcodat is. Ez a szeretet merész támadása, ami a másikat hamarább összetöri, mint a visszaütés. Ő az arcodat támadja, te pedig a szívét. A másik arcod odafordításával te leszel a támadó, sőt morálisan már győztél is felette! Akkor már te választod meg a küzdőteret, meg a fegyvereket, és olyan talajra kényszeríted a küzdelmet, ami neki ismeretlen, és olyan fegyverekkel támadsz, ami ellen ő nem tud védekezni. Ha valaki téged egy mérföldre kényszerít, megköveteli tőled, amire köteles vagy: rabszolgája vagy neki, kiszolgáltatottja, nem tehetsz egyebet; - de ha önként mégy el vele kettőre, fölibe kerekedtél, jótevőjévé, mesterévé lettél! Az egy mérföld, az egyik orca: gyengeség; a másik orca, a második mérföld: erő. Az egyik gyávaság, a másik bátorság.

Jézus is azzal győzött, hogy nem ütött vissza, pedig minden oka és joga is meg lett volna hozzá. Meg ereje is. De akkor mi most nem lennénk itt! Ha visszaütött volna, amikor Őt ütötték, valamelyik ütése a hitünket érte volna, agyonzúzta volna minden reményünket. De Ő visszautasította ezt a fegyvert, a sajátját használta, és így győzött le minket is. Ez az igazi hatalom, ez az igazi erő! Nem az izomzatával győzött, hanem a szeretetével. Tehát új fegyverekkel, új küzdelemre hív Jézus: a gonosznak jóval való legyőzésére. A gyűlöletnek szeretettel való letörésére. A sérelemnek és bántásnak és minden hitványságnak jóakarattal, jótéteménnyel való megtorlására. A sötétségnek világossággal való elűzésére. Ez igazán nem a gyengék evangéliuma, hanem a legerősebbeké! Arra mindenki képes, hogy egy ütést alkalmasint ütéssel viszonozzon. Ehhez nem kell sok erő. De ennél sokkal több az, amikor úgy gondolkodom: elég erőm volna visszaadni az ütést, ki tudnám készíteni az illetőt, de arra is van erőm, hogy lemondjak erről. Igen, ez a nagyobb erő! A legnagyobb erő az, amikor magamban győzöm le az ellenséges érzést.

Ezért mondja Jézus: “szeressétek az ellenségeiteket”. (Mt 5,44) Enélkül ugyanis az egész, amiről eddig szó volt, nem ér semmit. Mert odafordíthatja valaki a másik arcát úgy is, hogy közben belül úgy érzi: gyűlöllek, de majd egyszer eljön az én időm is! Az a módszer, amit Jézus ajánl, csak szeretetben igazi. Ami Jézus halálát más mártírhaláltól megkülönbözteti, éppen az a tény, hogy aktív szeretet áradt belőle azok felé, akik kínozták. Ezért nem leveretés volt az Ő halála, hanem győzelem. Nem Őt győzték le, Ő győzött örökre. “Szeressétek az ellenségeiteket” - részletezve ez azt jelenti, hogy próbáld azt a másikat Isten előtt látni, és arra gondolni, hogy érte is meghalt Jézus, ő is mérhetetlenül drága Isten számára. Próbálj arra gondolni, hogy vajon miért lett az a másik olyanná, amilyen? Talán valami nagy fájdalom, szenvedés árnyéka borult az életére, és ez tette olyan kiállhatatlanná, ez törte össze benne az emberséget. Vagy talán valami szerencsétlen átöröklés terhelte meg a jellemét. Talán még a gyerekszobában érték olyan hatások, hogy elvesztette minden bizalmát az emberekben. Próbáld megérteni, minden hibájával, ferdeségével, furcsaságával együtt komolyan venni, hiszen ezért kellett meghalnia Jézusnak őérette is, mert olyan, amilyen: gonosz, romlott, elveszett. Próbálj arra gondolni, mit tehetsz azért, hogy ne legyen hiábavaló Jézusnak az érte is elszenvedett megváltó halála. Ha pusztán jogilag reagálsz az ő gonosz cselekedeteire, tehát ha ugyanúgy bánsz vele, ahogy ő veled - amit egyébként senki sem vehetne zokon tőled, mert általában ez a természetes -, akkor megkeményíted őt, megmakacsolod a saját gonoszságában, bizalmatlanságában, embergyűlöletében, hitványságában. Tehát vétkezel ellene.

És ha majd Jézus megkérdez felőle az utolsó ítéletkor, talán azt akarod majd mondani: de hiszen egészen korrektül bántam vele, Uram! Mindenki nekem adott igazat, semmi olyat nem tettem vele, amit ő már előbb ne tett volna velem: nem érdemelt egyebet! Akkor ajkadra fagy a szó, mert eszedbe jut, hogy hiszen Jézus sem szorítkozott veled szemben a korrektségre. Ha Ő is a szemet szemért, fogat fogért elv alapján bánt volna veled, jaj lenne neked! De Ő a testvérének nevezett, vérét adta érted, pedig ellensége voltál. És ha ezt igazán hiszed, akkor te is csak ilyen könyörülő szeretettel tudsz nézni az ellenségedre, és mindent megteszel, hogy megéreztesd vele: testvér, én nem akarom, hogy te még jobban belekeseredj a magad ellenséges indulataiba, komplexusaiba. Felelős vagyok érted Isten előtt: ezért, csak ezért nem ütök vissza, pedig jogom lenne hozzá. Ezért, csak ezért fordítom feléd a másik arcomat is. Nem az a legfontosabb, hogy a jogomat, az igazamat érvényesítsem a másikkal szemben. Van ennél fontosabb is: hozzásegíteni azt a másikat ahhoz, hogy ne legyen hiábavaló számára Jézus megváltó keresztje. Ezt jelenti, az hogy “szeressétek az ellenségeiteket”. (Mt 5,44)

Hogyan juthat el egy ember odáig, hogy szeresse az ellenségét? Hogyan jutott el Jézus odáig? Emlékeztek, hogyan imádkozott azokért az emberekét, akik gúnyolódva, átkozódva, testét-lelkét halálra gyötörve vették körül keresztfáját? “Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek”. (Lk 23,34) Jézus tudott valamit, amit ezek az emberek nem tudtak magukról. Jézus valami egészen mást is látott bennük: nemcsak egy szadista, fölbőszült tömeget, emberi fenevadak durva sokaságát, hanem Ő ezekben a dühöngő és kegyetlen emberekben az Isten elveszett és eltévedt gyermekeit látta. Az Ő tekintete áthatolt a szennyrétegen, és meglátta mögötte azt, amire ezek az emberek tulajdonképpen hivatva lennének. Ezeknek az embereknek a gyűlölettől villogó tekintete tulajdonképpen megváltásért kiált, csak ők nem tudják. Ezek az emberi szörnyetegek nemcsak állatok, hanem szánalomra méltó, szörnyűségesen elveszett gyermekek, csak nékik fogalmuk sincs róla, hogy azok. Nem tudják, mit cselekszenek! De Jézus tudja. Jézus látja. Minden átkuk, minden sértő, bántó szavuk, mozdulatuk tulajdonképpen az elveszett gyermek síró könyörgése, amellyel a megváltás után kiált. És ezért tudta szeretni őket Jézus.

Próbáld te is így látni azt, aki annyi bosszúságot okozott már neked, aki annyira megkeserítette az életedet, aki annyi bajt csinált, aki már annyira az idegeidre ment, aki annyira az utadban van, akiben annyira csalódtál! Próbáld meg így látni őket, Jézus szemével. És lásd meg, hogy Jézus maga is ott áll közöttük, együtt eszik és iszik velük, és élete utolsó, legfájdalmasabb órájában is érettük könyörög. És ha Jézus ott áll azok között, akik téged bántanak, gyűlölnek, keserítenek, hol állhatnál te, ha együtt akarsz lenni Jézussal?! Igen, odahív Jézus közéjük, az ellenségeid közé és kér, segítsd kiszeretni őket a nyomorúságukból! Ők nem tudják, mit cselekszenek, de te már tudod: tulajdonképpen arra várnak, hogy meglásd bennük azt, amit Jézus látott bennük, és ami Néki is az erőt adta arra, hogy meghaljon értük. Hiszen ők is - az ellenségeink - szeretett, eltévedt és nagyon keresett gyermekei a mi mennyei Atyánknak! Ki látná meg bennük különben Isten gyermekét, és ki tudna rajtuk szeretettel megkönyörülni, ha nem te, akit már legyőzött és felemelt ez a szeretet?!

“Ha azokat szeretitek, a kik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek?” (Mt 5,46) Nos hát, éppen ez a több az, ami reánk bízatott, keresztyénekre. Ez a többlet a második mérföldkő, ahol a keresztyénség kezdődik. A szeretetnek erre a győzelmére hívott el Jézus. Ő, aki a szeretettel győzött, adja önmagát, életerejét, hogy kimenve majd innen, mi is győzni tudjunk a legnagyobb küzdelemben: önmagunk felett.

Ámen

Dátum: 1964. szeptember 28.

Elöljáróban szeretném felhívni a figyelmet valamire, ami nagyon természetesnek látszik, de rendkívül fontos. Arra, hogy a Bibliából most felolvasott szavak Jézus szavai. Vagyis Isten gondolata, tanácsa, akarata. Azoknak szól, akik az isteni tanácsra és véleményre ebben az ügyben, a házassági elválás kérdésében igényt tartanak. Akik a házasság egész problémáját, minden ügyét Isten kezében tudják, és az Ő kezéből fogadják. Akik már eleve úgy vállalták a házasságban egymást, hogy Isten “szerkesztette össze” őket egymással. Akik Istennek ezt az összeszerkesztő munkáját nem igényelték, hitben nem is vállalják, vagyis akik számára a házasság pusztán emberi vállalkozás, azok számára a válás is pusztán emberi meggondolás eredménye, és pusztán adminisztratív kérdés lebonyolítása. A legtöbb házasság már az indulásában, létrejöttében magában hordja a válás lehetőségét, kilátását. Nem is épült olyan alapra, isteni fundamentumra, ami kibírná a holtomiglan-holtáiglant. De most nem az ilyen házasságról van szó, hanem keresztyén emberek házasságáról. Olyanokéról, akik életüknek ebből a nagy döntéséből nem hagyták, és nem hagyják ki a házasság szerzőjét: Istent. Akik valamikor Isten előtt kötöttek házasságot, akinek Isten kötötte meg a házasságát.

Sajnos az élet nagyon sok példáját mutatja annak, hogy még az ilyen házasság is el tud romlani. Az ilyen házasságban is előfordul, hogy nem úgy sikerül, ahogyan remélték és szerették volna. Az Istennel számoló emberek életében is sok a rossz házasság. Rendkívül sok. Annyira sok, hogy egyszer valaki, amikor ilyen problémákról beszélgettünk, így tette fel a kérdést: Van-e egyáltalán jó házasság? Hála Istennek, van. Csak arról nem szoktak beszélni, mert az nem érdekes, arról nem lehet pletykálkodni, amit pedig olyan szívesen tesznek a kívülállók. Mindenesetre magam is, negyedszázados lelkipásztori gyakorlatomból tudom, hogy nagyon sok a rosszul sikerült házasság, és sok úgynevezett jó házasság sem igazán jó. Nem a szeretet, nem a hit tartja össze, hanem csak valamiféle gipszkötés. Belülről tetőtől talpig kihűlt, megkeseredett, megkeményedett, kihalt. Csak még össze van gipszelve. Ez a gipsz sok mindenféle lehet: társadalmi látszat, pénzügyi meggondolás, családi érdek, gyermek - de lelkileg, meg testileg már régen nem az, aminek lennie kellene. Nem házasság, csak egy szomorú, szegény lom. Ki tudná megmondani, hogy az úgynevezett jó házasságban mennyi titkos szenvedés, sóhaj, igazságtalanság emészti a lelkeket? Hogy egy-egy asszonynak a tekintete miért olyan fénytelen, hogy egy-egy férfi magatartásából miért hiányzik minden lendület, elán? Nincs már mondanivalójuk egymás számára, sem adnivalójuk. Ó, de könnyen történik azután olyankor az, hogy valaki másnak mondják vagy adják azt, amit egymásnak már nem tudnak. Ha nincs is még szó egy harmadikról, ha föl sem merül még a válás kérdése, akkor is gyakori, hogy férj és feleség csak úgy elvannak egymás mellett. Milyen unalmas, fárasztó teherré tud válni még olyan házasság is, amelyik pedig igazán jól kezdődött valamikor!

Igen, mert a legtöbb embernek a házassághoz való hozzáállásában van a hiba. A regények szoktak úgy végződni, hogy a szerelmesek végre egymáséi lettek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. És ez a regényes elképzelés él sok-sok emberben. Majd ha összeházasodunk, akkor minden jó lesz! - szokták mondani a fiatalok. Pedig az életben rendszerint nem így van. A házasság nem végpont, hanem kiindulási pont. Az élet problémái, nehézségei csak azután következnek igazán. Az igazi jó házasságban állandóan és keményen kell küzdeni a házasság megromlása ellen. A boldog házasság nem olyan, mint egy jó, kényelmes karosszékben való ülés, hanem olyan, mint egy fárasztó hegymászás. Vannak közben gyönyörű, verőfényes csúcsok, de vannak árnyékos völgyek is, sőt fenyegető, szédítő szakadékok is. Valóban sokat kell küzdeni, talán szenvedni is, de főleg sokat, nagyon sokat imádkozni, hogy a házasságban megmaradjon a boldogság és a békesség. A szeretet nem olyasvalami, ami csak úgy magától fényes, tiszta, erős marad. A szeretetet állandóan gondozni kell, fenntartani, mint a háztartást, táplálni, mint a tüzet, gyakorolni, mint egy zongoradarabot. A házassági boldogság nem olyan, mint a sorsjegy, amivel vagy szerencséje, vagy pechje van az embernek, amit nem tud irányítani, befolyásolni. Az a szeretet, ami összeköt két embert, keletkezésében igen: Isten ajándéka, de ennek az ajándéknak a fenntartása, gondozása a házastársakra van bízva! Boldogan egybekelni kétségtelenül nagy és jó dolog, de az ezüst vagy aranylakodalmat is boldogan megünnepelni, ez még sokkal nagyobb és jobb dolog!

De ha egyszer nem boldog az a házasság, akkor mi legyen? Tudjátok, hogy a legtöbb házassági bajnak és így a válásnak mi a gyökere? Éppen az úgynevezett boldogsághoz való jog igénylése. De mi lesz a boldogságommal? - mondta valaki a múltkor. - Olyan rettenetesen boldogtalan vagyok ebben a házasságban! Hadd mondjak itt valamit nagyon komolyan, amit igazán csak hívő emberek tudnak megérteni: A boldogsághoz való jog igénylése teljesen bibliaellenes gondolkodás. És az is, hogy egy házasság áll vagy bukik a boldogsággal. Aki életében valaha igazán bűnös emberként állt már Krisztus keresztje előtt, az nagyon jól tudja, hogy semmi másra nincs “joga”, mint az ítéletre, a halálra. Az tudja, hogy már magában véve is nagy kegyelem a számára, ha Isten még feladatot és szolgálatot akar adni neki. Az úgynevezett boldogsággal vagy boldogtalansággal nagyon sok felelőtlen játék folyik a modern házasságokban. A hívő embernek nem ahhoz van joga, hogy ő boldog legyen, hanem ahhoz, hogy a másikat boldoggá tegye! Nem a maga érzései és vágyai fontosak elsősorban, hanem az Isten színe előtt esküvel kötött házasság a fontos. Ezért, a házasságért kell a saját maga érzéseit, vágyait, mondjuk boldogságát elveszíteni tudnia. Hogy is mondja Jézus: “a ki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt”. (Mt 10,39) Ez az a csodálatos nyereség, amit az Istennek való engedelmesség és hűség eredményez. Igen, aki meg akarja tartani a maga életét - mondjuk boldogságát, elképzeléseit -, az elveszíti azt, aki pedig elveszíti, meri elveszíteni, az megtalálja azt. Ez állandó isteni igazság. Nem kell tehát rögtön válásra gondolni, ha valaki nem boldog!

Ilyet is hallottam már sokszor: kérem, az akkor nem volt igazi szerelem a férjemmel (feleségemmel), de most megtaláltam az igazit! Ilyen is van, tudom. A legjobb házasságban is előfordul, hogy valamelyik fél később összetalálkozik valakivel - sajnos rengeteg alkalma van rá, főleg a munkahelyén -, nagyot dobban a szíve, és úgy érzi, ez a valaki minden tekintetben hozzáillőbb társ lenne, mint a sajátja. Eltekintve attól, hogy talán nem is lenne igazán alkalmasabb, hozzáillőbb az a másik, de ha az lenne is, egy házasságból akkor sem lehet csak úgy kilépni, mint egy rossz irányba haladó autóbuszból. Lehet, hogy elkapja az embert egy fellobbanó érzés sodra, de azért vagyunk emberek, és nem állatok, hogy ellent tudjunk állni az ilyen sodrásnak. Nem ösztönlények vagyunk, akiket a pillanatnyi kedvük és vágyuk, vagy akár mély érzéseik mozgatnak csak, hanem erkölcsi felelősséggel tartozó szellemi lények is: gyereknek, családnak, Istennek felelősséggel tartozó szellemi lények, emberek, akik saját feltörő vágyaik, érzéshullámzásaik ellen tudnak és kötelesek is harcolni! Még ilyen komoly esetben sem a válás a megoldás. Sőt a válás egyáltalán nem megoldás, a válás: csőd. A hitnek, a jóakaratnak, a hűségnek, az életnek a csődje. Olyan csőd, mint ahogyan az amputálás az orvosi tudománynak a csődje. Igen, az orvos akkor amputál egy beteg lábat, ha már az egész tudománya csődöt mondott. Persze előfordul, hogy mégis muszáj, mert csak így lehet megmenteni az életet. Így van a válással is. Van olyan eset, hogy csak így lehet megmenteni az életet: egy asszonynak vagy a gyermekeknek az életét: válással. De ez a legutolsó!

A lelkipásztori praxisomban előfordult rengeteg sikertelen békítési kísérlet ellenére is azt mondom: ritka a teljesen reménytelen eset. A végsőkig kell küzdeni egy házasság megmentéséért! Küzdeni, közösen, de nem egymás ellen, hanem együtt a nehézségek, a veszedelmek ellen. Nem azon gyötrődni, viaskodni, imádkozni, hogy miként kerülhetek ki ebből a házasságból, hanem, hogy miként maradhatok meg ebben a házasságban? A házassági problémák csak úgy győzhetők le, ha tudjuk, hogy le kell győzni őket. Mint ahogyan az ember életében is vannak krízisperiódusok, úgy a házasságok életében is vannak ilyen krízisek, válságos időszakok. Olyan házastársak is, akik már 30-40 éve együtt élnek, rengetegszer elválhattak volna, ha azt a sok válságot, ami ezek alatt az évtizedek alatt előadódott, át nem tudták volna vészelni, és közös akarattal le nem tudták volna győzni. De tudták, hogy győzniük kell! Az eredmény megtanította őket arra, hogy az úgynevezett abszolút tarthatatlan állapot önmegtagadással, kitartással, hűséggel, hittel és imádsággal mégis megoldható volt. Az igazi hűség akkor sem hagyja el az őrhelyét, ha mélyen boldogtalannak érzi magát. Aki a maga boldogságigényét az Istennek fogadott hűség követelménye alá rendeli, az megnyeri a csatát. Az a csodálatos, hogy akkor az olyan nagyon óhajtott boldogság sem fog elmaradni. A hűségnek és az Isten iránti engedelmességnek mindig megvan a jutalma, akkor is, ha azt már majd csak a gyermekek fogják megkapni és élvezni.

Ugye milyen érthető, hogy Jézus ennyire ellene van a válásnak? Hiszen éppen azt a bizonyos boldogságot védi általa. Még ha a másik fél válni akar is, akkor se adja fel az egyik a házasság megmentésének a reményét! Ha csak az egyik házastárs küzd is a házasságért a maga szeretetével, hűségével, számíthat arra, hogy Isten az ő oldalán áll! Nem egyedül harcol! Amíg a hite bírja, addig egészen bizonyosan nem lehetetlen az, hogy győzzön. Addig egészen bizonyosan nem marad tanácstalan és tehetetlen, erőtlen. Akkor egészen bizonyosan megkapja a szükséges erőt is, a legnehezebb kereszt elhordozásához is. És akkor rájön, hogy a szenvedést és sikertelenséget magasabb célok elérésére vezető lépcsőként is fel lehet használni. A házassági bonyodalmak által jut majd éppen még mélyebb kapcsolatba Istennel. Istennel való közösségben egy diszharmonikus házasság is eszközzé válhat arra, hogy a lélek kifeszített húrjain egyre szebb muzsikát szólaltasson meg. Isten tehát a boldogtalan házasságot is megáldhatja. Ilyenkor tanulja meg az ember annak a titkát, hogy mit jelent megbocsátani, elhordozni és bízni. És akkor valóban minden megint csodálatosan rendbe jöhet.

“Ímé, mindent újjá teszek” (Jel 21,5b) - ez Jézusnak egyik leghatalmasabb kijelentése. Jézus egy romokban heverő házasságot is meg tud újítani. Vele együtt szabad, lehet, tudhatunk, merhetünk, akarhatunk is mindent egészen újra kezdeni. Akkor a legreménytelenebb csomók és bonyodalmak is megoldódhatnak. És akkor újra visszatalál a férj a feleséghez, az asszony a férjéhez, a szülők a gyermekekhez, a gyermekek a szülőkhöz. A házasság újra azzá lehet, amit fiatalon vártak tőle, amivé az Isten szánta: ajándékká, áldássá, és az ember életét meggazdagító, kiteljesítő feladattá!

Ámen

Dátum: 1964. február 23.